Fly to our doom - Daphne & Moros & Kayne

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Idegesen rótta köreit zárt irodája négy, boldogtalan fala közt. Elvileg nem hagyott hátra szemetet, minden asztalán hagyott dokumentum várhatott, ám a Perem, avagy egy merénylet a trónörökös ellen, életek árán, kevésbé.
Ajkát vérpirosra rágta, aztán sebtében felkapott néhány dokumentációt-jelentéseket
Huxley és Magee tollából, az evidenciókat pedig katonai válltáskájába gyűrte.
Szerette volna vinni orea-tőrét, de olyan nagy és csúnya szavak kúsztak elméjébe alattomosan, mint például a szándékos provokáció, vagy ok nélküli felfegyverkezés, ami ellenségességre utalt, így csak szolgálati pisztolyát csatolta derekára, az út miatt. Hivatali fegyver, ha pedig bárki belekötne, szemrebbenés nélkül mondhatja az igazat, nemrégiben többen meghaltak, mert eltérítettek egy léghajót, bizonyítottan Sinariniak.
Az eset húsz halottat és kétszáz sérültet számlált, ennyi polgárt fog többek között számon kérni a világ nagy vezetőin.
Élete legnagyobb nyilvános szereplésére készült, máris verejték sietett le homlokán, hideg pettyekben, pedig épp csak gondolt rá, ahogy ott áll, kihúzott háttal és rezignált arccal, hidegen mondja: húsz halott és a számuk egyre nő, hiszen egyes életek még veszélyben forogtak orea-orvostudomány ide, vagy oda.
Stuart Little pontban egészkor jelent meg dolgozószobája előtt, félénk kopogást hallatva az üreges faajtó polírozott felületén.
Kayne futó pillantást vetett két egymásba olvasztott fogaskerék órájára, mely másodperceket is számlált.
Lendületesen tárta fel az ajtót, cipője orra halk koppanást idézet a fában, Stuart sápadt arca mély révületet tükrözött, a friss cipó illata, kalács szagok, mintha mind elkoptak volna belőle egy alapos, utolsó fürdéssel.
-Mehetünk!
Beszélték meg fontos pillantásokkal és sorsok záródtak be mögöttük.
-Hintót küldtem a tündér követekért, bármelyik pillanatban itt lehetnek, megkértem Leiningert, hogy a hosszú, melléklépcsőn kísérje őket fel a leszállópályára, mi is ott várunk rájuk.
Hagyta meg szigorúan, mintha heves izgalmát újfent maszkokkal takarta volna, a rideg, józan ész mindig készenléti álarcaival.
Pedig mennyire izgult, milyen álmos, hogy szeretne túlleni az egészen. De csak sóhaját hagyta az ajtó előtt és Stuart Little elfeledett süti aromáját, hiszen mindketten a hangárba igyekeztek és Kayne Westerburg ezúttal pontosan tudta melyik hajót fogja választani és kit rendel maguk mellé másodpilótának.

× Fly to our doom ×

Legyünk már egy kicsit optimistábbak!

-----------------:O:-----------------

Westerburg parancsnok üzenete, hogy a császár hajlandó minket fogadni mondhatni tökéletes időpontban érkezett. Már éppen kezdtünk volna visszasüllyedni a semmittevés unalmas bugyraiba, és Estrance, főleg annak nemesebbik, politikailag érdekelt fele eléggé megsínylette volna, hogyha engem unatkozni hagynak. Már persze azt hinné, hogy annyi izgalom után, amennyi engem ért az utóbbi időben nem is vágynék másra, mint pihenésre, de a teadélutánokra járás, unalmas udvariassági látogatások, és néhány kereskedelmi megállapodás aláírása ugyanúgy munka volt, ráadásul a rosszabb fajta. Az a fajta, ami egyáltalán nem érdekelt. A pihenést egyáltalán nem így képzeltem el, nem ilyen környezetben, és nem ilyen tevékenységekkel.
A programot persze azonnal át kellett szabni a fővárosi látogatás miatt, de nem bántam, néhány bocsánatkérő levélnél többre nem futotta tőlem, még arra se vettem a fáradtságot, hogy Morossal intéztessem el, mert annál könnyebb volt éppen megírni az udvarias kétsorosokat, hogy sajnos a császári audiencia egy soha vissza nem térő lehetőség, ezért halasszuk a dolgokat egy két héttel későbbi időpontra. A bőröndömet – ami picivel kisebb volt mint egy ember méretű aktatáska, és eszem ágában sem volt magam cipelni – a szolgálók rakták össze, én pedig nagyon gyorsan átismételtem mindent, amit tudtam Sinarinról, a Császárról, és az ottani kirendeltségünkről. Még jegyzeteket is csináltam, amit odaadhattam a kedvenc faunomnak, főleg mivel legutóbb kiderült, hogy élénkebben érdeklődik a politika iránt, mint kezdetben gondoltam.
- Valami ilyen lehetőségre vártunk. – jegyeztem meg Morosnak már a kocsiban, amit a jó kapitány küldött el értünk. - Segítőkész és empatikus erőként fogunk fellépni első körben, mert a császárt semmiképp sem szeretnénk az ellenségünkké tenni, de tekintve az emberek élettartamát, azzal kell jó barátságot kötnünk, aki az örökébe lép. Nekünk az lenne a legjobb, ha Stuart ülne trónra, még ha szerencsétlen ezt nem is akarja. Egyrészt azért, mert ő már most azt gondolja, hogy a barátai vagyunk, másrészt ha ez belpolitikai zűrzavart fog okozni akár tíz-húsz év múlva, abból mi tudunk profitálni. Eltereli a figyelmet a Peremről, lefoglalja a forrásokat, mi pedig nagylelkűen megsegítjük őket olyan dolgokkal, ami Estrancenak kell, de Sinarin nem tudja nekik megadni az örökösödési problémák miatt. Ez lenne a legjobb forgatókönyv. – magyaráztam, hogy nekem mi volt a fejemben. - Ha esélytelen, hogy Stuart trónra üljön, vagy már most látszanak olyan szándékok, hogy tényleg megmerényelnék abban a pillanatban, akkor viszont jobb a vetélytársával összebarátkoznunk mielőbb. Ez a helyzet, amit most mindenképp fel kell mérnünk, és helyesen lépni. Ha rosszat lépünk nem okozunk katasztrófát, de sokat nyerhetünk, ha jól sikerül. De érdekel, hogy te mit gondolsz. – elvégre ha a nagypolitikába akarta beleártani magát, akkor kicsit jártatnia kellett az agytekervényeit, átgondolni, nem volt elég ha elfogadta, amit mondok. Végső soron persze úgy is mindent az adott helyzet fog hozni, de nem árt törekedni legalább valami felé.
Amikor odaértünk már vártak ránk, ezúttal nem Westerburg, hanem egy embere kísért minket tovább, egészen a leszállópályákhoz. Ez most egy más fajta utazás lesz, éreztem, nem a pompa lesz a lényeg, hanem a hatékonyság. A bennem mélyen eltemetett katona ezt értékelte, de ez egy olyan titok volt, amit semmiképp nem terveztem az emberek orrára kötni. Néha pihenésképp leültem Morcimorc vállára, de amikor megláttam a parancsnokot és Stuartot előre röppentem, hogy üdvözöljem őket.
- Nagyon szép napunk van, uraim, azt kell mondjam! – köszöntem vidáman. - Már azt hittem őfelsége sosem szorít nekünk időpontot borkos teendői között. – persze annyira sok idő nem telt el, az ilyesmire volt, hogy negyed vagy fél éveket is várni kellett, ahhoz képest elég gyorsan sorra kerültünk, de legalább láthatták rajtam az izgatottságot, és hogy érdekelt a történet folytatása. - Részünkről indulhatunk is. – néztem körbe, hogy vajon melyik hajóval megyünk.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Egy apró bizonytalanás a lelkem legmélyén, eltemetve a rengeteg önérzet alatt már kezdett volna feljebb evickélni a hosszú várakozás alatt, mintha Westerburg gróf üzenete soha nem érkezett volna meg. Talán Estrance légierejének parancsnoka a léghajókatasztrófa kábulatát kiheverve újra átgondolta a dolgokat, és úgy döntött mégiscsak jobb a tündéreket - minket - kihagyni egy ilyen belpolitikai zűrzavarból, még ha ott és akkor úgy is tűnt, hogy megérdemeljük fájdalomdíjként. De nem így lett.
Az én kezemben fordult meg először a levél, minthogy én fogadtam minden üzenetet és továbbítottam Daphne felé azt, amit a saját szemével kellett látnia, így én vigyorodhattam el először elégedetten. Éreztem, hogy valami vihar kezdett gyűlni lassan, olyasmi, ami készült elmosni a Birodalmon megült port és nyugalmat, szóval jó volt esernyőt vinnünk magunkkal. Képletesen és szó szerint is. Szerencsére apró főnököm éppolyan izgatott volt, mint én, legalább is abból ítélve, hogy rögtön leckét is adott nekem a sinarini állapotokat illetően, ezért hálásan megüzentem Westerburg grófnak, hogy örömmel vettük a felkérést. Aztán csomagolni kezdtem.
Daphne sokkal nyíltabb lett azóta, hogy a betegeskedése alatt kihúzta belőlem a fellengzős vágyálmaimat és sokkal kevesebbszer rejtette csipkelődésbe a magyarázatait, ahogy aznap reggel sem, a léghajókikötő felé csattogva egy hintón. A felvezetésre először kikívánkozott belőlem egy "Ahogy kívánja, kiskövetasszony", de mivel Daphne korábban kifejezte mennyire pozíciómon aluli viselkedés volt fogaskerékszerűen követni minden utasítását, inkább lenyeltem és elgondolkodva kibámultam az ablakon. Nem igazán hagyott támadható pontot az elképzelésén.
- Átgondolt tervnek hangzik. - ismertem be pár másodperc után. - Viszont úgy gondolom okozhatunk magunknak kellemetlenségeket, ha katasztrófát nem is, ha eláruljuk Stuartot de végeredményben mégis ő kerül a trónra. Szóval én azt javasolnám, hogy ameddig egészen biztosak nem vagyunk abban, hogy nincs esélye, inkább őrizzük meg a támogató pozíciónkat.
Főleg, ha lehetett hinni a fattyú szakácshercegnek és az apja, Sinarin jelenlegi királya tényleg azt akarta, hogy ő kövesse a trónon, a vonakodása ellenére. Ha ezek után elpártolunk mellőle, az talán egyszerre égetett volna fel két hidat.
Ahogy a kocsi megállt a kikötőnél, mi vezetőnk nyomában felkaptattunk a lépcsőn az indulóperonokig, Dapne apró hátsójának nyomával a vállamon. A kiskövetasszony hamar megunta az ücsörgést, mikor észrevette a mai nap igazi főszereplőit - bár ezt biztosan nem ismerte volna be -, helyettem inkább alkalomhoz abszolút nem illő vidámsággal köszöntötte őket.
- Westerburg kapitány, Mr. Little. - biccentettem a két férfi felé. - Örvendek a viszont látásnak.

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Rágta a feszültség, még ha nem is látszott hűvös, fagyott vonásain. Még ha a körülötte szaladgáló katonák csak a parancsszavakat értették is, hiszen amint felértek Stuarttal hatalmas hangárukba, azonnal munkához látott, nem tátott szájjal, vagy saját rettegésébe merülve várta a tündérek felbukkanását.
Igaz sok muníciót nem pakoltatott, elvileg szállást, kosztot kapnak, így csupán a kiválasztott hajó biztonságát ellenőriztette le a maga kérlelhetetlen hatékonyságával.
Egyre inkább elterjedt róla, milyen kegyetlen és szigorú tud lenni, képes például meneszteni egyeseket (Fowler) ráadásul most ki tudja mit akar a császárságtól, de úgy tűnik sokkal többre törekedett, ráadásul ilyen szemtelenül fiatalon, mint sokan sejtették.
Úticélja bár ismeretes volt, miértjei homályban maradtak, csak találgatások táptalaján fogantak meg olyasmik, mint biztosan a léghajók ütökése miatt indul útnak és a tündéreket csak mint szemtanúkat viszi, Stuartot szintén.
Más, több valid variáció nem volt, csupán légbőlkapott pletyka, mégsem mert senki olyasmit még fantáziálni sem, hogy Stuart trónörökös lenne…
Ott állt, oldalán a szakáccsal, aki kezeit tördelte és senki sem hibáztatta érte, aki még a hajó körül sürgölődött, elvégre mikor mehetne valaki szolga pozícióból ilyen fontos helyre.
Mindent meghagyott, amit intézni kell helyette, vagyis semmit, amíg vissza nem tért, sokan így nyaralásként gondoltak Westerburg távollétére és remélték a tárgyalás jól elhúzódik.
-Üdvözlöm Követasszony, Moros úr, valóban kedvezőek az időjárási viszonyok a repüléshez. Remélem nem bánják, hogy továbbra is ragaszkodtam az utazás ezen módjához.
Stuart idegesen bólogatott helyette, talán őt jobban megviselte, hogy újra hajóra kellett lépnie, mint szárnyas, lebegni tudó, vagy pilóta kíséretét.
-Ezúttal egy igen komor, dísztelen, de meglehetősen agilis példányt választottam, viszont sokkal gyorsabb is, hamar ottleszünk. Kérem, kövessenek. Ezúttal én fogok vezetni, de elég nagy a pilótafülke, mind beférünk oda.
Nem bízta a véletlenre többé. Szavai után leírt egy harminc fokos kanyart és az egyik régebbi, masszívabb, acélozott, barátságtalanabb szerkezet felé vezette őket.
Noha ez sem volt kicsi, egy hopternél mindenesetrejelentősen termetesebb HAJÓ . Emberei éppen végeztek a hajó átnézésével, szaporán szedték össze szerszámaikat és igyekeztek minél kevesebb helyet foglalni, miközben sorban lesiettek a mogorva szerkezet acélos lépcsőin.
Itt vezette fel őket Kayne, nem túl kapkodó, mégis célirányos tempóban, csak a tépelődő Stuart marad le, kókadt fejjel, hangos sóhajok között.
Végül azonban ő is felért és lépteit egyenesen az irányító kabin felé vette, hol valóban elegendő hely állt rendelkezésükre, hogy mindenki helyet tudjon foglalni a viharszürke, biztonsági övekkel ellátott székekben. Stuart a szélére ült, mintha szeretett volna elbújni.
-Ha minden készen áll, indulhatunk is.
Jelentette ki, miután még egyszer tüzetesen, ám rendkívül hamar átvizsgálta, van-e elég üzemanyag, nem jelez-e a szerkezet hibát, stb. Rutinnal és precízen, hogy aztán  felszálláshoz való ismereteket is még egyszer átvegye Morossal, az ismételni sosem árt elvei szerint.
Kigurult a hosszú leszállópályán, majd jelzésre emelkedett fel. A gép érezhetően gyorsabb, mozgékonyabb volt, meg is tett vele egy kissé meredek, de szerinte biztonságos kanyart, Shinarin felé. Stuart elnézést kért és távozott az illemhelyiségbe, gyomorbántalmakra hivatkozva. Kayne nem tulajdonított jelentőséget ennek és szó nélkül hagyta, noha magában elkönyvelte hasmarsnak.
-Prismblossom kisasszony, a múltkor említette a Peremet, igaz? Nos akkor nem tudtam sok újdonsággal szolgálni önöknek, mindazonáltal azóta változott  helyzet és megjártam azt is. Attól tartok a soron következő audencián sokkal több dolgot kell megvitatnunk, mint talán felkészültek rá, így valóban elhúzódhat. Ezért elnézésüket. Viszont úgy gondolom emiatt is nagyon jó, hogy velem érkeznek, mert ebből nem maradhatnak ki. Az egész világot, minden népet érint ugyanis.
Fejezte be és bár nem szándékozott drámai éllel mondani, valami borzasztó sejtelem mégis hangsúlyában borzongott, amikor beszélt róla.

× Fly to our doom ×

Moros, Kayne & Daphne

-----------------:O:-----------------

Moros rövid okfejtésére bólintottam, már-már elismerően, hiszen magam is így gondoltam. Ha a tündér fordít egyet a köpönyegén arra kellett a legjobban figyelni, hogy azt a megfelelő időpontban tegye. Így ameddig nem dőlt el a trónöröklés, addig senkit sem volt szabad elárulni, de figyelni kellett, hogy a másik oldal szemében mi inkább semlegesnek tűnjünk, semmint ellenfélnek. Ez nehéz dolog volt, már-már művészet, de ezért nem volt alkalmas mindenki politikusnak. Külső szemlélődő – mondjuk Moros jelenleg – akár azt is hihette, hogy én ezt élveztem, vagy hogy a személyiségem eleve ilyen volt, pedig puszta passzióból nem agyaltam volna ilyesmin. Ezek viszont olyan dolgok voltak, amik befolyásolhatták a tündérnép egészét, a jólétünket, a mi szabadságunkat, valójában mindent, és egyszerűen csak tudtam, hogy mi volt a fontos. És azok nem az emberek voltak, és főleg nem egy-egy ember, annyira egyikük sem tudta még belopni magát a szívembe.
Mondjuk annak se kellett volna minimálisan se érdekelnie, hogy Morcimorc mit gondolt rólam, pedig sajnos azon kaptam magam, hogy azért foglalkoztatott.
A kötelező köszönések után követtük Stuartot és Westerburg parancsnokot a hajóhoz, aminek el kellett minket repítenie Sinarinig. Érdeklődve hallgattam a szabadkozást, ám belül már hevesen vert az apró, alig ember-ujjpercnyi szívem, hogy most valóban fogok látni egy olyan repülő szörnyeteget, ami talán az emberek legújabb fejlesztései közé tartozott. És azt kellett mondjam, hogy nem is csalódtam. Amikor az ezüst léghajó a szemünk elé tárult teljes pompájában kedvem lett volna berepülni a motorjához, megcsodálni a szerkezeteket – és persze kiagyalni, hogy hogyan lehetett a leghatékonyabban elrontani, de azt sejtettem, hogy ezek már sokkal stabilabb sokkal zártabb rendszerek voltak, mint a száz évvel ezelőtti modellek. Az istenek óvjanak meg mindenkit attól, hogy az emberek és a tündérnép újra háborúba kezdjenek, mert tartottam tőle, hogy ezúttal valóban alulmaradnánk. Ha csak tíz ilyen gépszörnyük volt, már az is jelentős lett volna, és biztos voltam benne, hogy annál sokkal több volt nekik, ahogyan abban is, hogy még csak nem is ez volt a legújabb, legkifinomultabb gépük prototípusa. De hát ez volt az én dolgom is részben, hogy ilyesmire ne kerüljön sor többet, hanem mindenre találjunk olyan diplomáciai megoldást, hogy Tír na nÓgnak is jó legyen, de az emberek se érezzék, hogy a Lebegő Város ezüst trónjára egy közülük valónak kéne felülnie.
- Ahogy önnek kényelmes, kapitány. A múltkori után én se szívesen adnám a kormányt másnak. – noha nem sikerült olyan közelről megismernünk a parancsnokot, minden, amit eddig megtudtunk róla, akár a személyes találkozásból, akár Morcimorc háttérkutatásaiból arra engedett következtetni, hogy a férfi talán egyébként is kényelmesebben érezhette magát pilótaként mint parancsnokként. Bár ez feltételezés volt inkább, azért elég megalapozottnak éreztem.
Valahol a lépcsőn felfele menet visszatelepedtem Moros vállára és egyik kis kezemmel kinyúltam oldalra, hogy belekapaszkodjak a szarvába, hogy visszafogjam saját magamat attól, hogy körberepkedjem a hajót, és megőrizzem a méltóságos követasszony imázsomat. Így ha a faun a pilótafülkébe telepedett le, úgy én is. A rutinvizsgálat és a tudnivalók elismétlése után pedig lélegzetvisszafojtva vártam, hogy végre felszálljunk.
Rövid ideig tartott, nem volt rázós – ültem már rázósabb lélekvesztőben is nem is olyan régen, és most sokkal magasabbra is repültünk, hiszen át kellett mennünk a falon is. Időnként kinéztem az ablakon, hogy láttam-e mellettünk elsuhanó felhőket, azok nagyon érdekesek voltak, és csak akkor szakítottam el a tekintetem a külvilágtól, amikor a parancsnok megemlítette a Peremet. Abban a pillanatban viszont olyan hirtelenséggel fordultam felé, hogy majdnem lezuhantam Moros válláról.
- Valóban? – kérdeztem óvatosan. Ezek új fejlemények voltak, és olyanok, amire talán az uralkodóval való találkozásnál is jobban vártunk. - Már csak ennyivel is felcsigázta az érdeklődésem, parancsnok, és ha ez az oka annak, hogy az ügy elhúzódhat, nem fogunk miatta panaszkodni. Az ennyire fontos dolgokat alaposan meg kell vitatni. Esetleg… Noha teljesen megértem, ha először az előljáróit és a császárt akarja tájékoztatni, be kell vallanom, hogy nehezen tudnám kivárni a közös audienciát, hogy megtudjam miről van szó. Persze csak ha nem bánja. – nehezemre esett egy helyben maradnom és nem fészkelődnöm izgatottságomban. Vajon mit találhatott, ami ennyire fontos volt? Csalódott lettem volna, ha nem avat be minket máris, még ha egyébként meg is értettem volna, hogy tartani akarta a protokollt.
Viszont ahogy fogalmazott… Hogy az egész világot és minden népet érintette a dolog, az olyan gondolkodásmódra vallott, ami érdemessé tehette rá, hogy vele viszont szövetséget kössünk, függetlenül attól, hogy ki örökli a birodalom trónját.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Persze kissé ironikus volt, hogy legutóbb éppen egy hajszálnyit hasonló léghajón utazva csavarodott arra a történet, ahol most voltunk, egy rettenetes katasztrófával. De ez a hajó nem az a hajó volt. A mostani csak úgy árasztotta magából a fenyegető stabilitást, mintha kérkedett volna az emberiség legnagyobb előnyével más fajokkal szemben. Míg a tündérek el voltak foglalva azzal, hogy ezeréves szeánszokra tanítsák a gyerekeiket, az emberek egyetlen faungeneráció alatt szinte repültek előre az időben. Szinte csak idő kérdése volt mikor jön elő Estrance gyáraiból valami olyan hajó, amit a csillagokat is elérhette és Adriata fagyos pillantása sem tudott nyomot hagyni a birodalmi címeren sem rajta.
Ez még attól azért távol állt, de nem kockáztattam volna meg egy csatát tündérkommandók és egy ilyen gépszörny között. És még elegáns is volt a maga monumentalitásában.
Azt is megértettem, hogy Kayne Westerburg ragaszkodott hozzá, végülis amennyit hallottam róla, ő inkább pilóta volt, mint vezető Az ég az ő birodalma volt, a léghajók az ő alattvalói, és legutóbb csúnyán elárulta egy. Gondolom meg akarta ragadni az elszabadult gyeplőt és visszaszerezni a birodalmát.
- Ahogy a kiskövetasszony mondta. - biccentettem én is, miközben követtük a grófot a hajó pilótafülkéjébe. - A múltkori baleset messze nem elég ahhoz, hogy meginogjon a képességeibe vetett hitünk, Westerburg kapitány.
Ahogy csak az én kedvemért újra elmagyarázta, hogyan kell a levegőbe emelni egy ekkora monstrumot én egyfajta kihívásként éltem meg, próbálva felidézni a legutóbbi tanítását. Azóta sok-sok hét telt el, de az emlékek nem tűntek el nyomtalanul. Elképzelni sem tudtam, mikor lehetett szükségem léghajót vezetni, de ha mégis ilyen idő érkezett, nem akartam a szarvam tövét vakargatva ácsorogni. Ahogy a gép felmorgott, mint egy kialvatlan vadállat én letelepedtem egy székbe, egy pillantással nyugtázva, hogy Daphne engem használt ülőhelynek és kapaszkodónak is.
Westerburg gróf kijelentésére pedig alig bírtam visszafogni a felkívánkozó elégedett vigyort. A Perem. A misztikus, titkos és tiltott Peremvidék. Nem csak Sinarin tróntermébe lesz bejárásunk, hanem ezek szerint szóban a világ legnagyobb puskaporos hordójára is rápillanthattunk a gróf elbeszélései alapján. És minden szándékom meg volt a legapróbb morzsát is kihasználni abból, amit mondani készült.
- Azt találták a Peremen, amit reméltek? - kérdeztem teljesen ártatlan arccal. Még ha államtitok is volt, egy ilyen csalira általában haraptak az emberek. Ha nem, az is sokat elárult, főleg Kayne Westerburgról.

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Stuart Littlet nem annyira hatotta meg a léghajó látványa, mint az érkező követség tagjait. A hercegjelölt kezét tördelve tobzódott köszönésekben, úszott saját izgalmával mérgezett verejtékében, hogy aztán visszavonuljon.
Lépései zörgős visszhangot vertek a kemény acélfalakra, minden mozdulat apró zajjal járt, de ő már megszokta. Noha magabiztossága jó rétege maszk, a Peremen történtek után még biztosabb volt képességeiben - már ami a pilótaságot illetette. Sinarinba pedig elvezet, pláne, hogy minden műszer működőképes.
Koncentrációja mégsem lankadt, bár hatékonyságára sem lehetett panasz, gyorsan és alaposan futotta át még utoljára minden ideális-e.
Nem ezen a gépen akarták eltenni őket láb alól, és ez a következtetés felvillanyozta annyira, hogy legalábbis beinduljon a hatalmas, barátságtalan vasmonstrum.
Kifejezetten hálás volt ezért a szívósságért, mer bár zavartan vallotta be önmagának is, pánikkal nem biztos, hogy tudott volna most mit kezdeni.
Stuart távolmaradását egyelőre elengedte, a férfi fel és leszálláskor biztosan a mosdóban fog keresztet vetni, de volt egy kósza megérzése, hogy rájuk jár még lelki támaszért.
-Köszönöm, hogy ennyire bíznak bennem, megtisztelő.
Biccentett komor derűvel, aztán lassan, úgy, hogy közben Moros is ráláthasson ezen a gépen is bemutatott alap dolgokat, az indulás varázsát. Kissé tempósabban most, mint utóbbi alkalommal, de ezt maga sem regisztrálta.
Már a magasban voltak, érezte, ahogy gyomra finoman megemelkedik, zsigereit a szokásos izgalom árassza el, még ha ez a jelenlegi fáradt is volt.
Óvatosan és biztosan emelte masan a város, sőt felhők fölé, közé a masinát, most puha pamacsoknak tűnő, formátlan rétegek úsztak mellettük és a hajótest mozgása is megállapodott egyfajta nyugodt ritmusban. Óvatosan mégis gyorsan haladtak előre, annyi stabilitása mégis volt a monstrumnak, hogy ne rázza őket össze. Stuart Little motoszkálni kezdett, hallotta, ahogy az illemhelyiség lehúzójával szöszöl, aztán ernyedt, csoszó lépteit a konyha felé irányítja. Vizet engedett magának, távoli csorgás tört be ebbe a szent csendbe: Perem.
Moros kérdése óvatos volt, mindkét tündér, mintha rafinériával akarta volna kiszedni belőle, amit ő nyíltan, ingyen is elmondani szándékozott. Bár nem látta át annyira a politikai közhangulatot, mint illett volna, egész egyszerűen azért, mert leszarta. Nem csak saját királysága, avagy emberisége forgott kockán, a tündéreket pedig változatlanul nagyon kedvelte.
-Nem, nem azt találtuk, bár én személy szerint nem reméltem semmit, csak civil polgárokat szerettem volna visszahozni. Ez viszont sikerült, bár nem minden veszteség nélkül. Ott lesznek majd, ha megtárgyaljuk, mert nem hiszem, hogy bárki támogatni fog, ellenben Önökre számítok és mivel józan, jóérzésű tündéreknek ítéltem meg magukat, remélek is. Én abban az ügyben érkeztem oda, hogy segítsek olyan embereknek, akiknek nyomuk veszett arra és magam indultam felkutatni őket néhány újonc és egy exlégierős veterán társaságában. Azt kell mondjam senki nem remélhet területeket, kincseket, vagy izgalmat, így mindnekit letörök majd, talán Önöket is jó előre, most, hogy ez a legveszélyesebb ütközésünk idáig és semmi humanoid nincs azokban a lényekben, akikre rábukkantunk. Hogy mit kaptunk tőlük? Nos ultimátumot. Ők olyan embertelen, szívós és hosszú életű organizmus, hogy céloztak rá, még Önök után is bőven itt lesznek, hogy bekebelezzék a bolygót. Félek tőle, hogy háború lesz, ezúttal azonban sokkal veszélyesebb ellenfelekkel, noha ez talán a legrosszabb forgatókönyv. Igazság szerint valahol magam is tanácstalan vagyok…veszélyes, ami odaát van, de él és mint ilyen joga is van hozzá, hiszen nem ő akarta, hogy ütközzünk.
Kimerítőnek érezte válaszát, noha maga sem tudta mennyire volt informatív. Csak bekebelezte azokat a hosszú, pocsolyaszerű felhőtintákat, amellyek elé kerültek.

× Fly to our doom ×

Moros, Kyne & Daphne

-----------------:O:-----------------

Westerburg enigma volt egyelőre előttem, és bár minden meglepetés amit okozott kellemes volt eddig, a mi munkánkban nem volt jó, hogyha az emberek képesek voltak meglepni minket. Elkönyvelhettem volna ostobának, hogy ennyire nyíltan beszélt két idegen ország küldöttével, és nem védte jobban a sajátjait, de valahogy úgy éreztem, hogy ez nem naivitás, hanem tudatos döntés volt a részéről. Mintha bennünk jobban bízott volna, mint az emberekben. Ez persze hiba volt, hiszen mi nem szolgálhattuk az emberiség érdekeit, de számunkra szerencsés volt. Vagyis lett volna, de mivel nem tudtam az okát, így a parancsnok motivációi kiszámíthatatlan, kaotikus változók voltak a számításaimban. Talán jobb lett volna még annál is többet előásni róla, mint amit eddig tudtunk, és így is fogunk tenni, hogyha ez után a kis kirándulás után még mindig lesz esély rá, hogy együtt fogunk működni vele. Ez sok mindenen múlt, de nem volt lehetetlen… Viszont el akartam kerülni a meglepetéseket, akkor is, hogyha jó volt, mint ez az önkéntes kitárulkozás a Perem ügyeit illetően.
A történet eleje úgy kezdődött, mint bármilyen szokásos esemény ilyenkor. Elkóborolt civilek, akik erősnek hitték magukat aztán persze bajba kerültek. Már-már tankönyvbe illő esemény volt, ennek megfelelően unalmas is, ám ami az után következett… Hát attól igencsak elkerekedtek a szemeim, annyira, hogy talán már nem is voltak aprók, és egészen ki lehetett venni a szembogaram, és az íriszeim kékjét is. Tehát a Peremen volt egy… vagy több… értelmes életforma. Ami bekebelezi az egész világot idővel, tehát bár intelligens volt, nem hasonlított hozzánk. Bármennyire is izgalmasnak hangzott, a veszély nagyságában kénytelen voltam egyetérteni a parancsnokkal.
- Meg van győződve róla, hogy lehetetlen az együttélés az új jövevényekkel? – kérdeztem óvatosan. Azt parancsba kaptam én is, hogy bármennyire is szeretnénk mi is hasznot húzni a Peremből, a háborút bármi áron el kellett kerülni az emberekkel. De más létformákról egyetlen szó sem esett, talán Lebegő Városban sem számítottak rá, hogy értelmes lények érkeznek az Ütközéssel. Megtörténhetett, de ritka dolog volt. Bár Westerburg nem írta le, pontosan milyen lényekről volt szó, amit előre vetített, az nem volt szívderítő. Én ezt a háborút is elkerültem volna, hogyha lehetséges volt… De volt olyan, hogy nem volt lehetséges.
- Hálás vagyok, hogy megosztotta ezt velünk így előljáróban, parancsnok. Pontosan miben lenne szüksége a mi támogatásunkra? – kérdeztem. Mert ezek szerint a bizalma nem önzetlenségből fakadt, neki is szüksége volt ránk. Ez a tény valahogy megnyugtatott egy kicsit, az ilyesmit könnyebb volt megérteni, mint az alturizmust egy ember részéről.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Westerburg gróf, ahogy kiismertem, minden címe és gyakorlata ellenére összességében egy bizonytalan ember volt. Mintha minden lépés után megkérdőjelezte volna önmagát, a világot, a moralitást, gyakorlatilag mindent, és mire eljutott a következő lépésig, valószínűleg biztos volt benne, hogy az előzőt elrontotta. De ennek ellenére ment tovább, egyre növekvő teherrel a vállain. Kellemesen önsorsrontó hozzáállás volt ez, ami végeredményben könnyen megnyomorította - nekem azonban előnyös volt, mert felettébb egyszerű volt lekenyerezni néhány őszintének ható megerősítéssel.
De gyakorlatilag bármit mondtam volna neki, ha olyan jutalmat kapok érte, mint amit tudva vagy tudatlanul a kezünkbe adott, amikor a Peremről beszélt.
Tehát a közös ellenség képe, ami talán meggyorsíthatta Tír na nÓg belefolyását az Ütközés ügyébe és a mögötte rejlő lehetőségekbe, az nem is volt annyira teoretikus, mint hittem. Remélni sem mertem ennél nagyobb lehetőséget - feltéve, ha közösen fel tudtuk venni a harcot az új ellenséggel, ami a rövid leírás és főleg a kapitány szemében csillanó félelem után egyáltalán nem volt biztos. De láthatóan Daphne fejében is megfogalmazódtak az aggályok, legalább is a kérdéséből ezt gondoltam.
Semmi emberszerű nem volt bennük. Várnak, hogy bekebelezzék a bolygónkat.
- Mit jelent az, hogy semennyire sem humanoidok?
Syvelle-zsargon volt, az emberek tudósai használtak hasonló kifejezéseket. Egy nemes az emberek között biztosan kapott olyan nevelőket, akik ilyesfajta szavakra tanították, de elképzelni sem tudtam, mit ért alatta. Ironikus volt, hogy az emberek emberszerűnek hívtak mindent, ami hasonlított rájuk - a lidérceket és a tündéreket is -, nem önmagukat hívták tündérszerűnek. De mégis milyen lehetett az az organizmus - vagy élőlény -, ami kevésbé hasonlított rájuk, mint a pixik vagy a lidércek?

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Tekintetét állhatatosan a horizontra függesztette, úgy figyelt az útra, hogy ujjai szinte maguktól mozogtak, motirokus ösztönök hajtatták vele azt a hajót, rutin, valami beidegződött gyakorlat, gondolatai visszatértek a Peremre, bár az pont őt nem hívta.
-Azért megyek most a királyhoz, többek között, Stuartot és az Estrancet ért katasztrófát leszámítva.
Bár fontolgatta a választ, mielőtt kimondta volna, akart hagyni valami kiskaput a növénynek, jót látni a kompromisszumban, tulajdonképpeni ultimátumban, amit kaptak. De ismerve saját faja gyengeségeit, az emberséget és összevetve az új entitás céljaival, hamvába holt próbálkozásnak érezte, már itt, a hajón.
-Úgy gondolom össze kell fognunk, mert egyikünk sem azt kapja a Peremtől, amire számított, kincseket és lehetőséget, valamint sokakat szólít, vonz a vidék, szó szerint él, minden. Egyfajta kollektív tudattal rendelkezik.
Magyarázza immár Morosnak is:
-Értsék úgy, hogy amivel én találkoztam csak úgy tudott kommunikálni, hogy megszállt valakit, egyébként mozgó, élő, lélegző növény. Szeretné, ha nem kísérleteznénk a “gyermekeivel” ugyanakkor néhányakat mégis elfogadott, így nem szeretném, ha felgyújtanák a terepet, márpedig ismerve az embereket, azonnal felégetnének mindent. Én sem tudom hogyan kellene ezt kontrollálni, vagy megegyezni ezzel a növénnyel, vannak, akik szót értenek vele, vonzódnak hozzá, én csupán a szócsöve vagyok, és remélem azokat, akik mégis maradnak a bűvkörében nem babonázza meg teljesen, mert ebben sem vagyok biztos. Nagyon nehéz kérdés. Szeretném, ha támogatnának, bár így, hogy Önök nem voltak ott, nehéz, tudom, nem látnak úgy rá még, de a tündéreknek is tisztában kell lenniük a veszéllyel, ezek erősebbek mindannyiunknál. Az együttélés kapcsán talán többre mennének, meg kell próbálnunk valahogy dűlőre jutni ezzel az entitással és fontos, hogy mind tündér, mind ember, vagy aki érdekelt, tudjon róla. Úgy hiszem szeretnék elkerülni a háborút, mert nekem ez a célom.
Kissé élesebb kanyart vesz, ahogy rájön túlságosan gondolataiba merült és majdnem eltért az útiránytól. Mindenesetre a tagbaszakadt monstrum mozgásán ez nem annyira érződik, épp csak megbillenhetnek egy kicsit, Daphne talán jobban.
-Elnézést, Követasszony, jól van?
Kifújt némi feszült levegőt, aztán kicsit rákapcsolt, hogy behozza az elvesztett perceket.

× Fly to our doom ×

Moros, Kayne & Daphne

-----------------:O:-----------------

Próbáltam megemészteni, amit a parancsnok a tudomásunkra hozott, de ez nem volt egyszerű feladat. A Perem egyik nagy rejtélye, hogy volt-e ott értelmes élet kellemetlen jeges vödörként ömlött a nyakunkba, legalábbis én így éreztem magam tőle. A kollektív tudatot még valamennyire el tudtam képzelni, hasonló lehetett ahhoz, mint ahogy a királynők voltak képesek közvetíteni az akaratukat a pixikkel akik a kaptárukhoz tartoztak, csak bizonyára sokkal közvetlenebb volt és kiterjedtebb, mintha egyetlen hatalmas élőlény lett volna az egész… Ez pedig valóban nagyon félelmetes volt, és arra is remekül rátapintott Westerburg parancsnok, hogy nem ilyen felfedezésekben reménykedtünk.
Ahogy aztán tovább mesélt főleg Moros kérdése nyomán a helyzet csak még rosszabbá vált, de legalább így már értettem, hogy az emberférfinak miért volt szüksége ránk. A tündérek között is szüksége volt támogatókra, ha óvatosan akart hozzáállni ehhez a problémához.
Már épp megszólaltam volna, amikor a hajó éles kanyart vett én pedig lepottyantam Morcimorc válláról, és az ölében kötöttem ki, de nem zavartattam magam túlzottan.
- Megvagyok. – válaszoltam a hogylétemet illető kérdésre, majd a szárnyaim segítségével kicsit felemelkedtem és talpra kecmeregtem. Ez után mintha csak út lett volna végigsétáltam a faun combján és leültem a térdére, mintha ez is ugyanolyan ülőalkalmatosság lett volna, mint egy szék, vagy akár a válla, azzal a különbséggel, hogy hátul megtámaszkodtam a kezemen, mivel támla nem volt.
- Már említettem, hogy értékelem az őszinteségét, parancsnok, ezt pedig azzal tudom meghálálni, ha én is az leszek önnel. A tündérek el akarják kerülni az újabb háborút az emberi fajjal, de a Peremmel már nem feltétlen, ráadásul mind a két nép érdekelt a Perem erőforrásaiban, és az ezen való békés osztozkodás elősegítése a legfőbb prioritása minden tündérdelegációnak. – kezdtem az elejéről, bár ezzel bizonyára a férfi is tisztában volt, nem volt ostoba. - Viszont éppen ezért, ha az emberek visszavonulót fújnak, az enyéim talán lehetőségnek fogják látni, hogy ne kelljen osztozkodni, és fordítva is, ha a tündérek fújnak visszavonulót, akkor az embereknek lehet ugyanez a reakciójuk. A magam részéről egyet értek önnel abban, hogy semmiképp sem szabad fejjel előre rohanni az ismeretlenbe, és azzal is, hogy a veszéllyel muszáj, hogy tisztában legyenek. Ha, és ez nagyon feltételes mód, azt tudnám élhető megoldásnak elképzelni, hogy felállítunk egy tündérekből és emberekből álló közös delegációt, amelyik megpróbál dűlőre jutni ezzel az… entitás, ezt a szót használta rá. Szóval entitással. Ha más nem, időt nyerünk a tárgyalásokkal, ameddig nem találnak ki valami jobb megoldást a feljebbvalóink arra, hogy hogyan nyerjünk, ha mégis kitörne egy háború.
Én nem hittem abban, hogy a háború elkerülhető volt. Előbb vagy utóbb eljött, talán Westerburg életében még nem, de az enyémben már talán, hacsak tényleg nem sikerült egy jó megoldást találni. Felpillantottam Morosra a vállam fölött, és reméltem, hogy felismerést fogok látni az arcán, hogy már ő is tudja, kik lesznek a tündérkövetség tagjai. Hogy nekünk kell mennünk, nem valami hazafiasságból, vagy küldetéstudatból, hanem mert ez az egyetlen út, hogy személyes kis önző céljaink felé tegyünk egy lépést. Nem mintha ez rossz lett volna. Mindenkinek voltak személyes céljai, talán még Kayne Westerburgnak is.
- Persze ne értsen félre. Szerintem is a békés együttélés lenne a legjobb megoldás, így a király előtt mindenképp számíthat a támogatásomra. – ott még mindenképp. Aztán persze ha Hyperion Sunspear őfelsége a maga fénylő bölcsességében másképp dönt, akkor majd meglátjuk, hogyan fognak átrendeződni a viszonyok.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Az, hogy egy értelmes, lélegző növénynek nevezte az új Ütközéssel idekerült fajokat akár groteszknek is hathatott volna a gróf szájából, ha nem egy emberi száj lett volna. Ha az embereket kérdezték, az évszázadokkal ezelőtti találkozásnál, mikor Tír na nÓg idecsapódott, a faunok két lábon járó szőrtelen kecskék voltak, csak épp emberi arccal. Nekik minden embertelen volt, mert hát semmi nem volt ember rajtuk kívül. És ez nekik elég volt ahhoz, hogy kifacsartnak és undorítónak találják.
A kezem reflexesen mozgott, hogy elkapjam a vállamról előre bucskázó Daphne-t, de nem előre zuhant, hanem lefelé, lecsúszva az egyik combomra, aztán előrébb tipegve a térdemről lógatta le a lábát. Nem egészen tudtam, hogy mit érezzek azzal kapcsolatban, hogy ennyire tényszerűnek vette, hogy a testem bármelyik pontját elfoglalhatja, ha véletlenül oda érkezett le, de egyelőre inkább figyelmen kívül hagytam a dolgot.
Azt viszont nem tudtam ignorálni, ahogy felnézett rám a monológja után. Igazából éppen Westerburg kapitány elé tárta ugyanazt a felvetést, amelyet én már levélben javasoltam a Lebegő Szikláknak, és szerintem Daphne egészen konkrét ötleteket forgatott az apró fejecskéjében arról, ki lett volna tagja annak a bizonyos kevert delegációnak. Nem akartam leleplezni a tervét, így csak nagyon halványan elmosolyodtam a szám sarkában.
- Már megbocsásson, kapitány, kiskövetasszony, de nem értem az álláspontot. Azért akarnánk elkerülni egy összecsapást az idegen lények ellen, mert... miért is? Ha az emberiségnek tündér segítséggel meg van az erőfölénye, mi okunk lenne nem kihasználni? Még ha nem is akarunk életeket áldozni, az erőfölény alkalmas lehet előnyök kikényszerítésére az új fajtól. És itt oreára gondolok.

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Nem követte konkrétan a pixi esésének útvonalát, lélegzete mégis elakadt, amikor érzékelte, borult a követasszony az ő hirtelen fékezgetése miatt.
Amikor hangját hallotta, sok, feszült levegőtől szabadult meg, próbálta figyelmét egyúttal az útvonalra összpontosítani, még ha szavai el is tévelyedtek Sinarin témájától és messze-messze a peremen jártak.
Érezte a kormány hideg, fémes érintését, a csontjáig fagyott tőle, ujjai mereven vezették a masinát.
Stuart valahol neszezett még, de néhány nyílódó ajtónyikorgásból arra következtetett hallja, amit beszélnek.
A táj kapott egy merev biccentést tőle, míg a tündérek csak tarkójának rezdülését láthatták, ahogy bólintott. Sejtette, hogy ilyesféle érdekek vezérelték őket.
-Csakhogy ott megszállottság van, egyeseket vonz a terület, ennek hogyanját nem igazán értem. Minden fajnak félre kell tennie az ambícióit
Kereste a megfelelő szavakat, nehogy a tündérek lelkébe taposson olyasmivel “nagyravágyását”
-Mert az orea jócskán háttérbe szorul annak fényében, amivel találkoztunk.
Az egész csapat értette, csak akik ott voltak mind, belé helyezték bizalmukat, őt kérték a feladatra, de most olyan, mintha meztelenül készülne az orea-fanatikus világ elébe járulni, ezért is tartotta fontosnak legalább a tündéreket meggyőzni.
-Úgy mondanám Prismlossom kisasszony én csak a perem peremét láttam és bárki fúj is visszavonulót, a másik fél nem fog kijönni onnan, valamint jó lenne elkerülni, továbbra is a zavargásokat a mi fajaink között. Igen, pontosan ez a tervem kisasszony, örülök, hogy egyetértünk, ebben kérem a támogatását. Ismerek olyanokat, akik szót értenek vele, de nem tudom ez mitől függ, mindenképpen tárgyalások kellenek, addigis bátorkodtam leállítani az ott folyó kutatásokat, valamint lezárni a civilek számára. Nos ez az emberiségnek nem tetszik és királyi ítélet nélkül fenntartani sem tudom.
Magyarázta és már éppen megköszönte volna, amikor Moros közbeszólt.
Próbálta elfojtani mély és már-már terhes levegővételeit, mert a faun kérdése jogos volt, szinte emberi.
-Ismeretlen, még mindig alig felszínét kapargatjuk, másrészt népirtásról beszélünk, értelmes entitások, de csak úgy képesek kapcsolatot teremteni akár velünk, akár Önökkel, hiszen én úgy gondolom voltaképpen nem különbözünk. Legyen az ember, tündér, hibrid, alakváltó, vagy akár lidérc, hogy megszállják a gazdatestet. Harmadrészt sokan nem akarnak tágítani Onnan. Őket úgymond befogadta az a terület és ott halnának, már mondtam egyesekkel kommunikál. Lehet, hogy Önökkel is fog. Valamint akár egyéni, akár összefogott háborúról van szó, a nyomaték ennek a szónak véres valóján van. Nem ér annyit sem a terület, sem az orea, hogy ezrek vesszenek oda és most csak egy számot mondtam. Higgye el a Perem tudna védekezni és a győzelem nem lenne olyan garantált, vagy sima. További egyezkedésekre van szükség, orea kérdésekben nem tudom hogyan állunk, Ő hajlott rá, hogy elengedjen minket, mindenki meghalt volna ugyanis, hiába a tűzerő. Az első pozitív lépést már megtette, így is mérges volt, mert úgymond a gyermekein kísérleteztünk.
Felelte szárazon, már-már kimért hivatalos stílusban, hangjában leheletnyi tartózkodó jéggel. Tartása és vezetési stílusa is merevebbé vált, amint elhallgatott, meg sem szólalt rögtön.
Stuart, a szakács érkezett egy tál macaronnal, készített apró méretűeket is.
-Örülnék, ha elfogadnák. Moros úr? Kisasszony? Kapitány, tegyek a szájába?
Nem kommentálta a kérdést.

× Fly to our doom ×

Daphne, Moros & Kayne

-----------------:O:-----------------

Moros az ifjú titánok hevével vetette volna bele magát a küzdelembe, efelől kétségem sem volt, magasztos szólamokkal, ahol elképzelte, hogy az emberek és tündérek egyesített seregei – amit természetesen mi hoztunk tető alá – majd térdre kényszeríti a Perem őslakóit, legyenek azok bármilyenek. Én azonban elbizonytalanodtam, és Westerburg parancsnok szavai csak tovább erősítették bennem ezt a bizonytalanságot. Na persze nem a háború véressége bizonytalanított el, vagy a lehetséges áldozatok száma, ez sem Sinarint sem a Lebegő várost nem tántorítaná el hódító szándékaiktól. Én inkább abban láttam a problémát, hogy semmit sem tudtunk igazán az ellenségről. Sem az erősségeit, sem a gyengeségeit, a motivációinak a felszínét már megkapargatták, de aligha ástak le a mélységeibe. Így pedig csak isteni közbeavatkozással lehetett volna háborút nyerni, és akkor is talán túlságosan nagy lett volna a győzelem ára.
- Egy hadművelethez nem tudunk eleget. Hiába tűnne úgy, mintha nekünk lenne erőfölényünk, ez egyáltalán nem biztos, főleg mert fogalmunk sincs mi van a Perem szívében. Már csak ez alapján a rövid beszámoló alapján is lehetséges, hogy gigászi lények otthona ez, akiket ötven léghajó se tudna leszedni… Nem tudjuk. Úgyhogy a következő feladat is adott, valahogy ki kell deríteni. – én is éreztem, hogy nagyköveti minőségem kezdett kicsit háttérbe szorulni, és kezdett előtérbe kerülni a tábornok, ami nem tudtam jelenleg jó, vagy rossz dolog volt-e. Sinarinban rossz lett volna, de még nem voltunk ott, és továbbra is emlékeztetnem kellett magamat rá, hogy Westerburgot talán nyíltsággal nyerhetjük meg magunknak, ha még nem tettük meg. Bár szerintem ezen már túl voltunk, noha az okát továbbra sem értettem.
Stuart ekkor bejött a macaronokkal így kinyújtottam a kezem, hogy kérek én is. Ha odahajolt a tálcával elvettem róla három pixi méretűnek készültet is.
- Köszönöm szépen igazán kedves. Milyen ízű? – kérdeztem miközben boldogan beleharaptam az egyikbe. - Ahh, málnás. Nagyon finom, és a legjobb macaron amit életemben ettem főleg mert ezt tudom egybe harapni, ön nagyon figyelmes. – talán valóban igaz volt, hogy Sinan szakácsnak teremtette Stuartot, nem pedig császárnak. Vagy ha igen, úgy az aprósütemények császárának. Miközben nyammogtam, összemorzsáztam Moros térdét, amit utána viszont igen nagy gonddal le is söprögettem, csak hogy szava se lehessen, és közben figyelmemet visszafordítottam a Perem kérdéskörére.
- Annak nem tulajdonítanék nagy jelentőséget, hogy hogyan volt képes kommunikálni. Az ő moráljuk nyilván teljesen más, mint amihez szokva vagyunk, a lényeg, hogy kommunikált egyáltalán, és voltaképp ki is fejezte egy problémáját. Szerintem, ha legközelebb felvesszük vele a kapcsolatot, érdemes lenne egy gesztussal nyitni. Nem egészen értem, milyen gyermekekre és milyen kísérletekre gondol, de az első delegációnak mindenképp vissza kell vinni ezeket a bizonyos gyermekeket, és megkérdezni, hogy hogyan kárpótolhatnánk az őt ért károk miatt, amit nem gonoszságból, hanem csak tudatlanságból okoztunk neki. Egy ilyesféle kapcsolat kiépítése után rá lehet térni az oreára, lehetséges, hogy nekik ez nem több értéktelen, fényes kavicsnál. – vontam vállat. A telepesek kérdésén ez persze nem segített, és egyelőre azt az információt is csak el tudtam raktározni, ahogyan azt is, hogy létezett olyan, akit vonzott a terület. Persze ezek a tények sajnos nagyon keresztbe tettek a hosszú távú terveimnek, és annak is, amit Morcinak ajánlottam. Ha nagyon nagy lesz az ellenállás, lehet mégis kénytelen leszek az embere földjén kaptárt alapítani, belőle meg minden faunok királyát kell kifaragnom Tír na nÓgban… Hát nem tudom ez lenne-e nehezebb feladat, vagy mégis inkább meg kéne hódítani a peremet.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Kezdtem megérteni, hogy Kayne gróf valami olyat látott a Peremvidéken, amit szavakkal csak nehézkesen tudott leírni, így azonban mi nem érthettük meg azt a mélyről jövő félelmet, ami minden mondatából szivárgott. Daphne korábban felvetette, hogy menézhettük volna az egyszer birodalmunkká váló területet, de akkor csak feltételes módban beszélt róla. Mostmár viszont meg akartam nézni. Az, ami ilyen rettenetet tudott kelteni egy erő volt, amiről nem tudtunk semmit. Egy erő, amivel számolni akartam, beleigazítani a terveimbe, de a teljes homály most kifejezetten bosszantóan állta az utamat.
- Ha jól értem a bizonytalanság és az információ hiánya a probléma. - mondtam, miközben összefűzött ujjakkal az ölembe ejtettem a kezem, Daphne háta mögé. Nem is reméltem, hogy nem dől neki, mintha csak karfát csináltam volna neki, de a testbeszéd fontos része volt a kommunikációnak. - Nem visszafogottságra van most szükség, hanem összefogásra. A Birodalomnak talán ideje elfogadni, hogy elfogyott az ideje egyedül próbálkozni a Perem felderítésével, ha ilyen falakba ütköznek. Ne értsen félre, nem a katonái rátermettségét akarom megkérdőjelezni, csupán javasolni akarok egy együttműködést. A tündéreknek olyan lehetőségeik vannak, amik az embereknek nincsenek, ahogy a lidérceknek, és különösen az alakváltóknak, ha igazak a pletykák a Sötét Rengetegről. Ha ezek a különböző fajok vegyes csapatokban próbálnák feltérképezni az új területet, sokkal több váratlan helyzetre lehetne válasz. Akár egy új szervezet keretein belül, de ez csak vad ötletelés. Ha pedig már tudjuk, amit kell, más fényben láthatjuk ezt a kérdést.
Kifejezetten elégedett voltam magammal, ahogyan sikerült megőriznem a hűvös tárgyiasságot, épp csak Stuart érkezése szakított meg annyira, hogy felé forduljak. Nem akartam kifejezetten süteményt enni - főleg úgy, hogy bármilyen morzsa az arcomról Daphne fejére hullott volna, és utána napokig hallgathattam volna - de a jövendő trónörököst sem akartam megsérteni, így biccentve elvettem egyet.
- Köszönöm, Mr. Little. Ön felkészült már, mit fog mondani a palotában?
Végülis nem ártott tudni, hogy az utazótársaságunk mennyire volt az idegösszeroppanás szélén. Szívbajos királyra könnyebb volt építeni.

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Miközben tekintetét a horizonton nyugtatta, látszólag a téma sem kavarta fel, visszarévedt a pixi nagykövet apró alakjára, hálás szemvillanást vetve rá.
-Pontosan.
A nő sokat tapasztalt, bizonyára tudta mivel jár nagyravágyásból rárontani az ismeretlenre, márpedig a perem egy egészen apró szegletét fedezték csak fel és ő azt sem értette. Cooper bizonyára igen, akikhez szólt valószínűleg jobban.
-Felkészültséggel és megfelelő illetőkkel, mert vannak, akiket különleges kapcsolat fűz ehhez az egészhez.
Egészítette ki Daphne beszámolóját, maga elé biccentve, hálásan, hogy valaki érti mit akar mondani, noha Moros álláspontját is megértette, hiszen szörnyen emberi volt.
-Probléma az információ hiánya is, tehát elsősorban időt kell nyernünk és jobban megismerni ezt az entitást. De probléma az emberek akarnok hozzáállása is, a kísérletező kedv, a gazdag arisztokraták ott felvásárolt birtokai és ellentét, amit a katonai erők civilek felé irányuló túlkapásai jellemeznek. Először is ezt szeretném kijátni a királynál,az időt és türelmet. A növény ugyanakkor ráér, mi nem, tehát résen kell lennünk. Igen, ebben is van valami Mr  Greycloud, a tündérek jelenlétét maradéktalanul támogatom és nos megfelelő alakváltó és lidérc csapatokat is lehetne verbubálni, csak őket több negatív megítélés övezi azt hiszem, de ezt is előterjeszthetnénk a királynak.
Biccentett, ezen a ponton úgy érezte elérte, amit szeretett volna és kezdik érteni miért hozta fel a témát hatszemközt, még a tárgyalás előtt, ha Stuart meg is szakította ezt a komoly elő megbeszélést. Még az is lehet, hogy szándékosan, talán a szakács sokkal többet rejtett, mint elsőre mutatott, ezt a bárgyúságot is egyfajta taktikának használva, hiszen ő például elhitte, hogy csak egy ostoba séf.
Mosolyogva nyújtotta kisméretű étkeit a Követasszony felé és Morost is kedélyesen kínálgatta.
-Kisasszony, Ön igazán, kegyed tényleg…
Stuart Little úgy tűnt nem is talál megfelelő szavakat a hálálkodásra.
-Ez nagyszerű ötlet Miss Prismblossom, ki kellene derítenie miféle kísérleteket folytattak, sajnos idáig nem volt lehetőségem eljutni, de ismerek valakit az Akadémiáról JC-t, egy veteránt, aki bizonyára utána tudna járni a dolognak és célszerű volna ezzel nyitni felé, benne az entitás például megbízik. Az orea kérdését is megfontolhatnánk igen, de mivel mindenki akarja ezzel a kérdéskörrel is csínján kell bánnunk magunk között, itt megintcsak összefogás kell, nehogy belső viszályok alakuljanak ki a fajok között.
Magyarázta, mialatt Stuart Morosnál egyensúlyozott a macaronnal, furcsa tánclépésekben.
-Nos igen, meghallgatják?
Kérdezte lelkesen, de közben Kayne kissé ridegen szakította félbe, mint aki már előre sejti a szöveg lényegi mondanivalóját.
-Érkezésig van még hozzáfűznivaló az előbbi témához?
Mert ha nem ő inkább hallgatásba és a hallottak emésztésébe burkolózott volna, amíg fel nem tűnnek Sinarin impozáns épületei a megfelelő idő eltelte után. Landoláskor már dolga akadt, le kellett kommunikálnia a leszállási engedélyt például, erre maradéktalanul figyelni akart.

× Fly to our doom ×

Daphne, Morcimorc és a Kapitány

-----------------:O:-----------------

Úgy tűnt viszonylag hamar sikerült egy olyan nyugvópontra találnunk, ami egyelőre megfelelt mindannyiunknak. Igazából addig tényleg nem tudtuk tovább szövögetni a Peremmel kapcsolatos terveinket, ameddig nem volt elegendő információnk.
Nem kerülte el a figyelmemet persze, hogy Moros előre dőlt és megtámaszkodott a combján, részben pont mögöttem, amit igazán kihasználhattam volna, hogy kényelmesebben üldögéljek. Viszont mégis csak egy látványos hátrapillantással jutalmaztam, és azzal a lendülettel már folytattam is a makaronom bekebelezését, sugárzó mosolyt villantva Stuartra, miközben hálálkodott. Tényleg egészen meghatottam, már-már aranyos lett volna, hogyha nem ő lett volna a trónörökös, akinek talán nem kellett volna ennyitől ellágyulnia.
Az embertudósokat nem ismertem különösebben, de akikkel találkoztam azok alapján nagyjából olyan kép élt bennem róluk, hogy a tudást és az információt helyezik előtérbe, hogy eközben kinek vagy minek ártanak és mekkora árat kell fizetniük a morzsákért, az másodlagos volt. Vagy harmadlagos. De ha Westerburgnak volt ott egy megbízható embere, akkor ostobaság lett volna nem kihasználni.
- Mindenképp keresse fel, hogyha visszaértünk. Ha ezek az entitások megbíznak benne, akkor pedig mindenképp magunkkal kell vinnünk a kapcsolatfelvételkor, hogy a lény lássa, hogy az ő oldalán is áll valaki, sőt, esetleg képviselheti is a Perem akaratát az emberek előtt. – bólintottam. - Nekem ehhez már nincs hozzáfűzni valóm, de azt én is nagyon szívesen meghallgatnám, hogy Stuart mivel készült. – igazából jó ötlet volt rákérdezni, ez mindenképp pirospont volt Morcimorcnak.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Még mindig nehezen fogtam fel, hogy mivel álltunk szemben a Peremen. Az entitás nem jelentett sokat, Kayne Westerburg gróf hevenyészett és kapkodó leírása pedig csak tovább fokozta a káoszt, de már elengedtem a reményt, hogy a mostani utunk alatt sikerül megértenem az ellenséget. Mert szerintem még mindig az volt, akármilyen diplomatikusan állt hozzá a dologhoz apró főnököm. De azt már láttam, hogy ez az emberek belsős ügye volt, a nemesség és a katonaság időről időre újra felmerülő ellentéte, amibe mi követekként keveset tudtunk beleszólni. Más előnyt pedig egyelőre nem igazán tudtam kiharcolni, szóval minden más politikai ügyeskedés maradt az audienciára. Így válaszként csak beleegyezően biccentettem Daphne szavai után, inkább Stuartra pillantva.
- Mindenképpen. Tudja, most nagyjából a szavain múlik minden, szóval jó felkészülten odaállni. És gyanítom nekünk több tapasztalatunk van a diplomácia praktikáiban, szóval segíthetünk azelőtt megnyerni a csatát, hogy odaérünk.
Ezen kívül nem akartam feltétlenül tovább erőltetni a beszélgetést, hacsak Daphne vagy a gróf nem vetett fel valamit, csak hátradőltem a székben és vártam, hogy megérkezzünk a Birodalom fővárosába.

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Kayne Westerburgnak kisebb gondja is nagyobb volt annál, minthogy Stuartot hallgassa, sőt az egész trónörökös kérdés háttérbe szorult. Fontosabb volt a gyilkosság, amit ennek nevében követtek el, a Perembéli túlkapások és maga a növény.
-Én is így gondolom.
Hagyta még meg Daphnenak. Jeremiah Cooper talán jobban szót is értett a tündérekkel, mint ő valaha is fog. Csak ez eszköz volt, szócső és kicsit várta is, hogy terhei egy részétől sóhajtós búcsút vegyen.
Stuart pedig beszélt, szinte végig, miközben a kapitány leereszkedett, de itt már süket fülekre talált, már ami a pilótát illette.
Viszont a gépet olyan sikamlós természetességgel rakta le engedély után, hogy a tündérek talán észre sem vették, mikor érkeztek meg tulajdonképpen.
-Az álmaimat szeretném követni és nem érzem magam elég…tisztavérűnek a trónra, hiszen Little vagyok, fattyú, nem értem hát miért kellene olyan terhet a nyakamba vennem, amely nem engem illet. A konyha, az illatok, főzés és ízek igazi világom, de hogy én mással végeztessem el a fűszerezést, olyan nincs.
Hallotta még a beszéd végét, miközben lekapcsolta a műszereket, kicsatolta övét és fürgén vendégei elé pattant.
-Megérkeztünk.
Még nem tudta mire számíthat, rögtön az audenciára viszik-e őket, avagy előbb szállást kapnak, hogy heverjék ki az út fáradalmait. Egyáltalán, hogy ki fogja őket fogadni.
Kitárta a gépezet ajtaját és mindenesetre megtette az első bátor lépést a király felé.

//nyugodtan szóljatok bele a dolgok további menetébe NJK-k révén, illetve mesélői képességeitek szerint//

× Fly to our doom ×

Daphne, Morcimorc és a Kapitány

-----------------:O:-----------------

Stuart beszéde hagyott még némi kívánni valót maga után, mert elég kaotikus volt, és végső soron az volt a lényege, hogy nem akar felelősséget és azt akarja csinálni, amit szeret – a helyzet pedig az volt, hogy ez még soha egy királyt sem hatott meg, hogyha az utódjuk kinevezéséről volt szó. Ide valami olyasmi kellett, ami őfelségét Stuart alkalmatlanságáról győzi meg, az édeskevés, hogy nem akarja. Valami botrányos kellett, éreztem. Már ha tényleg segíteni akartunk a szerencsétlen szakácson… De jelenleg afelé hajlottam, hogy úgy lenne a legjobb mindenkinek.
- Remélem ezen még lesz időnk kicsit csiszolni, mielőtt még  elő kéne adnod. Szerencsédre akkor is van néhány egészen remek ötletem, ha ez a szép beszéd és könyörgés nem hatná meg aput.
A remek ötleteim némelyikében volt robbantás, három prostituált, és pár csík tündérpor, meg egy újságíró, de a részleteket egyelőre inkább megtartottam magamnak. Tartottam tőle, hogy Stuart különben szívrohamot kapna, és még ránk fognák, hogy megmerényeltük Sinarin jelenlegi koronahercegét, mert valljuk be, koronaherceg volt, és az apjának nem számított, hogy nem a nejétől született. Továbbra is kíváncsi lettem volna a törvényes örökösre, már ha volt ilyen, meg az asszonyra is… De ez már csak a saját botrányéhségem volt, ami reményeim szerint ki lesz elégítve hamarosan így vagy úgy.
Kayne Westerburg olyan eleganciával tette le a léghajót, mintha csak tollat fektetett volna egy íróasztalra, és el tudtam képzelni, hogy talán azért szimpatizált Stuarttal, mert ő meg inkább a pilótafülkébe és az égbe vágyott ahelyett, hogy a bázison az ötszázadik dokumentumra kanyarintja oda a nevét, ám ha nem ő lett volna a parancsnok, akkor ez az egész audiencia talán létre sem jött volna. Sajnos a világon meglehetősen kevés dolgot osztogattak ingyen, és nagyon kellett volna gondolkoznom, ha konkrét példát akartam volna mondani az ellenkezőjére.
A fogadóbizottságunk már várt ránk. Egy testes férfi állt középen, már szép nagy hasat eresztett a jóléltben, a nyaka körül kisebb nagyobb arany korongokból álló függőt viselt, zöld tunikát szintén arany liliomos hímzéssel, és mindemellé padlizsánszínű nadrágot. A feje búbja már kopaszodott, a kezét pedig összefűzött ujjakkal a hasán nyugtatta. Nagyon unatkozhatott, mert amikor meglátta, hogy a kapitány elindul előre úgy sietett elé, hogy azt sejtettem aggódott, hogy lekési a vacsorát.
- Mr. Westerburg! Üdvözlöm Sinarinban, már nagyon vártuk önöket. A nevem Lodovicus Cato, őfelsége kamarása vagyok, de mindenképpen szerettem volna személyesen kijönni, főleg hogy ilyen fontos vendégek is érkeztek önnel!
A kamarás személyesen. Ez azt jelentette, hogy előbb akarja hallani, amit a kapitány mondani akar, mint a király maga, de hogy mivégre, azt ennyiből nem lehetett megállapítani. Igazából simán el tudtam képzelni, hogy csak azért, hogy később eldicsekedhessen vele, és mindenki elhiggye róla, hogy ő aztán valóban bennfentes volt minden ügyben.
- Jöjjenek, csak jöjjenek, előkészítettem egy kényelmes kocsit, ami rögvest a palotába viszi önöket, és bátorkodtam előkészíteni néhány szobát, fürdőt, és uzsonnát is, amit elkölthetnek mielőtt a király elé járulnak. – hajlongott, majd egy széles karmozdulattal mutatta az utat kifelé a hangárból.
Három kocsi is állt ott, klasszikus két-két ló húzta hintók, pedig a koronának bőven telt volna autómobilra is, úgy látszik vagy nem pazarolták őket a vendégekre, vagy csak szerették a jól megszokott hagyományokat. Fehérek voltak, arany és bronz növénymintákkal, a lovak pedig szintén fehérek. Az összes, mintha indigóval másolták volna őket. Mi az elsőbe szálltunk be, pedig Mr. Cato nagyon próbált minket a másodikhoz terelni, bizonyára, hogy kettesben válthasson pár szót Mr. Westerburggal, de szerencsére néhány jól irányzott szárnycsapással könnyedén elkerültem a terelő karokat.
A kocsi belülről is fényűző volt, bordó bársony borította az üléseket, amik közül rögtön el is foglaltam egyet egymagamban. Így viszont hármunk mellé csak Mr. Cato fért be, aki nem mutatta semmi jelét, hogy rosszallta volna, hogy apróságom ellenére ilyen nagy helyet foglaltam el. Morosnak valószínűleg ültében nem kellett lehajtani a fejét, de a szarvai talán súrolhatták a belső borítást, pedig nem álltak el túlzottan a fejétől.
- A király rendkívül hálás önöknek, hogy visszahozták a koronaherceget, bár nem számítottunk rá, hogy mindannyian elkísérik majd, arra pedig még annyira sem, hogy a kapitány úr egy külön audienciát is kér majd. Megtudhatom esetleg, hogy milyen ügyben szeretné őfelsége tanácsát kérni?
Tanácsát. Beszédes szó volt, mintha a császár már mindent tudna előre, tévedhetetlen volna szerencsétlen alattvalói pedig miután megfürödtek a fényében, mintha maga Sinan volna bölcsebben távoznak majd néhány odavetett szótól. Ráadásul a férfinak időnként felénk villant a tekintete, mintha egyelőre még nem tudta volna összerakni, hogy mi mégis mit keresünk itt.
A kocsik közben kigördültek a léghajókikötőből, egyenesen a palota felé. Szerettem volna nézelődni, de az ülésről nem igazán láttam ki az ablakon, így maradt a kamarás arcmimikájának leplezetlen mustrálása.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Stuart szövege nagyon átszellemült volt, de alapvetően jól rávilágított, hogy a férfi mennyire nem volt tisztában az arisztokráciák működésével. Ha lett volna fivére, vagy legalább egy korban közel álló öccse talán elég indok lett volna lemondania a trónról, hogy nem tartja magát alkalmasnak az uralkodásra, ennek hiányában azonban lényegtelen volt. Sajnos a Birodalom élére nem hirdethettek versenyt, hogy bárki megfelelő elfoglalhassa a trónt.
- Sajnos egyet kell értenem a kiskövetasszonnyal, néhány elemen van még mit alakítani. De szerencsére, mivel belekeveredtünk ebbe, így a mi véleményünk is számít, szóval nem kell aggódnia. Kitalálunk valamit. - mosolyodtam el bátorítóan a férfi felé.
Ahogy a léghajó földet ért, mint egy lehulló falevél - ami egy ekkora monstrumtól kifejezetten kihívás volt, de Kayne Westerburg megoldotta - kissé megkönnyebbülten szívtam be Sinarin levegőjét. Nem volt rossz az út, de ennyi idő bezárva egy lebegő gépóriásba kissé próbára tette a földhöz szokott faun-lelkemet.
Gyakorlatilag időm se volt körbenézni a világ legnagyobb és legfontosabb városában, mielőtt begurultak értünk a fogadásunkra küldött lovaskocsik.
Lodovicus Cato olyan embernek tűnt, aki élvezte, ha alábecsülték. Nem titkolta a jómód hatását, szinte rá is játszott, ahogy a kezeit a hasán pihentette, de a tekintete valami többet sugallt, mint amit egy elhízott nemes első pillantásra elárult magából.
- Üdvözletem, kamarás uram. - hajtottam meg felé a fejem. Nem akartam feleslegesen túljátszani az alázatosságot, mint Tír na nÓg nagykövetei, nem sokban voltunk az ő rangja alatt. Hagytam, hogy Daphne előre repüljön és szokásos polgárpukkasztó módon elfoglaljon egy egész ülőhelyet a legelső kocsiban, aztán mellette helyezkedtem el. Szemmel akartam tartani Cato kamarást és a grófot is.
- Mi csupán azért vagyunk itt, kamarás, hogy képviseljük Tír na nÓg érdekeit és segítsük egy mindenkinek megfelelő végeredmény megszületését. Gondolom megérti, hogy a tündéreknek egy nyugodt és felesleges bonyodalmaktól mentes Birodalom kifejezetten előnyös szövetséges. De nem kívánunk beleszólni a belügyekbe, csak amennyire minket érintenek.
Vagyis ha az kellett pofátlanul és könyörtelenül, ezt jelentette ez a záradék. Már tudtunk erről a kis afférról, eltitkolni már nem tudták, szóval hacsak nem akartak megmerényelni minket, az volt a legjobb mindenkinek, ha részt adtak a megoldásában. Így legalább - a saját bevallásuk szerint - ez lehetett egy jelentéktelen rész is, amivel csak elhitethetik, hogy jól megképviseltük azokat az érdekeket. De a Birodalom még nem ismerte Daphne Prismblossomot, sem engem.

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Kayne Westerburg szemét forgatta, miközben Stuart úgy nézett az apró pixi nagykövetre, mintha benne lenne minden reménye abban a 20 centiméterben. Egészen abszurd volt ez az anyáskodó hangnem egy ilyen törékeny lénytől, de éppen ez kellett, hogy a szakács nagyjából megnyugodjon. Vett két mély levegőt, megcsapkodta arcát, bólogatott és árgus szemekkel leste Daphne minden szavát, hátha mond valamit, bármi használhatót, ami még megmentheti.
Morostól kapta meg, aki talán gyengédebb pillantást kapott tőle, mint tulajdon apja, a király valaha is.
Kayne közben egy perc néma csenddel adózott a momentumnak, amit még nagyjából képes volt élvezni, a repülés mámora - aztán úgy búcsúztatta, mint régi szerelmet háború előtt.
A testes férfi látványa megdöbbentette, amint kilépett a hajóból, hiába szokta meg annak idején a Sinariniak megjelenését. Elfelejtette, vagy túltette magát azóta, most azonban retinája lázadni kezdett a harsány látvány ellen.
A következő pillanatban tekintete megrebbent, a meghökkenést udvarias félmosoly váltotta és ahogy illett, már biccentett is Cato felé, kezét is csupán akkor nyújtotta, ha érzékelt részéről bármiféle hajlandóságot.
-Üdvözlöm Kamarás uram, igazán megtisztelő, hogy személyesen kifáradt értünk. Nos, igen, amint láthatja nem egyedül érkeztem, hagy mutassam be Daphne Prismblossom Nagykövet asszonyt és Moros Greyloud urat, ők érkeztek Tír na nÓgbó a tündérek képviseletében.
Hadarta egy szuszra, miközben Stuart is leavászkodott közéjük, noha savanyú arckifejezéséből ítélve akadt már néhány kellemetlen élménye Ludovicus-al.
-Szia Lud, engem is nyugodtan elszállásolhattok arra amerre vendégeink lesznek és még az uzsonnát is feljavítom, ha még mindig Hugo a királyi szakács.
Bizonyára úgy érzi roppant epéset szólt oda a kamarásnak, mielőtt azonban újabb szóáradatra nyitotta volna száját, Kayne sietve megelőzte.
-Köszönjük a figyelmességet. Valóban kifárasztott bennünket az út, jó lesz felfrissülni.
Nem örült neki, mert ő soha nem frissült fel, csak néha, muszájból, egy-egy lopott pillanatban. Ha magára zárhatott bizonyos magányos ajtókat és megmoshatta az arcát két agyrohasztó jelentés és intézkedés között. Most ez is azt jelentette, elodázódik minden és amíg ő az arcát mossa egy szobában, tovább rágja a katasztrófa szele, amit kirobbantani szándékozik.
A kocsin nem lepődött meg, ilyenekkel furikáztatták termetes valagaikat, de hogy három is volt belőle! Áldotta Daphne szárnyait és fürgén bepattant a tündérekkel egyazon hintóba, fáradt szemmel sajnálva szegény, erre tenyésztett paripákat.
Próbált nem túl jelentőségteljes pillantást vetni tündér barátaira- ő legalábbis annak tartotta őket, de magában szórakoztatta Daphne terjeszkedése, és elismeréssel adózott Moros tárgyilagos és roppant diplomatikus magyarázatának is, mégis miért kísérték vissza a koronaherceget.
-Több pontban álló tétellel szándékozok a király elé járulni, de a részleteket az audiencián fogom ismertetni. Olyan kérdéseket is érinteni fogunk, melyek egész fajokat átívelő tanácskozást kívánnak majd, így adott esetben talán hosszabb ideig fogjuk élvezni Sinarin páratlan vendégszeretetét. De minden eldől hamarosan. Kamarás uram is részt vesz majd rajta, feltételezem.
Finoman érezteti, hogy elég nevetségesnek tartja ezt a nagyfokú kíváncsiságot, ha néhány óra múlva ő is hallhatja majd, mit akar mondani. Persze, itt mindig mindenki elsőként kívánt értesülni a nagy dolgokról, fontosnak, bennfentesnek lenni. Azt pedig nagyon is érzékletesen jelezte, hogy roppant dolgokat szándékozik mondani.

× Fly to our doom ×

Daphne, Morcimorc és a Kapitány

-----------------:O:-----------------

A bemutatásra a kamarás viszonozta Moros főhajtását, és felém is megtette ugyanezt, amit én egy levegőben kivitelezett pukkedlivel viszonoztam, mintha a lábam szilárd talajon állt volna, pedig csak a rezgő szárnycsapások tartottak a levegőben egy helyben. Nem kerülte el a figyelmemet Stuart bizalmaskodó hangneme sem a kamarással szemben.
- Természetesen felségednek jogában fog állni úgy változtatni a személyzet összetételét, ahogyan kívánja, ám tartok tőle, hogy minden másról, így a szállásáról is az édesapja már rendelkezett. – közölte vele Cato szigorúan. Az ilyen királyi sarjaknak biztos, hogy életük minden percét szigorú szabályok határozták meg, és igazából nem is volt csoda, ha Stuart ebből szeretett volna elmenekülni.
Minden továbbira viszont már a kocsikban került sor. Lodovicus Cato mind Moros mind Westerburg kapitány válaszára összehúzta a szemöldökét. Nem tudtam eldönteni, hogy az volt-e az oka, hogy a tiszt rejtélyeskedett jöttünk okát illetően, vagy az, hogy mi tündérek is belekeveredtünk az ügybe, és ráadásul előbb tudjuk a részleteket, mint maga a császár. Ez biztosan piszkálta a csőrét, és ez a tény valamiért engem kifejezett elégedettséggel töltött el.
Szívesen bámultam volna kifelé az ablakon, megcsodálva Sinarin épületeit és utcaképét, amiről azt mondták, sokkal tisztább, sokkal dekadensebb, de művibb is volt Estrance-nál. Érdekes módon még soha nem jártam itt, pedig az emberek Birodalmának ez volt a fővárosa, egy látogatás már csak munkaköri kötelesség is lett volna. Most azonban jobban lekötött beszélgetőpartnerünk megfigyelése, ami akár fontos is lehetett a későbbieknek. Az építészetet reméltem, hogy később is lesz még időm megcsodálni.
- Nos igen, ahogyan mondja, Mr. Westerburg, bizonyára vannak a… külföldieket is érintő ügyek, amiket szeretne a korona elé tárni, noha bocsásson meg, hogy jómagam el sem tudom képzelni, mi ilyen történhetett. Ám vannak belügyek is, amiket viszont talán jobb lenne zártabb körben megbeszélni, tekintve a kényes természetüket.
Ajj, de körülményesen fogalmazott, mintha nem utaztunk volna Starttal egy léghajón már kétszer is, és ne lettünk volna jelen, amikor haza akarták cipelni, amely művelet egyenesen tragédiába torkollott. És még lett volna képük ezek után is belügyekre hivatkozni meg titkolózni, pedig ezt ők szúrták el. Nem kicsit, nagyon.
- Úgy érti, hogy ki kéne maradnunk a Stuartot illető tárgyalásokból?
- Őszinte leszek magukkal, őfelsége már meghozta a döntését. A tárgyalás, audiencia, hívják, aminek szeretnék, őt illetően csupán formalitás. Hálásak vagyunk, Mr. Westerburg, hogy hazahozta őt, természetesen, de remélem érti, hogy Stuartot őfelsége bölcsességében nagyobb dolgokra szánta, minthogy katonáknak főzzön egy ipari kantinban. Az udvarban viszont feszültséget teremthet, ha bárki is úgy gondolja, hogy külföldiek is beleszólhatnak az ilyen ügyekbe, vagy ha egyáltalán jelen lehetnek és végignézhetnek olyasmiket, ami a koronának esetleg kompromittáló lehet. Éppen ezért azt javasolnám, hogy a különböző ügyekben különböző napokon tartsuk meg az audienciákat, ezáltal mindegyiknek meg lehet válogatni a maga közönségét, amiben természetesen szívesen segítségükre leszek.
Morosra néztem. Nem szoktam tanácstalan lenni, de most kicsit az voltam. Mert Stuart ügye valóban belügy volt, de talán képesek voltunk hatni a fiúra, meg egyébként sem akartam volna lemaradni egy ekkora botrányról. Ami viszont szintén biztos volt, hogy Cato maga akarta megszabni, hogy milyen információnak ki legyen a birtokában, illetve ki hányad kézből tudja meg a dolgokat. Ezek olyan finom politikai játszmák lehettek a sinarini elit körében, amibe nem láttunk bele, de talán nem is kellett.

× Fly to our doom ×

Kayne, Daphne & Moros

----------------- :O: -----------------

Stuart még a szülővárosában, ahol mindenki ismerte a titkos kilétét is megpróbált a szakács szerepe mögé bújni, Cato kamarás azonban láthatóan gyakorlottabb és főleg professzionálisabb volt annál, hogy engedje neki. Valamiért rendkívül veszélyes embernek tűnt, minden ösztönöm arra figyelmeztetett, hogy minden mozdulatát és minden gesztusát figyeljem, mintha valami láthatatlan csapdát állított volna össze éppen a szemünk előtt. Bár meglehetősen lenéztem az embereket - a magam módján -, azért érdekes felismerés volt, hogy közöttük is voltak olyanok, akik később problémát okozhattak. Vagy éppen lehetőséget.
És ahogy tovább beszélt a diplomácia szócsövén át, egyértelmű volt, hogy ő sem finomkodott velünk és nem akarta naívan belevonni egy idegen ország követeit a saját ügyeikbe. A helyzet azonban úgy állt, hogy jelenleg elkésett vele. Ráadásul a kényes belügyek tárgya jelenleg bennünk jobban bízott, mint benne.
- Nem akarok túllépni a hatáskörömön, kamarás uram, ha az uralkodó úgy határozott, hogy Stuart kérdését nélkülünk akarja megbeszélni, az ellen nyilván nem lesz panaszunk. - Nyilván. Imádtam ezt a szót, kifejezetten sokrétű eszköz volt rengeteg üzenet kifejezésére. Most éppen azt jelentette, hogy csak akkor voltam hajlandó kimaradni egy ilyen megbeszélésből, ha papírra vetett parancs és palotaőrök kényszerítettek rá, vagy a király saját szájából hallottam. - Viszont talán érdemes lenne a kulcsszereplő véleményét is meghallgatni, legalább ebben a kérdésben, ha a döntésre nincs is ráhatása.
Ahogy Daphne felém pillantott egy rövid ideig gondolkodtam, aztán haloványan elmosolyodtam. Mások talán szerénynek láthatták, bár aki annyiszor látta már, mint apró főnököm tudhatta, hogy egészen mást jelentett. Azt, hogy elememben éreztem magam. Ezt a játékot ketten játszották, Ludovicus Cato. Illetve jelen esetben négyen, Daphne és Kayne Westerburg jelenlétével is számolva. Kíváncsi voltam, hogy a hazai terep volt az erősebb, vagy egy távoli ország teljes súlya. Meg az esetleges trónörökös jóindulata. Meg a tény, hogy jelenleg többet tudtunk, mint a kamarás vagy akár a király.
- Nem ellenkezem az eltolt audienciák ellen, kamarás, de annak fényében, mit akar Mr. Westerburg az udvar elé tárni, javasolnám hogy fontolja meg melyik ügy a fontosabb. És én nem vagyok benne egészen biztos, hogy akár egy fattyú öröklése nagyobb visszhangot fog vetni, mint a kapitány úr üzenete. Hírei vannak ugyanis a Peremvidékről. Felettébb... nyomasztó hírei.
Nem akartam feltétlenül kiborítani a kamarást, pusztán kíváncsi voltam mennyire is volt veszélyes és hogyan viselte a szándékos kötekedést. Mert akármilyen udvariasan csomagoltam is, azt csináltam. Lobogtattam előtte a félinformációt és vártam, mikor gerjed rá eléggé.

Fly to our doom

Daphne & Moros & Kayne

Stuart úgy fújt ki oldalra, mint aki pontosan az ilyen rendelkezésekre számított.
Nem igazán tudott mit kezdeni a helyzettel, hiába nézett körül “én megmondtam” arccal a tündéreken illetve parancsnokán, azok vajmi keveset tudtak tenni, ígyhát Cato akaratának rendelte alá saját elképzeléseit.
Teljesen külön hintóban utazott tőlük.

A kocsiban Kayne ugyancsak elégedettséggel érzékelte a Cato felől sugárzó elégedetlen vibrációt és hogy sikerült máris tyúkszemére-a fontoskodásra és kíváncsiskodásra lépni. Imádta a nemesek orrát piszkálni, képletesen szólva.
Homlokán egy ér kissé megfeszült, de enyhe mosollyal vette a kamarás okoskodását.
-Az a helyzet Mr. Cato, nem véletlenül vannak itt vendégeink és az ügyekben, merthogy több is lesz, ők is érintettek. Az első és remekül prezentálható éppen a trónörökös kérdése, aki maga akarta bevonni őket és a szabad akarat, avagy emberi jogok okán azt hiszem így nem zárhatóak ki. Persze, ha Stuart másképp határoz abban az esetben módosíthatunk a részvételen. A többiben mint szemtanúk érintettek, illetve ahogy már az lenni szokott minden összefügg mindennel, így egyelőre ragaszkodom a jelenlétükhöz.
Kissé keményebben toldotta hozzá a végét, hangja ridegen, acélosan csengett, mosolya leolvadt arcáról. A tündérek ott voltak a léghajó szerencsétlenségnél, amit Little-re küldtek, érintettek, tanúk és fontosak, nem kívánt egyedül maradni a cápákkal, vagy megszegni a tündéreknek tett ígéretét.
Hát persze, ezt már előre eldöntötték, kellett neki egy kurta másodperc, amíg magához tért Cato mondanivalójából, addigis az ablakra sóhajtott.
-Az uralkodó döntését természetesen tiszteletben tartom, a módszer azonban, amivel a trónörököst kívánták felhajtani érinti az itt megjelenteket és nem csak belügy. Az, hogy őt ülteti majd a trónra rám sem tartozik tulajdonképpen, ahogy érte küldtek és ami történt annál inkább, a kettő összefügg, ezért gondoltam egyben tartani, és kezdheténk ezzel.
Nála volt a halottak és sebesültek listája, a kár összege, bár ez utóbbit nem tartotta fontosnak, hiszen tudta csak táptalaja lenne a megvesztegetésnek. Minden nyájassága elpárolgott és az a kérlelhetetlen katona volt, aminek Sinarin kinevelte.
Moros szavai valószínűleg Cato elevenébe találtak, még ha a fattyú kemény szónak is tetszett a faun szájából. Minden érzékével rátapadt a kamarásra mennyire reagálta le ezt a tényt és a rossz hírt, amellyel riogatták. Ajka szegély megrándult a faun felé, talán elcsípte. Nem hitte azonban, hogy a Perem kérdését fontosabbnak tartják saját politikai játszmáiknál, azért is bátorkodott a trónörökését előrébb venni. Azért pedig valahol hálás volt, hogy Stuart Littlet mégis külön kocsival szállították. Nem lett volna idegzete most az ő nyugtatásához is.