Evangeline Whitlock

Evangeline „Evie” Whitlock

Ember (Álmodó) - Szökevény - 17 – Emma Myers

-----------------:O:-----------------

Átlagos magasságú, vékony testalkatú lány, olyan jelenés, akinél sokan tartanak tőle, hogy eltörik már csak attól is, hogyha hozzáérnek. Az anyja mindig azt mondta, hogy olyan szép arca van, mint egy porcelánbabának a nagy kék szemeivel, fitos orrával, hófehér bőrével és cseresznye színű ajkaival. Az a fajta játék, amelyik a polcra való, de tényleg játszani már nem lehet vele, mert ahhoz túlságosan drága volt, és egy gyerek csak tönkre tenné. A haja barna, régen hosszú volt, most kicsivel az álla alá ér, és laza hullámokat vet. Elsőre furcsa volt neki, mostanra azonban kifejezetten megkedvelte, hogy ilyen és már nem is növesztené vissza. Ingeket hord, nadrágot és munkás sapkát, fiús zakóval, mert úgy gondolja, így könnyebben beilleszkedik majd az átlagemberek közé, és könnyebb, hogyha hirtelen úgy dönt, fiúnak akarja inkább kiadni magát. Néhanapján azért hiányoznak neki a hatalmas habos-babos ruhák, csillogó ékszerek és magasított cipők, de túl nagy árat kellene értük fizetnie, így inkább lemondott a luxus ezen formájáról is.
Egyedül a keze az, ami ténylegesen árulkodik a múltjáról, az ugyanis puhább, mint a bársony, és elég ha egyszer megérint, hogy egyértelmű legyen, hogy soha életében nem fogott szerszámot még benne. Viszont, ha megérint, neki nyilvánvaló lesz az egész életed.



Akik úgy gondolják, hogy ismerik, azok csöndes, visszahúzódó, de illemtudó, engedelmes és szolgálatkész lánynak írnák le, aki szívesen tanul, csapnivaló a zongora mellett, de egészen tűrhető táncos. A hímzései aprólékosak, szépek, lehetne egy kicsit határozottabb, hogy jól el tudjon vezetni majd egy háztartást, de egyébként kifejezetten jó feleség alapanyag és még a hozományára sem lehet kifogás.
Csak ne lennének azok a fránya álmok. Csak ne terült volna el a rácsos ablakokon túl egy hatalmas, ismeretlen világ, ami csak felfedezésre vár, sőt, ahol soha nem fog elfogyni a felfedezni való. Bárcsak ne győzték volna meg őt a könyvek, térképek és albumok arról, hogy az élet több mint ülni egy hatalmas házban a semmi közepén szinte egyedül, várva arra, hogy mikor lesz szükség a szolgálataira! Bárcsak ne lenne tele a világ csodákkal, amiket látni akar, élményekkel, amiket meg akar élni, emberekkel, akiket meg akart ismerni!
Bárcsak… Azt kívánta, bár ne lenne álmodó, de akkor aztán végképp nem lenne jó semmire. Biztos benne, hogy neki ez az egyetlen értéke, és talán pont ezért is tartott ilyen sokáig, hogy összeszedje a bátorságát, hogy megragadja a kínálkozó alkalmat. És azóta se tudja, hogy megbánta-e.
Kedves, éles eszű lány, de sokszor még úgy is naív, hogy elég neki egyetlen érintés, hogy lássa egy ember legjobb és legrosszabb pillanatait is. Viszont éppen emiatt tudja, hogy a világon nincs jó és rossz, nincs teljesen fekete, sem teljesen fehér, és ez a túl korán jött tudás nagyon meg is rémiszti. Szeretne bízni, szeretne szeretni, szeretne normális lenni… Csak éppen nem tudja, akkor mégis ki lenne. De igyekszik kideríteni.



Kifejezetten tehetséges álmodó és képzett is annyira, amennyire ilyen fiatalon valaki képzett lehet. Esetében nagy hangsúlyt fektettek rá, hogy a múltba tudjon látni, hogyha hozzáér valamihez, vagy valakihez, így ezt a képességét magabiztosan tudja használni. Egy ideje igyekszik fejleszteni az orea-érzékelését is, hogy meghatározza a búgás irányát és távolságát, van még hova fejlődni, de egyre ügyesebb benne, főleg, hogy jelenleg ebben látja a túlélése zálogát.
Van érzéke a műszaki dolgokhoz és nagyon gyorsan képes új ismereteket elsajátítani, hogyha van, aki tanítsa, és rendelkezik a nemesek számára kötelező alapműveltséggel is.


- Írt édesapád. Holnap lesz a Whitemoor-bál, ahol ott lesz egy üzleti partnere, és úgy véli szükség lehet a képességeidre. Hát nem nagyszerű? Egy bál! Délutánra már idehívtam a szabót, hogy rá igazítsa a ruhát, amit választasz. Szerintem a smaragdzöldet kellene…
Nem jutott el a tudatomig Esther, a dajkám további csacsogása. Tulajdonképpen már nem lett volna szükség dajkára, de mellettem maradt, mert ahogy ő fogalmazott, már megszokta a furcsaságaimat. De éjszakára sosem maradt. Éjszakára senki sem maradt.
Odasétáltam az ablakhoz, amin túl zöld dombok terültek el, a távolban hegyek halványkék sziluettjei rajzolódtak ki. Néha mintha láttam volna Sinarin bronztornyainak csillanását a fényben, de azt hiszem, csak érzékcsalódás volt.
- Sokadjára hívat mostanában. Megszaporodtak az üzleti partnerei. – jegyeztem meg. Ez volt az egyetlen érdekes dolog az életemben. Minden nap, amikor kocsit küldetett értem, hogy bevigyen a városba ünnepnap volt, még ha cserébe meg is kellett dolgoznom érte. Amikor pedig végeztünk már vissza is vitetett, eltekintve attól a néhány alkalomtól, amikor a társasági esemény megkívánta, hogy jelen legyek és váltsak néhány kedves szót az ottlevőkkel. Mind úgy tudták, hogy törékeny az egészségem, és egyetlen szellőtől ágynak esek. Csak a szüleim, és az engem őrzők tudták, hogy nem erről volt szó, de ennek ellenére is makacsul tartották magukat ahhoz a gondolathoz, hogy mindez az én érdekemben történik. Hogy ne derüljön ki, hogy milyen képességekkel születtem, mert az csak megrémítené az embereket, és előbb utóbb mindenképp kiderülne. Még ők is féltek tőlem. Nem mondták, de nem volt nehéz rájönni, hogy miért éltem öt éves korom óta egyedül, és miért fizetnek dupla annyit az én cselédeimnek, mint bárki másnak szoktak.
- Nos igen, az Ütközés miatt elkezdtek átrendeződni a dolgok. Úgy vélem, mostanság több szükség lesz majd önre kisasszony, hogy a családja előnyre tegyen szert…
Odakaptam a fejem.
- Ütközés? Mikor? Hol?
- A kisasszonyt nem tájékoztatták?
- Esther, csak akkor olvasok újságot, ha hozol nekem!
A nő erre behúzta kicsit a nyakát. Negyven körül járt, de fiatalabbnak tűnt, és mindig nagyon-nagyon szeretett beszélni. Jobban szerettem őt, mint a tulajdon anyámat, de néha azért fárasztott.
- Igen, szóval az Ütközés. Estrance közelében történt, azt mondják nagyon nagy terület érkezett, és persze most a fél világot az új orea-készlet foglalkoztatja, meg a bányászengedélyek…
Egy Ütközés. Egy teljesen új világ, tele kalandokkal, ismeretlen földekkel… Amiből mindenki hasznot próbál húzni, a nemesek és szegények egyaránt. Rengetegen fognak odaseregleni, hogy megcsinálják a szerencséjüket, új falvakat, talán városokat alapítanak majd ott, és hisznek benne, hogy a semmiből is fel lehet emelkedni, ha valaki talál egy kis oreát. Csodálatosan hangzott.
És onnantól kezdve nem álmodoztam másról, csak a Peremről. A végtelen erdőkről, mocsarakról, különös, sosem látott állatokról és növényekről. Elképzeltem, hogy én is odamegyek a többi felfedező közé, hogy talán megismerkedek ott egy kedves fiúval, követjük az orea zúgását és az árából építünk egy házikót, és minden este együtt borozunk a szomszédainkkal… Máskor pedig csak egyedül indultam neki a végtelen ismeretlennek, és kötöttem barátságokat különös lényekkel. Ébren is álmodtam, éjszaka pedig az álmaimban ijesztő lényekkel vettem fel a küzdelmet, és kiabáltam nekik, hogy nem félek tőlük. Valójában nem tudtam, hogy ezek rémálmok voltak-e, vagy csak a mindennapos ábrándozásaimat nem tudtam alvás közben sem elengedni.
Esthernek igaza volt, apámnak tényleg egyre többször volt szüksége rám, egyre többet hagyhattam el a kúriát és a birtokot, ahova száműztek. Ahogy néztem a sürgő-forgó várost csak hízott és hízott bennem a vágy, mint egy férek, amit folyamatosan táplálnak, de emellett örökké rág, hogy soha többé ne kelljen visszatérnem a kúria vastag, rideg falai közé. Az sem segített, hogy egyre többet és többet követeltek tőlem, több információt, több embertől, gyakrabban… még sosem éreztem magam ennyire kimerültnek, vagy még inkább kiszipolyozottnak.
Hónapok kellettek, mire az álom lassan tervvé, a terv pedig tettekké formálódott. Igyekeztem összegyűjteni mindent, amire szükségem lehet odakint, első sorban pénzt és értékeket, próbáltam előásni a szekrény mélyéről, olyan ruhákat, amikben talán el tudnék vegyülni.
Egy este aztán, amikor a kocsi visszavitt, ott találtam Esthert, ahogy sírdogál, ölében a táskával. Éreztem, ahogy kiszaladt a vér a lábamból, és bár sosem voltam ájuldozós, azt hittem, menten összeesek. Hát ennyi volt. Vége lesz még azelőtt, hogy elkezdődhetett volna, és nem voltam benne biztos, hogy lesz erőm előlről kezdeni.
– Esther ez… ez nem az aminek…
- Tudja, imádkoztam önért, kisasszony. – vágott közbe Esther. Soha azelőtt nem szakított félbe, hiszen az hatalmas illetlenség lett volna, pont ő szokott leckéztetni engem ilyenekért. - Imádkoztam Tsvighez, Sinanhoz, és ő látja a lelkem néha még Vahehoz is, hogy adjon önnek elég erőt és bátorságot, hogy egy nap maga mögött tudja hagyni mindezt. – megtörölte a szemét, és nagyot trombitálva kifújta az orrát egy textilzsebkendőbe. Szükségem volt egy kis időre, hogy felfogjam, mit is mondott, de amikor megértettem, az én szemem is elöntötték a könnyek. Leültem mellé és a vállára hajtottam a fejem, és csöndben szipogtam.
- Szüksége lesz segítségre. – mondta jónéhány perc hallgatás után néhai dajkám. - Mikor tervezi?
- Én… nem is tudom. Csak próbálok információt gyűjteni, hogy hogyan jutok el a vonatig, a léghajó túl drága és kockázatos, meg hogy hogyan fogom elvinni a táskát…
- Csinálja a Glassman-bálon. A jövőhéten. Biztos, hogy az apja oda is el fogja vinni. A sok ember között könnyű eltűnni, és közel van a pályaudvarhoz. Ott… – újabb trombitálás – Ott meghúzhatja magát az első vonat indulásáig és… Utána öné a világ. – megöleltem a nőt. Semmire sem vágytam jobban, csak hogy valóban enyém legyen a világ.


Mindent elterveztünk. A harmadik tánc után kellett megszöknöm, mert addigra már apám is bizonyára mélyebb beszélgetésbe keveredett másokkal, de még nem volt annyira késő, hogy elkezdjen keresni. Esther egyik kuzinja a Glassman villában dolgozott cselédként, neki adott egy táskát egy garnitúra váltásruhával. Fiúruhák voltak, ing, mellény, nadrág, még a cipő és egy sapka is, hogy minél jobban el tudjak vegyülni utána. A pénzt és az ékszereket már nem mertük rá bízni, így azt Esther egy csomaglerakóponton rejtette el az állomáson, aminek a kulcsát már akkor ideadta, amikor elindultam az estélyre. Még utoljára megölelt, nem túl hosszan, nehogy mások gyanút fogjanak, és megszorította a kezem. Nem volt időnk hosszabb búcsúra, de azt hiszem nem is volt rá szükség. Mindent elmondtunk egymásnak korábban, amit szavakkal ki lehetett fejezni.
A szívem a torkomban dobogott, ahogy a kocsi kigördült a kúria udvaráról. Még visszanéztem. Elbúcsúztam a fáktól, a kövektől, a kövek alatt lakó apró gyíkoktól. Ez volt az egyetlen otthon, amit valaha ismertem. Egyetlen könnycsepp legördült az arcomon, utána elfordultam. Előre kellett néznem, nem hátra, mert még egy pillantás és meginogtam volna, és nem voltam benne biztos, hogy végig tudom csinálni ezt az egészet.
Az idő csigalassan telt, mintha az út Sinarinba tízszer olyan hosszú lett volna, mint eddig. Még nehezebb volt, amikor kiszálltam a kocsiból, aminél az apám sugárzó mosollyal fogadott. Most először tettem fel magamban a kérdést, hogy szeretett vajon? Tényleg az én érdekemben zárt el a világtól, és mindannyiunk érdekében használta ki mégis a képességeim? Azt hiszem, a maga módján szeretett, ahogyan az anyám is, de a félelmük a rémálmoktól, amiket rájuk hozhattam erősebb volt. Mégsem maradhattam ott, örökre elzárva a világtól, akkor sem, ha ezért örökre gyűlölni fognak.
- Valami baj van, kicsim? – kérdezte Apa.
Mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Csak kicsit fáradt vagyok. Még sosem volt ilyen intenzív báli szezonom.
Mr. Whitlock, apa felnevetett.
- Az már igaz, többen érdeklődtek is felőled, hogy el vagy-e már jegyezve… – sandított rám, várva a reakciómat, de csak egy biccentéssel jutalmaztam. Máskor kiugrottam volna a bőrömből, hogy hátha egy kérő, a leendő férjem majd kiutat ad a helyzetemből, de egyrészt már megvolt a tervem, másrészt aligha hagyták volna, hogy férjhez menjek és elhagyjam őket. Ahhoz túlságosan értékesek voltak a szolgálataim.
A bál gyönyörű volt. Minden a tavasz színeiben pompázott, világoszöld, rózsaszín és sárga terítők a megpakolt büféasztalokon, a komornyikok a hölgyeknek virág alakú táncrendeket osztogattak, néhányan pedig műanyag szarvakat viseltek, páran hátra erősíthető szárny-imitációkat. Apámnak igaza lehetett a kérőket illetően, ugyanis rögtön ketten is odajöttek köszönteni, és kérdezték, hogy beírhatják-e magukat a táncrendembe. Az első tánc természetesen apám egyik üzletfeléé volt, akiről tánc közben apró adagokban kellett kiderítenem, hogy ki mással tárgyalt még. Nem tudtam, hogy el akartam-e végezni még ezt az utolsó feladatot, de végül úgy döntöttem, hogy le akartam zárni. Nem akartam magam után elvarratlan szálat hagyni. Ledöntöttem egy pohár pezsgőt, hogy mosolyogva tudjam üdvözölni Mr. Greenmoort. Özvegy ember volt, ezt apám egyértelműen az értésemre adta korábban, ahogyan azt is, hogy szívesen betöltené a néhai Mrs. Greenmoor helyét. Nem mintha neki akart volna adni, de a helyzet miatt a férfi sebezhetőbb volt most.
A csipkekesztyűn át érintkezett a bőrünk a keringő közben, ahogy a kezem belesimult az övébe. Egyetlen másodperceket loptam ki az elméjéből, képeket, benyomásokat, apró kortyokat csak annyira, hogy ne vegye észre az üvegessé váló tekintetem, sem azt, hogy közben nem tudok másra figyelni. Nem tudtam, miről beszélt nekem, így csak mosolyogva bólintottam néhányat. Egy nőtől egyébként sem vártak el ennél többet, és nem bántam, hogyha együgyűnek gondoltak. Mostmár egyébként is teljesen mindegy volt.
Még két tánc.
Miután elbúcsúztunk Mr. Greenmoortól és megígértem neki, hogy mindenképpen szorítok még helyet neki egy második táncra megkerestem az apám. Elmondtam neki, hogy mit láttam, mire csak bólogatott, bár jobban örült volna még több információnak.
- Megteszem, amit tudok. – mondtam neki. El kellett volna sietnem, de egy rövid ideig csak álltam előtte. Talán mondanom kellett volna neki valamit. - Remélem minden úgy fog sikerülni, ahogyan szeretnéd.
Kérdőn nézett rám.
- Ezt hogy érted?
- Én csak… sehogy. Minden rendben. – erőltettem újra mosolyt az arcomra, majd szerencsére a zenekar megmentett a következő tánc első ütemeivel. – Mennem kell, elígérkeztem!
A parkettről azért szemmel tartottam minden ismerős arcot. Apa valóban belefeledkezett egy vitába néhány idősebb képviselővel, akik a palotában szolgáltak, talán egy birodalmi tanácsos is volt közöttük. Majd jött a harmadik tánc, de elveszítettem szem elől. Viszont nem késlekedhettem.
Mindenkitől elnézést kértem, hogy meg kell keresnem a mosdót, mert gyengélkedik a gyomrom, amire persze a hölgyek megértően bólogattak, most jól jött, hogy az terjengett rólam, hogy mennyire törékeny az egészségem. Ez után a konyha felé vettem az irányt. Szerencsére gyorsan megtaláltam Esther kuzinját, aki fucsán méregetett mikor odaadta a táskát, de nem kérdezett semmit. A kezébe nyomtam a fülbevalóm hálám jeléül, majd fogtam a táskát, és ott helyben átöltöztem, amilyen gyorsan csak tudtam. Meglepetésemre egy nagy ollót is találtam benne. Ez nem volt megbeszélve, mégis hálásan gondoltam Esther figyelmességére. Egyetlen mozdulattal levágtam az addig majdnem derékig érő hajam, és csak ledobtam a földre a drága szaténruhával együtt. Ott álltam toprongyosan, ingben és nadrágban, mint egy fiú. Rámosolyogtam a cselédlányra, majd futásnak eredtem.
És csak futottam, előre, életemben először szabadon. Kellett némi idő, hogy észrevegyék, hogy eltűntem, de addigra én már messze jártam.
Megtaláltam a táskát a csomagponton, így jegyet váltottam és felültem a legközelebbi Estrance-ba tartó vonatra. Félúton jutott eszembe, hogy fogalmam sem volt, mit fogok ott kezdeni, hogyan fogom eladni a magammal hozott értékeket, vagy hogy egyáltalán hogyan jutok el onnan a Peremre, ettől pedig elöntött a félelem… De a vonat már messze járt. Nem volt igazi visszaút, főleg most nem, hogy végre sikerült kinyitni az aranykalitka ajtaját, és a madár kirepülhetett belőle.
Hogy megérte-e a jólétet a szabadságra cserélni, azt majd az idő fogja eldönteni.

Elfogadva!

Ahogy szóban is mondtam, de azért leírom, hogy nyoma maradjon, a karakter minden szegmense a maga egyszerűségében fantasztikus. Személy szerint a képessége a kedvencem, ami egy rohadékabb karakternél félelmetes lenne, Evie kezében viszont nagyon izgalmas plot lehetőségeket rejt, alig várom, hogy lássam mi sül ki belőle!

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.