In search for justice - Kayne & Matt

×My insomnia eyes×

Kayne & Matt

Úgy gondolta megérte elmondani neki, még ha az egyik legnagyobb titka volt is.
Nélküle nem tudta volna azonnal elkapni Lysistratát, nélküle ez az ember is megijedt volna a rangjától.
Crowle közbenjárása kellett, hogy az egész ügy elinduljon a maga
útján, méghozzá minél hamarabb.
Jobban tudott tárgyalni velük, bíztak benne, meggyőző volt és félretette gyanúját, honnan ez a biztos alvilági hatalom.
Ő vethette volna rá az utolsó követ, aki lassan az egész családját irtotta.
Hagyta, hogy beszélgessenek, nem szólt bele, jobbnak látta, ha a háttérben lapít, amíg Crowle maga nem szólította meg. Sejtette, hogy a készletek mit takarnak, de igazán kíváncsi volt a felszerelésre.
-Most már maradéktalanul megbízom magában Crowle, látszik, hogy érti a dolgát. Szövetségesek vagyunk és én nem fogom besározni Önt, vagy a Csalogányt. Biztos lesz még módom máshogy is honorálni a kedvességüket, hiszen jó, ha vannak ismerőseik bizonyos körökben, ha esetleg a törvény görbe szemmel nézne magukra valami miatt.
Tette hozzá, miközben követte és tudta, a férfi megérti majd, tulajdonképpen azt ajánlotta fel, hogy védelmet biztosít nekik alvilági ügyleteikhez, adott esetben, vagy legalábbis képes lenne köveket mozgatni meg értük, ha törvényt sértenének, hiszen abban mostanra egészen biztos volt, gyakran megeshet velük.

×In search for justice ×

Kayne & Matt

Az egyik felem megnézte volna, hogyan próbálja meg Kayne Westerburg besározni Matt Crowle nevét - vagy akár Callie-ét -, a másik viszont elégedett volt a válasszal. Ráadásul a jó kapitánynak meg volt a magához való esze, legalább annyiban, hogy nem kérdezett sem a Csalogány, sem a kapcsolatunk után. Szóval ketten követtük Jonathant a sikátorba, ahol a lótifuti - vagy akárhogy is nevezte Callie az árusait; pék? - kimozgatott két nagyobb téglát a falból és előhúzott egy lapos, de felettébb hosszú aktatáskát.
- Szóval, Mr. Crowle, mit szeretne? Sósat vagy édeset?
Mérgezzen vagy kábítson, ez volt a kérdés. A maga nemében volt valami művészien kreatív a Konyha álneveiben.
- Mindkettőt. Illetve kellene egy… nagyon csípős. Az a fajta, amitől sok ember szája kezd égni.
Jonathan felpillantott rám, de ahogy elővettem a kabátom zsebéből az erszényem, benne a nemsokára neki járó fizettséggel, megint csak vállat vont. Egy kisebb, gyűrött papírzacskóba dobált néhány cserépborítású golyót, meg egy üvegfiolát, aztán a száját összetekerve felém nyújtotta.
- Négy.
Egy pillanatra felszaladt a szemöldököm.
- Három hete még csak három-fél volt.
- Tény, Mr. Crowle. - ingatta meg a fejét a pék. - De azóta felment a dolgok ára. Ezek elég drága összetevők.
Erre csak a szemem forgattam, aztán leszámoltam neki a négy aranyat.
- Egy igazi lidérc vagy, Jonathan.
Jonathan erre elvigyorodott, aztán visszatette a táskát a téglák mögé és elfoglalta a szokásos őrhelyét.
- Nos, ezzel megvolnánk. - fordultam a kapitány felé. - Innen már magáé a terep, Mr. Westerburg. Vezessen.

×My insomnia eyes×

Kayne & Matt

Léptei fürgék, halkak, bár elméje éber és tekintete éles, ahogy Crowle után suhan, aki a legváratlanabb helyről “varázsolja” elő a muníciót konyhai jelszavakba takarva a megnevezéseket. Sós, édes, csípős?
A méretéből ítélve már-már találgat, aztán segít a dolgok cipelésében, noha az üzlet lebonyolításába nem szól bele. Átveszi, amit kell, a teher jó részét és biccentés kíséretében indul meg észak és a Légvár területei felé.
Mellékutakon vezeti Crowlet, bár elég körülményes és hosszú lenne pusztán gyalogszerrel nekiindulniuk, így új kocsit bérel fel, mint első útjuk alkalmával és a lehető legközelebb viteti magukat a magaslati területekhez.
Észak pompája teljes mellszélességben hirdeti a hatalmas különbséget a büdös, penészes sikátoroktól. Útjuk utolsó szakasza pedig az égi villamosok irányába húzódik, másképp nem tudnának felmenni.
Tömeg nem igazán van ezeken, csak bizonyos időpontokban szállják meg a szerelvényeket, mégis elintézi, hogy az ő járatukon senki se utazzon, elég csak pár aranyt csillogtatni hozzá és a megfelelő emberrel beszélni. Még így is ez a leggyorsabb mód felérni a Légvár szemetgyönyörködtető pompájába.
Már a peron is más minőségű, a magaslati kőépüketek cirádái pedig legalább olyan esztétikusak, látványosak, mint amennyire giccsesek. Kayne Westeburg már ismeri a lépést Lysistrata fallal körülvett, jól őrzött birtoka felé, de ismeri az itt-ott előforduló mellékutakat is, a kertek alját, mint a tenyerét, talán jobban, mint a falat. Gyermekkorában rejtezve járt, bokorról bokorra surrant, így most a lopakodók szemszögéből mutatja be a férfinak  Légvár csodaszámba menő fellegvárait, a gazdagság túlzó parádéját.
-Van ötlete a behatolásra?
Kérdezi már csaknem a célnál járva.

×In search for justice ×

Kayne & Matt

A zsebemben egy egész helyőrség ártalmatlanítására elég pékáruval követtem a fellegvári nemesficsúrt az újabb bérkocsiig. Ahogy átzötykölődtünk a város sötétebb odvaiból a világosabb odúkba, a farkasok is kezdtek máshogy kinézni. Tisztábbak voltak, puccosabbak, de a felvonón lézengők is ugyanolyan éhséggel nézték a körülöttük állókat, csak éppen máshogy fenték az agyaraikat. Alattomosabban, selyembe és aranyba rejtve. Meg persze oreába. Pofátlanul sok oreába.
Mire eljutottunk az úrfi másodunokatestvérének elfalazott magánodújához, már egy új gyűlölet ébredt bennem a nemesek iránt, pedig még az előző sem húnyt ki. A kérdés, amit Westerburg felém intézett szinte felrázott ebből a keserű bűvöletből.
- Ahogy én látom két lehetőségünk van. - néztem végig az előttünk emelkedő falon. - Vagy kopogtatunk, remélve, hogy beveszik a mesénket, vagy mászunk. Viszont ha mászunk és észrevesznek, akkor már nincs az a mese, ami kisegít minket. Szóval döntsön, főkapitány úr. A szerencséjében bízik jobban, vagy a beszélőkéjében?
Nekem nem jelentett volna különösebb gondot megmászni egy ekkora falat. Az, hogy odabent észrevettek-e azon múlt, hogy hányan cirkáltak a birtokon, de ezt én nem tudtam. Ezt talán csak Kayne tudhatta, szóval kénytelen voltam az ő nyakába varrni a döntést. Felőlem maradhattunk is a szerepeknél, amikben megegyeztünk - vagy csinálhattuk gyorsabban, de piszkosabban.

×My insomnia eyes×

Kayne & Matt

Ahogy a nagy fal előtt álltak és Crowle feltette a kérdést lehetséges variációk jelentek meg fejében.
Másznak, ha mázlijuk van, nem veszik észre őket, de kijönni a vélhetőleg zajos gyerekekkel már nem fognak tudni a falon csüngve, ráadásul a kockázat túl nagy, ha lebuknak nem tudják majd kimagyarázni.
Ugyanakkor mennyire lesz gyanús, ha bedumálva magukat Lysistrata halálával távoznak? Egyik megoldás sem tűnt jónak, rövid megfontolás után azonban biztosra ment.
-Beszélek. Azt hiszem jobb, ha nem kockáztatunk. Abban maradtunk, hogy maga egy Akadémiai kutató, én elkísérem, különben is ritkán látogatom meg az unokanővérem. Így a gyerekekhez is bejuthatunk, ha célzottan róluk érdeklődünk, de ha tud jobb szöveget Mr. Crowle, hallgatok magára. Ezidáig nem kellett csalódnom.
Amennyiben volt terv, meghallgatta és annak fényében kopogtatott az elülső, bejárati ajtó, oroszlánfejet mormáló rézkopogtatóján.
Természetesen egy komornyik nyitott ajtót, aki máris érdeklődő komornyikfejet hajtott a kapitány és kísérője előtt.
-Mr. Westerburg, minek köszönhetjük szíves látogatását? Nem jelentkezett be…
Kezdte furcsállkodva, de Kayne összeráncolt szemöldökét látva kissé megzerrent.
-Mint parancsnok, vajmi kevés időm van üzengetni, de éppen az Akadémián jártam, amikor összefutottam Jarvis úrral, hát úgy döntöttem elkísérem, megmutatom unokanővérem házát, mert egyrészt régen láttam, másrészt vannak elintéznivalók saját birtokomon is.
Nem messze innen ugyanis a Westerburg palota magasodott, és tudvalevő volt, hogy Kayne bizonyos időközönként rendszeresen látogatja. Érkeztek is különös szóbeszédek a porta felől.

×In search for justice ×

Kayne & Matt

A gróf válaszára csak biccentettem.
- Ahogy gondolja. A szöveg megfelel, ennél a fedőtörténetnél semmi nem juttatna be könnyebben. Ha meg már bent vagyunk... - Halványan elmosolyodtam. - Nos, onnantól meglátjuk.
Ahogy lassan megkerültük a gigászi falat, végig az árnyékában lopakodva, mint holmi tolvajok és végül kiemelkedtünk a kastély kapujánál, elmostam az arcomról Matt Crowle-t, és igyekeztem előszedni valami puccos akademikust. Nem voltam a legjobb színész. Általában másokat alkalmaztam, hogy szerepeket játszanak, én legtöbbször csak magam voltam - de azért valami összezavarót legalább kicsikartam magamból.
Megemeltem a kalapom a komornyiknak, ahogy azt hiszem egy egyetemi bugris tette volna.
- Szép estét. Jarvis Starling professzor. - mondtam kifejezetten idegesítő lassú tempóban. - Úgy értesítettek, hogy feltétlenül látnom kellene az egyik... példányt, egy kollegám kérésére. De azt hiszem az úrnő egyébként is tudja, ha minden igaz szóltak az érkezésemről, Kayne gróf csak volt kedves elkísérni.
Persze ha utánakérdezett, igen hamar kideríthette, hogy nincs semmiféle Starling professzor az Akadémián, vagy hogy az úrnője nem is várt senkit. De ahhoz, hogy utánakérdezzen, a komornyiknak hátat kellett fordítania.

×My insomnia eyes×

Kayne & Matt

Biccentéssel köszönte meg Crowle áldását a fedősztorira, aztán hatalmas levegőt vett. Na igen, bent majd meglátják mihez kezdenek.
Lopakodás után az undok, csontsovány komornyik elé értek, a kapun túljutva legalábbis, mely míves kovácsoltvas volt és feleslegesen impozáns. Az egész telket körülvette, de nem lehetett ellátni a végéig.
Az ajtó szinte parányinak tetszett ahhoz a belmagassághoz képest, ami előszoba néven tárult fel a vézna, nagy orrú alak mögött.
Házigazdája kedves rokonával persze nem mert vitába szállni csak illemtudóan biccentett szavaira, a Jarvisként bemutatott figurát azonban alaposan végigmérte.
Összehúzott, őszesfekete szemöldöke dúsan ráncolódott a bugris szövegét hallva, majd egy barátságtalan fitymálást még megengedett magának, mielőtt beengedte volna őket.
-Asszonyom nem értesített róla. De fáradjanak beljebb, rögtön utána küldök valakit. Leülhetnek a földszinti szalonban.
Lépett arrébb az ajtóból, hogy a vendégek befáradhassanak és megcsodálják a feleslegesen gigászi előcsarnokot. A monstrum méretű, kristályokkal kirakott lámpát, mely nehéz, aranyozott fémeken függött a egészen alacsonyan behajolva a térbe, hogy a néhány orea kristály megcsillanjon rajta a napszak bizonyos fényeiben, merthogy hatalmas ablakok keretezték a teret. Gigászi, fehér bársony szőnyeggel bevont falépcsősor vezetett egy nagyobb kerengőre, ahol az emeltek kezdődtek. Akkora volt, mint egy színház előtere. Néhány priccs hevert a falak mentén, az ablakok alatt, pár míves kisasztallal, melyekre lámpákat tettek. Jónéhány festmény is gazdagította az ablaktalan falakat, rég halott felmenők életnagyságú portéi.
Elhaladtak Kayne apjaé előtt is, a parancsnokot kirázta a hideg, fejét makacsan a komornyik hátának szegezte, aki egy bálteremnyi méretű szalonba vezette őket. Ezt már megannyi fotel és heverő gazdagította, középen fehér zongora, asztalok, frissen vágott virágokkal. Szintén rengeteg ablak, azokon függönyök, és számos mindenféle festmény Lyistratáról. Lovagol, bálon pózol, pudlikutyát szorongat.
-Foglaljanak helyet, máris hozatok teát és süteményt, valamint előkerítem az úrnőt.
Közölte a komornyik, azzal elsietett. Kayne azonnal Crowle felé fordult.
-Mi lesz? Megvárjuk?
Biztos volt benne, hogy újdonsült szövetségese ki tudja dumálni hogyhogy nem értesült a kisasszony vendégeiről, ugyanakkor nagyobb feltűnést keltenének, ha rögtön eltűnnének és a gyerekeket se találnák meg.
-Meg kell várnunk. Majd azt mondjuk az Akadémián elkevertek valamit, papírmunka, amit valaki nem csinált meg.
Győzködte magát.

×In search for justice ×

Kayne & Matt

Ahogy a komornyik mögött becsukódott a fogadóterem ajtaja én csak elmélázva körbejártam. Pofátlanul sok eladható dolog volt itt, és én nem voltam a pénztárcám ellensége, szóval ha az egyik antik, orea-berakatos füstölőtartó éppen elfért a zsebemben, nem lett volna szívem ott hagyni.
- Kicsit túlgondolja, Mr. Westerburg. - feleltem Kayne gróf kérdéseire anélkül, hogy ránéztem volna. Az a gyöngyházzal takart kis doboz, amibe Vahe tudja mit tartottak, sokkal érdekesebb volt. - A mesénk elérte a célját, bent vagyunk és hamarosan csatlakozik hozzánk drágalátos másodunokatestvére. Innentől felesleges kalapálni a részleteken. Ha jól csináljuk, amit csinálunk, egyébként sem lesz már alkalma Lysistrata úrnőnek sem elgondolkozni a nem összeillő részleteken, sem elmondani valakinek. Szóval csak üljön nyugodtan az asztalnál és legyen... lebilincselő. - mondtam egy fanyar mosollyal, miközben odasétáltam az ajtóhoz és lassan, kimérten lehúztam a bal kezemről a kesztyűt, felfedve a karmokat az ujjaim végén. Nem szerettem, ha véresek, nehéz volt véglegesen lesikálni róluk rendes szappan nélkül, de néha nem volt mit tenni. A másik kezemmel a forgótáras pisztolyt emeltem fejmagasságba, és így, ahogy voltam nekidőltem a falnak az ajtó mellett. - És reménykedjen, hogy Lysistrata jobban szereti az életét a hobbijánál.

×My insomnia eyes×

Kayne & Matt

Mit törődött ő azzal, hogy Crowle elemelte unokanővére ingóságait? Más felé nézett, a körömágyát vizsgálgatta, egészen addig, amíg a férfi el nem oszlatta egyre növekvő aggályait.
-Hát persze, lebilincselő, remek vagyok benne.
El is hallgatott, szemét forgatta közben, mert gyűlölte magát megjátszani és akárhogy is, bolygatta Lysistrata meggyilkolása. Ahogy annak idején az apjáé. Gyomra ökölnyi görcse rándult, végtagjai idegesen remegtek, mert a hibrid gyerekek sorsa is rajtuk múlt.
Ekkor vette le kesztyűjét Crowle és belőle több, meglepett sóhaj szökött ki, mint szerette volna.
Már éppen nyitotta volna ajkát, amikor mégis szoros bilincsbe zárta és a kérdés benne ragadt. Egyúttal a komornyik érkezett visszafelé, határozottan kopogó lakkcipők társaságában.
-Öhm, lebilincselő…
Ismételte, el ne felejtse, miközben ideges, remegő verejtékcseppek igyekeztek lefelé homlokán.
Aztán a komornyik benyitott a terembe és unokanővére nagy svunggal követte.
Magas, szőke, göndör hajú nő volt, temérdek festékkel az arcán. Bájos, a maga nemében, meglehetősen attraktív, széles vigyorú, ugyanakkor hideg, szürke szemeiben volt valami megmagyarázhatatlanul taszító.
-Kayne, csak nem? Hogyhogy meglátogatsz? Nagyon különös édes öcsém, hiszen gyerekkorod óta felém sem néztél, csak ha megboldogult édesapád rángatott magával a báljaimra.
Mondta, legalábbis ha volt rá egyáltalán alkalma.

Lysistrata portréja

×In search for justice ×

Kayne & Matt

Lysistrata Westerburg berobbant a fogadóba, mint... nos, mint egy nemes, aki minden lépését színpadra valónak gondolta. Unokatestvére - elnézést, másodunokatestvére - pedig valóban elég érdekes és váratlan, és talán egy csipetnyit gyanús volt, hogy elterelje a figyelmet rólam, miközben óvatosan a komornyik mögé libbentem. A bal kezem egyik karma véletlenül beakadt szegény, hűséges szolgája nyakába, és csak a következő lépésemmel tudtam kiszabadítani, sajnos a komornyik ütőerének egy darabjával együtt. Mikor a férfi feljajdult egy utolsót én egy forgással berúgtam az ajtót, aztán a piruett végén megálltam a grófnővel szemben, egyenesen neki szegezve a fegyvert.
- Szép jó napot, Madame. Hadd mutatkozzak be, a nevem Matt Crowle, és kifejezetten gyűlölöm a maga fajtáját, ahogy maga az enyémet. Szóval megérti, hogy amit most mondok, azt teljesen komolyan gondolom. - a monológot egy jeges mosollyal toldottam meg, egy pillanatra sem véve le a szemem a nőről. - Ha sikít, lelövöm. Ha futni próbál, szintén. Ezen kívül nézze meg jól az ujjait, ugyanis most azok jelentik az életét. Kérdezni fogunk öntől, Madame Westerburg, én és az unokafivére is. Minden válasz után, ami nem tetszik nekem, lelövöm egy ujját. Ha elfogynak az ujjai, akkor a szemét lövöm ki, aminek meg van az a hátránya, hogy a fejében van, szóval nem egészséges. Szóval, ezek után az első kérdés, hogy megpróbál-e futni vagy sikítani?
A vizualitás segített az embereknek átélni a fenyegetés mértékét, szóval az úrnő is hamarabb kezdett dalolni, ha közben el tudta képzelni, ahogy néhány ujjából már csak véres csonkok maradnak. Vagy ha nem, hát ezer örömest segítettem neki.

×My insomnia eyes×

Kayne & Matt

De Lysistratát annyira meghökkentette Kayne jelenléte, hogy nem figyelt. Talán mert a kapitány tett felé egy öblös lépést, a jajdulás elhangzásáig folyamatosan beszélve, még akkor is, ha cseppet sem taláta magát lebilincselőnek.
-Miért ne látogathatnálak meg, amikor olyan érdekes dolgokat hallottam rólad az Akadémián, amikor én is érdekelt vagyok Estrance ügyeiben, amikor összefoghatnánk.
Hadarta közelítve felé, míg fel nem harsant a komornyik sikolya és azzal egyidőben Lysistrata ajkát is elhagyta volna valami, ha Crowle nem elég gyors. De az volt.
-Egy hibrid…
Nyögte a szavakat undorral, mert mindez előbb jutott el tudatáig, mint bármi más, hogy egy mocskos, utolsó hibrid fenyegeti, egy állat.
-Micsoda? Kayne, mi ez? Mit merészel ez? Hogy lehet, hogy te?
Nem figyelt, ficánkolt, felháborodott és a legkevésbé sem akart kérdésekre válaszolni, noha az ujjai elvesztésénél megmerevedett, talán mert tudta, hogy a komornyik is meghalt és az ádáz, áruló unokaöccse valami gyilkost szabadított rá, rá az elragadóra, bűntelenre és ezt hirtelen nem tudta feldolgozni.
Kayne mögé perdült és a biztonság kedvéért befogta a száját. Jó szorosan, a nő moccanni sem tudott.
-Ha szépen válaszolsz, elengedlek, nem lesz semmi bajod, megígérem. Hol vannak a gyerekek?
Kezdte Kayne, hacsak Crowle nem tett fel előtte valami fontosabb kérdést. Lysistrata bólogatott, hátha akkor elengedik a száját, mert roppant fontosnak tartotta, hogy beszéljen.
-Először is, ha lelövi az ujjaimat sikítani fogok és akkor az összes biztonsági lelövi! Nem ússza meg, te sem úszod meg Westerburg. Nem működöm együtt! Tudom, hogy meghalok!
Toppantott mérgesen, aztán elordította magát.
-Őrséééééééééééééééég

×In search for justice ×

Kayne & Matt

Az emberek mind olyan egyformák voltak. Lysistrata is hamarabb látta meg a szétroncsolt korcsot a fegyver csöve mögött, mint a csőben sorukra váró golyókat, amik átszakíthatták a koponyáját. És még ezek után sem hozzám beszélt, az unokatestvérét kérdezte, mintha ezzel megmenthette volna a töredező világképét. Nem gondolhatott embernek, értelmes, érző, akarattal - és pisztollyal - rendelkező lénynek. Mert ha én az voltam, akkor a gyerekek is, akiket megkínzott. De ha én sem voltam az, akkor meg minek is tárgyalt volna velem?
Ezek után kérni sem kellett volna, olyan örömmel kapartam volna ki szép lassan a szemeit a helyéről, hogy aztán a nyelvére erőszakolva lenyelessem őket vele, amit csak nagyon kevés dolog tudott velem éreztetni. De sajnos az úrnő nem csak büszke volt, de ostoba is. Kayne gróf hiába próbálta volna befogni a száját, Lysistrata úgy döntött, hogy az eszét fogja játszani.
Úgyhogy ahogy Kayne ujjai félremozdultak én lendületesen letoltam a pisztoly csövét a nő torkán. A gyöngysorszerű, orea-fényben szépített fogak nekikoccantak a hideg vasnak, a nyelve puhán ficánkolt alatta, hogy helyet találjon magának, és közben kikerekedő szemekkel igyekezett valamit kiabálni.
- Azt hiszed, hogy bárhogyan győzhetsz még? He? - kérdeztem, miközben a pisztoly csövét félrerántva a pofáját is húztam egy irányba, míg egy hajszálvékony kis repedés meg nem jelent a szája sarkában. - Hogy a halálnak számít, hogy nemes vagy korcs az, aki padlót fog? Nem vagy már se úrnő, se hatalmas, se semmi. Ha meghúzom ezt a ravaszt, ugyanúgy be fogsz hugyozni, mint mindenki. Ugyanúgy fog rángani a kezed, ugyanúgy csattan majd neki az a kevéske hús, ami belőled marad az ajtónak. Kurva felesleges adnod itt a büszke úrnőt. Mert csak az ujjam rezdülése választ el attól, hogy ne legyél az. Hogy semmi se legyél egy szétrobban fejű hullán kívül.

×My insomnia eyes×

Kayne & Matt

Lysistrata előtt bizonyára lepergett az élete, ahogy néhány jelenet Kayne lelki szemei előtt is. A kényes kislány, aki hisztisen toppantott új, orea köves kis félcipőjében, az, aki bepanaszolta, ha nem úri kedvének megfelelően játszott. Gyűlölte, ahogy zsigerileg irtózott saját fajtájától, ahogy azonban pisztolycsővel a szájában a nő megremegett, ugyannak a kislánynak látta, akit egykor elkényeztettek a szülei, ahogy előttük az ő szüleik tették.
Bizonyára ezernyi gondolat száguldott át a nemesnő agyán, ahogy Crowle szemébe nézett, félt és gyűlölte, hogy egy “félvér” egy “állat” fog rá fegyvert, kitömve látta volna viszont, látszott az arcán, tüzes, felháborodott tekintetében, hogy a két elegy, emberi valója és nemesi származása ádáz harcot vívnak. Végül a nemes veszített, a rettegés győzött, valószínűleg a szöveg sokat tett hozzá, és amint saját vélhető megaláztatásáról hallott, valóssá vált számára kitől kell félnie.
Biccentett, bólogatott, beszélt, halkan, ha hagyták. Ezúttal Crowle szemébe nézve.
-Mit akar?
Ugyanakkor kívülről dübörgő léptek zaja harsant, valaki, valakik mégiscsak megneszelhették a zúgolódást.
Kayne biztos volt benne, hogy nem a hibrid gyerekek rohannak feléjük boldogan, hanem Lysisrtara őrségének bizonyos tagjai, szinte hallotta dünnyögő bocsánatkérésüket, ami elhangzott, ha levegőt vettek, megköszörülték torkukat, mert léteztek. “Elnézést, de mintha valami zajt hallttunk volna” Pedig annyi minden állt, vagy bukott rajtuk. Például ez most.
-Mondd nekik, hogy minden rendben, küldd el őket és talán életben hagy, ugye?
Nem az ő kezében volt a fegyver, ráadásul valahol élvezte Lysistrata kínlódását, hogy egy hibridtől függ az élete.

×In search for justice ×

Kayne & Matt

Ha kibaszott Sinan maga kérte volna sem hagytam volna életben ezt a picsát. Azok után, ahogy még ezek után is képes volt azon felháborodni, hogy hibridként nyomtam pisztolyt le a torkán, nem volt semmi, ami megállított volna, hogy kiloccsantsam az agyát - de még nem most. A sikeres bűnözőt és az agresszív faszt az időzítés választotta el egymástól.
Végül a nő bólintott, úgyhogy kihúztam a szájából a csövet, vissza az arca elé. A kívülről jövő lábdobogás szinte várható volt az előbbi közjáték után, és Lord Kayne egészen jól kitalálta, mit akartam mondani.
- Hallottad az unokafivéred. Nyeld le a rettegést és játszd el, hogy minden a legnagyobb rendben. És akkor nem lesz vérfoltos a szép, biztosan kibaszott drága ajtó. - tettem hozzá, de azért még utoljára megböktem a nő álla alatti lágy bőrt a fegyverrel. - De ha csak megremeg a hangod, drágaságom, nem lesz többé mivel sikítanod. Megértettük egymást?
Ha kissé konszolidáltuk idebent a helyzetet, onnantól rátérhettünk arra, amiért valójában itt voltunk - történetesen a hibrid kölykökre. De káoszban csak lopni volt jó, megmenteni kevésbé, szóval előbb szépen le kellett nyugodnia mindenkinek a picsába.