Warwick Leininger

Warwick Leininger

Ember – főúri nemes, semmittevő – 32 - Ben Barnes

-----------------:O:-----------------

A megtestesült nemesi vért képviseli. Magas (190 cm), jó kiállású férfi, akiből árad az önhittség és arrogancia. Soha nem látni leejtett, meggörnyedt háttal, mindig egyenes és büszke a tartása. Sokat ad a megjelenésére és ebben segített, hogy a neveltetése révén sokat lovagolt és vívott, így megfelelő izomzattal rendelkezett. Szinte minden sötét vagy fekete volt rajta. Fekete a haja, fekete a szeme, ami veszélyes kinézetet kölcsönzött neki. Bár minden reggel borotválkozott, de délutánra már erős borosta ütközött ki rajta, ami még jobban kiemelte „rosszfiús” kinézetét. Az öltözködése is követte ezt a vonalat, a sötét, komor színeket és még akkor is ragaszkodott ehhez, ha szórakozni ment. Ha elhagyta a házát mindig volt nála egy sétapálca, amibe egy vékony tőr volt belemunkálva.



Warwick soha nem gondolta, hogy egyszer küzdenie kell ahhoz, hogy fenntartsa magát és a családját, hogy megtartsa legalább a látszatot, hogy elég magasan van a ranglétrán, hogy akár a legfelsőbb körökbe is bekerüljön. Ez sokáig természetes volt, mint maga a lélegzet. Éppen ezért önhitt és arrogáns volt, nem szerette, ha ellentmondtak neki. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy ő akarta. Ezért mindent elkövetett, hogy ez így is maradjon. Ha kellett kegyetlen volt, ha kellett bűbájos és lehengerlő. Remekül tudott színészkedni, hiszen kellett is, hogy senki ne vegye észre, milyen mélyen volt a slamasztikában. A szégyenérzetet nem ismerte, bár adott arra, hogy mindenki, aki csak ismerte becsületes és igazságos embernek tartsa. Nagy energiájába telt, hogy a vehemens természetét kordában tartsa, bár ez nem mindig sikerült, főként, ha a pohár fenekére nézett. Ezért is inkább titokban eljárt otthonról és olyan helyen engedte el magát, ahol senki sem ismerte. Egy-két ember kivételével……….



Egy sétapálcába rejtett vékony tőr. A sétapálca sast formázó fejében a két szem ore-ból volt kirakva, ami biztosította, hogy a tőrrel való vágás sokkal nagyobb kínnal töltse el az áldozatát, mint amit maga a vágás okozott volna.



- Azt a mocskos, szájbakúrt anyádat! – söpörtem le mindent – italkészletet, könyveket, leveleket, gyertyatartót – az íróasztalomról, hogy elkapjam azt a kis tündért, aki épp ragyogó szivárványszínekkel ragyogó szárnyakkal és feltűnő ördögi) szarvakkal és gúnyos röhögéssel elröppent az orrom előtt, az utolsó morzsákat tartalmazó szütyővel, ami a tündérporom rejtekhelye volt! És az átokfajzat arca nagyon is ismerős volt!
- NOVA PRISBLOSSOM!!!!! – ordítottam…….és ekkor magamhoz tértem.
A kiömlött szesz az ölemben áztatta a méretre szabott, egy vagyonba került nadrágomat, az italkészlet ripityomra törve a földön hevert, ázott papírokkal, gyertyadarabokkal egyetemben.
Még jó, hogy már egyik sem égett, különben lehet, hogy épp fáklyaként lángolnék és bár sokszor eljátszottam mostanában a gondolattal, hogy véget vetek a romokban heverő életemnek, tudtam, hogy soha nem lennék rá képes.
Aztán arra is rá kellett jönnöm, hogy az egész csak egy rémálom volt, melynek markában kapálózva sodortam le mindent az asztalról. Önkéntelen mozdulattal nyúltam a belső zsebemben lapuló kis zsákocskához, mely megnyugtató melegséggel simult a szívemhez közel, a mellkasomhoz. A szám elkeskenyedett, ahogy megéreztem, milyen kevés tündérpor volt benne, mert ez összefüggésben lehetett az álmommal, mivel hamarosan meg kell majd látogatnom azt a ravaszdi gazfickót a Sötét negyedben, hogy újabb üzletet kössek vele…..
Még szerencse a szerencsétlenségben, hogy ő meg legalább annyira szerette a piát, mint amennyire én azt a csillámló port, aminek segítségével legalább egy időre megtudtam szabadulni a gondjaimtól, amelyek lassan már maguk alá temettek.
A családi kassza szinte üres volt és a reményem, hogy ennek a nyűves városnak a politikai elitjének élére álljak, egyre távolabb kerültek. Pedig én erre voltam hivatott! Járt volna nekem, ha már Sinarin kiforgatott mindenemből. Az az átkozott király és a rokonsága! Pedig már majdnem sikerült beházasodnom a családba! De pár rossz befektetés után azt kellett tapasztalnom, hogy az addig kifogyhatatlannak tűnő kincstárunk erősen megcsappant és ez már nem volt elég, hogy a drága hercegkisasszonynak kielégítsem az étvágyát.
Még összetudtam kaparni annyit, hogy vegyek egy kisebb birtokot az ütközés miatt felkapott Estrancet-ben és a kapcsolataimat végletekig kihasználva, jó pár adósságot elpocsékolva egy kisebb szeletet a Peremen, ahogy az egyelőre felfedezetlen világot elnevezték.
Muszáj volt kitalálnom valamit, hogy túléljünk, hogy megtartsam a főúri élet nívóját, hiszen a mi családunk, mindig az elithez tartozott. Nem tudtam volna elképzelni magam, ahogy az ápolt, finom bőrrel bevont kezemet az italospoháron és az ezüst vagy arany evőeszközökön, vagy a lovaglóostoron kívül bármilyen más, munkára utaló tárgy érheti! Még a gondolata is hányingert keltett.
Meg aztán ott voltak a fívéreim, akik tiszteltek és felnéztek rám, rám az idősebbre, a család fenntartójára, aki mindig is biztosította nekik a nemesi élet aranyoldalát. Én voltam a hős a szemükben, aki visszahozta a családot a szakadék széléről, miután a szüleink egyik napról a másikra, nyomtalanul eltűntek és kiderül, hogy jó páran tartanak igényt tetemesnek tartott vagyonunkra. Sosem voltam az az osztozkodó fajta! Szóval miután a házasság nem jött össze, inkább áttettem a székhelyemet ide. De itt már megvolt a hierarchia és sok időmbe is sok megalkuvásba került, míg úgy, ahogy elfogadtak. A pénz meg vészeszen fogyott!
Nem akartam, hogy Wallance és Wayne rájöjjenek, pedig, ha nem találok ki valamit, akkor rájönnek. Eszesek voltak és én a magam módján büszke voltam rájuk, bár Wayne makacskodása, hogy már pedig ő testőrnek áll, nagyon ki tudott hozni a sodromból. Már többször volt hangos szóváltás ebből kifolyólag, amit csak Wallence higgadt közbelépése mentett meg. Pedig valahogy ki fogom verni a makacs fejéből ezt az ostobaságot. Wallance…….igen, higgadt volt, de egyszerűen sokszor semmibe vette a szavaimat. Ott volt példának okáért az a felfúvalkodott kis senki Kayne Westerburg. Egy waheverte rokon ráadásul! A bálokon és estélyeken sokat pusmogtak róla, mert nem örvendett nagy népszerűségnek pár intézkedése miatt és az én öcsém még rokonszervezett vele! Azzal, aki a pletykák szerint korlátozni akarta a Peremen való kutakodást. Ez egész egyszerűen dühítő volt! Wallence-nek meg kell tanulnia, hogy hallgasson az idősebbre, aki biztosítja neki a különcségeit!

Szóval volt gond bőven és először csak az italhoz menekültem enyhülésért, aztán egy részeg estén – ami egészen a Sötét negyed pereméig hajtott, - belebotlottam abba a romlott pixibe.
Soha életemben nem láttam addig pixit és elképesztett a még nálam is hatalmasabb nagyravágyásával, a kimeríthetetlen zizegésével, a soha be nem álló pofájával és………a szárnyait beborító mámorító porral. Aznap szabad voltam! Repültem és minden vágyam teljesült…….a másnapi kíméletlen és kínzó felébredéséig.
Azóta a tündérpor rabja lettem, de hiába voltam tisztába ezzel, képtelen voltam lemondani róla. Csak ezzel voltam képes tartani magam és elhitetni magammal, hogy még minden megváltozhat és olyan befolyásra tehetünk majd szert, hogy a király maga fog könyörögni, hogy menjünk vissza Sinarinba.
Hallottam, hogy a Perem-re mennek sokan, bízva abban, hogy újabb és újabb orea-t találnak és úgy véltem, sőt fanatikusan biztos voltam benne, hogy ez az ingatlan befektetésem fog kihúzni a pöcegödörből.

Elfogadva!

Ez egy igazi rohadék! Persze a szó leghízelgőbb értelmében, hiszen árnyaltabb már nem is lehetnél, te kis lusta, családodért aggódó nemes, legalábbis még annak nevezlek. A karakterben valóban rengeteg lehetőség rejlik és biztos vagyok benne, hogy ki is fogod aknázni, sőt még annál is tovább viszed! Nagyon kíváncsi vagyok  hová fejlődik majd, milyen kapcsolatokat alakít ki és megérkeznek-e eme úriember testvérei. Mindenhez nagyon szorítunk!

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.