Kayne Westerburg

Gróf Kayne Westerburg

Ember - légiflotta parancsnok - 27 - Timothée Chalamet

-----------------:O:-----------------

Kayne soha életében nem gondolt a külsejére, és ha valaki erről kérdezi, enyhén fogyatékosnak nézi az illetőt. Ő ugyanis úgy gondolja, hogy ez a legkevésbé fontos tényező ebben a beteg világban.

Sötét, kusza haját hagyja kócosan szemébe omlani. Amennyiben  szükséges, mert a haj lobonccá változik, néha vágat belőle egy keveset. Arca kifejezetten nemesi, éles és esztétikus vonalú. Lényéből süt az elegancia és akarata ellenére a rangosság. Mozdulatai előkelőek, akármilyen agilis, vagy vad is legyen, például harc közben, magára vett egyfajta modorosságot, amely minden igyekezete ellenére elüvölti róla, hogy rangos figura.

Testalkata vékony, szálkás, valamennyire alultápláltnak mondható, egyszerűen ilyen típus, anyja küllemét örökölte. Sosem volt a hedonizmus híve, enni tulajdonképpen azért szokott, mert kell. Emiatt sem érzi magát különlegesnek külső tekintetében, izmai szorosan kiképzett testére feszülnek, ereje inkább ered megfontolt lépéseiből, évek gyakorlásából és képzéséből, valamint agilis voltából, mindig is gyorsaságára épített.

Ha mondania kellene valamit, ami különleges, vagy "szép" rajta, akkor talán élénkzöld szemeit emelné ki.





Koravén. Egy fiatal srácot látsz, talán ki sem néz 27, majdnem 28 évesnek. Vékony, szinte fejletlen, tekintetében mégis egy  öreg, megkeseredett katona cinizmusa csillog. Ha dicsérő szavakkal illetik, akkor mindig használják rá a komoly, kimért jelzőket és ezzel visszafogják a kevésbé hízelgő véleményeket, hogy mogorva és megkeseredett. Ha humorizál, akkor az csípős és csúfolódó, de ezt mindig gondosan elrejti, nehéz rajta fogást találni, hiszen modora rangjának megfelelően kellemes. Kayne külső felületén biztos, hogy megcsúszol és eltaknyolsz, ritkán hagyja, hogy valaki igazán belelásson. A gondosan kimunkált külső héj hosszú évek fáradtságos munkájának eredménye, igyekszik mindig pontosan úgy megszólalni, ahogy kell és amivel tud mondani valami informatívat. Néha viszont, főleg ha bizonyos gazdag körökben mozog, óhatatlanul előjön maró cinizmusa, mellyel rejtetten, de roppant szarkasztikusan kritizálja az egész világot.

Kayne valójában nem is engedi, hogy csak úgy akárki a keresztnevén hívja, az okvetetlenkedőnek azt füllenti, szólítsák Westnek, mert azt kedveli. Két ember hívta Kay-nak egész életében, mindkettőt elvesztette. Tulajdonképpen utája, ami és ha elhangzik neve előtt, hogy gróf, gyomra forogni kezd. Meglehetősen gyakran émelyeg és van rosszul, amit rezzenéstelen arccal tűr, mert úgy véli, ha a gyengeség legkisebb jelét mutatná valaha is, lecsapnák, mint szitakökőtő szárnyú gépeit az ellenség. Rosszullétei belső vívódásaiból eredeztethetőek és teljességgel lelki alapúak. Konkrétan fizikailag is rosszul van az őt körülvevő világtól és annyira elnyomja érzelmeit, hogy álmodástól függetlenül viszolyog mindentől.

Mélyen belül irracionális módon igazságszerető. Mondhatni fanatikus. Már kora gyermekkorától kezdve nem bírja elviselni, ha valakivel rosszul bánnak, ha valami erkölcsileg elnyomó, degradáló, vagy diszkriminatív. Szerinte mindenki egyenlő és egy patkány élete is nagyon sokat számít. Bizony….egy patkányé. A hibrideké, koldusoké, azoké, akik bűzlenek, akiket te elkerülsz az utcán és rájuk köpsz. Ő nem csupán ételt osztana nekik, odaadná az életét. Bárkiért. Gondolkodás nélkül. Nevezheted ezt bátorságnak, ám sokkal reálisabb hülyeségnek hívni, mert sokszor nem gondolkodik, ha mások életéről van szó. Ugyanakkor, ha épp nincs vészhelyzet, nagyon is sokat agyal, hogyan tudná kijátszani a rendszert és okosan, belülről megdönteni az arisztokrácia hatalmát.



Öltözete éppúgy hidegen hagyja, mint megkapó külső jegyei, ízlése mindenesetre van, mintha titokban tudná mi illik rá. Civilként sosem hivalkodik, fekete köpenyt, kabátot és sötét öltözetet húz cirádák nélkül. Amennyiben nagyon otthonos közegben találjuk, fehér ingekkel kombinálja sötét nadrágjait, illetve van egy viseletes, szürke poncsója, ha inkognitóban jár szegényebb negyedekben. Neki mindig is egyenruhái voltak, a családi szabó komor, ünnepélyes öltözetei, a kadétviselete, vagy katonai egyenruhája, mely Sinarin gondosan megmunkált, mérnökök által tervezett páncélzatból áll. Fegyverei is a katonaság képviseletében és engedélyével vannak nála szinte állandóan. Ilyen széles csövű pisztolya, oldalán lógó kardja és két, éles tőre. Időnként hátára veszi gőzhajtású hátizsákját (jetpack) amellyel képes valameddig repülni is, hiszen a levegőben érzi magát legjobban. Járására, testtartására ugyanannyira jellemző a szellős elegancia, mint a kimért merevség.

Kayne álmodó félvér. Az édesanyjától örökölte különleges képességét, melyet természetesen titok övez.





Az egyik legnehezebb emberi sors jutott neki, hiszen Kayne sosem lehetett önmaga, már kora gyermekkorában megtanulta hogyan kell befognia a száját. Anyja helyett Adelaide csitította a fémesen kattogó, üres másodpercekben.

Gróf Westerburg Johannes Artemides egyetlen gyermeke. Ironikus módon egyetlen fattyját sem ismerte el, pedig ha lehet hinni a szóbeszédeknek akadt pár ilyen.
Rebesgetik, hogy a gróf szerelmes volt Kay édesanyjába, de ezt a fiú soha nem hitte el.

Egy apa, aki nem tud érezni…


Nem, biztosan nem. Amikor ott állt nyolc, vagy kilenc évesen már elég tudatos volt felfogni, hogy az apja nem érez. Nem érzett, miközben hatalmas, kissé gótikus kastélyépületében, az egyik fellegvárban végigdübörgött márványozott padlóján. Nem, mert akkor tudta volna, milyen fontos lenne, hogy ne csak parancsokban és elvárásokban kommunikáljon vele, ripakodjon rá, mennyire erősnek kell lennie, hanem szólna hozzá néhány személyes szót. Kevesebbet dugna és drogozna, mert az ő apja köztudottan rabja volt a testi élvezeteknek, megvehetett, bármit megszerezhetett magának és még Estrance városi tanácsából sem tették ki, ugyanúgy Ő volt a bíró, az erkölcsi csődtömeg, akinek volt pofája ítéletet mondani mások felett, pedig nem látta, hogy mindenki egyenlő és nem hitte el, hogy a vagyonos, nem mindig mondott igazat.
A nemesek eleve nem tudnak igazat mondani, a gróf sem tudott.
Minden héten kétszer rendezett lakomát és gúnyolódott, milyen ártatlanokat adott likvidátorkézre, kiket taposott el, hogyan tett szert egyre nagyobb hatalomra, hogy még a király is megbecsülte és elismerte azt a nagy, hájas semmit aranymonoklival, minden ujján oreagyűrűvel, kackiás, őszülő bajusszal, beültetett oreamájjal, hogy jobban bírja a szeszt. És ő nem az orea, hanem személyes undor érzete miatt émelygett apja közelében, ezért kerülte, mintha gonosz pixik doboltak volna fülében, mindig ráncolta a szemöldökét és elviselte, ha azt mondják, ez a gyerek politikus lesz, mert olyan komoran néz.
Ő csak Adelaidet szerette, akiről titokban azt álmodta, az anyja barátnője volt.

Adelaide és a pixi


Lakomát rendeztek megint és Kayne már 11 éves volt. Részt vehetett rajta, bár cseppet sem kívánta, sem a társaságot, vagy az ételeket. Elhatározta, hogy egyszerű fekete viselet lesz majd rajta és Adelaide, a dadája megígérte, hogy korán eljöhet onnan, rögtön miután úgy tett, mintha mindent megevett volna. 11 éves fiúkkal ittas tivornyákon úgysem fognak foglalkozni, túl nagy emberek érkeznek, vakító ruhákban.

Csak piszkálja a tányérjára hordott sültet, a fűszeres burgonyát íncsiklandozó mártásban, kinevetik, mert vékony és fiatalabbnak néz ki tizenegy évesnél, pedig éppen abban a korban van, amikor már rossz néven veszi a sértéseket. Igazságtalan, hogy ő a fő asztalnál ül, Adelaide pedig nem lehet mellette, mert ő a bort töltögeti a hibrid alkalmazottakkal. Kedveli mind, bár sokkal ritkábban mernek hozzászólni, mint szeretné. Villák csörömpölnek, ezüst tányérok szélén koppan néhány kristálypohár, érzi, hogy zúg a feje és álmos.
De a pilledéséből gyorsan feleszmél, amikor apró aranykalitkában egy pixit hoznak be. Szegény lélek zavartan verdes szárnyaival, fehér hajával azonnal felhívja magára Kay figyelmét.
- Neked hozattam, hogy legyen társaságod - apja tokája megremeg húsos, vörös feje alatt. Mesterkélt vigyor rántja meg Kayne szája szegélyét és rosszabbul érzi magát, mint életében bármikor. Nem volt nehéz kora-gyermekkora. Adelaide tett róla, hogy mindig legyen mese, amely betakarja, játék, olvasnivaló és törődés napja nagy részében, apja szigorú elvárásai mellett. Kayne tudja milyen sorsok vannak, hogy az övé egészen kiváltságos, még ha olyan szabadságot nem is tapasztalt még, mint egy pixi, avagy barátait, a nemesek poronyait sem maga választhatta. Utálja is mind. Az azonban világossá válik számára, hogy az apró tündért kedveli, amikor lerakják mellé a kalitkát és egyszerre dobban vagy szakad meg a szíve a rettegő lény láttán.
A katasztrófára már nem kell sokáig várni. Még a második fogást sem hozzák ki, amikor Kay, aki fejét az asztallapra hajtotta, hogy közelebb legyen a pixihez, elpilled. Az az erős stresszhullám, amit a fogva tartott lény (még ha ideiglenes ajándék is számára, aztán a tervek szerint szabadon engedik, hiszen az apja sem merne túl messzire menni) vált ki belőle és hamar rémálmot kovácsol a helyzetből. Szörnyű, horrisztikus rémlátomást, az elsőt (és ideáig utolsót), amit Kay tapasztal és amit olyan valóságosnak él meg, mintha ő maga is démonok rabszolgája lenne egy pokoli hegyen. Az álomban csak egyetlen jó van, hogy az apja végre elkárhozik.
Amikor magához tér, akkor szembesül vele, hogy az egész vendégsereget elaltatta és csak pár perce van hátra, amíg mindenki felébred, majd számon kérik, mert álmodó. De ez elég, hogy kiszabadítsa a fiatal, talán vele egykorú pixi gyermeket.
- Ne haragudj kérlek, remélem, hogy egyszer helyrehozhatom - komolyan és eltökélten jelenti ki, miközben kinyitja az egyik ablakot, hogy a fiú sértetlenül visszatérhessen Tír na nÓg-ba. Adelaide akkor rohan oda hozzá, amikor a vendégek még csak ébredeznek, ijedten és dühösen, ki merte titokban rémálomba rántani őket.
Gróf Artemides úgy tesz, mintha ez a vendégség szórakoztató műsorszáma lett volna. Összecsapja két, húsos tenyerét és öblös hangon bocsánatot kér, amiért rémisztőbb lett az álom, mint tervezte.
- Kit vonhatunk felelősségre? - követeli egy kipirult arcú, zilált madame.
- Engem - Adelaide feláll, végre elengedi Kaynet, akit addig mint kiskorú áldozatot pátyolgatott. Adelaide hazudik. Azért, hogy őt mentse. Kayne fejébe vér tódul és szeretne sírva tiltakozni, mert ő és a dadája mindketten tudják mi történt igazából. Lehet, hogy a gróf is, mindenesetre hajlandó elhinni a koholmányt. Még aznap száműzi Kayne nevelőjét Estranceból. Referenciát sem kap, végkielégítést, semmit. Csak egy gyerek követi sírva a barátságtalan, gyéren megvilágított folyosón.
Belekapaszkodik hosszú szoknyájába.
- Te is tudod, hogy én voltam - suttogja. Ha a nő elmegy senki nem marad vele, az összes mese maghal, minden fény kialszik.
- Nem szabad ezt mondanod - guggol le hozzá a nő, arcán mosoly, halovány. A beteg fényben egészségtelennek tűnik. - Ez a mi titkunk marad, jó? Ha valaki kérdezi, én idéztem elő mindent. Nem csak arról van szó, hogy fiamként szeretlek Kayne, mert így van - simít lágyan a fiú sötét tincsei közé, hatra fésülve haját. - Megígértem édesanyádnak, még a halálos ágyán, amikor születtél, mert a barátja voltam.
Tudja, álmodott már róla. Bámul utána a palota dekadens, beteg atmoszférájában, ahol eztán idegenül jár, mint egy szellem, egyedül, mint az álmaiban feltűnő emlékek.


Kiara a feketepárduc hibrid


16. születésnapjára örömlányt kapott. A gróf sosem ismerte saját fiát, azzal azonban tisztában volt, hogy a hallgatag, mogorva Kayne, aki bár kitűnő tanuló és színes jövő várja, még egészen biztosan nem volt nővel. Hát ő szerzett neki. Kiara hivatásos kurtizán volt, a jobb - kifejezetten gyönyörű fajtából, 16 éves, alig használt.
Amikor belépett Kayne hálóterébe, szinte zavarba jött, mert nem a kövér gróf ágyasának vásárolták, hanem egy komoly, eltökélt kiállású fiatal fiúnak. Valakinek, aki arcán azonnal pír bomlott ki, amint megpillantotta és nem telt el csupán néhány perc már szerelmes volt, életében először és utoljára.
Óvatosan lépdelt felé, mintha a lány megriadhatott és elillanhatott volna bármelyik pillanatban. Természetes volt, élénk, élő, a legvalódibb dolog, amit valaha látott. Ajka finom sóhajra nyílt, de nem azt mondta ki, amire vágyott.
- Ne aggódj, nem fogok hozzád érni, de majd azt mondjuk. Nem lesz problémád belőle - tette hozzá halkan és úgy érezte sokat beszél, keveset mond. A lány pedig leült mellé, megrázta fejét és hosszasan nézte.
- Mennyire más vagy, mint itt mindenki.
Kayne akkoriban mosolygott. Sokat és felszabadultan.
- Ezt az itt dolgozó hibridek sajnos nem látják, pedig sokkal szívesen beszélgetnék velük, mint bárki mással.
De Kiarának megnyílhatott és el is mondott mindent. Ő volt a lány, aki igazán ismerte, Adelaiden kívül az egyetlen és hamarosan a legfontosabb személy lett Kay életében.
Nem csak gyönyörű volt, hanem okos, humoros, eredeti és minden mocsok ellenére tiszta, mint egy megmunkálatlan, fényes orea. A testiség magától alakult köztük, nem beszélték meg előre a forró csókokat, szenvedélyes együttléteket, a maguk természetes útján történtek és felejthetetlenek voltak. Minden gyönyörű volt abban a percben, világos, egyértelmű. A szerelem elviselhető, gyönyörű valósággá tette az életet és Kiara ujján finoman megmunkált, levélmintás ezüstgyűrű virított, mert Kayne eljegyezte.
- Te leszel az első hibrid, akit feleségül vesznek és aki az oldalamon mindent megkap majd, amit megérdemel - suttogta a lány nyakhajlatába. - Ez nagyon fontos, mert ezzel engedélyeztetni fogom a nyilvános ember-hibrid házasságokat és végre eljön egy normálisabb időszak. Ugye elhiszed?
Kay elhitte, mert még nagyon fiatal volt. Naiv. Ártatlan. Gyermek. Csakhogy amint a gróf megtudta mi történt azonnal cselekedett. Elküldte a lányt a nyomornegyedbéli elixíreshez és megtiltotta neki, hogy szóljon az útról Kayne-nek. Ha Kiara gyanakodott is, nem tehetett semmit, elindult és az egyik sikátorban elmetszették a torkát. Kay gyűrűje a sárba hanyatlott és örökre ott maradt.
Akkor veszített el mindent, ami valaha is derűlátóvá tette. Teljesen meghalt, üres tartály lett, melyből elő-előcsordultak könnyei a falaknak, Adelaide emlékének, a pixifiúnak mondott szavaknak és a nőnek, akit az életénél is jobban szeretett. Az utolsó olyan teremtménynek, akit szeretett. Kayne meghalt és soha többé nem viselte el, ha így szólították, legendás komolysága maszkká, minden életereje harci energiává alakult, ő volt az élő, megmunkált orea kristály mosolytalan arcával, a belülről pulzáló gyűlölet, aki az egész nemesi világnak hadat üzent mélyen, magában.

Westerburg, Estrance légierejének parancsnoka

Kiara halála után Sinarinba utazott. Nem volt kérdés, hogy felveszik a katonai akadémiára, de arra talán senki sem számított, hogy ő lesz a legjobb. Annak ellenére, hogy sosem hízott meg, nem növeszett akkora izmokat, mint a többiek, de magasan lekörözte évfolyamtársait, ugyanis ő semmi mással nem foglalkozott. Csakis azzal, hogy kiképezze testét, hogy száz százalékig elsajátítson minden harci technikát, erős legyen testben ugyanúgy, ahogy lélekben kénytelen volt rá, ha tovább akart létezni, ha meg akarta gyilkolni az apját. Kitűnőre diplomázott és szakirányt választott, mint pilóta. Sinarin katonai elitje ódákat zengett róla, a gróf pedig nagyon büszke volt, éppen ilyen gyereket akart. Szemtől szembe sosem dicsérte meg, de mindenki másnak eldicsekedett a fiával. Kayne tudatosan és nagyon módszeresen elkezdett kapcsolatokat kialakítani. Meghívták Sinarin elitjeinek összejövetelire, ahol mindig úgy tett, mint aki velük ivott, szórakozott volna, szinte szájhagyomány lett mennyire kiegyensúlyozott, komoly, megbízható és önálló fiatalember, sokkal józanabb, mint az elit világban bárki. Az a néhány gunyoros szó, a szarkazmus csak finom fűszer volt hajlíthatatlan személyiségén.
Megkereste a megfelelő embereket, megismerkedett azokkal, akik apja potenciális ellenfelei lehetnének, elhintett néhány pletykát, meghúzott néhány rozsdás fogaskereket és az érdekek máris gróf Westerburg ellen álltak, míg Kayne a királyhoz és arisztokráciához mindhalálig hűséges képét mutatta.
Nem volt nehéz, a nemesek folyton vetélkedtek, néhány érdek egymásnak feszült, hangsúlyossá vált a vagyon és el is készült a méregpohár gróf Westerburg számára. Nem ő maga adta át, de ő maga intézte, az álmaiban pedig kiélvezte apja lassú és fájdalmas haláltusáját. Rövid időre ő is veszélybe került, mert apja szerzett ellenségei veszélyt láttak benne, mígnem szövetséget kötött velük. Tudta, hogy majd el kell intéznie őket is, nem annyira kötelességből, mint elvből, hiszen nem voltak jobbak Artemidesnél, Kayne ráadásul katonai kiképzésének és egyre feljebb ívelő karrierjének hála potenciális veszélyforrássá vált. Néhányan elkezdtek tartani tőle Sinarinban, nem véletlenül. Egy másik párt más érdekeket képviselt, de a szóbeszéd szerint illegális szervkereskedelmet folytattak, méghozzá kiskorúak egészséges szerveiből, akik szüleik unszolására beültetéseket vállaltak. Akkor öltött magára először haláli gúnyát és vette kezelésbe az ügyet személyesen, néhány Sinarini szövetségesével, akik máig sem tudják, hogy a rejtélyes halálosztó voltaképpen kicsoda volt. Még a haját is eltakarta a fekete katonai egyenruha, de ilyet bárki szerezhetett… Azonban még szövetségeseinek sem árulta el kilétét. A szervkereskedő fejeseket gyilkolta meg alvilági társaival, gondosan ügyelve rá, hogy ne hagyjanak nyomot. Együtt szörnyülködött aztán a palota nemeseivel, micsoda tragédia történt és vallotta, hogy természetesen aljas rágalom volt a gyermekszerv kereskedelem. Pedig ők, a söpredék rájuk bizonyították. Nem, ilyesmit sosem viselt volna el, ha minden terve dugába dől és leleplezik, akkor sem.
Ekkor már eszköznek tekintette magát, nem is embernek, azt elvette tőle Kiara halála.

A nemesi réteg, sőt még a palota is megkönnyebbült, hogy gróf Westerburgot visszahelyezték szülővárosába, Estranceba. Maradtak a fővárosban szövetségesei, de olyanok is bőven, akik tartottak tőle.
Természetesen valami jól hangzó rang kellett, valami ami elég erős ahhoz, hogy Kayne a városban is maradjon, hiszen nyílt titok volt, hogy az ütközések nem érdekelték. Így nekiadták a város légierejét. Az öreg veteránoknak le kellett nyelniük, hogy egy náluk fiatalabb katona ül vezetői székbe. Ez Kayne számára nem volt egyszerű.
Ott állt,  szemben kemény, könyörtelen férfiakkal Estrance falán. Morózus, kigyúrt katonák, kérlelhetetlen halálosztók. Csakhogy ő is egy volt közülük, és ezt az ember megérzi. A hasonszőrű, vagy még náluk is veszélyesebb valakit, aki boldogan meghalna az emberek bűneiért, aki odaadná az egész életét, hogy ne legyenek társadalmi szakadékok, szegények kontra gazdagok, elnyomás. Mindegy mibe kerül, mindegy megsérül-e, vagy elpusztul. Kayne kemény, de igazságos vezetőnek bizonyult, aki kivívta emberei tiszteletét. Aki soha nem vesztett el senkit és aki zseniális, de vakmerő pilótának bizonyult. Bizonyos pletykák alapján nincs is lelke, éppen olyan, mint az apja volt.

Kayne pedig ott, a szobák sötétjében, álmai mélyén, ahol csak ő látja saját magát, ahol csak ő sínyli meg az összes gyilkosságot - azokat is, melyeket megérdemeltek újra és újra összeomlik. A kapitánynak túl mély, olyan mély a lelke, hogy elemészti őt magát is.

Elfogadva!

Mélyen tisztelt gróf úr... Illetve, elnézést, óh kapitány, kapitányom! Be kell vallanom egészen régen olvastam ilyen érzékletesen megírt tragédiát (a szó színházi értelmében). Ahogy szinte évről évre vezeted le, hogyan töri össze Kayne minden érzelmi nyitottságát a sorozatos sorscsapások áradata, ahogyan a kedves, rettegő fiúból egyre inkább egy könyörtelen, érzelemmentes katona-politikus lesz, legalább is a felszínen, mind nagyon átérezhető és elhihető. Nem is szaporítanám nagyon a szót, irány játszani!

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.