Elvégre te is tartozol Istennek egy halállal…

Warwick Leininger csak a maga sérelmeit ismétli újra és újra, hát Nizase számára bebizonyosodott, mit eddig is sejtett, hogy a férfi mohósága és vágya, hogy mérhetetlen gazdagságra és hatalomra tegyen szert elvette józan ítélőképességét. Emiatt látja ellenségnek azt, kivel összefognia kellene, s szövetségesnek, kitől semmit sem remélhet. Az sem vigasztalja a lányt, hogy kényszer szülte volt útitársa oly gyorsan kap leckét Gaia "törvényeiből", hogy talán még megemészteni sincs ideje azt, hogy kivel is kötne üzletet. Mert a férfi rádöbbenhet nyomban, hogy a Perem lényének telhetetlensége talán még nagyobb, mint az övé, s hogy megfelelni neki még ő sem tud. A lány csak még erősebben kapaszkodik hát Kayne karjába, ahogy Warwick alkudozni kezd. Az első szavak után azt várja, hogy büntetést szül majd az ellenkezés. De mást vonzanak a szavak, Westerburg tiltakozását, s ha eddig azt hitte Nizzi, hogy a jelenlegi helyzetnél rémesebbé miattuk már nem válhat semmi, hát most bebizonyosodik, hogy téved. Gyűlöli magát, hogy ilyen helyzetbe hozta a férfit, kihez titokban hozzákötötte sorsát, s ki most oly ígéretet tesz, mi sokkal jobban megijeszti, mint Gaia maga. Mert a kristály-szülte lényt fenyegeti meg, halállal és pusztulással, s a lány csak azt ismételgeti magában, hogy hagyják már abba a vitát, és meneküljenek, amíg lehet.

De már nem lehet.

Mert látja a változást önnön képmásán, látja a szűkülő, majd a haragtól hatalmasra táguló pupillákat a "saját" arcán, s menekülne, vonná magával Kayne Westerburg-ot, amikor elszabadul minden. Kocsiajtók szakadnak ki helyükről, s Nizzi újra halált lát, rémeset, s sikoltani kell, szájára szorított kézzel, mert aztán mást is mutat nekik Gaia, erőt, elképzelhetetlent, ami a szemeik előtt gyűri össze pont úgy Leininger kocsiját, ahogy abban a borzalmas sikátorban egy emberrel tette.

De a végső csapás csak most következik, és Nizase azt hallja, mit valahol sejtett azóta, hogy először látta smaragdszínben felragyogni a saját tekintetét. Azóta tudja, hogy jobb lett volna, ha úgy jár, ahogy Estrance fertőzöttjei, s inkább válik zöld-arany kövekké, mint hogy maga legyen a pusztulás. Azóta tudja, hogy Gaia benne él, s szabadulni tőle már sosem fog, s hogy csak kegyén múlik, mikor és hogyan bújik elő belőle a Perem lénye, s teszi azt, mit jónak lát.

A bizonyosság ad erőt a lánynak, s az ad ötletet neki, mit szitoknak és bántásnak szánt a lény. Az teszi villámgyorssá a mozdulatot, amely a férfi felé nyúl, Kayne felé, kiről tudja, mindig övében hordja tőreit. S ha meglepheti vele a parancsnokot, hát az egyiket kaparintja meg, a karcsú, de éles fegyvert, s már lép is tőle távolabb, hogy ne érhesse el, s ne akadályozza meg abban, amit tenni akar. Amit tenni fog. Ezért szögezi máris saját torkának a fegyvert, s remegő keze ejt nyomban sebet is a fehér bőrön ügyetlenül, még mielőtt megszólalna, s tenné világossá tettének okát mindenki előtt.

- Nem kell fenyegetnie senkinek - a férfit nézi, s fordul aztán a lény felé, ki tettének oka lett, s szavait immár neki intézi. Elszántan védi az egyetlent, kit a sors adott neki, s kit most Gaia vesz el tőle. - Megóvom tőled a világot és nem marad senki, kiben kijuthatnál innen az emberek közé - remegnek az ujjak, mi a tőrt markolják, de nem hátrál meg még akkor sem, ha a smaragd pillantás most őt kutatja. Inkább küldi a férfit, azt sem bánja, ha Warwick Leininger is megmenekül majd, csak az, kit szeret, élhessen, s ne sodorja vészbe, háborúba a világot. - Kayne, kérem, menjenek innen és vigyen el magával mindenkit! És ne jöjjenek ide vissza! Soha többet!

~ Milyen nemes! ~ hasít belém kicsit fájón a gondolat Kayle szavaira, de természetesen az arcomról csak közömbösséget olvashatnak le. Nem engedhetek meg magamnak semmilyen érzelgősséget, az sosem segített a családunknak, sőt….
- Egyelőre rajtad kívül semmi sem fenyeget. – jegyzem meg, ahogy a fiú egyre jobban elveszíteni látszik az önuralmát, de a kétség kezdi el mardosni a szívemet, ahogy egyre több mindent ígér, csak lépjek vissza. Talán…….. tényleg meg van győződve róla, hogy veszélyben vagyunk? Mégis csak egy katona, egy parancsnok, még ha a rangját a címének is köszönheti…..
Habozva kaptam a lényre a szemem, aki még mindig zavaróan Nizasse kisasszony kinézetét viselte és akin a harag jelei kezdtek mutatkozni.
Nyitottam a szám, hogy valahogy helyrehozzam a dolgokat és ismét kézben tartsam a tárgyalást, de már nem is figyelt rám, Westenburg kirohanása elterelte rólam a figyelmét.
- HÉÉ……! – próbáltam közbevágni, de Kayle könyörgésnek indult szóáradata kezdett átmenni fenyegetésbe, ami tovább mélyítette a lény indulatát és nem jutottam szóhoz.
Westenburg teljesen begőzölt!
Lehet, hogy nem hallgattam a parancsnokra, nem hittem benne, hogy legyen az bármilyen faj, nem lehet vele üzletelni, elvégre ez hajtja a világokat, nem? Viszont jól fel tudtam mérni, mikor változik meg a légkör egy tárgyalás alatt, bár most az elhangzott fenyegetésre való reakció bizton borítékolható volt.
Ám ha számítottam is rá, ami történt, az gyökeresen változtatta meg a véleményemet a Perem veszélyes lényéről, aki még csak igazán nem is nyilvánult meg a maga fizikai formájában.
Hallottam ugyan, hogy egymáshoz hasonlított minket, de ez mos még csak kissé sem megborzolta meg a lelkibékémet, mivel a rémisztő, csikorgó zaj, a kiszakadó kocsiablakok és az emberek szétszakadó testrészeit szoborrá dermesztettek.
Még csak a kardom sem volt nálam, a kocsiban hagytam, nem mintha azt gondoltam volna a történtek után, hogy képes lennék kárt tenni ebben a szörnyszülöttben.
- ÁLLJ! – kiáltottam és próbáltam eltávolodni a felettünk lebegő roncstól. – Tényleg senki ne fenyegessen senkit! – ugrottam a lány felé, mikor a legnagyobb rémületemre megláttam a kezében a tőrt.
Megpróbáltam megragadni, bár Kayle közelebb állt hozzá, de elképzelni sem tudtam mi lesz, ha sikerrel jár és a lény elszabadul.
- Gaia! Miért etted bele magad ebben a lányba? Valami okod volt rá! Nem ismered jól a világunkat, ha jól sejtem, kell valaki, aki a te szemeddel lát, a füleddel hall, hogy megismerd. De ő nem tudhat mindent és te sem tudhatod, mennyire jelenthetünk veszélyt rád. – kétségbeesetten igyekeztem menteni a menthetőt, kitalálni valamit és túlélni. - Ha nem akarnál tárgyalni velünk, akkor miért nem semmisítettél meg mindent már akkor, amikor ideértél? Kell lenni kompromisszumnak. Vonulj vissza, mert ha nem adsz kiutat, ő meghal, - intettem Nizase felé, - Ő vele hal, - böktem Westenburg felé, - és ha megpróbálsz belém mászni, én sem leszek a bábod, inkább én is meghalok. – blöfföltem félig-meddig, de a hangomon ez nem hallatszott.
Pedig soha nem féltem még ennyire………