Cultural Clash

Hétf. Júl. 24, 2023 9:57 pm

Küldetés Moira, Zoi és Moros részére az aratási ünnepségsorozaton.

Szomb. Júl. 29, 2023 6:32 pm

Cultural Clash

Egy újabb ünnep…..

-----------------:O:-----------------

Soha nem fogom teljesen megérteni, hogy Chloe mit evett azon a Firesong-on, de a boldogsága, ami a kalandunk óta váltott leveleiben volt, megbékített. Örültem az ő örömének. A most érkezett levél viszont a kaland borzongásával töltött el, mert ismét kimozdulhattam és ez a békítős dolog izgalmasnak ígérkezett.
Azt írta, hogy van egy terület Tír na nÓg és a Birodalom határán, egészen a faun területekhez közel, ahol lassan békésen kezdett együtt élni a két nép, az emberek és a tündérek. Chloe leírta, hogy most Lughnasadra, az aratás ünnepére is nagy banzájt szerveznek... vagyis szerveznének, de még mindig kényes az egyensúly az ott élő emberekkel. Megírta azt is, hogy Decima kikötötte, mondja meg nekünk, hogy ez is egy szent hely, viszont az emberek mindent elkezdtek arrafelé termeszteni, főleg aranyló búzát, mert a környék ugyan ebben az időszakban igazán gyönyörű, és azt mondják, hogy a föld elsőre nem tűnik kiemelkedőnek, de mégis eddig minden évben rendkívüli volt a termés Birodalmi mércével és tündérmércéével is.
Chloe ott szeretett volna találkozni velünk, hogy segítsünk elsimítani az emberekkel a konfliktust, ha már Morosnak ebben olyan nagy gyakorlata volt. És azt is nagyon szerette volna, ha Moira is jönne, ha már az esküvőn nem volt ott. Na meg vannak egyéb örömteli hírei is, amiket megosztana velünk.
-- Segíts levadászni Moira-t. - mondtam izgatottan a levél elolvasása után a bátyámnak. - Gondolom nem is számít ilyen meghívásra és szeretnék mielőbb indulhatni. Chloe nagyon számít ránk.
-- Levadászni. – ismételte meg a szavamat Moros kissé hitetlenkedve. - Moirát. Ugyanarról a Moiráról beszélünk? Ha nem akarja, sose találom meg.
-- Én megtalálom. - vigyorogtam rá. - Bízz bennem.
-- Hát akkor rajta, Zoi. – tárta szét a karját. - Ugyanis én elképzelni sem tudom, hol lehet épp.
Megesküdtem Moira-nak, hogy nem köpöm be Moros-nál - amit meg kell vallanom nehéz volt megemésztenem, mert sosem békéltem meg azzal, ahogy elhidegültek, de tartottam a szavam......eddig. De most a családi helyzet felülírta ezt.
-- Akkor keressük meg, biztos boldog lesz, ha elmondjuk Chloe őt is várja.
Chloet mindenki szereti, így biztos, hogy Moira megbocsátja nekem ezt az "árulást".
-- Ahogy mondtam, csak rajta. Én majd követlek.
A negyed, ahol nővérem meghúzta magát egyáltalán nem olyan rossz, mint a város sötétebbik fele, még néhány üzlet is nyitva van, főleg persze kocsmák.
Már magamban az utat tervezgettem, bár nyilván ez majd a bátyámra hárul. Könnyedén tartva egy erős tempót és igazán nagyon körül sem nézve értem el oda, ahol Moria kivett egy lakást.
-- Itt! - intettem az emelet felé és már kocogtam is fel, ám meglepődtem, amikor az ajtót romokban láttam és ott állt a nővérem elég döbbenten.
-- Biztos, hogy Moira itt lakik ? – hallottam magam mögött Moros dörmögését.
-- Mit kerestek ti itt? - pördült felénk Moira. - És igen, Moira itt lakik. –rebbent a tekintete a mögöttem érkezőre. - Vagyishát... lakott azt hiszem. –nézett vissza a romokra a válla felett.
Döbbenten néztem a feldúlt lakást, mert ez "elvileg" elég biztonságos környék volt és Moira-tól egyébként is mit akarhattak ellopni?
-- Mi a fene történt itt? Tartottál itt valami értéket? - léptem beljebb kíváncsian. - Egyébként Chloe miatt jöttünk, hogy elhívjunk, ezért szegtem meg a szabályt. - intettem a bátyánk felé.
-- Te azért jól vagy? Megsérültél? - kérdezte bátyánk..
-- Van nekem értékem? - vonta meg Moira a vállát a kérdésemre - Megvagyok, nincs bajom. – ismét a feldúlt lakásra nézett. - Nem gond. –vonta meg ismét a vállát.
Ez a nemtörődöm viselkedés, amit el akart hitetni velünk, - velem nem sikerült, - annyira jellemző volt rá.
- Már úgy is le akartam cserélni.
Ám kiesett a szerepéről, ahogy megemlítettem Chloet.
-- Chloe engem is vár?
Nem kicsit elszégyelltem magam, mikor Moros rákérdezett jól van-e, mert nekem is ez kellett volna, hogy legyen az első, de nem láttam, hogy baja esett volna, kivéve, hogy mintha furán tartotta az egyik kezét, de a válasza megnyugtató volt, így elhessegettem a gondolatot.
-- Bolond vagy - öleltem meg, - és persze egy ragyogó gyémánt. - mosolyogtam rá, hogy ne legyen már olyan mogorva. - Majd találunk neked másik lakást, ha visszajöttünk Chloe-tól, aki mindannyiunkat vár mielőbb. Kaptunk tőle levelet.
-- Van ötleted, ki tarolta le a lakásodat? – Moros mindig szerette tisztán látni a dolgokat……
-- Tudod kellenek a bolondok is, így van egy mérce. – ölelt vissza Moira és rám kacsintott, majd Morosnak is válaszolt.
-- Fogalmam nincs. Talán... tegnap kaptam a heti béremet. Lehet ez kellett valakinek, mert na... az nincs meg. Kifosztott csóró vagyok jelenleg. Mikor indulunk?
Örülök, hogy Moira tényleg jól volt, ez megnyugtatott, bár sajnáltam, hogy ez történt vele.
--Nekem van egy kis megtakarításom, ne aggódj, segítek, - ajánlottam fel, - de, ahogy kivettem Chloe leveléből, szeretné, ha minél előbb ott lennénk. Mikor indulhatunk? - néztem Morosra, mert a gyors utazáshoz ő kellett.
-- Legkorábban holnap. – eresztette el végül a lakás kifosztásának csontját bátyánk. - Gyertek, menjünk vissza a követségre. Van még néhány vendégszoba ott... Már ha nincs ellenvetésed, drága húgom.
-- Köszi. – biccentett felém nővérem. - Miért lenne? Gondolom, több benne a luxus, mint itt? - intett körbe aztán a lakáson. -Tőlem mehetünk.
Másnap korán reggel indultunk, mert pont indult egy léghajó Tír na nÓg felé. Moros mondta, hogy nem egészen odáig megyünk léghajóval, közben valahol leszállunk és onnan postakocsi visz majd tovább minket. Egy idő után feltűnt, hogy egész sokan tartottak egy irányba velünk, pedig a Perem is a közelben volt valahol, ha jól rémlett.
Most már a gyakorlott utazók magabiztosságával szálltam fel a léghajóra, aztán a hintóba, de a táj továbbra is honvágyat keltett bennem.
-- Ti nem vágytok vissza néha? - kérdeztem a testvéreimet szokatlanul csendesen.
-- Néhány naponta. – bambult Moros is kifelé, állát a tenyerébe támasztva. - Aztán eszembe jut ki várna otthon.
-- Nagy ritkán. De csak a táj az, ami hiányzik kicsit. – mosolyodott el kissé Moira, ami meglepett. -- De most megyünk. Én még úgy sem jártam soha a Firesongok földjén.
-- Hát ja! - fintorodtam el, ahogy Moros emlékeztetett a családra.
Legutóbb nem a legjobb viszonyban váltunk el, de a vidék hiányzik, még ha nem is bántam meg, hogy eljöttem, ahogy úgy néz ki Moria sem.
-- Az kicsit más, nem tudom, hogy nem törik ki a nyakukat. - méláztam el az emlékeken.
-- Ki tudja, lehet neked tetszene. – nézett ikertestvérére Moros. - Ott máshogy állnak a nőstényekhez, mint nálunk. Bár ott is orrba kell vágni valakit, hogy tisztelni kezdjenek.
Moira tekintete köztem és Moros között ugrált, végül Moroson pihent meg.
-- Máshogy?
-- Ott egy nő is harcos lehet, vagy vadász, nem korlátozzák a feleség és anya szerepére. - sóhajtottam.
-- Ahogy mondtam, ha elég erősen versz orrba valakit, mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő. – felelt bátyánk vállrándítva. - Vagy lehetsz druida, ha elég tehetséges vagy.
-- Jó nekem Estrance-ban. – sóhajt végült Moira a tájra fordítva tekintetét.
Én is elmerülök mind az emlékekben, mind a tájban.
A táj tényleg szép. Völgyes-dombos, néhány kisebb erdővel tarkítva, látni néhány birtokot is meg vadászkastélyt, érthető, hogy sokat ezt a vidéket választják.
Számos búzamező mellett haladtunk el, a kalász már szépen megérett, néhány helyen már meg is kezdődött a betakarítás.
Egyre több és több kocsi, szekér, ló és szamár csatlakozott hozzánk, míg végül egy egész kis karaván közepében találtuk magunkat.
Aztán kiderült, hogy mire ez a nagy tömeg. Sátrak tűntek fel, még néhány színpadot is felhúztak ahol már most szól a zene pedig a nap magasan jár az égen. A postakocsi a sátortábor szélén állt velünk.
A számat tátottam a nagy nyüzsgésre, mert erre még Chloe levele alapján sem számítottam. Mint valami hatalmas vásár.
Minden féle árusok voltak, az illatokra majd elcsordult a nyálam, a gyerekeket meg a kezükben édességgel szaladgáltak. Örömmel láttam, hogy minden faj képviseltette itt magát: emberek, tündérek, sőt faunokat is szép számmal, még saját törzsünkből is akad, de hála Vahe-nak senki nem ismerős.
-- Ez klassz! - élénkültem fel, ahogy leszállva a kocsiról és körbenéztem. - Ez hatalmas! És nézzétek! Ott vannak a Firesongok is! - böktem a kirívó, állatkoponyás sátrakra, bár valószínűleg Moros is kiszúrta őket, eléggé egyediek voltak.
-- Óh, Lughnasad. – derült fel Moros arca is. - Egyelőre nem úgy tűnik, mintha nagy gond lenne. De keressük meg Chloe-t, majd ő elmondja, mi a helyzet.
-- Minek ekkora felhajtás az aratás miatt? – adja szokásos magát Moira. -- Vegyél nekem vásárfiát Moros. – tűnik fel egy mosoly nővérem arcán is, ahogy mellénk lép.
Bátyánk ezt vagy nem hallotta, vagy szándékosan figyelmen kívül hagyta, de ment a Firesongok sátra felé rendületlenül.
Sokan sugdolóztak, ahogy elmentünk elöttük, gondolom még emlékeztek ránk Imbolc ünnepéről, elég nagy felhajtás volt. Mikor gy faungida felénk mutatott és az anyja rászólt, én csak vigyorogva integettem nekik. Hirtelen Morost hatalmas karok ölelték át és emelték el a földről.
-- Sógor! - Ares Firesong hangja mindig kedélyes, ez utána pedig én sem maradhat ki a jóból, én is kaptam egy medveölelést Chloe férjétől. - Zoi, jó téged is látni, Rhea azóta is gyakran emleget téged. - ez után meg akadt a szeme Moirán. - Nocsak, kit hoztatok magatokkal? Csak nem? Chloe oda lesz az örömtől, ami jó is, mert kicsit szeszélyes mostanában.
Kis sikkantás hagyta el a számat, ahogy a hatalmas karok megemeltek, de aztán felnevettem, mert ilyen fogadtatásban sem mindig részesedik egy faun és különben is ...hmm...megkedveltem ezt a Firesong medvét, akit Chloe úgy imádott.
-- Én is örülök neked Ares! - veregettem meg vastag karját. – Remélem, jól bánsz a húgommal, mert, ha nem összefogok Rhea-val és jaj neked.
Egész jóba lettünk az Imbolc végére a faunlánnyal. - És nem is csodálkozom, ha szeszélyes, ennyi vadember között. - intettem a koponyás sátrakra. - És ő itt Moria, a testvérünk, igen. - lökdöstem előre az emlegetett.
-- Ha már valami, akkor vad tündérek. - javított ki azonnal Moros, jelezve, hogy moderáljam magam. - Én is örülök neked, sógor. Chloe megírta, hogy elkellne a segítségünk.
Legszívesebben a nyelvem nyújtottam volna rá, de visszafogtam magam, nem voltam már gyerek….. ahh!
-- Üdvözöllek Ares. –mondta Moira jóval tartózkodóbban, mint mi.
De, ha azt hitte ezzel megússza, akkor nagyobbat nem is tévedhetett volna!
Ares perzse, hogy nem bírta ki és Moirát is medveölelésben részesítette, majd intett a hatalmas karjaival.
-- Gyertek Chloe már vár titeket. - mondta, majd mutatta az utat a Firesong sátortáborának közepéhez, ahol a legnagyobb sátor állt, ajtaja fölött egy jó nagy kecskekoponyával. Bentről két női hang vitatkozása szűrődik ki, de Ares nem zavartatta magát.
-- Nézzétek kiket hoztam!
A sátorban raguleves illata terjengett. Az, hogy Decima megint kotyvasztott valamit, mosolyt csalt az arcomra. Mert, igen, itt volt a Firesong klán sámánasszonya Decima, szokásos bőrökből varrt, tollakkal és apró csontokkal díszített ruhájában és aki halványan elmosolyodott, ahogy meglátott bennünket.
És a húgunk is itt volt! Chloe, azonnal izgatottan felpattan a székről, amin eddig ült.
-- Hát megjöttetek! És mindhárman! - ölelésre tárta a karjait, ahova habozás nélkül vetettem volna magam, ám …………………döbbenten torpantam meg, hiszen nem lehette nem észrevenni domborodó pocakját.
Chloe terhes volt!
Hirtelen összezavarodtak az érzelmeim, de aztán széles vigyor terült el az arcomon. Chloe boldog volt és ez mindennél fontosabb volt.
- Nagynéni leszek? – öleltem át melegen, de kicsit hitetlenkedve is.

Szomb. Júl. 29, 2023 10:42 pm

× Cultural Clash ×

Egy újabb ünnep...

----------------- :O: -----------------

Valahogy baromi rossz érzésekkel a gyomromban tartottam hazafelé. Odaült a mellkasomra, és nyomta lefelé a szívemet. Nem kedveltem ezeket a megérzéseket, mert mindig rosszat jelentettek. Be is igazolódott a sejtésem, hogy beléptem a lakásba. A felfordulás megakasztotta bennem a levegőt.
-- Basszus! A medál!
Villant belém a felismerés. Csak nem régen tettem szert rá, és nem kis munkámba került, hogy megtalálhatatlan helyre rejtsem el. Nem teketóriáztam. Úgy robbantam be a lakásba, mintha nyílvessző lennék. Átugrottam a felborogatott bútorokat, és a parányi beugróba landoltam, ami leginkább tisztálkodó helyiségként szolgált. A falra szerelt szekrény ajtaja leszakítva, de maga a szekrény a helyén volt. Megnyugodva fújtam egyet. A sarokban kutya közönséges vízcsap meredt ki a falból, de víz nem igazán jött belőle már. A vizet nem is innen szedtem, de hát, aki nem akart innen egy pohár vizet inni, az erre nem jött rá. Ahogy szerencsémre a lakásomat feldúló betörők sem. Megragadtam a csapot, és koránt sem finomkodva elforgattam, mint egy kallantyút. Kattanással nyílt a szekrény el a falról, balra kifordulva, mögötte falba vájt, nem túl nagy üreg tűnt elő. Mélyén egy ládika, és abban a medál. Megragadtam a ládát, és már indultam is kifelé. Ennek a lakásnak annyi. El kell tünnöm innen.
Össze kéne kapkodni néhány fontos dolgot. Sok értékem nincs, ami fontos, az elfér egy nagyobb táskában. Táska. Pördülök egyet magam körül, megragadok ezt-azt, de a ládikát nem engedem el. Aztán valami furát érzek. Mintha zizegne benne valami. Az biztos, hogy mozog. Majdnem elhajítom.
-- Mi a... ! -Megtorpanok, minden más kiesik a kezemből, és a torkomban dobogó szívvel, lassan megnyitom a ládika fedelét.- Mi bajod van?
Megnyílt a fedél, éppen csak résnyire, hogy beleleshessek, de ez nem tartott sokáig, Úgy pattant fel, mintha rugó lökte volna. A következő pillanatban kiröppent a ládából a lánc, rátekeredett a csuklómra, a medál pedig karom belső felére ragadt.
-- Mi a franc?
Eldobom a ládikát, és másik kezemmel megpróbálom lefeszíteni karomról a medált, de hiába igyekszem, az menthetetlenül rám ragadt.
-- Nem akarom... -Nyüszítek egy halkat, tovább rángatom a karomat, amikor a feltépett ajtón túlról lépések zaja hallatszik, majd egy ismerős hang.
-- Biztos, hogy Moira itt lakik ?
"Moros?" Az ajtó helyére pördülök. Azt hiszem, még soha nem örültem nekik annyira, mint most. Na, de...!
-- Mit kerestek ti itt? És igen, Moira itt lakik. -Ezt már Morosnak szánom, kissé szúrósan.- Vagyishát... lakott azt hiszem.
Fordulok hátra a romhalmaz lakás felé a vállam felett.
Jól látom, hogy Zoi döbbenten néz el mellettem a feldúlt lakás irányába. Igen, ez "elvileg" elég biztonságos környék. Szinte biztos vagyok benne, hogy azon morfondírozik, hogy „Moira-tól egyébként is mit akarhattak ellopni?” Ezen gondolatainak hamarosan hangot is ad.
-- Mi a fene történt itt? Tartottál itt valami értéket? –Beljebb is lépett kíváncsian. - Egyébként Chloe miatt jöttünk, hogy elhívjunk, ezért szegtem meg a szabályt.
Ezt már Moros felé intve jegyezte meg. Na igen, a szabály. Csak az égiek a megmondhatói, hogy Morosnak miért is nem akartam elárulni, hogy itt lakom. Nem. Ez így nem teljesen igaz. Nem kértem a lesajnálásából, és a kényelmetlen megjegyzéseiből sem, ahogy a kioktatását is hanyagolni akartam. Nekem jó volt ez a kis lakás, más meg nem számított.
Természetesen nem csak Zoi masírozott be a rommá lett lakba, hanem Moros is. Az ő arcára nézve, egészen mást olvastam ki, mint az imént húgoméból. Kutakodott. Morost nehezen bírtam megtéveszteni.
-- Te azért jól vagy? Megsérültél? – kérdezte meg.
Rámosolyogtam. Milyen aggódóak lettek hirtelen.
-- Van nekem értékem? - vonom meg a vállam Zoi kérdésére, miközben úgy tartom a kezem, hogy ne lássák meg a csuklóm belsejére ragadt tárgyat. Kendőt keresek, hogy majd azt tekerjem a csuklóm köré.
-- Megvagyok, nincs bajom.
Legyintek egy rövidet Moros kérdésére. Közben a választ is megkapom Zoitól, miért is jöttek. Chloe.
-- Nem gond. -Vállat vonok Zoi szavaira.- Már úgy is le akartam cserélni.
Mármint a lakást ugye. Na de térjünk csak vissza a másik húgomra.
-- Chloe engem is vár?
Egyértelmű, hogy valami ilyesmi lehet a buliban. Megyünk Chloe-látogatóba.
-- Bolond vagy – Ölel meg Zoi. - és persze egy ragyogó gyémánt.
Jól esett, ahogy rám mosolygott, hogy oldja a hangulatot.
-- Majd találunk neked másik lakást, ha visszajöttünk Chloe-tól, aki mindannyiunkat vár mielőbb. Kaptunk tőle levelet.
-- Van ötleted, ki tarolta le a lakásodat? – Ezt már Moros kérdezi közben, míg körbenéz a lakásban.Biztos vagyok benne, hogy bármiféle jel után kutat, hátha megakad a szeme bármin, ami nyom lehet.
Az ölelés persze jól esik, visszaölelek.
-- Tudod, kellenek a bolondok is, így van egy mérce.
Rákacsintok Zoira, majd a kérdésre Moros felé pillantok.
-- Fogalmam nincs. Talán... tegnap kaptam a heti béremet. Lehet ez kellett valakinek, mert na... az nincs meg. Kifosztott csóró vagyok jelenleg.
Az a nagy helyzet, hogy tényleg nem tudom, ki dúlta fel a lakást, csak arra van tippem, hogy ki volt a megbízó. Na de ezt harapófogóval sem!
-- Mikor indulunk?
Zoi felé megy a kérdés. A holmim miatt nem aggódok nagyon, nem sok mindenem volt, van. Azért a korábbi táskát megkerítem, és néhány lényegesebb, személyes cuccot belegyömöszölök. Még jó, hogy nincs se fényképalbumom, se bélyeggyűjteményem. Bár lehet, ez utóbbit lenyúlták volna.
-- Nekem van egy kis megtakarításom, ne aggódj, segítek, - Drága Zoi. Azonnal felajánlja a segítséget.- de, ahogy kivettem Chloe leveléből, szeretné, ha minél előbb ott lennénk. Mikor indulhatunk?
Ez utóbbi kérdést már Morosra nézve teszi fel. Így én is bátyám felé pillantok.
-- Legkorábban holnap. – Válaszolta még mindig a szétszórt holmikat figyelve fivérem, és csak reméltem, hogy semmi érdekeset nem fedez fel közöttük.
-- Gyertek, menjünk vissza a követségre. Van még néhány vendégszoba ott... Már ha nincs ellenvetésed, drága húgom.
-- Köszi.
Bököm oda Zoinak, és már is azon jár az agyam, hogyan oldjam meg, hogy még se kelljen adnia. Már is lelkiismeretfurdalásom van, mert tudom, enyém a sár. Aztán Morosra pillantok. Most vajon melyikünktől kérdezte? Bár nem hiszem, hogy Zoinak gondot okozna az, hogy a követségre menjek. Na meg... de ne vágjunk a meglepetések elébe.
-- Miért lenne? Gondolom, több benne a luxus, mint itt?
Intek lazán körbe a leamortizált lakáson, majd az ajtó felé indulok, vállamra dobva a megpakolt táskát. Mielőtt még kilépnék a félig lógó ajtón, visszanyúlok egy könyvért. Na nem mintha akkora érték lenne, de az ajándékot a faun ne hagyja hátra.
-- Tőlem mehetünk.
Másnap viszonylag korán reggel kell indulunk, mert pont indul egy léghajó Tír na nÓg felé. Jó darabon léghajóval utazunk, aztán egy köztes légikikötőnél leszállunk, ahonnan postakocsi visz tovább bennünket. Már az út felénél járunk, amikor feltűnik, hogy meglepő módon egész sokan tartanak arrafelé.
A táj szép. Völgyes-dombos, néhány kisebb erdővel tarkítva, számos nemesi birtok is van errefelé, meg vadászkastélyok is, és meg is lehet érteni miért választották sokan ezt a vidéket. Nekem is tetszik. Számos búzamező mellett haladunk el, a kalász szépen megérett már, néhány helyen látható, hogy már meg is kezdődött a betakarítás.
-- Ti nem vágytok vissza néha? – Furcsán csendes volt Zoi váratlan kérdése.
-- Néhány naponta. – Felelte Moros a kocsi ablakában könyökölve, míg állát a tenyerén támasztva bámult kifelé. - Aztán eszembe jut, ki várna otthon.
Lopva pillantok rájuk, aztán magam elé mosolygok. Milyen szentimentálisak. Na jó, én is az vagyok.
-- Nagy ritkán. De csak a táj az, ami hiányzik kicsit.
Nem véletlenül jöttem el otthonról, ahogy Zoi sem. Morosnak könnyű.
-- De most megyünk.
Én még úgy sem jártam soha a Firesongok földjén.
-- Hát ja! – Zoi fintorogva válaszol, ahogy Moros emlékeztet bennünket a családunkra.
-- Az kicsit más, nem tudom, hogy nem törik ki a nyakukat. – Ezt már elmélázva mondja, aztán csak mereng a kinti tájon.
-- Ki tudja, lehet neked tetszene. – fordult felém Moros. - Ott máshogy állnak a nőstényekhez, mint nálunk. Bár ott is orrba kell vágni valakit, hogy tisztelni kezdjenek.
Zoi és Moros között ugrál a tekintetem, végül fivéremen pihen meg.
-- Máshogy?
Nem tudom érdemes-e ezt tovább firtatni? De a szavaikból úgy veszem ki, nem éppen a paradicsomról beszélnek. S ha így van: Chloe hogy bírja ott? Kipillantok az ablakon, és inkább a tájat nézem. Odaérhetnénk már, akárhová is megyünk. Kedvem lenne megkérdezni: Ott vagyunk már? Helyette inkább az a kérdés merül fel bennem újra és újra: Hová tart a többi sok?
-- Ott egy nő is harcos lehet, vagy vadász, nem korlátozzák a feleség és anya szerepére. – furcsa volt, ahogy ezt Zoi sóhajtva mondja. Mintha vágyna ő is arra az életre, azokra a lehetőségekre.
-- Ahogy mondtam, ha elég erősen versz orrba valakit, mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő. - Moros vállrándítva válaszolt. - Vagy lehetsz druida, ha elég tehetséges vagy.
Szóval nem korlátozzák, éppen csak elég erősnek kell lenni. Király. Marad a feleség és anya szerep. Sóhajtok egyet.
-- Jó nekem Estrance-ban.
Jegyzem és most már tényleg a tájat nézem, míg magamban emésztgetem a dolgot. Nem vagyok elég erős, mint mondjuk Zoi. És nem igazán bírok olyasmi érzékkel, ami druidává tehetne. Esélytelen lenne más életet élnem, mint a saját klánunkban, hát minek is mennék akkor egy másikba. Így tényleg nem marad más, mint Estrance, ahol nem kényszerítenek semmi olyasmire, amit nem szeretnék. Na jó, nem egészen teljes ez sem. Mert szeretnék idővel feleség és anya is lenne, de… idővel, és a magam választotta párral szeretnék családot alapítani. Van hát mind merengeni, míg elérünk a célunkhoz.
Ahogy haladunk egyre több és több kocsi, szekér, ló és szamár csatlakozik hozzánk, míg végül egy egész kis karaván közepében találjuk magatokat. Kisvártatva pedig, az úticélunknál azt is megérthetjük miért: az aratási ünnepség valóban egy nagyobb fesztivál itt. Sátrak állnak, néhány színpadot is felhúztak, ahol már most szól a zene, pedig a nap magasan jár az égen. A postakocsi a sátortábor szélén áll meg és tesz ki minket, mi pedig elindulhatunk a forgatagban.
-- Ez klassz! – Zoi nagyon felélénkül, ahogy leszállunk a kocsiról. - Ez hatalmas! És nézzétek! Ott vannak a Firesongok is! – mutat előre a kirívó sátrak irányába.
-- Óh, Lughnasad. – Moros mosolyog. Nem kicsit lep meg, jobbára a mogorvább oldalát ismerem drága ikerfivéremnek.
-- Egyelőre nem úgy tűnik, mintha nagy gond lenne. De keressük meg Chloe-t, majd ő elmondja, mi a helyzet.
Lughnasad... Kicsit lemaradva mászok ki a kocsiból. Muszáj volt megvakargatnom a bőrömre tapadt medált. Még a végén lerohad tőle a karom. Nagyot sóhajtok, aztán leugrok a kocsiból. Ameddig a szem ellát, sátrak tömege fedi el a kilátást. Minden féle árus van, az illatok ínycsiklandozóak, gyerekeket is látni, a kezükben édességgel szaladgálni. Látni egyébként embereket is, de tündéreket, sőt faunokat is, párat mintha ismerősnek látnék, talán a saját törzsünkből valók, bár nem közeli rokon senki. Igazi, hatalmas vásár.
-- Minek ekkora felhajtás az aratás miatt?
Fanyalgok egy kicsit. Valamiért nem érzem át azt a lelkesedést a tömeg miatt, amit a testvéreim. De legalább Chloe-t hamarosan látni fogom, és ez jó. Nagyon jó érzés. Tekintetemmel Zoi iránymutatását követem. Tehát a vörös koponyák felé vehetjük az irányt.
-- Vegyél nekem vásárfiát Moros. - Lépek fivérem mellé, mosolyt erőltetve az arcomra.
Már a Firesong sátrak között járunk, és nem kerüli el a figyelmemet, hogy a hátunk mögött többen összesúgnak. Még volt egy faungida is, aki felénk mutatott, de az anyja rászólt, hogy ilyet nem illik. Páran integettek is felénk. Biztos voltam benne, hogy ez nem nekem szól, de miért integetnek ilyen lelkesen Zoi és Moros felé? Míg ezen töprengek váratlan dolog történik. Morost hatalmas karok ölelik át, és emelik el a földtől.
-- Sógor! –
Azt hiszem még életemben nem láttam akkora faun hímet, mint a fogadó bizottságunk. S mint hamarosan számomra is kiderül, épp a húgom férje az. Könnyedén kapja fel először Morost, aztán Zoit is.
-- Zoi, jó téged is látni, Rhea azóta is gyakran emleget téged.
Kellően ledöbbenve nézem végig a jelenetet, ahogy húgom sikkantgatva és nevetve fogadja a medveölelést
-- Én is örülök neked Ares! - veregeti meg a faunhím karját Zoi. – Remélem, jól bánsz a húgommal, mert, ha nem összefogok Rhea-val és jaj neked.
Aztán felém pillant az óriás.
-- Nocsak, kit hoztatok magatokkal? Csak nem? Chloe oda lesz az örömtől, ami jó is, mert kicsit szeszélyes mostanában.
-- Nem is csodálkozom, ha szeszélyes, ennyi vadember között. – Intett végül Zoi, a koponyás sátrak irányába, majd előre lökdösött a Firesong irányába. – És ő itt Moira, a testvérünk, igen.
-- Ha már valami, akkor vad tündérek. - javította ki Zoi szavait Moros, mint egy finomítva húgom könnyed beszólását. - Én is örülök neked, sógor. Chloe megírta, hogy elkelne a segítségünk.
Ahogy Zoi közelebb tol, és onnan nézek fel Aresra, talán két fejjel is magasabb, mint én, akkora vállakkal, amely elég lenne az Estrance külügyminisztérium főgerendájának.
-- Üdvözöllek Ares. -És nagyon, nagyon remélem, hogy nem fog megropogtatni. Épp elég bajom kezd lenni enélkül is. Ami az előbb csak halvány viszketés volt, az mostanra őrült bizsergéssé változott. Most már biztos vagyok benne, hogy oda a fél karom. Valamit nagyon kéne csinálni vele. Valamit nagyon. És szinte ez a késztetés tölti ki az egész lényemet. Minek is nyúltam le???
Ares persze nem bírja, ki hogy engem is meg ne ropogtasson, de szerencsére ez nem tart túl sokáig. Így csak halkan nyöszörgök egy kicsit, majd megkönnyebbülten fújok egyet, mikor végre elenged.
-- Gyertek Chloe már vár titeket.
Invitál minket Ares beljebb, majd elvezetett bennünket a Firesong sátortáborának közepéhez, ahol a legnagyobb sátor áll, ajtaja fölött egy jó nagy kecskekoponyával. Bentről két női hang vitatkozása szűrődik ki, de Ares nem zavartatja magát.
-- Nézzétek kiket hoztam!
A sátorban megint fő valami középen, bár ennek határozottan raguleves szaga van. Bent a Firesong klán sámánasszonyát Decimát pillanthatom meg, akit én még nem ismerek. Szokásos bőrökből varrt, tollakkal és apró csontokkal díszített ruhájában, aki halvány mosollyal arcán fogad bennünket. A másik, aki bent van pedig kisebbik húgom, Chloe, aki felpattan a székről, amiről eddig ült.
-- Hát megjöttetek! És mindhárman! - ölelésre tárja a karjait, és ahogy szembefordul jól látható előre domborodó pocakja. Mit tagadjam, nem kicsit lep meg a dolog, de Chloe szemmel láthatóan nagyon boldog, szinte ragyog tőle.
-- Nagynéni leszek?
Zoi hangja egyértelműsíti a helyzetet, és ha végre én is odajutok, gyengéden magamhoz ölelem Chloet.
-- Nagyon örülök, hogy látlak, Kishúgom. –Súgom a fülébe.

× gotta be the first to run ×

Kedd Aug. 01, 2023 10:20 am

× Cultural Clash ×

where the stars are shining,
the sun goes to sleep

----------------- :O: -----------------

A nyár dereka rekkenő hőséget hozott Estrance-ra. Nem igazán volt senkinek kedve kimozdulni, még Zoinak sem – legalább is ezt gondoltam, amíg kézhez nem kaptam Chloe levelét. Egy újabb ünnep, egy újabb szent hely, és egy újabb probléma. Persze nem volt okom eltitkolni húgom elől, így gondolkodás nélkül tovább adtam neki az üzenetet, annak teljes tudatában, hogyan fog reagálni rá. A probléma csupán az volt, hogy az emberek és faunok között feszülő kulturális ütközésen kívül volt a levében egy sokkal személyesebb probléma is.
- Segíts levadászni Moira-t. – tapintott rá azonnal, fantasztikus érzékkel Zoi. - Gondolom nem is számít ilyen meghívásra és szeretnék mielőbb indulhatni. Chloe nagyon számít ránk.
Hát persze, azonnal muszáj volt legkisebb húgunkhoz kötni az egész kérdést, nehogy véletlenül ellenvetésem támadhasson Moira miatt. Zoi egészen gyorsan tanulta meg, hogyan kell diplomáciai hurkot kötni valaki nyaka köré.
- Levadászni. - visszhangoztam húgom parancsnak is beillő kérését a levél fölött. - Moirát. Ugyanarról a Moiráról beszélünk? Ha nem akarja, sose találom meg.
- Én megtalálom. – vigyorodott el magabiztosan, valami bizalmas titkot sejttetve a háttérben, amiből én kimaradtam. - Bízz bennem.
- Hát akkor rajta, Zoi. - tártam szét a karomat. - Ugyanis én elképzelni sem tudom, hol lehet épp.
Zoi szinte ugrott egyet helyben az izgatottságtól, tekintve, hogy ezzel a kijelentéssel igazából igent mondtam az aktuális kalandunkra. Egyébként sem volt opció,h ogy cserben hagyjuk Chloe-t, csak… nem akartam kitenni annak a vitának, ami biztosan felcsapott, ha én és az ikertestvérem egy légtérbe kerültünk.
- Akkor keressük meg, biztos boldog lesz, ha elmondjuk Chloe őt is várja.
- Ahogy mondtam, csak rajta. Én majd követlek.
Zoi tényleg elég magabiztos volt, legalább is ahogy a követségről kifelé végigkacskaringózott Közép-Estrance polgári lakásai között. El az egyik nyitott csehó mellett, ahol még tartoztam a csaposnak, lefordulva egy másiknál, ahol kivételesen nekem tartozott egy hamis-kockás éjtündér, és keresztül az éppen csak nyíló piacon, míg egy bérlakásnál nem állt meg.
- Itt!
Ha azt mondtam volna, hogy nem érdekel végül hol húzta meg magát előlem drága ikertestvérem, az egészen nagy hazugság lett volna, de nem hiába nem árulta el. Ha Moira nem akarta, hogy tudjam hol van, én nem akartam erőltetni. Zoi viszont láthatóan egy más kategóriába tartozott, ahogy felkocogott egy bérház lépcsőin.
A fenti látvány nem volt bíztató. Már csak amit az ajtóból láttam is elég gyanús volt arra, hogy ide valaki rendesen betört.
- Biztos, hogy Moira itt lakik? – kérdeztem az ajtó maradványát vizsgálva Zoi válla fölött. Nagyon úgy tűnt, mint ahová drága ikerhúgom inkább csak dolgozni járna.
A lakás úrnője hasonlóan tanácstalanul és kissé megszeppenve állt a káosz közepette, és ahogy észrevett minket mintha egy pilanatnyi megkönnyebbülést láttam volna átsuhanni az arcán.
- Mit kerestek ti itt? – kérdezte először ösztönösen, aztán emlékeztette magát, hogy az előbb szóltam le az életkörülményeit. - És igen, Moira itt lakik. Vagyishát... lakott azt hiszem.
- Mi a fene történt itt? Tartottál itt valami értéket? – kérdezte Zoi, miközben átlépett a leszakított ajtón. - Egyébként Chloe miatt jöttünk, hogy elhívjunk, ezért szegtem meg a szabályt.
Na szép. Tehát külön szabályuk volt arról, hogy én ne tudjak meg semmi fontosat. Ezt megjegyeztem. Óvatosan beljebb léptem a lakásba, de az ajtón belül is ugyanazt az üzenetet közvetítette.
- Te azért jól vagy? Megsérültél? - kérdeztem az ikerhúgomtól.
- Van nekem értékem? – vonta meg a vállát Moira, mintha abszolút semmi okunk nem lenne miatta aggódni. Ahogy szokta. Ahogy megtanulta. - Megvagyok, nincs bajom. Nem gond. Már úgy is le akartam cserélni. – Ez nyilván annak szólt, hogy Zoi megszegte a szent titoktartást az irányomba, de most kivételesen jobban érdekelt az, hogy mi történt itt, mint hogy megsértődjek. - Chloe engem is vár?
- Bolond vagy, és persze egy ragyogó gyémánt. – lépett oda Zoi Moirához, közben átölelve. - Majd találunk neked másik lakást, ha visszajöttünk Chloe-tól, aki mindannyiunkat vár mielőbb. Kaptunk tőle levelet.
- Tudod kellenek a bolondok is, így van egy mérce. – felelte Moira egy kacsintással.
- Van ötleted, ki tarolta le a lakásodat? - kérdeztem azért, és közben körbenéztem, hátha megakad a szemem bármin, ami nyom lehet. Én azért nem akartam ilyen könnyen továbblépni a történteken, mégis csak kirabolták a húgomat.
- Fogalmam nincs. Talán... tegnap kaptam a heti béremet. Lehet ez kellett valakinek, mert na... az nincs meg. Kifosztott csóró vagyok jelenleg.
Moiránál sosem lehetett tudni, hogy ez igazából mit jelentett. Nem láttam rajta, hogy hazudna, de abban biztos voltam, hogy nem mond el mindent. De nekem sosem mondott el mindent azóta, hogy végérvényesen elkönyvelt árulónak, szóval ez semmi új nem volt.
- Mikor indulunk? – terelte végül vissza a témát Chloe felé.
- Nekem van egy kis megtakarításom, ne aggódj, segítek, de, ahogy kivettem Chloe leveléből, szeretné, ha minél előbb ott lennénk. Mikor indulhatunk?
Amikor két húgom egyszerre nézett rám kérdően, az eléggé könnyen elvonta a figyelmem bármiről, ami a rejtélyes betörők kilétéhez vezethetett volna – és egyébként sem találtam semmit.
- Legkorábban holnap. - mondtam a szétszórt holmikat figyelve, aztán elfordítottam róluk a tekintetem. - Gyertek, menjünk vissza a követségre. Van még néhány vendégszoba ott... Már ha nincs ellenvetésed, drága húgom.
- Miért lenne? Gondolom, több benne a luxus, mint itt. – mutatott körbe Moira az egykori lakásán, bár nem egészen erre gondoltam az ellenvetés alatt. - Tőlem mehetünk.

Ahogy a postakocsi végigzörgött a vidéken, ahol a két nép egymásba kavarodott, nehéz volt bármelyiküket is hibáztatni. A búzamezők szinte roskadásig voltak tele kalászokkal, Sinan napja melegen ragyogta be a lankás dombokat, szél csak épp annyi volt, hogy enyhítse a tikkadt hőséget. Egészen varázslatos volt.
- Ti nem vágytok vissza néha? – kérdezte Zoi, magához képest meglepően halkan.
- Néhány naponta. - feleltem a kocsi ablakában könyökölve, az államat a tenyeremen támasztva bámulva kifelé. - Aztán eszembe jut ki várna otthon.
- Nagy ritkán. De csak a táj az, ami hiányzik kicsit. - felelte Moira is, a hangjából ítélve mosolyogva. - De most megyünk. Én még úgy sem jártam soha a Firesongok földjén.
- Hát ja! – Zoi kedvét láthatóan sikerült elrontanom azzal, hogy drága családunkra emlékeztettem. Hiszen ezek voltunk mi, a hálátlan gidák. Csak remélni mertem, hogy most kivételesen nem lesznek itt. - Az kicsit más, nem tudom, hogy nem törik ki a nyakukat.
- Ki tudja, lehet neked tetszene. - néztem be a tájról Moirára. - Ott máshogy állnak a nőstényekhez, mint nálunk. Bár ott is orrba kell vágni valakit, hogy tisztelni kezdjenek.
Ez láthatóan megakadt Moira érdeklődésének fnoman szőtt hálóján.
- Máshogy?
- Ott egy nő is harcos lehet, vagy vadász, nem korlátozzák a feleség és anya szerepére. – sóhajtott fel Zoi vágyakozóan. Persze ő csak ezt látta, mert ő ez akart lenni.
- Ahogy mondtam, ha elég erősen versz orrba valakit, mindegy, hogy férfi vagy, vagy nő. - feleltem vállrándítva. Az sajnos egyikünknek sem volt az erőssége, se Moirának, se nekem – bár én elég szépen fejlődtem benne. - Vagy lehetsz druida, ha elég tehetséges vagy.
Láthatóan ikerhúgom sem volt elragadtatva a lehetőségektől, ugyanis csak megadóan visszafordult a táj felé.
- Jó nekem Estrance-ban.
Nem egyedül tartottunk az ünnepre, mellettünk, mögöttünk és más utakról tucatnyi szekér és lovaskocsi csatlakozott a menethez, mint egy egész vándorkaraván. Ehhez mérten meg sem lepett az, ami várt ránk – de azért lenyűgözött. Egy kicsit.
Imbolcal ellentétben Lughnasad mindig jó érzésekkel töltött el. Nem volt áldozat, nem volt vér és szenvedés, azt lerótták tavasszal. Ilyenkor az ajándékokról szólt minden. Még a legöregebb faunbakok is elhitték, hogy néhány napra le lehet tenni az íjat és az ekét és élvezni azt, amiért hónapokon árt izzadtak. Az aratás volt az, amiért túléltünk, amiért áldoztunk és amiért imádkoztunk. Valójában Lughnasad volt az élet értelme.
- Ez hatalmas! – tátotta el a száját Zoi, ahogy leszálltunk a postakocsiról, az pedig tovább gurult nélkülünk. Tényleg hatalmas volt, az egybegyűltek már most nekiálltak megadni az ünneplés módját sátrakkal, zenével, ropogós kenyerekkel és cukrozott édességekkel. - És nézzétek! Ott vannak a Firesongok is!
- Óh, Lughnasad. - léptem ki egy derűs mosollyal a kocsiból, beszippantva a sülő kenyér meg az olvadt cukortól csöpögő almák illatát. És itt legalább senkinek nem szúrt szemet az, hogy most sem voltam hajlandó inget venni, hogy végre meleg volt – bár nem tudom ez jónak vagy rossznak számított. - Egyelőre nem úgy tűnik, mintha nagy gond lenne. De keressük meg Chloe-t, majd ő elmondja, mi a helyzet.
A Firesongok sátrait nem volt nehéz kiszúrni, ugyanis még az aranyhajú élet ünnepén is festett koponyákkal és a szélben halkan csengő csontfűzérekkel jelölték meg magukat, csak hogy senkiben ne keltsenek bizalomgerjesztő érzéseket.
- Minek ekkora felhajtás az aratás miatt? – puffogott egy sort Moira. Persze tehette itt a nagy ellenkezőt, én még emlékeztem gyerekként hogy vágyott a cukros kalácsokra meg a csokoládéba mártott almákra. És a következő kijelentéséből ítélve ez nem változott, csak csipkelődős élt kapott. - Vegyél nekem vásárfiát Moros.
Sajnos a vásárlás későbbre kellett, hogy maradjon, legalább is akkorra, mikor már tisztában voltunk a helyzettel, így inkább a Firesongok sátrai felé vettük az irányt. Úgy tűnt a törzs nem felejtett el minket, sokan néztek felénk és – meglepő módon – mosolyodtak el, néhány gida még mutogatni is kezdett, mintha a legnagyobb vadászok felvonulását nézte volna. Végülis csak volt egy boszorkány-probléma, amit megoldottunk.
- Sógor! – Mielőtt bármit reagálhattam volna, Ares vastag karjai már emeltek is fel a földről, és ha jól éreztem még mágiát sem használt hozzá, aztán sietve letett és tovább lépett Zoihoz, hogy ugyanezt a műveletet megismételje. - Zoi, jó téged is látni, Rhea azóta is gyakran emleget téged. Nocsak, kit hoztatok magatokkal? Csak nem? Chloe oda lesz az örömtől, ami jó is, mert kicsit szeszélyes mostanában.
- Én is örülök neked Ares! - veregette meg sógorunk karját Zoi. - Remélem jól bánsz a húgommal, mert, ha nem összefogok Rhea-val és jaj neked. És nem is csodálkozom, ha szeszélyes, ennyi vadember között. És ő itt Moria, a testvérünk, igen.
Egy szó nélkül hagytam, hogy Ares megropogtasson, mint egy faágat, aztán már éppen fellélegeztem volna, hogy Zoi most nem fog megsérteni senkit, de aztán csak sikerült vadembernek neveznie a Firesongokat.
- Ha már valami, akkor vad tündérek. - javítottam ki. - Én is örülök neked, sógor. Chloe megírta, hogy elkélne a segítségünk.
- Üdvözöllek Ares. – mondta Moira visszafogottan, az arcából ítélve remélve, hogy megúszhatja Ares szokásos köszöntését – de csalódnia kellett, ugyanis őt is hatalmas medveölelésbe zárta.
- Gyertek Chloe már vár titeket.
Ares a legnagyobb sátorhoz vezetett minket, bár ez szinte elvárható volt az archon fiától. Bentről ismerős hangok ütötték meg a fülemet – egymással perlekedő nők hangja -, de Ares láthatóan nem zavartatta magát, csak besétált és felkonferált minket.
- Nézzétek kiket hoztam!
Bent a ropogó tűz fölött bugyogó üst akkor is elárulta volna Decimát, ha nem számítok a jelenlétére. A Firesongok druidáját mindig jó volt látni – különösen szemből -, amire viszont tényleg nem számítottam, az a halovány mosoly volt, ami szétterült az arcán. Végülis megmentettük az életét, de ripityára törtük az egyik szent helyüket is, szóval nem tudtam hányadán álltunk. De ezek szerint nem lehetett olyan nagy a probléma.
- Hát megjöttetek! És mindhárman! – pattant fel Decima mögött Chloe. A domborodó hasa, amit felénk fordítva feltárt engem nem ért akkora meglepetésként, mint hallhatóan Zoit, ugyanis friss házasok és egy nagy hír, amit személyesen akar közölni virágnyelven ezt jelentette, de azért a látványra képtelen voltam nem elmosolyodni.
- Látom eseménydús volt az Imbolc.

× the forest breathes as the druids chant ×

Szomb. Aug. 12, 2023 11:00 am

× Cultural Clash ×

where the stars are shining,
the sun goes to sleep

----------------- :O: -----------------

- Igen, úgy tűnik. - mondta Chloe Zoi utolsó kijelentésére. - Ti nagynénik lesztek, Moros pedig... nagybácsi. Gyakorolhatsz a fiadig. - tette hozzá felém nézve. Persze értettem, hogy drága állapotos húgom mire utalt - valamire, amit rajta, Zoin és Decimán kívül senki nem tudott, ugyanis senkinek nem mondtam el mit is álmodtam a próbák alatt Icarosról és a Peremről. És nem is terveztem.
- Nos, szívből gratulálok, gidácska. És sógor. - mosolyodtam el feléjük.
Ares odalépett Chloe mellé és magához mérten kiemelten óvatosan karolta át.
- Életem eddigi legboldogabb napja volt, amikor Chloe elmondta.
Decima nem szólt közbe a nagy családi összeborulásba, csak a háttérből figyelt, közben álcaként néha megkavarva a levest, de ismertem ezt a tekintetet. Valamit észrevett, csak azt nem tudtam, mit.
Moira csak halkan felnevetett.
- Már alig várom, hogy lássam.
- Hát arra még sokat fogunk várni szerintem. - Persze Zoi sem bírta ki, hogy ne szálljon be Chloe csipkelődésébe, de most kivételesen reméltem, hogy igaza volt. - Én is gratulálok, nem kétséges, gyönyörű és erős lesz az az unokaöccs.
Azért én reméltem, hogy Chloetól mást is örököl a szépségen kívül, mert Arestól nagyon nem volt esélye. De néhány húgommal ellentétben én rá tudtam ülni a számra az ilyen kijelentéseknél.
- Köszönöm, mindannyiótoknak, és azt is, hogy azonnal jöttetek, amint kértem, ez igen sokat jelent. - mondta Chloe, jól láthatóan könnyekig hatódva.
- Bocsássatok meg neki, kicsit érzelmes mostanában. - mentegetőzött Ares, pedig nem kellett volna. Az állapotos nők már csak ilyenek voltak, tündérek, emberek, mindegyik.
Decima felállt, és mosolyt varázsolt az arcára, ami valamiért nekem egy előjelnek tűnt. Csak reméltem, hogy jónak, bár Decimánál sosem lehetett tudni.
- Menjetek, nézzétek meg a vásárt, ha gondoljátok Chloe addig vázolhatja a helyzetet is, amiért idehívtunk titeket, bár a világért sem rontanám el az örömötöket. Én addig váltanék pár szót a hölggyel, akit még nem ismerek. - nyújtotta a kezét Moira felé.
- Én?... - kérdezett vissza hitetlenkedve az ikerhúgom.
Egy röpke pillantásig a tekintetem Decima és Moira között járt, de azt hiszem a múltkori után világossá vált, hogy a druidanő nem mondott el semmit, amíg nem volt muszáj. Bármit is akart az ikerhúgomtól, azt nem akarta mindenkivel megosztani.
- Jól van, gyertek, nézzünk körül. Kíváncsi vagyok mi a probléma, eddig egészen békésnek tűnt a helyzet.
- Menjünk vásárolni és nyalánkságot enni. - pattant fel Zoi, mint egy íj idege. Persze ő pillanatok alatt képes volt elfelejteni bármiféle nehézséget, ha olyat láttott, ami tetszett neki, de kezdtem megszokni. - Majd vetetek neked vásárfiát Morossal. - vigyorgott még rá Moirára, miközben kiperdült a sátorból a nyalánkságok felé.
Ahogy négyesben nekivágtunk a vásárnak, megint magával ragadott az aratás hangulata. Ezek voltak azok a napok odahaza is, amikor egy kicsit békén hagytak minket, hiszen a gyerekeknek ilyenkor csak örülni illett. Panaszkodni rájuk nem, szóval én is és Moira is fekhettünk a búszakalászok között, zavartalanul.
- Még sosem voltam egy ekkora Lughnasadon. Igazából Decimát kísérjük el, a legtöbb faunklán sámánasszonya is itt van, és a tanítványaik is. A legtöbbeknek már bemutatott. - mesélte Chloe, ahogy áthaladtunk a standok közé torlódott emberek tömegén. - Én nagyon szeretnék olyan málnás süteményt, vajon van még belőle?
Ares az állapotos felesége vágyakozó sóhaját láthatóan parancsnak vette, ugyanis azonnal eltűnt mellőlünk édesség után vadászva.
- Nem akarom elrontani a szórakozásodat, Chloe, de a levélben valami feszültséget emlegettél. - néztem rá a húgomra a vállam fölött.
- Azért nézelődjünk is. - morogta Zoi mellettem. A problémákkal azonban sajnos az volt a helyzet, hogy leggyakrabban nem várták meg, míg a faun kiszórakozza magát.
- Nos igen. Mondhatjuk így is. - felelte Chloe. - A druida asszonyok valamiféle szertartást akarnak végezni, egy bizonyos helyen, és az emberek nem engedik oda őket. Náluk nem fognak ilyen pogány dolgok folyni, valahogy így fogalmaztak, a druidák viszont ragaszkodnak hozzá, hogy meg kell történnie a szertartásnak. A közeli falvak polgármesterei tartnak tőle, hogy az emberek nem néznék jó szemmel, illetve ha a Birodalom fülébe jut, hogy engedtek ilyesmit, akkor félnek, hogy talán nem lenne olyan kellemes itt az élet, mint azelőtt, bár őszintén szólva nem tudom ez alatt mit érthetnek.
Ezt őszintén én sem tudtam. Az embereknek ugyan meg volt a saját hite, de a vallásuk nem volt annyira szerves része a Birodalom vezetésének, mint a fauntörzsek esetében. Leggyakrabban csak összegyűltek néha a napórák körül és Adriata tudja – vagy ő sem, tekintve, hogy nappal tartották – miket csináltak. Nem tudtam elképzelni, hogy bárkire rossz szemmel néztek volna – de sosem volt ildomos alábecsülni az egyszerű emberek tévképzeteit.
- Gyanítom a probléma kulcsa itt a bizonyos hely lesz. - mondtam elgondolkozva, miközben óvhatatlanul megálltam egy olvadt cukorral bevont almákat áruló stand előtt. - Négyet kérnék. Tudod, mi ez a hely, Chloe? - fordultam közben vissza a húgomhoz.
- Minden tele van aranyló búzamezőkkel, talán a termésüket féltik csak. Nem tudom miért félnének a szóbeszédtől, hiszen a békés együttélés jelentőségét hangoztatják Daphne összejövetelein is.
Szóval nem csak a kosz ragadt drága húgomra a követségen, ez azért határozottan jó jel volt. Annyira, hogy még egy apró fejpaskolást is kapott tőlem érte.
- Talán. - mondta Chloe. - De furán vannak a népek a vallással. Mindenki félti a sajátját, mintha veszélyben lenne a másiktól, vagy még inkább, hogy ha odaengedik a másikat, akkor megsértik az isteneket, a saját papjaikat, vagy egyenesen a birodalmat, és azt nem akarják kockáztatni. A te kérdésedre pedig fivérem, egy föld alatti szentélyről van szó, ahol állítólag el kell végezni időnként egy szertartást különben valami rossz dolog fog történni, de erről Decima se tudott többet. Az eredeti tündérföld, az emberek már csak betelepedtek ide, de párszáz év és azt hiszik, hogy ez a föld mindig is az övék volt. És persze mert a búza itt jobban nő mint máshol, nyilván Sinan akarata volt ez is.
Az a szemforgatás, amivel Chloe a csökött emberek babonáit illette egészen lenyűgöző volt.
- Ha ez még Tír na nÓghoz tartozik, nem igazán lehet alapos követelésük. - morfondíroztam el, nagyon bölcsen rágcsálva az almát. - De gondolom a törvények itt épp nem sokat érnek. Kik azok az emberek, akik tiltakoznak? Majd beszélek velük.
- Igen, igen! Ez tündérföld! Inkább nekik kéne engedélyt kérni, hogy itt lehessenek, különben is egy kis áldás a földnek nekik is csak használna. - kontrázott rá Zoi, az illendőnél azért valamivel hevesebben.
- Ezen a határvidéken nem nagyon vannak követelések,és bár törvények vannak, azok csak afféle... javaslatok. - mondta Chloe. - Azért van itt a Lughnasad, azért van itt ennyi féle nép, mert eddig úgy voltak vele, hogy itt mindenki jól jár. A föld egy részét tündérek művelik, másik részét emberek, kereskednek egymással, megosztják a tapasztalatokat, és mindenki jól jár.
Letelepedtünk egy fa asztal köré felállított padra, csak hogy könnyebb legyen elrágcsálni az almákat. Időközben Ares is visszatért az édességgel, meg a saját rágcsálnivalójával, ami egy akkora disznócomb volt, amivel fejbe lehetett volna verni valakit.
- Ja, még mi is kereskedtünk ezzel a vidékkel. Szőrmékkel, bőrökkel, általában szívesen fogadtak minket. És sok a félvér is, állítólag itt sem nézik jó szemmel a vegyes házasságokat, de nem is veti ki őket egyik közösség sem. Csak az nem tetszik nekik, hogy itt, ennyi ember előtt a sámánasszonyaink miket akarnak művelni.
- A polgármesterrel kéne beszélnetek. Ő esetleg elvezethet titeket azokhoz is, akik a leghangosabbak. - vetette fel Chloe.
- Mikor lenne esedékes ez a szertartás? - kérdeztem. Jó volt tudni, mennyi időm volt, mielőtt vasvillák és bikacsökök kerülnek elő. Meg faun-szarvak.
- Holnap, vagy holnapután meg kell történnie. Holnap lenne az ideális, de egy nap csúszás még belefér, a naptárhoz kötött erőknek van egy kis időablaka, szerencsére. - mondta Chloe.
- El kellene mondani nekik, hogy miről szól és hogyan zajlik a szertartás, attól lehet megnyugodnának, hogy nem történik semmi egetverő, csak esetleg megakadályoz egy hasonló szörnyűséget, mint amilyen a ti földeteken volt. - mondta Zoi Ares felé intve.
- Nem mondtátok el nekik a részleteket? - kérdezte Ares Chloetól, amitől legkisebb húgunk láthatóan zavarba jött.
- Ne... nem kérdezték. De... nem tudom. Talán. Ha a sámánasszonyok bele mennek. Szerintetek ez megnyugtató lehet?
- Egy ötletnek nem rossz. - vontam vállat, noha nem voltam biztos benne, hogy az emberek ennyitől meggondolták magukat. - De beszélek a polgármesterrel is, a biztonság kedvéért.
- Ha valaki meg tudja győzni a polgármestert és az aggodalmaskodó embereket, az Moros. Ha valaki olyan jól elboldogul Daphne-val és a követség ügyeivel, akkor pár ember nem lehet gond. - mondta Zoi, közben az alma után maradt cukormázon nyammogva. - De megyek erősítésnek én is… már, ha nem bánod, bátyám.
Hát persze. Ez csak formaság volt, mindegy, mit mondtam, nem bírta volna ki.
- Maradt egy alma nekem is, vagy hozzak magamnak? - kérdezte a felbukkanó Decima, a tehetségei fölött pillantva le ránk. Udvariatlanság lett volna nem viszonozni a pillantást.
- Hozok neked, ha mindketten kérnétek. - mondta Ares, láthatóan magára vállalva az ügyeletes lótifuti szerepét. - Zoinak és Morosnak már most vannak ötletei.
- Megismerkedtetek? - kérdezte Chloe Decimától és Moirától.
- Igen, én is kérek szépen. Köszönöm. - biccentett Moira az elsiető Ares után, aztán leült Chloe mellé. - Hasznos beszélgetés volt. Sok érdekeset megtudtam.
Nehéz volt nem észrevenni az időközben rákerült bőr csuklópántot, tekintve, hogy a kijelentése után óvatosan végigsimított rajta.
- Mondhatjuk, hogy kellően megismerkedtünk. - mosolygott Decima Chloe-ra.
- Moira miért kapott olyat? - kapta fel azonnal Zoi a csuklópánt témáját. - Én is szeretnék egyet... Morosnak is lehetne, meg Chloenak is, akkor mindenki láthatná, hogy együtt vagyunk.
- Ki van zárva. - szögeztem le azonnal. - Főleg úgy, hogy Arest kihagytad a felsorolásból.
Mégis csak Chloe férje volt, és nemsokára a gyerekei apja, lassan meg kellett barátkoznunk a gondolattal, hogy egy család voltunk.
- Ne aggódj, itt már úgy is mindenki tudja, hogy együtt vagytok. Ebből csak egy van, de keresek neked is a holmim között valami hasonlót, ha szeretnéd. - felelte a druida meglepő nyugalommal.
- Moros szeretne beszélni a polgármesterrel, és Zoi szerint be kéne avatni az embereket a konkrét részletekbe, hogy mi fog történni a rituálén, és az talán megnyugtatná őket. - foglalta össze Chloe.
- Minek? - kérdezett vissza Decima. - A nagy részét nem fogják látni úgy se, azt mondunk amit akarunk.
- Remek. Ez esetben mondjatok nekik valami olyat, amit könnyű lenyelni. Hogy csak tánc lesz meg füst, vért és csontokat most ne említsünk.
- Igen, csontot és vért ne. Lehetne pár búzakalász égetni, vagy ilyesmi... - vont vállat Zoi.
- Akkor rátok bízom, hogy mit mondtok nekik, ti tudjátok, mi lesz hihető, ami meg is nyugtatja a lelküket. Nekünk csak le kell jutnunk a szentélybe és elvégezni a szertartást. Illetve, ahogy állnak a dolgok, Moirának is jönnie kell, szerintem csak ott fogja tudni levenni magáról a... Medált. Nevezzük medálnak.
Erre a kijelentésre Moira vett egy nagy levegőt és félrehúzta az újonnan szerzett csuklópántot, felfedve alatta egy látszólag teljesen közönséges ékszert. Mutatós darab volt, biztosan sokat érhetett – ami megválaszolta, miért volt a húgomnál -, de ezen kívül nem tűnt érdekesnek. Azon kívül, hogy mintha enyvvel ragasztották volna Moira bőréhez.
- Nos... emiatt verték szét valakik a lakásomat, úgy vélem. - tette hozzá. - Decima megnyugtatott, hogy nem lesz baj vele. Elvisszük a szentélybe.
Egy pillanatra felszaladt a szemöldököm, aztán meglehetős számonkéréssel néztem Moirára.
- Miért nem tudod levenni? - kérdezte Zoi a dolgok praktikus oldalát megfogva.
- Ráugrott a karomra még otthon, épp mielőtt betoppantatok. Odaragadt, és nem jön le. De majd a szentélyben a helyére kerül, és akkor lejön. - felelte Moira, de az utolsó mondata inkább hangzott valaminek, amiben nagyon próbál bízni.
- Decima, kérlek mondd, hogy ez nem valami olyasmi, mint ami Chryse esetében volt.
- Nem úgy tűnik, hacsak nem vettétek észre rajta az őrület jeleit, de nekem elég épelméjűnek tűnsz, ne aggódj. - veregette meg itt bíztatóan Moira kezét. - Szerintem ő most csak a hordozója ennek a tárgynak. Hogy van Chryse?
- Ezzel vitatkoznék, de nem őrültebb, mint szokott. - feleltem Moirára pillantva. - De akkor mégis mi ez? Chryse pedig... Testileg rendbe jött. Lelkileg... nehéz kérdés. Talán javul, talán nem. De vigyáznak rá.
- Én úgy gondolom, hogy ez egy kulcs, ami kinyit egy ajtót. - felelte Decima, de Chryse kérdésére nem reagált. Vagy nem akart, vagy nem tudott mit mondani. - Mielőtt megkérdeznéd, nem tudom mi van az ajtó mögött. Senki sem tudja, mert eddig nem volt kulcsunk hozzá, csak láttuk a helyét, hogy hova kéne behelyezni. És most itt van. A ti nővéretek karjához tapadva.
- Ne haragudj, Decima, de a legutóbbi után kérlelhetetlenül egy kicsit... szkeptikus vagyok a szent helyekkel, főleg, ha nem tudjuk hová is vezetnek valójában. - mondtam hátradőlve, közben Decima és Moira között váltva a tekintetem. - Persze nem az én kezemre van tapadva a medál.
- De persze, nem fogjuk hagyni, hogy Moira-nak baja essen, így elkísérjük, amig le nem kerül róla, legalábbis én elkísérem, az biztos. - szögezte le Zoi, láthatóan nem sokat tanulva a legutóbbi Imbolc kalandunkból - De, hogyan került hozzád és ha ezért törtek be hozzád, honnan tudták, hogy nálad van egyáltalán?
A hogyan triviális kérdés volt; ugyanúgy, ahogy minden értékes, ami Moiránál landolt. Az, hogy honnan tudtak róla mások már egy érdekesebb rejtély volt.
- Ez... egy hosszú történet. Majd elmesélem. Csak legyünk túl a lekerülésen.
- Ne haragudjak? Már a szkepticizmusodért, vagy azért mert amikor legutóbb egy szent helyünk közelébe kerültél tönkretetted? - kérdezte Decima, meglepő módon inkább kíváncsian, mint rosszallóan.
- Kicsit talán mindkettőért. - vontam vállat. - Amit mondani akarok az az, hogy lehet, hogy jó lenne tudni mire nyílik az az ajtó, mielőtt kinyitjátok.
- Ha a kulcs a zárba kerül az ajtó kinyílik. Ha nem kerül a zárba, akkor pedig tartok tőle, hogy örökre Moira kezén marad. - tárta szét a karját Decima. - De lehet a szentélyben találunk rá utalást, mi lehet ott, én nem emlékszem ilyesmire.
- Akkor először az emberek, aztán a szentély, ugye? - kérdezte Zoi, mintegy végszóként.
- Igen. Jobb ha engedélyeik a szertartást és nem akarnak majd az utunkba állni.

× the forest breathes as the druids chant ×

Szomb. Aug. 12, 2023 8:18 pm

Cultural Clash

Egy újabb ünnep…..

-----------------:O:-----------------

Chloe mindannyiónkat végigölel.
-- Igen, úgy tűnik. - válaszol a kérdésemre egy meleg mosollyal. - Ti nagynénik lesztek, Moros pedig... nagybácsi. Gyakorolhatsz a fiadig. - váltott a mosoly egy csipkelődő vigyorba, ahogy Chloe Morosra nézett. Ares átkarolta a felesége derekát.
-- Életem eddigi legboldogabb napja volt, amikor Chloe elmondta.
Decima közben időnként megkavarta a levest a tűz fölött, de láthatóan nem akarta elrontani a nagy családi pillanatot, csak figyelt minket.
Moira halkan elnevette magát.
-- Már alig várom, hogy lássam.
-- Nos, szívből gratulálok, gidácska. És sógor. – mosolyodott el Moros is, pedig tudtam milyen nehezen élte meg az álmát a fiával, ami talán most felelevenedett benne..
-- Hát arra még sokat fogunk várni szerintem. - billentettem a fejem bátyám felé pillantva, miközben, kissé visszaléptem mikor Ares kisajátította magának Chloet.
Moros szerencsére nem szívta mellre a testvéries csipkelődést és annak is örültem, hogy Moira láthatóan fel tudott oldódni ebben a közegben.
-- Én is gratulálok, nem kétséges, gyönyörű és erős lesz az az unokaöccs. - csatlakoztam a gratulációhoz.
-- Köszönöm, mindannyiótoknak, és azt is, hogy azonnal jöttetek, amint kértem, ez igen sokat jelent. - lábadt könnybe Chloe szeme. Ares megsimogatta a vállát.
-- Bocsássatok meg neki, kicsit érzelmes mostanában.
Decima felállt, és mosolyt varázsolt az arcára.
-- Menjetek, nézzétek meg a vásárt, ha gondoljátok Chloe addig vázolhatja a helyzetet is, amiért idehívtunk titeket, bár a világért sem rontanám el az örömötöket. Én addig váltanék pár szót a hölggyel, akit még nem ismerek. - nyújtotta a sámánnő itt a kezét Moira nővérem felé.
Valahogy sejtettem, hogy Decima nem fogja elmondani senkinek, hogy tönkretettük azt a követ, mert kedvelte Chloet és tagadhatatlanul minket is és nem akart bajt nekünk, ha már megszabadítottuk a Firesongokat az "átoktól".
-- Menjünk vásárolni és nyalánkságot enni. - ugrottam azonnal, ahogy elküldött minket.
Chloe tényleg elmondhatja közben is, mi a gond. Moirara és a sámánnőre azért vetettem egy kíváncsi pillantást, mert jó lett volna hallani mit akar tőle, de nem féltettem a nővérem.
-- Én?... –hangzik a döbbent kérdés azért a részéről.
-- Majd vetetek neked vásárfiát Morossal. - vigyorogtam rá biztatóan és kiperdültem a sátorból.
Biztos voltam benne, hogy hamarosan követ minket.
--El is várom. – hallottam még utánam szólni Moirat.
-- Jól van, gyertek, nézzünk körül. Kíváncsi vagyok mi a probléma, eddig egészen békésnek tűnt a helyzet. – egyezett bele a dologba Moros is némi mérlegelős szünet után.
-- Még sosem voltam egy ekkora Lughnasadon. Igazából Decimát kísérjük el, a legtöbb faunklán sámánasszonya is itt van, és a tanítványaik is. A legtöbbeknek már bemutatott. - mesélte Chloe lelkesen, ahogy elindultunk az ünneplő sokaságot kerülgetve. - Én nagyon szeretnék olyan málnás süteményt, vajon van még belőle?
-- Nem akarom elrontani a szórakozásodat, Chloe, de a levélben valami feszültséget emlegettél. – tért rögtön a lényegre a mindig gyakorlatias bátyám.
Én közben a szemem jártattam, azt sem tudva hova nézzen. Nem voltam még ekkora vásáron, persze a városban ott volt a nagy piac, de ez teljesen más volt, a hangulata és a mindefelé a szabadban szálló illatok, a parázson sülő hús illata, össze sem hasonlítható.
Kissé morcosan néztem Morosra, hogy azért csak megpróbálja tönkretenni a szórakozást , de talán jobb hamar túlesni rajta.
-- Azért nézelődjünk is. - sóhajtottam, hogy azért erre is felhívjam a figyelmet. (módosítva)
Felszaladt szemöldökkel néztem, ahogy Ares elszaladt venni Chloenak a vágyott süteményből, miközben ő tovább mesél nézelődés közben.
Chloe férjére egy szavam sem lehetett, hiszen ahogy a húgom kiejtette a száján mit szeretne, már rohant is. Ez azért nem volt semmi. Nekem is kell egy ilyen udvarló majd, aki csak a kívánságaimat lesi…….nagyon majd…..
Egy csúnya pillantást azért küldtem Moros felé, de ……..
-- Nos igen. Mondhatjuk így is. A druida asszonyok valamiféle szertartást akarnak végezni, egy bizonyos helyen, és az emberek nem engedik oda őket. Náluk nem fognak ilyen pogány dolgok folyni, valahogy így fogalmaztak, a druidák viszont ragaszkodnak hozzá, hogy meg kell történnie a szertartásnak. A közeli falvak polgármesterei tartanak tőle, hogy az emberek nem néznék jó szemmel, illetve ha a Birodalom fülébe jut, hogy engedtek ilyesmit, akkor félnek, hogy talán nem lenne olyan kellemes itt az élet, mint azelőtt, bár őszintén szólva nem tudom ez alatt mit érthetnek.
-- Gyanítom a probléma kulcsa itt a bizonyos hely lesz. – jegyezte meg Moros - Négyet kérnék. Tudod, mi ez a hely, Chloe?
Tudtam! Tudtam, hogy nem állja meg, hogy vegyen nekünk édességet, így mindent megbocsátottam neki, visszavnva csúnya pillantásomat is, mikor az édes mázzal bevont almákat megvette és én beszívtam azok szirupos illatát.
-- Minden tele van aranyló búzamezőkkel, talán a termésüket féltik csak. Nem tudom miért félnének a szóbeszédtől, hiszen a békés együttélés jelentőségét hangoztatják Daphne összejövetelein is. - tettem hozzá Moros szavaihoz.
-- Talán. - válaszolt előbb Chloe rám nézve. - De furán vannak a népek a vallással. Mindenki félti a sajátját, mintha veszélyben lenne a másiktól, vagy még inkább, hogy ha odaengedik a másikat, akkor megsértik az isteneket, a saját papjaikat, vagy egyenesen a birodalmat, és azt nem akarják kockáztatni. - miközben elvette az egyik cukrozott almát is. - A te kérdésedre pedig fivérem, egy föld alatti szentélyről van szó, ahol állítólag el kell végezni időnként egy szertartást különben valami rossz dolog fog történni, de erről Decima se tudott többet. Az eredeti tündérföld, az emberek már csak betelepedtek ide, de párszáz év és azt hiszik, hogy ez a föld mindig is az övék volt. És persze mert a búza itt jobban nő mint máshol, nyilván Sinan akarata volt ez is. - mondta a szemét forgatva.
-- Ha ez még Tír na nÓghoz tartozik, nem igazán lehet alapos követelésük. - rágcsálta elgondolkozva Moros az almát. - De gondolom a törvények itt épp nem sokat érnek. Kik azok az emberek, akik tiltakoznak? Majd beszélek velük.
Csak a pillantásom jár egyikükről a másikra, mert a szám tele van a mézédes gyümölccsel. Mmmm....nagyon finom!
Mikor legyömöszköltem a falatot, csak helyeselni tudtam az ötletet.
- Igen, igen! Ez tündeföld! Inkább nekik kéne engedélyt kérni, hogy itt lehessenek, különben is egy kis áldás a földnek nekik is csak használna.
-- Ezen a határvidéken nem nagyon vannak követelések és, bár törvények vannak, azok csak afféle... javaslatok. Azért van itt a Lughnasad, azért van itt ennyi féle nép, mert eddig úgy voltak vele, hogy itt mindenki jól jár. A föld egy részét tündérek művelik, másik részét emberek, kereskednek egymással, megosztják a tapasztalatokat, és mindenki jól jár.
Ares közben visszatért és Chloe elé tette a süteményét, magának pedig valami sült disznócomb féleséget hozott. Óóóó, nem is tudtam, hogy élnek erre óriás cocák!
-- Ja, még mi is kereskedtünk ezzel a vidékkel. Szőrmékkel, bőrökkel, általában szívesen fogadtak minket. És sok a félvér is, állítólag itt sem nézik jó szemmel a vegyes házasságokat, de nem is veti ki őket egyik közösség sem. Csak az nem tetszik nekik, hogy itt, ennyi ember előtt a sámánasszonyaink miket akarnak művelni. – szólt hozzá a témához.
-- A polgármesterrel kéne beszélnetek. Ő esetleg elvezethet titeket azokhoz is, akik a leghangosabbak. - vetette fel Chloe.
-- Mikor lenne esedékes ez a szertartás? – kérdezte Moros.
Hiába a béke, hiába az egymás mellett élés, a változás szele - mondhatni - még csak kis szellő. Az embereknek is meg vannak a rossz, régi szokásai, ahogy a faunoknak is és még azt lehet mondani, hogy egész jól elvoltak. Ám egy számukra idegen vallási rituálé már meghaladja a tűrőképességüket.
-- El kellen mondani nekik, hogy miről szól és hogyan zajlik a szertartás, attól lehet megnyugodnának, hogy nem történik semmi egetverő, csak esetleg megakadályoz egy hasonló szörnyűséget, mint amilyen a ti földeteken volt. - intettem Ares felé.
-- Holnap, vagy holnapután meg kell történnie. Holnap lenne az ideális, de egy nap csúszás még belefér, a naptárhoz kötött erőknek van egy kis időablaka, szerencsére. - mondta Chloe.
-- Nem mondtátok el nekik a részleteket? - kérdezte Ares Chloetól.
-- Ne... nem kérdezték. De... nem tudom. Talán. Ha a sámánasszonyok bele mennek. Szerintetek ez megnyugtató lehet? - pislogott előbb rám, utána Morosra húgom.
-- Egy ötletnek nem rossz. - ismerte el Moros ishogy van az ötletemben valami - De beszélek a polgármesterrel is, a biztonság kedvéért.
Jól esett, hogy komolyan vették a javaslataimat, ami nem sűrűn következett be…..persze, ha én is komolyabban viselkednék, talán ez megváltozna……..
- Ha valaki meg tudja győzni a polgármestert és az aggodalmaskodó embereket, az Moros. - biccentettem teljes meggyőződéssel. - Ha valaki olyan jól elboldogul Daphne-val és a követség ügyeivel, akkor pár ember nem lehet gond. - nyaltam le az ujjaimról is a maradék mázat. - De megyek erősítésnek én is...... már, ha nem bánod, bátyám. - néztem rá ártatlanul.
Meghaltam volna a kíváncsiságtól, ha nem visz magával.
-- Maradt egy alma nekem is, vagy hozzak magamnak? – lépett ekkor közénk Decima.
-- Hozok neked, hogy mindketten kérnétek. - mondta Ares. - Zoinak és Morosnak már most vannak ötletei.
-- Megismerkedtetek? - kérdezte Chloe Decimától és Moirától, aki közben letelepedtek mellénk.
-- Igen, én is kérek szépen. Köszönöm. – bólint Moira az ajánlkozó Ares felé.-- Hasznos beszélgetés volt. –biccent Chloenak.
-- Moira miért kapott olyat? - néztem kicsit irigykedve a szép csuklóvédőt, amire a nővérem mozdulata hívta fel a figyelmemet. - Én is szeretnék egyet.... Morosnak is lehetne, meg Chloenak is, akkor mindenki láthatná, hogy együtt vagyunk. - lelkesedtem.
-- Ki van zárva. – morrant fel azonnal Moros. - Főleg úgy, hogy Arest kihagytad a felsorolásból.
-- Mondhatjuk, hogy kellően megismerkedtünk. - mosolygott a sámánnő Chloera, majd felém fordult.
- Ne aggódj, itt már úgy is mindenki tudja, hogy együtt vagytok. Ebből csak egy van, de keresek neked is a holmim között valami hasonlót, ha szeretnéd. - itt várakozóan pillantott Moirára valamiért.
Na jó! Valójában örültem, hogy Moira így megbarátkozott Decima-val, de ezért annak is, hogy kapok én is egyet, még ha nem is lesz ugyan olyan. Moros pedig..... hát ő Moros, mindig lemorogja a mulatságot. Ráfintorogtam.
-- Moros szeretne beszélni a polgármesterrel, és Zoi szerint be kéne avatni az embereket a konkrét részletekbe, hogy mi fog történni a rituálén, és az talán megnyugtatná őket. - foglalta össze közben Chloe.
-- Minek? A nagy részét nem fogják látni úgy se, azt mondunk amit akarunk.
-- Remek. Ez esetben mondjatok nekik valami olyat, amit könnyű lenyelni. Hogy csak tánc lesz meg füst, vért és csontokat most ne említsünk.
Ez az én bátyám!
Azzal viszont egyetértek, hogy az embereknek mondhatunk valami semmiséget, így nem fognak aggódni feleslegesen....nem, mintha kéne persze.
-- Igen, csontot és vért ne. Lehetne pár búzakalász égetni, vagy ilyesmi... - vontam meg a vállam.
Moira kis bemutatójára kikerekedtek a szemeim.
-- Nos... emiatt verték szét valakik a lakásomat, úgy vélem. –vallotta be nővérem a szemembe nézve.
-- Decima megnyugtatott, hogy nem lesz baj vele. Elvisszük a szentélybe. –pillantott Chloe felé.
-- Decima, kérlek mondd, hogy ez nem valami olyasmi, mint ami Chryse esetében volt. – kérte szinte számon komoran Decimat a bátyám és bár nagyon reméltem, hogy Decima válasza a nem lesz, mert azért Imbolc épp elég volt, ha nem is beszéltünk róla sokat, azért majdnem otthagytuk a fogunkat, azért a kíváncsiság is dolgozott bennem.
-- Miért nem tudod levenni?
-- Akkor rátok bízom, hogy mit mondtok nekik, - vágott nővérem válasza elé Decima, - ti tudjátok, mi lesz hihető, ami meg is nyugtatja a lelküket. Nekünk csak le kell jutnunk a szentélybe és elvégezni a szertartást. Illetve, ahogy állnak a dolgok, Moirának is jönnie kell, szerintem csak ott fogja tudni levenni magáról a... Medált. nevezzük medálnak. - sóhajtott Decima szinte már megadóan. Moros kérdésére megrázta a fejét.
-- Nem úgy tűnik, hacsak nem vettétek észre rajta az őrület jeleit, de nekem elég épelméjűnek tűnsz, ne aggódj. - veregette meg itt bíztatóan Moira kezét. - Szerintem ő most csak a hordozója ennek a tárgynak. Hogy van Chryse?
-- Ráugrott a karomra még otthon, épp mielőtt betoppantatok. Odaragadt, és nem jön le. De majd a szentélyben a helyére kerül, és akkor lejön. – adott választ nekem Moira, miközben Moros és Decima megtárgyalták a helyzetet a maguk módján.
-- Ezzel vitatkoznék, de nem őrültebb, mint szokott. – bátyánk pillantása végigsepert ikrén.. - De akkor mégis mi ez? Chryse pedig... Testileg rendbe jött. Lelkileg... nehéz kérdés. Talán javul, talán nem. De vigyáznak rá.
Én nem vettem észre, hogy Moira más lett volna, talán csak...... a kedve nem olyan mogorva, de nyílván Decima nem erre gondolt. Bátyánk megjegyzésére meghagyom a lehetőséget, hogy Moira reagáljon, de inkább elengedi a füle mellett.
-- Ráugrooott??? - képedtem el és idegesen Decimára néztem, mert lehet, hogy ő nem aggódott, de ez akkor sem volt ....normális. - Mi ez egyáltalán? - böktem a nővérem csuklójára. - Milyen medál? Mit csinál?
-- Én úgy gondolom, hogy ez egy kulcs, - válaszolt Decima készségesen a nem túl nyugodt kérdéseimre, - ami kinyit egy ajtót. Mielőtt megkérdeznéd, nem tudom mi van az ajtó mögött. Senki sem tudja, mert eddig nem volt kulcsunk hozzá, csak láttuk a helyét, hogy hova kéne behelyezni. És most itt van. A ti nővéretek karjához tapadva.
-- Ne haragudj, Decima, de a legutóbbi után kérlelhetetlenül egy kicsit... szkeptikus vagyok a szent helyekkel, főleg, ha nem tudjuk hová is vezetnek valójában. – nézett Moros hol a sámánnőre, hol Moirara. - Persze nem az én kezemre van tapadva a medál.
-- De persze, nem fogjuk hagyni, hogy Moira-nak baja essen, így elkísérjük, amig le nem kerül róla, legalábbis én elkísérem, az biztos. - jelentettem ki és tudram, hogy szinte ugyan úgy fejjel megyek a falnak, mint Chloe ügyében, de hát...... faun vagyok. -- De, hogyan került hozzád és ha ezért törtek be hozzád, honnan tudták, hogy nálad van egyáltalán? - ütött szöget a fejembe a gondolat.
- Ez... egy hosszú történet. Majd elmesélem. Csak legyünk túl a lekerülésen.
-- Ne haragudjak? Már a szkepticizmusodért, vagy azért mert amikor legutóbb egy szent helyünk közelébe kerültél tönkretetted? - kérdezte Decima kíváncsian Morostól.
-- Kicsit talán mindkettőért. – vonta meg a vállát bátyám. - Amit mondani akarok az az, hogy lehet, hogy jó lenne tudni mire nyílik az az ajtó, mielőtt kinyitjátok.
Na csak előjön az a törött szentkő!
Moros azonban nem hiába diplomata, ügyesen hárít. Nekem is meg kell ezt tanulnom, ha nem akarok állandóan bajba keveredni.
-- Rendben, de muszáj lesz elmesélned. - jeleztem nővéremnek, hogy nem felejtek ám, majd a többiekhez fordultam. - Akkor először az emberek, aztán a szentély, ugye?
-- Ha a kulcs a zárba kerül az ajtó kinyílik. Ha nem kerül a zárba, akkor pedig tartok tőle, hogy örökre Moira kezén marad. - tárta szét a karját Decima. - De lehet a szentélyben találunk rá utalást, mi lehet ott, én nem emlékszem ilyesmire. – aztán hozzám fordult.-- Igen. Jobb ha engedélyeik a szertartást és nem akarnak majd az utunkba állni.

Vas. Nov. 05, 2023 5:26 pm

× Cultural Clash ×

Egy újabb ünnep...

----------------- :O: -----------------

Chloe sorban megölel mindannyiunkat.
-- Igen, úgy tűnik. - válaszol Chloe mosolyogva. - Ti nagynénik lesztek, Moros pedig... nagybácsi. Gyakorolhatsz a fiadig.
Ahogy a húgom, az ikertestvéremre néz, van mögötte valami különös, valami titkot rejtő. Akaratlanul pillantok magam is Morosra, hátha elcsíphetek valamit, ami megmagarázza ezt a külön tekintetet és a fura szavakat. A célzást, ami nem hagy hidegen. De Moros arca nem árul el semmit, szavaival pedig simán terel, ahogy szokott. Nem baj, majd egyszer…
-- Hát arra még sokat fogunk várni szerintem.
Ezt már Zoi fűzte közbe, ő is Morost fürkésze.
Aztán Ares átkarolja Chloet.
-- Életem eddigi legboldogabb napja volt, amikor Chloe elmondta.
Nem figyeltem a sámánasszonyra, még is valahogy éreztem az olykor rám sikló tekintetét, pedig gondosan ügyelt arra, hogy lopott pillantásai ne keltsenek gyanút. Olykor megkavarta a levest a tűz fölött.
Csak ne kínozna annyira ez a bizsergés, még örülni is tudnék a nagy családi összeborulásnak. Meg kell mondjam azért, hogy Ares igen jóképű faun, és látszik rajtuk, hogy tényleg boldogok, ahogy ott állnak egymást átkarolva. Nem is gondoltam volna, hogy Chloe így beelőz bennünket. Húgom szavaira, halkan elnevetem magamat.
-- Már alig várom, hogy lássam.
Aztán persze, az is nevetésre késztet, amit Morosnak mond. Már a nyelvem hegyén van, hogy Daphnetől nem igazán, de végül visszanyelem a csipkelődést.
-- Nos, szívből gratulálok, gidácska. És sógor.
Teszi hozzá a magáét Moros is.
-- Én is gratulálok, nem kétséges, gyönyörű és erős lesz az az unokaöccs. – Így Zoi.
-- Köszönöm, mindannyiótoknak, és azt is, hogy azonnal jöttetek, amint kértem, ez igen sokat jelent. – Chloe már-már elérzékenyül, még a végén sírva fakad itt nekem, de hát ki tudja, melyik faunból mit vált ki a várandósság. Gondolataimat Ares erősíti meg, ahogy megsimogatja húgom vállát.
-- Bocsássatok meg neki, kicsit érzelmes mostanában.
Decima vet véget a túlcsorduló pillanatnak, ahogy feláll, és mosolyt varázsolva magára, beszélni kezd.
-- Menjetek, nézzétek meg a vásárt, ha gondoljátok Chloe addig vázolhatja a helyzetet is, amiért idehívtunk titeket, bár a világért sem rontanám el az örömötöket. Én addig váltanék pár szót a hölggyel, akit még nem ismerek. - nyújtotta felém a kezét Decima.
Pedig már kezdtem örülni, hogy kiszabadulok a sátorból, és ebből a könnyes, érzelmekkel túlfűtött helyzetből. Na, nem mintha nem örülnék a mások boldogságának, csak... ~EZ A KURVA MEDÁL MEGŐRJÍT!~ Sikítani szeretnék, és annyira le is köt a kínom, hogy elsőre le sem esik, hogy a sámánnő engem akar.
-- Én?... -Döbbenek meg, és szinte fájdalmasan nézek a többiekre, amiért nem tarthatok velük. Na jó... konkrétan be vagyok tojva ettől a Decimától. Bár lehet, mindezt csak a medál csinálja velem.
Moros és Zoi pedig kapva kapnak az alkalmon.
-- Jól van, gyertek, nézzünk körül. Kíváncsi vagyok mi a probléma, eddig egészen békésnek tűnt a helyzet. –Így Moros.
-- Menjünk vásárolni és nyalánkságot enni. - Ugrott is fel azonnal Zoi. -- Majd vetetek neked vásárfiát Morossal. – Rám vigyorgott, és kiperdült sátorból.
--El is várom. -Vigyorogtam vissza Zoira, némi kényszerrel, miközben vágyakozón néztem a többiek után, ahogy elhagyták a sátrat, aztán döbbenten fordultam Decima felé, ahogy most már egyedül nekem intézte a szavait.
-- Mutasd a kezed. Amelyiket takargatod a többiek elől. Ha fájdalmaid vannak, tudok segíteni.
-- Honnan?...
Persze, honnan is tudhatná? Elvégre valami mágus féle, vagy mi? De azért közelebb léptem, és felé nyújtottam a karomat, miközben letekertem csuklómról a kendőt.
-- Rám ragadt és nem ereszt. Órák óta viszket és bizsereg. Megőrülök tőle már.
Vallottam meg az igazat.
Decima pedig közelebb hajol, és úgy vizsgálgatja a csuklómra tapadt medált. Nézem, ahogy vizsgálódik, és egyre idegesebb leszek. Ha lehetek még ennél is jobban ideges. A viszketés nem múlik, sőt még jobban felerősödik, már lassan abba is belemennék, hogy "KÖNYÖRGÖM, VÁGJUK MÁR LE!" De persze, próbálok tűrni, csak befelé ordítok kínomban.
-- A szellemekre... Nem tudom milyen vér folyhat bennetek, hogy a szellemek ennyire kitűntetik a figyelmükkel a családodat... vagy csak remek a humoruk.
Mélységesen mély bennem a döbbenet, ahogy az arcára pillantok.
-- Hogy... mi? Kitüntetés?
Itt szakad el a cérnám, és már-már ordítva kérem számon a sámánasszonyt.
-- Ez nem kitüntetés, ez maga Vahe kínja! Inkább szedd le, ahelyett, hogy itt örülgetsz!
Lehet, hogy tiszteletlenül hangzik, de már alig bírom visszatartani a heves varakózást, és hogy letépjem a fél karom.
Decima feláll, és egy ládához sétál, amiben a holmijai lehetnek, én pedig nézem, ahogy a ládában kutat, majd kivesz belőle pár üvegcsét. Ezzel közelít a kezemhez, de hirtelen elégedetlenül teszi le őket, ameddig az egyikben zöld szemcsék nem villannak fel.
-- Nem hiszem, hogy le tudom szedni rólad, legalábbis itt nem, de ez talán segít. A rituáléra tartogattam, de egy kevés csak nem fog hiányozni. - mondta majd ráönti az üvegcse tartalmát a karomra és a medálra.
-- Mi?
Mi az, hogy nem tudja leszedni? Hiszen varázsló nem? Teljesen összezavar.
-- Druida vagyok, nem Syvelle maga! A druidák fogalmazzunk úgy, hogy egyszerre papok és alkimisták, nagyon régi hagyományokkal, de magamtól csak annyi erőm van, mint bármelyik faunnak.
Rám förmed, én meg kicsit behúzva a nyakam visszaveszek a lendületemből, hiszen azért még is csak segít kicsit. A folyadék, amit rácseppent, elmulasztja a bizsergést és a viszketést, bár a medál még mindig a bőrömre tapad. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, aztán rápillantok. Druida, az is valamiféle varázsló. Így gondolom.
-- Fogalmad sincs, hogy mi ez, igaz? Hogy került hozzád? – szegezi nekem végül a kérdést. Már számítottam erre. Hallgatok egy pillanatot, de hamar rájövök, nincs értelme elfedni előtte az igazságot. Csak nem hazudhat a faun lánya egy sámánnak? Felsóhajtok.
-- Nem. Fogalmam nincs, mi ez. Egy medál, nem?
Semmi különösre nem gondoltam, simán csak szép. De a gyanú aztán felébred bennem, így a direkt kérdésre kicsit zavarba jövök.
-- Hát... mondjuk úgy kétszer vettem. Először észre, aztán meg el... Valami... fontos medál ez?
Most már erősen elbizonytalanodok. Biztosan nem véletlenül verték szét a lakásomat.
Azért annak örülök, hogy nem hányja a szememre a lopás tényét, az ítélkezés csíráját sem látom sem az arcán, sem a szemében.
-- Már az is szentségtörés, hogy valaki medált csinált belőle. Ez egy kulcs, gida. Vagy legalábbis úgy hiszem, hogy az, és az állapotod alapján rendkívül izgatott lett, hogy hazahozod. Hogy pont nálad van, hogy pont idejöttél, pont most... Legalább akkora csoda ez, ha nem még nagyobb, mint amikor Imbolcon felbukkantak a testvéreid, és véget vetettek kilencévnyi szenvedésnek. Csak akkor fog elengedni ez a kis tárgy, ha úgy érzi, hogy a helyén lesz. Persze a megszemélyesítést csak kezeld átvitt értelemben.
"Gida." De régen is mondták már ezt nekem...
-- Ne haragudj, ha tiszteletlen voltam irányodba, de borzalmasan kínzott a medál.
Kértem tőle elnézést, amit egy bólintással fogad el, aztán figyelmesen hallgatom. Imbolc... mintha Zoi mesélt volna róla valamit. Igen... ez volt az, amikor Moros elverte apánkat. Legalább is a bátyám ezt állítja. Ha Decima úgy véli, hogy az is csoda volt, ez meg még nagyobb, hát akkor...
-- Bajban vagyok?
Mit tagadjam. Kicsit be vagyok tojva. De ha Decima úgy véli, hogy elenged majd, amikor a helyére ér, akkor nincs is akkora gond.
-- Jól van. Akkor mondd, hogy hová vigyem.
-- Nem gondolnám, hogy bajban lennél. Legalábbis nem nagyobban, mint amekkorában mind vagyunk épp. A szentélybe kell vinned, ahova mi is tartunk, és ahova az emberek nem akarnak beengedni minket. Titokban akarod tartani a testvéreid előtt? - bökött állával a medál felé, mely így, hogy már nem kínzott, szinte kimondottan jól nézett ki a csuklómra tapadva. - Csatlakozhatunk hozzájuk, de maradhatunk is, ameddig vissza nem jönnek, válaszolok a kérdéseidre a legjobb tudásom szerint. Ha meg kimennél, hát én is ennék egy karamellás almát, és adhatok valamit, amivel eltakarhatod.
Megnyugtat, hogy nem vagyok bajban. A feladat pedig, hogy elmenjek a szentélybe, karomon a medállal, nem tűnik olyan nehéz feladatnak. Már csak egy kérdés motoszkál bennem, de kétlem, hogy arra Decima választ tudna adni: Miért éppen engem választott a medál? De hát, majd még erre is kiderülhet a válasz.
-- Nem baj, ha megtudják. Előbb-utóbb úgy is kiderülne. -Vonom meg a vállam.- És kimehetünk utánuk. Én is kedvelem a cukormázas almát. Azért persze, takarjuk el. Nem is annyira a testvéreim elől, mint inkább a kinti népek elől. Nem biztos, hogy mindenki jó szemmel nézné.
Teszem még hozzá, indulásra készen. Így aztán Decima újra keresgélni kezd az egyik ládájában, és egy szép hímzett bőr csuklóvédővel tér vissza. Nagyon tetszik, és teljesen el is takarja a medált. Mindjárt el is döntöm, hogy majd alkalomadtán megkérem Decimát, engedje meg, hogy megtartsam. Ha nem lesz már rajtam a medál, akkor is szívesen hordanám. Kifordulunk a sátorból, és a testvéreim felé vesszük az irányt. Hamar oda is érünk.
-- Maradt egy alma nekem is, vagy hozzak magamnak? - kérdezi a sámánnő.
-- Hozok nektek, ha mindketten kérnétek. - mondja Ares készségesen.
-- Igen, én is kérek szépen. Köszönöm.
Szúrom közbe, miközben Chloe mellé telepszek le.
-- Zoinak és Morosnak már most vannak ötletei.
Teszi még hozzá Ares, Decima felé intézve a szavakat, aztán el is indul a finomságokért.
-- Megismerkedtetek? – Ezt már Chloe kérdezte meg tőlünk, és érződött belőle a kíváncsiság.
-- Mondjuk, hogy kellően megismerkedtünk. –Decima Chloera mosolygott, én pedig alátámasztottam a sámánnő szavait.
-- Hasznos beszélgetés volt. -Simogatom meg a csuklóvédőt nem feltűnően, inkább az asztal alatt.-Sok érdekeset megtudtam.
-- Moira miért kapott olyat? Én is szeretnék egyet.... Morosnak is lehetne, meg Chloenak is, akkor mindenki láthatná, hogy együtt vagyunk.
Zoit nézem. No lám csak, a húgom irigykedik rám. Kedvem lett volna hangosan felnevetni, mert vidámmá tett a dolog. De végül nem tettem.
-- Ki van zárva. – Moros vág közbe, leszögezve azonnal saját álláspontját Zoi karpereces ötletére. - Főleg úgy, hogy Arest kihagytad a felsorolásból.
Zoi ráfintorog Morosra, már-már azt hiszem, nyelvet is fog ölteni rá. Szerencsére ez nem történik meg, Decima átveszi a szót.
-- Ne aggódj, itt már úgy is mindenki tudja, hogy együtt vagytok. Ebből csak egy van, de keresek neked is a holmim között valami hasonlót, ha szeretnéd.
Közben várakozóan rám pillant. Mivel Decima lehetőséget ad rá, hát óvatosan megnyitom kicsit a csuklóvédőt, amely alól előbukkan a medál néhány pillanatra. Amikor mindenki vethetett rá egy pillantást, akkor újra eltakartam.
-- Nos... valószínű emiatt verték szét valakik a lakásomat, úgy vélem.
Ezt Zoi felé fordulva mondtam, de szinte biztosra vettem, hogy ez lesz az a pillanat, amikor Moros minimum nagyon csúnyán fog rám nézni, és ha most nem is, de később majd megmossa ezért a fejemet. Na jó... kicsit igaza is lesz.
-- Decima megnyugtatott, hogy nem lesz baj vele. Elvisszük a szentélybe. -Ezt már Chloe felé irányoztam.
-- Moros szeretne beszélni a polgármesterrel, és Zoi szerint be kéne avatni az embereket a konkrét részletekbe, hogy mi fog történni a rituálén, és az talán megnyugtatná őket. - foglalta össze Chloe az elhangzottakat, amíg mi a sátorban voltunk.
-- Minek? A nagy részét nem fogják látni úgy se, azt mondunk, amit akarunk.- Így Decima.
-- Remek. Ez esetben mondjatok nekik valami olyat, amit könnyű lenyelni. Hogy csak tánc lesz meg füst, vért és csontokat most ne említsünk.
Ezt már Moros fűzi a szavakhoz, melyeket Zoi is megtold a maga módján.
-- Igen, csontot és vért ne. Lehetne pár búzakalász égetni, vagy ilyesmi... – Mondja megvonva a vállát.
Moros közben felszaladt szemöldökkel, meglehetősen számonkérő pillantással néz rám.
-- Decima, kérlek mondd, hogy ez nem valami olyasmi, mint ami Chryse esetében volt.
Zoi pedig kikerekedett szemekkel néz rám.
-- Miért nem tudod levenni? –Szegezi nekem a kérdést.
-- Akkor rátok bízom, hogy mit mondotok nekik, ti tudjátok, mi lesz hihető, ami meg is nyugtatja a lelküket. Nekünk csak le kell jutnunk a szentélybe és elvégezni a szertartást. Illetve, ahogy állnak a dolgok, Moirának is jönnie kell, szerintem csak ott fogja tudni levenni magáról a... Medált. Nevezzük medálnak. – Decima sóhajtva adja meg magát a szóhasználatnak. Moros kérdésére megrázza a fejét.
-- Nem úgy tűnik, hacsak nem vettétek észre rajta az őrület jeleit, de nekem elég épelméjűnek tűnsz, ne aggódj. – Morosnak válaszol ugyan, de az én kezemet veregeti meg bíztatóan. - Szerintem ő most csak a hordozója ennek a tárgynak. Hogy van Chryse?
Úgy tűnik, minden rendben van, és Decima szavaira, érintésére, szinte már egészen megnyugszom. Avagy: Mi lehetett abban a löttyben, amit a kezemre öntött? Mindegy is. Elmúlt a kín, és ez nekem elég. Hogy Moros kicsit kiakad, azon nem lepődök meg igazán, számítottam valami hasonlóra. Végül Zoi felé fordulok.
-- Ráugrott a karomra még otthon, épp mielőtt betoppantatok. Odaragadt, és nem jön le. De majd a szentélyben a helyére kerül, és akkor lejön.
Legalább is Decima szerint, de ezt már nem teszem hozzá, inkább az édességnek állok neki. Kicsit le vagyok maradva a többiekhez képest.
-- Ezzel vitatkoznék, de nem őrültebb, mint szokott. – Moros rám pillantva mondja ezt, majd Decima kérdésére is válaszolva folytatja. - De akkor mégis mi ez? Chryse pedig... Testileg rendbe jött. Lelkileg... nehéz kérdés. Talán javul, talán nem. De vigyáznak rá.
-- Ráugrooott??? –Elképedve néz hol rám, hol Decimára Zoi, talán kicsit aggódik is értem.- Mi ez egyáltalán? –Itt a kezemre bök.- Milyen medál? Mit csinál?
Moros válaszára Decima bólint, majd Zoi-ra néz.
-- Én úgy gondolom, hogy ez egy kulcs, ami kinyit egy ajtót. Mielőtt megkérdeznéd, nem tudom, mi van az ajtó mögött. Senki sem tudja, mert eddig nem volt kulcsunk hozzá, csak láttuk a helyét, hogy hova kéne behelyezni. És most itt van. A ti nővéretek karjához tapadva.
Megforgatom a szemeimet. Moros ki nem hagyta volna, hogy beszóljon. De ezúttal nem vágok neki vissza, úgy teszek, mintha nem hallottam volna a szavait. Aztán csak Zoi és Decima között kapkodtam a fejemet. A kérdést akár én is feltehettem volna. No lám. Túlságosan lekötött a sátorban, hogy megszabadultam a kínzó érzéstől. Tehát egy kulcs. Igen érdekes. Vajon hogyan került oda, ahol rátaláltam? Van itt még néhány megválaszolatlan tisztázatlan kérdés. Nem füzök hangosan semmit a történethez, csak a fejemet tömöm az almával tovább.
-- Ne haragudj, Decima, de a legutóbbi után kérlelhetetlenül egy kicsit... szkeptikus vagyok a szent helyekkel, főleg, ha nem tudjuk hová is vezetnek valójában. – Moros hol Decimára, hol rám néz, ahogy a szavakat ejti. - Persze nem az én kezemre van tapadva a medál.
-- De persze, nem fogjuk hagyni, hogy Moira-nak baja essen, így elkísérjük, amig le nem kerül róla, legalábbis én elkísérem, az biztos. – A kijelentés határozott, és ismerve Zoit, biztosan nem lehetne lebeszélni a dologról. Nem mintha akarnám. Aztán folytatja, nekem szegezve a kérdést.
-- De, hogyan került hozzád, és ha ezért törtek be hozzád, honnan tudták, hogy nálad van egyáltalán?
-- Ne haragudjak? Már a szkepticizmusodért, vagy azért mert amikor legutóbb egy szent helyünk közelébe kerültél tönkretetted? - kérdezte Decima kíváncsian Morostól.
Moros amekkora tuskó tud lenni, még a végén vérig sérti itt nekem a Firesong druidát. Csak a fejemet csóválom. Aztán a kérdésre Zoira pillantok.
--Ez... egy hosszú történet. Majd elmesélem. Csak legyünk túl a lekerülésen.
-- Kicsit talán mindkettőért. – Moros vállvonogatva válaszol Decimának. - Amit mondani akarok az az, hogy lehet, hogy jó lenne tudni, mire nyílik az az ajtó, mielőtt kinyitjátok.
Morosnak lehet, hogy igaza van, nem voltam velük az Imbolcon. Bár Moros hajlamos arra úgy alapjáraton, hogy mindent is megkérdőjelezzen. Zoi pedig nem hagy nekem békét. Na jó, kicsit örülök is neki.
-- Rendben, de muszáj lesz elmesélned. –Köti az ebet a karóhoz, majd a többiek felé fordul.- Akkor először az emberek, aztán a szentély, ugye?
-- Ha a kulcs a zárba kerül, az ajtó kinyílik. Ha nem kerül a zárba, akkor pedig tartok tőle, hogy örökre Moira kezén marad. - tárja szét a karját Decima, és ezek a szavak vajmi kevés örömmel töltenek el. - De lehet, a szentélyben találunk rá utalást, mi lehet ott, én nem emlékszem ilyesmire.
Végül Zoihoz fordulva zárja le.
-- Igen. Jobb, ha engedélyezik a szertartást és nem akarnak majd az utunkba állni.

× gotta be the first to run ×

Cultural Clash

Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash

Re: Cultural Clash