Nyomodban a Westerburg

Ahogy a Peremről való beszélgetést is későbbre tartogatom, amikor majd jobban átlátom mi igaz és mi nem abból, amit Westenburgtól megtudtam, úgy toltam félre azt a dolgot is, hogy a fiú mennyire sértőnek tartotta, hogy megemlítettem a rangját és a kötelességét. Szerintem még azzal sem tudtam volna jobban felhergelni, ha az arcába vágom a kesztyűmet…… De ennek nem most volt itt a helye és az ideje, hiszen a helyzet csak egyre romlott, ahelyett, hogy javult volna.
A hatalmas ló volt az utolsó csepp a pohárban.
Azt hiszem tényleg meg tudtam volna fojtani, ha nem azzal lettem volna elfoglalva, hogy megmentsem mindkettőnk életét, mivel nem lehette biztos benne, hogy mi történik velem, ha hagyom, hogy eltapossa az a démoni állat.
A vállam nagyot reccsent, ahogy a földnek csapódtam, bár biztos voltam benne, hogy nem tört el, azért a kín nem volt kisebb és csak azért kellett elviselnem, mert nem tudtam tompítani az esést Kayle miatt. Ezt is hozzáírhatom a számlájához!
Ám a megkönnyebbülés, amikor felnézve a saját fogadószobámat pillantottam meg, még a gyilkos indulatokat is kisöpörte egyelőre a fejemből.
Miközben a tirádáját hallgattam kissé kábultan, feltápászkodtam.
- Nem érdekem, hogy pletykálgassak. – mordultam rá és ezt vehette valamiféle ígéretnek is.
Nem kísértem ki, megvártam míg hallom, hogy becsapódik utána az ajtó.
- Seggfej! – vágtam még utána, de már a gondolataim a Perem körül forogtak. – Jobb, ha magam járok utána a dolgoknak. – döntöttem el és egy farkasmosoly ült az arcomra.

//Köszönöm a játékot, nagyon élveztem az „álmodat” //