Reveal your scars - Daphne & Moros

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Silversage gyakorlatilag ki sem tette a lábát az ajtón, mikor én már elindultam felfelé a lépcsőkön, kezemben a kikevert gyógyszerrel - aminek az illata alapján egy része konkrétan tündérpor volt -, kissé talán rá is vágtam az ajtót a jó doktorra. De megtette, amit tudott, állítólag sokat nem is kellett, mert Lauren Howe átlagon felül műtött tündéreket, szóval a jelenlétére nem volt tovább igény. A gyógyszer is inkább fájdalomra meg lázra volt, ahogy Silversage meghagyta.
Az előző nap hosszúra sikerült. Jómagam és Adam Morava Estrance legsötétebb zugaiban kerestük meg az idiótákat, akik képesek voltak a tündér nagykövetre támadni. Jobb volt, ha ketten intéztük el, mielőtt a csendőrök is belekeveredtek, mert akkor diplomáciai botrány lett volna. Legalább is ez egy kellemesen hűvös, megnyugtató és távolságtartó gondolat volt, így körbetekertem magamon és ezt hordtam, mint egy páncélt.
De falba futottunk. Félig oszló, vértelen kannibálok falába, amit ketten nehezen tudtunk volna áttörni. Bölcsebb volt egyelőre visszavonulni és nem vakon vágtatni az éjszakába, fejjel előre. Tervezetten, higgadtan volt csak bármilyen esély felgöngyölíteni a rejtélyes gourmet lidércek ügyét. Úgyhogy a fejjel előre vágtatást most meghagytam Daphne szobájának, ahová magamat egyáltalán nem zavartatva libbentem be és tettem le a tálcát a kisasztalra.
- Silversage varázskeveréke. - tettem hozzá magyarázatként. - Ópium, tündérpor, kálisó, és valami, aminek kiejteni sem tudom a nevét, megjegyezni pedig végképp nem. Kell tíz perc neki, míg eloszlik a vízben.
Beleszórtam a csodagyógyszert egy apró csészényi meleg vízbe - bár még így is túl nagy volt Daphne méreteihez igazítva, napokig elég lesz az, amit most behoztam - és közben leültem egy székbe főnököm ágya mellett.
- Addig mesélhetne az illúzióiról, kiskövetasszony. Azokról, amik leestek, mikor nem tudott koncentrálni a láztól. Főleg arról, hogy egyáltalán miért tartja fenn őket, mikor semmi hasznuk.
Persze a funkciója egyértelmű volt a káprázatnak - takargatta vele a sebeket mindenki elől. Nem voltam orvos, de ostoba sem, azok pedig nem csak karcolások voltak. Olyan volt, mint akire rárobbant egy sörfőzőüst, repeszekkel és perzselő, fröcskölő bennékkel együtt. A kérdés csak az volt, miért rejtegette őket annyira, hogy még itthon is illúzió alá dugta a nyomokat. Valamiért nem hittem, hogy pusztán a saját hübrisze állt a dolog mögött.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Nem most voltam először hasonló helyzetben, mégis, valahogy megalázónak éreztem a nagyok előtt a tehetetlenségem. A korábbi sérüléseimet mind pixik látták el, akik pontosan tudták, a fajtánk mennyit bírt el – sokkal többet, mint azt bárki kinézte volna belőlünk. Ráadásul a korábbi sebesüléseimkor hősként néztek rám, olyan katonát láttak bennem, aki épségét sem féltve szolgálta a hazáját… most viszont csak egy felelőtlen csitri voltam. Láttam Silversage szemében, láttam Adamen, Howe doktoron, és Moroson is. Ez pedig csak még sokkal rosszabbá tette az egészet, a fizikai fájdalmon túl is, mert volt az is bőven.
Delíriumos álmaim során léghajók motorjának a kattogását hallottam, egyre gyorsabban, mint ahogy a szívverés gyorsult, éreztem az olaj szagát, a tűz melegét, a húsba maró bronzrepeszek harapását. Nem voltak ismeretlen képek és álmok, de ahogyan telt az idő, egy évszázad is, az emlékek halványodtak, rárakódott a sok por és a sok új esemény, amik aktuálisabbak voltak, közelebbiek, minden más pedig kénytelen volt visszahúzódni az elme egy hátsó zugába, hogy csak akkor bújjon elő, amikor nem állta az útját semmi más.
Katt… katt… katt-katt-katt-katt-ratatatatataaa
Bumm.
Izzadságban úszva riadtam fel, pedig ez a csapódás csak az ajtó volt, amin az asszisztensem szó szerint berontott, mint egy barbár rénszarvaskirály, csak rénszarvak helyett kecskeszarvakkal. Vagy mi volt az, igazából nem is kecskének néztek ki a szarvai, hanem valami másmilyen állatnak, elegánsabbnak, de most mintha előbukkant volna belőle a kos-természete.
Ez volt a baj a lázzal, hogy a gondolataim vándoroltak, nem bírtam őket felfűzni egyetlen fonalra.
Kellett kis idő, mire felfogtam, hogy orvosságot hozott, csak a tekintetemmel követtem, ahogyan a kis pohárba – nem piximéretű pohárba, inkább emberi felespohárba – beleszórta a port, amit biztosan Silversage küldött. A vén tündér is elismerte, hogy Howe jó munkát végzett, semmi szükségem nem volt a szolgálataira, csak próbálta magát fontosnak feltűntetni. Szerettem volna elküldeni Morost a fenébe, hagyjon békén engem az orvossággal, és áttételesen az orvosaimat is el akartam küldeni a fenébe… meg úgy mindenkit igazából. Viszont éreztem, hogy a lázcsillapítóre szükségem lesz. Tudtam, hova vinnének a lázálmok, és az nem tett volna jót a pihenésemnek, sem a gyógyulásomnak. Kátrány, olaj és olvadt fém aligha gyógyított meg bárkit is.
Nagyot sóhajtottam és nem borítottam fel a kis poharat. Moros ledobta magát egy székbe, nagyon kényelmesen, én pedig már elkezdtem magam kényelembe helyezni, és újra nyakig magamra húztam a takarót, hogy megpróbáljak még egy kicsit aludni, de a kosnak más tervei voltak. A kérdésére kipattant a szemem, és az álmosság messze szaladt a hirtelen odagyűlő haragom elől.
- Talán indíthatnál úgy egy ilyen kérdés előtt, hogy „Jó reggelt, kiskövetasszony, hogy aludt? Hogy érzi magát? Vannak fájdalmai? Sajnálom, hogy ott hagytam egyedül az orvossal meg a pletykálkodó cselédekkel…” valami ilyesmi. – vágtam vissza. Magamat is megleptem, mennyire összeszedetten sikerült fogalmaznom, még ha amit épp a szemére vetettem messze volt attól, ami a valódi bajom volt. Hogy vette a szemtelenséget, hogy csak így rám ront, és ilyesmit kérdez? Nyilván, ha illúziókat tartok fent magam körül, akkor arra jó okom van, és nem akarom, hogy bárki kérdezősködjön.
- Semmi közöd hozzá. – ennek teljesen egyértelműnek kellett lennie. Az pedig, ahogy kérdezte nem hozta meg a kedvem, hogy kitárulkozzak.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Daphne elutasítása várható volt, bár a cinikus megjegyzés egy bíztató jelnek minősült a jelenlegi állapotában. Ha már volt ereje gúnyosnak lenni, a baj nagyobb része már mögöttünk volt. Illetve hát mögötte, végülis ő sérült meg. Nekem tényleg semmi közöm nem volt hozzá. Nem is értem miért törtem magam ennyire, hogy megelőzzem a hasonló baleseteket a jövőre nézve, ehhez lemerülve a legsötétebb sötétbe. Hiszen én csak a komornyik voltam, ha az úrnő a nap minden percében tettetni akart előttem és káprázatok mögé bújni, az az ő dolga volt.
Kivéve, hogy én nem egy átlagos komornyik voltam, még ha Daphne maga sem gondolt többnek. Legalább a saját védelmemben megérdemeltem az igazságot.
- Igaza van, hogyne. Jó reggelt, kiskövetasszony. Mélységesen sajnálom, hogy magára hagytam egy orvossal a sérülése után, és a háttérben ácsorgás helyett inkább utánanéztem a támadása körülményeinek. Jól aludt?
Daphne szerette azt hinni, hogy a végtelen türelmem gyakorlatilag engedély volt neki - vagy inkább kihívás - arra, hogy minden epés megjegyzést azonnal kimondjon, amint eszébe jutott, mivel nem vettem magamra. Vagy ha mégis, akkor végre legyőzött és végetért a játék. De ez nem egy macska-egér játék volt, ha így akart társalogni, akkor fel kellett készülnie a riposztokra.
- Ebben nem értünk egyet. - mosolyodtam el teljesen érzelemmentesen, csak mint egy maszkot téve az arcomra. - Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy a személyisége öncélú, de mágiával elfedni valamit biztosan egy célt szolgál. Ami tökéletesen érthető lenne, ha nemesek vagy befolyásos emberek előtt tartaná fent a látszatot, de mivel itthon is elrejti a hegeit, feltételezem akármit akar elérni, az nekem is szól. Tehát mint potenciális célpont, meglehetős közvetlen közöm van hozzá. Viszont nem sikerült megfejtenem, hogy ennek a kifejezetten extra diplomáciai lépésnek mi lenne a célja, így szabad a gazdát mondok. Megtenné, hogy míg elkészül a gyógyszere elmondja, mit kíván elérni az illúziókkal?
Reméltem ez a kihűlt, puszta intelligenciára épülő válasz valamelyest lenyugtatta, bár nem sok esélyt láttam rá. De tekintve, hogy eltört a szárnya, a legtöbb, amit tehetett, hogy elfordult és nem válaszol. Azok után, hogy megpedzegettem előtte a tegnap este eseményeit azonban nem féltem a csend terápiától.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

A majdnem szó szerint elismételt mondatoktól nem éreztem jobban magam. Ez így már nem volt az igazi, de nem is szidhattam le érte, hogyha pontosan azt csinálta, amire utasítottam. Ha nekem a lehetetlen kérések és gyors hangulatváltozások voltak a szórakozásom, amire neki mind felelnie kellett, hát Morosnak az volt, hogy szó szerint értelmezte az ilyen kirohanásaimat, aztán ha nem tetszett magamra vessek, ő csak azt csinálta amit mondtam neki. Remek taktika volt, ezt el kellett ismernem, legalább magamban, de ettől függetlenül még rendkívül idegesített. Lettem volna nagyobb, már nagyon sok poharat, tányért, párnát és egyéb kisebb használati tárgyat hozzávágtam volna.
Ám amit a végén mondott, vagyis a cinikus „jól aludt?” kérdés előtt, attól egészen elkerekedett a szemem.
- Hogy mit csináltál? – nagyon reméltem, hogy ennyit takart, hogy még elbeszélgetett Adammel egy kicsit, kifaggatta minden részletről, és nem azt, amit valami sötét balsejtelem súgott nekem, hogy konkrétan odament a helyszínre nyomozni egy kicsit. Végülis fogalmam sem volt, hogy mikor jött haza az éjjel, sajnos jóideig nem voltam olyan állapotban hogy rendesen felfogjam a környezetemet eltekintve a legközvetlenebbtől. - De nem, így hogy kérdezed egyáltalán nem aludtam jól, a lázálom nem pihentető és minden pozíció fáj. Ja és éhes vagyok, de agyrázkódásom is van, szóval hányingerem is, és mivel a szárnyam is törött, ezt a végtagomat neked kell helyettesítened.
Vagyis konkrétabban: oldd meg a problémáimat. reméltem, hogy ennyiből is megértette ezt az utasítást, végülis ez volt a munkája, hogy nekem asszisztáljon. Ha a szárnyamnak kellett lennie, akkor legyen a szárnyam. Az talán leköti annyira, hogy ne csinálhasson olyan ostobaságot, mint hogy utána néz a támadás körülményeinek. Már ha kiderül, hogy tényleg nem csak Adamet faggatta persze.
A kérdezősködést viszont az egyértelmű és határozott elutasításom ellenére sem adta fel. Már akkor morcosan néztem rá, amikor közölte, hogy nem ért egyet azzal, hogy semmi köze hozzá. Ez nem vita tárgya volt! Mégis annak vette, annyira, hogy még érvelni is elkezdett. Igazából jó felé tapogatózott, és azt vettem észre, hogy nagyjából a harmadik mondatánál már a párnán könyököltem és inkább érdeklődve hallgattam a dedukcióját. Az egy dolog, hogy érdekelt, volt-e repedés a maszkomon, de az is, hogy a faunnak mennyire járt gyorsan az esze és mennyire kezdte el elsajátítani mellettem a diplomácia fortélyait. Azt hiszem most kezdtem el megérteni, hogy miért volt hajlandó foglalkozni a hóbortjaimmal és kívánságaimmal, mint asszisztensem. Közben megfigyelt és tanult, ezek alapján nem is rosszul, de igazán mondhatta volna, és akkor talán jobban odafigyeltem volna az okítására. De ha így akarta csinálni, ennek nem szabtam gátat. A tanulni vágyás mindig is erény volt a szememben. Újabb tétel a bővülő listán asszisztensem erényeiről. Sok volt neki. Minden féle kategóriából.
És sajnos éreztem, hogy kénytelen leszek neki válaszolni. Ha oktatni akartam akkor mindenképp adnom kellett neki valamit, ha szűkszavúan is.
- El akartam vele kerülni a kényelmetlen kérdéseket. A kérdő pillantásokat. A szánakozást, a találgatást… Mindent, amit éppen csinálsz. – ez pedig most teljesen, száz százalékig igaz volt. Ha elég jó volt, ha volt érzéke a diplomáciához, vagy ha tanult eleget, akkor látnia kellett, mikor csúsztatok, mikor hárítok, mikor hazudok valakinek a szemébe, de azt is, hogy mikor mondok tényleg igazat. Sajnos sejtettem, hogy ez nem lesz kielégítő válasz számára, de azért reméltem, hogy mégis.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Szerencsére a néhány hetes itt tartózkodásunk alatt kezdtem elsajátítani azt a nyelvezetet, amit Daphne használt az utasításai kifejezésére, bár felettébb tapintatosan csomagolta. Nem mintha tapintatos akart volna lenni, szerintem elvárta, hogy megértsem a virágnyelvet. "Éhes vagyok", ezt a fejében úgy hangozhatott, hogy "Moros, hozz enni." A "hányingerem is van" kicsit keresztbe tett ennek, de gyanítottam ezt az ellentmondást is nekem volt feladatom feloldani. Szerencsére a Sötét Csütörtök reggelek után egyfajta szakértőnek számítottam abban, hogy lehetett kavargó gyomorral enni, szóval forgattam egyet a tálcán és a gyógyszeres üvegcse mögötti másik kis ezüstszelencéből elővettem egy adag fűszerezett kétszersülttet - bármilyen más állapotban kínzásnak minősült, de most minden más rosszabb opció volt - és egy pipettával kicsepegtettem a kiskövetasszonynak egy ékszernek is beillő apró kupába egy kiadós adag gyümölcslevet. A trükk a keverés volt. A kenyér magában nem volt elég laktató, a gyümölcslé viszont folyékony volt, így nem tűnt étkezésnek. A kettő együtt sok napon mentett már meg.
- A mai reggeli kissé formabontó. Nyugodtan utáljon érte, én is utálnám magam, ha ilyet adnék a saját kezembe. - tettem le mellé az ágyra egy csészealjat, rajta a kétszersülttel és a kupával. - A kérdése értékítélet akart lenni, vagy tájékozódás?
Gyanítottam, hogy inkább az előbbi, de ezek után biztosan hallani akarta a teljes történetet. De nem adtam könnyen a bőrömet, ha ítélkezni akart - megjegyzem, az után, hogy kíséret nélkül berepült a Sötét Negyedbe és majdnem belehalt a műveletbe -, meg kellett dolgoznia érte.
A válasz, amit kaptam egy olyan lehetőséget takart, ami fel sem merült bennem. Daphne-t csak idegesítették a kérdések, amiket a hegek ébresztettek másokban, szóval inkább eltakarta őket. Kézenfekvő megoldás volt, habár felettébb félreismert, ha úgy hitte lesajnálnám érte.
- Ne haragudjon, kiskövetasszony, de a kérdő pillantásaim, ha észrevett ilyeneket inkább szóltak annak, hogy el akarta rejteni a hegeit, mint a hegeknek, tehát az erőfeszítése eléggé kontraproduktívvá vált. Gyanítom vagy egy balesetben szerezte őket, vagy a háborúban, esetleg egy háborús balesetben. Egy olyan családban nőttem fel, ahol szinte mindenki hasonló nyomokkal járkált, és a legtöbben büszkén. Nem tartom őket kifejezetten érdekesnek.
Egyedül talán Kyros nem volt büszke a sebesüléseire, mintha maga elől is takargatta volna őket. Meglehet, hogy Daphne is hasonló rémképeket látott bele a dolgok, bár a magyarázata nem egészen erre utalt. Inkább attól félt, hogy áldozatnak tartottam volna. Ami igaz volt, de nem kerültem volna ebbe a pozícióba, ha az ilyen megállapításaimat nem tudom elnyomni magamban. Bár néhány dolgot megmagyarázott apró főnököm ekcentrikus viselkedéséből.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Végső soron elvárható volt egy komornyiktól, hogy gondoljon a reggelire anélkül, hogy kérni kelljen tőle, de Moros koshoz méltó indítása alapján arra következtettem, hogy ez volt az utolsó utáni problémája, és talán nem is számított arra, hogy egyáltalán lesz bármennyi étvágyam. És még azt is felajánlotta, hogy utálhattam érte!
- Ha a nyelvem és az agyam utál is érte, a gyomrom hálás. – válaszoltam erre, miközben először megkóstoltam a gyümölcslevet. Fém íze volt, de sejtettem, hogy most mindennek az lesz. A vérveszteség után nagyon sokat kellett innom is, hogy pótolni tudjam. Ez után aprót törtem a kétszersültből. Meglepődtem rajta, hogy nem olyan semleges fűrészpor íze volt, hanem próbálták feldobni egy kis belesütött zöldfűszerrel, határozottan jót tett neki. A gyomrom tényleg hálás volt, és a nyelvem sem utálkozott annyira. Az agyam még nem döntötte el.
- Tájékozódás mindenképp. Az ítélkezés a választól függ. – mondtam. Persze én nem igazán mondhattam magamat okosabbnak, hiszen én is berepültem a sötét negyedbe csak úgy, mintha egy átlagos kirándulás lett volna, nem számolva a környékben rejlő veszélyekkel… De Moros már tudta a veszélyeket, ha ennek ellenére odament, az még rosszabb volt. Ráadásul nem gondoltam, hogy megérte volna, bármit is talált, hiszen mit találhatott? Legjobb esetben is egy szárnyas hibridet.
A reakciójára viszont megint felfortyantam, de szerencsére a kétszersült, és hogy egyébként egészen finom volt valamennyire segített az idegeimen. Az éhséget és az éhség okozta feszültséget lassan felváltotta a kimerültség, és úgy éreztem nem csak fizikailag vagyok kimerült, de az agyam és az idegeim is egyszerűen csak… fáradtak voltak. Így a felfortyanásom sem tört ki vulkánként, csak bugyborékolt a mélyben, és savval ízesítette meg a mondataimat.
- Nem minden rólad szól. Mintha csak ketten élnénk ebben a nagy házban, és ez az egész miattad lenne, meg hogy te vajon mit gondolsz. Nos, nem így van.
A cselédek. A szakács. A kocsis. Bármilyen hirtelen érkező vendég. Mind beszéltek volna, mind pletykálkodtak volna, találgattak volna, tovább adták volna, és mire kettőt pislogok már egészen mindegy, hogy csak itthon nincs rajtam illúzió, mindenki más is tudott volna róla, hogy léteztek, és hogy mi volt alattuk. Onnan pedig már nem volt nehéz a megfelelő kérdéseket feltenni, és az egész kártyavár összeomlott volna, a csodálatosan felépített imázsommal együtt. Már pedig, ha Prismblossom hadnagyként akartam volna jönni, akkor egyenruhát veszek fel fodrok helyett.
- Tudom. Ismerem az apádat. A bátyádat csak névről. – vontam vállat.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Amit Daphne mondott igazából felemelő is lehetett volna, de sajnos az értelmes fajok mindegyike a szájával beszélt és az agyával gondolkodott - vagy hát, majdnem mindegyike, ki tudja mik rejtőztek az új Peremvidéken -, a gyomra véleménye igen keveset nyomott a latba. De legalább ha a gyomra nem fog forogni és marni az éhségtől, akkor az agyának lesz ideje mással foglalkozni.
- Én és Mr. Morava meglátogattuk a tetthelyet, bár ott sok érdemlegeset nem találtunk. - kezdtem bele a tegnap esti kalandjaink rövid ismertetésébe. Nem is próbáltam minden részletre kiterjedően fogalmazni, Daphne úgy is elárasztott volna kérdésekkel, ha konkrétan az emlékeimet töltöm át a fejébe. - Viszont talán érdemes megemlítenem, hogy az új barátja egy alakváltó. Nem tett semmi olyat, amitől tartanunk kellene tőle, de gondoltam jobb, ha tud róla. Ezután némi kérdezősködéssel a helyiektől megtudtuk, hogy az egyetlen szárnyas hibrid a környéken egy Bertold nevű hattyúfajzat. Miután meglátogattuk a tanyáján, beismerte a támadást, viszont felhívta a figyelmet valami... komolyabbra. Van egy lidérc társaság Dél-Estrance-ban, akik magukat gourmet néven illetik és fizetnek az ínyenc falatokért. Mint a kiskövetasszony. Mit kíván, hogyan járjunk el az ügyben?
Még mindig ott volt az a csúnya részlet, hogy lidércek ide vagy oda, emberek támadtak rá a tündér nagykövetre - vagy hát, majdnem emberek. Ha felhívtuk a dologra a csendőrség figyelmét, és legrosszabb esetben a lidérc végrehajtók is belekeveredtek, nem gondoltam, hogy hagyták volna a saját fajukat bűnbaknak beállítani és szegény Bert lett volna feláldozva a hibáztatás oltárán. Akkor pedig ott voltunk, ahol a part szakad - egy csúnya, félreérthetetlen diplomáciai incidensnél. Ami sok papírmunkát jelentett és sok fejfájást. És ha Daphne feje fájt, ahogy az ábra is mutatta, az nekem jelentett több munkát.
Úgy döntöttem a bántó kifakadását ezúttal elengedem a fülem mellett. Biztosan csak a fájdalom miatt beszélt ilyen csúnyán. Persze, hogy minden rólam szólt. De jótékonyan elhittem neki, hogy az illúziói inkább voltak a cselédek ellen, mint ellenem, végülis ők voltak a pletykásabb népség.
- Mint komornyik, aki a személyzet közvetlen felettese, szeretném kérni, hogy a nem rólam szóló dolgokról legalább tájékoztasson a jövőben, ha nem zavarja.
Ez már csak kötekedés volt, de milyen világ lett volna, ha nem szúrok vissza? Legalább Daphne érezhette, hogy én igazán nem sajnáltam le. És nem is kegyelmeztem, törött szárny ide vagy oda.
Noha nem tájékoztattak, hogy főnököm katona lett volna a háború idején, nem lepett meg annyira, mint talán számított rá. Ahogy az sem, hogy ismerte az apám. Bár ez azt jelentette, hogy vagy azonos egységben szolgáltak, vagy közel azonos rangban, mert az átlag kiskatonák az értesüléseim szerint ritkán jegyezték meg más szakaszok tisztjeit. Legyenek bármennyire impozánsak.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Meglátogatták a tetthelyet. Csak így. Mintha piknikre ment volna az új barátjával, olyan könnyedén mondta. Ezek után az a részlet, hogy Adam alakváltó volt, már meg se rázott. Meglepett, de eltörpült a tény mellett, hogy ezek ketten képesek voltak a támadás éjszakáján csak úgy fogni magukat, és elindulni megkeresni a tetteseket. Ilyen hirtelen, minden féle előzetes felderítés nélkül ki tudja milyen meglepetésekbe fut bele a tündér fia-lánya? Ezt még én is rettenetesen elrontottam ma, de nem gondoltam, hogy a hibámat az asszisztensem azonnal utánam csinálja.
És itt is volt, ahogy folytatta – mert nem vágtam közbe, sérült voltam nem udvariatlan, - ki is derült, hogy belefutottak valami nagyobba, bár őszintén reménykedtem benne, hogy Bertold lesz a történet vége. Amit viszont Moros talált… Megtámasztottam a homlokomat az ujjaimon.
- Adriata kegyelmezzen nekünk… – morogtam. Ez így nagyon nem volt jó, főleg ebben az állapotomban nem, amikor egy ilyen kényes dologról kellett volna tiszta fejjel döntést hoznom. - Tehát jól értem… Hogy találtatok egy titkos társaságot, vagy legalábbis az a köcsög madár azt mondta, akik tündérekre vadásznak, hogy… megegyék őket? – csak azért ismételtem el, mert elsőre ez annyira rettenetesen hangzott, hogy az agyam egyszerűen elutasította, hogy ilyen létezett. Persze tudtam a lidércek undorító szokásairól, amik tündérfejjel felfoghatatlanok voltak, de eddig még sosem szembesültem vele, és sosem kellett vele kezdenem semmit. De most kellett, ez egyértelmű volt, és nem azért, mert én is végezhettem volna a vacsoraasztalukon.
- Az áldozatok tündérek, ezért ebből lehet diplomáciai botrányt csinálni, ami lépéskényszerbe hozza a hatóságokat, de egyetlen hibrid vallomására alapozni a dolgokat további bizonyítékok nélkül az lehet nem fog messzire vinni minket, főleg ha vannak barátaik magas helyeken. – belekortyoltam a gyümölcslébe. Nehéz volt ennyit beszélnek egy huzamban. – Bizonyítékok kellenek. Feljegyzések rendszeres tündér eltűnésekről, Bertoldot azonnal védelem alá kell helyezni, hogy tanúskodjon, és… hát a legjobb lenne egy nyomozó, vagy hírszerző a mi sorainkból, aki összegyűjt elég bizonyítékot a leleplezéshez, amivel utána el lehet menni a hatóságokhoz. Ez a törvényes mozgásterünk.
Ami azt jelentette, hogy volt törvénytelen is. Megfizetni pár bérgyilkost aztán levadásztatni velük a mocskokat. Ha nem én lettem volna a nagykövet, így jártam volna el, és még nem voltam benne biztos, hogy nem így fogok, vagy hogy lesz elég türelmem megpróbálni a törvényes utat. És ezzel persze nem válaszoltam meg a kérdést, hogy mit kívánok, hogyan járjunk el.
- Alszom rá egyet, mert az impulzív döntésem lehet több bajt csinál mint hasznot, de azt kívánom, hogy úgy járjunk el, hogy amint felépülök, megkeresem hol vacsoráznak, bezárom az ajtókat és az ablakokat és rájuk gyújtom a helyet. És hagyjuk a francba a törvényes eljárást. – közöltem ezt még Morosszal teljesen nyugodt hangon. Persze el kellett mondanom neki, hogy hogyan lett volna jó csinálni, így legalább abba belekezdhetett, ha akart, ameddig én nem leszek röpképes, és ki tudja, mire az leszek talán le is nyugszom annyira, hogy végigvigyük azt az utat.
- Az, hogy Mr. Morava alakváltó, azt megjegyeztem, mint információt, és köszönöm, hogy megosztottad velem. Egyelőre nincs hivatalos iránymutatás, hogy hogyan kellene bánnunk velük, és az esetében úgy gondolom hagyatkozhatunk az öcsém ítélőképességére, akivel viszont barátok. – sosem gondoltam volna, hogy valaha ki fogom ejteni a számon, hogy megbízok Nova ítéletében, bármiről legyen is szó, de mégis itt voltunk, nélküle még annyi támpontom sem lett volna.
Nem kívántam magamnak ma reggelre ezt a rengeteg fejfájást. És Morcimorc még ezt is képes volt tetézni azzal, hogy egó-kérdést csinált abból, hogy miről tudott, meg miről nem. A személyzet közvetlen felettese, hát hogyne.
- Tegnap azért eléggé túllépted egy komornyik hatáskörét. – szúrtam oda egy aprót, visszautalva az éjjeli kis kalandjára az alakváltóval. Amit tett nem is tudom milyen pozíció hatásköre lett volna. Testőré talán, de azok sem mentem bosszút állni és nyomozni. - És de, zavar. Miért kéne egy komornyiknak mindenről tudnia? Vagy fogalmazd újra a pozíciódat, vagy elégedj meg a komornyik szerepével, mindkettőt nem lehet. Legközelebb azért is magyarázattal kéne tartoznom, hogy hogyan csinálom meg a hajam reggel, és elrejtek-e benne egy pixi méretű kötőtűt? – ez persze abszurd volt, de reméltem, hogy értette. Így is többet magyaráztam, mint amennyi szóval tartozom egy komornyiknak – vagy ha ez csak jól hangzott neki az elején, akkor ideje volt tisztáznia magát.
És ezennel megfordult a helyzet, már nem nekem kellett magyarázkodnom, hanem neki. Rendkívül büszke voltam magamra.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Gyanítottam, hogy Daphne inkább azért ismételte el, amit mondtam, mert nehezére esett elhinni a nyers valóságot, mint azért, mert nem hitt a szavaimnak. Ennek ellenére nem tudtam elengedni a fülem mellett a kapaszkodót, hogy esetleg csak Bertold hazudott nekünk, és még sem egy teljes szektával álltunk szemben. Már ha szemben álltunk velük, igazából nem volt feltétlenül feladatunk foglalkozni vele.
- Ami azt illeti, nem csak a hibrid állította egyedül. Több déli is megerősítette, hogy mostanában sok pénzt kapott egy megbízótól, vagy megbízóktól, akik gurménak nevezik magukat és állítólag megeszik a tündéreket. Bertold, a hattyú hibrid csak a részleteket erősítette meg. A két történet egybevág, így gyanítom igazat mondott. Azt is elmondta, hol találkoznak a gurmék.
A lidérceknek mindig voltak barátaik, mivel a legtöbbjük nemes-házikedvenc volt, erre apró főnököm egészen jól rátapintott. Ahogy arra is, hogy ha tényleg be akartuk vonni a hatóságokat, ahhoz sokkal kézzel foghatóbb bizonyítékok kellettek mint ahhoz, hogy két önjelölt igazságosztó zaklasson egy hulla részeg hibridet.
- Ami azt illeti, nem vagyok egészen biztos benne, hogy Bertold még életben van. Kétesélyes. - feleltem az igazságnak megfelelően. Én nem öltem meg, de törött lábakkal és átszúrt szárnyakkal a Sötét Negyed legsötétebb részén tényleg egy érmefeldobás volt az éjszaka. Talán már megkéselték, talán épp egy ház mellett kéreget. Vagy megették őt is, már ha a gurméknak volt rá gusztusuk. De ahogy Daphne felettébb baljósan kijelentette, ez a törvényes mozgásterünk volt. A törvénytelen maradt az, hogy tönkre tesszük az egyik vacsorát, de tekintve, hogy vérmágus kannibálokról volt szó, ezt könnyebb volt kijelenteni, mint megtenni.
Már éppen kiemeltem volna, hogy a lehetőségek felvázolása közben elfelejtett döntést hozni, de láthatóan ez Daphne-nak is feltűnt. Alszik rá egyet. Ez másnál azt jelentette, hogy átgondolta és egy kevésbé nyúzott állapotban, tisztán és logikusan döntött. Nála azt, hogy nem most akart dönteni, szóval megvárta milyen lábbal ébred holnap, és majd az aktuális impulzus szerint határozza el magát. És még a helyet sem kellett megkeresnie, megtettem helyette - hogy aztán két lábbal szállhasson belém.
Túlléptem a hatásköröm. Feldúlva vágtattam az éjszakába, hogy megkeressem, akik ilyen állapotba juttatták, és ez volt az ítélet. Túlléptem a hatásköröm.
- Nem gondoltam, hogy a kiskövetasszonynak ilyen fontosak a munkakörökre aggatott címek. - feleltem magamhoz képest rendkívül hidegen. - De ön a főnököm. Ha nem elégedett, határozza meg ön a címkét. Tudom, hogy épp szemantikai dolgokba köt bele, mert logikailag nem tudja folytatni a vitát, de most kivételesen átgondolhatná, hogy mit nyer. Mert most épp valaki olyannal beszél, aki vette a fáradtságot és megkereste a felelősöket Estrance legfojtogatóbb részén azért, mert ártottak a főnökének. Ha az az egyetlen válasza erre, hogy ez nem az én hatásköröm, akkor tényleg nincs miről beszélnünk. Gratulálok, kiskövetasszony, nyert.
Ezzel a rendkívül drámai befejezéssel felálltam, minden szándékkal arra, hogy magára hagyom a szobájában. Hihetetlen volt ez a nőszemély. Annyira zavarta, hogy valaki belátott a tükör és füst mögé, hogy képes volt ilyen nonszensz feladatok elé állítani. Fogalmazzam újra a pozíciómat. Még mit nem. Fogalmazza ő, ha már ezzel akart vitát nyerni.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Tehát mozgolódás volt Estrance déli részén. Ebben önmagában még semmi új nem lett volna, és igazából csak a vakszerencsén, illetve szerencsétlenségen múlt, hogy belekeveredtünk mi is. Másrészről viszont talán jó is volt, hogy belekeveredtünk, hiszen ránk, a mi fajtánkra vadásztak, és nem tettek különbséget aközött, hogy valaki Tír na nÓgban született és a mi polgárunk volt, vagy már az emberek birodalmában, akik papíron ezért ide tartoztak. Bólintottam arra, hogy a hattyú csak részleteket tisztázott, és más forrásaik is voltak, nem arról volt szó, hogy ne hittem volna Morosnak, csak az egész annyira… durva volt, hogy nehéz volt felfognom, hogy egy ekkora dologba sikerült beletenyerelni. Arra, hogy Bertold talán életben van talán nem, számítani lehetett akkor is, ha esetleg a faun és Mr. Morava nem is csináltak vele semmit. Ha beszélt, már veszélyben volt, ez a dolog így működött.
- Ezt akkor jó lenne kideríteni, hiszen ő az ügy korona-tanúja. Viszont, ha kiderítettétek hol találkoznak, akkor már csak egy időpont kell ahhoz, hogy névtelen bejelentés útján odaküldjenek az emberek egy razziát. Ebben esetleg a mi drága jó parancsnokunk a segítségünkre lehet, hogy ne feltétlenül lidérceket küldjenek. Mivel mást nem nagyon tudok csinálni mint aludni és gondolkozni, megpróbálom megálmodni, hogy az az időpont kiderítés mégis hogy nézzen ki. – zártam le ezzel ezt a témát. Nem akartam, hogy Moros személyesen menjen kideríteni, hogy a hibrid élt-e még, sem azt, hogy ő menjen az időpontok után a Sötét Negyedbe, de reménykedtem benne, hogy ennyi esze volt azok után, amiket tegnap látott. Ez pont olyan dolog volt, amibe talán Adamet újra be lehetett volna vonna, mégis csak ő ismerte ki magát jobban a város azon szegletében.
Érdekes módon azonban, amikor újfent elutasítottam a kérését, hogy mindent elmondjak neki, valami megváltozott. Egy olyan oldalról támadhattam, ami különösen fájó lehetett neki, noha nem értettem miért. Ő nevezte magát komornyiknak és se a megnevezés se maga a munka nem volt megalázó, legalábbis én úgy gondoltam, de most őszintén nem értettem a férfit. Tényleg nem.
És elérte, hogy én érezzem úgy magam, hogy elrontottam valamit, csak azért, mert nem akartam kitárulkozni, elmondani dolgokat, amikhez tényleg nem volt semmi köze, és rendkívül személyes volt. Tényleg az lett volna a baja, hogy nem az ő hatásköre? Ebbe a szóba sikerült belekapaszkodnia? Felsóhajtottam, pedig még az is fájt.
És elindult kifelé. Ez a nyomorult bakkecske, aki a határán volt annak, hogy megríkasson képes lett volna még ki is sétálni, pedig én egyébként nem is voltam ennyire érzelgős. A gyógyszerek tették, meg a láz egészen biztosan. Szerencsére az, hogy a határán volt nem jelentette, hogy át is lépte.
- Azon akadtál fen, komolyan, hogy azt mondtam, hogy a tegnap esti tetteid átlépték egy komornyik hatáskörét? Akkor most melyikünk is köt bele szemantikai dolgokba? – kérdeztem, egészen minimálisan felfortyanva, mert kezdtem fáradni ezen a hullámvasúton. - A címek igenis fontosak, hogy az emberek tudják, hogy hányadán állnak egymással és kihez hogyan viszonyuljanak. Neked nem volt feladatod megkeresni és megbüntetni, aki bánt engem. Vetted a fáradtságot, igen, de miért? – a fejéhez vághattam volna a feltételezéseimet, hogy vajon miért vetemedett ilyesmire, de szerencsére annyira még józan voltam, hogy ne tegyem, mert azzal csak még jobban elmérgesítettem volna a dolgokat. - Nem tudom logikailag folytatni a vitát, valóban, mert nincs minden mögött rideg logika. Talán furcsa lehet neked, ha azt mondom, hogy vannak érzéseim, és hozok érzelmi alapú döntéseket, például hogyha a tükörbe nézek vagy öltözködök, akkor én sem akarom látni, ahogy valójában kinézek sem pedig emlékezni arra, hogy miért nézek ki így. Nem hiszem el, hogy ezt nem érted meg elsőre, hanem valami egó kérdést csinálsz belőle, és képes vagy odáig elvinni az egészet, hogy a tegnapi jótéteményedet használod zsarolásra. Vagy ezért csináltad? Hogy legyen valami fegyver a kezedben ellenem? Szóval igen, a címek fontosak, mert én most nem tudom megmondani így, hogy hányadán állunk.
Végtelenül kimerültem ennyi beszédben. A szívem hevesen vert az adrenalintól, hogy most tényleg veszekedtünk… pedig eddig még sosem veszekedtünk azt hiszem. Mert eddig tiszták voltak a határok és a pozíciók, mindenki tudta hol volt a helye, de ez most teljesen összekavarodott. Összezavart. És fájt, hogy ilyen ridegül beszélt velem. Jobban szerettem, amikor épp gondoskodott rólam, és a maga morgós módján, de kedves volt, akkor is ha épp csipkelődött.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Abban Daphnenak igaza volt, hogy tegnap este a nagy igyekezetemben elfelejtettem megkérdezni, hogy Bert tudomása szerint mikor is zajlottak ezek a gourmet vacsorák, de akkor nem a rajtaütés volt a terv. Csak azt akartam tudni, hol tudtam újra felvenni  szálat, ha esetleg tovább akarom görgetni ezt az egyre elcseszettebb gombolyagot, hiszen ha tudjuk, hol adták át az elfogott tündéreket a lidérceknek, akkor tudtuk, hol kell kérdezősködni. Valakinek várnia kellett ott, kizárt dolog volt, hogy csak úgy időre rendelték volna vissza az idiótákat, akik bedőltek a fizetségnek. Vagy ha mégis, egy kis megfigyeléssel az időpont is meglehetett. De a szavai alapján Daphne nem volt benne egészen biztos, hogy pontosan mennyire akarta belekeverni a követséget, köztük ha jól sejtem önmagát és főleg engem - tekintve, hogy ő most röpképtelen volt, egyébként is én csináltam volna mindent, amit maga akart.
- Ahogy kívánja. - feleltem egyszerűen, közben összepakolva Silversage rettenetes szagú gyógyporát. A mai adag közben szétolvadt a vízben, így azt kicseppentettem a pipettával és felálltam, hogy kisétáljak a szobából.
Aztán megtorpantam.
Alaposan végig kellett néznem a főnököm ágyban fekvő, húsz centis alakját, ugyanis ha csak a fülemre támaszkodok, akkor egészen úgy hangzott, mintha mégis csak méltóztatott volna válaszolni. Nem kötekedni - legalább is az ő mércéjével -, alig egy lehelletnyi cinizmussal, és amennyire meg tudtam ítélni, hellyel-közel őszintén. Tehát a színpadias kivonulás néhány érzelmes mondat után elég volt, hogy hasson Daphne érzéseire. Ez egy érdekes új felfedezés volt. Nem volt kifejezetten ilyen manipulatív szándékom az előbbi kifakadással, de azért mindenképp tanulságos volt.
Visszafordultam az ágy felé és sóhajtottam.
- Csak hogy tisztázzuk, hivatalosan, papíron a személyi asszisztense és ügyintézője vagyok, a cselédség szempontjából viszont én töltöm be a komornyik funkcióját. - kezdtem a legegyszerűbbel. - Nem tudom a kisasszony észrevette-e, de felettébb öntelt vagyok. Minden rólam szól, mert eddig az életem során semmi nem szólt rólam. Nekem mindig tudnom kellett a helyemet. Most pontosan tudom, és tudom, hogy miket tehetek meg, ezért nem reagálok felettébb jól arra, ha megpróbálnak a ténylegesnél alacsonyabbra tolni, abból kaptam otthon eleget. Azonban az, hogy öntelt vagyok magával hozza azt is, hogy miért tapostam ki a hibridből az információt. Megtámadhatta bárki más főnökét is, de ő az én főnökömet támadta meg. Az én főnököm pedig nem egy akárki, és következményei vannak, ha valaki kezet mer emelni rá. Ha szeretné, gondolhat rá kiterjesztett egoizmusként, birtoklási vágyként vagy faun becsületkérdésként, igazából egyik sem fedi le teljesen, de bármelyik megteszi.
Ekkora szóáradat után egészen úgy éreztem, mintha kiszaladt volna belőlem a levegő, úgyhogy mélyet sóhajtottam. Pontosan tudtam milyen az, mikor valaki nem akar a tükörbe nézve olyasmit látni, aminek nem kellene ott lennie. Mintha egy rossz emléket idézne fel újra és újra, pedig legszívesebben el sem hinné, hogy megtörtént. Megfordultam, a hátamat mutatva Daphne felé, miközben átnyúltam a vállam fölött, az ujjammal egy ismerős bőrfelületet tapintva.
- Látja ezt? - kérdeztem, miközben az ujjbegyem végigsimított a cikornyás indamintás tetoválás alatt rejtőző hegen. - Az egyik első bőrfestésem. Mielőtt erre gondolna, nem az apám vert el, és nem is a bátyáim. A saját ostobaságom volt, mert újra és újra megpróbáltam lehagyni a testvéreimet ott, ahol az erdő a legveszedelmesebb és legcsalókább. De alulmaradtam, minden alkalommal. Az lett a vége, hogy egy vadászcsapdába esve egy karó felhasította a hátamat. Az volt az utolsó alkalom, hogy megpróbáltam valaki kedvére tenni azzal, hogy az igényeihez igazodom. És nem akartam látni, sem azt, hogy más lássa, mert nem akartam elmondani a történetet senkinek. De utólag rájöttem, hogy ez a történet jól támasztja alá azt, honnan kellett kimásznom.
Minél mélyebb volt a gödör, annál magasabbnak tűnt a rakás, ahogyan a törzs vénjei mondták. Ez volt az én gödröm, és elképzelni sem tudtam Daphne-é hova vezetett, ha ennyire titkolni akarta. Talán Vahe szívébe egyenesen.
- Szóval igen, egókérdést csinálok mindenből, kiskövetasszony, mert másom nincs. És örülnék neki, ha én nem csak az egyik pletykás alkalmazottja lennék ezek után, különben hiába törtem csontot Bertoldban.
Lehet ez egy kissé sok információ volt a lényeg átviteléhez, de most épp nem voltam visszafogott. Semmilyen tekintetben.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Személyi asszisztens. Valóban az volt a papíron, amit aláírtam, ő volt az, aki mindig komornyiként aposztrofálta magát, és itthon úgy is viselkedett, így hát tudat alatt is betettem őt egy dobozba, amin nem az állt, mint a munkaszerződésén. De nagymama mindig azt mondta, hogy a hercegnő, aki parasztként viselkedik csak paraszt lesz. Mélyebbre ivódhattak a tanításai, mint gondoltam.
Már fogalmaztam magamban a választ, ami kikívánkozott, ahogy lassanként összeálltak az apró darabok, hogy Moros hogyan gondolkozhatott, de megvártam, ameddig megmagyarázza a tetteit, ami talán az első olyan volt ezek alapján, ami egybevágott a képpel, amit ki akart alakítani magáról. Vagy amilyen lenni akart, csak nem is tudta, hogyan fogjon hozzá. A miértre adott válasza viszont új fent érdekes volt. Azért tette mert az övé voltam, és valaki bántotta azt, ami az övé. Ez az egyszerű gondolat talán tényleg nem fedte le rendesen azt az egyre bonyolódó kapcsolatot, ami közöttünk volt, de egy érdekes új színt adott hozzá. Más esetben határozottan elutasítottam volna, hogy én bárkié lennék, de az ő szájából valahogy… máshogy hangzott. Ezt most nem tudtam felcímkézni, és nem is tudtam volna megfogalmazni, főleg nem jelen állapotomban, de valahogy az, ahogyan mondta, nem haraggal töltött el, hanem melegséggel, és némi izgalommal.
- Arra, hogy ki birtokol kit, majd visszatérünk. – szúrtam azért oda, mert nem én lettem volna, ha ezt csak úgy hagyom elsiklani. És sajnos már ismertem annyira magam, hogy tudjam, éber perceimben ezen fogok agyalni.
Közben kinyúltam az orvosság felé és kézbe vettem, de még nem vitt rá a lélek, hogy le is hajtsam. Moros háta érdekesebb volt. Még nem is figyeltem meg, hogy a tetoválásai alatt akár hegek is lehettek, annyira lekötöttek a minták, és az alatta időnként kirajzolódó izmok, hogy igazából eszembe se jutott a bőr állapotát vizslatni. Valószínűleg részben ez is volt a célja ennek a rengeteg tetoválásnak, ahelyett persze, hogy felvett volna egy inget – nem mintha emiatt panaszkodtam volna. Végső soron azonban ez sem különbözött túlzottan az illúzióktól.
Szerettem volna odareppenni és megérinteni a heget. Ez amolyan ösztön lehetett, mert tudtam, hogyha képes lettem volna repülni, már ott lettem volna centikra tőle. Azt hiszem eddig ez számított a legbensőségesebb beszélgetésünknek, pedig nem voltam benne biztos, hogy valaha sor fog kerülni hasonlóra.
- Nekem mindig próbálsz a kedvemre tenni. Bár ha kiterjesztetted az egómat rám, akkor végülis az egészen olyan, mintha a magad kedvében járnál… – gondolkodtam hangosan, de lehet nem volt értelme. Lázasan talán nem mindennek volt.
Megráztam a fejem.
- Azt hiszem, értem mit akarsz mondani ezzel az egésszel. Csak épp tévedsz. Nem igaz, hogy másod nincs, csak egód. Mármint… Papíron személyi asszisztens vagy, igen, de tegnap estig úgy viselkedtél, mintha tényleg csak egy komornyik lennél, én pedig megszoktam ezt, pedig… Látsz a követségen más faunt? Csak te vagy, és nem csak itt, a sinarini kirendeltségen sincs más tudtommal. Mondhatnád, hogy te képviseled a néped egészét, de nem tetted. Mellesleg az egód mellett tehetséged is van ahhoz, amit csinálunk, hamar ráéreztél, pedig tudom, hogy nem képeztek ki rá. Vagy hát, én képezlek folyamatosan, még ha nem is olyan feltűnően, hogy egy nap, ami nem is olyan sokára lesz megálld a helyed önmagadban is diplomataként. Szóval csinálhatnád ezt az önteltséget jobban is, és leszakíthatnád az alacsonyan lógó gyümölcsöket. – vontam vállat. Azt már nem kommentáltam, hogy csontot tört Bertoldban. Az volt a legkevesebb fizetség azért, amit ő és a bandája tettek velem, még ha konkrétan nem is a hattyú vágott falhoz. De remélem, Moros így már értette, hogy nem fogom pletykás cselédnek tekinteni, ha nem akarja.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Őszintén, jobban meglepődtem volna, ha Daphne egyetlen szónélkül hagyta volna a birtoklás szót, amit beleszuszakoltam a bő lére eresztett magyarázatba. Bár ténylegesen nem mondtam ki, hogy én birtokoltam volna őt, a puszta lehetőség is megszúrt benne valamit. Az, hogy egy mondattal elodázta a kérdéskört már csak puszta - és a legkevésbé sem karakterisztikus - kedvesség volt tőle.
- Az nem ugyanaz. - feleltem határozottan, amikor Daphne szinte csak reflexesen megpróbálta megcáfolni a hegeim és a tetoválások üzenetét. Valószínűleg nem megbotránkoztatni akart, csak diplomataként ösztönösen harapott minden fogódzóra egy vitában. - Nem azért teszek dolgokat a kiskövetasszonynak, mert így próbálok megfelelni egy erényképnek, amit kitalált. Azért, mert ez hozzá tartozik a munkához, amit önként, saját elhatározásból, sőt, egyenesen ellenszélben vállaltam. És nem várok utána igazolást. Már ha ez arra vonatkozik, hogy megjegyzem melyik a kedvenc sajtja, vagy hogy napokat keringek a városban evőeszközkészítő ékszerész után kaptatva. Az, hogy esernyőt döftem a hibrid szárnyába válaszként a sértésre már csak a személyiségem része, veheti bónusznak.
Mivel lassan kínos volt a szoba közepén, az ágy és az ajtó között félúton ácsorogni, visszahelyezkedtem az előbbi székbe és az egyik karfára könyökölve hallgattam, hogyan próbálja Daphne kielemezni a helyzetet. Félelmetes volt, hogy végül mégiscsak visszakanyarodtunk ahhoz, hogy valami valahol az én hibám volt - de legalább is biztosan nem az ővé -, és még azt is sikerült elérnie, hogy egy karakterépítő tanácsnak csomagolja. Valószínűleg az ilyen gondolatfonalak miatt volt most itt.
- Felettébb figyelmes, hogy próbálja építeni az önérzetem és a karrierem, de a faunok reprezentánsa egy nem létező pozíció. A faunok törzsekben élnek, magukat sem képesek kormányozni rendesen. Nem képviselhetem az egész fajtám, mert nincs egységes érdekünk.
Ezzel nem volt semmi baj, általában, de a "faun nagykövet" szerepét egészen ellehetlenítette. De nem hittem, hogy ezt éppen Daphne ne értené, végülis ő sem a pixi faj képviseletében volt itt. Ő egész Tír na nÓg érdekeit jelenítette meg - bár az még mindig rejtély volt, hogy pontosan hogyan érte ezt el.
- De ha már átcímkézem magam, mint a faun követ, áruljon el valamit. Nem alanyi jogon vagy követelésképp, csak kérem. Ön hogy csinálja? Tudom, hogy az állandó komolytalanság is ugyanolyan illúzió, mint amivel a hegeit rejtegeti és alatta sokkal kompetensebb és veszélyesebb, mint mutatja. Csak azt nem tudom, mit tett, amivel a fénytündérek is fejet hajtottak az előtt, hogy a kiskövetasszony legyen az összekötőjük Estrance-ban, a Perem küszöbén. Hogy tud négy külön tündérfaj nevében beszélni?

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Néha úgy éreztem egészen mentális akrobatamutatványokat kellett végrehajtanom ahhoz, hogy megértsem faunom lelkivilágát. Egyszerűen abba amit mondott nem illett bele az, ahogyan velem viselkedett, így próbáltam, őszintén, tényleg nagyon igyekeztem figyelni, amikor próbálta megmagyarázni a dolgot, és nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy csúfosan elbuktam.
A csúfos bukás persze nem akadályozott meg abban, hogy tovább próbálkozzak.
- Tehát neked már az elég, hogy önként vállaltad a személyi asszisztens feladatát, és ezért csak így… teszel mindent ami hozzá tartozik? – mentális akrobatika, mondom én. - Mesélj az ellenszélről. Nekem csak a nevedet mondták, mint jelentkező, én meg mondtam, hogy oké. Azt hittem Dareios ötlete volt, bár mostanra arra már magamtól is rájöttem, hogy ez nem valószínű.
Dareios Greycloud kemény fejű faun volt, mondhatni fajának díszbakja, és bár Moros számos előnyös vonást öröklött tőle, főleg látványban, de az apja inkább az erejével szeretett kitűnni, és egészen kizártnak tartottam, hogy helyeselte volna, ha látta volna akár csak azt, hogy Moros gyógyszert hoz nekem, vagy amit mondott, hogy megjegyezte a kedvenc sajtom meg ilyenek.
- Sajnálom, hogy nem láttam, ahogy beleszúrod az esernyőt. Nem elegendő elégtételnek, de azért segít a közérzetemen, hogy tudom, hogy neki is fáj.
Kicsit fészkelődtem, majd nagyot sóhajtva ránéztem a gyógyszerre és végül rávettem magam hogy egyben lehajtsam, majd grimaszolva és a nyelvemet nyújtogatva tettem le a poharat és rögtön nyúltam is a narancslé után, hogy kicsit eltűntessem a keserű ízt. És mi volt az az aroma még benne, mentol? Silversage ennyire hülye volt? Vahe verje meg.
Moros válaszára próbáltam figyelni a rettenetes íz helyett, hogy a faunoknak nem lehet nagykövete külön, mert nem egységesek. Ez biztosan igaz volt, hasonlóan működhettek, mint a pixi kaptárak, de mégis képesek voltak egységesen fellépni, amikor arra szükség volt. És mind elfogadták a fénytündéreket élükön a Sunspear dinasztiával, Tír na nÓg egészének szempontjából pedig ez volt a legfontosabb. Idővel viszont elkerülhetetlen lesz, hogy valamiféle egységbe kovácsolódjanak, ha más nem egy törzsek feletti tanácsot létre kell hozniuk, már ha nem próbálkoznak már most valami ilyesmivel.
- Na látod, ez egy egészen kiváló kérdés. Olyan faun követhez méltó, még ha olyan nincs is. Majd lesz. – dicsértem meg, mielőtt még megpróbáltam volna valahogy összeszedni a választ a kérdésére. Ezt végső soron elmondhattam, sőt, igazából el kellett mondjam neki, ha már egyszer megfogalmazódott bennem, hogy meg kéne neki tanítani a szakma csínját és bínját is. Azt már fel sem vettem, hogy a felvett perszónám álcáján átlátott. Csalódtam volna, ha nem így lett volna, de akkor is, ha nem lett volna annyira tapintatos, hogy ezt nem hozza fel. Szerencsére az volt, és reméltem, hogy ez így is fog maradni, mások előtt legalábbis mindenképp. - Hát, először is szépen kértem. – vigyorogtam rá. Ez volt az, amit mindenkinek mondtam, amikor megkérdezték, hogy hogyan lettem én nagykövet. - De tréfát félretéve az, hogy pixi vagyok ebben a helyzetben inkább előny volt. Mivel mi még annyira se vagyunk egységesek, mint a te néped, egyik tündérnemzetség sem vádolhat részrehajlással, hogy a sajátjaimnak kedveznék, mert nem is tudok olyat. Képes vagyok ránk egy országként gondolni, szerintem nem négy külön tündérfaj vagyunk, hanem mindannyian tündérek vagyunk. Emberek, lidércek és alakváltókkal szemben nem gondolhatunk magunkra máshogy, és ezt a király is érti, ahogyan az király őelőtte is értette, és én is értem. Ez az egyik ok. A másik az, hogy vagyok olyan öreg, és láttam annyit az emberekből és a gépszörnyetegeikből, hogy őfelsége biztos legyen benne, hogy bármivel kábítanának itt, sosem fogom eltéveszteni szem elől az országunk érdekeit. A harmadik pedig, hogy tudják, hogy képes vagyok akár kemény döntéseket is meghozni, és egy olyan különleges helyzetben, mint egy új Ütközés ez se hátrány, ha tudják hogy bármi jön, azt fogom tudni azonnal kezelni, és nem esek pánikba mert olyat már nem nagyon tudok úgy ténylegesen. – legalábbis ezek voltak azok az okok, amiket én is átláttam. Újra ittam a narancslevemből, és kicsit rágcsáltam is a kétszersültből.- Persze az sem ártott, hogy a nagyanyám már egy ideje a fénytündér udvarban él, és anyám utódjának az egyik nővéremet szemelte ki, szóval eléggé támogatta Hyperionnál az ötletet, hogy elhagyjam a kaptárt mielőtt a nővéreim elkezdik elnyiszálni egymás torkát anyánk trónjáért. Megemlített pár léghajónevet, amit a kisebbik Prismblossom hadnagy és csapata leszedett, néhány szép nagy robbanást, néhány körülményt, ami segített a nagyok osztagait, aztán megittunk pár pohár mézbort őfelségével, ami alatt az embereket szidtuk, meghallgatta az érveim, hogy miért leszek a legjobb nagykövet valaha, mekkora poén lesz, és az emberek hogy ki lesznek akadva, és már enyém is volt a meló. – nagyokat pislogtam Morosra, kíváncsi voltam, hogy ehhez mit szólt. Örültem, hogy közelebb jött és visszaült a székre, ez így egészen baráti hangulat volt, csak jobb lett volna bort kortyolgatni ehelyett a szar helyett amit az előbb meg kellett innom.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Őszintén semmi ingerenciám nem volt arról beszélni, hogyan néznek le a faunok mindent, ami most a mindennapjaimat jelentette, vagy milyen választékos szavakkal próbálták kifejezni, hogy mekkora ökör vagyok, amiért erre vágyok. De nyilvánvalóan Daphne sem akart jobban a saját múltjáról bájcsevegni, amit elvártam, hogy legalább megpróbáljon, így illet viszonoznom az igényt.
- Nem értem az értetlenségét. - feleltem teljesen őszintén. - Elvégezni egy kellemetlen részét egy munkának, amit saját magam választottam és elvégezni egy kellemetlen munkát, amit rám erőltettek egészen más. Nyilvánvalóan jobban örülnék, ha a világ egyetlen hosszú szabad szerda lenne, de sajnos ez nem így működik. De ahogy mindenki, aki valaha aláírt már szerződést tudja, hogy vannak ajánlatok, amiért megéri elviselni a kellemetlenségeket és vannak, amiért nem. Az ellenszelet azt hiszem el tudja képzelni. A törzsek tanácsa együttesen kapta meg az üzenetet, Hyperion Sunspear nevével fémjelezve, hogy jó lenne egy faun a követségre. Aztán jöttek a tények, hogy voltaképp mivel is foglalkozik egy nagykövet, és mivel se kétvállra fektetés, se puszta állkapoccsal farönk-kettéharapás nem szerepel a munkakörben, ennyi erővel piszkavassal is kergethették volna drága népem tagjait. Még akkor is, mikor önként felmentettem őket a felelősség alól, úgy néztek rám, mintha megőrültek volna. Mintha arra kérték volna az egész törzset, hogy legyen szíves valaki sarat enni, én hülye meg önként jelentkeztem, még lelkes is voltam.
Mehettem volna a sárnál tovább a hasonlatban, de nem akartam elvenni Daphne alig pelyhedző étvágyát, már ha egyáltalán volt neki. Az ezt követő dicséretet csak egy szemöldökemeléssel fogadtam. Az egész beszélgetés kezdett olyan irányt venni, hogy Daphne megpróbálta a lelki világomat pátyolgatni, mint egy gidának, de már kinőttem ebből a szerepből. Nem mintha nem örültem volna az elismerésének, de ahogy az apám büszkeségére sem vágytam, ezt a munkát sem azért végeztem, hogy másvalakit büszkévé tegyek. A sárga irigység egy sokkal kellemesebb érzés volt, ha másokból sugárzott. Ennek ellenére úgy éreztem, hogy Daphne inkább tanítani akart valamit, szóval lenyeltem a sértettségem és figyeltem a kibontakozó valóságra.
Tehát voltaképpen Daphne azért kapta meg a pozíciót, amiért a tündérek egyébként is ott élhettek, ahol éppen kedvük tartotta - mert nem tudott úgy részrehajló lenni a saját kaptárával, hogy az bármilyen lényeges hátrányt jelentsen a másik három frakciónak. Emellett viszont ott volt az egyetlen alkalmon, amikor a négy tündérfaj képes volt egységesen lépni - a háborúban az emberek ellen. Mindegy, hogy valaki faun volt, pixi, fény vagy épp éjtündér, a háború alatt mindenki az emberek ellensége volt. Ott ha valaki veszített, egész Tír na nÓg veszített, mert az emberek nem tettek közöttünk különbséget. Daphne valószínűleg magával hozta ezt a gondolkodást, hiába a centenárium, ami azóta eltelt.
- Néha úgy érzem, hogy hatalmas lehetőséget hagytam ki azzal, hogy a háború után születtem. - feleltem elgondolkozva. - Máskor eszembe jut, hogy van egy bátyám, aki most Dél-Estrance mocskában próbálja kikúrálni magából a gránát-sokkot, eddig sikertelenül.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Nem tudtam mi lehetett az, ami miatt Moros elviselte a munkájával járó kellemetlenségeket. Mármint a pénz jó volt, de az alapján, amit mondott a klánja szemében a diplomáciai munkával nem szerzett megbecsülést. Csak saját magának tudott ezzel bizonyítani, bár lehet, hogy ez is elég volt. Nem tudtam pontosan hány éves volt a faunbak, valahogy száz és ötven fölött, és még hajtotta a fiatal férfiakra jellemző tűz, de nem volt iránya. Vagy ha volt, én nem láttam, de valamiért feladatomnak éreztem, hogy megtaláljam neki az ösvényt, amit követhetett. Lehet, hogy pontosan egy ilyen oktalan belső késztetés volt benne is, hogy engem megvédjen? Szépen voltunk mondhatom.
Ahogyan mesélt a követkérés fogadtatásáról felnevettem, bár a nevetés után rögtön fájdalmas fintorba torzult az arcom, mert a rekeszizmom is a legfrissebb hegem alatt volt, ahogyan a jó Howe doktor a hasizmaimat is szépen elvágta. Pedig nagyon mókás volt elképzelni, hogy a faunok próbálnak kettéharapni egy farönköt. Nyilván Moros túlzott, de akkor is.
- Nem vagy valami nagy véleménnyel a népedről. – jegyeztem meg. - Viszont ezek szerint mégiscsak te képviseled őket valamilyen módon, ha a törzsek tanácsának kellett kijelölnie valakit. Fel fogják ismerni mekkora szolgálatot teszel nekik abban a pillanatban, hogy el kell simítani egy konfliktust valamelyik másik tündérnemzettséggel. Ilyen helyzetek gyakran adódnak. A tündérek pedig szeretni szokták, hogyha van egy állandó, megbízható tárgyalófelük, aki már egyszer bevált. – én pedig tenni fogok róla, hogy minden tündérnemzettség a faunokkal való konfliktus esetén személyesen Moros Greycloudot kérje a tárgyalóasztalhoz. Hogy ez végül hálás, vagy hálátlan szerep lesz, az majd kiderül, de mindenképp szerep lesz és mindenképp fontos. Lehet meg is láttam az ösvényt neki, amit kerestem? Ehhez persze idővel vissza kéne térnie Tír na nÓgba, de az még sokára lesz, ahogy nekem, úgy neki is sok ideje volt még. - De ha szeretnéd egyszer jól elnáspángolni őket, azért is tehetünk, az erő és a méret nem minden, én pedig kiváló kiképzőtiszt vagyok. – vigyorogtam rá, miközben az oldalamra feküdtem, hogy ne kelljen folyamatosan a nyakam kicsavarni, hogy rá nézhessek. Ahogy ott könyökölt a székben olyan látvány volt, amit szívesen néztem mielőtt elnyomna az álom a láztól majd a gyógyszerektől.
Nem akartam a háborúról beszélni, nem csak vele, hanem senkivel, de muszáj volt. Túl nagy esemény volt és túlságosan sokak életét befolyásolta ahhoz, hogy úgy tehessünk, mintha nem történt volna meg. Amit ott tettem, amit elértem hozzájárult ahhoz, ahol most voltam, amilyen voltam.
- Nem tudtam, hogy Kyros itt van. Nem vagytok annyira jóban, hogy felkeresd? – kérdeztem még, mielőtt rátértem volna a háborúra. - Jó lehetőségek mindig adódnak, csak meg kell őket látni. A háború egy kényszerűség volt, nem dönthettünk, hogy élünk-e a lehetőséggel vagy sem. Csak azért tűnik utólag nagyszerűnek, mert a közös trauma összeköt, és az, hogy dicsőségesnek állítjuk be a hazánk védelmét és nosztalgiával gondolunk a seregre csak annyiban segít, hogy valahogy képesek legyünk feldolgozni, amit ott láttunk… Bár nem hiszem, hogy ez lehetséges.
Lassan felültem, és elhúztam a hajam onnan, ahol egy égésnyom beborította a vállam felét, és felkúszott a nyakamra.
- Az Albatrosz léghajó. Új típusú motorja volt, még nem tudtuk, pontosan mit kell vele csinálni. Kicsapott rám a forró gőz egy szelepből, de a pixi, aki elhúzott onnan rosszabbul járt, neki a fél arca bánta. – visszaengedtem a hajam, majd feljebb húztam a hálóingem, hogy lássa jobb oldalon a bordáimat, ahol egy hosszú fehér vágás volt egészen a csípőmit. - Ezt már varrni kellett. Amikor a Sirály elejét sikerült felrobbantani, akkor eltalált egy repesz kifelé jövet. Három katonát vesztettem ott az egységemből. – visszaeresztettem a hálóingem és előre nyújtottam a bal bokám. Nyolc rövidebb vágás fogta körbe, mint egy bokaláncot. - Ez egy utánpótlást szállító vonatról van. Beszorult a lábam az egyik fogaskerékbe, kisebb csoda volt, hogy nem kellett levágni. A kisebb hegekre már nem is emlékszem igazán, de azokra igen, akik nem voltak olyan szerencsések, mint én, hogy hazajöjjenek. Mert ez ennyi volt. Szerencse, és sosem tudjuk meg, hogy az istenek miért döntöttek úgy, hogy valakit megkíméltek és valakit nem. – visszadőltem a párnára, és magamra húztam a takarót.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Daphne megállapítására csak - egyáltalán nem követhez illően - felhorkantam. Kevés lény volt a világon, aki jobban tudta utálni a faunok múlt évezredből itt ragadt szokásait, mint én, ez pedig azonnal világos volt, ha valaki megpróbált mélyebben megismerni. Amit nem kifejezetten engedtem, szóval végeredményben csak nagyon kevesen tudták ezt.
- A népem sincs valami nagy véleménnyel rólam, szóval úgy igazságos, ha viszonzom a dolgot. És őszintén nagyon szeretném elhinni, amit mond, de egyelőre képtelen vagyok a puszta tény miatt, hogy ismerem a fajtámat. A konfliktusaik rendezését fegyverekkel oldják meg, ritkán szarvakkal, ha más már nem maradt. De ha azt állítja, hogy szükség lehet szószólóra a faunok nevében, mindenképpen szóljon a következő ilyen alkalomnál. Ha más nem, szívesen megnéznék egyet.
Valószínűleg sértő volt ez a bizalmatlanság, de egyáltalán nem Daphne személyének vagy tudásának szólt. Egyszerűen csak egy életnyi megalázottság és következményes lenézés nem engedte nekem, hogy a fajtámat civilizáltnak és kompromisszumkésznek gondoljam. És mivel a diplomaták szerepe éppen ebben állt, így azt sem hittem el, hogy szükségük lehet rám faun követi minőségben. Az viszont talán megeshetett, hogy a nálam kevésbé cinikus tündérek, legyenek fény, éj, vagy pixik, akiknek gondjuk akadt faunokkal naívan tárgyalni akartak róla. Akkor talán jó volt, ha akadt egy köztes szereplő, aki tuta mennyire fafejűek a faunok, de nem osztotta a nézeteiket.
Vagyis elképzelhető volt, hogy Daphne-nak igaza volt, én pedig tévedtem. Ami nem tett jót a közérzetemnek, szóval nem is kapaszkodtam nagyon bele a gondolatba, inkább a beszélgetésre koncentráltam.
- Nem az a gond, hogy nem tudok harcolni, kiskövetasszony. - feleltem egy keserédes mosollyal. - Megtanultam mindent, amit a bátyáim. Ráadásul azt hiszem a mágiám talán erősebb, mint a családomnak általában, már ha ez számít valamit. A helyzet inkább az, hogy nem tudom úgy legyőzni őket, ahogyan a klán elismeri győzelemnek. Addig trükközhetek, ahogyan szeretnék, semmi értelme. Tudja, a farönk-harapás.
Tökéletes és érzékletes példa volt, még ha egyébként puszta kitaláció is volt, amit egy kocsmában hallottam. Jól leírta azt az értelmetlen erőfitogtatást, ami az egész népem központi motivációja volt. Ha meg kellett tenni valamit, sosem a legegyszerűbb vagy a leghatékonyabb mód volt a legjobb; az, ahogyan apáink csinálták. Amelyik a legtöbb erőt mutatta.
Kyros egy hasonlóan kényes téma volt, tekintve, hogy ő a szarva csúcsától a patájáig faun volt. Erős, goromba, hirtelen haragú - hogy mégis miért bújkált az emberek között, azt talán csak ő tudta. Neki az volt a bűne, hogy mintapéldány létére nem élt a lehetőséggel, nekem az, hogy nem voltam Kyros.
- Ennyire elterjedt a hír, hogy lelépett? Tudja, kiskövetasszony, van több bátyám is. De igen, itt van, Dél-Estrance-ban, ha lehet hinni a híreszteléseknek. Tegnap este úgy mutatkoztam be az egyik ivóban, mintha neki dolgoznék, és a hatás... elég meggyőző volt. Lehet ehhez lesz egy-két szava, de én nem akarok találkozni vele. Kyros sem különbözött nagyon másoktól, miközben felnőttem, csak... Savanyúbb volt. Gondolom a háború miatt. De nem kelt a védelmemre, nem ellenkezett az apámmal, csak egyszer eltűnt.
Ezután Daphne tüzetesen megmutatott mindent, amitől egy ember arisztokrata feleségekből álló peltykakörben elájultak volna a szekunder szégyentől, kezdve a kulcscsontjával, utána a fűző és ing nélkül fedetlen bordáin át, amik alig egy rossz mozdulatra voltak a melleitől, egészen a legbotrányosabb testrészig, a bokájáig. Én nem botránkoztam meg, mert egyrészt faun erkölcseim voltak, ingem viszont nem, másrészt bár lett volna mit látnom, kellett volna hozzá legalább egy pápaszem. A hegek jelentős részét nem is láttam abból a távolságból, az égésnyomon kívül, amit tegnap is felfedeztem.
- Az emberek meg a fixációjuk a tengeri madarakkal. - csóváltam meg a fejem. - Nos, köszönöm, hogy megmutatta magát, kiskövetasszony.
Végülis, bár nem egészen ezt kértem tőle, ez azért kimerítette a "mesélhetne az illúziókról" fogalmát. Bár gyanítom inkább az akart lenni az üzenet, hogy ne vágyjak a háborúra, hiszen neki legalább három csodára volt szüksége, hogy most itt legyen, és ne egy léghaó motorjának belsejében érjen véget a történet. Ami igaz volt, de ettől függetlenül a túlélők bármikor előhúzhatták a zsebükből a múlt kártyát, hogy mások orra alatt elhúzva érhessenek el sok dolgot.
- Nem vágyom a veszélyre, de az élet már csak ilyen. Remélem talán a Perem nyit majd egy olyan lehetőséget, mint a háború volt.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Dac. Elmosolyodtam, amikor a szó megfogalmazódott a fejemben, hogy Moros valószínűleg ezt érzi a saját fajtája felé. Ez is a fiatalsága tüzében született érzés volt, amit idővel még kinőhet, de ami még jobb, és szerencsére valószínűbb is volt az ő esetében, valami igazán érdekessé fog kovácsolódni. Talán változássá. Az aprócska szívem nagyot dobbant a mellkasomban, amit próbáltam életigenlésnek betudni, de volt egy határa annak, ameddig hazudhattam magamnak. Így csak hagytam, hogy a lázpíros arcom meleg mosolyban maradjon, majd elmúlik magától néhány perc múlva, és nem gondoltam, hogy amúgy észrevenné.
- Ha értesülök hasonlóról, neked fogok szólni először. Általában egy harmadik tündérfaj pártatlan képviselőjét szokták bevonni a konfliktusokba, de szerintem te hatékonyabb lennél a faunoknál úgy, hogy közülük való vagy. Aztán persze lehet, hogy neked van igazad, én alapvetően optimista vagyok, az otthonunk ügyeit illetően, és talán elfogult vagyok. – válaszoltam.
Már kezdtem egészen beleélni magam, hogy miféle jó kis technikákat sajátíthat el Morcimorc az irányításommal, de amit mondott az eléggé letörte a lelkesedésem. Ha csak a nyers erő számított és hiába vágta földhöz az ellenfelét, ha technikával csinálta és nem izomerővel az nem is volt győzelem, hát azon tényleg nem tudtam segíteni.
- Nem gondoltam, hogy ne tudnál harcolni, de megértettem és… sajnálom, ha ez számít valamit. De neked jobb helyed van itt, ott csak elpazarolnák az eszedet, az ő szegénységük, ha nem értékelik. – igyekeztem vigasztaló lenni, ha már mást nem tudtam tenni az ügy érdekében. Pedig szerettem volna, hogy kicsit örüljön. Eddig azt hiszem nem fordítottam kellő figyelmet arra, hogy úgy ténylegesen megismerjem őt magát és a motivációit, mert buta módon azt hittem elég volt az, amit láttam, és amennyit a tapasztalataim alapján le tudtam szűrni abból, amit megmutatott magából. A mostani beszélgetésünk alapján ez nem volt túl sok, de örültem, hogy most egy kicsit én is a tetoválásokkal borított felszín alá pillanthattam.
Kyros témájára bólintottam, tudtam róla, hogy elhagyta Tír na nÓgot, bár nem azért, mert akkora hírverés volt körülötte, hanem mert nagykövetként az volt a dolgom, hogy tudjak az ilyesmiről. Olyan tündérekről, akik adott esetben okozhatnak problémákat, más esetben viszont talán a hasznomra is lehetnek.
- Elképzelhető, hogy lesz olyan alkalom, amikor jól fog jönni a rokoni kapcsolatotok, mert szükségünk lesz Dél-Estrance-ban valamire, ahogyan most is a megfelelő ponton használtad ki a dolgot. Viszont így lehet, hogy a találkozás nem lesz elkerülhető, erre jó, ha felkészülsz lelkiekben. Nehéz lehetett, hogy nem voltál pont ugyanolyan, mint a többiek. Az én öcsém, Nova… Ő is lelépett a kaptárból, nem akarta a hím pixik szokásos életét élni, vagy egy királynő kegyeit lesni egy másik kaptárban sokadik hímként, ezért lelépett. Azt mondta, sztár lesz belőle az emberek között, és mindenhol ismerni fogják a nevét. – felkuncogtam. - Nem gondoltam, hogy igaza lesz, pedig a röplapok alapján eléggé úgy tűnik. Nem ugyanaz a helyzet, de ha neki bejött, amit szeretne, neked miért ne sikerülhetne? Már ha tudod, hogy mit szeretnél. – ez voltaképp kérdésnek is beillett, bár nem volt egyértelmű. Érdekelt volna, de nekem nem kellett, hogy feltétlenül elmondja, elég volt, hogyha ő menetelt a céljai felé rendíthetetlenül.
A köszönetét, amiért megmutattam a sebhelyeim szó nélkül hagytam. Nem igazán tudtam, hogy amúgy mit szólt hozzájuk, ő akarta látni, megkapta, amit akart, még ha nem is igazán tudtam a büszkeségén kívül mi célból, és hogy mit fog mindezzel kezdeni. Egyébként is lehet, hogy alig látott belőlük valamit onnan messziről, én is kicsi voltam, nem hogy a sebeim. Pedig ennyire nem szoktam a fedetlen bőröm mutogatni senkinek, igazán jobban megilletődhetett volna.
- Ó igen, a Perem. Őszintén kíváncsi leszek, mikor fogják velünk is megosztani az első jelentéseket. Amit eddig tudunk róla, az alapján nagyon ígéretes hely. Nem csak az embereknek, hanem talán nekünk is… – mondtam elmerengve. - Milyen lehetőségre vágysz? Lehetőség… de mire? – kérdeztem.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Kissé meglepett, hogy Daphne ennyire optimista volt az egyébként számító és mérlegelő személyisége mellett, de igazából enélkül nem lehetett volna nagykövet. Valaki nem képviselhetett egy egész fajt, ha legalább a reményét nem hordozta, hogy a legjobb népet szolgálja. Vagy ha nem is, egy olyat, amelyik akár azzá is lehet.
A harcra adott válaszom után apró főnököm olyan csalódott lett, hogy szinte elszégyelltem magam. Nem tudom honnan éreztem, talán tudat alatt az apró mimikákból, amiket most talán éppen a beszélgetés tárgya miatt nem rejtett annyira, mint szokott. Vagy én lettem jobb az ilyesmiben, esetleg most jobban figyeltem, mint egyébként szoktam. Meg egyébként is csak tereltem a témát, még pontosan emlékeztem, hányszor sikerült földre vinnem akár Archadest, akár Kyrost, Icarost, vagy bármelyik bátyámat. Nem volt egy nehéz szám.
- Na jó, bevallom, ez csak terelés volt a saját büszkeségem védelme érdekében. Igazából sehogy nem győztem még le a fivéreimet, se faun módra, se máshogy. Az emberekkel vagy az olyan fattyakkal, mint amilyen Bertold volt gond nélkül elbírok, de a családomban még sosem nyertem párbajt. Szóval ha a kiskövetasszony nem tartja furának, és talál rá megfelelő időpontot, kíváncsi vagyok mit tud nekem tanítani a diplomácián kívül.
Minden tiszteletem a Darazsaké volt, nem sok mindenkinek lett volna mersze léghajók motorjaiba repülni, de elképzelni sem tudtam egy pixi hogyan hadakozott. Azt főleg nem, hogy a komolytalanság álcája mögé rejtőző főnököm hogyan akart olyat mutatni, amivel a földhöz csaphattam volna Kyrost, de határozottan érdekelt.
Viszont Kyrosnál maradva, azt én is tudtam, hogy ez a találkozás elkerülhetetlen volt - csak reméltem, hogy a távoli jövőben. Gyanítottam, hogy először csak sandán bámultunk volna egymásra, próbálva kitalálni, mit volt a legkevesebb kijelenteni vagy kérdezni, hogy aztán az egyikünk felkérődzön valami iszonyatos faszságot, mint hogy "rég láttalak". Ezt jobb volt egyelőre csak vízionálni, az is túl kellemetlenül érintett.
Azt sejtettem, hogy Daphne az öccséhez igyekezett. A szabad szerdáimon eleget jártam az alsó-közép szórakozóhelyeken, hogy felmerüljön a pixi porondmester neve. Ha nem tudtam volna, akkor is kitalálom, melyik családhoz tartozik a szóbeszédek alapján, így viszont egészen egyértelmű volt. Viszont Nova Prismblossom legalább tudta a neki szánt szerepet, velem ellentétben.
- Tudom, mit szeretnék. Legalább is van róla egy elképzelésem, de rendkívül gyermetegen hangzik, így inkább megtartanám magamnak.
Semmi olyan konkrét célom nem volt, mint hogy valami legyek vagy valamit megszerezzek. Ennél elvontabb dolgokat akartam, amiért én biztosan kiröhögtem volna saját magam, így most megkíméltem volna ettől Daphne felnyitott és összevart hasát.
A Peremre viszont még ennyi válaszom se volt, így őszintén el kellett gondolkodnom.
- A bármire egy rossz válasz, igaz? Azt hiszem olyasmire, mint amilyen a léghajóbaleset is volt, Westerburg gróffal. Alkalmakra, ahol megalapozhatom a jövőbeli szívességeket és ahol olyan kapcsolatokat építhetek, amikre évek múlva is lehet támaszkodni. A teadélutánok, bár határozottan szórakoztatóak egy ideig, nem feltétlen szülnek ilyen kapcsolati tőkét.
Meg egyébként is, meg volt a határa meddig volt hízelgő a nemesasszonyok sanda pillantása és pirulása, és honnantól volt inkább unalmas a dolog. Legtöbbször csak a pirulásig voltak hajlandóak elmenni, akkor meg inkább figyeltem másra. Már ha volt, a teadélutánok ritka unalmasak tudtak lenni.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Őszintén meglepett, amikor kibukott belőle az igazság, hogy valójában még sosem nyert a bátyjai ellen. Valószínűleg tényleg csak a saját büszkeségét védte ezzel a kis füllentéssel, de előttem ezzel nem bizonyított volna semmit. Azt már tudhatta rólam, hogy sokkal többre értékeltem a szociális képességeket és a furfangot, mint a nyers erőt.
- Ejnye Morcimorc, azt hittem ez alatt a meglepően bensőséges beszélgetés alatt csak igazat fogunk mondani. Főleg, hogy lehet hogy Silversage rosszul számolta ki a gyógyszeradagom és úgy kiüt, hogy holnapra nem is fogok emlékezni semmire. – csóváltam a fejem. Nem hittem, hogy ez így lett volna persze, de mást nem tehettem nyomorult állapotommal, mint hogy viccelődtem vele. - Nem tudom, hogy fura lenne-e, de egy próbát tehetünk. A technikát el tudom magyarázni és… – az ágy vége felé intettem a kezemmel, mire apró, arany csillámporból összeállt rögtön Kyros Greycloud alakja – úgy, ahogyan én emlékeztem rá majdnem egy évszázad távlatából, így a kép valószínűleg nem volt pontos, de reméltem, hogy felismerhető. - Az illúzióim nagyon meggyőzőek tudnak lenni. Hozzá is tudsz érni. Vagy hát, el tudom veled hitetni, hogy hozzáértél és van anyaga meg tapintása a képnek. Tudsz gyakorolni, és bárkinek behúzhatsz, akinek akarsz és legalább egy képet tudsz róla mutatni. A technikát szerintem így már el tudom magyarázni, hogy hogyan fordítsd a nyers erőt a használója ellen, hogy vezesd el a lendületet meg ilyenek. – megszűntettem az illúziót. - De majd csak miután meggyógyultam, mert ezek a több érzékszervet felölelő illúziók elég kimerítők tudnak lenni.
Egyébként végtelen lehetőségeket rejtettek magukban. Nem volt igazi, de kreatív használattal nagyon sok mindent el lehetett érni velük, és igazából ott a sikátorban is sokkal keményebb illúziókhoz kellett volna folyamodnom. Akkor nyerhettem volna, csak alábecsültem az ellenfeleimet.
És még az illúzióimról is meséltem neki, nem csak a hegeimről. Ez volt Morcimorc szerencsenapja, de ez volt a diplomácia lényege, hogy úgy húzza ki a másikból a kívánt információt, hogy az észre se vegye, akkor is, hogyha elsőre nemet mondott, mint én. Egészen bravúros művelet volt, ezt el kellett ismerjem.
Viszont most rajtam volt a sor, hogy kihúzzam belőle, amit nem akart elmondani, már ha tényleg tovább akartam piszkálni, mikor azért nem csak követelt, de adott is ma. Felvontam a szemöldököm, mert nem tudtam elképzelni róla, hogy bármilyen álma gyermeteg lenne, ahhoz túlságosan két patával állt a földön, legalábbis eddig úgy tűnt. Talán ő is végig álcát viselt volna, ahogyan én tettem? Érdekes fordulat lett volna, de azért nem hittem, hogy tényleg ennyire profi volt.
- Megtarthatod, de szerintem a legfontosabb álmoknak elsőre gyermetegnek kell hangzaniuk. Csak azok az igazán nagyok. Meg hát, ha nem tudom mi az, akkor nem is tudok segíteni benne. – vontam vállat, mintha ez egészen mellékes dolog lett volna. De talán a Perem és a vele kapcsolatos beszélgetés végső soron ugyanide vezetett el.
- És utána mit kezdenél azokkal a kapcsolatokkal és szívességekkel? – tettem fel a kérdést, bár inkább szántam költőinek. Utána eszembe jutott a saját korábbi gondolatom. Adni kellett ahhoz, hogy kapjunk is ebben a beszélgetésben.
- Elmondjam a legnagyobb titkomat? Hogy miért vagyok itt. Nem tudja senki. – néztem rá kérdőn.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Volt egy faun mondás, ami szerint egy pixi sosem akkora volt, amit talptól tetőig láttál belőle. Végülis egy olyan tündérfajtáról beszéltünk, ami káprázatok és bűbájok között élte az életét, mindezt olyan könnyedén, hogy fel kellett nyitni Daphnet ahhoz hogy megakadjon a koncentrálása. Meg hát aki egy kézlegyintéssel odavarázsolt valakit - aki szerintem Kyros akart lenni, noha én nem így emlékeztem rá -, az több volt a testénél. Mikor Daphne megemlítette, hogy akár orrba is vághattam volna a képzetet, már készültem felállni, hogy csak úgy hangulatjavításként megtegyem, de aztán ahogyan előteremtette, úgy el is tüntette drága bátyámat.
- Jól van, kiskövetasszony, meg vett. - Nem annyira, hogy a szabad szerdáimat erre áldozzam, de biztos voltam benne, hogy egy kis ügyeskedéssel ki tudtam lobbizni magamnak egy Harci Hétfőt. Vagy egy Pankráció Pénteket, esetleg egy Szecska Szombatot. A neveken még dolgoznom kellett. - Nem ígérem, hogy nem fogok visszaélni a lehetőséggel, hogy behúzhatok egy választott személynek. Ez túl kecsegtető.
Persze Daphne sosem kért volna egyenesen, azok után, hogy lógva hagytam a céljaimat illetően. Csak utalgatott, félbehagyott mondatok és homályos kijelentések hálójával próbálta kihalászni a motivációm. De mivel úgy tűnik ma éppen mindkettőnknek adakozó napja volt ami a titkokat illette, talán megérdemelt annyit, hogy kiröhöghessen.
- Mivel úgy nőttem fel, hogy a klánomban mindenki úgy gondolta, hogy semmire sem viszem, azt akarom, hogy a lehető legnyilvánvalóbban cáfoljak rá erre. Vagyis olyan pozícióba akarok kerülni, amitől még az archonok is tisztelni kezdenek. Sőt, egyenesen félni. Azt akarom elérni, hogy a legerősebb faunok rettegve várják, hogy mit fogok mondani, ha kérnek tőlem valamit. Mivel jelenleg ilyen pozíció még nincs, meg kell teremtenem. Ehhez nem árt a kapcsolati tőke és a rengeteg szívesség, amit előre megszereztem.
Ha valaki elgondolkozott, ez a gondolat egészen úgy hangzott, mintha király akartam volna lenni - ami a röhejes része volt a dolognak. De ha lett volna rá mód, hogy a faunok királyságba szerveződjenek, egészen biztosan megpróbáltam volna megkaparintani a címet. Csak egyelőre még nem volt.
Az ajánlatra ezek után felszaladt a szemöldököm.
- Csak akkor, ha őszintén el akarja mondani. A komolytalan álca nélkül, az igazat.
Kissé hirtelen jött ez az ajánlat, de azok után, hogy én beavattam az ambícióimba, lehet megraktam annyira a mérleg felém eső serpenyőjét, hogy Daphne egyenlíteni akarjon. És ki ne akart volna egy ilyen titkot tudni?

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Úgy tűnt az illúzió-Kyrosom elég meggyőző lehetett, ugyanis Moros mintha már mozdult volna, hogy élőben tesztelje az ajánlatomat, de sajnos nem voltam olyan állapotban, hogy kielégítő legyen a teljesítményem, és tényleg teljesen olyan érzés legyen orrba verni az illúzióm, mint amilyen érzés a valóságban lett volna.
- Csak nyugodtan. Felszabadító érzés, és ha csak ketten gyakorlunk, bárkit szívesen odavarázsolok neked, hogy orrba vághasd. Kivéve magamat. Az azért tényleg fájna. – mármint természetesen saját magam tökéletes illúzióját is meg tudtam teremteni, sőt, talán az ment a legjobban, hiszen önmagam kinézetét és érzetét ismertem a legjobban, de azért rosszul esett volna, ha engem akart volna orrba verni, szóval gondoltam ezt tisztázom előre. Hogy mikor fogunk erre sort keríteni az majd kiderült, de kellett, hogy legyen a mi munkánkban is uborkaszezon, főleg ha az emberek már hozzászoktak a jelenlétünkhöz, de a Peremen meg még nem történt semmi.
Az előbbiek után csodálkoztam, hogy Morcimorc milyen gyorsan beadta a derekát, ami a gyermetegnek hangzó álmait illette. Tényleg nem hittem, hogy fog válaszolni így ezek után különleges érdeklődéssel hallgattam minden szavát. Igazából a legambíciózusabb, leghatalomvágyóbb emberek és tündérek álma volt, amit éppen megfogalmazott, noha a gyökere az volt, hogy ő majd jól megmutassa a világnak, nem pedig az, hogy zsarnokként uralkodjon rajta. Érdekes kérdés volt, hogy ezt hogyan lehetett volna megvalósítani, már ha egyáltalán. Lehet tényleg várni kellett volna, hogy ez idővel, ahogyan Moros öregedett és valamennyi bölcsességet magára szedett, valami elérhetőbbé szelídüljön… De pont én mondtam az előbb, hogy elég nagyot kellett álmodni.
- Ehhez vagy papnak kell lenni, vagy királynak. Faunként a pap elérhetőbb választás lett volna talán, mint a király pozícióját egyáltalán megteremteni, mert nem olyannak látszol, mint aki a jelenlegi fénytündér uralmat akarja megdönteni. – az egy dolog, hogy valószínűleg nem sikerült volna neki, hanem csak megölette volna magát, de ha sikerült volna, akkor sem valószínű, hogy mind a négy tündérfaj elfogadta volna, amiből csak az övé nem tudott például repülni. - Vagy meghódíthatod az összes faunklánt katonailag… Vagy… – ezen a ponton elmosolyodtam. - Vagy elmész egy földre, ami még senkié, és alapítasz egy királyságot magadnak. Igazából szükséged lehet ekkor a kapcsolatokra, de minden esetben ami igazán kellene, azok a hívek, akik követnek.
Ezzel pedig már el is érkeztünk az én álmaimhoz. Érdekes volt, hogy még feltételezte, hogy ebben a diskurzusban léteznek álcák és komolytalanságok. Igazából én tényleg készültem neki elmondani a lehető legőszintébben, ami bennem volt, de a kérdése elbizonytalanított. És azt hiszem, rosszul is esett.
- Miért ajánlanék fel ilyet, ha csak alakoskodni akarnék? Nem nyernék vele semmit, hiszen eddig azt sem tudtad, hogy van titkom. – válaszoltam neki kicsi rosszallóan. Ezek után megérdemelte volna, ha inkább mégsem mondom el neki, de az már megint a játszma része lett volna, és igazából én nem nyertem volna vele, és őt sem büntettem volna igazán. Felsóhajtottam.
- Saját kaptárat akarok alapítani. Én is el akarok menni a falig, hogy minden potenciált kiaknázzak magamban, aki lehetnék, de ehhez semmi kedvem a nővéreimmel marakodni anyánk kaptárán, ami csak egyikünké lehet, női felmenőim pedig remekül szórakoznak rajta, ahogy mint a gladiátorok eltesszük egymást láb alól. Egy új kaptárban viszont az én pixijeim lennének, az én szabályaimmal. A Peremen túl, az új földeken, ami még senkié. Nagykövetként el tudnám érni, hogy ne legyen az egész az embereké, hanem legyen legalább egy része, ami a miénk. Legalábbis nagyon igyekszem, de ehhez még sok mindennek kell történnie. Annak lehetsz a királya, vagy hát az ottani faunoknak, majd kötünk egyezményeket, hogy hogyan férjen el a te birodalmad, meg az én kaptáram egy helyen.
Igazából ahogy belegondoltam meglepően egybevágtak a szégyellni való kis terveink a faunommal.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Azért odáig sosem alacsonyodtam volna, hogy Daphne felnagyított illúzióján vezetem le, ha bármilyen frusztrációt érzek felé. Egy kicsit zokon is vettem, hogy ezt külön ki kellett emelnie, mintha nem nézett volna ki ennyi professzionalizmust belőlem.
- Természetesen sosem vetemednék ilyesmire. - tettem szóvá, az előbbi gondolati hőbörgésnél azért lényegesen nyugodtabban. - Noha ha a mozdulatok gyakorlása közben esetleg úgy alakul, hogy a kiskövetasszony emberméretű illúziója csapja a földhöz Kyros bátyámat, nem nyújtanék be panaszt miatta.
Emlékeztem a léghajóbalesetben hogyan vetítette ki magát Daphne önmagát, hogy útját állja a menekülő királyi fattyúnak. Meglehetősen sok részletre emlékeztem. Nem az lett volna a legnagyobb büntetés, ha rendszeresen újra elém áll combközépig se érő pixi ruhában, maradjunk ennyiben.
Meglepetésemre Daphne nem a felvetésem lehetetlenségét kezdte boncolgatni - amit én tettem volna magammal -, inkább mintha... praktikusan állt volna hozzá. Szépen sorba vette, milyen utak álltak előttem egy ilyen terv kivitelezéséhez, egymás után kihúzva a valószínűtlenebbeket, míg aztán ki nem lyukadt egy élhető kompromisszumig. Kár, hogy én nem voltam kompromisszumkész ebben az ügyben.
- Ha van kedve hozzá, elemezhetjük milyen módszerrel tudnám elérni, amit akarok, de jelenleg ez nagyrészt fantáziálás, kevés megfogható és a jelent érintő részlettel. engem ez nem állított meg, hogy az unalmas óráimban ezen töprengek, de talán hasznosabb időtöltése is lenne.
...ha nem lett volna ágyhoz kötve, törött szárnyakkal és egy friss sebbel, ami bármikor fellángolhatott. Lehet talán az unalom elkerülése volt most a leghasznosabb, szóval lehunytam a szemem, egy pillanatnyi erőgyűjtés után messzire hajítva a szégyenérzetet és összefűztem az ujjaimat az állam alatt, a szék karfáján könyökölve.
- Valójában nem a fénytündér uralkodóház hatalmát akarom megdönteni, inkább a hátszelükön vitorlázni. Amit mond egy járható út, kiskövetasszony, de megadja a lehetőséget a törzseknek, hogy végeredményben figyelmen kívül hagyják a létezésem, a birodalmammal együtt. Én egy lehetőségre várok, amikor a Sunspear dinasztiának terhére válik a faunok szétszakadtsága és szükségük lenne egy egységes vezetőre, akivel tárgyalhatnak, szövetséget köthetnek és nyilvánvalóan irányíthatnak, efelől nincsenek illúzióim. Ez a gyújtópont talán már a Peremen vár, de egyelőre jobb, ha ott marad. Mire elérkezik, már felkészülten kell várnom, különben a lehetőség elúszik.
Nekem is feltűnt, milyen önellentmondásba keveredtem a néhány perccel ezelőtti önmagammal, aki azt állította, a faunok vezethetetlenek és még nagykövetet állítani nekik is elképzelhetetlen, de épp ezért őriztem az óvatos pesszimizmusomat. Nem volt lehetetlen, csak közel. Ha viszont olyan gondolkodással álltam neki, mintha teljesen az lett volna, az megmentett a túlzó naivitástól és nem véthettem hibákat a lelkesedésem miatt. Az ilyen kaliberű dolgok általában egyszer jöttek szembe az életben.
Daphne titka sokadjára késztetett arra, hogy csodálkozva emeljem meg a szemöldököm. Fogalmam sem volt, hogy ennyire hasonló álmokat dédelgettünk, bár Daphne Perem-kaptára sokkal elérhetőbb volt, mint az én uralkodói ambícióim.
- Egy ilyen ajánlatot nem illik elvetni, mivel könnyen megeshet, hogy ott kezdődik az én történetem is, ami végül bekebelezi Tír na nÓgot. Ehhez azonban mindkettőnknek jobban bele kellene folyni a Perem ügyeibe, kiskövetasszony. Talán ideje elkezdeni nyomást helyezni az emberekre.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

-----------------:O:-----------------

Felkuncogtam, amikor Moros felvetette, hogy a földhöz csaphatnám a saját illúziómmal Kyros illúzióját. Talán egyszer, demonstrációnak lehet meg fogom tenni, csak hogy lássa a technikákat, amiket esetleg mutatni akartam, de nem a szórakoztatására akartam fenntartani ezeket a bonyolult illúziókat.
- Áhh, nyugodtan valld be, hogy csak szeretnél megint tízszeres nagyításban látni, mert egyébként sokkal kielégítőbb lenne, ha te magad vághatnád orrba a bátyád. – öltöttem rá nyelvet. Ez tökéletesen tiszta piszkálás volt, mindennemű olyan gondolat nélkül, hogy akár tényleg így lett volna, pedig egyébként nagyon csinos voltam, főleg egy embernőhöz képest, amilyenekre Morcimorc mostanában kénytelen volt ráfanyalodni, jobb híján. Legalábbis úgy gondoltam, hogy nem csak alkoholizált a Szabad Szerdáin, az igazán szomorú lett volna. Mondjuk úgy, hogy kívántam, hogy kiszórakozza magát helyettem is.
Az, hogy lett volna jobb dolgom is, mint a faun gyermeteg álmainak megvalósításán agyalni, arra vállat vontam. Momentán ugyanis nem volt jobb dolgom. Olvasgathattam volna mindenféle ponyvát ébren töltött perceimben, de annál viszont már tényleg hasznosabb volt, hogyha terveket szövögettem, még akkor is, ha a háló vége a távoli jövőbe veszett. Legalább el lehetett indulni valamerre. Szerencsére nem kellett ezt kifejtenem, mert Morcos egy rövid sóhaj után azért mégis belement abba, hogy velem együtt szője a történetet, és kicsit pontosítsa a vágyait.
Bár az álmaink hasonló irányokba mutattak, abban mégis különböztek, hogy a faunbak a mostani törzsek fölé akart kerekedni, nekik akarta megmutatni, hogy mire volt képes, hogy pontosan ugyanazok remegjenek előtte, akik egykor lenézték őt, sajátos bosszút állva ezzel. Ezt végülis megértetem, és elítélni sem tudtam érte. Az én dolgom jelen pillanatban úgy gondoltam az volt, hogy mindezt lehozzam a realitások talajára, hogy maga Moros se gondolja ezt tovább gyermetegnek, hanem merjen lépni egyet a megfelelő irányba.
- Amit mondasz, annak megvan az a veszélye, hogy a fénytündérek egy pont után nem szövetségest látnak majd benned, hanem veszélyforrást a saját mondvacsinált hatalmukra, és megpróbálnak majd eltenni láb alól. Kivéve persze ha nagyon jól el tudod velük hitetni, amit te is mondtál, hogy gyenge vagy és irányítható, de hogy emellett viszont a saját néped szemében meg erősnek tűnj, az különösen nehéz mutatvány. Nem megoldhatatlan, csak nehéz. De tény, hogy ehhez lehetőségek kellenek, hogy megmutathasd magad. Mire gondolsz felkészültség alatt?
Egyetértettem vele abban, hogy még nem állt készen ilyen szerepet betölteni, és egészen konkrét elképzelésem volt a tanmenetről, hogy hogyan is készíthetném fel rá, de érdekelt, hogy ő mit gondolt, mi kellene ehhez. Az biztos, hogy az, hogy meg akartam tanítani a diplomácia minden fortélyára egy megfelelő kezdet volt ehhez, csak korábban nem tudtam, hogy ennél még sokkal több mindenre lesz szüksége. Kíváncsi lettem volna, milyen oktatást kapott a törzsében… de úgy sejtettem, hogy nem elegendőt ahhoz, ami lenni akart. El kellett mennem a felépülés után könyveket venni, és csak így ott hagyni stratégiai helyeken, hogy Moros majd magától elkezdje őket elolvasni unalmas óráiban, rájöjjön hogy hasznos, de ne érezze úgy, hogy én kényszerítettem rá. Történelem, politológia, gazdaságtudomány… Nem mintha én könyvekből tanultam volna az ilyesmit, de engem eleve csak egy kaptár irányítására készítettek fel, és még akkor is inkább a példákból tanultam, amiket láttam nagymamától és anyámtól. Sajnos Morcimorcnak viszont sok tekintetben nem tudtam jobbat adni a könyveknél.
Elmosolyodtam, amikor valamennyire kifejezte, hogy tetszett neki az ajánlat, legalábbis szerettem volna így értelmezni, úgyhogy így is tettem.
- Az idő az, amiből nekünk sokkal több van, mint az embereknek. Maga a Perem megléte, a rengeteg kalandor, a feltérképezés, hogy mindenki azonnal oreát akar bányászni így is elég nyomást helyez rájuk. Egyek lennénk az ezer problémájuk közül. Egy olyan tökéletes pillanatot kell elkapni, amikor ők már megnyugodtak, de még nem osztották fel az új földeket maguk között. Igyekszem a legközelebbről nyomon követni, hogy hol tartanak, de még nagyon az elején, főleg mert már most széttépik egymást. Mi akkor leszünk megfelelő pozícióban a nyomásgyakorláshoz, hogyha nem új probléma leszünk nekik, hanem a megoldás. Akkor nem fogják azt mondani, hogy később, vagy hogy majd az ő ötvenedik problémájuk után esetleg foglalkoznak velünk is, hanem egyenesen kérni fogják, hogy valamilyen módon avatkozzunk közben. És ezért cserébe pedig már kérhetünk is. A legfontosabb első lépés, hogy megtudjuk, hogy hol tudunk drága ember szomszédainknak segítő kezet nyújtani. Ha meggyógyultam kéne egy terepszemlét tartanunk leendő királyságunk határán, nem gondolod? – hunytam le a szemem.

× Reveal your scars ×

Daphne & Moros

Ha Daphne azt hitte az incselkedésére majd zavarba jövök, csúnyán elszámította magát - vagy tényleg fogalma sem volt, mit csinálok a Szabad Szerdáim szentségében, de azt elképzelhetetlennek tartottam.
- Mondjuk úgy, hogy kifejezett szerencse, hogy a kiskövetasszony mindössze húsz centi és esélyem sincs tovább bonyolítani az egyébként sem egyszerű légkört. - feleltem rezzenéstelenül, egy semmi konkrét érzelmet nem tüköröző, üres mosollyal, visszadobva a labdát Daphne felé. Én sem voltam vak, pontosan tudtam, miért nem ágállt még az ellen, hogy faun módra öltözködjek Estrance kellős közepén. Vagy majdnem faun módra.
Ezek után szinte unalmas volt olyan triviális dolgokról beszélni, minthogy hogyan lehetne a faunoknak egyetlen uralkodója, és milyen módszerekkel kerülhettem volna el, hogy a Sunspear dinasztia felnégyelve szórjon szét a négy égtáj felé a következő Beltayne idején.
- A tervemnek még vannak támadható pontjai, ezt elismerem. - vontam vállat, de eszembe sem jutott itt elengedni a témát. - De az élet színház, kiskövetasszony, ezt nálunk senki nem tudja jobban. Ahogy el tudom hitetni a nemesek sokaságával, hogy a hozzájárulásaik miatt mindegyikük megnyerte a támogatásunkat egymás ellenében, ugyanúgy a fénytündérek is hihetik, hogy a leghűségesebb, legelfogultabb hívük vagyok, míg otthon egy erős vezetőnek tarthatnak. Tálalás kérdése - meg persze kapcsolatoké.
Persze ez az egész kútba fulladt, ha Hyperion mögött állt valaki hozzám hasonló - de igazából az egész eszmefuttatásomat arra építettem, hogy nem létezett hozzám hasonló. A legtöbben egyébként is lenéztek volna, mert faun vagyok, ahogy tette például Adam Morava is tegnap. Ha volt is fénytündér, aki átlátott a színjátékon, sosem süllyedt volna odáig, hogy ilyen mértékű fineszt kinézzen egy patásból.
- Felkészültség alatt azt értem, hogy abban a pillanatban senki ne tudjon másra gondolni egy ilyen pozíció betöltésére, mint rám. Addigra meg kell ismernem a faun törzsek renitenseit, akik hajlanak az egyesülésre és a magam oldalára kell állítanom őket. Emellett el kell hitetnem a Lebegő Sziklákkal és a Birodalommal is, hogy nincs és nem is lesz nálam alkalmasabb királya a faunoknak.
Daphne eszmefuttatásával a Perem helyzetéről csak hellyel-közel értettem egyet ugyanis az egész úgy hangzott, mintha időt hagynánk az embereknek megvetni a lábukat az új földeken. Persze ideális lett volna, ha tényleg a problémáik lecsengése de a tulajdonkérdés megjelenése között kilincselünk, de egy ilyen időablak nekem tündérmesének hangzott.
- Ha a kiskövetasszony szerint adott egy ilyen lehetőség, elhiszem, de meg kell kérdeznem; miért hagyjuk, hogy az emberek kényelmesen berendezkedjenek a Peremen? Ha már a felderítés és meghódítás szakaszában részt vennénk és mi magunk vetnénk meg a lábunkat, nincs az a politikai kardcsörtetés, ami kirángatja onnan.
Kivéve persze a tényleges kardcsörtetést, de a háború fenyegetése megfelelő követekkel általában kompromisszumkészebbé tette a feleket. És ahhoz képest, ahol most álltunk, minden kompromisszum előrelépés volt.