[Küldetés] Titanomachia

× Titanomachia ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Az akadémián az élet nyugodt volt, és bár nem éltem akkora luxusban, mint amihez szokva voltam, mégis voltaképp boldogabb voltam, mint valaha. Nem kellett tartanom attól, hogy bárki felismerne, és az időnként rám osztott feladatoktól tevékenyen teltek a napok és hasznosnak éreztem magam. Meg tudtam volna szokni ezt, hogyha a dolgok így maradtak volna, ahol most voltak, bár még mindig nagyon szerettem volna látni a Peremet, talán bele tudtam volna nyugodni abba, hogyha itt kellett volna maradnom a diákok és a tudósok között. Talán még bele is tanultam volna a dolgokba annyira, hogy valóban egyre hasznosabb tagja legyek ennek a különálló kis társadalomnak.
Jeremiah valamiért nagyon gyorsan megbízott bennem, annyira, hogy engedte, hogy időnként hozzányúljak a személyes dolgaihoz is, bemenjek a hálókörletébe és még a szobájába is, sőt, volt, hogy egyenesen megkért rá, mint ahogyan most is. Meg kellett találnom valamit, ami az egyik felszereléséhez kellett, és a leírása alapján kerek volt, világított a közepe és a különös páncéljának a hátrészébe illeszkedett. Már igyekeztem megtanulni a szakszavakat, mint karburátor, orea-akkumulátor, vagy épp az olyan egyszerűen hangzó, ám de bonyolultabb műveleteket takaró kifejezéseket, mint az oreacsere vagy adott esetben a „bebikázás”, de azért még sok mindent kevertem, és még több mindent egészen egyszerűen elképzelni sem tudtam. Sinarin fejlett volt, de Estrance és az akadémiája volt az, ahol a Birodalom csodáit kifőzték. Megtiszteltetés volt itt lenni.
A résnyire nyitott ajtó egyszer csak megnyikordult.
- Elnézést a zavarásért, egy bizonyos Jeremiah Coopert keresek.
Összerezzentem a hangra, de utána emlékeztettem magamat rá, hogy nem jártam tilosban, hiszen Jeremiah kért meg rá, hogy keressek meg neki valamit.
- Jó napot! A mérnökök szárnyában van a... gyakorlóteremben. Gyakorlati teremben, azt hiszem így hívják, igen.
Mert a helyeknek is meg volt a maguk speciális neve a tanterem, a labor, az előadó, a gyakorlati terem, a tornaterem, a tesztelőterem, a tanári, az iroda, mind-mind külön helyiségek voltak, és nagyon fontos volt tudni, hogy milyen tevékenységet hol lehetett végezni.
Az alak – szőke hajú, fehérbőrű emberférfi volt, karakteresen csontos arccal - megvakargatta a fejét.
- Értem. A mérnökök szárnya pedig pontosan... Hmm. Talán meg tudná mutatni, ha épp nincs más dolga?
Közben végre megpillantottam az egyik nyitott fiók alján a tárgyat, amit kereshettem. Olyan volt mint egy réz csavaranya, a közepén orea-zölden világító üveggel és méretét tekintve pont beleillett Jeremiah páncéljába.
- Egy pillanat... megvan! - húztam elő diadalmasan a kis tárgyat. - Igen, onnan jövök, mostmár mehetünk.
Kiterelgettem az ifjút, és becsuktam magam mögött az ajtót, majd kulcsra is zártam, amit utána elsüllyesztettem a zsebemben.
- Ön diák? - kérdeztem ártatlanul, mert mi másért is kereshette volna egy ismeretlen Jeremiah-t? Hacsak nem egy rokona volt.
Az ismeretlen alak haloványan elmosolyodott.
- Nem egészen. De az Akadémia engedélyével vagyok itt. Viszont nem vagyok biztos benne, hogy minden kérdésére felelhetek, amíg nem tudom, hogy ön kicsoda.
- Én... - ha ez az úr Jeremiah rokona volt és kiadom magam az unokahúgának, mint ahogyan szoktam, akkor az rögvest lebuktatott volna és ami még rosszabb, nagyon kínos helyzetbe hozta volna Mr. Coopert, amit mindenképp szerettem volna elkerülni.
- Mr. Cooper segédje vagyok. - mondtam végül.
- Értem. Akkor rábíznám Mr. Cooperre, hogy mennyire akarja megkímélni néhány kellemetlen ügytől. - felelte a férfi még mindig furcsa félmosollyal az arcán, ami nem feltétlenül illett a morózus szöveghez. Viszont ez alapján már szinte biztos voltam benne, hogy nem rokon volt, inkább katona? Hiszen Mr. Cooper az volt annakidején. Ez talán még rosszabb volt, hiszen nem fűzték hozzájuk jó emlékek a pártfogómat.
Szerencsére nem volt messze a szoba, ahol Jeremiah épp a holmijait bütykölte. A férfi pedig már át is vette a kezdeményezést, mielőtt még bármit is tehettem vagy mondhattam volna.
- Mr. Cooper, ha jól sejtem.
- Evie, megtaláltad az orea-kapacitort? - kérdezte Jeremiah lelkesen, majd meglátta a férfit, és a mosolya kicsit lejjebb hajlott, bár nem tűnt el. - Kit tisztelhetek az úr személyében?
- Igen, igen, itt van! - nyújtottam oda Jeremiah-nak. Viszont ha megkérdezte, hogy ki volt ez a férfi, akkor mostmár egészen biztosan nem volt a rokona. Ez némileg megkönnyebbüléssel töltött el.
- Adrian Locke, sinarini titkosszolgálat. - biccent az alak, akinek most már neve is volt. Ellenben a foglalkozása… Az előbbi megkönnyebbült érzést szinte teljesen elfújta, és a helyét ismerős szorongás vette át. - Van néhány dolog, amiről beszélnünk kellene a Peremvidék ügyében, négyszemközt... - itt a tekintete rám siklott. - Avagy hat, ezt önre bízom.
Jeremiah mosolya a titkosszolgálat szóra ha lehet még laposabb lett. Ezek szerint ő sem kedvelte őket.
- Legyen hat. Amilyen rossz a memóriám, jobb, ha az asszisztensem is hallja a dolgokat.
Már akkor reménykedve néztem Jeremiah-ra, amikor a férfi a Peremet említette, de az örömöm határtalan volt, amikor meg is engedte, hogy maradjak.
- Szeretné, hogy jegyzeteljek is... uram? - elvégre, hogyha asszisztens voltam ez is a feladataim közé kellett tartoznom és nem akartam már most kiesni a szerepből, már amennyire ez szerep volt. Igazából elég hasonló volt, amit a mindennapokban csináltam.
Mr. Locke bólintott.
- Előrelátó. Elvezetnének kérem a legközelebbi helyiségbe, ahol a legkevesebb hallgatózó fül van?
Jeremiah bólintott a jegyzetelésre, így amikor ők elindultak én még gyorsan kerestem egy jegyzettömböt és egy ceruzát, majd utánuk futottam. A férfi egy lenti pincehelyiségbe vezette az ügynököt. Hangszigetelt volt, mert itt tesztelték a fegyvereket és már én is megtapasztaltam, hogy az időnként rendkívül hangos tudott lenni. Mr. Locke körbejárta a szobát, majd elégedetten nekitámaszkodott egy szekrénynek. Én kényelmesen a fal mellé helyezkedtem és a ceruzát a papírra illesztettem, hogy semmiről ne maradjak le.
- Ha jól tájékoztattak, már megjárta a Peremet, nem igaz?
Jeremiah erre határozottan bólintott.
- Megjártam. Többször is.
- Nos, úgy tűnik a Perem emlékszik önre.
Mr. Locke elővarázsolt a zakója alól egy nagy alakú borítékot, amit felbontva néhány lapot vett ki belőle és átnyújtotta Jeremiah-nak, de nem tudtam megállni, hogy ne nézzem meg én is. Nagy pontosságú, orea-porral készült fotokópiák voltak – rendkívül új és drága technológia volt -, amik egy rendellenesen szabályos, nyolcszögletes barlangszájról készültek. Közepesen nagy volt, talán öt méter sugarú, a tetején körben pedig betűk sorakoznak, mintha a kő repedései állnának össze írássá.
HÍV JEREM COOP. Ez áll a képeken lévő barlang fölött.
Jeremiah megvakarta a tarkóját.
- Azt hiszem rám gondolt, bárki is írta azt oda. De nem hiszem, hogy a Peremen sok dolog tudná a nevem.
- Vagy hogy akár túl sok írástudó lenne ott. - jegyeztem meg.
- Jó meglátások. - felelte az ügynök. - A barlang egyik napról a másikra jelent meg, az estrance-i hadsereg legbelső bázisától másfél mérföldre. Pont ott, ahol a legutóbbi felderítő csapat éppen visszafordult volna parancs szerint, mintha csak üzenni akart volna. Egy Álmodó kollegám megvizsgálta, amennyire tudta, bár nem kifejezetten a tárgyemlékek szakértője, szóval nem sokat tudott mondani. Ember nem járt a környéken, sem más az itteni fajok közül. A kövek mintha maguktól mozogtak volna, a repedések is bármiféle segítség nélkül nyíltak a tetején. Tehát azt hiszem ideje megkérdeznem, mi az a kevés dolog a Peremvidéken, ami tudja a nevét, Mr. Cooper?
Jeremiah halkan felhorkant.
- Pontosan tudom, hogy mire gondol, de én magam sem vagyok benne biztos, hogy mi az a dolog.
A tekintetem egyikükről a másikukra villant. Én sem mondtam volna magam a tárgyemlékek szakértőjének, de ha Jeremiah szerette volna akár vethettem volna a dologra egy pillantást... érintést. Ám a titkosügynök előtt semmiképp sem szerettem volna felfedni magam.
- Sajnos a titkosszolgálat nem szeret semmit bizonytalanul hagyni. - sóhajtott fel Mr. Locke. - Tehát ki kell derítenünk, ki hívja magát és miért. Ehhez szeretném a kooperációját kérni.
Jeremiah felnevetett.
- Hát, az én nevem van ott. Azt hiszem mennem kell, mielőtt a barlang jön ide. Az asszisztensemet is szeretném vinni. Ő még nem volt a Peremen, de ha velem fog dolgozni, előbb-utóbb hozzá kell szoknia. - nézett rám jelentőségteljesen. A szívem repesett az örömtől.
- Köszönöm... - suttogtam halkan, de közben már alig bírtam magammal az izgalomtól. A Peremre fogok menni! Tényleg elvisz a peremre!
- Mit tudhatok még a helyszínről?
- Természetesen. - fordult Mr. Locke pillantása felém, és egy pillanatra mintha láttam volna egy apró, zöld karikát megjelenni a pupillája körül, a fejemben pedig zümmögni kezdett az érzés, ami az orea-tárgyak körül szokott. Nem akartam túl korán feltételezésekbe bocsájtkozni, de mintha azok a szemek... vizsgáltak volna. És remélem nem azt keresték, amitől tartottam.
- A barlang egy eddig kevés érdeklődésre okot adó síkságon nyílt, nagyjából három mérföldre keletre egy erdőtől. Fű, egy-két emelkedő, nagyon más nincs ott. Ami talán érdekelheti, hogy ahogy a képeken is látszott, teljesen sötét belülről. Vagyis a konvencionális orea-eszközök nem igazán használhatóak.
- Az nem gond. Specialistája vagyok a sötét helyeknek. - biccentett Jeremiah. - Ellenben milyen az az erdő? Hasonlít ahhoz az erdőhöz?
- Elkezdjem összeállítani a felszereléslistát? Írok hozzá lámpást. - kérdeztem, mindegy mellékesen, hogy lerázzam magamról a nyugtalanító érzést, amit Mr. Locke orea-használata okozott.
- Amennyire Mr. Magee meg tudta ítélni, ez az erdő különbözik attól, amelyben az entitással találkoztak. De ezt jobb, ha a saját szemével is megállapítja majd.
Mr. Locke visszavette a papírlapokat és eltette a borítékba.
- Holnap délután tizennégy órakor pontosan várni fogom önöket a Fal nyugati légikikötőjénél. Rendkívül megkönnyítenék a dolgomat, ha nem késnének.
- Igen, amit jónak gondolsz első nekifutásra. Aztán kiegészítjük majd. Meglátjuk, hogy elsőre hogy megy önállóan. - biccentett Jeremiah nekem. - Ahogyan pontosan tudja, Locke ügynök, nem a késéseimért küldtek el a seregből. Ott leszünk.
Igyekeztem mindent pontosan lejegyezni, és amikor hirtelen volt egy-egy ötletem amire szükségünk lehetett azt gyorsan odabiggyesztettem a lapra. Például szükségünk lesz lámpásokra. Ha sziklás a hely a kötélre, még lehet egy csákány se jönne rosszul.
- Akkor holnap. Mr Cooper. Kisasszony. - biccentett az ügynök, aztán magunkra hagyott minket.
- Nos. Meséltem már, hogy mi történt a legutóbbi utamon a Peremen? Öreg vagyok már, és néha többször elmondom ugyan azt. Ha már mondtam, akkor nem fárasztanálak vele. - mondta Jeremiah fáradtan, majd leült a dísztelen sámlira, amit a hellyel együtt kapott a kutatóktól.
- Kitöltötted a részleteket, amiket nem értettem. - bólintottam a kérdésére. - De azért nem árt, ha felfrissíted azokat a részleteket, amik szerinted fontosak. Viszont... Vigyázz ezzel a férfival. Locke-kal. Valami nem stimmel vele, oreát használt miközben beszéltünk, bár nem tudom mivégre.
- Heh, akkor módosítják az ügynökeiket. Rohadt titkosszolgálat. Mást se kaptunk Sinarintól, mint embereket a nyakunkba, akik mindenbe beleütötték az orrukat... Na de a lényeg az, hogy volt egy egész erdő, ami élt. Szerintem, de ez csak az én elméletem, vannak furcsa lények ott a Peremen, amik élnek. Nem tudom, hogy van-e más, mint élő erdők, de egy másik ügyben az egyik módosított darabja az majdnem felemésztette az itteni Sötét Negyedet. Szóval ja, rohadt veszélyesek. És szerintem itt is lesz valami ilyesmi.
Tartott egy pillanat szünetet.
- Szóval jónak tartom, hogy gyere, és nem foglak megpróbálni lebeszélni róla, de most simán meghalhatsz.
- Ezt csak úgy mondod, hogy megijessz. - fontam karba a kezem. Persze, nem akart lebeszélni, de azért kicsit mégis. Inkább nem gondoltam bele, hogy esetleg tényleg meghalhatok, most még vitt a lelkesedés, és meg akartam lovagolni ezt a hullámot. - Hiszen ott leszel velem te, és bárki is keres téged ott a Peremen... Bár továbbra is különösnek tartom nem is azt, hogy tudják a neved, hanem azt, hogy le tudták írni... Az nem azért hív oda téged, hogy megöljön. Én meg... - itt azért elbizonytalanodtam kicsit. - Nem bántok senkit.
Élni akartam a Peremen, békében és szabadon. Ha ehhez hatalmas értelmes erdőkkel és különös lényekkel kellett osztoznom az új otthonomon, hát az embereknél nem lehettek rosszabbak.
- Ebben reménykedek én is. Az erdővel is meg lehetett beszélni a dolgot. Hátha most is ilyen lesz. - bólintott Jeremiah, de nem tűnt úgy, mint aki biztos volt a dolgában. - Na de mutasd azt a listát!
Odanyújtottam neki.
Volt rajta a csákányon, lámpáson és kötélen kívül túrabakancs, hálózsák, tűzszerszám, kisbalta, két bögre, egy fazék, kanál, merőkanál, egy extra takaró, váltásruha, és egy „Jeremiah fegyverei” nevű tétel is, amiről nem tudtam mit takar majd, de ő bizonyára tudni fogja.
- Fazék helyett két csajka. Azokban lehet főzni is, és egyben tányérnak is jók. Kihagyható így a merőkanál, mert kell a hely "Jeremiah fegyvereinek". - nevetett. - A többi ötlet viszont jó lesz. Könnyűnek kell lennünk, mert ha leszakadunk, nehéz lesz feljutni. Vagyis, nekem könnyű, de én edzett vagyok, meg egy városnegyednyit ér a felszerelésem. Minden esetre ezekből, amit felírtál készítsd elő a sajátod, és holnap délben találkozzunk az Akadémia kapujánál.
- De... nekem nincsenek saját dolgaim. - húztam el a szám. Az akadémia így is adott nekem szállást, sokszor még ételt is, ennél többet nem kívánhattam volna tőlük, és nem is gondoltam, hogy szükséges lenne. Azon eddig nem gondolkoztam, hogy a Peremre nekem is szükségem lehet majd felszerelésre.
- Oh...
Jeremiah kényelmetlenül fészkelődni kezdett, és vadul kutakodott egyenruhájának zsebeiben. Végül hét aranyat és egy marék vegyes ezüstöt meg rezet halászott elő, amit a kezembe nyomott.
- Ez lesz az első fizetésed első bónusza. Menj bátran, és vásárolj be belőle.
Nagyra tágultak a szemeim ennyi pénz láttán. Mármint nem jöttem szegény sorból, láttam már nagyon sok pénzt, de azóta nem, hogy Estrance-ba jöttem, olyat meg végképp nem, hogy valaki csak így rábíz a másikra ennyit.
- Köszönöm... Hol tudok venni kirándulófelszerelést? Mert katonai dolgokat azt hiszem nem adnának, de kirándulót igen.
Meg fogom neki adni az utolsó garasig, mert tudtam, hogy ez nem igazi fizetés és igazán nem érdemeltem bónuszt sem, de ha felhoztam volna neki, hogy ez csak kölcsön biztosan tiltakozott volna.
- Öhm, ez egy kiváló kérdés. De... Azt hiszem a piacon van egy fazon, aki a leselejtezett katonai felszerelésünket árulja. Ott olcsón be tudsz szerezni mindent. A ruhákat... Hát, azt te talán jobban tudod.
Bólintottam.
- Akkor, ha megengeded, sietek is oda nehogy bezárjon és holnap reggelre maradjon.
- Csak bátran. Nekem úgy is át kell néznem a felszerelésem. Nem szeretném, hogy ott robbanjunk fel.
Sűrűn bólogattam és kezemben szorongatva a pénzt el is futottam vásárolni. Igyekeztem spórolni vele, de közben nem is a legsilányabb dolgokat megvenni, ami külön kihívás volt. Másnap reggel egy hátizsákba pakoltam össze a megvásárolt felszereléseket, és rákötöttem azt, ami nem fért bele, például a hálózsákot meg a csákányt. A bakancsot felvettem, azt állították, hogy meg ázik át vízben sem, amiben nem voltam biztos, de ennél jobbat nem kaptam. Egyébként igyekeztem kényelmesen öltözködni, hosszúnadrág, trikó, rá pulóver meg még kabátka is. Reménykedtem benne, hogy ennyi elég lesz, hogy nekivágjak az ismeretlennek.
De az a Locke akkor sem tetszett.
Végül bérkocsival mentünk a megbeszélt helyre, vagyis egyenesen a falig. A gigantikus kőfal tövében olyan aprónak éreztem magam, mint még soha az előtt. Vajon mennyi mindent láthatott ez a fal, mennyi mindent mesélhetett! Kísértést éreztem rá, hogy egy napon meghallgassam a történeteit, de erre most semmiképp sem lett volna időnk, ráadásul olyan terep volt, ami még számomra is ismeretlen volt. Még nem volt dolgom ekkora tárggyal, és lehet, hogy meghaladta volna a képességeimet, de az akadémikusok között magam is kedvet kaptam a kísérletezéshez.
A légikikötőhöz egy lift vezetett fel, ami előtt egy három főből álló katonai őrség állt, ketten egy-egy széken ülve, a harmadik az egyik szék mögött, és épp nagyon beszéltek valamit, mikor odaértünk. Jeremiah tisztelgett előttük. Teljes katonai felszerelésben volt, de a ruháit a hadsereg jelvényei helyett az akadémia emblémája díszítette.
- Uraim, egy Locke nevű urat keresünk.
Az egyik katona erre visszatisztelgett.
- Áh, Cooper tizedes. Igen, Locke ügynök várja magukat.
Ránézett a másik két társára, akik kinyitották a felvonó rácsos ajtaját, hogy beléphessünk, aztán becsukták mögöttünk.
- Sok sikert, uram. Akármit is akarnak magától a titkosszolgálatnál. - mondta még az előbb tisztelgő katona, aztán a lift megindult felfelé.
- Köszönöm.
Estrance lenyűgöző ebből a magasságból, és van is időm nézelődni, mert a liftnek jó három perc kellett, hogy elérje a Fal tetejét. Teljesen más volt, mint Sinarin. Kaotikusabb, vadabb, de valahogy természetesebb, még a bronz csúcsú épületekkel és kupolákkal is, nem beszélve a beépített szurdokfalról. Innen még a sötét negyednek nevezett hely szürke füstjét is láttam, gyárak kéményeit, de az obszervatórium csillogását is. Ellentétek voltak és szélsőségek, de legalább semmi nem volt steril. A természet látványa azért néha hiányzott. Az volt talán az egyetlen jó dolog a vidéki bortokban, ahol felnőttem.
Amikor felértünk vettem egy nagy levegőt. Hát itt voltunk. Kezdődjék a nagy kaland.
A légikikötő sok hosszúkás, lapos épületből és kiálló peronokból állt, ahol léghajók és thopterek dokkolnak. Mr. Locke az egyik ornithopter mellett várt minket, és már messziről intett.
- Legyél óvatos azzal, amit mondassz. Ezek bármit fel tudnak használni ellened. - mondta Jeremiah, mielőtt még hallótávolságba értünk volna.
- Úgy lesz. Szerintem meg se fogok szólalni.- bólintottam, és ebben semmi sértettség nem volt. Féltem attól az embertől.
- Locke ügynök! Pontosak voltunk? - kérdezte Jeremiah az ügynöktől, amikor végül odaértünk hozzá.
A férfi elővette a zsebóráját és felpattintotta a fedelét, majd elégedetten vissza.
- Két perc múlva két óra. Felülmúlták az elképzeléseimet. Ha készen állnak, szálljanak be, pilótáról gondoskodtam.
Jeremiah bólintott, majd intett, hogy kövessem a gépbe. Még sosem ültem ilyen vasmadárban, csak messziről láttam őket, de érdekes módon félelem helyett a repülés gondolata inkább izgalommal töltött el, és magamat is megleptem ezzel, de alig vártam, hogy elemelkedjünk és az eget szeljük vele. A szárnyak felzümmögtek, mint egy kedves dongó, miután becsukódtak az ajtajai, és lassan elemelkedett a faltól, majd nyugat felé fordult. A Perem felé.
- Óh, majd' elfelejtettem. - Mr. Locke néhány papírlapot vett elő, és egyet-egyet felénk nyújtott. Az egyiken Jeremiah arcképe volt kicsiben, meg a neve, illetve egy "KÜLÖNLEGES ENGEDÉLY" felirat, meg apró betűk amik azt taglalják, ez mit is jelent. A másikon viszont az én arcom volt, ugyanazzal az orea-technikával, amivel a barlangról alkotott képek is készültek. És mellette egy felirat. "Evie Whitlock." Alatta ugyanaz volt a szöveg, mint Jeremiah képein. - Remélem, hogy sosem lesz szükségük bemutatni ezeket, de a Peremvidéken jobb mindenre felkészülni. Ezek a hivatalos, határozott idejű papírjaik, amik alapján bárhová bemehetnek, bárkit kikérdezhetnek és az égvilágon senkinek nem kell válaszolniuk semmire, engem kivéve. Ez egészen addig érvényes, amíg vissza nem érnek Estrance-ba.
- Hm. - Jeremiah elégedetlenül morgott. - Valamit a krónikus betegségeimről nem tudnak esetleg? Megspórolnék egy kötelező kivizsgálást. - mondta szúrós hangon a férfinak.
Elvettem én is az engedélyemet, de ahogy elolvastam rajta a  nevem a kezem akaratlanul is remegni kezdett.
- Dehát... hogyan.... - kérdezni se volt erőm, már azt néztem, hogy ugorhattam volna ki az ornithopterből. - Nem is ez a teljes nevem.
Mert ha már lelepleznek, legalábbis a személyazonosságom, Evie helyett igazán kiírhatták volna az Evangeline-t, ez így elég félmunka volt. A képen viszont felfedeztem a gyakorlótermet. Ez volt hát a villanás! Rögzítette az arcom a furcsa szemével. Ez persze nem magyarázta meg, hogy hogyan voltak képesek ennyire gyorsan kideríteni a vezetéknevem, és arról pedig végképp fogalmam sem volt, hogy hosszútávon ez mit jelenthetett számomra. Katasztrófát.
Mr. Locke megint felvette a szokásos, semmit mondó félmosolyát. Ha nem lettem volna hölgy, most biztos… Biztos bemostam volna neki egyet!
- Nem reméltem, hogy barátok leszünk, Mr. Cooper, Miss Whitlock. Csak végezzük el a munkát. Ahogy tegnap is említettem, a titkosszolgálat nem szereti a bizonytalanságokat, ebbe az emberek is beletartoznak, akikkel együtt dolgozunk. Az Álmodó kollegám, akit szintén emlegettem ugyan a tárgyemlékekben nem túl gyakorlott, de felettébb ügyes emberekhez kötődő emlékek felkutatásában. Azért nem a teljes neve szerepel a papíron, ugyanis a legélénkebb emlékben pusztán így mutatkozott be valakinek. És nem akartam megtippelni, hogy Evelyn, Evangeline, vagy egyszerűen Eve, így egyszerűbb volt ez.
- Ne vegye rossz néven, nem magát utálom, hanem a munkaadóit... - sóhajtott Jeremiah. - Na és mit akar a titkosszolgálat a barlangtól? Mik az elvárások tőlünk és attól, ami a nevemet belerepesztette a falba?
Összeszorítottam az ajkaim, majd begyűrtem a papírt a zsebembe. Tehát a saját fajtámtól sem voltam biztonságban. Eldöntöttem, hogy pofon fogom vágni a másik álmodót. Az azt hiszem még megengedhető volt egy hölgynek is. Vajon erről is tudtak? Hogy mi voltam? Már nem hogy hölgy, hanem hogy álmodó. Tartottam tőle, hogy igen... És csak reménykedhettem benne, hogy tényleg a munkájuk érdekelte őket, és nem eltűnt kislányokat akartak hazacibálni. Az én szökésem a peremhez képest, Sinannak hála jelentéktelen esemény volt.
- Egyelőre információra van szükségünk. Akármilyen entitások lakják is az új Peremet, egyelőre azt sem tudjuk, hogy mik. Egységesek-e. Képesek-e diplomáciára, vagy hadat viselni. És ennyi kérdés közepette a munkaadóim önkénytelenül fenyegetésnek tekintik őket. Bármi vagy bárki is hívta magát ahhoz a barlanghoz, úgy tűnik hajlandó kommunikálni, vagyis van egy esélyünk minél több mindent megtudni róluk. Ez lenne az elsődleges feladat. - válaszolta Mr. Locke Jeremiah-nak.
- Meglátjuk, hogy mit tudok kihúzni belőlük. Egész beszédesek, ha jól áll hozzájuk az ember.
- Nos, reménykedjünk.
Ezután rövid csend telepedett a thopter utasfülkéjére. Legalább volt időm nézelődni, a felhőket, az alattunk elterülő tájat… Mennyire lehetett nehéz vezetni egy ilyet? Sajnos nem tartott sokáig, ugyanis néhány perc múlva ereszkedni kezdtünk, aztán a gép puhán földet ért, az ajtók pedig kinyíltak. Mr. Locke volt az első, aki kiugrott a gépből, aztán visszafordulva rám nézett.
- Nos, Miss Whitlock, Sinan hozta a Peremvidéken.

Titanomachia – Evie & JC

Küldetés

-----------------:O:-----------------

Minden héten egyszer Jeremiah fáradságos kötelessége volt, hogy ellenőrizze nem csak fegyvereinek teljesítményét a tudósok finomhangolása után, hanem (gyakran tévesen páncélként azonosított) mozgássegítő felszerelésének épségét is. Az utóbbi egy halott projekt maradványa volt, amit a fegyverfejlesztők felkaroltak, hogy legyen platform, ami a pneumato-magnetikus ágyújának borzalmas erejét képes elviselni. Minthogy a szervó-szövevény nem érdekelte annyira őket, mint az ágyú, így ezt a munkát neki kellett elvégeznie. Bíztak korábbi gépkezelői tehetségében, így alig egy hét alatt felvétele után már teljesen rajta múlt, hogy felrobban-e munka közben, avagy sem. Órákon át tartott ez – ha bárhol beszorult egy szervó, akadt egy illeszték, vagy el volt záródva egy szelep, a gőz beszorult a csövekben és nem hűlt vissza, a katalizátor-modul nem tudta hová leadni az energiát, a hűtőbordák beolvadtak, a többlethő pedig visszanyomott minden potenciált az épp bomló oreakristályba. Ha ez megtörténik, Jeremiah eltűnik. A felszerelése is eltűnik. Tulajdonképpen fél kilométeres körben minden eltűnik. Épp ezért volt annyira fontos, hogy leginkább az energia-pufferelő blokk rendben legyen – az talán el tudta napolni a termo-orea robbanást.A projekt egyébként nem volt köztudott, nem is volt teljesen a helyi hatóságok által teljesen elfogadott, így Jeremiah az alkatrészeket a szobájában tárolta, és egy félreeső gépész-gyakorló szobában végezte a karbantartást. Minden hiányzó alkatrész egy több perces sétába került tehát.
Ez pedig megváltozott Evie érkezése óta. A lány ügyes volt – vagy az ő leírásai voltak misztikusan hatékonyak. Hogy honnét tudott rájönni a lány olyan kifejezésekből, mint „a közepes csavar” vagy a „hosszú, de nem A Hosszú rúd” arra, hogy Jeremiah mit szeretett volna, azt ő nem tudta, de nem is bánta. Valahogy mindig sikerült a megfelelő alkatrészt elhoznia neki – a szakszavak nélkül is, amik nem biztos, hogy sokat segítettek volna a lánynak. Tulajdonképpen neki sem segítettek sokat, mindent megérzésből csinált. A mai rejtélyes tárgy az orea-kapacitor nevű kisméretű kamra volt, ami többletenergiát gyűjtött és adott le, ha túlhevülésre került volna a sor. Ebből az előző megsérült amikor Everest professzor leendő vejéért mentek, és eltalálta egy lidérc, egy darab mennyezet és egy faun súlya. Elég sok idő eltelt, amióta elküldte a lányt, és már-már aggódott, hogy nem sikerült elég jól leírnia az alkatrészt, amikor megjelent a lány és egy sápadt, nyurga alak mellette. Valahogy ösztönösen rossz érzés kerítette hatalmába Jeremiah-t, de talán csak azért, mert az illető valamilyen módon jobban hasonlított egy lidércre, mint az egy átlagembernek egészséges lenne. Letette a kezéből a csavarkulcsot, rádobott a szétszedett felszerelésére egy leplet, majd nem engedte, hogy az alak jelenléte letörje a lelkesedését.
– Mr. Cooper, ha jól sejtem. – Nem „Mr. Akadémia”. Tehát Jeremiah-t biztonságban tartotta az átlátszó alteregója.
– Evie, megtaláltad az orea-kapacitort? – Kérdezte, helyes sorrendben tartva a prioritásait. Mosolya nem tűnt el, amikor a férfihoz szólt, de láthatóan laposabb lett. – Kit tisztelhetek az úr személyében?
– Igen, igen, itt van! –  Nyújtotta oda az alkatrészt neki a lány, majd ahogy meghallotta, hogy ki a férfi, nem kapkodva, de azonnal be is csúsztatta a lepel alá. Hát persze – ki más is lehetett volna? Azt legalább értékelte Jeremiah, hogy az alak nem kertelt és nem titkolózott. Ritka gesztus az ilyenektől.
– Adrian Locke, sinarini titkosszolgálat. Van néhány dolog, amiről beszélnünk kellene a Peremvidék ügyében, négyszemközt... – Mondta tárgyilagosan, majd Evie-re nézett. – Avagy hat, ezt önre bízom.
– Legyen hat. Amilyen rossz a memóriám, jobb, ha az asszisztensem is hallja a dolgokat. – Bólintott Jeremiah, kissé bizonytalanná válva az előzékenységen. Azok a katonatársai, akiknek volt dolguk a titkosszolgálat vendégszeretetével inkább béklyókról, sötét szobákról és foghúzásról számoltak be.
– Szeretné, hogy jegyzeteljek is... uram? – Kérdezte Evie, mire Jeremiah bólintott. Ha lehet, legyenek leírva is a dolgok. Legalább lesz bizonyítéka, ha vallatásra kerül a sor. És nem viszik el Evie-t hamarabb. De azt nem szerette volna hagyni.
– Előrelátó. Elvezetnének kérem a legközelebbi helyiségbe, ahol a legkevesebb hallgatózó fül van? – Kérdezte Locke ügynök, Jeremiah pedig intett és vezetni kezdte őket, kulcsra zárva a műterem ajtaját.
A föld alatti, jól páncélozott és hangtompított lőtérre vitte őket, ahol az ágyúját szokta tesztelni. Minthogy az speciálisan arra lett készítve, hogy a fegyvere ne zavarja a többi kutatót, alig szivároghatott ki hang onnét. Az illető bezárta maga mögött az ajtót, majd szétnézett, mielőtt kérdezett volna.
– Ha jól tájékoztattak, már megjárta a Peremet, nem igaz? – Kérdezte az, mire Jeremiah bólintott.
– Megjártam. Többször is.
– Nos, úgy tűnik a Perem emlékszik önre. – Mondta a férfi, majd előhalászott valahonnét jó minőségű oreafény-képeket vett elő. Jóval pontosabbak és szebbek voltak, mint amiket annak idején az ők légifelderítői hoztak. A képeken egy nagy, nyolcszögletes barlang bejárata volt látható – ő maga talán két és félszer is elfért volna állva benne, ahogy le tudta szűrni a környező növényzetből és tárgyakról. A legfurcsább a barlang feletti nagybetűs felirat volt: „HÍV JEREM COOP”.
– Azt hiszem rám gondolt, bárki is írta azt oda. - Felelte Jeremiah elnyomva a „Ha oda van írva a nevem, miért kérdez hülyeségeket?” gondolatot magában. – De nem hiszem, hogy a Peremen sok dolog tudná a nevem.
– Vagy hogy akár túl sok írástudó lenne ott. - Tette hozzá Evie.
– Jó meglátások. A barlang egyik napról a másikra jelent meg, az estrance-i hadsereg legbelső bázisától másfél mérföldre. Pont ott, ahol a legutóbbi felderítő csapat éppen visszafordult volna parancs szerint, mintha csak üzenni akart volna. Egy Álmodó kollegám megvizsgálta, amennyire tudta, bár nem kifejezetten a tárgyemlékek szakértője, szóval nem sokat tudott mondani. Ember nem járt a környéken, sem más az itteni fajok közül. A kövek mintha maguktól mozogtak volna, a repedések is bármiféle segítség nélkül nyíltak a tetején. Tehát azt hiszem ideje megkérdeznem, mi az a kevés dolog a Peremvidéken, ami tudja a nevét, Mr. Cooper?
„A katonatársaim, maga világtalan” – Nyomta el a fejében ismét Jeremiah, mert sejtette, hogy mire megy ki a játék. Ez a titkosszolgálat volt. Tudtak mindent, többet is, mint szerettek volna. Soha nem értette, mire megy ki ez a fajta kérdezős játék náluk, de elkönyvelte annak, hogy nem minden volt a birtokukban. Ráadásul elég volt töredékeket megosztania, a férfi azonnal tovább fejtette a dolgot. Vigyáznia kellett, mit mond. Nem azért, mert nem tudták volna, amit akartak, hanem mert nem akarta megkönnyíteni az illető dolgát.
– Pontosan tudom, hogy mire gondol, de én magam sem vagyok benne biztos, hogy mi az a dolog. – Felelt óvatosan, de az igazat. Nem volt értelme kerülgetni a témát. Látta, ahogy Evie érdeklődve nézelődik – nem akart előle elhallgatni dolgokat, de az ügynökben nem bízott. Akkor sem, ha nem volt értelme a bizalmatlanságnak.
– Sajnos a titkosszolgálat nem szeret semmit bizonytalanul hagyni. Tehát ki kell derítenünk, ki hívja magát és miért. Ehhez szeretném a kooperációját kérni. – Sóhajtott nagyot az ügynök. Sajnálja a fenét. De azt tudta, hogy a feladat alól nem tud kibújni. Ezen felül pedig hazudott volna, ha tagadja a saját érdekeltségét a dologban. Eddig is hívta a Perem, különös néma dallamával. Most már szavakkal is. Az ő nevét. Mennie kellett, titkosszolgálati pojáca ide vagy oda. Felnevetett tehát.
– Hát, az én nevem van ott. Azt hiszem mennem kell, mielőtt a barlang jön ide. Az asszisztensemet is szeretném vinni. Ő még nem volt a Peremen, de ha velem fog dolgozni, előbb-utóbb hozzá kell szoknia. – Mondta, majd Evie-re nézett. Nem csak hogy megígérte neki a dolgot, de itt sem ferdített. Eredetileg a Perem felfedezésére tervezték a felszerelését, szóval ha tényleg az asszisztense (vagy pszeudo-unokahúga) volt Evie, meg kellett szoknia a hely idegen valóságát.
– Mit tudhatok még a helyszínről?
– Köszönöm... - Suttogta Evie halkan. Nem is tudta talán a lány, hogy ez mennyire hasznos volt Jeremiah-nak is.
– Természetesen. – Mondta Locke ügynök Evie-re nézve. Úgy tűnt, hogy a titkosszolgálatnak van elég jelentős az úgy, hogy ne érdekelje őket a bevontak személye vagy személyük száma, amíg megoldódik a helyzet. Aztán folytatta a helyszín részleteivel, Evie pedig szorgalmasan jegyzetelt. – A barlang egy eddig kevés érdeklődésre okot adó síkságon nyílt, nagyjából három mérföldre keletre egy erdőtől. Fű, egy-két emelkedő, nagyon más nincs ott. Ami talán érdekelheti, hogy ahogy a képeken is látszott, teljesen sötét belülről. Vagyis a konvencionális orea-eszközök nem igazán használhatóak.
–  Az nem gond. Specialistája vagyok a sötét helyeknek. – Biccentett Jeremiah. Valójában ez igaz volt, még ha nem is tudta kihasználni teljesen eddig. Feleszerelésének orea-katalizációs technológiája ugyanis pont erre készült: Olyan sötétben is működni, ahol más orea nem kapna Sinan éltető sugaraiból. –  Ellenben milyen az az erdő? Hasonlít ahhoz az erdőhöz? – Biztos volt benne, hogy nem kellett megmagyaráznia, melyik erdőre gondol.
– Amennyire Mr. Magee meg tudta ítélni, ez az erdő különbözik attól, amelyben az entitással találkoztak. De ezt jobb, ha a saját szemével is megállapítja majd. – Felelte az ügynök, és Jeremiah egy jó ideje először szélesebben elmosolyodott. Magee tehát él. Csak remélni tudta, hogy nem okozott neki kényelmetlenséget Locke vagy valamelyik társa.
– Elkezdjem összeállítani a felszereléslistát? Írok hozzá lámpást. - Kérdezte Evie lelkesen. Jeremiah bólintott a lány előrelátásán.
– Igen, amit jónak gondolsz első nekifutásra. Aztán kiegészítjük majd. Meglátjuk, hogy elsőre hogy megy önállóan.
– Holnap délután tizennégy órakor pontosan várni fogom önöket a Fal nyugati légikikötőjénél. Rendkívül megkönnyítenék a dolgomat, ha nem késnének. – Mondta Locke, miközben összepakolta a képeket.
– Ahogyan pontosan tudja, Locke ügynök, nem a késéseimért küldtek el a seregből. Ott leszünk.
– Akkor holnap. Mr Cooper. Kisasszony. – Mondta Locke ügynök, és távozott. Jeremiah pedig örült, hogy így történt.
A beálló hirtelen csöndet meg kellett törni valamivel, így Jeremiah végül fáradtan leült egy hitvány sámlira, amit talán nem azért adtak neki, hogy legyen min megpihennie, hanem sokkal inkább mert nem volt hol tárolniuk, kidobni meg nem akarták.
– Nos. Meséltem már, hogy mi történt a legutóbbi utamon a Peremen? Öreg vagyok már, és néha többször elmondom ugyan azt. Ha már mondtam, akkor nem fárasztanálak vele.
– Kitöltötted a részleteket, amiket nem értettem. De azért nem árt ha felfrissíted azokat a részleteket, amik szerinted fontosak. Viszont... Vigyázz ezzel a férfival. Locke-kal. Valami nem stimmel vele, oreát használt miközben beszéltünk, bár nem tudom mivégre. - Bólintott Evie a korábbi kérdésre. Jeremiah vélemélnye pedig, ha lehet, még lejjebb zuhant a titkosszolgálatról, mint valaha.
– Heh, akkor módosítják az ügynökeiket. Rohadt titkosszolgálat. Mást se kaptunk Sinarintól, mint embereket a nyakunkba, akik mindenbe beleütötték az orrukat... –Biccentett, és rendkívül örült volna, ha a sinarini titkosszolgálat Sinarinnal foglalkozott volna minden más helyett. – Na de a lényeg az, hogy volt egy egész erdő, ami élt. Szerintem, de ez csak az én elméletem, vannak furcsa lények ott a Peremen, amik élnek. Nem tudom, hogy van-e más, mint élő erdők, de egy másik ügyben az egyik módosított darabja az majdnem felemésztette az itteni Sötét Negyedet. Szóval ja, rohadt veszélyesek. És szerintem itt is lesz valami ilyesmi. – Tartott egy pillanat szünetet. – Szóval jónak tartom, hogy gyere, és nem foglak megpróbálni lebeszélni róla, de most simán meghalhatsz.
– Ezt csak úgy mondod, hogy megijessz. – Mondta Evie karba tett kézzel, bár Jeremiah nem azért mondta, és komolyan is gondolta. 2*– Hiszen ott leszel velem te, és bárki is keres téged ott a Peremen... Bár továbbra is különösnek tartom nem is azt, hogy tudják a neved, hanem azt, hogy le tudták írni... Az nem azért hív oda téged hogy megöljön. Én meg... Nem bántok senkit.[/color] – Nem szerette volna a lány bizalmát elárulni, így csak kifújt az orrán egy sóhajtás-kezdeményt, és rá hagyta a dolgot.
– Ebben reménykedek én is. Az erdővel is meg lehetett beszélni a dolgot. Hátha most is ilyen lesz. – Bólintott tetetett vidámsággal. Eleget látott már a Peremből, hogy óvatosabb legyen a kelleténél. Most pedig csak remélni tudta, hogy elég lesz ő mellette. 1*– Na de mutasd azt a listát! – Mondta végül, hogy elterelje a témát.
A listán olyan tárgyak szerepeltek, amik egy kényelmes túrázáshoz tökéletesek lettek volna, ő maga pedig ha egyedül megy, ezeknek a felét se vitte volna magával – de most egy fiatal lányt kísért, tőle pedig nem vonhatott meg minden kényelmet. Legalább nem neki kellett mindent egyedül cipelnie.
– Fazék helyett két csajka. Azokban lehet főzni is, és egyben tányérnak is jók. Kihagyható így a merőkanál, mert kell a hely "Jeremiah fegyvereinek". – Nevetett a lista ezen pontján. Gyakorlatilag ha akarta sem tudta elfelejteni a fegyverzetét, mert ezekkel működött optimálisan a felszerelése, de ezzel nem akarta terhelni a lányt vagy bonyolítani a helyzetet. – A többi ötlet viszont jó lesz. Könnyűnek kell lennünk, mert ha leszakadunk, nehéz lesz feljutni. Vagyis, nekem könnyű, de én edzett vagyok, meg egy városnegyednyit ér a felszerelésem. Minden esetre ezekből, amit felírtál készítsd elő a sajátod, és holnap délben találkozzunk az Akadémia kapujánál.
– De... nekem nincsenek saját dolgaim.
– Oh... – Jeremiah kényelmetlenül fészkelődni kezdett a lány szomorúságára, és vadul kutakodott egyenruhájának zsebeiben. Általában volt nála elég pénz, hogy megvegyen bármit, amit szeretett volna. Túl sok pénze volt az életmódjához képest, ezt tudta, és nem is aggódott soha, hogy túlköltené magát. Emiatt azonban fogalma sem volt, hogy mennyire is volt gazdag – vagy hogy egy átlagember mennyit keresett. Végül hét aranyat és egy marék vegyes ezüstöt meg rezet halászott elő, amit Evie kezébe nyomott. – Ez lesz az első fizetésed első bónusza. Menj bátran, és vásárolj be belőle.
A lány pár másodpercig némán nézte az érméket. Bizonyára túl keveset adott…
–  Köszönöm... Hol tudok venni kirándulófelszerelést? Mert katonai dolgokat azt hiszem nem adnának, de kirándulót igen.
– Öhm, ez egy kiváló kérdés. De... Azt hiszem a piacon van egy fazon, aki a leselejtezett katonai felszerelésünket árulja. Ott olcsón be tudsz szerezni mindent. A ruhákat... Hát, azt te talán jobban tudod. - Mondta végül tanácstalanul. Arra emlékezett, hogy volt egy öregedő fazon, aki szerződésben állt a sereggel, és megvette a leszerelt katonák leselejtezett dolgait, és eladta a vásárban. Talán még dolgozott a mai napig is, így nem volt jobb ötlete, mint hozzá küldeni a lányt. Az láthatóan bólintott.
– Akkor, ha megengeded, sietek is oda nehogy bezárjon és holnap reggelre maradjon.
–  Csak bátran. Nekem úgy is át kell néznem a felszerelésem. Nem szeretném, hogy ott robbanjunk fel. – mondta Jeremiah a távozó lánynak, majd ő is elindult, vissza a mérnöki szárnyba, hogy rendbe tegye a páncélját. Be kellett szerelnie azt az orea-kapacitort, ha nem akart a Perem saját nevével fémjelzett segglyukában felrobbanni.

Másnap délelőtt pontosan találkoztak a bérkocsi előtt, amit a falig kért Henry Kohl közreműködésével. Evie az összeírt felszerelést hozta, ő maga pedig a sajátját, tökéletes állapotban. Reménykedett csak, hogy a tűzálló impregnáló-lakk az egyenruhája szövetén lesz olyan hatékony, amilyennek mondták a fejlesztők – máskülönben nem lángszórózott volna még egyszer olyan magabiztosan, mint a kannibálok vermében. A kocsi sebesen haladt, és hamar megközelítették a Jeremiah számára otthonos falat. Ez hiányzott neki a légierőből – a falon lenni. Leginkább a koraőszi estéket szerette, amikor a szabadidejüket töltő bajtársaikkal kiültek Tsvig ezüstös sugarai alatt a fal tetejére, és élvezték a langyos szellőt egy jó sör mellett. Elmosolyodott az emlékre, és csak az rázta vissza, ahogy megállt a kocsi, jelezve, hogy megérkeztek. Kiszálltak, majd Jeremiah-val az élen megközelítették az őröket, akik a felvonó alsó bejáratára vigyáztak, gyakorlatilag fölöslegesen. Senki nem volt elvetemült annyira, hogy megpróbáljon beszivárogni a katonaság szívébe. Az őrök épp heves szóváltás közepén jártak, amikor megpillantották az érkezőket. Jeremiah nem különbözött sokkal tőlük egyenruhájában, de a módosítások és az akadémia címere a légierős felvarró helyett feltűnő volt. Az egyiket még ismerte is valahonnét – bár hogy honnét, vagy hogy egyáltalán hogy hívták, arra már nem emlékezett. Tisztelgett nekik rutinosan, mire ők viszonozták azt.
– Áh, Cooper tizedes. Igen, Locke ügynök várja magukat. – Mondta az ismerős alak, aki láthatóan emlékezett őrá szintén, és intett a bajtársainak, hogy nyissák ki nekik a felvonót. Ahogy beléptek, biccentett feléjük. – Sok sikert, uram. Akármit is akarnak magától a titkosszolgálatnál.
– Köszönöm. – Végül ennyit tudott mondani Jeremiah. Nem akart többet, mert tartott tőle, hogy perceken át elkezdené szidni az ügynököt. A felvonóút ismerősen hosszú volt, a kikötő pedig annál is ismerősebb. Most sem látta Jeremiah a régi hajóját, de örült is neki. Nem akarta, hogy a nosztalgia (amiből így is jutott bőséggel) elterelje a figyelmét a feladatáról. Mielőtt hallótávolságába értek volna az ügynöknek, aki egy jeltelen ornithopter mellett állt, odaszólt halkan Evie-nek.
– Legyél óvatos azzal, amit mondasz. Ezek bármit fel tudnak használni ellened.
– Úgy lesz. Szerintem meg se fogok szólalni. - Bólintott az teljes meggyőződéssel. Jeremiah kíváncsi volt, hogy általános ösztönök vagy az álmodóság váltotta ki ezt az óvatosságot a lányból. Végül odasétáltak a férfihoz, és a veterán tetetett jókedvvel üdvözölte a férfit.
– Locke ügynök! Pontosak voltunk?
– Két perc múlva két óra. Felülmúlták az elképzeléseimet. Ha készen állnak, szálljanak be, pilótáról gondoskodtam. – Felelt az, zsebórájára nézve. Jeremiah megállapította, hogy az ügynök nem a legszórakoztatóbb ember valaha.
A felkínálásra szó nélkül beült a gép egyik utasülésébe, és a csodálkozva nézelődő Evie-nek is intett, hogy tegyen így. Végül az ügynök is beült, és nagy susogás-csapkodás-zúgás közepette felemelkedett a gép. A nap állása alapján nyugatra tartottak, a Perem irányába ténylegesen. Pár másodperc eltelt, mire Locke ügynök előhalászott két papírt és feléjük nyújtotta.
– Óh, majd' elfelejtettem. – Jeremiah átvette a „KÜLÖNLEGES ENGEDÉLY” című papírt, az ő és „Evie Whitlock” nevével. Az apróbetűs részt átfutotta a lap alján, de amennyit leszűrt belőle, körülbelül annyi hozzáférési engedélyt adott nekik a Peremen, mint ami egy Locke-féle titkosügynöknek lenne. – Remélem, hogy sosem lesz szükségük bemutatni ezeket, de a Peremvidéken jobb mindenre felkészülni. Ezek a hivatalos, határozott idejű papírjaik, amik alapján bárhová bemehetnek, bárkit kikérdezhetnek és az égvilágon senkinek nem kell válaszolniuk semmire, engem kivéve. Ez egészen addig érvényes, amíg vissza nem érnek Estrance-ba.
– Hm. – Morgott egyet Jeremiah, miközben átadta Evie-nek a saját engedélyét, és elgondolkodott, hogy feljogosítja-e ez őket az ügynök thopterből történő defenesztrálására. Szomorúságára második átolvasásra sem engedélyezett ilyet a leírás. – Valamit a krónikus betegségeimről nem tudnak esetleg? Megspórolnék egy kötelező kivizsgálást. – Tette hozzá szúrósan. Láthatóan azonban Evie-t rosszabbul érintette a dolog. Jeremiah tudta, hogy Evie elszökött. Ha a titkosszolgálat tudta a nevét, és hogy itt volt, vajon mikor fognak utána küldetni valakit, hogy hazahozza? Elhatározta a veterán, hogy ezt nem engedi megtörténni.
– Dehát... hogyan.... Nem is ez a teljes nevem. – Mutatott rá Evie a nyilvánvalóra. Persze, mindenkinek a becenevén mutatkozott be, de Jeremiah tudta, hogy Evangeline-nek hívták.
– Nem reméltem, hogy barátok leszünk, Mr. Cooper, Miss Whitlock. Csak végezzük el a munkát. Ahogy tegnap is említettem, a titkosszolgálat nem szereti a bizonytalanságokat, ebbe az emberek is beletartoznak, akikkel együtt dolgozunk. Az Álmodó kollegám, akit szintén emlegettem ugyan a tárgyemlékekben nem túl gyakorlott, de felettébb ügyes emberekhez kötődő emlékek felkutatásában. Azért nem a teljes neve szerepel a papíron, ugyanis a legélénkebb emlékben pusztán így mutatkozott be valakinek. És nem akartam megtippelni, hogy Evelyn, Evangeline, vagy egyszerűen Eve, így egyszerűbb volt ez. – Fejezte be rövid beszámolóját az ügynök, szokásos félmosolyával, ami akarata ellenére is megmozdította Jeremiah vállának a szervóit. Ennek ellenére azzal egyet tudott érteni, hogy a férfi a munkáját végzi. A skizofrénia azon fokán nem állt egyelőre, ami az ennél mélyebbre menő üldözési mániát támogatta volna. Arról nem is beszélve, hogy az engedély hasznos volt. Hasznosabb, mint szerette volna beismerni. Grimaszolt egyet egy sóhaj mellett, majd eltette kettéhajtva a papírt a zsebébe.
– Ne vegye rossz néven, nem magát utálom, hanem a munkaadóit... – Mondta megadóan, majd egy pillanat szünet után folytatta. – Na és mit akar a titkosszolgálat a barlangtól? Mik az elvárások tőlünk és attól, ami a nevemet belerepesztette a falba?
– Egyelőre információra van szükségünk. Akármilyen entitások lakják is az új Peremet, egyelőre azt sem tudjuk, hogy mik. Egységesek-e. Képesek-e diplomáciára, vagy hadat viselni. És ennyi kérdés közepette a munkaadóim önkénytelenül fenyegetésnek tekintik őket. Bármi vagy bárki is hívta magát ahhoz a barlanghoz, úgy tűnik hajlandó kommunikálni, vagyis van egy esélyünk minél több mindent megtudni róluk. Ez lenne az elsődleges feladat.
– Meglátjuk, hogy mit tudok kihúzni belőlük. Egész beszédesek, ha jól áll hozzájuk az ember. – Felelte semmitmondóan, de belül örült. Végre egy dologban többet tudott, mint a titkosszolgálat. Mert most az egyszer ő volt, aki már tudott dolgokat. Nem felejtette el az erdőt, azt, hogy meg akarják hódítani a világot, és hogy együtt akarnak élni az olyanokkal mint ő meg Spruston. Nem tudta, hogy Magee mit mondott pontosan nekik, de azt tudta, hogy ha Spruston-t ki is hallgatták, vagy esetleg Huxley-t is, nem köptek. Furcsább élmény és intenzívebb fenyegetés volt bárminél, amit a titkosszolgálat fel tudott mutatni.
– Nos, reménykedjünk. – Tette hozzá az ügynök semmitmondóan, majd az út hátra levő része szótlanul telt. Végül az ismerős látkép Jeremiah szívét is megdobbantotta, ahogy az ornithopter puhán landolt, és az ajtók feltárultak. Locke ügynök elsőként ugrott ki a járműből, és fordult szembe velük. Evie-re nézett.
– Nos, Miss Whitlock, Sinan hozta a Peremvidéken.
Ő nem kapott üdvözletet, ahogy lelépett a földre az utastérből. De neki nem is hiányzott. Miért üdvözöljék az embert, ha az ő otthonába lépnek?
Ő ugyanis hazaért.

× Titanomachia ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Ahogy kiléptünk az ornithopterből, körülöttünk egy katonai tábor képe bontakozik ki egy füves tisztáson. A Perem hasonlított a világ többi részéhez, de mégis legalább annyira idegen is volt, hogyha valaki nagyobb figyelmet fordított a részletekre. Kerek levelű fű ropogott a talpunk alatt, mintha egy gyermeteg rajz lett volna, mégis igazi volt, a levegőben elrepült egy-két eddig sosem látott fajba tartozó bogár, és nagy ritkán átcsapott felettünk egy madárra hasonlító állat, ami mégis formájában és ahogy a rövid pillantással meg tudtam állapítani még a végtagjai számában sem egyezett semmivel, ami megszokott volt. Még el sem indultunk vallójában, mikor már elénk sietett egy kétfős fogadóbizottság. Az egyikük egy ötven körüli férfi volt, katonai egyenruhában, a rangjelzései alapján százados; a másik egy harmincas férfi volt, kerek szemüvegben, és egyszerű, rangjelzés nélküli sötétbarna kabátban. Amikor elértek minket, a katonatiszt kurtán tisztelgett.
- Üdvözlöm önöket a tizenhármas előretolt helyőrségen. Abberton százados vagyok, a tábor rangidőse. A parancsnokság kérte, hogy segítsek eligazodni.
A szemüveges férfi sebtében kezet nyújtott.
- Üdv. Samuel Morgan. Doktor Samuel Morgan. Civil szakértő.
Jeremiah tisztelgett a katonának, majd kezet rázott a doktorral.
- Jeremiah Cooper tizedes, kutatási asszisztens az Akadémiáról. Ő pedig a segédem...
Jeremiah rövid biccentése alapján azt várta tőlem, hogy én mutassam be saját magamat. Alapvetően ez nem így volt illendő, ám tekintettel arra, hogy láthatta mennyire megrázott, amikor a saját valódi nevemet látta viszont a hivatalos papíron, azt hiszem elbizonytalanodott, mégis milyen néven kellett volna bemutasson engem a társaságnak. Elmémben felrémlettek régi, sinarini társasági események képei néhány évvel ezelőttről, amikor először bevezettek a társaságba, mondván hamarosan eladó sorba kerülök, és nem ártott, ha számoltak velem. Én akkor legalábbis azt hittem, és nem is tévedhettem volna nagyobbat, hiszen apámnak esze ágában sem volt férjet találni nekem, akkor elvesztette volna az aranytojást tojó tyúkot. A jelenben azonban ez is egy társasági esemény volt, csak kicsit másmilyen, és a férjfogás volt az utolsó dolog, ami a célja lehetett ezeknek a találkozásoknak és bemutatásoknak. Mégis, azért szerettem volna jó benyomást tenni.
- A nevem Evie... csak Evie. Örvendek a szerencsének. - mutatkoztam be udvariasan. Én sem tudtam, hogy bemutatkozhatnék-e Jeremiah nevén, vagy a sajátomat kellett volna-e használnom, ami a papíron volt, és zavaromban inkább úgy döntöttem elég lesz csak a keresztnevem. Később mindenképp meg kellett erről kérdeznem őt, hogy mennyire volna neki kellemetlen a dolog, bár ő mondta másoknak is, hogy távola unokahuga voltam.
- Hogy állunk, százados? - kérdezte Mr. Locke, amire a katonatiszt megigazította a fejébe nyomott kalapot.
- Hát, valahogy. Azt hiszem ezt a részt meghagyom Mr. Morgannek. Ha követnek, az egyik sátorban felállítottunk egy térképet a környékről.
Abberton százados átvezet minket a táboron, egy nyitott sátorhoz, aminek a közepén egy asztalon egy térképet terítettek ki. Locke egy rövid pillantást vetett rá, aztán várakozóan Morganre nézett.
- Nos igen. Amire a százados akart utalni, az az, hogy történt néhány fejlemény. Ez a folt hivatott jelölni a barlangszájat. - mutatott egy satírozott pacára valahol a térkép közepén. - Ez a sötétebb rész itt, nagyjából három mérföldre, egy mérsékeltövinek imponáló erdő. Viszont a helyzet az, hogy ez az állapot nagyjából két nappal ezelőtti. Most... - Morgan itt felvett egy ceruzát és húzott egy vonalat a térképre, valahol félúton az erdő és a barlang közé. - ...inkább így néznek ki a viszonyok.
Jeremiah karba teszi a kezét.
- Feltételezem ez azt jelenti, hogy az erdő terjed.
- Igen, pontosan. - bólintott Morgan. - Illetve azt is jelenti, hogy az első megállapításunk, miszerint ez az erdő nem Rhea része lenne, téves volt. Bár összetételben és megjelenésben egészen máshogy néz ki, mint amit Mr. Magee elbeszélései alapján elképzeltünk, a tény, hogy elindult a barlang felé egészen mást mond. És ez nem minden.
Locke erre kérdően megemelt a szemöldökét.
- Van még más rossz híre is, Mr. Morgan?
Morgan az erdővel átellenes irányba rajzolt még egy egyenes vonalat.
- Attól tartok. Nagyjából itt a föld megemelkedett, mintha egy természetes gátat akart volna alkotni, mögötte pedig egy víztömeget jelentettek.
- Rhea? - kérdezett vissza Jeremiah, amire én is szerettem volna rákérdezni, de ő volt a gyorsabb kettőnk közül. - Minden esetre sokkal többet nem fogunk tudni megállapítani anélkül, hogy meg ne kérdeztük volna azt, aki a barlangra írta a nevem.
- Tehát ha jól értem, az erdő is mozog és a szikla is? - csak hogy biztos legyek benne, hogy jól értettem.
- A név még csak ideiglenes. - vágta rá gyorsan Mr. Morgan, mintha zavarba lett volna. - De szükséges volt valami kódnevet adni az erdő alakú titánnak, így egyelőre Rhea néven hivatkozunk rá. És Rhea közeledik a barlanghoz egy oldalról, a másikról pedig olyan, mintha a kő próbálna visszatartani egy hasonlóan közeledő... tavat, talán, a méretéből ítélve.
- Egy újabb nap a Peremen. - szúrta közbe a százados.
- Mielőtt leugranék az egyik szájába, sokat segítene a projekt sikerességén, ha beszámolnának arról, hogy mik is pontosan ezek a "titánok", ha már így köznévként használta a szót. - nézett Jeremiah Mr. Morganre, elmosolyodva a százados megjegyzésén.
- Tehát egy kő, egy erdő és egy víz? - itt a doktor után Jeremiah-ra pislogtam. - Vajon... lehet még olyan, mint Rhea, csak kő, meg egy másik, ami vízből van? Három ilyen entitás, vagy titán ahogy maguk hívják.
- Nos, jelenleg ez a legnagyobb kérdésünk, legalább is nekem biztosan. - felelte Morgan. - Amennyit az ön legutóbbi mentőakciója és más incidensek alapján össze tudtunk gyűjteni az az, hogy a titánok ennek a Peremvidéknek a domináns lakói. Nem tudjuk pontosan hogyan kötődnek bizonyos elemekhez, de ahogy Miss Evie sejtette, valahogyan a saját részükként képesek kapcsolódni hatalmas mennyiségű szervetlen, szerves, vagy, ahogyan Rhea esetében, akár más élő szervezetek anyagához is. Rhea egyetlen élőlény, ahogyan valószínűleg a tó is, mi lassan közelít.
- Értelmesek? - kérdezte Locke.
- Azok. Az erdő az volt. Vagy Rhea, bárhogy is hívjuk. - biccent Jeremiah Mr. Locke kérdésére. - A második kérdése az lesz, hogy veszélyesek-e. Rhea az, de nem feltétlenül agresszív.
- Elképzelhető, hogy azért hívtak ide, hogy elsimíts közöttük egy konfliktust? - kérdeztem Jeremiah-tól.
- Nem tartom kizártnak. - döntötte oldalra a fejét a férfi. - Eleinte arra tippeltem, hogy megint emberekkel van gondjuk, mint korábban. De ha több ilyen van, magától értetődő, hogy van közöttük is konfliktus. Már amennyiben tényleg nem emberekkel van a baj. - nézett előbb Mr. Locke-ra majd a századosra.
- Nem fogok hazudni magának, Cooper, próbáltunk már lőni rájuk. - felelte a százados. - Akkor nem úgy tűnt, mintha megérezték volna. Nagyobb fegyverrel még nem próbálkoztunk, szóval, ha az emberekkel van a bajuk, arról mi nem tudunk. Én legalább is biztos nem. - nézett itt ő is Mr. Locke-ra.
Az ügynök nem felelt, csak nézett vissza, mintha a feltételezést is nevetségesnek tartotta volna.
- Gondolják, hogy itt lennék, ha tudnék erről bármit? De azt hiszem itt a térkép körül nem megyünk többe ennél.
- Várja magukat egy autó, az elbír a tereppel. - vette át a szót a százados. - Magukkal mennek hárman, és teszik, amit kell.
- Mikor indulhatunk? - kérdezte Mr. Locke.
- Akár most is.
Jeremiah bólintott.
- Rendben, akkor induljunk mihamarabb. Kérhetek egy másolatot a térképről és minden egyéb lényeges feljegyzésről? Adják nyugodtan az asszisztensem kezébe, én pedig váltalnék pár szót a katonákkal, akik jönnek velünk.
Intézett felém egy sokat sejtető bólintást, majd Jeremiah kinézett, bizonyára az értünk érkező kocsit keresve. Elvettem a térképet, ha ideadták, majd gondosan eltettem, bár úgy véltem hamarosan nem fogjuk túl sok hasznát venni.
- Felőlem is indulhatunk.
- Hogyne. - mondta Mr. Morgan, aztán összetekerte a térképet és az oldalán lógó táskából elővett egy bőrkötéses füzetet is. - Ebbe írtam mindent, mit eddig megtudtunk. Nyugodtan egészítse ki azzal, amit látnak majd.
Elvettem a füzetet is. A katonai autó nem messze várakozott, bár ez egészen más volt, mint amiket nagy ritkán látni lehetett a városban. Ez terepre készült, a kerekei magasabbak és szélesebbek is voltak, ami elemelte a földtől az utasteret, és sokkal több volt rajta a fogaskerék, és az orea-zölden világító csövek. A három katona, akit mellénk osztottak már ott vártak, egy a volán mögött, kettő a jármű mellett.
Felzárkóztam Jeremiah mellé.
- Minden rendben volt az alakkal szerinted? - kérdezte.
- Melyikkel?
- Főleg a kutatóval. De bármelyikkel.
- Egyelőre nem vettem észre semmit rajta. Mármint semmi furcsát, olyan átlagos tudósnak tűnik, aki nem törődik a veszéllyel ameddig valami érdekeset lát. De hozzájuk kell érnem, hogy többet tudjak mondani. - reméltem, hogy ezzel nem sértettem meg Jeremiah-t aki tulajdonképpen tudósokkal dolgozott a mindennapokban, és tudtam, hogy nagyra tartotta őket.
- Eh, majd kiderül ha hazudtak. A barlang nem fog. - vont vállat. Érdekesnek tartottam, hogy jobban bízott a titánokban, mint az emberekben, de erre bizonyára jó oka volt. Hiába voltak hatalmasak, veszélyesek és idegenek, talán pont ezért lehetett tudni, hogy esetükben mire kell számítani, ameddig az emberek szándékai az esetek többségében kifürkészhetetlenek voltak.
Amikor megközelítettük a kocsit Jeremiah tisztelgett a katonáknak.
- Uraim. Önök a hintó, ami a bálba visz minket?
- Úgy néz ki. Csak a hercegkisasszonyt várjuk. - tisztelgett vissza az egyikük. - Smyte. A kormány mögött az Jackson, ez meg Heathrow. Vele jobb vigyázniuk, ő olyan nemesfajta, szegről-végről.
- Haha, nagyon vicces. - felelte a megszólított, aztán felpattant a jármű hátuljára. - Akkor, mehet a menet?
- Nem mondták, hogy herceg is lesz a hintóhoz. - nevetett Jeremiah Jackson megjegyzésére. - Cooper. Ő pedig az asszisztensem, Evie. Mehetünk. - mondta, majd beugrott a kocsiba ő is, és intett, hogy kövessem. Úgy tűnt, így mostmár be mert mutatni, így tényleg csak a név lehetett a kérdéses pont, nem pedig az, hogy itt más fajta udvariassági szabályok voltak érvényben. Ez némiképp megnyugtatott, kevésbé éreztem magam elveszettnek, ha tisztában voltam vele, hogy hogyan volt illendő viselkedni.
Beszálltam én is a kocsiba.
- Herceg ÉS kisasszony külön külön érkezett, remélem ez is megfelelő az uraknak. - engedtem meg magamnak egy apró mosolyt.
- Óh, hála az égnek. - vigyorodott el Smyte. - Már féltem, hogy kapunk még egy bogaras fene komoly tudóst ide. Na jól van, induljunk.
Mielőtt az autó elindult volna, Locke ügynök még odalépett hozzánk.
- Én itt várom önöket, ha végeztek. Illetve ha meghalnának, majd azt is én fogom megállapítani, de az rengeteg extra munka. Szóval kérem, ne haljanak meg.
Azzal útjára engedte a járművet. Jeremiah még intett Mr. Locke-nak, majd akkor szólalt meg újra, amikor már kiértünk a táborból.
- Hát, a bogaras a Locke-arc inkább, a tudósokhoz már hozzászoktam. Önök mit gondolnak a szituációról? Voltak már a helyszínen?
- Mindig ennyire érdeklődik a titkosszolgálat az ügyeik iránt? - kérdeztem én is, csak hogy tudjam mennyire részesültünk különleges elbánásban.
- Én még nem, legalább is azóta, hogy ott van az a barlang. - mondta Smyte, aki a jelek szerint a legbeszédesebb volt közöttük. - De Jackson ott volt a felderítők között, mikor megjelent, azért ő a sofőr most.
- Általában nem. - felelte nekem pedig Heathrow. - Nem is igazán értjük most mit keresnek itt. Szerintem ez teljesen katonai kompetencia, felderíteni az ellenséget, felmérni az erejét meg a szándékait... De hát a titkosszolgálati pecsét ellen jobb nem ágálni, ha az ember szereti a munkáját.
- Akkor majd meglátjuk, ha odaérünk. Egy barlang nem szalad csak úgy el. Vagy hát ez lehet, hogy igen. De akkor meg mindegy is. Kell aggódni a munka miatt, ha nemes az ember? - kérdezte aztán Jeremiah Mr. Heathrow-tól.
- Hát nemes is többféle van. - felelte a száját elhúzva Mr. Heathrow. - Vannak a Westerburg féle fellegvári arisztokraták, meg vagyunk mi. Az anyám nagyon szereti mutogatni a kutyabőrt, de pénzünk már olyan sok nincs. Csak igényeink, legalább is a testvéreimnek. Én szeretek katona lenni.
- Elmondja hogyan jelent meg a barlang pontosan? - kértem az urakat.
Jackson, akinek a bőre olyan sötét barna volt, mintha odaégett volna, a többieknél magasabb és szélesebb testalkattal, felém pillantott épp csak egy szempillantásra véve le a szemét az útról.
- Már éppen visszafordultunk, aztán meghallottuk a hangot. Először azt hittük, hogy földrengés, azok megesnek néha errefelé. De aztán a dübörgés csikorgásba ment át, és mintha meghasadt volna a talaj. Mintha csak kibillent volna a helyéről, kiemelkedett az a barlangszáj.
- Senki nem hallott semmi furcsát a fejében? - kérdezte Jeremiah Jacksont, mire az most felé nézett. Sejtettem, hogy mire volt kíváncsi, akarta tudni, hogy voltak-e olyanok még itt, mint amilyen ő maga is volt. Akiket hívta a hely és világunk újonnan érkezett lakói.
- Most, hogy mondja... Az egyik társam mintha mondott volna valami ilyesmit. Csak azt hittük, hogy peremláz. Olyasmiket beszélt, hogy a barlang belsejéből valaki szól hozzá, és suttogva kéri, hogy siessen. Hogy szóljon neki. Ha jól gondolom, magának, Cooper.
- Ja, azt hiszem rám gondolt. De hogy mire kellek neki, lövésem sincs. - vont vállat Jeremiah, majd felém fordult. - Milyen eddig a Perem?
- Mi az a peremláz? - kérdeztem, igazából nem szándékosan térve ki a válasz elől, csak eddig még azért nem láttam belőle olyan sokat, hogy erre a kérdésre valójában képes legyek neki válaszolni.
- Valami betegség, amit néha elkapnak a felderítők. - felelte Smyte. - Először csak elkezdenek tőle izzadni, de úgy, mint nyáron a sütőben se, aztán kiisznak egy hordónyi vizet, utána meg mindenfélét hadoválnak. Van, aki vallásos révületbe esik, és olyanokat mond, hogy csak Sinan véd meg minket "attól, ami a csillagok mögött van". Valaki meg épp az ellenkezőjét mondja, elég eretnek dolgokat hallottam már. Mások csak összevissza beszélnek.
- Talán kevésbé őrültség, mint gondolják elsőre. Szart sem tudunk az ütközésekről, tudományos szinten. Aztán meg ha egy barlang név szerint hívja az embert, nehéz nem valami többre gondolni a dolog mögött. - tette hozzá Jeremiah.
Kirázott a hideg.
- Azért vallják be, ez elég hátborzongató.
- Ez igaz. - felelte Smyte. - Azért én kíváncsi lennék. Nem annyira, mint Morgan doki, azért ő túl megy egy határon. De azért jó lenne ismerni az Ütközéseket, mint legalább az időjárást.
- Sajnos a Peremen mindenre fel kell készülni, Evie. - felelte Heathrow egy bocsánatkérő mosollyal. - És néha még úgy is meglep.
- Óh, közeledünk. - mondta Smyte. Elől én is megláttam az ominózus barlangot, a semmiből kiemelkedve. Ami viszont szintén feltűnt, hogy Dr. Morgan térképe még a javítással együtt is le volt maradva, az erdő legkülső fáit ugyanis már szintén láttam a horizonton.
- Merre? - nézett Jackson Jeremiah-ra. - A barlanghoz, vagy az erdőhöz?
- Legyen az erdő. Beköszönnék egy régi ismerősnek.
Rhea. Találkozni fogok Rhea-val, akit már láttam Jeremiah emlékeiben, aki olyan hatalmas, olyan rettenetes, de egyben gyönyörű is volt. A gyomrom összeugrott az izgalomtól. Vajon kedvelni fog? Vajon rögtön ki fog vetni magából, mert „utazó” voltam az ő szavaikkal mondva? Nem akartam rá gondolni, hogy talán most dőlt el, hogy volt-e jövőm itt, vagy sem. Ha az előző ahhoz hasonlított, mint amikor a fiatal hajadont bevezették a társaságba, hát ez még inkább olyan volt, és ennek a tétje is sokkalta nagyobb volt annál.
A katonai jármű lekanyarodott a fák felé, aztán a legszélsőtől néhány méterre leparkolt. A biztonság kedvéért járatva hagyták az orea-motort, Mr. Smyte és Mr. Heathrow pedig bajonettes puskákat vett magához, de egyelőre kérdően néztek Jeremiahra, tőle várva a vezetést.
Jeremiah kiugrott a kocsiból, és előhúzta a kardját, majd közelebb sétált a fákhoz, és kézjellel intett, hogy várják készenlétben.
- Visszatértem! Hallasz engem? - kiabált be az erdőbe. - Spruston! Spruston közlegény!
Óvatosan én is kiszálltam a kocsiból, de nem mertem kifejezetten közel menni. Jeremiah azt mondta a lény tartott az álmodóktól, nem akartam provokálni, de azért reménykedtem benne, hogy megengedik, hogy közelebb menjek és megismerkedjünk.
Az egyik fa tövében valami megmozdult. Egy katona volt az, legalább is a holtteste, amit a fa gyökerei keresztül nőttek. Deréktól lefelé már a föld és a fa alatt van, a felsőteste viszont recsegve-ropogva feltolja magát, a szája pedig megmozdul és egy kissé rekedt, de egyébként tisztán érthető hang jön ki rajta.
- Hát megint itt. És megint egy utazóval.
Nagyon igyekeztem, hogy ne ájuljak el mentemben a látványtól. Nem láttam még élőben holttestet, az elszíneződött és felpüffedt bőre már elegendő lett volna ahhoz, hogy kiadjam magamból kevéske reggelimet, de minden erőmmel azon voltam, hogy el tudjak ettől vonatkoztatni. Nem segített persze, hogy még meg is szólalt, hála a beleköltöző parazita növénynek. Nem. Nem gondolhattam rá így. Hála a titánnak, aki most használta, ami a test tüdejéből és hangszálaiból még megmaradt.
Nagy levegők, Evie, nagy levegők.
Próbáltam arra gondolni, hogy Rhea észrevett, és egyelőre nem volt ellenséges, csak megjegyezte a… fajtámat? Fajta volt az álmodó egyáltalán?
- Itt. Hívtak. Ez az utazó pedig annyira szereti a Peremet, mint én. Biztonságos ő is. - felelte halkan Jeramiah, gyanítom azért, hogy a három kísérőnk ne feltétlenül halljon mindent. - Tudod, hogy miért hívhattak engem?
Így viszont már volt bátorságom közelebb óvakodni. Erre a katona szeme felém fordult, megállásra késztetve. Mintha azok a halott szemek a vesémbe láttak volna…
- Biztonságos, azt mondod, Jeremiah Cooper? Érdekes. Ki fog derülni. Viszont el kell szomorítsalak, ugyanis nem én hívtalak, de talán tudom, hogy miért. Leesett itt egy csillag nem régen.
- Csillag? Van köze a csillagnak ahhoz, aki hívott?
- Biztonságos vagyok. Legalábbis nagyon igyekszem. - mondtam én is a... növénynek? Maradványoknak? Rheának? Bármennyire is groteszk volt ez. A csillagról eszembe jutott, amit a rémálmomban láttam, Lunával és Eos-al, de megráztam a fejem. A rémálmok csak rémálmok voltak.
- A csillagnak mindenkihez köze van. Gyönyörű, értékes, veszélyes, ezért sokan akarják. Hogy ő, akit talán a te nyelveden fivéremnek hívnék miért hívott ide, azt nem tudom pontosan. De biztosan a csillag miatt. Más miatt nem lehet. - mondta Rhea.
- Nála van a csillag és azért próbálod meg megközelíteni? Te és a... víz?
- Meg tudod mondani pontosan mi ez a csillag? - kérdezem.
A halott katona megint rám nézett.
- Nem, és senki sem. Épp ez teszi olyan értékessé. Épp olyan, mint te, utazó, kiismerhetetlen és bizonytalan. Ezért indultam meg, hiszen, ha valakié mindenképpen lesz, miért ne lehetne az enyém? De ha te itt vagy, Jeremiah Cooper, akár el is hozhatod nekem.
- Sajnos nem te hívtál ide, hanem a fivéred. Így nem mondhatok semmit. Egyelőre. Ahhoz beszélnem kell vele. Ehhez pedig az kell, hogy ne nődd be addig.
- Nem vagytok a fivéreddel... szövetségesek? Ellenségesek vagytok egymással? - ez fontos információ volt, a mostani küldetés szempontjából is, de hosszútávon is.
- Ellenségesek? Nem, valójában nem, hiszen mindannyiunkat ugyanaz a cél vezet. A végső cél. De néha előfordul, hogy a testvérek összekapnak valami fényesen, nem igaz? Legalább is Spruston emlékeiben láttam ilyet. Menjetek akkor, beszéljetek a fivéremmel. A ti fajtátok mindent nagyon gyorsan csinál, talán már itt se lesztek, mikor először gyökeret növesztek a fivérembe.
- Ha a fivéredet legyengíted, el fog mosni benneteket a víz. Ettől ő véd meg téged épp. Ne légy elhamarkodott. - mondta Jeremiah. - De köszönjük a türelmet, megyünk, és beszélünk vele.
Intett, aztán elindult visszafelé az autóhoz, én pedig szorosan a sarkában voltam.
- Jó kérdéseid vannak. Úgy tűnik, hogy sokat ad egy más nézőpont. - jegyezte meg nekem.
- Köszönöm, igyekszem. Csak úgy gondoltam, hogyha jó viszonyt szeretnénk velük, akkor nem árt ismerni a közöttük levő viszonyokat.
Ahogy visszaértünk, Mr. Smyte félretette a puskáját.
- Hasznos beszélgetés volt?
- Hasznosabb, mint gondoltam. Lehet kellene odakint is beszélgetnem erdőkkel. - feleli Jeremiah, majd felmászott az autóra. - Menjünk a barlanghoz. Leesett valami az égből, és éppen megpróbálják igazságosan elosztani egymás között. Ez alatt azt értem, hogy mindegyik igyekszik megkaparintani magának. Meg a barlang az erdő testvére.
- Szerintem ezt a testvér dolgot inkább úgy értette, hogy egy fajnak tekintik magukat, és a civakodás normális és mindennapos, de nem... vérre menő? Már ha értik. - tettem hozzá gyorsan.
- Világos, mint a nap. - mondta Smyte, de az arcából ítélve inkább volt az a helyzet, hogy tényleg látott már elég sok mindent a Peremen, hogy az égvilágon semmi ne zökkentse ki az egyensúlyából. Ezután az autó elkanyarodott, és elindultunk a barlang felé.

Titanomachia – Evie & JC

Küldetés

-----------------:O:-----------------

Semmi sem volt a Peremhez fogható. És semmivel sem lehetett összekeverni. A növények, az ég árnyalata, de még a levegő megmagyarázhatatlan illata is szinte üvöltötte magáról, hogy egy másik világ szeletén vannak. Jeremiah ezt pontosan jól ismerte. Az újoncok gyűlölték, ő annál kényelmesebben érezte magát benne. Komoly önkontrol kellett, hogy ne ugorjon le a rámpáról, és tegyen néhány lelkes, hosszú lépést. Az eget átszelő kecses, nyolcszárnyú madár-kígyóról két érkező alak terelte el a figyelmét – az egyiken összetéveszthetetlen századosi rangjelzésekkel. A másik annyira jellegtelen volt, hogy Jeremiah fejében egy pillanatra megfordult, hogy csak valami eltévedt civil vagy szerencsevadász potyautas egy léghajóról. Ahogy megközelítették őket, a veterán csak úgy reflexből is visszatisztelgett a katonának. Mindig emlékeztetnie kellett magát, hogy már nem volt a sereg tagja – ellenben a tisztelet így is kijárt.
- Üdvözlöm önöket a tizenhármas előretolt helyőrségen. Abberton százados vagyok, a tábor rangidőse. A parancsnokság kérte, hogy segítsek eligazodni. –  Mondta a férfi röviden, a másik alak, nagyobb szemüveglencsékkel mint egyes távcsövek, kezet nyújtott. Jeremiah elfogadta. Nem volt oka nem így tenni. Még a végén valami akadémiai tag az illető.
- Üdv. Samuel Morgan. Doktor Samuel Morgan. Civil szakértő.
A veterán biztos volt benne, hogy a férfi annyira „civil szakértő”, mint amennyire ő „kutatási asszisztens.”
- Jeremiah Cooper tizedes, kutatási asszisztens az Akadémiáról. Ő pedig a segédem... – Mutatkozott be kurtán, majd intett Evie-nek, hogy mutatkozzon be ő is. Más helyzetben talán udvarias annyira, hogy bemutassa ő, de a Peremen nem volt erre szükség. Ott nem nemeskisasszony volt, de már csak nem is hagyományos civil. Az akadémia operátorának az asszisztense volt, erről a pozícióról pedig valamilyen fokú önállóságnak kellett sütni távolról is. Vagyis ezzel nyugtatta magát, de inkább csak nem mert többet elmondani a lányról, mint talán az szeretett volna magáról. A neve pedig származása miatt érzékeny pont volt.
- A nevem Evie... csak Evie. Örvendek a szerencsének. – A lány bemutatkozása kellően udvarias volt, ezt pedig Jeremiah elégnek is tartotta.
- Hogy állunk, százados? – Locke ügynök fontosságot tettetve szúrta a kérdést a századosnak, mire az gondterhelten megigazította a tiszti sapkáját.
- Hát, valahogy. Azt hiszem ezt a részt meghagyom Mr. Morgannek. Ha követnek, az egyik sátorban felállítottunk egy térképet a környékről.
Abberton sietősen átvezette őket a táboron, egészen egy nagy, minden oldalról nyitott sátorig, amelynek a közepén asztalon kiterített térkép hevert. Ha Jeremiah beépített vállalati ügynök, tündér kém vagy valamelyik drogbáró oreavadásza lett volna, nem kellett volna nagyon megerőltetnie magát, hogy ellopja. Az asztalhoz lépve a „szakértő” rövid szünet után magyarázatba is kezdett.
- Nos igen. Amire a százados akart utalni, az az, hogy történt néhány fejlemény. Ez a folt hivatott jelölni a barlangszájat. – Bökött egy sötét foltra a térképen. Látszott, hogy később került rá a satírozás. - Ez a sötétebb rész itt, nagyjából három mérföldre, egy mérsékeltövinek imponáló erdő. Viszont a helyzet az, hogy ez az állapot nagyjából két nappal ezelőtti. Most... – Valahonnét elővett egy ceruzát, és behúzott egy vonalat az erdő és a barlang közé nagyjából félúton. – ...inkább így néznek ki a viszonyok.
Jeremiah karba tette a kezét.
- Feltételezem ez azt jelenti, hogy az erdő terjed.
- Igen, pontosan. - Bólintott Morgan. - Illetve azt is jelenti, hogy az első megállapításunk, miszerint ez az erdő nem Rhea része lenne, téves volt. Bár összetételben és megjelenésben egészen máshogy néz ki, mint amit Mr. Magee elbeszélései alapján elképzeltünk, a tény, hogy elindult a barlang felé egészen mást mond. És ez nem minden.
Locke annyira szúrósan nézett a „szakértőre”, mintha a fejlemények az ő hibái lennének.
- Van még más rossz híre is, Mr. Morgan?
Morgan az erdővel átellenes irányba rajzolt még egy egyenes vonalat.
- Attól tartok. Nagyjából itt a föld megemelkedett, mintha egy természetes gátat akart volna alkotni, mögötte pedig egy víztömeget jelentettek.
- Rhea? – Ugrott egy lépést vissza Jeremiah, amint volt egy pillanata. Valamiért belül úgy érezte, hogy az Erdőt hívták így. Ő azonban kényelmesebben érezte volna magát, ha marad pusztán „Erdő”. Ellenben azt tudta, hogy bármennyit okoskodnak egy térkép fölött, nem lesznek előrébb. Nem mintha sokat okoskodtak volna eddig, de elejét akarta venni a dolognak. Mind az ügynökök, mind a „civil szakértők” az okoskodásukról voltak ismertek. - Minden esetre sokkal többet nem fogunk tudni megállapítani anélkül, hogy meg ne kérdeztük volna azt, aki a barlangra írta a nevem.
- Tehát ha jól értem, az erdő is mozog és a szikla is? – Tette hozzá Evie, és Jeremiah el is felejtette, hogy a lány számára ezek nem normális dolgok. Nem mintha számára azok lennének, de neki legalább volt ideje megszokni a Perem sajátosságait.  
- A név még csak ideiglenes. – Hebegett Morgan. - De szükséges volt valami kódnevet adni az erdő alakú titánnak, így egyelőre Rhea néven hivatkozunk rá. És Rhea közeledik a barlanghoz egy oldalról, a másikról pedig olyan, mintha a kő próbálna visszatartani egy hasonlóan közeledő... tavat, talán, a méretéből ítélve.
- Egy újabb nap a Peremen. – Mondta olyan szürkeséggel a százados, amit csak egy perem-viselt katona tudott. Jeremiah elmosolyodott a megjegyzésen. Jól esett volna neki egy korty rum, beindítani ezt az „újabb napot”.
- Mielőtt leugranék az egyik szájába, sokat segítene a projekt sikerességén, ha beszámolnának arról, hogy mik is pontosan ezek a "titánok", ha már így köznévként használta a szót. - Nézett végül Morganre kérdőn.
- Tehát egy kő, egy erdő és egy víz? – Nézett rá Evie, saját magánál is zavartabban. Csak remélte a veterán, hogy nem lesz túl sok az információ a lánynak egyszerre. - Vajon... lehet még olyan, mint Rhea, csak kő, meg egy másik, ami vízből van? Három ilyen entitás, vagy titán ahogy maguk hívják.
- Nos, jelenleg ez a legnagyobb kérdésünk, legalább is nekem biztosan. – Felelt Morgan, talán mindkettőjüknek egyszerre. - Amennyit az ön legutóbbi mentőakciója és más incidensek alapján össze tudtunk gyűjteni az az, hogy a titánok ennek a Peremvidéknek a domináns lakói. Nem tudjuk pontosan hogyan kötődnek bizonyos elemekhez, de ahogy Miss Evie sejtette, valahogyan a saját részükként képesek kapcsolódni hatalmas mennyiségű szervetlen, szerves, vagy, ahogyan Rhea esetében, akár más élő szervezetek anyagához is. Rhea egyetlen élőlény, ahogyan valószínűleg a tó is, mi lassan közelít.
- Értelmesek? – Jeremiah megállapította, hogy Locke-nál bizonyára értelmesebbek. Mi mások is lehetnének, ha valamelyik név szerint hívta őt?
- Azok. Az erdő az volt. Vagy Rhea, bárhogy is hívjuk. – Felelt röviden neki. - A második kérdése az lesz, hogy veszélyesek-e. Rhea az, de nem feltétlenül agresszív.
- Elképzelhető, hogy azért hívtak ide, hogy elsimíts közöttük egy konfliktust? – Kérdezte Evie. Ebbe nem gondolt bele Jeremiah, de ha ránézett a térképre, több értelme volt, mint szerette volna, hogy legyen. Annak meg csak örült, hogy Evie ilyen jó megfigyelő volt.
- Nem tartom kizártnak. - Döntötte oldalra a fejét halványan. - Eleinte arra tippeltem, hogy megint emberekkel van gondjuk, mint korábban. De ha több ilyen van, magától értetődő, hogy van közöttük is konfliktus. Már amennyiben tényleg nem emberekkel van a baj. – Vetett a veterán sokat mondó pillantásokat mind a századosra, mind pedig Locke-ra. Ismerte a katonákat. A titkosszolgálatot is. Hamarabb szerettek gondot okozni, mint értelmesen kommunikálni.
- Nem fogok hazudni magának, Cooper, próbáltunk már lőni rájuk. – Felelt őszintén a százados, ezt pedig Jeremiah értékelte. - Akkor nem úgy tűnt, mintha megérezték volna. Nagyobb fegyverrel még nem próbálkoztunk, szóval, ha az emberekkel van a bajuk, arról mi nem tudunk. Én legalább is biztos nem. – Tekintett végül ő is az ügynökre. Az pedig úgy nézett vissza rájuk, mintha a leghülyébb feltételezés lett volna valaha, hogy a titkosszolgálat fontoskodása bárkinek bármi gondot okozott volna.
- Gondolják, hogy itt lennék, ha tudnék erről bármit? De azt hiszem itt a térkép körül nem megyünk többe ennél.
- Várja magukat egy autó, az elbír a tereppel. – Szólt szerencsére hamarabb a százados, minthogy Jeremiah-nak egyet kellett volna értenie az alakkal. Szerencsére. - Magukkal mennek hárman, és teszik, amit kell.
- Mikor indulhatunk? – Kérdezte úgy Locke ügynök, mintha ő is velük akart volna menni.
- Akár most is.
Jeremiah bólintott.
- Rendben, akkor induljunk mihamarabb. Kérhetek egy másolatot a térképről és minden egyéb lényeges feljegyzésről? Adják nyugodtan az asszisztensem kezébe, én pedig váltalnék pár szót a katonákkal, akik jönnek velünk. – Mondta Jeremiah, és bólintott egyet sokat sejtetően Evie felé. Remélte, hogy a lány mindent elrak, amit adnak neki, és talán hozzá is ér Morgan-hez. A veterán továbbra sem volt biztos abban, hogy csak hagyományos „civil szakértő” lett volna a férfi, de nem akarta Evie-t az erői használatára kérni. Nem szándékosan legalább is. Ezután megfordult, és a kocsit kezdte szemmel keresni, vele az ideiglenes csapatukkal.
- Felőlem is indulhatunk. – Erősítette meg Evie is. Nem hallotta rendesen, hogy mit beszélt a lány Morgan-el, mert ő már lassan el is indult a messziről felismerhető terepjáró felé. Igazi ritkaság volt a városban, nem is látott ilyet talán csak az, aki terepen dolgozott, mint ő. Az erős váz, nagy kerekek és laza mechanika annyira strapabíróvá tette ezeket a felderítőkocsikat, hogy talán csak szándékos károkozás tehette tönkre őket – de abból is csak a legádázabb. Felzárkózott hozzá Evie valahol félúton.
- Minden rendben volt az alakkal szerinted? – Kérdezte tőle halkan.
- Melyikkel?
- Főleg a kutatóval. De bármelyikkel.
- Egyelőre nem vettem észre semmit rajta. Mármint semmi furcsát, olyan átlagos tudósnak tűnik, aki nem törődik a veszéllyel ameddig valami érdekeset lát. De hozzájuk kell érnem, hogy többet tudjak mondani. – Mondta Evie tárgyilagosan. Jeremiah magában mosolygott csak. A tudósok nem törődtek a veszéllyel, amíg megalkották azt. Használni már egész más kérdés volt. Minden esetre a lány meglátásainak is örült.
- Eh, majd kiderül ha hazudtak. A barlang nem fog. - Vont vállat hanyagul. Többet láttak a „titánok” belőlük, mint gondolták. Megközelítették a járművet, háromtagú legénységével együtt, Jeremiah pedig tisztelgett a katonáknak.
- Uraim. Önök a hintó, ami a bálba visz minket?
- Úgy néz ki. Csak a hercegkisasszonyt várjuk. – Viszonozta az egyik. - Smyte. A kormány mögött az Jackson, ez meg Heathrow. Vele jobb vigyázniuk, ő olyan nemesfajta, szegről-végről.
- Haha, nagyon vicces. – Morgolódott Heathrow, majd felugrott a kocsi hátuljára. - Akkor, mehet a menet?
- Nem mondták, hogy herceg is lesz a hintóhoz. - Nevetett Jeremiah Jackson megjegyzésére. - Cooper. Ő pedig az asszisztensem, Evie. Mehetünk. – Mutatkozott be ő is, és így már bátran bemutatta asszisztensét is. Beugrott a járműbe könnyedén, majd intett Evie-nek is, hogy kövesse, aki így is tett.
- Herceg ÉS kisasszony külön külön érkezett, remélem ez is megfelelő az uraknak. – Tette hozzá a kiasszony, Jeremiah pedig örült, hogy feloldódott ő is. Közkatonák között jobb volt a hangulat, mint a tisztek és „szakértők” között.
- Óh, hála az égnek. - Vigyorodott el Smyte. - Már féltem, hogy kapunk még egy bogaras fene komoly tudóst ide. Na jól van, induljunk.
Mielőtt Jackson elindulhatott volna, Locke ügynök lépett hozzájuk oda, fontoskodó arccal.
- Én itt várom önöket, ha végeztek. Illetve ha meghalnának, majd azt is én fogom megállapítani, de az rengeteg extra munka. Szóval kérem, ne haljanak meg. – Ahogy a jármű ezután elindult, Jeremiah intett az ügynöknek, és komolyan visszafogta magát, hogy ne beintsen neki inkább.
- Hát, a bogaras a Locke-arc inkább, a tudósokhoz már hozzászoktam. Önök mit gondolnak a szituációról? Voltak már a helyszínen?
- Mindig ennyire érdeklődik a titkosszolgálat az ügyeik iránt? – Kérdezte Evie is.
- Én még nem, legalább is azóta, hogy ott van az a barlang. – Felelt Smyte a veteránnak. - De Jackson ott volt a felderítők között, mikor megjelent, azért ő a sofőr most.
- Általában nem. – Evie kérdésére Heathrow válaszolt. - Nem is igazán értjük most mit keresnek itt. Szerintem ez teljesen katonai kompetencia, felderíteni az ellenséget, felmérni az erejét meg a szándékait... De hát a titkosszolgálati pecsét ellen jobb nem ágálni, ha az ember szereti a munkáját.
- Akkor majd meglátjuk, ha odaérünk. Egy barlang nem szalad csak úgy el. Vagy hát ez lehet, hogy igen. De akkor meg mindegy is. – Biccentett Jeremiah Smyte válaszára. - Kell aggódni a munka miatt, ha nemes az ember? – Jegyezte meg Heathrow-nak, ahogy meghallotta a válaszát.
- Hát nemes is többféle van. – Húzta el a száját a katona. - Vannak a Westerburg féle fellegvári arisztokraták, meg vagyunk mi. Az anyám nagyon szereti mutogatni a kutyabőrt, de pénzünk már olyan sok nincs. Csak igényeink, legalább is a testvéreimnek. Én szeretek katona lenni.
Jeremiah megértően elmosolyodott Heathrow válaszára. Bizony, nem különböztek annyiban egymástól a fiatal katonával. Talán ha abban, hogy a Cooper ága családjuknak kellő pénzzel rendelkezett, ha bármi is történt volna vele.
- Elmondja hogyan jelent meg a barlang pontosan? – Tett fel egy nagyon jó kérdést Evie.
- Már éppen visszafordultunk, aztán meghallottuk a hangot. Először azt hittük, hogy földrengés, azok megesnek néha errefelé. De aztán a dübörgés csikorgásba ment át, és mintha meghasadt volna a talaj. Mintha csak kibillent volna a helyéről, kiemelkedett az a barlangszáj. – Felelt a sötét bőrű Jackson. Különös volt a beszámoló, de ha igaza volt a „szakértőnek”, ez is olyan lehetett, mint „Rhea”, az erdő. Egy dologra kíváncsi volt azért.
- Senki nem hallott semmi furcsát a fejében?
- Most, hogy mondja... Az egyik társam mintha mondott volna valami ilyesmit. Csak azt hittük, hogy peremláz. Olyasmiket beszélt, hogy a barlang belsejéből valaki szól hozzá, és suttogva kéri, hogy siessen. Hogy szóljon neki. Ha jól gondolom, magának, Cooper.
- Ja, azt hiszem rám gondolt. De hogy mire kellek neki, lövésem sincs. – Vont vállat hanyagul a veterán. Valamiért úgy érezte, hogy jobban meg kellett volna lepődnie. De nem sikerült. Végül Evie felé fordult. - Milyen eddig a Perem?
- Mi az a peremláz? – Tért ki a válasz elől a lány. Hogy miért, azt nem tudta, de sejtette, hogy megijedt a láz hallatán. Igen, erről talán elfelejtett Jeremiah szólni neki. Csak reménykedett, hogy Evie nem kapja el. Végül is, ő se kapta el soha.
- Valami betegség, amit néha elkapnak a felderítők. - Felelt Smyte. - Először csak elkezdenek tőle izzadni, de úgy, mint nyáron a sütőben se, aztán kiisznak egy hordónyi vizet, utána meg mindenfélét hadoválnak. Van, aki vallásos révületbe esik, és olyanokat mond, hogy csak Sinan véd meg minket "attól, ami a csillagok mögött van". Valaki meg épp az ellenkezőjét mondja, elég eretnek dolgokat hallottam már. Mások csak összevissza beszélnek.
- Talán kevésbé őrültség, mint gondolják elsőre. Szart sem tudunk az ütközésekről, tudományos szinten. Aztán meg ha egy barlang név szerint hívja az embert, nehéz nem valami többre gondolni a dolog mögött. – Tette hozzá olyan színtelenül Jeremiah, mint korábban a százados a peremi hétköznapokkal kapcsolatos megjegyzését. Valamiért rum ízt érzett a szájában.
- Azért vallják be, ez elég hátborzongató. – Mondta Evie, Jeremiah pedig nem tudta, hogy tényleg az volt-e, vagy csak ő őrült meg az itt töltött időtől.
- Ez igaz. Azért én kíváncsi lennék. Nem annyira, mint Morgan doki, azért ő túl megy egy határon. De azért jó lenne ismerni az Ütközéseket, mint legalább az időjárást. – Bólintott Smyte, Jeremiah pedig csak egyetérteni tudott vele.
- Sajnos a Peremen mindenre fel kell készülni, Evie. – Mondta Heathrow szelíden. - És néha még úgy is meglep.
- Óh, közeledünk. – Vágott közbe hirtelen Smyte, a távolban pedig ott emelkedett baljósan a különös barlangbejárat. Ami hívta őt. Őt kifejezetten. Bármennyire is szerette a Peremet, nem bánta volna, ha kevesebb természetfölötti jelenség keresi meg név szerint.
- Merre? – Kérdezte tőle Jackson. - A barlanghoz, vagy az erdőhöz?
- Legyen az erdő. Beköszönnék egy régi ismerősnek.
Felelt Jeremiah, és szinte üres gondolatokkal várta, hogy a járművük megközelítse az erdőt. Nem is tudta, hogy mivel kezdje. Vajon emlékezett még rá Rhea, a különös növénylény? És mi volt a helyzet Sprustonnal? Minél többet gondolkodott, annál kevesebbre jutott, így csak megvárta, hogy megálljon a gép, majd intett kézjellel a puskát ragadó többieknek, hogy várjanak, ő pedig kiugrott. Kardot rántott reflexből – bár tudta, hogy nincs gyakorlati esélye vele a növény ellen. Mégis, hamis biztonságérzetet adott, ami meg is bátorította. Közelebb sétált az első fákhoz, és bekiabált. Egyszer már működött.
- Visszatértem! Hallasz engem? Spruston! Spruston közlegény!
Ahogy a válaszra vártak, Evie is közelebb jött hozzájuk, de nagyon bölcsen megfelelő távolságot tartott. Kisvártatva recsegés és ropogás kíséretében egy gyökerekkel benőtt, elnövényesedett, ismeretlen katona felsőteste emelkedett ki a legközelebbi fa tövében. Jeremiah szeretett volna elborzadni, vagy meglepődni, de nem ment. Nem sokban különbözhetett ez a lánytól, amit korábban is látott. Talán annak jobban álltak a lila virágok. A katonán keresztül az Erdő hangja tiszta és érthető volt.
- Hát megint itt. És megint egy utazóval.
- Itt. Hívtak. Ez az utazó pedig annyira szereti a Peremet, mint én. Biztonságos ő is. – Mondta Jeremiah, hangját lehalkítva. Jobb szerette volna, ha a katona még él, amivel beszélget, de nem tudott változtatni a dolgon. Remélte, hogy egyszer megtaníthatja az Erdőt arra, hogy ne halottakon keresztül beszéljen másokkal. Az embereket ugyanis érzékenyen érinti halott fajtársaik közelsége. Közben Evie is közelebb merészkedett.- Tudod, hogy miért hívhattak engem?
- Biztonságos, azt mondod, Jeremiah Cooper? Érdekes. Ki fog derülni. Viszont el kell szomorítsalak, ugyanis nem én hívtalak, de talán tudom, hogy miért. Leesett itt egy csillag nem régen.
- Csillag? Van köze a csillagnak ahhoz, aki hívott?
- Biztonságos vagyok. Legalábbis nagyon igyekszem. – Erősítette meg Evie őt. Remélte Jeremiah, hogy Rhea-t is.
- A csillagnak mindenkihez köze van. Gyönyörű, értékes, veszélyes, ezért sokan akarják. Hogy ő, akit talán a te nyelveden fivéremnek hívnék miért hívott ide, azt nem tudom pontosan. De biztosan a csillag miatt. Más miatt nem lehet. – Felelt a növény, mintha a legtermészetesebb jelenség lenne a csillaghullás.
- Nála van a csillag és azért próbálod meg megközelíteni? Te és a... víz?  - Próbált Jeremiah találgatni.
- Meg tudod mondani pontosan mi ez a csillag? – Tette fel Evie a kérdést gyorsabban, minthogy Rhea felelhetett volna Jeremiah-nak, de nem bánta ő. A válasz, amit kapott zavaros volt, de sok értékes információt tartalmazhatott. Talán.
- Nem, és senki sem. Épp ez teszi olyan értékessé. Épp olyan, mint te, utazó, kiismerhetetlen és bizonytalan. Ezért indultam meg, hiszen, ha valakié mindenképpen lesz, miért ne lehetne az enyém? De ha te itt vagy, Jeremiah Cooper, akár el is hozhatod nekem.
Jeremiah azt kívánta, hogy az Akadémia kutatói is úgy versengjenek a szolgáltatásaiért, mint a földön- és valóságon-kívüli idegenek.
- Sajnos nem te hívtál ide, hanem a fivéred. Így nem mondhatok semmit. Egyelőre. Ahhoz beszélnem kell vele. Ehhez pedig az kell, hogy ne nődd be addig.
Próbált diplomatikus lenni a veterán. De mi számított egyáltalán diplomatikusnak?
- Nem vagytok a fivéreddel... szövetségesek? Ellenségesek vagytok egymással? – Tette fel Evie a teljesen jogos kérdést, és Jeremiah örült, hogy a lány nem csak nem fél, de ki is veszi a részét a nyomozásból.
- Ellenségesek? Nem, valójában nem, hiszen mindannyiunkat ugyanaz a cél vezet. A végső cél. De néha előfordul, hogy a testvérek összekapnak valami fényesen, nem igaz? Legalább is Spruston emlékeiben láttam ilyet. Menjetek akkor, beszéljetek a fivéremmel. A ti fajtátok mindent nagyon gyorsan csinál, talán már itt se lesztek, mikor először gyökeret növesztek a fivérembe.
Jeremiah örült volna, ha senki nem ereszt senkibe gyökeret, vizet, vagy cseppkövet. Nem csak illetlenül hangzott, de általánosan veszélyesen is mindenkire, aki a Perem környékén volt.
- Ha a fivéredet legyengíted, el fog mosni benneteket a víz. Ettől ő véd meg téged épp. Ne légy elhamarkodott. – Próbált teljes meggyőződéssel alkudozni a veterán a fákkal. - De köszönjük a türelmet, megyünk, és beszélünk vele.
Végül intett egyet a halott felsőtest megelevenített verziójának, és jelzett Evie-nek is, hogy kövesse. Remélte, hogy a jövőben is megtartja majd a lelkesedését a lány.
- Jó kérdéseid vannak. Úgy tűnik, hogy sokat ad egy más nézőpont. – Biccentett a veterán.
- Köszönöm, igyekszem. Csak úgy gondoltam, hogyha jó viszonyt szeretnénk velük, akkor nem árt ismerni a közöttük levő viszonyokat.
Ezzel abszolút egyetértett Jeremiah, és közben vissza is értek a járműhöz. A katonák eltették fegyvereiket.
- Hasznos beszélgetés volt?
- Hasznosabb, mint gondoltam. Lehet kellene odakint is beszélgetnem erdőkkel. – Felelt félmosollyal a veterán, majd bedobta magát az autóba. - Menjünk a barlanghoz. Leesett valami az égből, és éppen megpróbálják igazságosan elosztani egymás között. Ez alatt azt értem, hogy mindegyik igyekszik megkaparintani magának. Meg a barlang az erdő testvére.
- Szerintem ezt a testvér dolgot inkább úgy értette, hogy egy fajnak tekintik magukat, és a civakodás normális és mindennapos, de nem... vérre menő? Már ha értik. – Egészítette ki Evie a rövid összefoglalást.
- Világos, mint a nap. – Felelt Smyte, és most rajta volt a sor, hogy „újabb nap a Peremen” szürke hangon szóljon. Jackson kérdés nélkül rátaposott a gázra amint Evie is megkapaszkodott, és elindultak a barlang felé. Jeremiah pedig remélte, hogy kövekkel se lehetetett nehezebb beszélni, mint erdőkkel.

× Titanomachia ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

A katonai terep-négykerekű elgurult velünk a barlang szájához, ami közelről sem volt kevésbé bizarr, mint Locke fényképein. Szögletes volt, természetellenesen sima, és a peremén még mindig ott díszelgett a felirat, ami Jeremiah-t hívta. Jackson ahogy ránézett mintha egy pillanatra megdermedt volna, de nem tartott sokáig. Nem tudtam, hogy Jackson rakciója valóban furcsa volt-e, mert én is eléggé meg voltam illetődve a hatalmas bejárat láttán. Volt módszer, hogy kiderítsem, hogy mi járt valóban a fejében, de nagyon udvariatlan lett volna csak úgy a semmiből hozzáérni a kezéhez, és betolakodni a gondolatai közé, így inkább nem tettem, csak ha esetleg Jeremiah megkér rá.
- Minden rendben? - kérdezte tőle Smyte, amire a fekete katona megrázta a fejét.
- Nincs gond. Csak néha nehéz épp ésszel felfogni, amik a Peremen történnek. Mi jön most, Cooper?
Jeremiah is észrevehette azt a hirtelen dermedést, mert aggódva nézett Jacksonra.
- Biztos, hogy minden rendben? Ha igen, akkor az következik, hogy, öhm... Bekiabálok?
- Csak bekúszik a bőröm alá az atmoszféra, semmi komoly. - rázta meg a fejét Jackson. - Semmi, ami gondot jelenthet.
Szerintem Smyte se volt ezzel megelégedve, de aztán végül annyiban hagyta és leugrott a járműről.
- Ahogy látom elég hely van, hogy beguruljunk, de inkább nem tenném, amíg nem tudjuk, hogy agyonnyom-e minket. Szóval nyugodtan vezesse a táncot, Cooper, mi majd tapsolunk a háttérből.
Jeremiah bólintott.
- Jól van akkor, lássuk... - kiugrott a járműből, közel sétál a barlanghoz, majd mielőtt bekiáltana, hátraszólt nekem. - Kövess, de csak biztos távolból. Jackson, segítene neki kiszállni?
Valóban jól értettem, hogy Jeremiah-nak is ugyanaz a gondolata támadt, mint nekem? Talán nem, de jobb volt biztosra menni… Persze az is megeshetett, hogy tudat alatt még mindig úgy gondolkodtam, mint az apám, aki titkokat és átverést sejtett minden mondat mögött. Ezért volt számára olyan értékes a képességem. Viszont… Ha tényleg volt itt valami, akkor tudnunk kellett róla, mert itt most nem papírpénzekre és érmékre ment a játék, hanem a bőrünkre, és bár nem akartam túl fontoskodónak látszani, de talán más emberek bőrére is. Legalábbis ezzel nyugtattam magam, és kapaszkodtam a hitbe, hogy nem voltam olyan, mint Ő. Mr. Whitlock.
Ha Jackson segített, akkor amikor megfogta a kezem megpróbáltam belepillantani az emlékei közé hátha találtam valami hasznosat, mégha csupán egyetlen pillanatnyi időm is volt.
- Köszönöm szépen. - motyogtam közben.
Villanásszerűen rohantak át az elmémen a férfi emlékei.
Egy kép, ahogy néhány felderítővel együtt vitáznak kártya fölött, a háttérben a Perem félreismerhetetlen látképével.
Egy másik, ahogy egy hasonló járművel haladnak, mint mi, amikor recsegve feltört a föld.
Aztán egy következő... amit értelmezni sem tudtam, csak egy pillanatnyi zöld színt láttam, aztán mintha egy fejfájás rohant volna végig rajtam. Azutánn a következő emlék már az volt, ahogy minket nézett a három katona, ahogy megérkeztünk Locke társaságában.
Az ilyen látomások kiszámíthatatlanok és irányíthatatlanok voltak, főleg ha ilyen rövid idő állt csak a rendelkezésemre. Sosem tudtam megmondani, miért pont azt láttam, amit, de igyekeztem megjegyezni mindent, hátha később még fontos lehetett. Megeshetett persze, hogy az egész teljesen haszontalan volt. Reméltem, hogy Jackson nem vett észre semmit az egészből. Próbáltam én sem mutatni, hogy egy pillanatra megfájdult a fejem, és azt sem, hogy mennyire különös is volt, amit láttam. Majd hogyha esetleg kettesben leszünk Jeremiah-val megosztom vele a dolgot, de addig ismételten csak megköszöntem a férfinak a segítséget, ez után pedig Mr. Cooper után indultam.
Jeremiah mintha felém biccentett volna, mintha ő tudta volna, mi történt, és helyeselte volna, majd a barlang bejárata felé fordult. Nem állt a kőboltív alá épp, de közel lépett, majd megköszörülte a torkát, és bekiabált.
- Ha jól sejtem hívtál.
Én azért tisztes távolságban megálltam mögötte, mint korábban, hátha itt sem kedvelték annyira az "utazókat".
Egy ideig semmi nem történt, aztán egy apró kő lehullott előttünk a földre. Ahogy felpillantunk egy egészen groteszk látvány tárult elénk. Egy nő volt, olyan negyvenes, deréktól lefelé a barlang mennyezetébe ágyazódva. A szemei tejüvegszerűen meredtek előre, hogy mutassa, egy ideje már nem volt az élők sorában. A karjai vége szintén a sziklában volt, ami viszont kilógott, abból is éles kődarabok álltak ki, az egyik éppen a torkából.
Felsikkantottam meglepetésemben és borzalmamban, pedig pont az imént láttam egy nagyon hasonlót Rheától, most mégis váratlanul ért a látvány. Próbáltam nagy levegőkel összekapni magam. Ha beszélni akart az jó jel volt. Ezzel igyekeztem megnyugtatni felborzolódott kedélyeimet, és nagyon igyekeztem elvonatkoztatni, hogy halott emberek hangképző szerveit használták a Perem lakói beszédre, saját híján. Idővel a nagy, okos tudósoknak ki kellett találniuk erre valami más módszert is. Ahogy azonban Jeremiah arcára pillantottam úgy tűnt ő vagy nem lepődött meg, vagy kivételesen jól tudott uralkodni az arcvonásain.
- Miben segíthetek, tisztelt... Hogy szólíthatom? - kérdezte inkább.
A három katona szintén elborzadt, Heathrow fegyvert is rántott, de szerencsére egyikük sem mert rálőni, abból akár katasztrófa is lehetett volna.
- Vahe segglyukára. - mondta Smyte, eltakarva a száját a könyökével, vélhetőleg hogy az ösztönös öklendezésen úrrá legyen. Noha nem kedveltem az ilyesfajta beszédet, most a helyzet abszolút indokolttá tette.
A halott nő szája kinyílt, és reszelősen megszólalt.
- Jerem Coop. Eljöttél. Vártunk. Szólíthatsz... Atlas. Így szólított. Az, aki korábban jött. Az a... Harrow.
Jeremiah szája elhúzódott. Nekem nem mondott semmit ez a név, de úgy tűnt, neki igen. Az viszont határozottan bíztató volt, hogy a kőlény elfogadta a nevet, amit az emberek ráaggattak.
- Mit tett veled az az ember, Atlas?
- Elvitt. - felelte reszelősen Atlas szócsöve. - Töredéket. A sebet. A napvért, aki megszületett.
Itt egy rövid szünet következett, aztán a nő feje más szögben billent oldalra, mint az imént. Mintha… testbeszédet próbált volna imitálni. Viszont valaki elvitt innen valami töredéket, ez nem hangzott jól, még ha a „napvér” igen különös kifejezés is volt és ötletem sem volt, mit jelenthetett.
- Nem fontos. Most a csillag fontos.
- Áh, igen, a csillag. Mit akarsz tőlem?
Közben fejjel intett nekem, hogy közelebb mehetek, mert biztonságosnak ítélte a dolgot, ígyhát közelebb óvakodtam. Rengeteg mindent szerettem volna kérdezni, de nem mertem volna félbeszakítani Atlast.
- A csillag. Vagy éppen az, amiért vagyunk. - felelte Atlas, aztán a szócső feje átbillent a másik oldalra megint. - Vagy éppen nem az. Ameddig nem biztos... Veszélyes. El kell vinni.
- Nos, ebből egy szót sem értek. - nyugtázta beletörődve Jeremiah. - Vagyis annyit igen, hogy el kell vigyem. De addig ezt nem tudom megtenni, amíg nem tudom, hogy mi az. Mármint, meglehetősen törékenyek vagyunk, mi emberek. Meg méretben tőletek lényegesen, nos, korlátozottabbak.
Nem gondoltam, hogy Atlas pont Jeremiah-t kérte volna meg erre, hogyha a törékeny emberi teste nem lett volna rá képes. Nem, ennél sokkal okosabbak voltak.
- Atlas, szólíthatlak így? Tudod, hogy a testvéred szívesen megtartaná a csillagot, ugye? - bátorkodtam közbeszólni.
- Nem ért. - mondta Atlas, egy pillanattal később pedig cseppkövek nyúltak elő a plafonból, halk, nedves roppanással átszakítva a szócső nő koponyáját. Némi rángatózás után a nő arca felénk fordult. Nem tudtam eldönteni, hogy frusztráció volt-e ez a részéről, vagy igyekezet. - A megértésnek ára van, Jerem Coop. Én nehezem értem meg a te fajtádat, de megteszem. Fontos, hogy megérts. A testvérem nem tarthatja meg a csillagot, amíg nem bizonyos, hogy mi az. Egyikőjük sem. - nézett itt rám, aztán vissza Jeremiah-ra. A plafonról mellette apró, körömnyi darab törmelék pattogzott, még végül fel nem fedtek egy gömb alakú kis szobrot, ami aztán döngve elénk esett. Nagyjából akkora volt, mint egy ember feje, díszes volt és aprólékos, alighanem annak a bizonyos csillagnak lehetett a másolata.
- El kell vinned innen. Az emberek közé, ahol nem keresik majd. Minden ezen múlhat.
Jeremiah felvont szemöldökkel nézi az eseményeket, majd sóhajtott.
- Atlas, mit gondolsz az Utazókról?
- Ha nem tudod mi az, miből tudod, hogy veszélyes? Mármint biztos vagyok benne, hogy az, ha azt mondod, csak jobb ha mi is felkészülünk rá. - Jeremiah kérdése meglepetésként ért, főleg, hogy ez hogy jött a tárgyhoz, de én is kíváncsi voltam.
Atlas szócsöve először rám nézett, hogy az én kérdésemre válaszoljon.
- Belenéztem. És olyan dolgokat láttam, amin az én elmém is megtöredezik. Titkokat, amiket nem lenne szabad. Igazságokat, amiknek a létezéséről sem kellene tudnunk.
Ezután a felsóhajtó Jeremiah felé fordult. - Nem ismerem őket. Senki sem. Érthetetlenek számunkra, még inkább, mint az emberek egésze. Nem tudjuk eldönteni, hogy van-e Hangjuk, vagy nincs.
- Nos, nem tudom, hogy milyen hangra gondolsz, de... A társam Utazó. Ha megengeded, hogy megérintsen téged, sokat tud segíteni abban, hogy sikerrel járjak. Neked pedig nem lesz bajod.- nézett rám ő is. - Vagyis, egy barlang vagy. Kétlem, hogy bármi komolyan árthatna neked...
Teljesen elsápadtam, amikor Jeremiah felfedte a mibenlétemet, de bíznom kellett az ítéletében, és hogy a többi katona vagy nem tudta miről volt szó, vagy egyáltalán ide se figyeltek. Közben felvettem a gömböt, amit gyártott nekünk Atlas, csak hogy jobban meg tudjuk nézni. A gömb közepesen volt nehéz, láthatóan Atlas üregesre csinálta, de azért mégiscsak kőből volt. Ráadásul elég masszív fajtából, tekintve, hogy nem tört el a leeséskor. Így közelebbről, ami feltűnt azon kívül, hogy nagyon díszes, még ha felismerhetetlen stílusú is az a közepén lévő, szemre hasonlító motívum. Nem volt ismerős, de valamit biztosan jelentett, túl hangsúlyos volt ahhoz, hogy véletlen legyen.
Jeremiah ötletét hallva bizonytalanul bólintottam a titán felé, vagyhát a nőalak felé, amin keresztül beszélt hozzánk. Nem voltam rá veszélyes, szándékosan biztos, hogy nem, de azt sem tudtam elképzelni, hogy akaratlagosan az lehetnék. Az viszont, hogy belenézzek… egyszerre volt izgalmas és félelmetes.
Közben Atlas egy pillanatnyi hezitálás után bólintott, aztán a plafon megint alakulni kezdett.
- Minden rendben? - kiabálta be hátulról Smyte.
A nő holtteste úgy ereszkedett le, mint egy marionettbábu, aminek húrok helyett vékony cseppkövek tartották a tagjait, átfúrva a húsát. Ahogy elétek ért a gerince hátrahajlott, az egyik keze pedig kinyúlt előre.
- Aha, a legnagyobb rendben. - kiáltott hátra Jeremiah, majd az újonnan leeresztett nő felé intett, bocsánatkérő tekintettel. - Ígérem, hogy kompenzállak. De tényleg. Viszont most sokak élete múlhat ezen, első sorban a miénk.
Odaadtam Jeremiah-nak a gömböt, hogy ő is megnézegethesse majd vettem egy nagy levegőt. A gyomrom ökölnyi volt, és a hideg is rázott ettől az egésztől, de legalább ez tényleg valami fontos volt. Valami olyan, ami miatt megérte használni az erőm újra és újra és legyűrni a félelmet. Vettem egy nagy levegőt.
- Köszönöm a bizalmat. - mondtam, majd ez után megfogtam a "nő" vagyis inkább Atlas kezét. Fogalmam sem volt milyen lehetett egy titán elméje, de fel voltam rá készülve, hogy túl fog terhelni.
Először csak elöntöttek az érzések. Éreztem, ahogy kilométereken át terültem el, ahogyan lábak ezrei értek hozzám. Éreztem, ahogy benned mászott sokezer másik. Ahogy gyökerek fúródtak a testembe. Mégsem volt igazán kellemetlen érzés egyik sem, csak amolyan velejárója a létezésnek.
Utána mintha váltott volna az egész, a nő szemén át láttam, akinek a kezét fogtam. Láttam másokat, tudósforma férfiakat és nőket, és mind egy őszes hajú alakot követtünk, amíg a föld meg nem nyílt alattuk.
Aztán megint változott a kép, mintha oda-vissza sodródtam volna Atlas és a nő emlékei között. Érezted a csillagot lehullani, mint egy sercegő, égő lövedék, ami belém fúródott. Ez már nem volt természetes. Ez fájt. Éreztem, ahogy a környék összes titánja megindult felém, éreztem a közeledésüket a köveken át. És aztán mintha megérintettem volna a csillagot, az pedig elárasztott... valamivel. Az emlék nem volt egészen tiszta, csak Atlas küszködését éreztem, ahogy próbálta elszakítani magát tőle, míg végül sikerült is. Bármilyen tudást is szerzett meg, mintha csak zavaros, homályos emlékekként maradt volna meg, és az is folyamatosan fogyott.
Ennek az emléknek végén el kellett engednem a nőt. Fájt a fejem, minden kavargott, és bár a titánból ki tudtam volna nyerni még többet magamból nem.
- Köszönöm. - pillantottam fel azért a nőre, mert az udvariasság nagyon fontos volt, de ez után le kellett ülnöm, még ha itt nem is volt már alkalmatosság, csak a hideg kő. - Nem hiszem, hogy össze tudnám foglalni. - mondtam ezt már Jeremiah-nak, miközben segített leülni, hiszen úgyis tudni akarta, mit láttam. - De talán konkrét kérdésekre tudok válaszolni.
- Ha össze tudnád foglalni, tényleg annyira veszélyesnek érezted a dolgot, amennyire ő mondta?
- Nagyjából annyira mint amennyire mi tartjuk veszélyesnek őket. Idegen volt számára és erősebb. - legalábbis így tudtam a legjobban megfogni azt az érzéstengert.
- És azt mondja, hogy vigyük haza... - Jeremiah elvigyorodott. - Jól van, jól hangzik. Ez lesz a legveszélyesebb dolog valaha, de jól hangzik. Láttál még bármi furcsát? Ami szerinted különös volt?
- Az egész az volt... De talán a küszködése. Hogy konkrétan küzdenie kellett ez ellen a dolog ellen még egy olyan hatalmas lénynek is, mint Atlasnak. Illetve láttam a nőnek az emlékeit is. Vagyis, töredékeket. Ahogy elnyelte a föld a csapatát, de a halálukat nem láttam. - nem akartam hiú reményt kelteni, de ki tudja? Mi van ha voltak túlélők? Hiszen a földnek az a beomlása nagyon hasonló volt ahhoz, mint amit Jackson emlékei között láttam… A másik pedig... Ha valaha fegyvereket akartunk a titánok ellen ez a csillag talán segíthetett... Vagy még náluk is sokkal rosszabb volt, de ezt már nem akartam hangosan kimondani. Talán majd ha nagyon-nagyon messze leszünk innen.
- Szerintem tudom kik voltak ők. Már az emberek. Komoly munkánk volt feltakarítani azt, amit kihoztak innét. Erről jut eszembe... - Jeremiah közelebb lépett Atlashoz. - Azt hiszem elpusztítottuk, amit elvitt innét Harrow. Sajnos elkezdte felemészteni a városunkat, és cselekednünk kellett. Sajnálom. Mindent megteszünk, hogy ne ismétlődjön meg semmi ilyesmi. - mondta bocsánatkérő hangon.
Atlas lassan visszahúzta a nőt a plafonba.
- Remélem. Az, amit elvitt úgy hívott... apám. Nem lett volna szabad léteznie.
- Testvérek, szülők... mi volt a baj vele? - kérdeztem. Nekem, a kis emberi szempontomból ez még nem tűnt annyira borzalmasnak.
- Harrow meggyalázta a lényt, beleoltotta egy emberbe, és elkezdett olcsó, hitvány oreát termeltetni vele. Ráadásul egy alakváltó is keveredett valahol a dologba, szóval elkezdett terjedni is a dolog a narkósok által. Gusztustalan ügy volt. - mondta félig Atlasnak, félig nekem. - Nem tudom, hogy miért lett gond a születése, de gyűlölt ő is az emberek között lenni.
Atlas erre egy ideig nem felelt, aztán a szócsöve feje megint oldalra billent.
- Vidd el a csillagot, Jerem Coop. Utána beszélhetünk. Róla. Mindenről. A te Hangod tiszta, te érteni fogod.
- Jó. Ebben megegyezhetünk. - adta meg magát Jeremiah. - Hol van a csillag? Gondolom nem olyan messze innét, ha minden... rokonod... erre tart.
- Valahol belül van. Benne AtlasBAN. Bármennyire furcsán is hangozzék ez. - segítettem ki a lényt.
- Igen. Bent, mélyen. Elrejtve mások elől. Menj, és meg fogod találni. - felelte Atlas.
- Velem tarthat a társam? - mutatott rám Jeremiah. - A többieknek nem lenne jó látni, ami odabent van. Ő viszont sokat segíthet. Nekem és talán neked is.
Atlas még egyszer rám nézett, aztán a nő feje bólintott.
- Menj. Rajtad eldől az Utazók sorsa. Hanggal vagy anélkül, részt kaphattok-e a cél után.
- Köszönöm. Igyekezni fogok, hogy jó benyomást tegyek. - mondtam Atlasnak. Rajtam dől el az utazók sorsa. Nincs nyomás, tényleg. Dehogyis. Csak ha rosszul sikerül a debütálásom rosszindulatúak lesznek a többi álmodóval. Az első bálom óta nem aggódtam így a saját viselkedésem miatt.
-Beszélek a többiekkel. Addig pihenj egy kicsit. - mondta nekem Jeremiah, majd visszasétált a kocsihoz, és bár nagyon fáradt voltam, azért mégis követtem. - Bajtársak, helyzet van. Én meg az asszisztensem lemegyünk, de többen már túl sokan lennénk. Ha csak lehet, várjatok itt. Ha nem jövünk vissza egy napon belül, ne várjatok tovább.
Smyte megvakarta a fejét, aztán elővett egy rádiót a kocsi egyik tartójából és Jeremiah kezébe nyomta.
- Először azért kiáltson bele, ha meghalna. Egyébként van mindene, ami kell? Lőszer, fejadag, meg a többi.
- Azt hiszem az én fegyverembe nem akad lőszerük, de talán elég lesz. Remélem. Ellátmányból ha van valami kompakt, abból vinnénk. Meg ha van valami tartalék pisztolyotok itt, odaadnám Evie-nek. Nem tudom, hogy mi vár ott lent, de hátha jó lesz valamire. - bólogatott, miközben eltette a zsebébe a rádiót.
Heathrow előszedett egy dobozt, amibe katonai ellátmány volt, javarészt kétszersült meg egy kis adag pástétom, Jackson pedig leakasztotta az övéről a pisztolyát és odaadta.
- Egy párszor megmentett már. Evie-t is meg fogja.
- Köszönöm szépen. Még sosem használtam ilyesmit, de majdcsak elboldogulok vele.
- Köszönjük. Jut eszembe, egy gázállarc Evie-nek? Az én felszerelésemben van, de ki tudja, hogy milyen dolgok vannak a levegőben odalent...
- Melyikünknek van a legkisebb feje? - kérdezte Smyte, amire egy rövid vita tört ki, aminek a fele élcelődés volt, de végül kerítenek egy gázálarcot, ami hellyel-közel jó lehetett rám is.
- Reméljük nem lesz rá szükség, de sose lehet tudni. - ismerte el Heathrow is. - Sok sikert, Cooper. Evie.
Elvettem a gázálarcot is, meg az övembe tűztem a pisztolyt így már tényleg egészen olyannak tűntem, mint aki ide tartozott. Furcsa volt ez is, a sok egyéb furcsaság mellett, amilyeneket talán eddig csak rémálmokban láttam. Búcsút intettem az uraknak. Igazából vártam ezt a kalandot - életem első igazi kalandját, amilyenről eddig csak olvastam, de izgultam is. Ráadásul kíváncsi voltam Jeremiah-nak mi lesz a véleménye Jacksonról.
- Nos, akkor nincs más hátra, mint előre. Vagy lefelé. Vagy fene tudja, hogy merre, őszintén. Befelé, azt hiszem. - nevetett Jeremiah, ahogy megindult a barlangbejáraton, és intett a katonánknak. Ahogy megközelítette Atlas "hangszóróját", röviden megjegyezte:
- Kérlek, ne döntsd ránk magad. Akkor nem fogjuk tudni kihozni a csillagot.
- Tudom. - felelte Atlas, aztán a plafon elnyelte a nő holttestét.

Titanomachia – Evie & JC

Küldetés

-----------------:O:-----------------

- Minden rendben? – Smyte aggódva nézett Jacksonra, aki dermedten pillantott a barlangbejáratra ahogy a járművük leparkolt előtte. Jeremiah figyelmét sem kerülte el a férfi reakciója. Hidegen meg főleg nem hagyta – nem azután, amit ezekkel a lényekkel kapcsolatban tapasztalt.
- Nincs gond. Csak néha nehéz épp ésszel felfogni, amik a Peremen történnek. Mi jön most, Cooper? – Rázta meg a fejét a sötét bőrű katona, és kérdőn pillantott a veteránra.
- Biztos, hogy minden rendben? Ha igen, akkor az következik, hogy, öhm... Bekiabálok? – Döntötte el a fejét a férfi, ahogy megszemlélte a különös barlangot. Vajon miért nem tudta a dolog pontosan a nevét?
- Csak bekúszik a bőröm alá az atmoszféra, semmi komoly. Semmi, ami gondot jelenthet. – Igyekezett a katona megnyugtatni őt, de annál régebb óta voltak mindketten a peremen, hogy ezt könnyen elhiggye neki.
- Ahogy látom elég hely van, hogy beguruljunk, de inkább nem tenném, amíg nem tudjuk, hogy agyonnyom-e minket. Szóval nyugodtan vezesse a táncot, Cooper, mi majd tapsolunk a háttérből. – Mondta Smyte ő sem túlzottan megelégedve társa magyarázatával. Esze ágában sem volt Jeremiah-nak behajtatni a járművel. Amennyi emléke volt Rhea-ról, semmiféle konkrét elképzelése nem volt ezeknek a lényeknek az emberi lét törékenységével kapcsolatban. Így csak bólintott, és kiugrott a járműből.
- Jól van akkor, lássuk... – Egészen közel sétált a barlang bejáratához. Mielőtt bekiabált volna, hátrafordult a járműhöz, és hangosan szólt Evie-nek. Támadt egy ötlete. Nem tudta, hogy Evie mennyire fog érte orrolni utána, de nem tudta teljesen nyugton hagyni Jackson pillantása. Remélte, hogy a lány érteni fogja a célzást. - Kövess, de csak biztos távolból. Jackson, segítene neki kiszállni?
Nem hallotta pontosan, hogy mit beszélnek a kocsiban, de látta, ahogy a férfi kisegíti Evie-t a járműből, a lány pedig óvatosan megközelítette. Biztos volt benne, hogy sikerült valamit látnia a katonában, de nem akarta egyelőre felvetni a dolgot. Nem a többiek előtt. Még a végén félreértették volna. Biccentett, ahogy megtorpant nem olyan messze tőle, majd egészen a boltív elé sétált, megköszörülte a torkát, és bekiabált a barlangba.
- Ha jól sejtem hívtál.
Néhány pillanatig nem történt semmi. Jeremiah már aggódni kezdett, hogy hangosabban kellett volna kiabálnia, de végül mielőtt újra próbálhatta volna, egyetlen kis kő hullott le az üreg tetejéről, majd ahogy a férfi tekintete követte az eredetét, egy nőalak bontakozott ki a sziklából. Talán középkorú lehetett, de annál inkább is halott. A kőből kilógó felsőtestéből éles szikladarabok álltak ki, jelezve, hogy minden bizonnyal a test előző tulajdonosának nem sikerült a lény jó oldalára kerülnie. Jeremiah szeretett volna meglepődni, de az alapján, amit Rheánál látott, már nem volt hajlandó meglepődni. Meglátszott, hogy testvérek.
- Miben segíthetek, tisztelt... Hogy szólíthatom? – Kérdezte teljesen nyugodtan, „újabb nap a peremen” hangon. Evie ellenben felsikoltott. Ő természetesen nem volt hozzászokva az ilyesmihez. Jeremiah is jobban örült volna, ha ő se lenne. A három katona a járműben kapkodva szegezett fegyvert a nő testére. Nem is értette a veterán egész pontosan miért – halottabb már nem lesz. Szerencsére egyik sem akart támadni, egyelőre.
- Vahe segglyukára. – Morgott Smyte hangosan a könyökébe. A lény nem zavartatta magát, hanem megszólaltatta a holttestet.
- Jerem Coop. Eljöttél. Vártunk. Szólíthatsz... Atlas. Így szólított. Az, aki korábban jött. Az a... Harrow.
Harrow neve hallatán aztán elhúzódott a szája, majdnem el is vicsorodott. Hát persze, honnét máshonnét hozhatta volna az izét, amit Scarlet Flip-be ültetett? Utólag csak remélte, hogy bárki is végzett vele, nem kegyelmezett neki egy pillanatig sem. Nem csak a Perem egy csodáját gyalázta meg, de az embereket sem tekintette másnak, mint élő pénzfarmnak. Visszagondolva talán jobb is, hogy nem neki kellett végeznie vele, mert annak az emlékét, amit tesz vele, talán még nehezebben tudta volna elnyomni a hétköznapokban. Saját hangja fenyegetően hangzott, de ennek nem Atlas volt a célpontja.
- Mit tett veled az az ember, Atlas?
- Elvitt. Töredéket. A sebet. A napvért, aki megszületett.
Nem volt érzelem a hangjában. Amennyire le tudta szűrni a Rheával való találkozásai alapján, voltak a titánoknak érzelmeik – vagy valamik, amik azokat helyettesítették. Atlas vagy nem tudta kifejezni jól ezt, vagy nem érdekelte. Jeremiah valamiért úgy érezte, hogy az előbbiről lehet szó. Némi szünet után folytatta csak.
- Nem fontos. Most a csillag fontos.
- Áh, igen, a csillag. Mit akarsz tőlem?
Nyugtázta a veterán. Úgy tűnt tényleg ez a csillag érdekelte a lényeket, bármi is legyen az. Intett fejjel Evie-nek, hogy közelebb is jöhet akár. Nem tűnt veszélyesnek vagy agresszívnek Atlas. Sőt, ha az együttműködésére volt szüksége, nem is árthatott neki. Ez legalább jó tárgyalási alapnak bizonyult.
- A csillag. Vagy éppen az, amiért vagyunk. – Kezdett amaz bele töredékesen egy fejforgatás közben. - Vagy éppen nem az. Ameddig nem biztos... Veszélyes. El kell vinni.
- Nos, ebből egy szót sem értek. – Törődött bele a férfi. Már szinte meg is szokta, hogy nem értelmezhető módon kommunikáltak többnyire. - Vagyis annyit igen, hogy el kell vigyem. De addig ezt nem tudom megtenni, amíg nem tudom, hogy mi az. Mármint, meglehetősen törékenyek vagyunk, mi emberek. Meg méretben tőletek lényegesen, nos, korlátozottabbak.
Átfutott a fején, hogy a lénynek fogalma sincs arról, hogy mit bír el egy ember súlyra fizikailag, de a csillag mögötti tudományos rejtélyek jobban zavarták. Ő maga is olyan technológiát használt, ami ha nem volt megfelelően szigetelve, pusztán sugárzásával is nagyjából minden létező fajta daganatot kinevelt volna testében. Mi lehetett az vajon, amitől a titánok is tartózkodtak? Nem akart elégni, cseppfolyóssá válni vagy plusz három kart növeszteni a dolog közelében, bármi is legyen az.
- Atlas, szólíthatlak így? Tudod, hogy a testvéred szívesen megtartaná a csillagot, ugye? – Tett fel Evie egy másik legalább ennyire fontos kérdést. Abban Jeremiah biztos volt, hogy tudja a titán ezt. Abban kevésbé, hogy mit is jelent ez pontosan a Perem számára. Ha láthatóan a természeti erők jó szívvel törtek egymás életére, az mindennek és mindenkinek az épségét veszélyeztethette.
- Nem ért. – Atlas szavai nyomán cseppkövek törtek le a plafonról és hullottak a földre. Az egyik majdnem le is szakította a falba nőtt nő fejét. Talán ez lehetett a fejrázás titáni megfelelője? Nem tudta Jeremiah, hogy mennyi tartalék embert rakott el magának a Barlang, de remélte hogy eleget ahhoz, hogy legalább a részleteket megtudhassák a feladatukról. - A megértésnek ára van, Jerem Coop. Én nehezem értem meg a te fajtádat, de megteszem. Fontos, hogy megérts. A testvérem nem tarthatja meg a csillagot, amíg nem bizonyos, hogy mi az. Egyikőjük sem. – Annyira magabiztos volt Atlas a megértés témakörében, hogy Jeremiah nem szerette volna felemlegetni, hogy az emberek inkább élő társaikkal szeretnek jobban társalogni. De úgy tűnt, hogy legalább annyi segítséget nyújt számukra, hogy a „csillag” kőből mintázott mását leejtette eléjük. Különös, húszcenti átmérőjű gömb gurult a lábaik elé, idegen, kecses vésetekkel tele. A közepén lévő legprominensebb motívum egy szemre hasonlított.
- El kell vinned innen. Az emberek közé, ahol nem keresik majd. Minden ezen múlhat.
A veterán felvont szemöldökkel nézte eddig az eseményeket, most pedig nagyot sóhajtott. Persze, el az emberek közé. Legrosszabb esetben csak mind meghalnak. Valahogy meg kellett tudniuk, hogy milyennek látta a lény pontosan ezt a csillagot, szóval ismét támadt egy ötlete. Ma már másodjára, és egy kicsit rosszul és érezte magát miatta.
- Atlas, mit gondolsz az Utazókról?
- Ha nem tudod mi az, miből tudod, hogy veszélyes? Mármint biztos vagyok benne, hogy az, ha azt mondod, csak jobb ha mi is felkészülünk rá. – Evie láthatóan meglepődött a kérdésen, itt nem voltak annyira szinkronban, mint Jackson esetében. Ellenben láthatóan a kíváncsisága nagyobb volt, Atlas pedig az ő kérdését is válaszolta meg hamarabb.
- Belenéztem. És olyan dolgokat láttam, amin az én elmém is megtöredezik. Titkokat, amiket nem lenne szabad. Igazságokat, amiknek a létezéséről sem kellene tudnunk.
Tehát a csillag tudást tartalmaz. Jeremiah nem akart belegondolni abba, hogy ez mit is sejtetett pontosan. Nem is kellett szerencséjére.
- Nem ismerem őket. Senki sem. Érthetetlenek számunkra, még inkább, mint az emberek egésze. Nem tudjuk eldönteni, hogy van-e Hangjuk, vagy nincs.
- Nos, nem tudom, hogy milyen hangra gondolsz, de... A társam Utazó. Ha megengeded, hogy megérintsen téged, sokat tud segíteni abban, hogy sikerrel járjak. Neked pedig nem lesz bajod.- Nézett rá Evie-re, és hangját lehalkította annyira, hogy akik a kocsiban ülnek, biztosan ne hallják. - Vagyis, egy barlang vagy. Kétlem, hogy bármi komolyan árthatna neked....
A lány kissé elbizonytalanodva bólintott egyet. Nem akarta olyannak kitenni, ami ennyire veszélyes, de sok múlhatott azon, amit látott. A nő, akit Atlas irányított mintha csak tétován utánozta volna Evie gesztusát, a plafon pedig formálódni kezdett annyira, hogy közel eressze hozzá a testet. Ezt bárhogyan is, de nem tudták nem észre venni a társaik, és Smyte aggódó kiáltását hallották maguk mögött.
- Minden rendben?
- Aha, a legnagyobb rendben. – Szólt vissza a férfinak, majd ránézett az Atlast megszemélyesítő nőre. Bár amit mondott félig Evie-nek is szólt. - Ígérem, hogy kompenzállak. De tényleg. Viszont most sokak élete múlhat ezen, első sorban a miénk.
- Köszönöm a bizalmat. – Mondta a halottnak, majd Jeremiah-nak adta a „csillag” mását, amit eddig tanulmányozott. Ötlete sem volt a katonának, hogy milyen célt szolgált a tárgy, de amennyit tartózkodott tudósok között mostanában, úgy érezte, hogy valamilyen gép lehetett. Evie megragadta a felé nyújtott kezet, és néhány pillanatig csak állt ott, a semmibe révedő tekintettel. El sem tudta képzelni, hogy milyen érzés lehetett valaki más elméjében lenni, különösen is egy idegen lényében, de a lány hősiesen tűrte a dolgot.
- Köszönöm. – Tántorodott meg a végén, Jeremiah pedig azonnal odalépett, hogy segítsen neki leülni egy pillanatra. - Nem hiszem, hogy össze tudnám foglalni. De talán konkrét kérdésekre tudok válaszolni.
- Ha össze tudnád foglalni, tényleg annyira veszélyesnek érezted a dolgot, amennyire ő mondta?
- Nagyjából annyira mint amennyire mi tartjuk veszélyesnek őket. Idegen volt számára és erősebb.
- És azt mondja, hogy vigyük haza... – Vigyorodott el. Bármi is volt a „csillag”, nem kaphatta meg bármelyik tudós. Ha valami ennyire megrettentett egy ekkora teremtményt, az nem kerülhetett rossz kezekbe. Olyanoknak kellett megkapnia, mint Lowlight vagy Everest professzor. Ugyanis esélyt is jelentett ez az emberiségnek. Esélyt, ha a jövőben a fajuk megmentésére lesz szükség a titánok ellen. Ezt szerette volna ő az ilyen munkával elkerülni, de racionálisan nem zárhatta ki a lehetőséget. - Jól van, jól hangzik. Ez lesz a legveszélyesebb dolog valaha, de jól hangzik. Láttál még bármi furcsát? Ami szerinted különös volt?
- Az egész az volt... De talán a küszködése. Hogy konkrétan küzdenie kellett ez ellen a dolog ellen még egy olyan hatalmas lénynek is, mint Atlasnak. Illetve láttam a nőnek az emlékeit is. Vagyis, töredékeket. Ahogy elnyelte a föld a csapatát, de a halálukat nem láttam.
- Szerintem tudom kik voltak ők. Már az emberek. Komoly munkánk volt feltakarítani azt, amit kihoztak innét. Erről jut eszembe... – Mondta keserűen a férfi, majd Atlashot lépett, akit időközben óvatosan visszahúzott a sziklamennyezet. - Azt hiszem elpusztítottuk, amit elvitt innét Harrow. Sajnos elkezdte felemészteni a városunkat, és cselekednünk kellett. Sajnálom. Mindent megteszünk, hogy ne ismétlődjön meg semmi ilyesmi. – Hangja bocsánatkérő volt. Tényleg sajnálta a dolgot. Nem így kellett találkoznia a Peremnek és világuknak.
- Remélem. Az, amit elvitt úgy hívott... apám. Nem lett volna szabad léteznie.
- Testvérek, szülők... mi volt a baj vele? – Kérdezte Evie. Nem tudta Jeremiah, hogy Atlas mennyit látott a történtekből, szóval neki is szólt, amit mondott.
- Harrow meggyalázta a lényt, beleoltotta egy emberbe, és elkezdett olcsó, hitvány oreát termeltetni vele. Ráadásul egy alakváltó is keveredett valahol a dologba, szóval elkezdett terjedni is a dolog a narkósok által. Gusztustalan ügy volt. – Tartott egy gondolatnyi szünetet. Tartott a naptól, amikor kiderül, hogy nem csak egy őrült volt, aki megpróbálkozott valami hasonlóval. - Nem tudom, hogy miért lett gond a születése, de gyűlölt ő is az emberek között lenni.
A titán nem válaszolt. Üveges szemével a semmibe nézett a férfi mögött. Talán idő kellett neki is feldolgozni mindazt, amit hallott. Vagy csak épp most elevenített valamit fel a veterán, amit talán a lény már el is nyomott az emlékeiben.
- Vidd el a csillagot, Jerem Coop. Utána beszélhetünk. Róla. Mindenről. A te Hangod tiszta, te érteni fogod. – Tért vissza a fő problémára Atlas, ő pedig nem is akarta feszegetni tovább a kérdést.
- Jó. Ebben megegyezhetünk. – Biccentett. - Hol van a csillag? Gondolom nem olyan messze innét, ha minden... rokonod... erre tart.
- Valahol belül van. Benne AtlasBAN. Bármennyire furcsán is hangozzék ez. – Válaszolt Evie helyette. Máris kifizetődött az ötlet, feltehetően amaz sokkal körülményesebben tudott volna válaszolni rá.
- Igen. Bent, mélyen. Elrejtve mások elől. Menj, és meg fogod találni.
- Velem tarthat a társam? – Kérdezte Jeremiah valamelyest azért kételkedve abban, hogy olyan könnyedén megtalálják majd. - A többieknek nem lenne jó látni, ami odabent van. Ő viszont sokat segíthet. Nekem és talán neked is.
A halott feje darabosan fordult Evie felé, majd lassan bólintott.
- Menj. Rajtad eldől az Utazók sorsa. Hanggal vagy anélkül, részt kaphattok-e a cél után.
- Köszönöm. Igyekezni fogok, hogy jó benyomást tegyek.
-Beszélek a többiekkel. Addig pihenj egy kicsit. – Mondta a veterán a lánynak, de az valahol félúton a jármű felé utol is érte. Nem firtatta a dolgot, ha megfelelően érezte magát a haladáshoz, nem volt mit visszatartani őt. Jól jöhet a jövőben is ez a fajta lendület. - Bajtársak, helyzet van. Én meg az asszisztensem lemegyünk, de többen már túl sokan lennénk. Ha csak lehet, várjatok itt. Ha nem jövünk vissza egy napon belül, ne várjatok tovább. – Mondta a három katonának, amint odaért.
Smyte azért valahonnét előhalászott egy kisméretű rádiót, amit oda is adott neki.
- Először azért kiáltson bele, ha meghalna. Egyébként van mindene, ami kell? Lőszer, fejadag, meg a többi.
- Azt hiszem az én fegyverembe nem akad lőszerük, de talán elég lesz. Remélem. Ellátmányból ha van valami kompakt, abból vinnénk. Meg ha van valami tartalék pisztolyotok itt, odaadnám Evie-nek. Nem tudom, hogy mi vár ott lent, de hátha jó lesz valamire. – Bólintott a kérdésre, miközben zsebre tette a rádiót. Tudta, hogy Evie is készült valamennyi étellel, de jobb volt többre berendezkedni. Heathrow a jármű hátuljából elővette a MRE-s dobozt, és néhány csomag standard hideg élelmet átnyújtott neki. Meg se kellett néznie, hogy tudja: Rejtély-hús pástétom és faháncs-ízű (és állagú) kétszersült. Ha valami, ez nem fejlődött az ideje óta. De legalább ehető volt. Jackson a saját gyalogsági pisztolyát adta a lánynak. Reménykedhetett csak, hogy nem veszítik el odalent, máskülönben sok konyhaszolgálat várná a katonát. Bár az is lehet, hogy ez volt a célja.
- Egy párszor megmentett már. Evie-t is meg fogja.
- Köszönöm szépen. Még sosem használtam ilyesmit, de majdcsak elboldogulok vele. – Tette el a lány a fegyvert. Nem volt komplex kezelni, szóval emiatt Jeremiah sem aggódott.
- Köszönjük. Jut eszembe, egy gázállarc Evie-nek? Az én felszerelésemben van, de ki tudja, hogy milyen dolgok vannak a levegőben odalent...
- Melyikünknek van a legkisebb feje? – Tette fel a katonakörben felelőtlen kérdést, és némi vita után arról, hogy melyikük ez (és hogy a kis vagy nagy fej előnyösebb-e intelligencia szempontjából) előkerült egy gázállarc, ami talán illeszkedett a lányra.
- Reméljük nem lesz rá szükség, de sose lehet tudni. – Vont vállat a férfi, miközben Evie elrakta a felszerelést, amit kapott. Ha még vagy egy hetet kihúznak itt, már ki sem fog tűnni a katonák közül. - Sok sikert, Cooper. Evie.
- Nos, akkor nincs más hátra, mint előre. Vagy lefelé. Vagy fene tudja, hogy merre, őszintén. Befelé, azt hiszem. – Nevetett Jeremiah, majd intettek egymásnak a katonákkal, és megindultak befelé a barlangba. Azért a bejáratnál óvatosan megjegyezte Atlasnak:
- Kérlek, ne döntsd ránk magad. Akkor nem fogjuk tudni kihozni a csillagot.
- Tudom. – Felelt a lény, eltűntetve magában a holttestet. Jeremiah pedig csak reménykedni tudott benne, hogy Atlas minden része ugyan így vélekedett erről.

× Titanomachia ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Bár volt nálunk lámpás, és már idős voltam ahhoz, hogy féljek a sötétben, a barlang szűkössége, a párája és az állott levegője mégis mázsás súlyként ült a mellkasomra. A kanyargós járatokban nem tudtam volna megmondani hányszor fordultunk balra és hányszor jobbra, de még csak azt sem, hogy mennyi ideje sétáltunk a föld gyomra felé. Vajon percek teltek el, vagy már órák is? Éltünk még vagy csupán a szellemünk kóborolt itt eonok óta? Bár ez utóbbi gondolat talán túl drámai volt, ha valaki ezzel állt volna elém, lehet hittem volna neki.
- Sajnálom, hogy már kétszer is a képességeid használatára kértelek. - mondta egy ponton Jeremiah halkan. - Nem tudom, hogy hányszor lesz itt szükség erre, de annyit ígérhetek, hogy a saját hasznomért soha nem foglak kérni rá.
- Ahhoz, hogy sikerrel járjunk fontos volt. Ezt megértem, és kérnie sem kell, én sem szeretnék vakon menni előre. Bár kifejezetten csak egyszer kérte. - mosolyogtam rá, amennyire tudtam vidáman, még ha nem is voltam kifejezetten az. Bár eddig sem nehezteltem rá, melegséggel töltött el, hogy emberként tekintett rám, nem pedig eszközre, aki hasznos ahhoz, hogy a problémák végére járjon. - Jacksonnal viszont tényleg nem stimmelt valami. A föld megrepedt alatta, majd jött egy nagy zöld villanás, ezeket láttam, és utána még a fejem is belefájdult. Nem volt természetes... De nem is akarok találgatásokba bocsájtkozni.
- Hmm... Emlékszel, hogy Atlas emlegetett valami "hang" nevű dolgot?
- Igen.
- Azt hiszem, amikor korábban a nővérével Rheával volt dolgunk, ő is beszélt róla. Amennyit le tudok vonni következtetésként az annyi, hogy vannak emberek, akik érzékenyebbek a Peremre. Vagy a Titánokra. Vagy a fene tudja, őszintén. Szerintem Jackson ilyen lehet.
- Mint te?
- Mint én. - biccent Jeremiah tárgyilagosan. Örültem, hogy nem vette a kijelentésemet tolakodónak. - Nem tudom pontosan körülírni neked, de egy furcsa érzés. Menni akarsz tőle, befelé a Perem közepére. Meg talán azon is túl... És sokkal kevésbé érzed tőle veszélyesnek az itteni dolgokat. De nem lesznek kevésbé azok tőle, sajnos. - nevetett keserűen. Pedig hogyha már Atlas és Rhea és legyenek még akárhányan nem akarták megölni az ember fiát, akkor azért a Perem messze kevésbé tűnt veszélyesnek. Nélkülük olyan volt ez, mint bármely más vadon, legalábbis így gondoltam, de lehet, hogy tévedtem. Nem tudhattuk, hogy a Perem szíve felé még milyen bestiák élhettek.
- Talán mégis. Ha a Titánok nem akarnak megölni, akkor már kevésbé tűnik veszélyesnek a Perem. Mintha barátokat látogatnál, akik furcsa helyen élnek. Kicsit irigyellek is ezért.
- Talán egy kicsit tényleg ilyen. Bár őszintén, nagyon mások, mint mi. Még egymásra se nagyon hasonlítanak. Már amennyit láttam belőlük. Rhea sokkal agresszívebb volt. Kellene beszélni majd a tóval is. - mondta eltűnődve, aztán kicsit elkomorodott. - Azt nem tudom, hogy mennyire irigylésre méltó adottság ez viszont. Rhea azt mondta, hogy el fogják nyelni a világunkat, és csak az olyanok maradnak meg, mint én. Ezt nem fogadom el. Nem akarom elfogadni. Nem akarok ennyire egyedül maradni.
- Hát, ha ez megnyugtat nem vagy egyedül, mert ezek szerint mások is vannak olyanok mint te. De tényleg jobb lenne, hogyha nem így történne. Ha Atlasnak tudom bizonyítani az én fajtám hasznosságát talán... talán az egy jó lépés lesz.
Ez persze nem jelentette azt, hogy megkímélnék a világot. De hogyha az álmodók is helyet kapnának az új világban azokkal együtt akikben megvolt Jeremiah és Jackson képessége, az a bizonyos „hang” akkor volt remény, hogy az emberiség együtt tudjon élni az új jövevényekkel.
- Reméljük. Amennyire láttam, lehet velük tárgyalni. Nem bánják az időhúzást, szerintem konkrétan a mi szempontunkból nézve halhatatlanok. Ráérnek, és ez a mi kezünkre játszik. Persze a másik oldalon meg meg kell akadályozni az ilyen Harrow féle seggfejeket, akik úgy gondolják, hogy elvihetik őket a saját céljukra.
A "seggfej" szóra a szám elé kaptam a kezem és elvörösödve elmosolyodtam. Nem voltam hozzászokva az ilyen beszédhez, amit csak kocsisoktól... és hát katonáktól hallani, de úgy véltem idővel majdcsak belerázódok ebbe is.
- Remélem képesek leszünk együttélni velük. Ha Atlas ez után hajlandó lesz a beszélgetésre, főleg ha nagy szolgálatot teszel neki, akkor hátha el tud mondani többet is erről a Hangról.
- Jó lenne. Rheát elfelejtettem megkérdezni róla, de nem is gondolom, hogy nagyon beszédes lett volna. Atlas majd hátha. Meg az "utazókról", rólatok is kérdezhetjük őket. Nekem úgy tűnik, hogy máshol is vannak ilyen "utazók", ha már ennyire megrögzött képük van rólatok.
Ez egy érdekes leképzelés volt. Én úgy tudtam, hogy csak emberekben volt meg az álmodás képessége, semelyik másik fajban nem, még az alakváltókban sem, akik pedig a legjobban hasonlítottak ránk. Kivéve persze a hibrideket, de az egy teljesen más dolog volt.
- Lehetséges. Igazából azt sem értem, hogy miért pont utazóknak hívnak minket. Ők is álmodnának? Sok álom olyan, mintha egy másik világba csöppennénk... És van olyan, ami különösen valóságosnak tűnik, ameddig benne vagyunk.
Egy pillanatra eszembe jutott a furcsa gépvilág, amiben Eosszal és Lunával vállvetve küzdöttünk olyan fejlett masinák ellen, amilyen csak a legvadabb tudós elmék tudnának egyáltalán elképzelni. Jó lett volna találkozni a különös tündérrel és a lidérclánnyal.
Jeremiah mrá válaszra nyitotta a száját, de megakadt egy pillanatra, és aggódva körbenézett.
- Óvatosan, valami más lett. Nem tudom, hogy mi, de valami más.
- Én nem érzek semmit. - jegyeztem meg, de azért magasabbra emeltem a lámpást, és igyekeztem figyelni.
A kő morzsolódni kezdett egy ponton és egy férfi arca bukkant ki alóla. Ismerős volt, meg mertem volna rá esküdni, hogy őt is láttam a látomásban, az epxedíció egyik pórul járt tagjai között.
- Itt véget érek. - mondta reszelős hangon Atlas. - Ami ezután van, már nem én vagyok. Valami más.
- Mi az a más? Más olyan, mint ti? - kérdezte Jeremiah.
- A csillag arra van tovább?
- Nem egészen. - felelte a holttesten keresztül Atlas Jeremiahnak. - Csatatér. A csillag oda esett. Én és egy testvérem ott csaptunk össze érte.
- Múltidőben? Melyik testvéreddel és ő most hol van? - Komorodik el Jeremiah arca. Én is éreztem, hogy ez nem volt jó hír.
- A te fajod úgy hívja, víz. Tenger. Visszaszorult, ahogy visszaszorultam én is. És most ő sem mer a csillaghoz érni, de magának akarja.
- Ah, a tó! - bólogatott Jeremiah. - Rendben, akkor óvatosak leszünk.
- Vele is lehet beszélni? - kérdeztem Atlastól.
- Megpróbálni lehet. - felelte Atlas, a mimikátlan arcon keresztül a normálisnál is baljósabbnak hatva. - A siker már kétséges. Szeszélyes és számító.
Akárcsak a víz.
- Rosszabb, mint Rhea? Az erdő. - kérdezte Jeremiah.
- Elkerüljük vagy megpróbáljunk beszélni vele?
- Más. Rhea-erdő az élet. Vad, éhes, bosszúszomjas. Kíváncsi. Érzések vezetik, mint az élőket. Tó-víz nem élő, az érzései nem olyanok, mint nektek.
- Hanem olyanok, mint a tied, igaz?
- Inkább olyanok. Igen. - felelte Atlas. Ez nagyon érdekes volt. Hiába voltak titánok mind, mégis sokfélék voltak, sőt, talán még jobban különböztek egymástól, mint az emberek. De ha tudtok melyiküktől mire számítsunk, akkor talán bármelyikükkel szót lehetett érteni. Kicsit azt sugallta nekem ez a beszélgetés, hogyha a Tóval viszont nem sikerül hamar szót értenünk, akkor kegyelemre se nagyon számíthattunk.
- Akkor megleszünk. Köszönjük, hogy figyelmeztettél.
Atlas visszahúzza az arcot a sziklába, ami néhány másodperc után begyógyul, mintha mindig is sima fal lett volna. Mi az emberszemünkkel még mindig csak a barlangot láttuk, ami bár elkezdett kiszélesedni, nem tudtam megmondani, hogy csak a járat lesz más kicsit, vagy egy barlangteremmé fog-e szélesedni.
- Maradjunk közel az egyik falhoz. Szorosan kövess! - mondta Jeremiah és elővette az ágyúját. Éreztem a változást a hangulatában, ezért szorosan követtem, de én nem vettem elő semmit. Hiszen hogy harcolhatnánk a vízzel? Talán az lett volna a legjobb, ha észre se vesz minket.
A járat kicsit lejtett lefelé és tovább szélesedett, végül elértünk egy falat, ami az eddigi járatra pont merőleges volt, mintha az eddigit elvágta volna. Követtük, de nem kellett sokáig mennünk már, hogy belefussunk egy különös, faragványnak tűnő dologba, ami mintha három egymása illeszkedő gyűrűt és közepén egy korongot alkotott volna, rajtuk érthetetlen írásjelekkel. Teljesen elzárta a továbbhaladás lehetőségét, de visszafelé sem lett volna értelme mennünk.
Jeremiah megállt egy lépésnyire a faragványtól.
- Nos, ilyet még nem láttam. Bármi ötlet?
- Én sem láttam még ilyet. Ez vajon már a csillaghoz tartozik? - kérdeztem miközben a kezembe vettem a kőreplikát, amit Atlas adott hátha volt hasonlóság a faragványok között. Bár egyik része sem hasonlított kifejezetten a gyűrűkre, a faragványok mintázata és a stílusa viszont nagyon is hasonló volt. Ez valahogy… nyugtalanított, mert azt jelentette, hogy a csillag nem egy izolált, egyedülálló apró kis tárgy volt, de nem akartam messzemenő következtetéseket levonni.
- Ha nincs jobb ötletünk, megpróbálhatom betörni valahogy. Kétlem, hogy sikerülne mondjuk. De szinte biztos, hogy ki lehet valahogy ésszel nyitni.
Volt ez kézenfekvő megoldás minderre, hogy ne kelljen használni nyers erőt. Ha sikerrel is jártunk volna, tartottam volna a portól, a kőomlástól, és hogy esetleg elvesztegetünk olyan fgyevereket, amik később is jól jöhettek volna. Szerencsére volt jobb ötletem. Vagyis mondhatni egy másfajta fegyver a tarsolyomban. Odamentem az ajtóhoz és hozzátapasztottam a tenyerem, hátha "emlékezett" a kombinácóra, vagy a nyitás módjára.
Az elmém újra megrohanták az emlékek, mint ma már sokadszor. Ez is letaglózó volt, de nem a térben volt terjedelmes, sokkal inkább az időben. Ez a valami, amiről most már biztosan tudtam, hogy egy ajtó volt, több száz, de talán több ezer éves is lehetett és kezek tízezrei érintették meg rituálisan a krikszkrakszok néhányait. Határozottan nem emberi kezek voltak, de kezek. Én is tudtad a sorrendet, hogy melyiket melyik után kell megsimítani, hogy kinyíljon.
Elléptem az ajtótól és nagyot sóhajtottam. Nem is tudtam, mikor használtam utoljára ennyit a képességem, és hogy volt-e bármi is valaha annyira megterhelő, mint itt akár csak egyetlen elme. Érdekes érzés volt, hogy bár az agyam már nagyon fáradt volt, a rejtély mégis hajtott előre és olyan erőtartalékokat szabadított fel, aminek a létezéséről nem tudtam eddig. Most valóban érdekelt is, hogy miket találok. Kicsit a tanuláshoz volt hasonlatos. Az érdekes könyveket faltam, az unalmasokkal, amiket csak a tanáraim utasítására vettem kézbe, szenvedtem.
- Nem emberi kezek használták és készítették. De kezek voltak. Ősi kezek.... - kommentáltam a Jeremiah-nak a látomásom. - Tudom a kombinációt. Kisegítenél azokon a helyeken, amiket nem érek fel? - kérdeztem, majd utána segítséggel és nélküle megnyomtam a megfelelő sorrendben a szimbólumokat. Szerencsére csak egy volt, amit én nem értem fel, de a férfinak ez sem jelentett akadályt.
A megfelelő kombináció megérintése után a gyűrűk forogni kezdtek egymásnak ellenkező irányba és elvékonyodva eltűntek, vagyis valószínűleg inkább beleforogtak a környező falba, a közepén levő korong pedig felemelkedett, látszólag semmi által nem tartva és helyet foglalt a sziklafalon az immár bejárat felett, kékes színnel ragyogva. A bejárat feltárult... valahová. Jeremiah előre ment, majd amikor nem támadta meg semmi fejjel intett, hogy kövessem.
A barlang egy ideig ugyanúgy folytatódott a nyílás túloldalán, mintha mi sem történt volna, ám utána valami halvány fény derengett fel pont abból az irányból, amerre tartottunk. Követtük, de egy ponton hirtelen véget ért a barlang alja és mély, ásító szakadékba torkollott. Egy párkányon találtuk magunkat, ami olyan négylépésnyire nyúlt ki egy húszlábnyi mélység fölött. A tárna, amibe kilyukadtunk óriási volt, felfelé sokszor annyi, mint amennyivel alattunk volt az alja. A közepén hatalmas, egyenetlen szélű lyukon áradt be a napfény, ez volt az a bizonyos derengés. Nem volt nagy fénye, épp csak szürkületi viszonyokat teremtett, vagy talán annál egy fokkal sötétebbet, így a lámpásra így is szükség volt; de arra épp elég volt, hogy lássuk, mi foglalta el a tárnát. És onnan, ahol álltunk, konkrétan egy városnak nézett ki. Már ha ez nem lett volna teljesen lehetetlen.
- Egy város... A Peremen... Ez az ők világából származhat...
- Ők? - kérdeztem vissza miközben a döbbenettől alig tudtam magamhoz térni. Láttam már idegen hatalmas várost.... Egy rémálomban. Vagyis még a rémálomban is csak egy álomszerű jelenés volt, de ez… Ez viszont a valóság volt. És ebben a valóságban a város felé vezetett egy lépcső is.
- A Titánok világából. Ha tippelnem kell, nem csak ők éltek benne.
Megráztam a fejem.
- Az ajtón olyan jelek voltak, mint a csillag másolatán. És a csillag máshonnan jött, mint a Titánok.
- De az egész hely nem eshetett csak úgy ide... Egy becsapódás abból a magasságból mindent elpusztított volna Sinarinig és talán tovább. - Jeremiah összeráncolta a homlokát. - Talán... A "csillag" és a város készítői azonosak.
- Ez lehetséges. - bólintottam. Még ha ez nem is magyarázott meg semmit, sőt, csak még több ellentmondást véltem felfedezni. Hacsak a nem a város maga volt a csillagban, és kicsomagolta önmagát idő közben, mint egy bőrönd, amibe túl sok ruhát gyömöszöltek. Ezek a ponton még ezt is el tudtam volna képzelni. - Nézzünk körül. És... Reménykedjünk benne, hogy a várost már nem lakják. - mondtam miközben még a gondolatra is megborzongtam. Bárkikhez is tartoztak azok a különös kezek, valamiért nem akartam velük találkozni.

Titanomachia – Evie & JC

Küldetés

-----------------:O:-----------------

Ahogy egyre mélyebbre hatoltak a barlangban, Jeremiah felszerelésének hűtőventillátorai búgni kezdtek – a napfény megszűnésével a méregdrága orearúd a hátizsákjában bomlani kezdett ki tudja milyen alkímiai folyamatok hatására, hogy a legsötétebb zugokban is elég energiája legyen a szervóknak működni. Amikor tényleg azt csinálta, amiért eredetileg felbérelték és a nyakába sózták páncélját, a kötelességtudat mindig előtört benne. Érezte, hogy jegyzetelnie kellene az órákon látható számokat, hőmérsékletet, súlyokat, miegymást, de természetesen erre nem csak ideje nem volt, de lehetősége sem. Megrázta a fejét szolidan hogy visszazökkenjen, majd halkan megszólította Evie-t. Most volt lehetősége bocsánatot kérni a korábbiakért. Az, hogy ezt megtegye pedig a jegyzetelési kényszernél is jobban feszítette.
- Sajnálom, hogy már kétszer is a képességeid használatára kértelek. Nem tudom, hogy hányszor lesz itt szükség erre, de annyit ígérhetek, hogy a saját hasznomért soha nem foglak kérni rá. – Ha más nem, ezt komolyan gondolta. Ismerte a kihasználtság érzését a seregben. Nem akart a volt feletteseivé válni.
- Ahhoz, hogy sikerrel járjunk fontos volt. Ezt megértem, és kérnie sem kell, én sem szeretnék vakon menni előre. Bár kifejezetten csak egyszer kérte. – Felelte kissé erőltetett mosollyal. Ilyenkor örült, hogy ha lehajtotta a fejét, a szája már eltűnt az egyenruhája mögött. - Jacksonnal viszont tényleg nem stimmelt valami. A föld megrepedt alatta, majd jött egy nagy zöld villanás, ezeket láttam, és utána még a fejem is belefájdult. Nem volt természetes... De nem is akarok találgatásokba bocsájtkozni.
- Hmm... Emlékszel, hogy Atlas emlegetett valami "hang" nevű dolgot? – Kérdezte a férfi eltűnődve. Nem akart Jackson élményeivel kapcsolatban találgatásokba bocsátkozni, de a viselkedésével kapcsolatban nagyon is tudott. Túl jól ismerte a tekintetét. Hiszen mindig ugyan azt látta, amikor tükörbe nézett.
- Igen.
- Azt hiszem, amikor korábban a nővérével Rheával volt dolgunk, ő is beszélt róla. Amennyit le tudok vonni következtetésként az annyi, hogy vannak emberek, akik érzékenyebbek a Peremre. Vagy a Titánokra. Vagy a fene tudja, őszintén. Szerintem Jackson ilyen lehet.
- Mint te? – Kérdezte Evie, mire ő csak bólintott. Örült, hogy nem kell ezzel is magyarázkodnia.
- Mint én. Nem tudom pontosan körülírni neked, de egy furcsa érzés. Menni akarsz tőle, befelé a Perem közepére. Meg talán azon is túl... És sokkal kevésbé érzed tőle veszélyesnek az itteni dolgokat. De nem lesznek kevésbé azok tőle, sajnos. – Nevetett végül Jeremiah. Emlékezett, amikor egy újonc még az első bevetései alkalmával szó nélkül belesétált egy olajos vizű mocsárba, és soha nem került elő. Arra is emlékezett, hogy mennyire szeretett volna ő is utána sétálni akkor. Halványan megborzongott.
- Talán mégis. Ha a Titánok nem akarnak megölni, akkor már kevésbé tűnik veszélyesnek a Perem. Mintha barátokat látogatnál, akik furcsa helyen élnek. Kicsit irigyellek is ezért.
- Talán egy kicsit tényleg ilyen. Bár őszintén, nagyon mások, mint mi. Még egymásra se nagyon hasonlítanak. Már amennyit láttam belőlük. Rhea sokkal agresszívebb volt. Kellene beszélni majd a tóval is. – Meredt maga elé Jeremiah. Talán az elemeiknek van köze a személyiségükhöz? Az élet megtestesülése, az erdő vad volt és agresszív. A barlang, a szikla passzív. Nem akart belegondolni, hogy mennyire lesz szeszélyes a folyamatosan hullámzó, apadó-dagadó tengert megszemélyesítő víz. És milyen lesz, amikor az egész világot bekebelezik ezek az erők. Nem tudta komorságát elrejteni. - Azt nem tudom, hogy mennyire irigylésre méltó adottság ez viszont. Rhea azt mondta, hogy el fogják nyelni a világunkat, és csak az olyanok maradnak meg, mint én. Ezt nem fogadom el. Nem akarom elfogadni. Nem akarok ennyire egyedül maradni.
- Hát, ha ez megnyugtat nem vagy egyedül, mert ezek szerint mások is vannak olyanok mint te. De tényleg jobb lenne, hogyha nem így történne. Ha Atlasnak tudom bizonyítani az én fajtám hasznosságát talán... talán az egy jó lépés lesz.
Valamelyest ebben volt ő maga is optimista. Rhea is hajlandó volt Westerburg parancsnokkal beszélni. Talán nincs minden elveszve. Már csak annak örült volna, hogyha minden fajtársa ennyire konstruktív, mint ők. Illetve semmi sem zárta ki a tündéreket, alakváltókat és lidérceket abból, hogy feldühítsék őket. Akkor aztán csak járulékos veszteségként is elpusztulhatnak.
- Reméljük. Amennyire láttam, lehet velük tárgyalni. Nem bánják az időhúzást, szerintem konkrétan a mi szempontunkból nézve halhatatlanok. Ráérnek, és ez a mi kezünkre játszik. Persze a másik oldalon meg meg kell akadályozni az ilyen Harrow féle seggfejeket, akik úgy gondolják, hogy elvihetik őket a saját céljukra.
Jeremiah nem értette miért, de Evie egy pillanatra zavarba jött. Szerencséjére hamarabb visszanyerte a nyugalmát a lány, minthogy rákérdezhetett volna.
- Remélem képesek leszünk együttélni velük. Ha Atlas ez után hajlandó lesz a beszélgetésre, főleg ha nagy szolgálatot teszel neki, akkor hátha el tud mondani többet is erről a Hangról.
- Jó lenne. Rheát elfelejtettem megkérdezni róla, de nem is gondolom, hogy nagyon beszédes lett volna. Atlas majd hátha. Meg az "utazókról", rólatok is kérdezhetjük őket. Nekem úgy tűnik, hogy máshol is vannak ilyen "utazók", ha már ennyire megrögzött képük van rólatok.
Mondta ki a veterán eszmefuttatása végén, amit eddig még magában sem fogalmazott meg így. Vajon tényleg lehetnek-e utazók más világokban? Ha igen, vajon ők is emberek-e akik permanensen „átutaztak” oda?
- Lehetséges. Igazából azt sem értem, hogy miért pont utazóknak hívnak minket. Ők is álmodnának? Sok álom olyan, mintha egy másik világba csöppennénk... És van olyan, ami különösen valóságosnak tűnik, ameddig benne vagyunk.
Szerette volna kommentálni, hogy mennyire érdekelte egy ilyen esemény őt valójában, de a gerince mellett különös érzés kúszott fel a tarkójáig. Annyit érzett, hogy valami megváltozott. Tudta, hogy a „hang” érezteti vele ezt, de hogy pontosan mi történt, abban nem volt biztos. Kapkodni kezdte a fejét a barlang lámpafényes sötétjében, és lehalkította a hangját.
- Óvatosan, valami más lett. Nem tudom, hogy mi, de valami más.
- Én nem érzek semmit. – Mondta Evie viszonylag tárgyilagosan, pár lépésen belül azonban a darabosan szétmorzsolódó kövekből most egy férfi arca bukkant elő, mint Atlas szócsöve. Jeremiah nem tudott nem eltöprengeni azon, hogy hány holttest lehet a titán „zsebében”.
- Itt véget érek. – Szólalt meg a titán. - Ami ezután van, már nem én vagyok. Valami más.
- Mi az a más? Más olyan, mint ti? - Kérdezte a veterán.
- A csillag arra van tovább?
- Nem egészen. – Felelt előbb neki Atlas, majd Evie-re fordította üveges holt-szemeit. - Csatatér. A csillag oda esett. Én és egy testvérem ott csaptunk össze érte.
- Múltidőben? Melyik testvéreddel és ő most hol van? – A veterán azonnal a legrosszabbat sejtette. Ha Atlas megsebesítette ott egy testvérét, aki esetleg nem is távozott onnét, akkor halálos veszélyben vannak, mint az ellenséges titán küldöttjei. Vagy ki tudja, milyen anomáliákat hagyott maga után két ilyen teremtmény küzdelme…
- A te fajod úgy hívja, víz. Tenger. Visszaszorult, ahogy visszaszorultam én is. És most ő sem mer a csillaghoz érni, de magának akarja.
- Ah, a tó! – Biccentett tárgyilagosan Jeremiah. Legalább nem kerülnek elő új, rejtélyes titánok. Más családtagok. - Rendben, akkor óvatosak leszünk.
- Vele is lehet beszélni? – Kérdezte Evie, mire Atlas baljósan szólalt meg. Abban nem volt biztos Jeremiah, hogy a „bajnokait” féltette, vagy tényleg csak esélytelennek látta a helyzetet.
- Megpróbálni lehet. A siker már kétséges. Szeszélyes és számító.
Meg sem lepte, hogy korábbi gondolatai beigazolódtak. Már csak arra volt kíváncsi, hogy tényleg magától jött rá erre, vagy a „hanggal” ültették el benne a titánok a róluk szóló ismereteket?
- Rosszabb, mint Rhea? Az erdő. – Kérdezte. Az legalább egy viszonyítási alap volt.
- Elkerüljük vagy megpróbáljunk beszélni vele?
- Más. Rhea-erdő az élet. Vad, éhes, bosszúszomjas. Kíváncsi. Érzések vezetik, mint az élőket. Tó-víz nem élő, az érzései nem olyanok, mint nektek.
- Hanem olyanok, mint a tied, igaz?
- Inkább olyanok. Igen. – Kissé megkönnyebbült Jeremiah. Ha olyan, mint Atlas, akkor kiszámítható annyiban, hogy nem érzelmek alapján működik. Legalább is nem annyira, mint Rhea. Elég lesz a megfelelő dolgokat mondania, és minden rendben is fog alakulni.
- Akkor megleszünk. Köszönjük, hogy figyelmeztettél.
Atlas némán visszafalazta a holttestet – csupán a lehulló kövek kopogtak a barlang padlózatán. Tehát idegen terepen voltak. Leakasztotta derekáról fegyverét, rákapcsolta a szelepeket, hogy feltöltsék azt a működéshez szükséges sűrített levegővel, és a bal oldali barlangfalhoz simult. Intett Evie-nek is. Most már óvatosnak kellett lennie, és ez át is kapcsolta „munka” módra.
- Maradjunk közel az egyik falhoz. Szorosan kövess!
Evie árnyékként követte őt, Jeremiah-t pedig nem tudta nem zavarni, hogy a járat kitartóan szélesedett. Ez csak taktikai hátrányt jelentett. Végül – amikor már annyira széles volt, hogy a lámpások fénye el sem világított a túloldalig – beleütköztek egy falba, amit követtek is egészen a közepéig. Rejtélyes sziklafaragvány tárult fel előttük, amivel Jeremiah pszeudo-akadémiai kalandregény műveltsége nem tudott mit kezdeni. Végignézett rajta – annyira rá tudott jönni, hogy betűket faragtak a különös alakzatok mellé. De hogy milyen nyelven vagy miről, fogalma sem volt.
- Nos, ilyet még nem láttam. Bármi ötlet?
- Én sem láttam még ilyet. Ez vajon már a csillaghoz tartozik? – Emelte mellé az Atlastól kapott csillag-szobrot, és ugyan az azon lévő alakzatok nem egyeztek a faragvánnyal, biztos volt benne, hogy egy kultúra szülöttje mindkettő.
- Ha nincs jobb ötletünk, megpróbálhatom betörni valahogy. Kétlem, hogy sikerülne mondjuk. De szinte biztos, hogy ki lehet valahogy ésszel nyitni. – Mondta végigmérve a különös relífet. gondolatban feljegyezte azért, hogy kérjen a tudósoktól robbanószert, fúrót, vagy mindkettőt.
Mielőtt előjöhetett volna belőle a praktikus katona, Evie odalépett, és kezét a faragványra tapasztva pár másodpercig koncentrált értelmezhetetlen arckifejezéssel. Végül ellépett, és nagyot sóhajtott. Jeremiah-t nagyon érdekelte, hogy mit láthatott képességeivel, de egyelőre biztos nem akarta ezzel terhelni. Majd ha visszatértek élve.
- Nem emberi kezek használták és készítették. De kezek voltak. Ősi kezek.... – Kezdte mondani a lány azt a részét a dolognak, amit feltehetően szavakba tudott önteni. - Tudom a kombinációt. Kisegítenél azokon a helyeken, amiket nem érek fel? – Mondta, de valójában sokkal kevesebb segítségre volt szüksége, mint Jeremiah várta. Egyetlen szimbólumot kellett megérintenie magasan, majd a fal mintha megelevenedett volna – forogni kezdtek az elemei, majd a legközepéről a korong lebegni és világítani kezdett. Végül feltárult a bejárat, a veterán pedig eldöntötte, hogy ez csak valami rég nem ismert mágia lehetett. Mágiával pedig soha nem volt jóban, így mindenképpen neki kellett először átlépnie a bejáratot – nehogy Evie-nek véletlenül baja essen. Utazóság ide vagy oda, az acéltüskét sem a lidércek, sem pedig Gaia mágiája nem tudta megállítani. Ahogy biztonságosnak bizonyult a terep, fejjel intett Evie-nek, hogy kövesse. A széles barlang folytatódott egy darabon, amíg egyszer csak fénybe nem torkollott. Végül egy különös párkányon találták magukat, amely egy olyan látványt tárt fel, amiről Jeremiah álmodni sem mert. Evie talán igen – bár ő is csak a mágiája miatt. Gigantikus földalatti szakadékhoz értek, aminek az alja is nyaktörően mélyen volt, a teteje azonban sokszor annyira. Odafentről napfény pászmái estek be egy természetes hasadékon át, túlvilági halvány derengéssel bearanyozva a szakadék gyomrában elterülő várost. Jeremiah úgy érezte, hogy talán most ő is álmodik – ez egy másik világ lehet csak. Vagy valami egy másik világból. Úgy magasodtak az épületek tornyai, mintha soha nem létező idők örök hírnökeiként várták volna, hogy valaki rájuk találjon – most pedig teljes dicsőségbe öltözve álltak díszőrséget talán egy teljes civilizáció sírjánál. Annyira erősen érezte a hívást, hogy majdnem lesétált a négylépésnyi peremről, bele a múlt örökkévalóságába ő is. De nem tehette – Evie-t haza kellett vinnie, épségben. Megköszörülte a torkát halkan, mert nagyon elszorult a város láttán. Úgy érezte magát, mint aki hosszú útról tért haza.
- Egy város... A Peremen... Ez az ők világából származhat...
- Ők? – Kérdezte Evie, hasonlóan halványan. Jeremiah igyekezett erőt venni magán.
- A Titánok világából. Ha tippelnem kell, nem csak ők éltek benne.
A lány azonban megrázta a fejét. Szerencséjükre ő még tisztán tudott gondolkodni, a „hang” nélkül.
- Az ajtón olyan jelek voltak, mint a csillag másolatán. És a csillag máshonnan jött, mint a Titánok.
- De az egész hely nem eshetett csak úgy ide... Egy becsapódás abból a magasságból mindent elpusztított volna Sinarinig és talán tovább. – Gondolkodott ismét el a férfi. Kik lehettek ezek? Akik megelőzték talán a titánokat is? Talán az embereket is? Csak nem Sinan maga faragta ki a helyet? - Talán... A "csillag" és a város készítői azonosak.
- Ez lehetséges. – Biccentett Evie, bár Jeremiah érezte a hangján, hogy nincs teljesen meggyőződve. - Nézzünk körül. És... Reménykedjünk benne, hogy a várost már nem lakják.
Jeremiah bólintott, és elindult a keskeny lépcsőn, ami a párkánytól vezetett a város felé. Magának sem akarta beismerni, de ő akart velük találkozni. Mindent meg akart tudni róluk. A világokról, a titánokról, az utazókról, a hangról. És erre talán soha nem lesz jobb lehetősége, mint itt.

× Titanomachia ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Elkezdtünk leereszkedni a lépcsőn az ismeretlenbe. Bármennyire is jó lett volna talán inkább megfordulni és visszamenni a felszínre még engem is hajtott a felfedezés vágya, azt pedig el sem tudtam képzelni, hogy Jeremiah mit érezhetett ekkor.
Azt fentről nagyjából meg tudtam állapítani, hogy a város körkörösen épült, az épületek stílusa pedig ismerős is volt, meg nem is. Voltak, amik házak lehettek, ajtókkal, ablakokkal, de mintha különös extra nyílások is lettek volna rajtuk a földszinttől magasabban. Voltak tornyok is a távolban, amik elsőre nem volt egyértelmű, hogy őrtornyok voltak, harangtornyok, vagy valami más funkcióval bírtak. Egyelőre kihaltnak tűnt minden, mintha szellemvárosban jártunk volna, vagy egy olyan hatalmas helyen, amit arra építettek, hogy lakjanak benne, de végül nem költözött oda senki.
Jeremiah hátranézett rám.
- Nos, Asszisztens-kisasszony, ön merre venné az irányt egy ilyen helyzetben?
Ámulva néztem az épületeket, amiket bizonyára ugyanaz a nem-emberi faj készíthetett, mint korábban az ajtót. El-elkalandoztak a gondolataim, próbálva elképzelni az itteni életet, és valahogy belepaszírozni a fejembe a kényelmetlen gondolatot, hogy ennek a városnak nem is kellene itt lennie.
- Ha őszinte akarok lenni, Mr. Cooper, visszafelé. Megkérdezni Atlast, hogy ez a város például eddig is itt volt-e vagy a csillaggal érkezett. Ezen kívül azt hiszem jó lenne azonosítani azokat a helyeket, amiknek volt valami tényleges funkciójuk, könyvtár, palota vagy valami ilyesmi, ott a legnagyobb az esélye, hogy valamiféle információra bukkanhatunk.
Később pedig persze jöhettek a szervezett expedíciók, olyan szerkezetekkel, amik képeket tudnak készíteni, illetve hatékonyabb felderítést végezni, mint mi. Ha valamit érdemes volt felfedezni, bejárni és megfejteni a titkait, ez a hely olyan volt. Mégis, ahogy haladtunk a kihalt utcákon a csönd és a félhomály kezdett beférkőzni a bőröm alá, kellemetlenül viszketve, mint amikor tudja az ember, hogy tilosban járt.
Mintha ez az egész egy rémálom lett volna, csak most épp teljesen biztos voltam benne, hogy ébren voltunk.
- Remek elképzelés, magam is így tennék. - bólogatott Jeremiah. - Már csak abban nem vagyok biztos, hogy szüksége volt-e azoknak, akik építették ezt a helyet ilyesmire... Hogyan tudhatjuk meg róluk a legtöbbet?
- Eddig bármilyen más fajjal találkoztunk, mindegyiknek volt valamiféle szerveződése, sőt, legtöbbjük hasonló volt az emberekéhez. Mivel ők is házakban éltek, meglehetősen hasonlókban, mint mi, elsőre talán élhetünk a hipotézissel, hogy ebben is hasonlóak hozzánk, a tündérekhez és a lidércekhez.
Kezdtem átvenni az akadémiai zsargont, reméltem, hogy Mr. Cooper büszke lesz rám, hogy nem hiába szerzett nekem ott állást és szállást.
- Úgyhogy én továbbra is megpróbálnám megkeresni a legközpontibbnak tűnő építményt. - néztem körbe hátha kiszúrok valami ilyesmit. A csönd elég nyomasztó volt, rosszabb mintha kísértetektől tartottam volna, és a beszélgetés ezt csak még kontrasztosabbá tette.
- Ha csak nem olyanok, mint Atlas vagy Rhea... - mosolyodik el fáradtan a férfi, de aztán erre az ötletemre is bólintott. - Akkor menjünk középre.
- Atlas és Rhea nem építettek házakat maguknak. - jegyeztem meg, de azért viszonoztam a mosolyt. Nem akartam vele vitatkozni semmiképp sem, csak ha már megkérdezte mik voltak a teóriáim, igyekeztem meg is védeni az álláspontomat. Meglepő volt számomra is, hogy mennyi minden ragadt rám csak aközben, hogy segédkeztem az akadémián az előadásokon és gyakorlatokon.
Jeremiah az egyik torony tövében hirtelen megálljt intett, majd előre tartott fegyverrel közelítette meg az építményt, és intett, hogy óvatosan kövessem. Elképzelni sem tudtam mit láthatott, de amilyen halkan csak tudtam, mentem utána, be az épületbe.
A torony belseje fémből volt, ezt rögtön meg tudtam állapítani, de hogy milyenből, azt csak találgatni tudtam volna. Volt néhány, amit már magabiztosan felismertem, de azok csak a legalapabb elemek voltak, ennyire még nem merültem el az anyagtudományban, főleg, hogy a nehezebb területek közé tartozott, és leginkább a mérnököket és a feltalálókat érdekelte.
Egy csigalépcső vezetett felfelé, és amikor felértünk, úgy tűnt ez valamiféle kilátótorony lehetett. Első pillantásra nem volt ott senki és semmi, így már indultam volna lefelé, de Jeremiah letérdelt és a fegyvere csövével követett, vagy talán inkább keresett valamit. Néha rám nézett, de csak tanácstalanul várakozva tudtam visszabámulni rá. Próbáltam minden érzékszervemet megfeszítve figyelni, de kezdtem aggódni Jeremiah miatt. Nem értettem, mit kerestünk, ameddig nem mutogatta el a hadsereg kézjeleivel, hogy „ember” és még inkább „gyerek” szavakat a torony egyik része felé mutatva. Nem gondoltam, hogy ezek a kézjelek ilyen hamar jól fognak jönni, de mindenképp igyekeztem őket már a legelején megtanulni, mert tudtam, hogy itt a Peremen még szükségem lesz rájuk.
Válaszul először megráztam a fejem. Én nem láttam semmit. És itt nem is lehettek gyerekek, az ellentmondott volna minden józan észnek. Ám azt sem hittem, hogy Jeremiah megőrült volna. Hisz én álmodó voltam, ő pedig egy olyasféle ember, akit szólított a Perem, és ki tudja ez még milyen más képességeket, más féle látást rejtett magában. A kézjelekkel pedig egész kis beszélgetést tudtunk lefolytatni egymás között.
"Hol?"
"Ugrott. Lefelé."
"Honnan?"
Jeremiah felegyenesedett, és odasétált a ponthoz óvatosan, majd lefelé mutatott. Bólintottam, majd letérdeltem és hozzáértem a kőhöz, hátha láthattam, amit ő. Hátha a múlt elevenedett meg neki, és az nekem is meg fog.
Emlékképek sokasága rohant meg. Emberszerű alakok tömege, akik az utcákat járták, de biztosan tudtam róluk, hogy nem emberek voltak. Egy ragyogó gömböt láttam a város fölött. Katonákat láttam, idegen páncélokban, amint kifelé masíroztak azon a kapun, amin bejöttünk. És egy barna hajú, tizenéves lányt, amint elmerengve nézte az egyik katonát, aztán felnézett a ragyogó gömbre és lehunyta a szemét - ezen a ponton pedig úgy éreztem, mintha valami megpróbálná lehúzni a bőrt a húsomról.
Úgy rántottam el a kezem, mintha tűzbe nyúltam volna. Nagyon sokat használtam már ma a képességeimet, és minden látomás egyre jobban és jobban megterhelt, főleg, hogy rengeteg információ akart egyszerre az elmémbe nyomakodni. Minden élénk volt, de zavaros is, és kezdtem úgy érezni, hogy már fogok tudni ennél is többet feldolgozni.
- Figyelmeztess rá, hogy ebben a városban ezt többé ne próbáljam meg. Túl... sok. - suttogtam fájdalmasan. Próbáltam visszaemlékezve rendszerezni a látottakat, de a hideg kirázott. - Tényleg emberszerűek, de nem emberek és... valami szörnyűség történt. Azt hiszem. És azt hiszem láttam a Csillagot is, de nem biztos. De nem láttam emberlányt leugrani.
Ennél sokkal több is volt, de hirtelen ennyit tudtam szavakba önteni. Jeremiah felém nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen, én pedig készségesen el is fogadtam azt.
- Ne is tedd, kérlek. Amennyit kell, úgy is megtudunk a helyről. Ha már felcsalt ide minket a hallucinációm, nézzünk szét!
Sajnos valószínűnek tartottam, hogy ennyi információt sehonnan máshonnan nem fogunk tudni szerezni, csak hogyha újra és újra megpróbáltam megpillantani a múlt egy szeletkéjét, de reméltem, hogy legalább két ilyen akció között tudok majd pihenni valamennyit. Az viszont továbbra is aggasztott, hogyha nem a múlt egy szilánkját, akkor mégis mit láthatott Jeremiah? Mindenesetre ezt jobb volt nem hangosan kimondani, nem akartam feleslegesen feltételezésekbe bocsátkozni, és főleg nem megijeszteni a férfit.
Innen láttuk, hogy a város közepe felé volt egy kupolás épület, ami nagyon eltért a többitől. Vagy palotának kellett lennie, vagy valami közigazgatási épületnek, de semmiképp sem lakóháznak, ráadásul tényleg nagyon központi helyen volt.
- Nem hallottál esetleg valamiféle Mangar... Mangaracal névről az előbb? - kérdezte Jeremiah tőlem egy nagy sóhaj kíséretében. - Nem, nem fontos. Menjünk, nézzük meg azt ott. Nem vagyok szakértő, de fontos helynek tűnik. - mutatott inkább arra az épületre, amit én is néztem. Pedig lehet, hogy amit először kérdezett, az fontosabb volt, így nem is voltam hajlandó elengedni a dolgot.
- Ne-nem... - motyogtam. - Kérlek mondd el mit látsz. Hátha ketten okosabbak vagyunk, és... mondhatjuk hogy van tapasztalatom a látomásokkal, még ha másmilyenek is. - vontam vállat végül, mintha nem is lenne fontos, nem akartam kényszeríteni sem. Csak szerettem volna, ha tudja hogy ott voltam, hallgattam és nem ítélkeztem. Közben követtem az épülethez, tényleg ígéretesnek tűnt. Amikor már ismét az utca köveit tapostuk, elhagyva a tornyot, a férfi akkor kezdett beszélni végre.
- Nos, azt hiszem azt képzelődöm, hogy bárki is az, akit látok a látomásaimban, az egyrészt tudja, hogy katona vagyok, másrészt meg mondja, hogy az az M-betűs fazon várt. Ma már ő lenne a második, aki név szerint vár. Az ilyesmi nem vezet jó dolgokra. - viccelődött, bár mosoly nélkül.
- Hiszel a szellemekben? - kérdeztem hirtelen.
- Egyelőre azokban talán még nem. Ha mind Sinanhoz megyünk a halálunk után, nem kóborolhat itt senki.
Érdekes új információ volt, hogy mindazok ellenére, amiket Jeremiah látott, elég konzervatívan vallásos lehetett. Ezt jó volt észben tartanom, hogy véletlenül se mondjak olyasmit, amivel esetleg megsérthettem volna.
- Ha tudja, hogy itt vagy, tudja, hogy ki vagy, akkor egy időben létezik velünk. Ez a rémálmokban szokásos így, de... ez biztosan nem az. Így hát próbálok kicsit a dobozon kívül gondolkodni, és a szellem tűnt a legvalószínűbbnek. - bólintottam végül. Mi emberek Sinanhoz mentünk a halálunk után, de ők? Ők vajon hova mentek? És nem lehetett-e azt valahogyan megakadályozni? Biztos volt a papoknak valamiféle elmélete a más fajok lelkéről, ennek mindenképp utána kellett kérdeznem, érdekes témának tűnt, és eddig nem hallgattam túl sok filozófiát, teológiát pedig még annál is kevesebbet.
- Talán nem vezet jó dolgokra, de úgy tűnik szupersztár vagy itt a Peremen. És még egy szupersztár se lehet udvariatlan, szóval meg kel látogatnunk Mr. M.-et. - billentettem Jeremiah felé a fejem mosolyogva. Nem szoktam így viccelődni másokkal, így nem is tudtam, hogy sülne el az ilyesmi, de igyekeztem egy picit oldani a feszültséget, ami most meglepő módon benne volt nagyobb és nem bennem. Szokatlan újdonság, de azt hiszem Luna és Eos is valami ilyesmit csináltak volna.
Ahogy haladtunk az épület felé, az egyik mellékutcából egy csikorgó, rikoltó hangot hallottam, majd amikor odakaptam a fejem egy minden eddiginél kézzelfoghatóbb veszély leselkedett ránk. Üdítő kellett volna legyen, hogy látomások, szellemek és hátborzongató sötétség helyett végre valami élővel találkoztunk, de nem volt az… A lény úgy nézett ki, mintha egy ember és egy mélytengeri hal keveréke lett volna, nyálkásnak tűnő bőrrel, halszemekkel, úszókártyákkal és tarajjal a hátán, de mégis két lábon járt, és két keze is volt, és nagyon nem tűnt barátságosnak. Jeremiah intett, hogy maradjak mögötte, majd ráfogta a fegyverét a jövevényre, és én is hasonlóan tettem, főleg, hogy a férfi is tudja, ezt most mind a ketten láttuk.
A lény hosszú ideig méregetett minket, és nem mozdult a fegyvert látva, mögötte viszont egy társa is megjelent lassan, kissé más színezettel és formákkal, de egyértelműen ugyanaz a faj volt. Közöttük pedig egy nőalak sétált előre, átható tekintettel méregetve minket.
- Titeket szólított a kő? – kérdezte. Ő viszont már tényleg embernek nézett ki, még ha furcsának is a távol ülő kék szemeivel, furcsa állformájával, és törékeny – még nálam is törékenyebb -, nagyon sápadt alakjával.
Jeremiah nem lőtt, de nem engedte le a fegyvert.
- Ha a kő alatt a barlangra gondolsz odafent, igen.
- Azért jöttem, hogy elmondjam - most még elmehettek. - válaszolta a nő, furcsán félrebillentve a fejét. - Az urunk még elenged.
- Ha elmegyünk, a hazánknak vége. Nem mehetünk el egyelőre. A nagyuratok Mangaracal? Ő viszont vár minket.
- Ti vagytok ennek a városnak a lakói? - kérdeztem. - Nem vagytok meglepődve, hogy itt lent láttok... minket?
A nő megrázta a fejét.
- A mi urunknak nincs neve. Ő a víz, a mély, a sötétség és az élet. Mi is onnan jöttünk, ahonnan ti. És azért. A csillag az urunk tulajdona.
- Mit akar az urad a csillaggal? Csak nem fél tőle?
Végre megértettem. Ők nem a város lakói voltak, hanem a Víz szolgái, ami azt jelentette, hogy... hogy a Peremen lehetett értelmes, emberszerű élet, és mi voltunk az elsők, akik találkoztunk velük. Hacsak a nő nem Jeremiah-hoz hasonlatos ember volt, csak... fura. Még nálam is furább. Még mindig egészen összezavaró volt ez az egész.
Kétségbeesetten néztem Jeremiah-ra.
- Tudjátok mi ez a Csillag egyáltalán? Úgy valójában. Mert nekem egyáltalán nem olyan dolognak tűnik, ami bárkit is megilletne, sőt...
A kijelentésre, hogy a víz félne bármitől az egyik nagy halember csikorogva morgott, és ugrásra készen felszültek meg az izmai, de a nála jóval kisebb nő egyetlen szemvillanással megállította.
- Mi nem tudjuk, csak az urunk. És ő határozott róla, hogy az övé. Szóval vállasszatok. Menjetek - vagy meghaltok.
- Bocsánat, de nem fog menni. Nem adtatok okot rá, hogy rátok bízzuk a követ. Utolsó figyelmeztetés részemről is.
Jeremiah rátette az ujját a ravaszra. Én nem akartam lőni, és megölni senkit végképp nem, de vallási fanatikusokkal sem láttam értelmét vitatkozni, és ők egyértelműen azok voltak. Azért reméltem, hogy elég lesz megsebesíteni őket... Az izgága halember, aki már az előbb is nekünk akart esni most tényleg felénk lendült, Jeremiah viszont egy határozott lövéssel átlyuggatta a fejét. Dörrenés hallatszott, ahogy a légnyomásos fegyver elsült, az acéltüske pedig átszakítja a lény koponyáját és jókora darabot kiszakított a fejéből. Ahogy előre esett, az izmai megremegtek, és mintha zsugorodni is kezdett volna. Mire befejezte a rángást, már egészen embernek nézett ki - kivéve a fejét, mert az még mindig lyukas volt, és talán jobb is volt, hogy nem láttuk.
A másik sem teketóriázott, csatahörgéssel Jeremiah felé vetette magát, a nőt viszont elveszítettük szem elől. Mielőtt még összekaptam volna magam, hogy lőjek, hogyha Jeremiah bajban lett volna, a katona megint elsütötte a fegyverét, és bár a lény bele tudott kapaszkodni a páncéljába, azelőtt lerobbant az ő feje is, hogy kárt tudott volna tenni benne. Ahogy a földre zuhant, ő is visszaváltozott emberré, a nő viszont tényleg eltűnt.
Így magunkra maradtunk két holttesttel. Két ember holttestével.
Úgy éreztem, mindjárt hányni fogok, de igyekeztem visszatartani. Szörnyeteget voltak és ők támadtak ránk.
- Mégis mi a fenék ezek? - kérdeztem felháborodva miközben leeresztettem a kezem benne a fegyverrel, amit nem sütöttem el, ellenben remegett mint a nyárfalevél. Jeremiah valamit vizsgált a testeken, de utána felállt mellőlük.
- Jó kérdés. Az alapján, amit beszélt a lány, a víz-titán szolgái. Vagy csak a lány volt az, nem tudom. Látszólag szemmel is rendre tudta utasítani őket. - mondta miközben újra beletöltötte a két tüskét a fegyverébe, amiket az előbb lőtt ki. Az nekem is feltűnt, hogy a nő volt a főnök közöttük. Vajon ő is ilyen halember volt?
- Atlas nem mondta, hogy a víz-titánnak lennének szolgái. El tudod képzelni, hogy a Peremen éltek emberek eddig is, csak még nem találkoztunk velük és egyik titán sem emlegette őket? És akkor még itt vannak ezek a lentiek... - felsóhajtottam. Ezek most mind mellékes kérdések voltak ebben a pillanatban, később viszont nagyon fontosak is lehettek. - Tartsuk magunkat az eradeti tervhez és irány Mr. M.?
- Szerintem ő fogja tudni a legtöbbet mondani a helyzetről. Bármi vagy bárki is legyen az. Talán nem kell harcolnunk vele. Elvégre vár minket. - helyeselt Jeremiah. - Szerinted fog tőlem autogramot kérni? Még nem gyakoroltam korábban, mi lesz, ha fog?
Egyetértően bólintottam, én is ezen a nyomon haladtam volna tovább. Tartottam tőle, hogy a nővel még fogunk találkozni, akár akarunk akár nem. A férfi kérdésénél egy pillanatra megtorpantam, elsőre nem is értettem miről beszélt, de utána felnevettem.
- Ha fog kérni, akkor szerintem adj neki, legalább meg fogják tanulni rendesen leírni a neved. - kuncogtam. Persze erre nem volt túl sok esély, de arra tökéletes volt, hogy kicsit eltereljük a gondolatainkat a dóm felé menet.

Titanomachia – Evie & JC

Küldetés

-----------------:O:-----------------

A hosszú kőlépcső minden fokával egy kényelmetlen inger szaladt fel Jeremiah gerincén, egészen a tarkójáig. Valahogy érezte, hogy ez csak úgy múlhatna el, ha gyorsabbra venné a lépéseit – a Hívás volt, de ennyire erősnek talán soha nem is érezte még. Ha nincs ott Evie, talán a lépcsősor felét ki is hagyja, és felszerelésétől megerősített testével könnyűszerrel le is veti magát a legközelebbi épület tetejére. De nem tette – felelősséggel tartozott a lány felé, őt haza kellett vinnie. Ránézett a mellettük elterülő városra, és le sem vette róla a szemét. Fókuszálnia kellett. Jeremiah meg mert volna esküdni, hogy látott már hasonló épületeket, de hogy az álmaiban vagy máshol, azt nem tudta biztosra megmondani. Abban biztos volt, hogy Evie már furcsábbakat is láthatott. Amennyire elkényelmesedett katonaösztönei meg tudták mondani neki, a város koncentrikusan egy központi hely köré épült, elszórtan tornyokkal taglalva. Hogy azok épp őrtornyok, rituális épületek vagy szimplán csak gazdagok házainak díszei voltak, arról nem volt azonban meggyőződve ebből a távolságból. El kellett érniük a legközelebbi ilyet. Egy torony taktikai előnnyel járt, bármilyen ellenféllel szemben. Talán még a vízzel szemben is. Hátrapillantott Evie-re, hogy tudja-e követni őt, majd csak hogy kitöltse a csendet, megszólalt.
- Nos, Asszisztens-kisasszony, ön merre venné az irányt egy ilyen helyzetben?
- Ha őszinte akarok lenni, Mr. Cooper, visszafelé. Megkérdezni Atlast, hogy ez a város például eddig is itt volt-e vagy a csillaggal érkezett. Ezen kívül azt hiszem jó lenne azonosítani azokat a helyeket, amiknek volt valami tényleges funkciójuk, könyvtár, palota vagy valami ilyesmi, ott a legnagyobb az esélye, hogy valamiféle információra bukkanhatunk.
Felelte a lány némi lenyűgözött nézelődés után, Jeremiag pedig bólogatott. Természetesen nem a visszafordulásra – oh, az esze ágában sem volt.
- Remek elképzelés, magam is így tennék. Már csak abban nem vagyok biztos, hogy szüksége volt-e azoknak, akik építették ezt a helyet ilyesmire... Hogyan tudhatjuk meg róluk a legtöbbet? – Folytatta a kérdéseket. Evie éles eszű lány volt, utólag visszatekintve több, mint jó ötlet volt az Akadémiára beajánlani őt neki.
- Eddig bármilyen más fajjal találkoztunk, mindegyiknek volt valamiféle szerveződése, sőt, legtöbbjük hasonló volt az emberekéhez. Mivel ők is házakban éltek, meglehetősen hasonlókban, mint mi, elsőre talán élhetünk a hipotézissel, hogy ebben is hasonlóak hozzánk, a tündérekhez és a lidércekhez.
Érezte a veterán, hogy igyekszik a lány a lehető legtudományosabban fogalmazni. Néha-néha ő is azon kapta magát – főleg ha a mérnökökkel beszélt a vértjéről – hogy ő is átveszi a tudósok szava járását. Ellenben a gépészek jóval többet káromkodtak, ami pedig a katonai múltjához állt közelebb, így velük gyorsabban szót is értett.
- Úgyhogy én továbbra is megpróbálnám megkeresni a legközpontibbnak tűnő építményt.
- Ha csak nem olyanok, mint Atlas vagy Rhea... – Felelt fáradt mosollyal Jeremiah. Egyáltalán nem gondolta helytelennek a lány megállapításait, de mentálisan szeretett a legabszurdabb helyzetekre felkészülni. Ez pedig kiemelkedően abszurd volt. Minden esetre bólintott. Maga is erre gondolt egy toronyhoz tett kitérő beiktatása mellett. - Akkor menjünk középre.
- Atlas és Rhea nem építettek házakat maguknak. – Felelte halkan Evie, de azért ő is mosolygott. Jeremiah ezt jó jelnek tartotta. A jó kedv mozgásban tartja az embert. Most pedig mozogniuk kellett.
Az épületek között egy sugárútra tértek rá, ami láthatóan a város közepe felé vezetett. Átláthatóbb volt a helyzet, mint várta Jeremiah, így nem is nagyon akart toronyra mászással időt pazarolni. Hanem amint a város némaságában elhaladtak az egyik mellett, katonai elővigyázatosságból is feltekintett a tetejére és fél szemmel egy apró alakot látott leugrani a magasból. A szíve kihagyott egy ütemet, és oda is kapta a fejét, de már csak a sötétbe vesző fekete barlangfal üressége fogadta. Megtorpant. Nem volt szokatlan repülő humanoidokat látnia, Estrance tele volt tündérrel. Nem azonban a föld gyomrában, elemi szörnyetegektől körülölelve. Reflexesen intett csendet Evinek, majd jelzett, hogy kövesse őt és előre tartott fegyverrel elindult a torony felé óvatosan. Egyelőre nem zárhatta ki azt sem, hogy pusztán a képzelete játszik vele, és lassan kezd a sok fura tényező az agyára menni. Kockáztatni viszont nem kockáztathatott. Különösen Evie biztonságáért sem.
A fémfalú épület belseje ugyan olyan kihalt volt, mint az azt körülvevő utca. Jeremiah vasalt csizmája a legnagyobb óvatosság ellenére is kopogott a rozsdamentes lépcsőfokokon, de ennek ellenére is kéretlen társaság nélkül érték el a torony tetejét. Jeremiah gondolatai beigazolódtak – kilátó lehetett az épület. Miután meggyőződött róla, hogy senki nincs ott, és fejjel már biccentett is Evie-nek, hogy induljanak lefelé, megpillantotta az alakot, a korlát nélküli kilátótér szélén. Emberlánynak tűnt, alig több mint tízesztendősnek. Az arca pedig leginkább azokra az emberekre emlékeztette, akiket az elméje az álmában konstruál emlékeiből. Vagy mint Estrance cirkuszi mutatványosainak porcelánképű automaton-bábuira. Eléggé emberszerű, hogy felismerhető legyen, de pont nem annyira, hogy kellemes is. Egy pillanatra rámeredt Jeremiah-ra a furcsán körkörös szemeivel, majd levetette magát a toronyból. A veterán ösztönei azonnal féltérdre vetették őt, és fegyverét nem leeresztve vadul kereste a különös jelenséget. Nem lehetne itt lent senki rajtuk kívül. Már pedig ez határozottan valaki volt. Vagy valakinek tűnt. Ennyi ideig nem élhetett túl viszont idelent senki egymagában, főleg nem ilyen magasságokból leugrálva. Ha ember is volt egykor, már nem az. Evie-t figyelte fél szemmel közben. Láthatóan a lány semmit nem látott a dologból. Az alapvető katonai kézjeleket átvették már együtt, így jelzett neki: "Ember" "Gyerek" – majd odamutatott, ahol kiugrott a toronyból a jelenség. Evie megrázta a fejét és visszajelelt neki.
"Hol?"
"Ugrott. Lefelé."
"Honnan?"
Jeremiah álló helyzetbe tornázta magát – nem múlt el a veszély, de térdelni se volt értelme tovább. Odasétált a helyhez, ahol üresen ásított a mélység, és lefelé mutatott. A lány pedig nyújtotta a kezét, hogy a kőhöz – vagy talán fémhez – érjen. Meg akarta állítani őt először, de a kíváncsiság nagyobb volt, így érdeklődve figyelte a lány reakcióit. Pár másodpercig meredt maga elé az asszisztense, majd hirtelen, szinte fájdalmasan kapta el a kezét a felülettől. Hangja és arca is tükrözte a szenvedését.
- Figyelmeztess rá, hogy ebben a városban ezt többé ne próbáljam meg. Túl... sok… Tényleg emberszerűek, de nem emberek és... valami szörnyűség történt. Azt hiszem. És azt hiszem láttam a Csillagot is, de nem biztos. De nem láttam emberlányt leugrani.
A veterán azonnal kezet nyújtott neki, hogy felsegítse, majd halványan megcsóválta a fejét. Még mindig rosszul érezte magát amiatt, hogy a hely felfedezésére használják a lány képességeit. Meg kellett volna állítania.
- Ne is tedd, kérlek. Amennyit kell, úgy is megtudunk a helyről. Ha már felcsalt ide minket a hallucinációm, nézzünk szét!
A város felépítése valóban olyan volt, mint amire JC számított. A távolban, nagyjából a hely közepén láttak egy kupolás épületet. Bármi is lehetett, az volt a céljuk. Annak kellett lennie – hiszen a többi épület uniform módon volt jellegtelen. Kivéve azt az egyet, amelyik nem volt messze tőlük, és a háztetőn ott ült a különös látomás, most bús arccal tucatnyi méterekről suttogva a fülébe. Jeremiah eldönttötte, hogy nem valódi. Nem lehetett az. Mi lesz a következő, repülni fog? Énekelni?
"Szóval kezdődik megint. Az idő... nem változik. Üdv itthon, katona. Mangaracal már várt..."
Nagyot sóhajtott a férfi, ahogy a látomás ismét eltűnt.
- Nem hallottál esetleg valamiféle Mangar... Mangaracal névről az előbb? – Kérdezte a lányt, de meg is rázta a fejét. Lényegtelen volt, látomások véleményére nem adhatott. - Nem, nem fontos. Menjünk, nézzük meg azt ott. Nem vagyok szakértő, de fontos helynek tűnik. – Bökött a kupolás központi épületre, amit Evie is figyelt.
- Ne-nem... Kérlek mondd el mit látsz. Hátha ketten okosabbak vagyunk, és... mondhatjuk hogy van tapasztalatom a látomásokkal, még ha másmilyenek is. – Evie hangja aggódó volt és zavart. Jeremiah nem tudta, hogy mennyire akarja a saját őrületével terhelni őt, így csak akkor kezdett beszélni, amikor már kiértek a toronyból és úton voltak a központ felé.
- Nos, azt hiszem azt képzelődöm, hogy bárki is az, akit látok a látomásaimban, az egyrészt tudja, hogy katona vagyok, másrészt meg mondja, hogy az az M-betűs fazon várt. Ma már ő lenne a második, aki név szerint vár. Az ilyesmi nem vezet jó dolgokra. – Mondta a szokásos hangján, mint amikor viccelődik, de ő maga sem érezte annyira szórakoztatónak a helyzetet.
- Hiszel a szellemekben?  - Tette fel a kérdést az asszisztense a semmiből, Jeremiah pedig azonnal megrázta a fejét. Legalább azokra, amikre a papok tanították biztosan támaszkodhatott.
- Egyelőre azokban talán még nem. Ha mind Sinanhoz megyünk a halálunk után, nem kóborolhat itt senki.
- Ha tudja, hogy itt vagy, tudja, hogy ki vagy, akkor egy időben létezik velünk. Ez a rémálmokban szokásos így, de... ez biztosan nem az. Így hát próbálok kicsit a dobozon kívül gondolkodni, és a szellem tűnt a legvalószínűbbnek. – Gondolkodott el Evie. Jeremiah értette a gondolatmenetet, nem is tette volna szóvá a dolgot. Azok felé sem szokta, akik tényleg hisznek bennük. Nem firtatta senki meggyőződését – az övé erős volt, erős annyira, hogy kiállja a változások próbáját, és be is tudja építeni az új dolgokat, amikkel találkozik. Még majd el kell gondolkodnia rajta, hogy a különös látomásokat hogyan szintetizálja világnézetébe, de ez a felszínre marad.
- Talán nem vezet jó dolgokra, de úgy tűnik szupersztár vagy itt a Peremen. És még egy szupersztár se lehet udvariatlan, szóval meg kel látogatnunk Mr. M.-et. – Viccelődött most Evie, amire Jeremiah legalább halványan elmosolyodott. Ha a lány igyekezett bátorítani őt, neki is fókuszálnia kellett. Mielőtt azonban válaszolhatott volna neki, egyáltalán nem emberi hangok ütötték meg fülüket, amiket egy oldalutcából egy különös teremtmény mászott elő, ami leginkább Jeremiah-t azokra a képekre emlékeztette a kiképzéséről, amik a félresikerült hibrid-kísérletek megőrült torzszüleményeit ábrázolták. Reflexből rátartotta a fegyverét, majd intett Evie-nek, hogy maradjon mögötte – látta a lány reakciójából, hogy ez most nem pusztán az ő elméjének szüleménye. Úgy tűnt, a fegyvert felismerte – vagy a szándékot, ha mást nem – és megtorpant a dolog. Előkerült egy kissé különböző másik ilyen is, majd közöttük egy fakó nő lépett elő közöttük, aki ugyan csak embernek tűnt, de egy kicsit másnak. Kíváncsi volt Jeremiah, hogy van-e neki köze a látomásához.  
- Titeket szólított a kő? – Kérdezte üres hangján a nő. Valamiért kissé Hannah-ra emlékeztette őt, akit megszállt az erdő odafent, de nem is tudta, hogy pontosan miért.
- Ha a kő alatt a barlangra gondolsz odafent, igen. – Felelt kurtán, egy pillanatra sem leeresztve fegyverét.
- Azért jöttem, hogy elmondjam - most még elmehettek. Az urunk még elenged.
- Ha elmegyünk, a hazánknak vége. Nem mehetünk el egyelőre. A nagyuratok Mangaracal? Ő viszont vár minket.
- Ti vagytok ennek a városnak a lakói? – Kérdezte Evie kinézve JC mögül. - Nem vagytok meglepődve, hogy itt lent láttok... minket?
- A mi urunknak nincs neve. Ő a víz, a mély, a sötétség és az élet. Mi is onnan jöttünk, ahonnan ti. És azért. A csillag az urunk tulajdona. – Felelte megrázva a fejét, és össze is állt a kép Jeremiah fejében. Hát persze, ez egy olyan ember volt, aki a víz-lény befolyása alatt állt. Hogy élő vagy halott, azt nem tudta eldönteni. Ebben az esetben azonban egyértelműek lettek számára az erőviszonyok és a csapatok. Ellenségek álltak előttük.
- Mit akar az urad a csillaggal? Csak nem fél tőle?
- Tudjátok mi ez a Csillag egyáltalán? Úgy valójában. Mert nekem egyáltalán nem olyan dolognak tűnik, ami bárkit is megilletne, sőt...
Jeremiah provokációja hatást ért el a hal-lénynél, és majdnem nekik is ugrott, de a nő egyetlen pillantásával megfékezte azt. Tehát értették a nyelvüket és egyértelmű lett a fölé- és alárendeltségi lánc is.
- Mi nem tudjuk, csak az urunk. És ő határozott róla, hogy az övé. Szóval vállasszatok. Menjetek - vagy meghaltok.
- Bocsánat, de nem fog menni. Nem adtatok okot rá, hogy rátok bízzuk a követ. Utolsó figyelmeztetés részemről is.
A veterán felkészült a lövésre. Az ujja a ravaszra került, az a szörnyeteg pedig akit az imént nyugalomra intett a nő most megmozdult feléjük. Több se kellett Jeremiah-nak: Remekül célzott, a lény feje pedig jó nagy volt. Esélyes se volt célt téveszteni ezen a távolságon. Elsült az ágyú, a lövedék pedig minden gond nélkül siklik át a teremtmény koponyáján, jelentős részét eltávolítva annak. Nem nézett rá a lény holttestére – csak bízott benne, hogy ennyi elég volt neki. A másik is megindult feléjük – vagyis inkább úton volt már – és nem is állt vissza a nyomás elég gyorsan. A teremtmény belekapaszkodott JC egyenruhájába a bal karján, amit ösztönösen tartott maga elé mintha egy kutya támadását próbálná hárítani. Karmai fogást kerestek a szénacél védőháló-rétegen, ami a felszíni szövet alatt húzódott, de sikertelenül. Jeremiah nem késlekedett, arcába tartotta fél kézzel a fegyverét, és elsütötte azt, ezt a lényt is megszabadítva többnyire fölöslegesnek bizonyult agytartományaitól. Ledobva a holttestet a nőt kezdte keresni, de sikertelenül. Nem is volt benne biztos, hogy mikor tűnt el. Most jött el az ideje, hogy megvizsgálja a holttesteket – halszörnyek helyett embereket talált csak azonban. Leereszkedett hozzájuk, hogy közelebbről is megnézze őket. A vér friss volt, szaguk – a halszagot és a belsőségek szagát leszámítva – nem volt. Friss, vörös szövetek meredtek ki tépetten a sebből. Éltek, ellenben a titánok általános modus operandii-jával ellentétben.
- Mégis mi a fenék ezek? – Kérdezte Evie, miközben Jeremiah felkelt a holttestek mellől. Látta a lányon, hogy mennyire remeg, és annyira szorítja a fegyverét, hogy a veterán attól tartott eltöri azt – noha ez még neki is lehetetlen lett volna felserelése nélkül.
- Jó kérdés. Az alapján, amit beszélt a lány, a víz-titán szolgái. Vagy csak a lány volt az, nem tudom. Látszólag szemmel is rendre tudta utasítani őket. – Felelte Jeremiah, miközben visszatöltötte a dobtárba a két ellőtt tüskét és kompresszorával megfelelő szintre növelte a nyomást fegyvere gáztartályában.
- Atlas nem mondta, hogy a víz-titánnak lennének szolgái. El tudod képzelni, hogy a Peremen éltek emberek eddig is, csak még nem találkoztunk velük és egyik titán sem emlegette őket? És akkor még itt vannak ezek a lentiek... – Gondolkodott Evie, miközben sikeresen visszanyerte irányítást gondolatai és teste fölött is. - Tartsuk magunkat az eradeti tervhez és irány Mr. M.?
- Szerintem ő fogja tudni a legtöbbet mondani a helyzetről. Bármi vagy bárki is legyen az. Talán nem kell harcolnunk vele. Elvégre vár minket. – Biccentett a veterán. - Szerinted fog tőlem autogramot kérni? Még nem gyakoroltam korábban, mi lesz, ha fog?
Kellett pár másodperc, hogy Evie rájöjjön, hogy Jeremiah viccel. A katonák mindig viccelődtek. Nem azért, mert nem vették komolyan a helyzeteket – pont az ellenkezője: Ha teljesen átadták volna magukat a helyzeteknek, elvesztek volna. Egy katonának mindig mennie kellett előre. Vajon ilyenek voltak a múlt katonái is? Azok, akiket a látomás-lány látott? Nem volt más választásuk, mint Mangaracal-tól megkérdezni azt.
- Ha fog kérni, akkor szerintem adj neki, legalább meg fogják tanulni rendesen leírni a neved. – Kezdett belejönni a lány a tréfálkozásba, amit Jeremiah nagyra értékelt. Máskülönben nagyon hosszú és nagyon nyomasztó egy óra várt volna rájuk a dóm felé vezető úton.

× Titanomachia ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Tovább haladunk a hatalmas dómszerű épület felé. A tekintetem fel-alá járkált, hogy látok-e még olyan halszörnyeket, mint korábban, hogy ránk akarnak-e támadni. Érdekes módon tőlük tartottam, a Víz szolgáitól, de a város szellemlakóitól nem. Ők már réges-régen elmentek innen. Kicsit arra a rémálomra emlékeztetett ez az egész, amit nemrégiben éltem át a Cserfes Cigánylányban. Senki sem tudta igazán, hogy mik is voltak a rémálmok, hogyan működtek valójában és azt sem, hogy miért, de most úgy éreztem, mintha az valamiféleképp felkészített volna azokra a megpróbáltatásokra, amik a valóságban várhattak rám. Legalábbis lélekben, ha máshogy nem is. Lehet mindez persze csak érzékcsalódás volt, de mintha most magabiztosabban lépkedtem volna az ismeretlen felé, tudva, hogy ellenségekkel vagyunk körbevéve, mint amikor a rémálomban először néztünk farkasszemet a géplényekkel. Akkor ott az ugyanolyan valóságosnak látszott, mint most ez a város.
A fényviszonyok valamicskét javulnak, de még mindig inkább volt szürkület, így a napfényt igénylő orea tárgyak sem működhettek, csupán a Jeremiah felszerelését tápláló kohó duruzsolt a háttérben. Szerencsére nem rontott ránk semmiféle veszély, de mindketten a gondolatainkba mélyedtünk. Hogy a férfi fejében mi járhatott, azt én nem tudhattam. Én időnként – még így is, hogy nem használtam a képességeimet – áttetsző emlék-alakokat láttam befordulni sarkokon, néha odébb vonulni arctalanul és felismerhetetlenül. Szomorú sors volt ez minden szellemnek. Némelyik katonának nézett ki, más egyszerű járókelőnek, és egy pislogással eltűntek, mégis tudtam, hogy nem csak érzékcsalódás volt. Ennyire sosem volt élénk fantáziám. Átkaroltam magam, mintha fáznék, pedig nem volt valójában hideg.
- Különös ez a hely... - motyogtam. - Valahogy... mintha folyton álmodnék, és emlékfoszlányok közt sétálnánk. - jegyeztem meg JC-nek, csak hogy beszéljek, hogy ne maradjak teljesen egyedül a gondolataimmal. Még ha ebben a csendben, régmúlt emlékek vagy a holtak szellemei között ez talán szentségtörés is volt.
- Egyetértek. Eddig még nem taszított soha a perem. Eddig.
Egy nyomasztó óra sétálás után elértük a hatalmas kupola legszélét. Legalább akkora volt, mint az Akadémia főépülete, egyetlen bronzszínű, de annál jóval fényesebben tükröződő fémből volt. Azért annyira nem volt sima a felszíne, mint először tűnt, rengeteg megtört félkörös motívummal díszítették, mintha egy tó felszínét néztem volna eső idején, csak épp itt nem mozogtak a hullámok. Bár hogy őszinte legyek, már az sem lepett volna meg igazán. Kis keresgélés után találtunk egy bejáratnak tűnő részt is, hasonlót, mint ami a városba magába is beengedett minket. Egymásba oltott körök és szimbólumkombinációk. Ez lehetett a sztenderd megoldás annak idején.
Megálltam a bejárat előtt, majd felsóhajtottam.
- Hát... Azt hiszem nem nagyon van választásunk, nem igaz? - mosolyogtam rá fáradtan Jeremiah-ra, majd utána rátapasztottam a kezem az ajtóra, hogy kitaláljuk a kódot.
- Ha bármi gond van, szólj. És ne vidd túlzásba. Láttam, hogy nem tesz jót neked... - mondta Jeremiah aggódva. Jól esett, de sajnos ez nem olyasmi volt, amiben tudott segíteni. Hátat fordított, hogy fedezzen, ameddig kiderítettem a kódot. Biccentettem még Jeremiah-nak majd igyekeztem nagyon csak a lényegre koncentrálni. Meg is lepődtem, hogy ez sikerült.
- Úgy tűnik a fogyatkozó erőnek is megvannak az előnyei. - mondtam megkönnyebbülve, majd megmutattam neki a helyes szimbólumokat.
A megfelelő szimbólumok megnyomása után a bejárat feltárult, egy vaksötét folyosóra, ami cseppet sem volt bizalomgerjesztő, de nem nagyon volt más ötletünk, merre is mehettünk volna ezen kívül. Megálltam a bejáratnál. A hölgyeket csak azokban az ajtókban illett előre engetni, ahol biztosan nem fenyegette őket veszély mögötte - ez pedig most pont nem ilyen volt. Jeremiah lámpást gyújt, és óvatosan megindul a sötétben, ügyelve minden rezzenésre. Halkan szólalt meg, bár a fény, azt hiszem, így is elárult minket, ha valaki lapult a sötétségben.
- Szorosan kövess. És reméljük, hogy bárki van is itthon, nem bánja, hogy nem kopogtunk...
Nem kellett kétszer mondania, szorosan a sarkában voltam, már-már illetlenül közel, de a helyzet sajnos megkívánta.
- Szerintem bárki is van itt, tudja, hogy jövünk. - mondtam.
A folyosó, amit a lámpás megvilágított hamar elágazott. Az épület belülről is körkörös volt, igazából továbbra is leginkább az Akadémiára emlékeztetett, mintha annak egyik furscább mérnök-szárnyának modern folyosóin járnánk. Egy lépésnél azonban Jeremiah lába alatt megsüllyedt a padló, azután egy halk „klikk” hallatszott… Majd néhány másodpercig semmi. Elsőre lefagytam, de utána hátraléptem egyet. Az ilyesmi a kalandregényekben mindig csapdát jelentett... A férfi szerencsére még nálam is gyorsabban reagált, hátraugrott és közben még engem is a vállára kapott, hogy mind a ketten minél távolabb kerüljünk a kattanó kőtől. Felsikkantottam, de rögtön utána el is hallgattam.
Egy dallam kúszott az elmémbe, nem a fülemmel hallottam, hanem közvetlenül a fejemben. A legfurcsább dallam volt amit valaha hallottam bár itt mindenre ráaggathattam volna a "legfurcsább" jelzőt. Majd megszólalt egy egészen emberi hang… vagy inkább olyan, mint egy különösen modern és drága automatoné.
Stratégiai Igazgatóság, első szint. mondja egy ponton. Lakhatási ügyek, második szint. Nyilvántartási osztály - átmenetileg zárva.
- Ez valami... Hivatal? - próbáltam visszanézni a vállam felett Jeremiah-ra közben pedig nem tudomást venni erről az egészen furcsa és meglehetősen illetlen helyzetről. - Mi kell nekünk, stratégiai igazgatóság, nem?
A katona alaposan körbenézett, majd letett. Egy pillanatra átfutott a fejemen, hogy vajon ő is hallotta-e a hangot, de nem volt meglepve a kérdésemtől, így feltételeztem, hogy igen. Ezután megdörzsölte a borostáját.
- Azt hiszem az. De hol a lépcső? Felvonó?
A hang nem mondott többet, azonban a folyosó plafonjába építve több fényforrás is világítani kezdett, amitől végre beláttuk az egész helyet. Olyan volt, mintha csak tegnap ürítették volna ki, sehol egy porcica, karcolás, vagy állapotromlás, pedig tudtam, hogy az emlékek, amiket láttam korokkal ezelőttről származtak. A folyosó folytatódott tovább egy ideig, aztán kettéágazott.
- Ha ez egy hivatal, szerintem nem kell csapdákra számítanunk, kicsit biztonságosabbnak gondolom, hogy megkeressük. Hátha azok a halszerű izék nem erre jönnek... - mondtam, majd kicsit bátrabban vágtam neki a folyosónak a felkapcsolódott fényeknél, csak az elágazásnál torpantam meg és néztem a férfira, miközben próbáltam valami irányjelzést is keresni. Amikor Jeremiah odaért, arcára keserű félmosoly húzódott.
- Most már elmondhatod, hogy ki vagy épp mi, vagy. Nem akarunk bántani, ha te se minket. - mondta, de közben nem rám nézett. Valami olyat látott ismét, ami az én szemem elől rejtve maradt, de úgy sejtettem ugyanaz a különös jelenés lehetett, mint ami már korábban is megtalálta. Egy ilyen hely pedig nem volt alkalmas arra, hogy a másik épelméjűségében kételkedjek, rendkívül képmutató lett volna, és annyira sok ismeretlen dologba ütköztünk bele már csak eme rövid kirándulás alkalmával is… Így hát vártam. Vártam, hogy a férfi megbeszélje, amit szeretett volna a látomásával, és utána engem is beavasson. Hittem, hogy nem véletlenül látja ő, és nem én. Sinan, Vahe, vagy ki tudja ki mozgatta ezeket a szálakat, más szerepet szánt nekünk ebben a történetben.
Ám legalább volt szerepünk.
Bólintottam neki és kicsit a háttérbe húzódtam.
- Egy dologra válaszolj, mielőtt feltennék még egy kérdést: Miért próbáltál eltaszítani innét?
Szünet. Várakozás. A hosszából adódóan a látomás bőbeszédű lehetett.
- Az egy mellékes dolog, hogy mit akarok. Sokkal fontosabb, hogy mit kell tennem. - rázta meg a fejét Jeremiah. - De értem. Akkor az lesz a kérdésem, hogy melyik népből származtok ti, és hol találom a mestered?
Rövidebb válasz következett, miközben mellettem újra elsiklott egy szellemkép, egy gyermek, ahogy anyja kezét fogva sétált kifelé. Csakhogy ez most beszélt is.
- Ezt a várost már nem kell elhagynunk. - mondta a nő. - Nem kell félned. Mangaracal az utolsó menedék. Elpusztíthatatlan.
Nagy volt a kísértés, hogy kövessem az emlékfoszlányt, de nem tettem, inkább türelmesen vártam továbbra is, hogy Jeremiha befejezze a társalgást és összefoglalja nekem, amit megtudott. Nem szabadott elszakadnunk egymástól.
- És ki az a Mangaracal, akit a tetőn említettél? Azt mondtad, hogy ő vár minket.
Ez engem is érdekelt, hisz már annyiszor emlegették.
- Még egy dolgot mondj el. Mi az a "csillag" amit ezek a... titánok... keresnek, és hol van? Nem érhetik el ők hamarabb, különben a városnak vége.
Hosszabb válasz.
- Engedd meg, hogy elvigyük! Nem hagyjuk, hogy bármelyikük kezébe kerüljön.
Jeremiah ekkor rám nézett és biccentett, mire visszamosolyogtam és várakozón néztem a férfira. Jól alakultak a dolgok azt hiszem. Épp ideje volt, hogy jól alakuljanak. Úgy tűnt a társalgás befejeződhetett, mert éreztem, hogy mostmár a katona teljes figyelmét bírtam.
- Nos, nem is tudom, hogy hol kezdjem... - vakarta meg a fejét. - Szóval Mangaracal, a "csillag" és ez a város az egy és ugyan az a dolog.
Nagyokat pislogtam.
- De... egy egész város nem eshetett le az égből... Atlas teljesen másnak írta le a csillagot. Hacsak menet közben nem csomagolta ki magát, mint a vízbe dobott száraz virág... - én ezt továbbra is egy lehetőségnek láttam ezek után, bármilyen ostobaságnak is tűnt.
- A látomásom az imént említette, hogy van valami, mélyebben, amit nem vihetnek el a titánok, de mi igen. Azt hiszem arra gondolt a barlangunk.
- Nos jól van. Akkor gondolom arra kell mennünk. - válaszoltam a férfinak, majd hagytam, hogy mutassa az utat. - Mi ez a te látomásod egyébként, azt elárulta? Nagyon... készséges.
- Elképesztően abszurd, de azt mondta, hogy ő a Hívás. Kicsit nehéz elhinnem, bár nincs bizonyítékom az ellenkezőjéről se. - mondta Jeremiah miközben elindult lefelé én pedig továbbra is szorosan követtem. Egy ideig egyenesen haladtunk, majd éreztem, ahogy az egész körívesen lejteni kezdett lefelé.
- A-a hívás? Úgy érted az, amit te és a hozzád hasonlók éreznek, hogy jönniük kell a Peremre? Egy üzenet amit ő kürtöl szét? - próbáltam megfejteni, valahogy egymáshoz illeszteni a kirakós darabkáit, de sokszor mintha idegen nyelvet akartam volna tanulni.
- Jól mondtad, ő csak, aki csinálja. De hogy pontosan ki vagy mi ő azt nem mondta el. De ők építették ezt a helyet. És elvileg nem kellene létezniük már. - mondta Jeremiah mereven nézve a lejtőt, mintha bármelyik pillanatban megláthatott volna még valamit, egy újabb látomást, vagy ki tudja.
- Nem vagyunk archeológusok, de azt kell mondjam, kezd érdekelni, mi is történt velük.
Pedig egyébként itt, ezen az ősi helyen járva még el is gondolkoztam rajta, hogy talán érdekelne az ilyen típusú régészet… Utána kellett néznem, hogy Estance-ban voltak-e ilyen kurzusok, függetlenül attól, hogy az Akadémia nagyon a természet és mérnöki tudományokra rendezkedett be.
- Szintén, meg hogy egyáltalán kik vagy mik voltak ezek. Embernek néz ki. De ez nem jelent sokat. - rázta meg a fejét aggódva Jeremiah
- Vagy azt akarják épp, hogy embernek lássuk őket. A kinti ajtón nem emberkezeket láttam. - jegyeztem meg.
- Akkor megéri nyitva tartani a szemünket. Elég új dolgot láttunk már ma, azt hiszem...