Nyomodban a Westerburg

Nem akartam, hogy a személyzet pletykálni kezdjen arról, hogy milyen állapotban térek haza egy ivással és drogozással töltött éjjel után, ami most már a havi egy alkalom után, egy-kétheti rendszerességű lett. Úgy intéztem inkább, mintha jólelkű gazda lennék és kimenőt adtam a népnek. Viszont így, amikor rám tört az iszonyú fejfájás, egyedül voltam és végül rászántam magam, hogy elgyalogoljak a sarkon lévő patikáig, ahol megvettem a lehető legerősebb fájdalomcsillapítót, amit csak az a gyanakvó patikus adni tudott. Még ez a rövid út is kivette az erőmet, szinte csak az előttem futó járdát láttam, semmi mást. Alig vártam, hogy visszaérjek, ahol a szalonban leroskadtam a fotelba és remegő kézzel kitöltve magamnak egy pohár vizet, beleszórtam a kis tasak tartalmát, majd egy húzással leöntöttem a torkomon. Még szerencse, mert ez a nyavaja olyan keserű volt, hogy majdnem visszarókáztam. Kár lett volna a drága szőnyegért, hiszen még ki sem volt fizetve teljesen.
Hol az orrnyergemet nyomogatva, hol a tarkómat szorongatva vártam türelmetlenül, hogy a gyógyszer hasson és végre a fájdalmon kívül mást is érezzek.
Aztán már legalább a gondolataim megindultak, nem minta hálás lettem volna érte, de pislákolt valami remény arra, hogy helyre tudom hozni a helyzetünket. A Peremen úgy nézett ki beindultak a dolgok. Óvatos tapogatózásokkal kerestek meg, hogy felajánljanak szolgáltatásokat, ha a földemet beviszem az üzletbe. Sok-sok orea és még több pénz, azzal együtt hatalom hogy rátegyem a kezem.
Ez volt az utolsó lehetőségem és én meg fogom ragadni.
Csendesen és most már határozottan jobb kedvűen öntöttem magamnak egy kis italt…….
Kopogtattak. Csak a harmadik dörömbölésre jutott estembe, hogy nincs itthon a személyzet. Bosszúsan morogva indultam ajtót nyitni.

Bele sem gondoltam, hogy nem vagyok éppen úri társasághoz öltözve. Otthoni papucs és a nadrágom felett csak egy bélelt, vastag köntös volt rajtam, de hát nem is vártam vendéget.
Az ajtót is csak azért nyitottam ki, hogy jól kiordítsam magamból a feszültséget, hogy valaki ilyen otromba módon nem vesz tudomást arról, hogy a házigazda nem kíván látogatót fogadni.
Talán, ha a legőszintébb akarok lenni magamhoz, még abban is reménykedtem, hogy majd jól orrba verhetem a fajankót és még csak nem is hibáztathat érte senki…..igen…..ez igazán jól esett volna a mostani lelkiállapotomban.
Egy szóval kellően felpaprikázva és nagy lendülettel rántottam fel az ajtót, - saját kezemmel, - ami valljuk be, nem sokszor fordult elő az életemben.
Ám mielőtt még egyáltalán kinyitottam volna a szám, a döbbenettől, na meg attól, hogy a küszöbön toporgó, türelmetlen alak erre esélyt sem adott, meg is rekedt bennem. Ami, megint csak azt kell mondanom, nem sokszor fordult elő velem.
Mert, mintha csak a gondolataimra adott válasz lett volna, vagy valami rossz rémálom, már a fene sem tudja, nem más állt előtte, mint Kayne Westerburg……az az emlegetett átokfajzat!
Komolyan felmerült bennem, hogy ez az egyik lidérces álmaim egyike, de azok soha nem voltak ennyire élesek és valóságosak, de alig álltam meg, hogy ne nyújtsam ki a kezem és bökjem meg, hogy tényleg itt van-e.
Viszont a vehemens belépője önkéntelenül arra késztetett, hogy lépjek egyet hátra, hogy nehogy fellökjön.
Most már biztos voltam benne, hogy nem álmodtam és ezzel együtt megjött a hangom és a jogos felháborodásom is, legyen ő akar maga a koronaherceg.
- Na, de Gróf úr! – cövekeltem le most már határozottan, bár az ajtó szerencsétlen módon becsukódott mögötte és így lemaradtam róla, hogy azonnal kipenderítsem. – Így akkor sem illik senkire rátörni, ezt még magának is illik tudnia. Nem vagyok fogadóképes, nincsenek itthon a cselédek, hogy…….hogy megfelelő legyen a………De miért is magyarázkodom itt! – lettem dühös saját magamra is. – Tényleg alkalmatlan és el nem tudom képzelni, hogy mi lehet olyan sürgős – kivéve, ha a király fel…..elhalálozott volna, ami indokolja a….viselkedését és a jó modor hiányát. – néztem végig rajta nem kissé elítélő modorossággal.
A lelkem mélyén azonban rettegtem, mert talán ez a gazember kiderített valamit rólam, tud a kis félrelépéseimről, vagy na adják az Istenek ……..a vagyoni helyzetünkről?

Talán pont a félelem, hogy a titkom – bármelyik is legyen, - lelepleződött, az akadályozott meg abban, hogy határozottan az útját álljam a betolakodónak és inkább csak hűdötten nézzem, ahogy a szavaimtól egyáltalán nem zavartatva magát, egész egyszerűen elsétáljon mellettem és kényelembe helyezze magát a …..szalonban……az ÉN SZALONOMBAN!
Mielőtt utána léptem volna, önkéntelenül végig néztem magamon, de a már eddig is látott képet nem zavarta meg semmi és az tagadhatatlan volt, hogy ébren voltam és az otthonomban, bár……most nagyon szerettem volna valahol máshol lenni, boldog öntudatlanságban.
- Talán azt hiszi, hogy azért mert maga a légierő itteni parancsnoka, már mindent megtehet? – morogtam hangosan, ahogy beértem én is a nyomában a fogadószobába, de nem voltam hajlandó leülni, csak ellenséges pillantással próbáltam rávenni, hogy pattanjon fel és távozzon, igaz, az is kezdett beszivárogni zaklatott gondolataim közé, hogy tényleg valami eszeveszettül fontos dolog miatt támadhatott le a saját otthonomban, ráadásul egyedül jött, így nem valószínű, hogy egészen „hivatalos” ez a látogatás. Kezdtem kissé visszanyerni a magabiztosságomat, bár nem hiszem, hogy ezt a belső folyamatot észrevette volna, mert most már az is nyilvánvaló volt, hogy a Gróf úr elég ideges.
- A szóbeszédek alapján eddig sem sokan vádolták modorossággal. – mondtam szárazon, de mikor ismét megszólalt, hogy őszinte legyek, a döbbenettől ismét szavaszegett lettem egy darabig, mikor elhangzott a „kérem, foglaljon helyet inkább és szívesen elfogadnék valamit inni, egy pohár vizet”.
Mintha én lennék a vendég a saját házamban! Hát ez hallatlan!
Mielőtt azonban még jogos dühömbe lovaltam volna magam, mondanivalójának folytatása eltüntette ezt a dühöt és az arcomra kúszó, kezdődő vörösséget – így hála az Isteneknek elkerültem a gutaütést is, - egészségtelen sápadtság vette át, ahogy a vérem a lábamba lódult.
Nem leültem, hanem lerogytam a – szerencsére, - hátam mögött lévő fotelba és beletelt egy pár pillanatba, míg összeszedve magam, a torkomat megköszörülve, felvettem az előző, távolságtartó stílusomat.
- Mit……mibe rondított bele…Westerburg! Az az én birtokom! Megvettem! Papírom van róla! – csattantam fel, elengedve a fülem mellett a víz kérését.
Mit érdekelt engem, hogy rohant, vagy húzta a porban a nyelvét, de ha valamit keresztbe tett nekem a Peremen, Vahe segítsen, de itt szúrom le és elásom a saját két kezemmel a hátsókertben.
Nem fogja tönkre tenni a családomat!
- Mi köze van egyáltalán hozzá? – szűkítettem össze a szemem gyanakvóan.

Dühös vagyok, igen és ideges is, főként ideges és ez táplálja a mérgemet is. A bizonytalanság, az, hogy nem tudom mit akar tőlem ez a ficsúr a Peremmel kapcsolatban és…..miért éppen most!
Mintha valaki ellenem esküdött volna, hogy egyre távolabb taszít a legfelső elithez vezető úttól és ami reményem maradt azt épp most akarja valaki kihúzni a kezeim közül.
Nagyon szeretném fejjel előre kihajítani a házamból, de óvatosságra int, hogy olyan komorságot és eltökéltséget látok az arcán, amit az eddig róla megtudottak alapján nem feltételeztem volna róla.
A szavai pedig azt mutatták, hogy lehet, még szembe is szállna velem, annyira elszánt. De vajon mitől? Mitől van elég bátorsága ahhoz, - vagy kitől meríti, - hogy egy – egyelőre még jóhírű – rangos emberre szinte rátörje házának ajtaját és meg sem próbáljon udvariaskodni?
- Katasztrófát? – nézek rá értetlenül, de mivel egyelőre még nem merek veszélyesebben fellépni ellene, marad az, hogy tovább hallgatom.
Meg kell tudnom, hogy mit akar a birtokommal? Mit tett, amivel esetleg kárt okozott vagy azt akar okozni?
Annyi rengeteg kérdés zakatolt a fejemben, amire, annak ellenére, hogy Westerburgot a hátam közepébe sem kívántam, mégis el kellett viselnem, amíg ki nem húzom belőle, konkrétan mit akar.
Az elmém vészjelzéseket küld folyamatosan, hiszen még az sem derült ki, honnan tud erről a szerzeményemről, mert én ugyan nem vertem nagydobra. Nem szerettem volna, hogy kincskeresők hada ostromoljon, hogy engedjem be őket oda.
Mondjuk talán a „honnan tudja” kérdésre van észszerű magyarázat, hiszen eddig a hadsereg senkit nem engedett be az új területre, így a gróf, mint katonai parancsnok értesülhetett róla, kinek van ott ingatlana. Persze a sereg sem lesz képes sokáig ellenállni a nemesség nyomásának – hiszen nem én vettem ott csak részesedést, - és hamarosan engedniük kell, hogy hozzájussunk az új föld értékeihez, főleg az orea-hoz.
Majdnem felkacagtam – persze nem jókedvemben, - amikor azt ajánlotta, hogy adjam el a seregnek a földemet és még az öcséimet is felhozta mellé.
- Maga szerintem megőrült! – jelentettem ki még magabiztosan, mert eddig semmi olyat nem mutatott, ami valami nagyobb befolyásra utalt volna, nagyon úgy nézett ki, hogy a saját szakállára dolgozik, ám még nem mehettem biztosra…..
- Azzal próbál megetetni, hogy a Perem veszélyes és emiatt és a testvéreim kedvéért adjam el azt, amiért jó páran még ölni is képesek lennének? Minden Ütközés veszélyt hoz magával, de elég sokan ennek köszönhetik azt, hogy most palotában élhetik a gondtalanok életét. Veszélyes, igen, de megéri a kockázatot, ha újabb orea lelőhelyeket tárunk fel. Úgy csinál, mintha a maga családjának nem ez biztosította volna a jólétét, mintha maga nem azért ülhetne a pozíciójában, mert a családneve Westerburg. Teljesen ostobának néz? – kérdeztem tőle gunyorosan, aztán már kényelmesebben dőltem hátra.
Kezdtem megnyugodni, nem tudott semmit a kis ügyleteimről valószínűleg, de még lehet, nem lőtte el minden munícióját……
- Eszem ágában sincs eladni, se a seregnek, se másnak. Hamarosan úgy is be kell engedniük a nemesi házakat a területre. Egyébként meg gondolhatja, hogy nem én fogok odamenni kutakodni, lesz rá jelentkező bőven, szóval mit árthatna nekem az ottani „veszély”? Maga meg úgy játssza a megmentőt, ahogy akarja. – vontam meg a vállam.
Azért az nem tesz boldoggá, hogy a két fivérem, nem tartja tőle a távolságot, ahogy már számtalanszor kértem őket. Na, de ha majd elmesélem nekik, hogy el akarta happolni előlünk a Peremi birtokot, láthatják, hogy miféle a „grófúr”!
- Ennyi volt amit ennyire halaszthatatlanul akart tőlem? – vetettem oda neki.

Úgy látszik valami kényes pontra tapintottam, mert Kayne úrfi arca hirtelen szederjes színt kezdett el ölteni és bár nem bántam volna, ha megüti a laposguta, azt nem szerettem volna, ha az én fogadószobámban teszi ezt, mert elég sok macerával járna. Talán tényleg kellet neki egy pohár víz, amiről a nagy vitatkozás közben elfeledkeztem, de ki gondolta volna, hogy egy ilyen fiatalember, aki ráadásul a seregben szolgál, nincs jó egészségi állapotban.
Gyorsan, de a látszatát kerülve a kapkodásnak, felálltam és az italokat tartó kis asztalkához léptem, majd töltöttem egy pohár vizet a kancsóból.
Aztán a grófnak nyújtottam, de nem sok híja volt, hogy nem ejtettem le a poharat, amikor kibukott a száján az, hogy ellenséges létformát találtak a Peremen. Biztos voltam benne, hogy nem szándékosan ejtette el ezt a kis „apróságot” és abban is, hogy nem feltétlenül az én biztonságom miatt aggódott.
Próbáltam higgadtan mérlegelni magamban az információt, bár meg kell vallanom félelem helyett inkább izgatottságot éreztem.
~ Vajon ez új fajokat jelent? Ezek is orával vannak „feltöltve”? Könnyen leigázhatók, háború vagy nagyobb veszteség nélkül? ~
Hangosan azonban csak ennyit mondtam, reagálva az utolsó szavaira és úgy téve, mintha az előtte lévőket nem is hallottam volna…….. egyelőre.
Nem hittem, hogyha egyenesen rákérdeznék akkor válaszolna-e, de vannak körülötte katonák, akik valószínűleg megvásárolhatók egy kis információmorzsáért.
- Ezt meg sem hallottam. A maga érdekében, bár nyilván tisztában van az Ön iránt táplált ellenszenvemmel.
Ha elvette a poharat visszaültem a helyemre és most inkább elgondolkozva vártam, nem sürgetve az elmenetelét, hogy hátha még elkotyog valamit, láthatóan nem kicsit elvesztette maga felett a kontrollt, megvallom némileg eszelősnek tűnt. Vajon mi mozgatta, hogy idejött? Mit vagy kit akar ennyire védeni?
- Meghagyom magának a tisztjét Westenburg. – intettem, de a gondolataim csak pörögtek, igazából ezt a puffogást a helyzetével kapcsolatban már szerintem mindenki hallotta.
Istenek! Ez tényleg elég érdekesebb lett! A Parancsnok, aki egyébként a szóbeszéd alapján inkább az érzelemmentes nyugalom szobra, most teljesen kiakadt és megérte a hallgatás, hiszen olyanokat mondott, amit gondolom csak a harag hozott ki belőle.
- Ennyire veszélyes, gróf úr? Igaza van, nem tudok róla semmit, de most felvilágosíthat. – érintettem össze magam előtt az ujjaimat és felvillanó szemmel néztem rá.
Minden bizonnyal ez titok, ha lezárták miatta a Peremet. De, ha most megtudhatok valamit, valamit, ami a hasznomra lehet, az megéri, hogy elviseljem ezt az izgága ficsúrt még egy darabig.
- Ki fojtaná meg a nemességet, miért kíván ilyet? Mit látott Westenburg? És tud valami mást is? – költözik gyanakvás a tekintetembe, ahogy a testvéreimet ismét felhozza az árulással együtt. – Ki áskálódik ellenünk, ki akarja, hogy szegények legyünk? – vált ismét idegessé a hangom, mert talán mégis kiderült valami az anyagi helyzetünkről? – Most már beszéljen, meggondoltam magam, a teljes figyelmem az Öné.

Lehet, hogy nem kedvelem az előttem álló embert, mert nehéz elképzelnem, hogy valaki le akarja rázni magáról a nemesség adományát és szinte menekül a saját társadalmi rétege elől, pedig mit meg nem tehetett volna, milyen magasságokba emelkedhetett volna és én mit nem adtam volna, ha ő lehetek………, de nem, egyre több a suttogás, hogy veszélyes nézeteket vall és sok tyúkszemre lép rámostanában. Úgy látszik szegénynek valami hibádzik a fejében, vagy – ha hinni lehet a pletykáknak, az apja verte úgy fejbe, hogy kárt okozott benne.
De bármi is volt vagy van vele, az biztos, hogy el kell hinnem, hogy az nagyon felzaklatta. Mióta a városban vagyok elkerültük a találkozást, csak nagy ritkán futottunk össze bálokon, amit nem tudott elkerülni, de akkor sem társalogtunk. Ha most eljött hozzám és feltételezésem szerint fontos titkokat osztott meg, akkor kénytelen vagyok azt hinni, hogy tényleg valami óriási gond lehet a Peremen.
Na persze, ettől még eszem ágában sem volt hanyat-homlok megszabadulni az ott megszerzett földemtől, de óvatosnak kell lennem és minél több információt megszerezni ezzel kapcsolatban. Főleg mert lehet, hogy sok más birtokost visszarettent a veszély.
Az ellenségeimről persze nem mondott semmit, valószínűleg csak általánosságban beszélt, ezért ezzel nem is foglalkoztam tovább.
Miközben arra vártam, hogy még több dolgot áruljon el a Peremen történtekről, nem kerülte el a figyelmem, hogy valami nincs rendben vele. Először az izgatottsága és feldúltsága rovására írtam, de aztán nem tagadhatom megijesztett, ahogy hirtelen olyan erősen megragadott, mint az életéért kapaszkodó fuldokló és a szeme ……… a szeme hatalmasra tágult, már szinte láttam magam az írisze mélyén, ami úgy szippantott magába, mint egy tengeri őrvény………
Szédülten megtántorodtam, a lábaim már nem tartottak meg és összecsuklottam, mint egy rongybaba, ám a fogadószoba puha szőnyege helyett egy hideg és kemény felület fogadott, amin keményen koppanta térdem.
Zavarodottan ráztam meg a fejem, hogy kiűzzem belőle a kavarodást és a képzelgést, de mikor kinyitottam a szemem, rá kellett jönnöm, hogy a helyzet sokkal, de sokkal rosszabb, mint amit egyáltalán el tudtam képzelni.
- MI A SINAN BÁNATÁT MŰVELT WESTERBURG!!!!!! – ráztam meg a mellettem heverő férfit, mert ki más lehetett mindenek okozója, bármi is legyen az, hiszen én biztos nem voltam.
Ám ostoba sem voltam és egy halvány gyanú akasztotta be az elmémbe a horgait.

Mikor elkezdett feltápászkodni elengedtem az ingét és hagytam, hogy kiegyenesedjen, bár nagyon szerettem volna, ha válaszol és ráadásul olyan választ ad, ami megnyugtatja háborgó gondolataimat.
Mert bele sem akartam gondolni, hogy mi van, ha az a gyanú, ami befészkelte magát a fejembe, még is igaz, de volt egy halvány reménysugár, hiszen Kayne már jó ideje elég nagy reflektor fényben áll ahhoz, hogy egy ilyen dolog ne derült volna már ki, nincs igazam?
Aztán a hebegése, zavartsága sajnos ezt a reményt úgy fújja el, mint az északi szél a Sötét negyed kipárolgó miazmáját és én pár percig bénultan állok, mert nem tudom eldönteni, hogy most átadjam magam a rettegésnek, mert bár még csak megközelítőleg hasonlót sem éltem át, de pletykát épp eleget hallottam, mi történhet, ha egy Álmodó magával rántja a mit sem sejtőket, vagy csak egyszerűen csapjam agyon, hogy levezessem a erősödő pánik okozta feszültségemet.
- Nem akartad……. – nyögtem fel. - NEM AKARTAD! – emelkedett a hangom magam is meglepve, hogy közben vékonyodott is.
Nem! Nem veszthetem el a hidegvéremet. Ki kell innen kerülnöm és ez csak ezzel az átokfajzattal lehetséges, így nem ölhetem meg!
Az sem tett jót az idegeimnek, amikor hozzátette, hogy képtelen befolyásolni a rémálmait….
Alig figyeltem oda arra, hogy attól félt, hogy ezzel a markomba került, olyan zsarolási eszközt adva a kezembe, amiről álmodni sem mertem, ami valljuk be jogos is volt, de most volt egy sokkal nagyobb problémám.
- Teszek rá, hogy mit tervel, vagy nem tervezel, azonnal vigyél vissza minket a házamba. Ébredj fel, vagy mit tudom én, mi kell ehhez, de ha kell pár öklös, hogy magadhoz térj abban szívesen segítek. – robbanok ki dühösen és még lehet, hogy folytatnám, de ezt félbeszakítja egy vészjósló morgás, amihez nem kell nagy képzelőerő, hogy tudjam, nem embertől származik, sőt, inkább valami hatalmastól, ami nem tűnik túl boldognak attól, hogy megzavartuk.
- Ez mi volt? – húzódtam hátra a hangtól távolodva. – Hová hoztál?
Lehet, hogy nem vagyok a becsület mintaképe, de még soha nem mondták rám, hogy gyáva lennék, így most is valami fegyvert próbáltam keresni, amivel megvédhetném magunkat. Igen Westenburgot is, mivel ő volt a hazajutásunk kulcsa.
- Igyekezz azzal az ébredéssel, különben lehet mi leszünk a főétel. – biztattam.
Ám ostoba sem voltam és egy halvány gyanú akasztotta be az elmémbe a horgait.

Fogalmam sincs, hogy miként működik ez az Álmodóknál, mert még soha nem volt „szerencsém” hozzá, hogy valaha is berántsanak egybe is és most is szívesen nélkülöztem volna ezt a tudást, mert a szóbeszéd szerint általában sikerül az áldozatokat valami borzalmas rémálomba vinni és van, hogy nem jönnek ki élve belőle. Én nem akarok így járni, főleg, hogy nem ápolok éppen szívélyes viszont Westerburggal és nem tudom, hogy ez mennyiben befolyásolja a történtek menetét. Képes valamennyire befolyásolni az Álmodó, hogy mi történjen azzal ,akit magával ránt?
Ha erre egy hangyányi esély is van, akkor nekem reszeltek.
Az tény, hogy már az itt „ébredésnél” is elég elveszettnek tűnt, most meg elég rémültnek, azt sugallja, hogy talán nem, de kérdés, hogy ez mennyivel jobb…..nekünk.
Most nem tehettem mást, egyelőre hinnem kellett neki, egyébként is sok mindent el lehetett mondani erről a Kyne gyerekről, de hazugnak nem lehetett.
- Bár elképzelni sem tudom, hogy miként nem vagy képes befolyásolni az ébredésed, meg, hogy nem tudod, hol vagyunk, de egyet megígérhetek neked, egy tapodtat sem mész sehová nélkülem. Ha mégis „felébrednél” valahogy, azt velem együtt teszed. – jelentettem ki határozottan. – Az is biztos, hogy össze kell kapnod magad, hogy mielőbb kikeveredjünk ebből az általad keltett katyvaszból, mert akár akarod, akár nem már benne vagyunk és abban kivételesen egyetértünk, hogy tűnjünk innen a fenébe.
Észreveszem a vészesen himbálódzó csillárt és nem nagyon kell rángatnia a fiúnak, hogy távozzunk alóla és találjunk egy ajtót, lehetőleg a hanggal ellentétes irányba.
- Nem tudsz egyszerűen oda…… képzelni egyet? – kérdeztem tőle, miközben rohantam a sarkában, próbálva felfedezni bármilyen kijáratot.
Ha közben látok bármit, ami akár csak egy egyszerű bunkósbotként is használhatok, azt mindenképp magamhoz veszem.
- Miért nem tudod, hogy mivel befolyásolhatod, hiszen a te álmod nem? – faggatom tovább, hátha elindul az agytekervénye. – Máskor, hogyan ébredtél fel?
Lehet, hogy nem ez a legmegfelelőbb alkalom a „beszélgetésre”, de ha valahogy rájönnénk a rémálomból kijutás titkára, nem kéne menekülnünk egy láthatatlan, éhesnek tűnő valami elől…….

Annyira bizonygatja az öcskös, hogy sem befolyásolni nem tudja az álmát és, hogy ő is nagyon ki akar jutni belőle, hogy kénytelen vagyok elhinni. Arról már nem is beszélve, hogy nem gondoltam annyira jó színésznek, hogy a pánikor és a félelmet így meg tudja játszani.
Az imbolygó csillár elől a falhoz húzódva rohanunk, hogy elkerüljük a hátborzongató hang tulajdonosát, amit jól is teszünk, mert a következő pillanatban a csillár ezer darabra robbanva zuhan a földre, még így is kis híja, hogy nem áll belénk egyetlen szilánkja sem.
- Meg tudom védeni magam, te csak törődj a kijutással. – dörmögöm a sarkában maradva és nem tudom, hogy ennek az nem kimondottan kedves ösztökélésnek köszönhető-e, de hirtelen tényleg megjelenik előttünk egy ajtó.
Szerencsére Westenburg sem habozik, hanem azonnal kinyitja és mindketten szinte bezuhanunk a másik helyiségbe, ahol remélhetően nem valami újabb meglepetést vizionált. De nem, ez valami furcsa mozgó lépcsőháznak tűnt.
- Nem lehetett volna, csak egy sima lépcső? – sóhajtottam a szeme m forgatva, de őszintén szólva már ennek is örülni tudok. – De ezek szerint mégis csak van ráhatásod. – nem tudom mikor tértem át a közvetlenebb hangnemre, de most ez nem érdekel, a szavai a felébredés módjáról jobban leköt. – Emocionális? – nem értettem, de a kiütés már jobban érdekelt. – Akkor mégis verjelek esetleg fejbe valamivel?
Egy kissé émelyegtem a lépcsőre nézve és ezen a fejjel lefelé lógó festmények sem segítettek, úgy éreztem magam, mintha tótágast állt volna a világ.
- Ahhoz képest, hogy nincs fantáziád, elég …hmm….érdekes dolgokat …. álmodsz. – húztam el a szám. – De mindegy, csak jussunk ki innen, mielőtt még más is a nyakunkba szakad.
Különös módon a haragom kezdett elszállni, az izgalom jó hatással volt a vérmérsékletemre, a régen érzett kalandvágy ébredezni kezdett. Mindenki félt az Álmodóktól, de mégis……milyen izgalmas lehet ha a képzeleted világát bejárhatod?
Határozottan megindultam a feljáró felé, felmérve annak ósdi és porlepte mivoltát. Nem nagyon járt itt jó régen senki.
- Remélem nem szakad be alattunk és fenn már az elméd a kijutásra fókuszálhat. Gyere. – intettem a fiúnak.
Menet közben egy kilazult korlátdarabot feszítettem ki és párszor megsuhogtattam. Legalább már van egy fegyver a kezemben.
Ismét eszembe jutotta a Perem. Talán még sem zsoldosokat kéne csak oda küldenem, talán a saját szememmel kéne meggyőződnöm arról, mi folyik ott, mitől akar megóvni ez a kölyök. A vérem felpezsgett ismét.

Az én racionális, a földön két lábbal álló felfogásom nehezen veszi be, hogy ez a Westenburg kölyök nem képes uralni a saját álmát. Persze nekem is voltak már nyugtalan álmaim, mondhatni rémálmaim, de amikor túl intenzívre váltott, azért mindig sikerült felébrednem és az én álmaim nem voltak sem magamra, sem másra veszélyesek, vagy egyenesen halálosak.
De lassan kénytelen voltam elhinni Kyne-nak, amit állított, mert nem gondoltam, hogy ennyire jó színész lenne, mert a színe is hol fehérre sápadt, hol mélyvörösre váltott, ráadásul láthatóan kivert a víz is. Na, nem mintha én nyugodt lettem volna, de a név és a rang kötelez és azért igyekeztem jobban eladni, hogy engem nem kerülget a félelem és ráz ki a hideg a helytől.
Azért óhatatlanul sok mindent megtudtam a mi kiugrott nemesünkről. A megfelelő szavakkal, hamar ki lehet hozni a sodrából, amikor is nem ügyel a nyelvére, kimond olyanokat is, amit nem kéne – nem mintha ezt bánnám, - most például azt, hogy sekélyes a fantáziája és, hogy már járt mások álmában….
A fejbeverés hasznára való ellenkezésére csak megvontam a vállam, ha nagyobb bajban leszünk, akkor még azért kipróbálhatom, mivel a szavaiból ítélve, ezt még azért nem alkalmazta nála senki, akár még be is válhat.
- Azért tudod, hogy elég ellentmondásos, amit mondasz, - kezdtem felóvakodni a lépcsőn a fal mellé simulva és folyamatosan szemmel tartva az előttem lévő területet, - egyszer azt mondod, nem a te álmod, aztán meg megmagyarázod, hogy mégis érted, miért éljük, vagyis éled meg, belerángatva engem is, ezt az egészet. Nyilvánvalóan utálod a hovatartozásodat és legszívesebben minden nemes megetetnél valami szörnnyel. – húztam egy gúnyos mosolyra a szám. - De, ha ennyire nem bírod a „fajtádat”, miért nem mondasz le és osztod szét az általad nagyrabecsült rongyosok között a vagyonodat. Biztos még a lábad nyomát is megcsókolnák. – morrantam fel undorodva. – Na, de most, ha javasolhatok egy újabb megoldásfélét, talán kivételesen gondolhatnál valami szépre és vidámra, hátha az változtat a felálláson. – intettem körbe. – Vannak egyáltalán boldog álmaid? – torpantam meg és néztem rá kételkedően.
Mióta csak ismertem, mindig elég savanyú volt…….
A lépcső hullámzása azért az én gyomromat is kikezdte, a mozgó képekről nem is beszélve, melyek felől a hatodik érzékem még bizonytalan veszélyérzetet is keltett.

Mindkét magyarázatára csak rosszallóan és megvetően felhorkantok, bár egyáltalán nem lep meg, hogy egyiket nem tudja uralni, a másikat meg felelőtlenül elvesztegeti. Pedig mennyi mindent kezdhetne azzal ősi nemességével és a pénzével.
- Igen, minden valószínűség szerint meglátom, ahogy elvesztegeti az életét ezzel a katonásdival és valami maga által hősiesnek vélt akcióban odaveszik és azok a nagy álmai mind elszállnak, ahelyett, hogy ha ennyire emberbarát, akkor most segítene. – jegyeztem meg, ha már az ő logikáját követtem.
Nekem nem voltak ilyen habitusaim, én magamon kívántam segíteni és a családomon.
Végül is, ha én megtalálom a saját számításaimat, azzal mások is jól járhatnak, hiszen munkát adhatok nekik, étel adhatok az éhes szájakba……..
- Eszemben sincs lemondani arról, ami megillet és amiért a családom elég régóta megdolgozott. Nekünk sem hullott az ölünkbe a gazdagság, csak elődeink meg tudták ragadni a lehetőségeket. Pont ezért akarom én is felfedezni a Peremet, hogy további élhető területeket, új anyagokat adjak az embereknek. Mindenki jól járhat ezzel, ezt nem róhatja fel nekem.- álltam meg egy pillanatra, hogy ránézzek, komolyan gondolta-e, hogy elismerem az igazát.
Pont ekkor közölte, hogy egyébként nem szokott nagyon álmodni. Fenomenális! Bezzeg rémálmokat tud!
Azért persze bizakodtam, hogy talán sikerül, mert ha ismét kudarcot vall, esetleg csúnya dolgok jutnak eszébe és ha az álma követi az érzelmeit……. Nem voltam túl vallásos, de most minden létező istenhez küldtem egy imát.
- Mire ne nézzek? – pillantottam futólag gyorsan körbe, hogy vajon miféle rémség szakad a nyakunkba, mert lehet, hogy a hátam közepére sem kívántam volna, de azt sem akartam, hogy váratlanul lepjen meg és még láttam a megváltozott női arcot, án ez most inkább hátborzongatóan hatott, nem is hagytam rajta a szemem.
- Próbálkozzon Westerburg, Vahe áldja meg! Csak van valami, amit szeret! – de azért a korlátdarabot magam elé emelve mindenre felkészülve, szaladni kezdtem a lépcsőn felfelé. – Milyen jó, hogy rendszeres vívóleckéket veszek. – morogtam a fogaim között, ahogy a szívem és a tüdőm erőteljesebb fokozatba kapcsolt.
- Gondoljon a…….gondoljon egy virágos, illatos mezőre, ahol ….süt a Nap és ……épp….FELÉBRED Westenburg, a fene essen magába!

Tudom, hogy megsértem az önérzetét, amikor leszólom a „hivatását”, de a véleményem akkor is az, ha neki nem tetszik.
- Te egy főnemes vagy, ha tetszik, ha nem és a bűnözők kergetésére, a Peremen hősködésre, bőven megvannak a megfelelő emberek, akiket bármikor pótolni lehet. De belőlünk kevés akad, a vérvonalakat meg kell tartani. – vágok vissza, mert úgy látom még veszekedni sem tud igazából, nincs benne a megfelelő hév a mérge kimutatásához. A csöndeseket és visszahúzódókat pedig eltapossák.
De el kell ismernem, nem tágít attól, hogy az újonnan felfedezett föld valami nagyon veszélyeset hordoz magában és bár sok mindent tartok a fiúról, abban nincs benne a gyávaság, sőt, a szavai alapján az életét is kockára tette valakikért, gondolom pár óvatlan és ostoba kalandozóért.
- Rendben! – szusszanok egyet, mert nyilvánvalóan, nem segít rajtunk, ha olyan dologra terelem a figyelmét, ami ennyire felzaklatja, talán eleve ez volt az oka, hogy most a privát rémálmában rekedtünk. - Ezt a Peremet megbeszéljük majd.
Akár dühösen ösztökélem, akár előzékenyen segítve tanáccsal, hogy mire kéne gondolnia, láthatóan semmi nem segít, és ez kezd kétségbeejtőnek lenni.
A szinte kiabálva felém vágott kijelentésére kikerekedtek a szemeim és egyre nagyobbra kerekedtek, ahogy megremegett alattunk a lépcső és egy termetes paripa kezdett lehömpölyögni rajta.
Kizárt dolog, hogy elférjünk egymás mellett és, ha a patái alá kerülünk, akkor legjobb esetben is súlyosan megsérülünk. Tudtommal ez a való világban is kihat ránk…….
Frusztráló nyögés hagyta el az ajkaimat, azzal már ugrottam is át a korlát fölött, a vállánál megragadva Westenburgot, rántva magammal, mert az esés látszott a kisebbik rossznak.
- Megöllek! – szisszent ki a fogaim közül. – Ha túléljük, megöllek!