Elvégre te is tartozol Istennek egy halállal…

Nem is érzi a karcolást igazán, alig hallja a ruháján koppanó vércseppeket, s amikor Kayne menteni akarja őt önmagától, oly szorosan fogja a pengét, hogy beletelik néhány pillanatba míg hagyja, hogy visszavegye a férfi a tőrt, amellyel nyomatékot adott eddigi szavainak.

- Nincs semmi baj... Csak menjenek el... Kérem... Hiszen kiűzni belőlem már ön sem tudja őt... - Leininger-t kéri az ifjú parancsnok, segítséget remél tőle, és azt reméli Nizase is, amikor most hozzá beszél. - Warwick, kérem, ön hozott ide, bár tudta, hogy a tűzzel, vagy valami még rosszabbal játszik. De ugye, most már látja, hogy olyan árat kellene fizetnie, ami túl sok egy ládányi aranyért? - reményt ad neki, hogy a férfi is elutasítja a lényt, s látja a rettegést is a szemében, amelynek eddig nyoma sem volt. - Menjenek és vigyenek el mindenkit innen... Hogy ne legyen újabb áldozata már Gaiának... Igyekszem, hogy...
Azt akarja mondani, hogy igyekszik addig "féken tartani" a lényt, míg biztonságba nem érnek, de aztán megérzi az egyre bővebb sugárban csorgó "vért", a smaragd-arany "életnedvet" és a távozás még sürgetőbb lesz, de semmit sem tehet a lény ellen, aki láthatóan örömét leli abban, hogy kétségekkel és szavakkal gyötörje őket. Abban reménykedik, s gondolja azt örömmel és rettegéssel, hogy Gaia unt rá körülményeskedő elszántságára, és új "hordozót" keresne magának helyette, de bizakodni még nem mer teljes szívvel, a sötét gyanakvást, amely AZON az éjjelen költözött bele, nem űzheti már ki az elméjéből. Nem gátolja hát a furcsa "parazita" távoztát, hagyja, hogy a Perem-lény vére a lábai előtt gyűljön össze és a lassan fakuló ál-Nizase helyett kapjanak tűéles kristályokat belőle. Csak akkor lép odébb, közelebb a két nemeshez, amikor visszhangzó szavak hirdetik az új alkut, s mikor az utolsó smaragd-arany csepp is távozik a sebből.
Reméli, de mégsem érzi a változást, hiszen Gaia eddigi jelenlétével is csak akkor szembesült, amikor a lény akarta. Nem kapaszkodik hát bele görcsösen Kayne Westerburg karjába, ahogyan akarná és nem rángatja el a Perem Úrnőjének közeléből, ahogy még inkább szeretné. Döntene helyettük, az egyik helyett azért, mert a világot adja neki, a másik helyett meg azért, mert elveheti tőle akaratán kívül. Küldeni az egyiket, aki maradna, és áldozná fel a másikat, aki talán már menne, de Nizzi tudja, egyikhez sincs joga. Hát beszél inkább a maga nevében, remélve a legjobbat. Nem is Gaiához szól csak, a másik kettőhöz, s főképpen az ifjú parancsnokhoz. Kiderült titkát próbálja magyarázni neki kétségbeesetten.
- Az én véremet már megkaptad, Gaia, kérned sem kellett... Az alku ránk eső részét már teljesítettük... Engedd el a többieket, menjenek csak és nem fognak zavarni többet, megígérik, ugye? - kezd bele félve, s fordul tovább a mellette állókhoz. - Kérem, ígérjék meg, hogy mennek és ne hallgassanak rá! Nem kell újabb áldozat, mert ez az egyezség, amit ajánl rossz és igazságtalan. Semmit sem nyerhetnek, ha megteszik, amit kér, de mindent elveszhetnek, hiszen láthatták. Ne kössenek alkut vele! - azt hiszi, együtt nem győzheti meg őket, de külön-külön talán még igen. - Mr. Leininger, ugye már érti, hogy mitől próbálta megóvni a parancsnok? Nem önzés és nem a vagyon féltése munkált benne eddig sem. Ugye, most már elhiszi, amit én is mondtam? - Nizzi azt gondolja, talán a félelem felülírja a gazdagság vágyát benne, s a lény fenyegetése azt, hogy fölényesnek hitte Westerburgot. S ha már az jut eszébe, kiért élni és halni egyformán akar, ha így kell lennie. Hát most őt keresi a tekintetével, s nyugtatni igyekszik hamuszín pillantását a smaragdszín íriszekkel. - Kayne, nem akartam titkolózni. Azt hittem... Azt reméltem, elment... Hogy elmúlt... De aztán... Láttad... - a szégyen hatalmas, de már nincs értelme semmit sem titkolni. - Nem mehetek veletek... Ha megyek, talán magammal viszem ŐT is... Ugye érted, hogy miért kell maradnom?