Nagy Tétel - Zoi & Evie Magánkaland

× Nagy tétel ×

Evie & Zoi

-----------------:O:-----------------

Az egyik legelső tanács, amit Estrance-ba érkezésemkor kaptam az volt, hogy tartsam távol magamat az úgynevezett Sötét Negyedtől. Még a legkétségbeesettebb napokon is igyekeztem magam tartani ehhez a jótanácshoz, mert jobb volt egy nap éhesen lefeküdni, semmint átvágott torokkal nem felébredni reggel. Viszont volt egy tagadhatatlan előnye, hogy mivel senkinek nem volt arrafelé pénze így mindenki más is kevesebbet kért, legyen szó szobáról, ételről, vagy bármi egyébről. Próbáltam valami arany középutat találni, főleg, hogy be kellett vásárolnom néhány dolgot az új, akadémiai és Perem-felfedezői életemhez. Sok minden kellett, de semmire sem telt igazán, így hát végső megoldásképp a Sötét Negyed szélénél levő olcsó üzletek felé vettem az irányt. Koszos, de nem annyira vészesen koszos kirakatok mögött levő portékákat nézegettem, miközben rakodókat kerülgettem, mikor az egyik üvegben feltűnt egy ismerős alak, vagyis inkább arc. Fiatal volt és jóképű, egy bálon táncoltam vele, bár a nevére nem emlékeztem hirtelen, az arcára igen, mert utána úgy gondoltam, hogyha egy hozzá hasonló kérőhöz adna apám, akkor nem panaszkodnék túlságosan. Igen, annyira rég történhetett már, hogy akkor még reménykedtem abban a boldog befejezésben, amiben a hozzám hasonló nemeskisasszonyok szoktak. Azóta viszont minden megváltozott, szépen lassan váltak az álmok és remények rémálmokká, majd új álmokká és reményekké.
Azt viszont nem tudtam, hogy ő felismerhetett-e engem, de már csak a puszta lehetőség is rettegéssel töltött el. Biztos voltam benne, hogy kerestettek, és megeshetett, hogy szép kis jutalmat tűztek ki értem, hiszen én voltam a családom egyik aranytojást tojó tyúkja, ez pedig túl furcsa lett volna véletlennek. Általában a suhanc fiúk ruhái tökéletes álcát nyújtottak, kis sapkával, kantáros nadrággal, fehér inggel, de még sosem volt olyan, hogy valakinek ténylegesen esélye lett volna felismerni, legalábbis amiről tudomásom volt. Be kellett volna festenem a hajam, a rám törő pániktól mostmár biztos lettem benne, hogy egyáltalán nem voltam elég felkészült még így sem erre az új életre és az elrejtőzésre.
Csak nyugodtan Evie, csak nyugodtan...
Hátat fordítottam neki és határozottan elindultam a másik irányba, mintha épp csak arra lenne dolgom, igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet. Azért egy ponton csak visszapillantottam, de legnagyobb rémületemre a férfi még mindig ott volt mögöttem, és mintha kicsit meg is szaporázta volna a lépteit. Nem tudtam mi lett volna gyanúsabb, hogyha hirtelen futásnak eredek, vagy ha hagyom, hogy utolérjen, hiszen lehet, hogy ez az egész csak egy félreértés volt, és összekeverte, valakivel, vagy nem kevertem össze senkivel, de észre sem vett… Amikor viszont megfogta a vállam, akkor már egyértelművé vált a helyzet. Nem is néztem hátra, csak lesöpörtem magamról a kezét, majd futásnak eredtem, mint akit puskából lőttek ki. Mögöttem pedig zihálva, kemény talpú cipőben csattogva követett az ismeretlen ismerős.
- Állj meg, nem... Akarok...
Dehogy álltam meg. Akkor beszélnem kellett volna, meg terelnem, vagy beismernem, mindegyik szörnyűséges lehetőség volt, de ha sikerülne lehagyni, az nagyon jó lett volna. Csak reméltem, hogy nem gondolta senki, hogy azért futok mert épp megloptam az urat! Ó jaj, dehát... csak nem! A csendőrök végképp nem hiányoztak volna. Menet közben megfogtam a sapkám is, hogy ne repüljön le a fejemről.
Az üldözőm egyre jobban lihegve, de folyamatosan követett a nagy menekülés közben, pedig kétségbeesésemben még néhány ládát is felborítottam magam mögött, hátha ezzel lelassíthattam és elinalhattam a megfelelő pillanatban. Végül az egyik sikátor bejáratából egy másik irányból valaki épp az ellenkező irányba rohant el, és bár azt a suhancot még sikerült éppen csak kikerülnöm, a mögötte rohanó faunt viszont már nem, így frontálisan nekicsapódtam, aztán a földre kerültem. Az akadémián a tudósok elég sokat magyaráztak erről a fizikai törvényről, amit most kénytelen voltam a saját bőrömön is megtapasztalni. Sajnos azonban a törvény szerint nem csak egy valaki lökődik hátra egy ilyen ütközéstől, hanem a másik is, ami azt jelentette, hogy sikeresen fellöktem a szerencsétlen faun lányt – pedig jóval nagyobb termetű volt nálam, ráadásul egyébként kivédte a dolgot egy elegáns bukfenccel, de ez még így is rettenetesen kínos volt, és alapvetően nem is szoktam ennyire udvariatlan lenni, csakhát… Azt hiszem az üldözésnek nem volt kőbe vésett etikettje, kénytelen voltam hát az ösztöneimet követni. Azokat, amik közvetlenül az után jöttek, hogy ássam el magam egy kertbe és legyek innentől kezdve életem végéig inkább karórépa.
- Elnézést! Millió bocsánat! - mondtam miközben feltápászkodtam, készen arra, hogy a lányt átugorva fussak tovább, épp csak hátrapillantottam, hogy jönnek-e még utánam. Bár biztos úgy volt. A faun persze szentségelt, de úgy gondoltam ez bocsánatos dolog volt a helyzetében, azt viszont már sokkal kevésbé értékeltem, hogy utánam nyúlt és megragadta a grabancomat.
- Ezt nem úszod meg ennyivel! Nem mész sehová, míg meg nem mondod, hogy hová szaladt a haverod!
- Ha- haverom? - kérdeztem vissza, majd a fejemet arra fordítottam, amerre azt a fiút láttam elrohanni, utána meg vissza a nőre. Éppen csak egy pillanatnyi meglepetés suhant át az arcomon a szarvak, és az érdekes stílusba rendezett haj és egzotikus smink láttán - ez volt az első, hogy faunt láttam, mégha tudtam is elméletben, hogy néztek ki, de utána már próbáltam kicsavarni a nyakam, hogy nézzem még mindig kergettek-e engem is, mint azt a fiút, aki úgy tűnik épp miattam úszta meg a dolgot.
- Nem, ez egy félreértés, nekem nincs itt haverom, ellenben az a férfi ott szürke öltönyben zaklat engem!
Az volt a szomorú, hogy bár ez teljesen igaz volt, azt hiszem pontosan úgy hangozhatott, mint egy mese, amit a tolvajok akartak beadni másoknak, és amit a faun nő szerintem eleve gondolt épp rólam. Nem kellett volna kitennem a lábam a kollégiumból...
- Ha-ha-ha! Azt hiszed, hogy bedőlök ennek? Vagy megmondod, hogy hol a búvóhelye Zollie-nek, vagy egyenest viszlek egy rendfenntartóhoz.
- Nézze, kérem, nem ismerek semmiféle Zollie-t... - a rendfenntartók említésére elsápadtam. - Nem, az nem lenne jó, nagyon nem, de... Az Akadémia! Az akadémián ismernek, meg az egyetemi kollégiumban is, Lowlight professzor meg sokan mások ott, ők meg fogják tudni mondani, hogy oda tartozom, és nagyon sajnálom, hogy elrontottam önnek valamit véletlenül tényleg, kompenzálom is, ha szeretné... - hadartam olyan gyorsan amilyen gyorsan a nyelvem pörögni volt képes, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy a férfi, aki eddig engem üldözött ne érjen be, még ha ez után lihegve neki is dőlt a legközelebbi falnak.
- Huh... Azta... Líceum óta nem... futottam ennyit.... - a faunnő láttán viszont kissé meglepetten lépett hátra. - Izé... nem tudom, mi ez, de... Szükségem lenne arra a fiúra. Fizetni is tudok. - húzott elő a zsebéből három aranyérmét, amiket aztán szinte azonnal el is ejtett. - Kellene nekem egy... Álmodó. Egy nagyon... fontos feladathoz.
Fiú?
Nos... hát... Nem egészen erre számítottam. Tudtam, hogy még a régi életemből ismertem, de akkor honnan tudta, hogy álmodó voltam? Nem, nem bízhattam meg benne, talán szándékosan tett úgy, mintha bevette volna az álcámat. Kétségbeesettem néztem a faun nőre, és ráztam a fejem, hogy kérem, ne... A lánynak szerencsére gyorsan forogtak a fogaskerekek az agyában.
- Az a jó édes, ku..kunkori farkú kecskerágója! - csapott a falra a szabad kezével, mert hogy engem elég volt csak egyel tartania. - Ne mutogasd itt az aranyaidat, ha nem akarod, hogy kiraboljanak. Te.... te ismered ezt a fiút? Igazat mond? - fordult végül kedves üldözőmhöz, aki talán nem is Evangeline Whitlockot kereste.
Másrészt… Rendben, fiúsan öltöztem, szerettem volna ha inkább fiatal fiúnak néznek, de ez volt az első olyan különös eset, hogy ez valóban bevált! Persze még lány ruhában sem lettem volna fele annyira nőies sem, mint a faun nő a bőrnadrágjában... Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy most ennek örültem-e vagy sem.
- Hogy ismerem-e? - kérdezte az ismeretlen, aztán hunyorítani kezdett. - Igazából most, hogy mondja... nem vívtunk mi egyszer együtt? Mindegy, nem ez a lényeg. A lényeg, hogy az órám szerint Álmodó... - lengette itt meg a zsebóráját. - ...szóval szükségem... lenne... rá... Hmm. Most így elismételve ez elég furán hangzik. Nem rabszolgának akarom vagy ilyesmi, lenne egy munkám neki... neked. - fordult itt felém. - De ahhoz az kellene, hogy ne verje bucira, szóval nem tudom mi ez éppen, de egészen biztosan meg tudjuk beszélni. Szóval, mi is ez éppen?
Lehet, hogy... hogy egyáltalán nem is ismert fel?
- Nem, én sosem vívtam, azt hiszem... lehet, hogy összekevertem önt valaki mással. - mondtam végül a fülem hegyéig elvörösödve. Ez annyira kínos volt, hogy arra nem is voltak szavaim. Nem elég, hogy feleslegesen menekültem, lehet fel is borítottam menet közben pár dolgot, még szegény faun-hölgy dolgát is tönkretettem, mindezt pedig a semmiért? A zsebórája viszont valóban zümmögött az oreától, biztos, hogy varázstárgy volt, de ha létezett olyan tárgy, ami kimutatta az álmodókat… Aj-Jajj. Az nem volt jó dolog.
- Lány, egyébként. - néztem itt a faunra, mert nagyjából ennyit tudtam hirtelen kinyögni.
- Ez nem az én dolgom, bár szerintem óvatosan kéne itt emlegetni, hogy milyen képességgel bír ez a.......lány. - jegyezte meg és rám nézett. Elengedni még mindig nem akart, de igazából azt hiszem már mindegy volt. - Egy tolvajt üldöztem, aki valami értékeset lopott el. Jól keresztbe tettél nekem, még ha el is hiszem, hogy semmi közöd hozzá. Ezért most elmegyünk az Akadémiára, ahhoz a professzorhoz. Biztosra akarok menni, nekem nagyon fontos, hogy nyomra akadjak, remélem érthető. Aztán olyan üzletet köttök, amilyet akartok. - vonta meg a vállát. - Egyébként Zoi vagyok.
- Hóha, lassabban. Tehát elloptak valami értékeset? - lépett közelebb a férfi, aki mellesleg még mindig nem mutatkozott be. Mondjuk lehet emlékeznem illett volna a nevére. - Mennyire értékes? Mert ha nagyon, és itt tűnt el, talán tudom, hol lehet. De mielőtt engem is felemelsz a nyakamnál fogva, nem azért tudom, mert tolvaj vagyok, vagy orvgazda, hanem mert... és tudom, hogy ez nagyon kényelmes véletlennek hangzik... de én is valami nagyon értékeset keresek, amit elloptak. Talán ugyanott megtaláljuk mindkettőt.
- Én tényleg őszintén sajnálom. - mondtam Zoinak. - Evie vagyok, és tényleg igazolnak az akadémián, már mehetünk is, már tényleg mélységesen megbántam, hogy eljöttem egyáltalán errefelé.
Amikor kiderült, hogy mi volt a helyzet hol egyikükre néztem, hol másikukra. Mindketten ugyanazt akarták, és a férfi szerint egy álmodó segíthetett neki. És ez alapján talán Zoinak is.
- Ha... ha miattam tudott elmenekülni egy tolvaj valami nagyon-nagyon értékessel... és ez az én hibám... És őszerinte segíthetek megtalálni akkor... akkor segítek.
Estrance, és talán a fizika sokadik törvénye is az kellett volna, hogy legyen, hogy ne ártsuk magunkat mások dolgába, inkább maradjunk ki belőle, hogyha tudunk, de nagyon rosszul éreztem magam emiatt az egész helyzet miatt több okból is, így abba kapaszkodtam, amin talán tudtam változtatni. Ez viszont azt eredményezte, hogy lehet bajba kevertem magam. Tartoztam én bármivel is a faunnak? Ő is kikerülhetett volna… De ez csak kifogás-gyártás volt. Az én hibám volt és én is tudtam csak megoldani. Milyen ember lettem volna, hogyha nem próbálom meg legalább?
- És te ki vagy egyébként? - kérdezte Zoi a férfitől, rávilágítva az eddigi udvariatlanságára. Még szoknom kellett az ennyire egyenes személyiségeket, mint amilyen a faun nő is volt, de igazából üdítően hatottak rám. - Ha segítesz nekem, elengedlek. Remélem nem bánom meg. - lépett hátrább tőlem, elengedve ezzel az ingem. - Nekem mindenképp kell a ... az, amit elloptak, de nem akadályozhatom meg, hogy ha Evie vállalja, csatlakozz.
- Evie, Zoi, micsoda nagyszerű nevek. Látjátok, rögtön legjobb barátok lettünk! - tárta szét a karjait az alak, aztán széttárt karokkal meghajolt. - Én maradok tisztelettel Amos Glendower, Penrose hetedik márkija. Szóval, most hogy így megismerkedtünk, hajlandóak vagytok meghallgatni az ajánlatot?
Glendower… Glendower… Azután beugrott, hogy Penrose egy birtok volt valahol Sinarintól kicsit keletre, Glendowerék pedig bár valaha gazdagoknak számítottak, mostanában apám arra sem tartotta őket érdemesnek, hogy foglalkozzon velük. Ennek ellenére mindenhol ott voltak és mindig nagyon igyekeztek mutatni, hogy még mindig a Birodalom krémjéhez tartoztak. Vagyis inkább szerették volna ezt mindenkivel elhitetni több, de egyre kevesebb sikerrel. Valójában ez nekem most nem jelentett sem jót, sem rosszat, így szem előtt tudtam tartani a feladatot.
- Én szeretnék segíteni de nem tudom, hogyan tudnék... - mondtam Zoinak. - De Glendower márkinak azt hiszem vannak erről elképzelései.
- Egy márki itt? Mondja hogy keveredett idáig? - intett körbe Zoi. - Csoda, hogy nem futott bele pár rossz arcba, de ...... ha Evie benne van, akkor én is kíváncsian hallgatom, miként fogunk rájönni, hol vannak a lopott holmik és főként, hogy tényleg egy helyen vannak-e.
- Nos, kalandosan, egyelőre maradjunk ennyiben. - simította hátra a márki a haját. - Na de, a lényeg. Már egy ideje nyomozok egy hely után, amit úgy hívnak, hogy a Vak Vásár. Ez egy aukció-szerű dolog a helyi gazdagoknak... és azt hiszem nem kell magyaráznom, hogy lesz valaki gazdag ebben a negyedben... ahol, csak úgy a szórakozás kedvéért mindent bedobozolnak, amit elárvereznek és nem is nyitják ki, amíg valaki meg nem vette. Mint egy furcsa lottó. Aztán persze általában indul az izgalmas rész, amikor az elégedetlenek megpróbálják elvágni az elégedettek torkát, de ez már nem kifejezetten érdekli a Vak Vásár vezetőit. Eddig érthető?
Bólintottam, és kezdtem is megérteni, hogy miért volt szüksége Glendower márkinak egy álmodóra.
- Én viszont tudhatom mi van a dobozokban.
- Öööö.... és hogy kerültek a gazdag fickó dobozába a mi ....dolgaink? - értetlenkedett kicsit Zoi. - Azt állítod, hogy szerinted ő az orvgazda itt? És így szabadul meg a cuccoktól?
- Bingó. - mutatott egy-egy ujjal a férfi mindkettőnk felé. - És néhány perce hallottam, ahogy egyik utcagyerek a másiknak azt mesélte, hogy mégis csak meg lesz ma este tartva, mert nemrég valaki leakasztott valami nagyot egy... öhm... ti tudjátok, mi lehet az a fényeske? Mert elvileg egy olyantól.
- Egy.... fénytündér? - kérdeztem vállat vonva. Luna Eost legutóbb fénymanónak titulálta, azon nagyon jót szórakoztam, a fényeske onnan már csak egy lépés volt. - És... mit keresünk mi? Hogy jutunk a dobozok közelébe még az eladás előtt? Egyáltalán hány dobozt kéne végignézni? - itt azért még voltak kérdések... Tulajdonképpen megtalálni a megfelelő dobozt volt a legkisebb problémánk, hogyha már egyszer ott voltunk. Bejutni és kijutni, mert ezeket biztos nem hagyták csak úgy az utcán már nehezebb dolognak hangzott, és én abszolút nem voltam gyakorlott az ilyesmiben, és feltehetőleg egy márki sem. Zoit nem tudtam, ő akár még lehetett is… Az az ostor a derekán elég félelmetes volt, mint a nagyon régi könyvek legendáiból a női harcosok, akiket én mindig teljesen férfiasnak képzeltem, szemben azzal, amit most láttam. Luna is lenyűgöző volt a maga módján, Zoi viszont egy teljesen más módon volt az, és mellette most egészen toprongyos kislánynak éreztem magam. Össze kellett szednem magam már csak a saját önbizalmam érdekében is.
- Hát valószínűleg egy ....fénytündér. - sóhajtott Zoi is, módfelett gondterhelten. - Gondolom Amos márkinak van erre ötlete, elég jól informált és nemes és......gazdag?
- Ez mind, és még több. - hajolt meg a márki újra Zoi felsorolására, én meg majdnem megforgattam a szemeim, de visszafogtam magam. Igazából nézőpont kérdése volt. - Amit én keresek, az nagyjából ekkora, négyzet alakú és csordultig van oreával, tehát elég hangos, ha jól magyarázták nekem az Álmodók képességeit. Amit Zoi keres, az... Zoi? - néz itt Amos úrfi a faunlányra. - Ha egyszer bejutottunk, nem kell közel mennünk a dobozokhoz, csak figyelni, hogy melyik mennyire hangos. És ott majd okosan licitálunk és eltűnünk, mielőtt elkezdődne a késrántás. Legalább is ez az én tervem.
- Nem mintha ismerném ezt a környezetet de... Elég sok mágikus tárgyat képzelnék egy ilyen aukcióra. Nem tudom ígérni önnek, hogy ez ennyire egyszerű lesz.
Sokkal biztosabbnak éreztem volna, ha meg tudtam volna tapogatni a hangosabb dobozokat, hogy mindenki biztosan azt kapja, amit akart, mert azt még én sem tudhattam, mi pontosan mennyire lesz hangos. Ez után én is kérdőn néztem Zoira.
- Az enyém akkora mint egy ... egy tőr és szintén elég hangos lesz, hogy Amos szavával éljek. Na meg, van pár gondom a tervvel. Először is egyetértek Evie-vel, gondolom elég sok lesz ott a hasonló tárgy, másrészt én nem óhajtok fizetni érte, nem is lenne miből. Csak vissza akarom szerezni.
Amos márki erre zsebre tette a kezét.
- Elismerem, még vannak kikalapálandó részletek a tervben, de az az a rész, amibe ti is beszállhattok. De ne itt, estig még van egy kis idő. Nincs a környéken egy kocsma, ahol legalább félig sörből van a sör?
- Én csak a Cserfes Cigánylányt ismerem, de azzal inkább vigyáznék. Bármi jó amúgy...
- Én az előbb egy falatozóból jöttem, oda visszamehetünk, de a sörről nem tudok nyilatkozni, ezen a környéken bármi előfordulhat. - mondta Zoi.
- Akkor hát indulás a Cigánylányba! - jelenti ki a márki, aztán pár lépés után megtorpant. - Várjunk, nem. Ez nem jött ki jól. És egyébként sem tudom, hogy merre van. Szóval, az új társaság örömére, Evie, tiéd a vezetés.

Evie és Zoi

-----------------:O:-----------------

Evie és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Nagy tétel ×

Evie & Zoi

-----------------:O:-----------------

A Cserfes Cigánylányt látszólag nem viselték meg az évforduló körüli bonyodalmak – vagyis hogy véletlenül az egész közönséget berántottam egy rémálomba, azóta is rettenetesen szégyelltem magam ezért, - az ivó pedig most is tele volt. Amos Glendover márki, bár elsőre nem sokkal tűnt talpraesettebbnek Eosnál, azért valahogy mindig tudta hogyan kerülgesse úgy azt asztalokat még egy tálca sört cipelve is, hogy elkerülje az enyves kezeket, és ne is köthessen bele senki. Valahogy túlságosan is otthonosan mozgott ebben a nemesektől teljesen idegen közegben, amit nekem még mindig nem sikerült megszoknom, és ez valahogy gyanússá tette, még ha nem is tudtam volna megfogalmazni, hogy mire gyanakodhattam volna. Az egész ügy olyan zavaros volt.
- Na. - tette le a tálcát a márki közös asztalunkra. - A Vak Vásár csak este kezdődik, így van egy kis időnk... kalapálni. Már a terven.
- Kezdjük az elején. - vett el Zoi egy pohár sört, de nem ivott bele. - Hogyan tervezted a bejutást?
Furcsa volt újra itt lenni kicsit szorongtam is, de most nem volt semmiféle mágikus kancsó, ami soha ki nem fogyó italt csinált, így talán nem fenyegettem a többieket. Mindenesetre nem nyúltam a sörhöz, mert múltkor is úgy kezdődött.
- Jobb ha nem vagytok egy részeg... magamfajta közelében. - ráztam meg a fejem, de ha volt víz, vagy bármi alkohol mentes azt azért elfogadtam volna. - És ha ma még dolgoznánk, akkor a szalonspicc se gondolom, hogy nekem beleférne.
A terv viszont tényleg kérdéses volt, sok volt benne a fekete lyuk.
- Fizetni mikor kell? Mert ha csak később akkor akármekkora összeget elhazudhatunk és licitálhatunk az összes ténylegesen erősnek tűnő dobozra.
Sosem voltam még aukción, pedig egyébként tudtam, hogy igen népszerű elfoglaltság volt, az anyám szeretett licitálgatni főleg festményekre és antik ékszerekre. Engem sosem vitt magával. „Túl veszélyes” – mindig ezzel érvelt. Ha most erről tudomása lett volna, bizonyára a szívszélütés kerülgette volna!
A márki az italt illető vonakodásunkra csak vállat von és belekortyolt a saját sörébe.
- Bejutni nem kifejezetten nehéz. Ha valakinél van egy ilyen... - itt beletúrt a zsebébe és elővett egy kártyát, mármint játékkártyát, amivel bridzsezni szoktak, és aminek a hátuljára felfirkáltak néhány dolgot, de közelebb kellett volna hajolnom, hogy el tudjam olvasni. - ... az bemehet. Kijönni lesz a nehezebb. Hogy mikor kell fizetni azt nem tudom biztosra, de szerintem úgy működik, mint egy tisztességes licit. Először csak bemondasz egy számot, és aztán ha az ajtóban ki tudod fizetni, elviheted, amit nyertél.
- Ezek szerint nem most leszel benn először, gondolom felmérted a terepet csak nem jutottál előrébb. - vonta le a következtetéseit Zoi. - Az összes holmit ott tartják, ahol a licitálók vannak? Meg lehet őket nézni előtte azért? Vagy csak egyet-egyet hoznak be? Mert akkor, főként ha sok a mágikus tárgy, nem licitálhatsz mindenre?
- Ez jogos pont. - értettem egyet Zoival. - Már az a része hogyha túl sok a tárgy akkor gyanús, ha mindre licitálunk. De gondolom éppen ezért "vak" a vak vásár mert nem lehet előtte megnézni semmit. És főleg nem fizetés előtt, nehogy valaki kitalálja, hogy mégsem kell neki a... "cucc". - még tanultam ezt a szleng-dolgot, még furcsa volt kicsit de egyre jobban ment. - Mi van, ha nem is vásárlók lennénk, hanem személyzet? - vetettem fel. Én jobban ismertem a saját korlátaimat, mint ők az álmodókat és tudtam, hogy így végezhetném a legjobban a dolgom, ha már jóval a licit előtt átnézhetném a dobozokat.
- A személyzet talán betekintést nyerhet a kulisszák mögé. - gondolkodott el Amos márki. - Átlag résztvevők egészen biztosan nem. Már csak azt kellene tudnunk, hogy hogyan lehet oda jelentkezni. Sajnos nem hiszem, hogy lótifutikat fogdosnak az utcáról össze.
Jó kérdés volt, hogy akkor mégis hogyan találtak személyzetet, bár rebesgették, hogy azt a környéket leginkább bandák uralták gondolom onnan, meg persze az örök érvényű „ismerek valakit aki ismer valakit” módszerrel. Szerencsés lett volna, ha a drága márkink is rendelkezett volna ilyesmivel.
- Én sem hiszem, hogyha ennyire titkos ez a vásár csak úgy beeshetnénk, bár a csomagok hurcibálására biztos kell nekik ember, főleg, ha a gazdag alakok a vevők, azok biztos nem cipelnek semmit maguk. - gondolkozott Zoi.
- Az a legfőbb baj, hogy mivel ma este lesz, már nem gondolom, hogy túl sok időnk van beépülni... Talán lehet az, hogy elkapunk egy lótifutit aki egyikünket küldi be maga helyett, mert... eltört a keze vagy tudom is én. Vagyis nem egyikünket, engem. És akkor akár le tudnám adni a drótot, hogy mire licitáljatok. Illetve mivel Zoi nem akar fizetni... A kijutás is kérdés. - fűztem tovább a gondolatmenetet, csak hogy pontosan értsék mire is gondoltam.
- Nos, a kényszerhelyzet kényszermegoldásokat szül. - bólintott a javaslatomra Amos márki. - Van egy ismerősöm, akinek van egy ismerőse, aki talán tudhatja, kit szerveztek be a pakolásba. És ne aggódjatok, ha a kezembe kerül az, amit szeretnék, a kijutással már nem lesz gond.
Ahh, hát mégsem kellett csalódnom, és a márkinak valóban volt egy ismerőse aki ismert valakit… Persze ez őt magát csak még gyanúsabbá tette, de sajnos most nem boldogultunk el sötét sikátorokban bujkáló még sötétebb alakok nélkül.
Közben Zoinak úgy tűnt sikerült valamit mégiscsak kisilabizálni a kártyáról, mert kikapta azt a márki kezéből.
- Várjunk csak várjunk! Mi ez a lista Amos úrfi. Te tudod, hogy miket fognak bemutatni? Na meg túl sok az "ismerőse" is, nem gondolod? - kérdezte ezt már tőlem. - És, lehet, hogy én aggódom túl, de én pont fordítva gondolnám. Beengedni talán bárkit beengednek, aki fel tudja mutatni azt a kártyát, de ha nem fizetünk, mert nekem nincs is miből, akkor kétlem, hogy nem akadályozzák a kijutást, különben már rég kifosztották volna őket. Elvégre ez a Sötét negyed!
- Hacsak a márki által keresett tárgy nem fog minket kiteleportálni a vásárról... vagy kirobbantani. - motyogtam, majd felkaptam a fejem. - Izé, nem feltételeznék itt rosszat senkiről, de... Ugye nem fogunk megölni senkit?
Ez a Sötét Negyed tényleg nagyon sötétnek hangzott, a márki gyanúsnak, a tárgyak erősnek, az ott jelenlevő közönség pedig erőszakosnak és ijesztőnek, és pontosan ez volt az a helyzet, ahol úgy képzeltem, hogy elvágják az emberek torkát, vagy belekeveredhetnek egy vagy kivágjuk magunkat – szó szerint, kardokkal – szituációba, vagy őket vágják ketté. Ez pedig pontosan az a történet volt, amit könyvlapokon olvasni jó volt, de nem szerettem volna testközelből megtapasztalni. Nem gondoltam, hogy meg tudnék ölni bárkit, vagy utána együtt élni a tettel.
- De egyébként valóban Zoinak igaza van, kedves Glendover márki kicsit mintha túl sokat tudna a sötét üzelmekről.
- Nem sokan mennének egy ilyen licitre, ha nem tudnák előre hogy mit lehet egyáltalán kifogni véletlenszerűen, nemde? - nézett Amos márki Zoira és a kártyára. - Ezzel keltik fel az emberek érdeklődését. De hogy miért tudok ennyit, nos... A lordoknak meg vannak a maguk titkai. De! Becsületszavamat adom, hogy nem akarlak átverni titeket. És hogy még sosem öltem meg senkit, és nem is tervezem.
Zoi végül elengedte a kártyát és nagyot szusszant.
- Én sem akarok bajt. - mondta végül. - Ezek szerint te bejuthatsz a kártyáddal, engem bejuttathatnál rakodónak az "ismerősöd" által, de Evie-t? Már ne haragudj, - nézett itt rám - de ahhoz kissé .... vézna vagy, de ha már benn vagyok be is engedhetnélek, vagy lehetsz a márki inasa, mi is fiúnak néztünk.
Nem haragudtam meg, sajnos tényleg elég vézna voltam, pedig sose kellett éheznem.
- Nekem bármelyik jó, a lényeg hogy odajussak a dobozokhoz, és meg tudjam nézni melyik az amelyik kell nekünk, hogy arra licitáljunk amire kell, és ne kelljen relatív zajokra hallgatni egy eleve nem túl csöndes környezetben. Lehetek inas is. - válaszoltam, majd a márkira néztem. Nagyon egyszerű lett volna megtudni a titkait, de nekem is megvoltak a sajátjaim, és én sem örültem volna, ha valaki mindent kifürkész. - Továbbra is úgy gondolom viszont, hogy tudnom kellene mit keresek, főleg az önét, márki, mert Zoi nagyon erősen mágikus tőrét még nagyjából felismerném talán. Írja körül, vagy mutassa meg, mit kell látnom a dobozban.
- Nem hiszem, hogy inasként odaengednének a dobozokhoz, szóval ha meg akarod érinteni őket valami más ötlet kell. De esetleg... Hmmm. Akadémiát említettél korábban, felteszem tudsz írni, meg számolni. Esetleg megérdeklődhetnénk, hogy nem kell-e egy kasszás. Vagy elintézhetjük, hogy kelljen.
Ez a terv annyira tetszett látszólag a márkinak, hogy elsőre szinte meg sem hallotta, amit kértem tőle, de azután gyorsan pislogott hármat-négyet, amikor végülis megértette.
- A mutassam meg az azt jelenti, hogy... ? Tudod.
- Öööö.... azért én még szeretnék pár szót ejteni a kijutásról, mivel úgy látszik neked már van rá terved. Nem szeretném valami váratlan miatt idegeskedni. - jegyezte meg közben Zoi.
- Tudok, és a matek is egyre jobban megy... Igen a kasszás jó lehet, ha oda tudunk juttatni. - bólintottam. - Igen úgy értem, hacsak nem félted túlzottan a titkaid. Nem fogok kutakodni, és nem is kell ha rákoncentrálsz erősen arra a dologra amit keresünk. De továbbra is, nekem az is megfelel, ha csak körbeírod.
Persze akkor talán a bizalom nem lenne utána annyira megalapozott, mintha láthatnám a múltja egy szilánkját, de a lényeg hogy Zoinak tudjak segíteni, és ha már itt voltam megpróbálhattam a márkinak is, innentől már csak rajta múlt engedte-e. Az udvarias magázódás meg elveszett valahol félúton, de bűntársak között lehet így is volt rendjén.
Utána persze bólintottam Zoi felé, igaza volt ebben is.
- Jól van, végülis én már tudom a te legveszélyesebb titkodat, mi lehet a legrosszabb, amit... Nem, tegyünk úgy, mintha ezt nem mondta volna. - mondta a márki, miközben letette a kezét az asztalra felém. - Az, amit én keresek többek között képes... Öhm... Lekapcsolni az embereket, meg szerintem tündéreket és egyebeket is, bár az még sosem volt tesztelve. Egy időre legalább is. Mintha eloltanák a villanyt a fejekben. – válaszolta Zoinak.
A faunlány is megértette közben, hogy miről is beszélhetünk, mert egy fokkal gyanakvóbban méricskélt mostmár engem is, de nem bántódtam meg. Az emberek általában kényelmetlenül érezték magukat az álmodók mellett nem csak a rémálmok miatt, hanem mert nagyon kevesen engedtek volna be minket önszántukból az elméjükbe. A márki is inkább csak szerette volna, hogyha megbízunk benne azt hiszem.
- Én bízom abban, hogy elég jól leírtam, mit keresek. - mondta Zoi.
Elismerően biccentettem, majd megragadtam a kinyújtott kezet, és hagytam, hogy elöntsenek az emlékei a tárgyról. Alacsony szemszögből láttam, valószínűleg a gyermek Amos Glendover szemén át, ahogyan egy férfi és egy nő – feltételezhetően a szülei – kézen fogva átvezettek egy üres, ablaktalan szobán, amiben egy kis pódiumon egy lámpással megvilágítva egyetlen négyzetes, lapos tárgy állt vastag aranykeretben. A tárgy maga orea-zöld volt, aranyló cikornyákkal és szabályos vonalakkal díszítve, még sosem láttam ehhez hasonlót az akadémián sem. És elég egyedi volt ahhoz, hogy azonnal felismerjem, ha látom. Az egész nem tartott tovább két másodpercnél szerencsére, és mivel ő ennyire megbízott bennem, nem sértettem meg azzal, hogy mélyebbre próbálok ásni, mint engedte. Még a körülményeken sem gondolkoztam el, hogy miféle családi ereklye lehetett ez.
- Köszönöm, megvan. - mondtam mikor elengedtem a kezét. Zoi-ra rámosolyogtam. - Nagyon mágikus tőr, remélem ebből csak az az egy lesz.
Én sem szerettem használni a képességem, hogyha nem kellett, de a márki esetében úgy gondoltam több okból is szükséges. Például megtudni, hogy egyáltalán bevállal-e ilyesmit, ebből a szempontból most kellemesen csalódtam.
- Szóval akkor a kijutás is ez lesz, hogy használja a tárgyat és az le fogja kapcsolni az embereket körülöttünk és csak kisétálunk?
- Nagyjából. - felelte a márki, miközben visszahúzta a kezét. - Mire magukhoz térnek, már a Birodalom túlfelén is lehetnénk. Vagy legalább is a város túlfelén, mert csak két-három óráig hat.
- Ez nem rossz, viszont én nem akarok utána a világ másik felére költözni, én itt maradok és nem szeretném ha felismernének, vagy meggyanúsítanának. Ezt, hogy oldjuk meg? - jutott még eszembe ez a nem elhanyagolható dolog a faun eszébe.
- Oh... ez... jogos. Nem megyünk többé a sötét negyed közelébe?
Én egyébként sem szerettem volna, de nem tudhattuk, mit hoz az élet.
- Oh. - ismételte meg a márki is. - Bevallom, erre eddig nem gondoltam. Talán sokat terveztetek még visszamenni a város legrosszabb részébe?
- Nem. - rázta meg a fejét Zoi. - De azt mondtad, ezek gazdagok, tehát minden bizonnyal a felsőbb réteg vesz részt és én olyan helyen... dolgozom, ahol esetleg felismerhetnek. De... ők nem rejtik el magukat? Tudod, mint valami álarcosbálon? mert akkor van esély, hogy az alkalmazottak is álcázhatják magukat?
- Mint egy álarcos bál? Az izgalmas lenne.
- Azt mondtam helyi gazdagok, a Sötét Negyed mércéjével. - mutatott egy ujjal Amos márki Zoira. - De ennek utánajárok. Reméljük, hogy ráhibáztatok.
Ezek szerint nem unatkozó nemesekre számított, hanem drogbárókra és bandavezérekre. Belegondolva nem tudtam, melyik volt most számunkra jobb. Elképzelhető, hogy a drogbárók és a bandavezérek…
- Hát, estig van időd, és még azt is el kell intézned, hogy bekerüljünk dolgozni. Feltételezem, nekünk előbb kéne ott megjelennünk, nem a "vendégekkel" együtt. - kortyolt Zoi a sörből.
- Én tudok menni bármikor, màrmint nincs cuccom meg ilyesmi, ami még kellhetne. De mikor és hol találkozzunk? Vagy maradjunk addig mind együtt?
- Találkozzunk... itt. Vagy hát mondjuk szemben az utcán. - itt Amos márki elővette a zsebóráját. - Három óra múlva. Addig elintézem, amit tudok. Megfelel?
- Nekem megfelel, addig beszerzek azért egy maszkot, hátha szerencsénk lesz, különben Evie-nek kell valami olyan mágikus tárgyat is szereznie, ami az emlékeiket is törli, vagy összezavarja.
- Az amúgy hasznos lenne. - ismertem el Zoi ötletére, de persze nem volt ilyen a birtokomban és szerintem a vásáron se lesz. Ekkora szerencsénk nem lehet.
- Akkor három óra múlva a túloldalon.