Küldetés - Friend or Foe?

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

„Kayne Westerburg, parancsnok”
Jeremiah mégegyszer lenézett a robosztus ajtóra erősített névtábláról az órájára, hogy biztosan jókor zavarjon – már amennyiben lehet jókor zavarni valakit. Minden esetre úgy gondolta, hogy a hivatali idő elfecsérléséért még nem haragudott meg senki. Ő, amikor még tiszt volt, legalább is gyűlölte a papírmunkát – hátha a parancsnok sem különbözik ettől az átlag katonától. Ha nem csalt emlékezete, egy éve volt a tisztváltás. Ez azt jelentette, hogy amikor a Peremre mentek, már ő pozícióban volt. Valamiért még sem érezte úgy, hogy bármiben is hibás lenne. Estrance nagy város, sok katonával, a peremvidék meg távoli. Persze, kizárt dolog, hogy ne nyomott volna pecsétet az ő osztagának küldetésére is. Az viszont, hogy az altisztek hogyan vezényelték a parancsok végrehajtását, nem mindig tudott a felső vezetőség. Ők jelentéseket láttak. A jelentésekre pedig a tisztek azt írtak, amit akartak, főleg ha a tanúik is annyira korruptak voltak, mint ők. Ennek ellenére egyet azért kihagyott a szíve, mielőtt kopogott volna az ajtón. „Csak meg kell győznöd Jeremiah, egy kicsit megpuhítanod.” – Visszhangoztak a munkaadójának a szavai a fejében, és megigazította a fekete kabát-egyenruháját meg a vállára akasztott jókora dobozt, amiben a kísérleti lángszóró és vízen-járó csizmát lapult, hogy legalább kinézetével jó benyomást keltsen.

Amint szabad jelzést kapott, határozottan lépett be a tágas irodába – ahol évekkel ezelőtti előléptetésén kívül soha nem is járt – és szempillantás alatt felmérte a parancsnokot. Alacsonyabb volt, mint Jeremiah, és kevésbé rendezett külsejű, mint amit egy ilyen rangú tisztviselőtől várná az ember. Ez – és feltűnően fiatalos külseje – egy pillanatra majdnem ki is zökkentette őt, de az évek tapasztalata vissza is rántotta a kötelesség világába. Meg volt valami a tartásában, valami a nemesek kifinomultságából, ami óvatosságra intette Jeremiah-t. Már megindult a keze, hogy tisztelegjen, de félúton még is csak megtorpant, és a fegyveresláda szíjának megmarakolásává álcázta a mozdulatot.
- Jeremiah Cooper, az Akadémiától. Köszönöm, hogy időt szakít ránk, Westerburg parancsnok. – Hamarabb köszönt, így követelte az illem. Még akkor is, ha már hivatalosan nem állt fölötte. Aki parancsnok lesz, az megérdemli a tiszteletet, ha más nem legalább a felelősségvállalás miatt. Biztos volt benne, hogy már tájékoztatták az érkezéséről őt, de azt nem tudta, hogy mennyit mondtak el róla a levélben. Egyelőre tehát elhatározta, hogy ameddig csak rá nem kérdez közvetlen bármire a parancsnok a múltjából, ő maga nem fog fecsegni semmiről. Nem kellett felhoznia, hogy veterán, és kicsit félt is, hogy önkéntelenül alárendelt szerepbe zökken, ha valamilyen tárgyalásra kerülne sor.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Jeremiah szemöldöke nagyon sebesen szaladt fel a homloka közepéig egészen. Alig három hónapja, hogy felmondott, és máris visszatérésekor parancsokkal próbálgatják meg rángatni? Kellemetlen érzés kúszott a gyomorszájába. Racionálisan tudta, hogy nincs feltehetően köze a parancsnoknak ahhoz, amit át kellett élnie, de nem szerette, ha a feladatkörén kívül parancsokat osztogattak neki. Most ő az Akadémia alkalmazottja volt. Meg kellett puhítania a hadsereget a projektjükhöz. El kellett nyerni a jóindulatát. De természetesen mindezt anélkül, hogy ismét fejet hajtana ugyan abba az igába, amiből épp csak kiszabadult. A parancsnok – aki kezdett egyre inkább ficsúrosnak tűnni Jeremiah-nak – nyilván valóan hozzá volt szokva, hogy szó nélkül kövessék az utasításait. Jeremiah pedig hozzá volt szokva, hogy szó nélkül kövessen utasításokat. Kiváló páros is lehettek volna – ha még egy zászló alatt szolgálnának. Erről viszont szó sincs. Így tehát kérdőn billentette el a fejét.
- Köszönöm, de a doboz marad. Kényelmetlenül érezném magam nélküle. Hová is kellene követnem önt, egyébként? Attól tartok, hogy részletesebb magyarázat nélkül nem tehetek semmit. – Esze ágában nem volt egyébként letennie a dobozt. Az orea-katalizátor a hátán volt, máskülönben csak igen szenvedve tudott volna mozogni. Fegyvere viszont a dobozban lapult, a kísérleti példányok mellett. Azt nem tehette le, rá volt bízva. Ahogy minden más is. Meg kellett szoknia: Nem a hadsereg része, és nem is vonatkoznak rá a hadsereg utasításai. Még ha nem is volt semmi baj azzal, amit kért tőle a parancsnok, tudnia kellett, hogy mi az egyáltalán, mielőtt rábólint. Főként úgy, hogy az Akadémiát képviselte. Mások nevében főleg nem tehetett úgy, ahogy neki (vagy épp másoknak) kedve támadt.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Jeremiah szemöldöke ismét a homloka közepére szaladt, most azonban legalább pozitívan csalódott. Ezek szerint tényleg nem lehetett köze a parancsnoknak ahhoz, amit korábban el kellett követniük. Végignézett a kapkodó tiszten, aki most még fiatalabbnak tűnt, mint korábban. Legalább biztos lehetett benne, hogy legfeljebb ifjonti hév, nem pedig felfuvalkodottság vagy rosszindulat a hirtelen stílus eredete. Sőt, a tiszt beszámolója alapján pontosan tudta is, hogy feltehetően felettesei kihagytak néhány részletet az előre küldött levélből. Tipikus dolog lett volna a céhtől, az elmúlt két hónap munkatapasztalata alapján – foglalkozzon a mellékes problémákkal az ügynök, a vezetőség meg teljesíti a minimumot. Akaratlanul is keserűen elvigyorodott, majd kinyitotta az ajtót, amin az imént belépett.
- Hanyas hangárban van a személyes hajója? – Majd a választ meg sem várva félig átlépett rajta. – Ha hiszi ha nem, Sinan ma magára mosolygott. Járatos vagyok a peremen, és képzett tüzér. Elkísérem magát. Sőt, szó szerint ezért jöttem.
Jeremiah mindenképpen örült, hogy nem kellett haragját tovább egy névtelen, arctalan felső vezető felé táplálnia, hanem pontosan tudta, hogy a hajójának operatív tisztje hozta azokat a döntéseket, amik ártatlanok életébe kerültek. Hogyan is kérhette volna egy ilyen bohó, hőskomplexusos fiatal hogy kérdés nélkül nyissanak tüzet azokra, akik megközelítik a támaszpontjukat? Hogy kobozzanak el mindent erővel az arra vetődő felfedezőktől? Hogy beavatkozás nélkül nézzék végig óvatlan civilek halálát, akik reményekkel telve haltak bele a Perem viszontagságaiba – és mindezt „információgyűjtésnek” nevezzék? Nem, ez nem ezen a srácon múlt. Nem tudott róla semmit, de tudta, hogy megbízhat benne. Ha olyan lett volna, mint a többi hízott, csatamezőt soha nem látott tiszt, sokkal jobban érdekelte volna az Akadémia ajánlata néhány civil élete helyett. Ő azonban kész volt személyesen is lépni, amit Jeremiah tisztelt – még ha tudta, hogy később mindezért alapos fejmosást fog kapni a vezérkari tanácstól. Ezt azonban jobbnak látta nem elmondani neki előre.
- Egyébként mindig később mondja el a lényeges információkat, vagy csak a Céh operátorait tiszteli meg ezzel? – Tette hozzá, félig viccelődve hogy kissé oldja a hangulatot, majd közben előhalászta a dobozból a fegyverét, és rácsatolta az egyenruhájára. Szerencséjére még előre betöltötte, és beüzemelni nem is volt sok idő, de jobbnak találta már most, az odaút előtt készenlétben tartani, a Perem ugyanis nem kegyelmez azokon, akik felkészületlenül mennek. Sejtette, hogy a parancsnok sem készült túl, így személyes küldetésévé is fogadta, hogy igyekszik mindent megtenni a megvédéséért. Olyan régi megszokásból, és tiszteletből vegyesen.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Jeremiah majdnem elnevette magát, amikor a parancsnok figyelmeztette a Perem veszélyességére. Persze, bármi történhet egy ilyen küldetésen. És még bármibb történhetett azon, amikor fél éve először az a hajó, amin ő szolgált az elsők között szállt le a Peremvidék ismeretlen talajára. De meg lehetett szokni, olyannyira, hogy semmi másra nem vágyott jobban most, mint visszatérni oda. Válaszként megpörgette a fegyverébe épített, vastüskéket tartalmazó revolvertárat, majd a vállának döntötte a gépmonstrumot.
- Nem szükséges garantálnia a biztonságomat, mert én garantálom majd a maga biztonságát. - a fegyverekre vonatkozó ajánlatot pedig szívesen elutasította. – Ha még több lesz nálam, túllépem a repüléshez szükséges biztonsági határokat. De köszönöm azért. – Amennyire szerette volna a lángszóróját élesben kipróbálni, annyira tudta, hogy kevés veszélyesebb dolgot nyomtak még a kezébe rövid munkássága során, és nem szerette volna, hogy bármi esetleg berobbantsa a túlnyomásos palackokba zárt tüzelőanyagát. Másrészt meg limitált mennyiségű hely volt csak a fegyveresdobozában, és eredeti ágyúja így is kitöltötte jóformán teljesen azt.

Amint Westerburg parancsnok elfogadta a segítségét, hang nélkül követte őt végig a támaszpont folyosóin. Itt-ott ismerős arcokba botlott, akik barátságosan tisztelegtek rá is, nem csak az ominózus útitársára. Ez azért kicsit megnyugtatta – bármennyire nem volt megbánás a szívében a légierőtől való leszerelés után, attól azért tartott, hogy katonatársai megvetik majd, de szó se volt erről. Talán mindannyian megtették volna, ha mögöttük is lett volna egy jól menő bányatulajdonos nemesi család. A légiirányítóban keltett felforduláson határozottan jól szórakozott. Kevés embert ismert onnét – többnyire a pilóták beszéltek velük, a tüzérek ritkán, de egy-ketten azért felismerték. Köztük egy fiatal forgalomirányító is, akivel rendszeresen reggeliztek együtt a kafetérián, és aki most elkerekedett szemekkel nézett a veteránra.
- JC, te meg…? A parancsnokkal…?
- Később, Barnabas. Majd meghívlak egy sörre, ha hazajöttem. – Az látszólag nem ellenkezett, meg nem is nagyon tehette, mert a Kayne Westerburg valahogyan (feltehetően presztízzsel és határozottsággal) igen jól kézben tartotta a helyzetet, és mindenki kénytelen-kelletlen engedelmeskedett neki. Elégedetten bólogatott, ahogy hallgatta az utasításokat, és látszólag első sorban a civilek életének megmentése volt a fókusz. A legénység felsorolása végén pedig halkan odasúgott még a Barnabas nevű irányítónak.
-Tüzérből küldjetek valami seggfejet, akiért nem kár. Ha lesz valami vele, beugrok én a posztjára.
- Egyáltalán miért kell, ha ott vagy?
- Mert nem mondtam el neki, hogy az vagyok. Pszt! – Intette gyorsan óvatosságra a régi bajtársát, majd sebesen a távolodó tiszt felé vette az irányt.

Ahogy megfigyelte, ideiglenes útitársa a könnyű fegyverzetet kedvelte. Ez jó hír volt, tekintettel arra, hogy ő maga a vízenjáró csizmák nélkül igen hamar mocsármélyi roncshalmazzá változott volna. Reménykedett azért, hogy a legtöbb veszélyforrás szeretne majd abban a távolságban maradni, ahol acéltüskéivel elintézheti majd őket kényelmesen. Jobb esetben pedig a parancsnoknak sem jut eszébe közé meg a célpontja közé kerülnie – amennyit tesztelte a fegyverét, nem tartotta valószínűnek, hogy túlélne belőle egy találatot. Ahogy ott várt a fegyvertárban, azért még sem tudta megállni, hogy három füstgránátot el ne tegyen. Ezzel talán nem lesz nagyobb baj, és a civileket is fedezheti esetlegesen. A parancsnok különtúrájára felbolydult légitámaszponton átverekedve végül elérték a hangárat, ahol egy új modellű ornithopter fogadta őket. Néhányat látott már Jeremiah, de nem ült még egyben sem. Ilyenekre ritkán kellettek akkora fegyverek, amiket ő kezelt. Jogosnak találta a hamarabbi indulást, ha más nem leszállózónát tudtak biztosítani az őket követő mentőhajónak majd.
- Ez esetben részemről indulhatunk is. Minden perc értékes lehet.

A nyugalma ezen a ponton már némileg erőltetettnek bizonyult azonban. Nem is a civilek miatt aggódott annyira – bár érezte, hogy jó lesz mihamarabb megmenteni őket. Azonban nagyon közel volt a peremhez ismét, percekre talán, mellkasát pedig megint szorítani kezdte a hívogató honvágy. Ahogy beszállt a gép hátsó ülésébe, és a parancsnok kormányzásával megkezdték a zökkenőmentes felszállást, talán hogy a saját figyelmét elterelje, beszélgetést próbált kezdeményezni a tiszttel.
- Mondja Parancsnok, jól érzékeltem, hogy nem örvend maradéktalan tiszteletnek a vezetőség körében? Mi a véleménye róluk? Milyen volt az elmúlt év, amit itt töltött, mint főparancsnok?
Nem is tudta, milyen választ várt. Nem is tudta, hogy mennyire számíthat tényleges akcióban Kayne Westerburg tudására, de szerette volna legalább, mint embert megismerni. Szerette volna bajtársként látni, ehhez pedig legalább a véleményét meg kellett tudnia olyan dolgokról, amik legalább közvetetten érintették mindkettőjüket.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Valamiért élt egy olyan tévképzet Jeremiah fejében, hogy amint kilép a seregtől, soha többé nem fog repülni utána. Ez pedig mindig elkeserítette, mert nagyon is szeretett a levegőben lenni. Az emelkedés és süllyedés kábító érzése, a menetszél, a látkép… mind-mind elvarázsolta a maga módján. Ezért is örült annyira, hogy most ismét gépen ülhetett, még annak ellenére is, hogy nem a megszokott, fedélzetes hadihajója volt. A festői táj, a távolodó, méltóságteljes szürke erődfal és a kibontakozó távoli hegyláncok látványa annyira lekötötte a figyelmét, hogy majdnem nem hallotta meg a választ a saját kérdésére. Ebben nem kizárt, hogy közrejátszott az ornithopter embertelen zúgása is, de kellett már hangosabb háttérzajon is áthallania. Értette az iróniát, és pontosan tudta, hogy egyáltalán nem szereti Westerburg parancsnok se a valódi tapasztalattal nem rendelkező tisztekből összeverbuválódott nyugdíjasklubbot, amit „Vezérkari Tancs” néven csúfolnak. Egymást se tisztelik, nem hogy azokat, akiket kineveznek. Nem tudta Jeremiah, hogy miért pont Kayne Westerburgot választották meg főparancsnoknak (azon kívül, hogy az előző valahol a nyolcvan és az élve mumifikálódás között lebegett), de pontosan sejtette, hogy nem úgy sült el nekik ahogy tervezték. Talán csak kezdeni kellett magával a parancsnokkal valamit, és ez tűnt megfelelő helynek – mondjuk egy jó bábnak a kezükben. Az viszont nyilvánvaló, hogy ennél több marionett-kötélre lesz szükségük, ha le akarják fogni őt.

Nem tudott vitatkozni azzal sem, hogy újításra volt szükség a városvezetésben. Történelemből soha nem volt jó, ha csak nem hadtörténelemről volt szó. De abból is kitűnt, hogy nem szerettek kísérletezni az öregek – ez nem kizárt, hogy pusztán öregségük tényéből fakadt. Az pedig teljesen egyértelmű volt, hogy miért is piszkálták a tapasztalatlansága miatt. Az átlag katonának a biztonság kell, aki majd az életet jelenti a harcmezőn. A vezérkarnak meg a tapasztalat, aki majd megcsinálja helyettük a munkát. Nem akart feltételezésekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy mennyi tényleges harci tapasztalattal rendelkezett a parancsnok. Nem is számított igazából, mert az egyéni gyakorlat, a tehetséges fegyverforgatás meg a stabil fegyvertartó kéz igencsak keveset ért, ha emberek tucatjait kellett éppen menedzselnie a harcmezőn. Mindennek ellenére megelőlegezte ezt is Kayne Westerburgnak. Főleg azért, mert szerette volna nem utálni, mint a többi volt felettesét.
A kérdésére először csak felnevetett. JC-nek a bajtársai hívták, nem a felettesei. Nekik Cooper tizedes volt. Most legfeljebb „Cooper ügynök” születésére számított, de nem JC feltámadására. De nem bánta. Legalább a szándék megvolt Westerburg parancsnokban a nyitásra, és ezt értékelte.
- Látom éles a szeme és a füle is. Persze, szólíthat így. – Majd nevetése mosollyá szelídült. „Itthagyni a bajtársait.” Soha nem gondolt a leszerelésére így. - Sajnos olyan lehetőséget kínáltak, amit nem tudtam kihagyni. Már nem az Akadémián, hanem a Sinarin-i Birodalmi Hadbíróságon. Fél éve az elsők között voltam az EAF Brewer fedélzetén, akiket a légierő kiküldött biztosítani a Peremet. A műveletről nem kell azt hiszem beszámolni, mert magának kellett aláírnia. A részletekről pedig elég annyit elmondanom, hogy mi sikerünk minden feletti prioritást, az átlag szerencsevadászok pedig többnyire a lövéseinket élvezték. Amikor pedig erről említést tettem egy jelentésben három hónapja, beidéztek a hadbíróságra. Tizenhat év szolgálatomra tekintettel felajánlották, hogy ha nem tetszik, akkor megengedik, hogy leszereljek. Szóval most az Akadémiának dolgozom. De ne aggódjon, sejtem, hogy maga erről nem is tudott. Nem tud mindenütt ott lenni, és nem is tehet sokat ellene.
Próbálta Jeremiah álcázni nagyon alaposan, hogy mennyire felkavarta az eseménysorozat, és talán sikerült is neki. Az örök félmosolya nagyon ritkán fagyott le az arcáról, és most sem engedhette, hogy valódi érzéseiből többet lásson meg Westerburg parancsnok. A Perem nem volt túl messze a várostól, főleg nem ilyen fürge gépen, legfőképp nem egy olyan pilóta kezében, mint a parancsnok. Ahogy előre nézett, alig néhány perc repülés után sebesen közeledni kezdtek az ott állomásozó léghajók és támaszpontok, valamint az elvágott mélyedés határán túl sűrűsödni kezdtek a fák, majd pedig a táj beleveszett a Perem idegen rengetegébe. Jeremiah szíve nagyot dobbant, de egyelőre megemberelte magát. Majd civilek mentése után (és közben) felfedezhet. Nem tudta, hogy pontosan hová kellett érkezniük, de miután Westerburg parancsnok azonosította magát és átengedték őket a légikordonon, fegyverét ellenőrizve még pár szót mindenképpen szeretett volna intézni hozzá.
- Ha nem haragszik, egy dolgot előre bocsájtanék. Ha csak nem kezd lőni rám, teljesen elköteleztem magam az együttműködésre. Azonban a Peremen több tapasztalatom van, és ha ez életet ment, felül fogom bírálni a döntéseit. Ne vegye személyes támadásnak a dolgot, bárkivel megtenném. De elég életet láttam elpazarlódni a Peremen ahhoz, hogy ne tegyek semmit. Legyen szó a civilek életéről, a katonái életéről, az én életemről, de az önéről is. Nem fogom hagyni, hogy megölje magát tapasztalatlanságból.
Remélte, hogy nem tűnt fenyegetőnek, amit mond, és nem érti félre Kayne Westerburg a szándékait. Jeremiah rajongott a Peremért, de a gondolatától is felkavarodott a gyomra, hogy még egyszer végignézze azt a szeretett Peremén, amit korábban.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Jeremiah nem tudott nem elmosolyodni a parancsnok megindultságán. Még szerencséje, hogy úgy ült, hogy ne lásson rá rendesen. Valóban, minden ilyen hirtelen érzelemmegnyilvánulásakor úgy érezte, hogy Kayne Westerburg fiatalodik két-három évet a szemében. Igyekezett azért fenntartani a professzionalizmus látszatát, és nem rögtön letörni a tettvágyat. Ez már valami olyan volt, amivel a vénemberek a vezetőségben nem rendelkeztek, és nagyra értékelte, hogy Kayne még igen. Nem tudta objektíven felmérni, hogy mennyi mozgástere volt a vezérkari tanács mellett neki, de valamiért belül bizakodó volt még ő is kicsit. Úgy tűnik átragadt rá a fiatalos lendület – nem mintha a maga harminc évével annyira idős lett volna.
- Segítek, ha tudok. Bár kétlem, hogy sokat tehetnék. Nem vagyok a Légierő része már. Az akadémia színében meg nem tehetek sokat. De ami tőlem telik azt megteszem. Erről viszont majd a küldetés után. Egyelőre koncentráljunk a civilekre.

A perem mocsarai mindig gyönyörrel töltötték el a szívét. Különösen azokat a részeket szerette, ahol erdőségek környékén nem csak vékony szálú vízinövények, hanem valamiféle sűrű moha is borította a vízfelszínt. Beljebb korhadt fatörzsek is meredtek ki a vízből, mintha csak valami hatalmas, halott élőlénynek a rég tisztára nyúzott koromfekete, égett csontjai lennének. A zavaros vízfelszín szinte beleolvadt az ólomszürke égboltba a távolban, messziről is veszélyesnek tűnő, gigantikus halálmezővé varázsolva a helyet. Jeremiah mindig is paradox vonzalmat érzett a legalább életveszélyes lápvidék iránt, de nem annyira, hogy beleölje magát véletlenül. Nagyra értékelte tehát, hogy Westerburg parancsnok kikérte a véleményét, mert így határozottan tudta elutasítani az ötletet.
- Két okból sem jó ötlet. Egyrészt ha bárki elsüllyedt ott, azt mi nem fogjuk fentről ilyen könnyen megtalálni. De kétlem, hogy a nyílt vízfelszín környékén kerültek volna bajba, az erdő fái között meg egyszerűen nem fér el a thopter. Viszont, az Akadémiáról egy igazi különlegességet hoztam, amivel tudok a víz felszínén járni, ha kell. Szóval a felderítést majd rám bízhatja. Sőt, még jó is lesz, ha valaki figyeli a hátam. Merthogy szerintem a tőzeges részben süllyedhettek el, ott a moha is hosszú szálú, nehéz észre venni hogy hol életveszélyes a talaj.
Remélte, hogy nem sértette meg vele a parancsnokot, de ez volt mindkettőjük részére a legbiztonságosabb út. Ha meg meghaltak volna véletlenül, nincs, aki megmentse a civileket, szóval legalább jogosnak érezte a tanácsot.
- Ha lehet egy javaslatom, szálljunk le. Nagyon furcsa nekem, hogy nem küldtek néhány felderítőt a civilekért legalább. Vagy a dolgaikért, ha itt is seggfej az őrposzt kapitánya. Minden esetre jó lenne megtudni, hogy mi is a jelenlegi helyzet odalent.
A speciálisan kialakított őrposzt volt talán a legbelső a mocsár előtt. Nem is tudta Jeremiah, hogy a leszállópályát hogyan alakították ki, de elég volt egy cirkálóra is. A Perem fontosságát mutatta, hogy mennyi fegyvert halmoztak fel ott, ami mindig is gyanakvásra adott okot számára – mire kellett az a sok lőszer és fegyver, ha alig találkoztak bármi veszélyessel eddig? Ennek átgondolása azonban még váratott magára. Előbb civileket kellett menteniük – neki pedig felszerelést tesztelnie.

Friend of Foe?

Ahogy a mocsár fölé repültök, úgy érezhetitek mind a ketten, mintha odalent minden mozgásban lenne. Érzékcsalódás, ez egészen biztos, mégis különös, hogy a fák lombjai hullámzanak, a vízfelszín csavarodik, és ami még különösebb, hogy az ornithopter műszerei is megzavarodnak. A mutatók ugrálnak, a rádió recsegni kezd, és minél távolabb mentek a Perem szélétől befelé, az egész annál rosszabb lesz.
Szerencsére Kayne-nek van elég gyakorlata ahhoz, hogy különösebb gond nélkül le tudja tenni a gépet a műszerek nélkül is, és szinte alig landoltatok, amikor egy tiszti ruhába öltözött, meglehetősen zaklatott ember siet elétek.
- Westerburg parancsnok, Sinannak hála! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan… megérkezett. – akadt meg egy pillanatra, amikor realizálta, hogy a parancsnok személyesen jött el a Peremre, holmi civilekért. Jeremiah-nak haloványan ismerős lehet a tiszt, de igazából nem tud hozzákötni semmilyen konkrét emléket, se jót, sem rosszat. - Fowler vagyok, ennek a helyőrségnek a kapitánya, bizonyára szeretnének értesülni a fejleményekről, jöjjenek! Megkínálnám teával, de sajnos kifogytunk belőle és akadályozzák a szállítmányt, így már csak rum maradt, de ha szeretné… – próbált nagyon udvariaskodni, ám hogyha rászóltok, hamar rá is tér a lényegre.
- Nem tudom mennyire vannak tisztában az itteni helyzettel. Próbáljuk tudatosítani az emberekben, főleg a telepesekben, hogy a Perem nem biztonságos, és fogalmunk sincs, hogy mi van odabent. A mocsár nagyon megnehezíti a felderítést, de erről már biztosan olvastak jelentéseket. Ez a karaván öt napja indult útnak a határozott tiltás ellenére, teljes titokban, sajnos nem tudjuk lefedni a teljes határt, mert biztos látta odafent, hogy a műszerek… Hát nem éppen pontosan működnek idelent. Interferencia, már szóltunk az akadémiának, hogy vizsgálják ki, de nem jövedelmez elég jól, hogy előre vegyék a listán. Talán majd most… – itt hirtelen elhallgatott, majd megköszörülte a torkát, és folytatta, miközben mindenkinek töltött a rumból, akár kértétek, akár nem.
– A talajon követtük őket, ameddig tudtuk, és találtunk is nyomokat a vízfelületek túloldalán is, de azután eltűntek egy ponton. Lovak, szekerek, csomagok, lábnyomok, minden, mintha a föld nyelte volna el, illetve talán elhúzta, a nyomkövetőnk úgy tudta leírni, mintha valaki vagy valami testeket húzna a földön, de a legkülönfélébb irányokba, de mintha a növényzetet mindez nem érintené, csak a talajt, vagy hát amennyi talaj itt van. Elég különös az egész. Egy ponton még korábban találtunk egy félig beragadt szekeret, de ennyi. Azért kértük a légierő segítségét, hátha valamit látnak fölülről, amit mi nem, ami segíthet, hogy egyáltalán merre induljunk el. Elég… fontos lenne megtalálnunk ezt a karavánt, még ha páran már mondták, hogy hagyjuk a francba, mert biztos elsüllyedtek a mocsárban, arra is bizonyíték kéne, meg akkor legalább felszerelés maradványokat találtunk volna. Már az is kisebb csoda, hogy a mocsáron átjutottak, azt tippeljük, hogy hetek óta építették a tutajokat titokban.
Ez után elhallgatott, de ha van további kérdésetek, most feltehetitek neki.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Jeremiah eleget repült ahhoz, hogy felismerje a rotorok által felborzolt lombkoronákat. Ez nem olyan volt. A cirkálójukat annak idején sokkal erőteljesebb hajtóművek tartották a levegőben a thopter szárnyainál, de azok sem generáltak olyan különös mozgást, mint most a növényzet. Gyanította, hogy valamilyen anomáliával lehet dolguk, és ahogy az iránytűk és műszerek irreguláris pörgését látta, valószínűleg mágneses lehetett. Ezekről sokat hallott annak idején az első pilótáktól, meg a fegyvere is ilyen alapon működött félig, és ott is mindig megzavarodtak a felszerelt mérők kijelzői a lövés pillanatában. Kayne Westerburg szörnyen tehetséges pilótának bizonyult viszont, és úgy tette le a gépet szemre, mintha sohasem használt volna műszereket hozzá. Ahogy kiszálltak, egy zavart fejvakarás mellett mosolygott a parancsnok megjegyzésére.
- Hát, az túlzás, hogy erre gondoltam… De demonstrációnak jó lesz.
Az őket fogadó tiszt majd’ hasraesett sietségében, de amennyire tudta megőrizte katonásságát, és azért tisztelgett a parancsnok felé előbb, aztán a veterán irányába is. Nem ismerték nagyon egymást, és amíg be nem mutatkozott, a nevére sem emlékezett. Fowler. Nem közvetlenül a kötelékükben szolgált, így Jeremiah semmi említésre méltót nem tudott felidézni róla. Talán a tiszt sem őróla. Westerburg parancsnok gyorsan helyre igazította a katona figyelmét, és az rögtön a támaszpontra invitálta őket. Amikor a rum került felajánlásra, Jeremiah azért burkoltan jelzett a szemével, hogy érdekelt a kérdésben, még ha társa nem is. Sőt, értette válaszából az utalást, de egy korty rumtól nem rúgott be még senki. Meg amúgy is, ő járt vizen, nem Kayne Westerburg. Némi folyékony bátorítás nem ártott ilyenkor.

A telepesekkel kapcsolatos problémák nem voltak egyediek. Nem véletlenül lett ez az egyik kulcsfontosságú pontja Jeremiah leszerelésének is. Örült, hogy már csak határozottan tiltják őket, nem pedig lelövik, amennyiben nem hajlandóak engedelmeskedni. Ez mérhető előrelépés volt a régi állapotok felé. Gyanította, hogy a papoknak is lehetett köze az enyhüléshez – végül is meghódítani a Peremet szent küldetés SInantól. Az egy másik kérdés, hogy a telepeseknek ehhez sem a felszerelésük, sem pedig a szaktudásuk nem volt meg. Az akadémia említésénél összenézett Kayne-el. Nem igazán volt benne biztos, hogy a kapitány mire céloz. Nem tudta, hogy ő hogy fog besegíteni az akadémiát illetően, de Jeremiah határozottan bólogatott.
- Mindenképpen megsürgetem a munkaadóimat.
korábbi elhatározásának megfelelően ő elfogadta a rumot, majd mindenféle ceremónia nélkül megitta. Nem volt sok, de nem is ez volt a lényeg. Az együtt ivás mindig is jelzésértékű volt a katonák között. „Együtt iszunk”, „együtt eszünk”, „ugyan azért harcolunk”… A bajtársiasság jele volt, így nagyon is szeretett volna nem kilógni az őrposztról, amíg ott tartózkodtak. Ha pedig Kayne szúrósan néz rá emiatt, hát vállat von. Nem célja az ellenségesség, de a régi szokásoktól nehezen szabadul. Az azért megnyugtatja, hogy nem zárkózik el az ötlettől visszatérésük után. Jeremiah próbálta kiszűrni a fontos információkat Fowler beszámolójából. Vontatott testek. Érintetlen növényzet. Elnyelte őket a föld… Különösen a növények említése zavarta Jeremiah-t. Gyakorlatilag bármi megtörténhet a Peremen. Ha esetleg valahogy olyan növények ezek, amik képesek emberre támadni, az különös veszélyt jelentett. Lenne értelme: Mi más vonszolna úgy bármit is, hogy pont érintetlenül maradjanak, ha nem ők maguk? Harmatfű, hízóka, kancsóvirág – nem voltak ismeretlenek a ragadozó növények a régi világban sem, miért ne lehettek volna Vahe fantáziájában is? Csendben hálát adott Tsvignek, hogy épp most adott lángszórót az akadémia a kezébe. Ha beigazolódik az ötlete, nagyon jó szolgálatot fog tenni neki. Értékelte a parancsnok előrelátását is a civilek felé, a tutaj pedig valóban jól jött. Először ő maga a szárazföldön akart haladni, de ha tényleg igaza van, és tényleg a növényekkel van baj, akkor jobb a vízen, a part mentén keresni. A kéréslistát még kiegészítette azért:
- Ha esetleg az, ami megbolondítja a műszereinket megbolondítaná a lámpánkat is, néhány klasszikus lámpást és lámpaolajat is vinnénk, a biztonság kedvéért. Nem lenne jó, ha kint maradnánk estére, de fel kell készülni a lehetőségre. Továbbá, nem tudom, hogy van-e jelzőpisztoly Westerburg parancsnok felszerelése között, de ha nincs, akkor azt is. Ha csak egy részére találunk rá a civileknek, akkor jelzünk, és ha küldenek néhány katonát az megkönnyíti az expedíciót. Ha pedig van néhány jelentésük a korábbi próbálkozásokról, esetlegesen írott beszámolók, azt elvinnék, hogy hatékonyabban tudjunk dolgozni.
Jeremiah készen állt az indulásra. Ahogy mondta, nem szerette volna kint tölteni az estét, amennyiben csak módja volt erre. Ehhez pedig mihamarabb indulniuk kellett. Elvégezte azokat a beállításokat felszerelésén, amit nem volt ideje ideúton vagy a főhadiszálláson, és végre bekalibráltam a lángszórót is. A dobozom hátra kellett hagyni, így most teljes felszerelésben díszelegtem. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt elég kompakt a lángszóróm az egykezes használathoz, de megelégedtem egyelőre ezzel a verzióval is. Végső soron rajtam állt, hogy lesz-e ilyen a jövőben, szóval szerettem volna a legtöbbet kihozni a tesztelésből.

Friend of Foe?

A kéréseitekre Fowler bólogatott.
– Hogyne, hogyne, adjanak negyed órát és megszervezek mindent. – lehajtotta az italát, majd kilépett az őrszobáról és rögtön gyors parancsosztogatásba kezdett. Hárman ugrottak a segítségére, egy elszaladt a munícióért, egy másik rögtön csónakért és az átkelést segítő felszerelésért rohant, a harmadik az egyéb felszerelésért futott, mint lámpa, kötél takaró a túlélőknek. Még egy jelzőpisztolyt is kerítettek.
A jelentések kérdésére Fowler megvakarta a tarkóját.
– Jelentés… az még nincs. Nem akarjuk ilyesmivel terhelni a parancsnokságot, hogy jelentést küldünk minden apró-cseprő ügyről, főleg nem azokról, amiknek még nincsen lezárásuk. Úgy volt, hogy majd ha van bizonyosság, hogy végleg elvesztek a telepesek, vagy megkerültek akkor majd összefoglaljuk a tapasztalatokat. De mint mondtam, eléggé fontos, hogy megtaláljuk őket, szóval ezért bátorkodtunk segítséget kérni. Azt nem gondoltuk, hogy a parancsnokúr személyesen jön… – láthatóan zavarban volt, és kereste a szavakat. Kicsit még izzadt is.
Szerencsére az egyik kiskatona hamar beszaladt, zavarában ő is tisztelgett felétek, utána pedig tájékoztatta Fowlert, hogy minden készen állt.
– Nos ha nincs más, akkor sok szerencsét önöknek. Várni fogjuk a másik léghajót, hogy segítsen elvinni a civileket, ha megkerülnek… Hány ember adjak maguk mellé? – kérdezte. Azt valahogy nem gondolta, hogy ketten mennétek be az erdőbe, bár felderítőcsapatnak talán nem is kellett több.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

A katonák készségessége nem furcsa Jeremiah-nak. Ha az előző parancsnok valaha ellátogatott volna az ő őrposztjukra, ők is ugyan ilyen készségesek lettek volna. Legfeljebb kevésbé kapkodóak. Vagyis, valahogy úgy tűnt, hogy csak Fowler ideges, de ő nagyon. Leginkább pedig akkor, amikor a jelentésekről kérdez. Nem írtak jelentéseket? De hát minden expedíció után kötelesek a felderítők jelenteni az ügyeletes tisztnek, neki pedig naplózni az eseményeket. Ez része a hadsereg felülvizsgálhatóságának. Még az ő seggfej ezredesük is naplózott annak idején minden egyes lelőtt civilt – az egy másik kérdés, hogy úgy jegyezte le, hogy ezek a civilek fenyegették fizikailag is az expedíció sikerességét… Ennek ellenére nem akart gyanakodni Fowlerre. Vagyis nem nyíltan. Majd óvatosan beszédbe elegyedik az emberekkel, akiket velük küldenek. Mindent megadott nekik a tiszt a művelethez, szóval nem volt oka panaszkodni rá egyelőre. Az meg végső soron a légierő problémája, ha ismét túlkapások történnek. Ez már nem az ő dolga és nem az ő felelőssége. Valahol azonban legbelül ott birkózott benne a tapasztalaton alapuló óvatosság a bajtársias bizalommal, és egyelőre nem tudta, melyiknek kellene engednie. Végül egy mosollyal rákacsintott a kapkodó Fowlerre, amikor az a jelentések hiányáról magyarázkodott.
- Azért a biztonság kedvéért írják le a felderítők jelentéseit, nehogy beessen valami magas rangú tiszt, aki elkéri.
Jeremiahban egy pillanatra felmerült a korábbi eszmefuttatása alapján, hogy azért ajánlottak fel ilyen készségesen embereket melléjük, hogy szemmel tartsák őket, de ismét csak elhessegette a gyanút. Most nem ennek volt itt az ideje. Ő specifikusan soknak tartotta a három embert – az pont eggyel több, mint ahányan ők vannak – de vészhelyzet esetén jobb, ha van aki visszakíséri a civileket vagy vissza tudnak küldeni, szóval elengedte a dolgot.
- Eredetileg azért szerettem volna látni a jelentéseket, hogy pontosan tudjam, mire számíthatunk odakint. Ha nem állnak rendelkezésre ilyenek, akkor viszont mindenképpen olyan három emberre lenne szükség, aki ismeri a terepet. Kérhetném, hogy a rendszeres felderítőik legyenek azok? Akiket általában a konvoj keresésére küldtek ki. Ez nagyon fontos lenne, hogy ne fussunk fölösleges köröket odakint, és minél gyorsabban ráakadjunk az eltűntek nyomaira. Kérem. – Nyomta meg a végét. Remélte nagyon, hogy nem fog a tiszt kifogásokat keresni, mondjuk hogy „már kint vannak az illetők” vagy hogy „sajnos nem elérhetőek, mert visszaküldtük őket”, vagy bármi hasonlót úgy általában. Mert ha igen, akkor Jeremiahnak nem lesz oka visszafogni a gyanúját. Nagyon szeretné megváltozni látni a légierő működését, és ezért nagy reményeket táplált a mostani hozzáállás felé. Remélte, hogy nem most kell itt ennek a kialakulófélben lévő képnek összetörnie. Bármi is legyen a tiszt válasza, Jeremiah már a közlegények által előkészített tutajok felé sétált. Sok mindenük volt, csak vesztegetni való időjük nem. Meg abban is biztos volt, hogy Kayne Westerburg sem lesz olyan készséges, ha nem sikerül a mentőakció.

Friend of Foe?

Fowler a jelzőpisztoly ügyén még elküldte az egyik kiskatonát, hogy kerítsen egyet, azzal legalább rendelkeztek, ám amikor specifikáltátok, hogy mégis milyen embereket szerettetek volna magatok mellé, gondterhelten megvakarta a tarkóját.
- Ezzel sajnos probléma lesz. Nem jut minden helyiőrségbe katonaorvos, ezért forgóban dolgoznak, a legközelebbi is kettővel odébb van, nagyjából fél nap, mire visszaér a leggyorsabban, ha szólunk neki, hogy a parancsnokúr személyesen látogatott ide, akkor biztos csipkedni fogja magát, de akkor is várniuk kellene holnap reggelig. – húzta el a száját. A katonaorvos értékes jószág volt, de nem voltak kevesebb veszélynek kitéve a terepen, mint bárki más, viszont sokkal nehezebb dolog volt őket pótolni. Kayne tudhatja, hogy ebből egyébként is hiány van, de Sinarin vonakodik csipkedni magát, hogy képzett embereket küldjenek ide, akik már beléptek a hadsereg kötelékébe, de orvosi képzésük is van, és egyelőre nem ítélték olyan fontosnak az egészet – nyílt fenyegetés híján – hogy elkezdjenek orvosokat besorozni. És mivel Sinarinból nem jött erre utasítás, ezért az estrance-i orvosok is szívesebben ülnek egyelőre kényelmes praxisaikban, minthogy kimenjenek a terepre, és sok feladatot így is Tsvig papnői látnak el.
Nincs jobb hír a tapasztalt felderítőkkel kapcsolatban sem.
- Öten vagyunk itt, három embert tudok adni maguknak, de egyikük sem tapasztalt felderítő. Huxley és Magee kétszer volt kint a terepen eddig, Newton és Spruston pedig egyszer. Goldmann most jött, egy hete talán, de víziszonya van, és hányt amikor kivittük szóval ő igazából egyszer sem, inkább a helyiőrségben lát el feladatokat, írkod meg ilyenek, hogy hasznát vegyük, de egész jó levest főz. Szóval gondolom Huxley és Magee mennek, meg vigyék Sprustont, ő afféle tudós lélek, az apja valami biológia professzor az egyetemen, talán hasznukra lesz.
Ez után parancsokat harsog a három érintettnek. Amikor felsorakoznak láthatjátok, hogy mind a hárman nagyon fiatalok, Spruston a legfiatalabb a tekintete álmodozó, és gyakran nézett el a messzeségbe, úgy tűnt ő tényleg akart menni, és JC talán észre is veheted azt a vágyakozást és szerelmet a Perem iránt, ami téged is megkörnyékezett amikor itt jártál. Magee és Huxley valamivel idősebbek, előbbi göndör barna hajú, viszont enyhén vágott szeméből és filigrán alkatából láthatjátok rajta, hogy legalább negyedrészt tündér, de az is lehet, hogy félig, Huxley pedig kesehajú és patkányképű viszont nagyon erős keze van, izmosabb is a többieknél, de nem is tűnik teljesen hülyének.
Fowler még kikísért titeket a tutajhoz.
- Azzal kapcsolatban, hogy mire számíthatnak… hát csak azokra, amiket már a legelején lejelentettek. A mocsárban szúnyogokra, a növények szúrósak és valahogy… reagálnak az érintésre, melyik-melyik vérmérséklete szerint… Páran más helyiőrségekből túljutottak a mocsáron, ott mondták, hogy erdő van, bár nem hasonlít semmire, amit eddig láttak, és… hát azt beszélik folyton változóban van, nagyon könnyű eltévedni, az örvények gyakran átrendeződnek, de amiket ott hagynak útjelzőnek, az azért a helyén marad, mint tudják a morzsák abban a mesében. Szóval ki lehet igazodni, csak kicsit máshogy, de vannak akik meg azt mondják az egész érzékcsalódás csak, ezt döntsék el maguk.
Ez után viszont búcsút vesz tőletek, és minden készen áll, emberek, felszerelés, amit kértetek, hogy elinduljatok a tutajon. Csak amikor hallótávolságon kívül értek szólal meg Huxley, visszapillantva a helyiőrség felé. Fowler éppen akkor megy be az épületbe.
– Maga tényleg a parancsnok? – néz itt Kayne-re. – Nem gondoltam, hogy Hodgkinnak ilyen magasra ér a keze.
– Nem-e? – nevetett fel Magee. Alapvetően vidám természetű fickónak tűnt. – Mert mit gondolsz meddig ér neki? Szerintem bele tudna nyúlni a Császár zsebébe is ha akarna. Már elnézést. – pillantott itt ő is a parancsnokra.
Úgy tűnik elég beszédesek és barátságosak, főleg most, hogy a felettesük már nem hallja.
- Elvisszük magukat oda, ahol a nyomokat találtuk remélem még meglesznek.
– A lila virágokat kell követni. – szólalt meg váratlanul Spruston. – Múltkor is mondtam.
– Mondtad, én meg azt mondom, hogy ne gyere megint a botanikus faszságaiddal. A nyomokat kell követni, és most emberéletek múlnak rajta. Ne égess le minket a parancsnokúr előtt. -szólt rá erélyesen Huxley.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Jeremiah erőltetett mosollyal nézett végig a három melléjük rendelt katonán. Fiatalok voltak – ettől függetlenül nem tapasztalatlanok, csak fiatalok. A fiatal elme pedig gyakran olyan dolgokra sarkallja az embert, ami könnyen a vesztébe sodorja az embert a Peremen. Nem tudhatta persze ennyiből, hogy mennyi ideje vannak itt, de még éltek, ami pedig legalább némi reményt gyújtott benne. A parancsnok szabadkozásán érzi, hogy legalább ő is aggódik miattuk, ha más nem, így csak legyintett egyet az arca előtt.
- Sebaj, hátha pozitívan csalódunk majd. Eddig is életben maradtak valahogy.
Végül mielőtt felülnek a csónakra, Fowler megjegyzései tovább igazolják az elméletét a növényekkel kapcsolatban. Akaratlanul is megigazította a lángszórója becsavart üzemanyag-palackját, mikor már kisiklottak a vízre és Fowler visszatért ügyes-bajos őrposztkapitányi dolgaihoz a távolban. Ahogy pedig a távolság nőtt az autoritástól (bár a legmagasabbal szó szerint egy csónakban eveztek), úgy nőtt meg a katonák beszédkedve is.
– Maga tényleg a parancsnok? Nem gondoltam, hogy Hodgkinnak ilyen magasra ér a keze. – A Huxley nevű, nagyobb darab bajtárs gyanakodva nézett végig Kayne-en. A megszólított ezt igyekezett figyelmen kívül hagyni, láthatóan bölcsen.
– Nem-e? Mert mit gondolsz meddig ér neki? Szerintem bele tudna nyúlni a Császár zsebébe is ha akarna. Már elnézést. – Magee, aki láthatóan is legalább némi tüdérvérrel rendelkezett (úgy tűnik, hogy sok minden belefért a százév békébe), szintén szórakozottan vizsgálta a parancsnokot. Nem tűntek rossz társaságnak az előzetes aggodalmaik ellenére. - Elvisszük magukat oda, ahol a nyomokat találtuk remélem még meglesznek.
– A lila virágokat kell követni. – Kapcsolódott be az eddig hallgatag Spruston is a beszélgetésbe. Jeremiah már korábban meglátott a srácon valamit, amit legtöbbször a tükörben szokott saját magán. Valahogy tudta, hogy őt is megérintette a Perem. Az erre való kitérésnek még nem volt itt az ideje, meg a korábbi bajtársai is hülyének nézték miatta. Szóval el is határozta, hogy mindaddig nem hozza fel, amíg maga a srác nem tesz említést róla. – Múltkor is mondtam.
– Mondtad, én meg azt mondom, hogy ne gyere megint a botanikus faszságaiddal. A nyomokat kell követni, és most emberéletek múlnak rajta. Ne égess le minket a parancsnokúr előtt. – Csapta le jóformán a társa, bár nem gondolta JC úgy, hogy a szégyen bármilyen motiváló tényező lett volna itt. Nem értették, amit Spruston értett, és ez nagyon zavarhatta őket. Fel kellett némileg oldani ezt a feszültséget. Mielőtt azonban kérdezhetett volna, Kayne Westerburg olyan főparancsnokosan megpróbálta megragadni a beszélgetést.
– Szeretném, ha összedolgoznánk és mindenki véleményét legalábbis meghallgatnánk. Gondolom sejtik, mennyire mérvadó most a csapatmunka. Kérem Mr. Spruston meséljen róla majd a tutajon, miért fontosak azok a virágok? - Ez őt is érdekelte, de talán előbb a bizalmukat kellett elnyerni, szóval mielőtt válaszolhattak volna, rendkívül udvariatlanul (ezért lehet, hogy a kötelékben a fejét vették volna) közbe vágott. Kiszemelt célpontja a jókedvű és beszédes Magee volt.
- Na, és mi a véleményetek Fowlerről? Most beköphetitek a főparancsnoknál, ha bármi van.
– Nincs baj vele. Mármint mind a pénzért vagyunk itt, Fowler különösen, de végülis megdolgozik érte. – Ez némileg azért megnyugtatta JC-t. Ha a katonái nem utálták a kapitányukat, nem lehetett akkora gond. Bocsánatkérően biccentett a parancsnok és Spruston felé, hogy folytathatják.
- Most már Mr. Spruston mesélhet azokról a virágokról. Gondolja, hogy követhette azokat bárki a civilek közül? Mintha nagyon meg lett volna róla győződve, hogy fontosak. – Szerencséjére ez nem zökkentette ki a parancsnokot. Bizonyára rosszabbal is van dolga egy-egy vezérkari ülésen.
- Alakzataik vannak. Annak, ahogy nőnek. Néha egy irányba mutatnak, néha köröket alkotnak, mint egy üzenet, amit nem értünk.
- Spruston meg van róla győződve, hogy a Perem él és hívja őt. – Huxley nem hagyta, hogy Spruston végig mondja a megfigyeléseit. - Ami hülyeség, mármint, miért üzennének nekünk a virágok? Nincs rájuk írva, hogy erre menjél, mert itt jó lesz.
- De persze amikor belenyúltál abba a bogárba, és megcsípett, akkor hajlandó voltál megenni a piros bogyót, amit a virág mutatott. – Spruston nagyon a távolba révedt, JC pedig követte a tekintetét, de neki nem mondott sokat a táj, a lenyűgöző szépségén kívül. - Nem tudom, hogy a telepesek követték-e őket, de mindig mutatni akarnak valamit. Amik éppen nyílnak, azok.
- Sprustonnak igaza van, a Perem él, és hív embereket. Nem tudom, hogy miért csinálja, de csinálja. - Felete JC szelíd, de határozott hangon Huxley-nak. Úgy érezte, hogy ennyit egyelőre megengedhet némi (egyébként nem tettetett) szimpátia kifejezéseként. Majd Sprustonra nézett. - Mondd csak, értesz is a növényekhez? Észrevettél magán a növényen valami furcsaságot?
- Ha ez így van könnyen követhették a  telepesek is…viszont úgy néz ki ezek mindenkire hatnak valamennyire. Amondó vagyok egyelőre érjünk el addig, ahol nyomuk veszett, ha nem találunk semmit akár a növények követését is megfontolhatjuk. - Látszólag a parancsnok is óvatosan átgondolt minden lehetőséget, de nagyon gyakorlatiasan állt a dologhoz. Spruston viszont mást tapasztalt. Ez túl mutatott a tapasztalati valóságon, ha kicsit is hasonlított az övéhez. Ha valamihez hasonlítania kellett a dolgot, a kőkörök papjainak isteni látomásai lehettek ilyenek.
- Apám botanikus. Szóval valamennyire igen, de itt a Peremen egyetlen faj sem hasonlít semmire, amit eddig láttunk. Mindent most tanulmányoznak, kategorizálnak, meg mintákat gyűjtenek, elvileg ez normális egy Ütközés után. Szóval bármi, amit mi furcsaságnak gondolunk, lehet itt normális. – Valahogy úgy érezte Jeremiah, hogy Spruston nagyon racionalizálni próbálja a tapasztalatait. Magee még hozzátette:
- Többen leírták, hogy a növények képesek a helyváltoztatásra. Vagyis, ez egy elég furcsa dolog, ugyanis magát a helyváltoztatást még senki se látta a saját szemével, csak azt, hogy nem úgy vannak a dolgok, ahogy korábban voltak. Spruston lila virágai is néha helyet változtatnak.
- Igen, de mindig szabályos alakokba rendeződnek. Mintha kommunikálni akarna. – úgy tűnik a néha-ellenséges hangnem ellenére olyan katonásan mégis csak kedvelték egymást, vagy legalább úgy-ahogy adtak egymás véleményére. JC remélte, hogy mindegyik túléli a szolgálatot, és gyakran eljárnak majd sörözni valamelyik estrance-i kocsmába. Most már felelősségének érezte, hogy egyiküket se vigye el a Perem. Mert ha a Perem életet kíván, akkor annak az életnek neki kell lennie.
- Én sajnos nem vagyok botanikus, csak sokat olvastam szabadidőmben. De azt még én is tudom, hogy a ragadozónövények szeretik becsalogatni az áldozataikat. Mint a harmatfű a ragacsos cseppjeivel. Szóval legyünk nagyon óvatosak. Főleg, ha mozogni is tudnak. – Zökkent vissza JC, és át is futotta fejében a lehetőségeket. Végre kimondhatta az elméletét, és remélte, hogy nem nézik hülyébbnek, mint Sprustont. Azzal még meg tudott birkózni. --  Nem volt egyébként semmi más ami különös? Valami a szagával? Bódultság, képzelgések?
- Spruston, említette, hogy a virág mutatta a piros bogyót, amit Huxley megevett. Nem volt veszélyes elfogyasztani valamit, ami itt terem? Nem volt rossz hatása a szervezetükre? Miért kellett egyáltalán megenni? – A parancsnok kérdései ismét a realitások talaján mozogtak. Valóban, nem tűnt a legjobb ötletnek, de ha még Huxley életben volt, nem rejthetett komoly veszélyt a bogyó. Sőt, egy pillanatra még az is megfordult a fejében, hogy a növények nem megenni, hanem megvédeni akarták valamitől a telepeseket. Vagy biztosítani a prédát.
- Akkor már mindegy volt, hogy mit eszek meg. A bogarak mérge úgyis elvitt volna, Spruston meg biztos volt benne, hogy a növények segítenek, szóval megettem. Nem volt rossz íze, és egy óra múlva jobban lettem. Aztán persze lehet arról vitatkozni, hogy a bogyó gyógyított-e meg, vagy kicsit túlságosan pánikba estünk a csípésektől. – Huxley jókedve őt is jobb kedvre derítette, de nem volt mit szépíteni a dolgon, a Perem veszélyes volt. A bogarak közül a saját világukban is volt elég mérgező, más világokról nem is szólva. Tudta JC, hogy Huxley helyében ő is gondolkodás nélkül ette volna meg a bogyót.
- A növény volt. Biztosan. De egyébként a szagukkal nincsen semmi, nem mintha annyira próbálgattuk volna. Bóldultság meg képzelgés... hát az van, de nem a virágtól. Vagy hát nem ettől a virágtól, de sok felderítő mondja, hogy van beljebb egy rész ami... furcsa dolgokat csinál az ember fejével. - Egy percig nem kételkedett Spruston véleményében. Minél közelebb voltak a Perem közepéhez, annál veszélyesebb volt a terep.
- Szerintem amúgy ezért nem találjuk őket. Betévedtek oda a kocsikkal, és nem találtak ki, azt meg nem tudjuk, hogy mi van azon a részen, mert hát senki se akar ott bolyongani örökre, ezért ameddig a tudósok nem fejtik meg mi okozza azt a különös zavart és hogy lehet semlegesíteni, addig tilos a belépés. – Tette hozzá Magee. Jeremiah is szinte biztos volt benne, hogy ennek köze lehetett a dologhoz, és nagyon örült, hogy kísérleti ruháján gázmaszk is volt. Sokat mondóan pillantott Kayne-re, majd felvette a szerkezetet. Szerencséjére a hangját nem torzította nagyon, és ki is látott belőle rendesen. Remélte, hogy a többiek is követik a példáját.
- Hát, bármi is legyen, megkeressük őket. Egyébként mióta vannak a seregnél? Csak mert nekünk annak idején lőni kellett a civilekre, nem kimenteni őket... – Nevetett keserűen Jeremiah, hogy egy kicsit elterelje a témát, és megtudjon esetlegesen egy-két olyan dolgot, ami már régóta motoszkált a fejében. Miért változott meg ennyire a sereg hozzáállása a civilekhez? Amikor nem voltak közel, a sorsukra kellett hagyniuk őket. Amikor közeljöttek a támaszpontokhoz, lőni kellett. De megkeresni őket egyszer sem.
- Van maguknak is? – Úgy tűnt a parancsnok értette a célzást, és óvatosan nyomatékosította is a többiek felé.
- Gázmaszk? Van valahol. – Magee gyorsan áttúrta a menetfelszerelésüket, Eddigre pedig Huxley már fel is vette a sajátját. Magee folytatta a kérdésére a választ. – - Hát... Ez nehéz téma. Egy hónapja vagyunk itt, de hallottunk mi is... dolgokat. Azt mondják csak elrettentés, az ő érdekükben, mert ha nem tennék még sokkal több lenne az áldozat, és a legtöbben pár lövés után tényleg visszafordulnak. Fowler is azt mondja meg kell fékezni a tömeghisztériát, hogy mindenki nekiinduljon, de ez a csapat akik után most megyünk hát...
- Ne szépítsd. Van köztük egy gazdag kölyök, egy Hodgkin, tudják, mint a bányászfamília. Na az ő fia. Hodgkin kurva sokat fizetett Fowlernek, hogy hozzuk vissza a gyereket egészben, a többiek nem érdeklik. – Jeremiahnak végre összeállt, hogy miért emlegették a katonák korábban is Hodgkin-t, és hogy neki is honnét volt ismerős a név. Az ő családja is bányászattal foglalkozott, bár ők csak egy kisebb sóbányát üzemeltettek. A Hodgkin név viszont minden nemes körében ismerős lehetett, akik valaha is bármit kitermeltek a földből. Ha más nem, hát vagyonukról és befolyásosságukról. Nagy sóhaj szakadt fel belőle – hát akkor nem változott a sereg. Van az a pénz, amiért nem kell lőni. Ekkor észrevette, hogy Spruston nem nyúlt maszkért, bár ott hevert mellette a felszerelésére csatolva. Szokásos derűjével szólt.
- Inkább hozzunk vissza mindenkit. És tudjuk meg azt is, hogy mit akar a Perem tőlünk. De ehhez magunkat is haza kell hoznunk. – A végét egyenesen Sprustonnak intézte, és fejével a gázmaszk felé bökött.
- Tulajdonképpen mondhatjuk azt, hogy a telepeseknek rendszeresen nyomuk vész, illetve ki tudja, hiszen nem hallani róluk? Vagy tudnak konkrétan olyanokról, akik visszafordultak?
- Ne féljenek, a Perem nem fog bántani engem. És felüdülés Estrance után ilyen levegőn lenni. – Szinte sajnálta, hogy erre kellett bátorítania a srácot. Értette, hogy ne értette volna. Pontosan tudta, hogy mit érez. Itt volt ő is otthon. Végül azért a felszerelésért nyúlt. Úgy tűnt, hogy a főparancsnok szava azért erősebb a perem hívásánál. – Persze, ha parancs, az más.
- Amíg nem ismerjük maradéktalanul ezt így erős kijelentésnek érzem, úgyhogy kérem, tegye fel.
- Sok telepesnek veszett nyoma főleg az elején. Aztán persze ott voltak azok, akiket a lövések se rettentettek el... De a legtöbben visszafordulnak mostmár, és próbálnak kivárni, vannak akik visszamennek Estrance-be, vannak, akik itt a szélén állítanak fel kisebb telepeket, meg vannak akik bekönyörgik magukat a seregbe. – Jeremiah erre emlékezett korábbról is. A harmadik hónap elején elég sokan jelentkeztek önkéntesnek. Akik csak pénzt akartak a Peremből. Az ő osztagukba is került néhány tehetséges civil némi gyors alapképzés után.
- Mint te.
- Ja. Mint én. - Nem hibáztatta a katonát Jeremiah. Nem is volt min szégyenkeznie. Jó volt katonának lenni a maga módján. Főleg, ha ennyi vagyont ígért a szolgálat. JC értette, de ha akarta volna se tudta volna a felszínesnél jobban lekötni ez a szóváltás. Még mindig Spruston szavai csengtek a fülében. Talán itt az idő felhoznia a saját tapasztalatait. Olyan feszültnek de mégis izgatottnak érezte magát, mint aki épp szerelmet készül vallani.
- Nem bánt a Perem? Csak nem egy... álomban hallottál erről?
- Álom? – Jeremiah először látta a parancsnokot tényleg kizökkenni, ami meg is lepte kicsit. Sejtette, hogy ha más nem, legalább rossz tapasztalata volt már az álmodókkal. Szerencsére a parancsnak engedelmeskedő, és gázmaszkot húzó Spruston gyorsan tisztázta a helyzetet.
- Nem vagyok álmodó, ha erre céloznak. Tényleg nem. De sokszor álmodok a Peremről, mármint azokról a részeiről, ahol már jártam ébren is, és csak... egyre erősebb lett a bizonyosság, hogy nem kell félnem tőle, hogy barát és nem ellenség, és a keblére ölelne. De... – Eddig talán Kayne Westerburghoz beszélt, de most JC tudta, hogy rá néz, még maszkon keresztül is. – Maga is érzi, ugye? A többiek nem értik.
Jeremiah szíve legalább akkorát dobbant, mintha elfogadták volna a korábbi vallomását.
- Érzem. Az elsők között voltam a légierőnél a peremen, és három hónapot töltöttem itt. Vagyis, nem pont itt, hanem vagy tízmérfölddel odébb, de érted mire gondolok. És sokat álmodtam én is, pedig közöm nincs az álmodósághoz. Volt, hogy nem jártam még egyes helyeken egyáltalán, de álmodtam róla, és pont olyan volt élőben is. A perem engem is hív. Bármilyen hülyén is hangzik. – Felelt Jeremiah boldogabban, mint ahogy a szituáció indokolta volna. Nem bánta, hogy felfedte tapasztalatait. Nem baj, ha a többiek is tudják, hogy mit élt át és mire számíthat.
- Talán nem is baj, hogy néhányan semlegesebben állunk a Peremhez, így kétféle tapasztalatunk lehet róla. Magee, mit gondol, ha a visszatérésünkkor szétnézek az archívumukban, megtalálok minden jelentést? – Westerburg parancsnok realizmusa most az egyszer erőltetettebbnek tűnt, mint korábban. Valamiért Jeremiah nem tudta lerázni az érzést, hogy több köze lehet az ilyesmihez, mint beismeri, és csak terelni próbálja a témát.
- Nem hiszem. Amit nem küldenek el magának azt általában meg se írják, maximum megbeszélik egy jó pofa sör mellett a tisztek meg ilyesmi. Milyen jelentésekre kíváncsi pontosan?
- Pontosan azokra, amelyek a telepeseket érintik. Miért nem küldtek mentőcsapatot azokért, akik az "elején" vesztek el. A túlkapásokkal kapcsolatosak, melyeket Mr. Cooper tapasztalt és a beosztásaik, az emberhiány, amit szintén tapasztaltunk – Nem gondolta, hogy erre választ fog kapni, ha Fowler nem volt annyira készséges. De azt mindenképpen értékelte, hogy Kayne Westerburg tartja a szavát, amit az ornithopterben tett, és komolyan változtatni akar a sereg működésén, jobb irányba. Talán meg volt az esély, hogy a légierő változzon.
- Ezeket én nem tudom, parancsnok. Mármint tudom mi a helyzet itt, de azt nem, hogy mi jut fel magához, mi az amiről úgy gondolják, hogy magának nem kell vele foglalkoznia mert nem olyan nagy dolog, vagy mi az amit rögtön feljebb küldenek, mert nem a légierőt érintik, hanem az egész sereget. – Magee szavaiból lejött neki, hogy gyakorlatban nem sokat változott a sereg működése. Az ezt követőkben pedig mind inkább saját helyzetére ismert. - Én azt hittem, hogy az emberhiányról tudnak, nekünk azt mondták, hogy küldenek még képzetteket, de Sinarin lassú és messze is van, lehet még most pakolják a bőröndjeikbe a hímzett zoknikat. A túlkapások meg... Az volt a parancs, hogy az emberek nem indulhatnak meg kolonizálni az új világot, mert túl veszélyes, és ezt semmi esetre sem engedhetik. Azt a kitételt, hogy "semmi esetre", úgy értelmezik, hogyha nem értenek a szép szóból az emberek, és azt be kell vallani, hogy a legtöbbek eléggé szarnak bele egy-két felszólításba, akkor onnantól majd a fegyverek visszafordítják őket. Ami meg... hát vagy úgy van, vagy nem, innentől kezdve minden elképzelhető felállás előfordult már. Nem gondolják jelentésre érdemesnek, hiszen azt gondolják, hogy maradéktalanul betartják, amit mondtak nekik.
- Így van, nekünk is ugyan ezt mondták. Hogy mindent a rendjén csináltunk, amíg parancs szerint járunk el. De hát ilyen ez a katonaügy. És ezért nem vagyok már az. Bár mindenről, amit csináltunk, jelentést kellett írnunk, ami nem a napi rutinunk része volt. Ennek betartása mondjuk nem a ti dolgotok, szóval... – Erősítette meg a katonák tapasztalatát JC. Persze, a végén lévő megjegyzés egyértelmű célzás is volt talán Kayne felé. Úgy látszik a parancsnok a helyén kezelte a dolgokat. Jeremiahban a remény a helyzet megjavulására egyre nőtt. Bár a katonaságot nem kívánta vissza, a bajtársai még szolgáltak, és a néma hangjuk képviselete szívügye volt. A befogadásra pedig Kayne Westerburg nagyon készségesnek bizonyult.
- Igen és nem is hibáztatom magukat. Köszönöm, hogy megosszák velünk a tapasztalataikat
Eközben a csónak kisiklott egy száraz részre. Partot értek. A lila virágok, amelyekről Spruston olyan előkelően beszélt, itt már hívogatóan nyíltak a magas fű és nád között. A fákban megjelentek a tájoló szegek is. Tehát itt már jártak. Óvatosan nézett körbe, de a már ismerteken kívül semmi különöset nem vett észre.
- Van előrébb egy tisztás, ami megint mocsaras, ott találtuk meg a félig elsüllyedt szekeret. Szerintem arra kéne menni. - Magee láthatóan a tapasztalataira támaszkodott, Spruston azonban mást sugallt. Ő már vizsgálta az egyébként rendkívül elegáns, hosszú szirmú virágokat, amikhez hasonlót már kevésbé túlvilági mezőkön és mocsarakban látott is. Egyedül száruk volt olyan, mintha messze a távolban egy nagy kúszónövényben egyesültek volna. Abban az irányban pedig egyre sűrűsödtek is.
- A virágok nem arra vezetnek. – Így már értette, hogy mire gondolt Spruston a csónakban. A jelzés egyértelmű volt. Jeremiah pedig hajlott a véleményére: Ha kiderül, hogy a növény felelős az eltűnésekért, akkor ha más nem, legalább felégetheti a gyökérénél a problémát.

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Két irányban indulhattak el. Az egyikett a kiképzés, a tapasztalat és a józan ész is diktálta volna. A másikat pedig egy fiatal skizofrén delúziói mutattak. Jeremiah pedig pontosan tudta, hogy a három katona és Kayne Westerburg melyiket ajánlaná, bár az utóbbiban kételkedett. Ő maga viszont Spruston oldalán volt. Ő is azért húzta idáig a Peremen, mert hallgatott arra, amit az súgott neki. Mielőtt tehát bárki megszólalhatott volna, megköszörülte a torkát.
- Ha Spruston biztos a dolgában, én támogatnám a virágok követését. Ha más nem, legalább megtudjuk, hogy mik ezek, és legrosszabb esetben is lehúzzuk majd valamelyik tudóst a növényről szóló információkkal. – Nézett végig a szabályosan egy irányba növő virágokon, majd miután a parancsnok kifürkészhetetlenül rá meredt pár másodpercig – talán túllépte a hatáskörét azzal, hogy ő adott javaslatot? – Jeremiah meglepetésére végül ő is bólintott.
- Menjünk.
A katonák látszólag értetlenül fogadták Kayne Westerburg beleegyezését, de nem tudtak tenni a légierő főparancsnoka ellen semmit. Persze, hogy zavarta őket a döntés, de nem volt hatalmukban még csak fel sem szólalni. Spruston viszont látszólag nagyon megörült a támogatásnak.
- Erre visznek. – indult meg előre, a többiek pedig kelletlenül utána. Magee azért beleütött a szabályos eljárások szerint egy szöget az egyik fa törzsébe a virágos ösvény elején.
- Csak a biztonság kedvéért, hogy erre indultunk...
Az ösvényen Spruston magabiztosan vezette az osztagot, és szétnézve feltűnt Jeremiahnak a pókháló-szerű szerkezete a növényeknek. Mindenfajta baljóssága ellenére nem tudta rosszul érezni magát JC. Mintha hazafelé tartott volna éppen. A Perem szívébe, a csodák helyére, ahol otthon volt. Lelkesedéséből Sprustonnak látta, hogy a fiatal katona is így érezheti magát – illetve hogy a többiek valószínűleg kevésbé. Erre hamar rá is erősített Huxley.
- Nem tetszik ez nekem. Olyan érzésem van, mintha egy pókhálóban mászkálnánk, aminek a közepén a fekete özvegy vár minket.
- Huxley, ha van is ott bármi, hamarosan nem lesz. - Emelte magasra JC a lángszóróját. Esélyes, hogy a katonáknak fogalma sem volt, hogy milyen típusú fegyver lehetett az, de ez nem is volt fontos most. Ha tényleg a növények felelősek a dologért, nem lesz ami megállítsa őt. - Tartsátok nyitva a szemeteket, de nem kell félnetek. A Perem többet árt nektek, ha féltek tőle. Valahogy megérzi. Vagyis, én így gondolom. – tette még hozzá a személyes meglátásait (vagy inkább megérzéseit). Kayne Westerburg pedig a racionális oldalról közelítette meg a nyugtatást. Legalább ő nem aggódott úgy, mint a beosztottjai, és ez JC-t is magabiztosabbá tette.
- Arra már jártak korábban, ugye? Arra vezettek a jelölések is. Én is úgy gondolom, hogy most a járatlan utat kell megpróbálnunk. Ne találgassanak, ez csak egy erdő, azok is csupán virágok..
Az erdő viszont mintha csak erre várt volna: Furcsa szélfúvás-hang zúgott végig az erdőn, majd a csapatot körülölelő növényzet recsegni-ropogni kezdett, és a szemük előtt rendeződött át az ösvény. Mintha teljesen máshol járnának épp – ennek pedig egyébként megvolt az esélye is. A virágok vezettek továbbra is, előre. Jeremiah emiatt nem is esett pánikba, bár tagadhatatlanul összerezzent. Nem volt azért szokásos, hogy egy egész erdő mozogjon így. A katonák pedig annak rendje-módja szerint rémültek meg.
- Jaj ne.... nenenene.... A picsába!
- Ez pont az ellenkezője a nem pánikolásnak. Tudtuk, hogy átrendeződnek a növények, ez csak természetes. Azon, hogy hogy jutunk ki meg majd aggódunk ha bejutottunk. – Felelt, saját hangja pedig nyugodtabb volt, mint amire számított. Ennek ellenére a lángszórójának ravaszán nyugodtott az ujja, ami a legkevésbé sem volt biztonságos a fegyverkezelési szabályzatok alapján. Szemével vadul pásztázta az erdőt, de töretlenül haladt előre. Nem kételkedett Sprustonban, mert akkor magához is hiteltelenné válna, de jobb volt biztosra mennie.
- Nyugalom, csak úgy tűnik JC-nek igaza volt és levegőt vettek a fák. Végülis ez teljesen természetes. Jó, haladjunk, én azt mondom amilyen tempósan csak tudunk. – Úgy tűnt hogy Westerburg parancsnok is igyekezett megőrizni a nyugalmát. Legalább ketten biztos lesznek, ha problémába ütköznek.
Ahogy pedig haladtak, az erdő nem unta meg a variálódást, és folyamatosan igyekezett újabb meg újabb verzióba rendeződni. Egyetlen stabil tényezőnek a virágok mutatkoztak. Ezt pedig hűségesen követték is Spruston nyomában. Végül pedig egy egészen földöntúli ligetbe értek, amiről Jeremiah-nak valamiért ösztönösen is egy szentély képe ugrott a fejébe, és valójában talán az is lehetett. Egy szentély az erdőnek, amit ő alakított ki saját maga részére. Mindent befont valami kúszónövény – feltehetően egy és ugyan az a földön elterülővel, virágok ezrei borítottak mindent, és hűségesen mutatták az utat továbbra is. Szerette volna JC nagyon alaposan megszemlélni a helyet különleges flórájával és faunájával együtt is, de nem volt erre idejük sajnos. Küldetéssel jöttek ide. Így hát Sprustonra nézett.
- Nos, bajtárs, mit tudsz kibogozni a helyzetből, vagy a növényekből? Esetleg az eltűnt civileket?
Látszólag Westerburg parancsnokot is lenyűgözte a helyzet, ő viszont a többieknél jobban megőrizte a hidegvérét ezidáig. Ezt kicsit furcsálta is Jeremiah. Sprustonra és rá serkentően hatott a Perem. Magee-re és Huxley-ra megfélemlítően. Csak Kayne Westerburgra nem hatott sehogy. Egyelőre igyekezett eltekinteni ettől, mert nem volt a parancsnok személye ilyen módon befolyással a küldetésükre.
- Próbáljuk meg kikerülni azokat – Bökött a sötétzöld indák felé, de talán ez gyakorlatilag lehetetlen is volt. Minden esetre az elővigyázatosság nem ártott senkinek. Spruston ennek pont az ellenkezőjét tette, és levette a gázmaszkját. Hülye ötlet volt, bármennyire is szerette volna Jeremiah maga is levenni, és érezni a virágok illatát.
- Csodálatos. - Szólt a fiatal katona vidáman, majd lehajolt a növényekhez. – Ahogyan én látom, ezek mind ugyanannak a növénynek a részei. Még sosem láttam ilyesmit. Kicsit a gombafonalakhoz hasonló tudják, egyetlen organizmus az egész gombafonal, és amit megeszünk azok csak részei annak az egy élőlénynek. Egy gombafonal akár több kilóméter kiterjedésű is lehet. Hahh, miket meg nem jegyez az ember, ha kénytelen végigülni a sarokban az apja elődásait! Ha nem tévedek, az indák alapján arra kell lennie a közepének. – Mutatott el egy irányba. Nem volt más választásuk, mint a célig követni a katonát. Azonban így már megvolt az esélye annak, hogy a virágok valamilyen módon ártsanak neki – ha ő növény lett volna, biztos tesz valamit az illatába, ami bevonzza a gyanútlan prédát. Megfeddni Sprustont nem volt értelme, és nem is volt hozzá joga, nem ő volt a parancsnok itt. A parancsot Kayne Westerburgnak kellett kiadnia.
-  Megnézzük, hogy mi van ott, aztán keresünk egy kiutat, ha tudunk. Haladjunk háromszögben, és Spruston legyen középen, hátha valami baja lesz a levegőtől, én pedig megyek elől.... – Fordult Kayne felé, majd végül mégis csak rosszul érezte volna magát valamiért, ha ő ad utasításokat, így hozzátette: - Vagyis, ez a javaslatom, ön a parancsnok.
- Legalább meséljen mit érez, illatosak? – Mordult frusztráltan a fiatalra, és ekkor valahogy egy pillanatra úgy érezte JC hogy korra nagyon közel állhat Kayne Spruston- hoz. Majd Rábólintott a veterán javaslatára. – Igen, én is azt hiszem a "közép" tűnik egyelőre egyáltalán iránynak. Rendben, legyen így. Ne aggódjanak, kitalálunk! – Még végül bíztatni is igyekezte a katonákat, bár ki tudja, hogy ez milyen hatással járt. Végül Spruston látszólag nem érzékelve Kayne bosszúságát örömmel bólintott.
- Egyébként igen, az. Vagyis hát nincs túl erős szaguk, inkább csak olyan nagyon friss illat van. – A katonák egyébként ügyesen vették fel az alakzatot, ez egyébként is egy standard felállás volt. És a legbiztonságosabb is, ha valakit védeni kellett. Spruston sem ellenkezett, hogy középen maradjon, és hogy védendő személyként regisztrálták. Legalább így bebizonyíthatta, hogy nincs mitől félniük. Ahogy pedig stabilan haladtak, emberi hangokat hallottak a fák közül, nem túl messziről. Úgy tűnt, hogy veszekednek.
- Vissza kell mennünk érte! – Hallatszott egy akaratos fiatal hang.
- Ostoba kölyök!- Kiáltott rá egy idősebb, egy jókora pofon kíséretében. – Azért, hogy mi is otthagyjuk a fogunkat?
- Nem is tudod, hogy meghalt-e!
Jeremiah hátra tartotta a tenyerét némán. Ez megállást jelentett a katonai kézjel-kódokban. Hátra mutatott és feltartotta az öklét. „Ti tartsátok a pozíciót.” Feje magasságába emelte a lefordított tenyerét, majd kissé lejjebb. „Egy felnőtt és egy gyerek”. Magára mutatott, megemelte a sisakját, mintha valakit kalappal köszöntene, majd oldalt maga mellett előre intett. „Én előre megyek, és szétnézek.” Aztán meg is indult, hogy az utasításaihoz hű maradjon. Nem látta, hogy a többiek tartják-e ehhez magukat, viszont elfelejtette, hogy most nem a könnyű felszerelésében volt, amiben régen a peremet járta. A halott ágak recsegtek, a levelek zörögtek, és bármennyire is próbált halk lenni, végül észrevették. Már majdnem elcsodálkozott azon, hogy az inda, ami végül megzörgetett egy halom száraz levelet megmozdult, amikor rálépett, de azonnal vissza is rántotta az idősebb férfi hangja.
- Állj! Ki van ott?
Jeremiah nem akart bajt, szóval óvatosan sétált ki a fa mögül ahová behúzódott hirtelen, de fegyverét nem engedte el. Igyekezett amennyire tőle telt barátságosan megszólítani a szakadt, sebekkel teli középkorú férfit és fiatalt.
- Jeremiah Cooper tizedes vagyok az estrance-i légierőtől. Úgy sejtem, hogy magukat keressük. – Mutatkozott be nekik a régi rangján, hogy ne generáljon még nagyobb félreértést és gyanút. Fegyvertelenek voltak.
- Tizedes? Utánunk jöttek? – Kérdezte a fiú úgy, mint aki már csalódott is a katonaságban. Úgy tűnt a protokolljaikat már megtapasztalták a saját bőrükön.
- Mert mégis mit gondoltál? Hogy hagynak csak úgy elsétálni? Minket még csakcsak, de mondtam is Hannah-nak, hogy nem lesz ez így jó. Mindegy is... innen már nem tudnak minket visszavinni, az egyetlen esélyünk, ha tovább megyünk és elérjük a tisztást.
- És hagyjuk magára Hannah-t? Azt már nem! Uram! – Nézett Jeremiah-ra akarattal és elhatározással telve a fiatal. – Egyedül jött? Látom van felszerelése, az is több mint a semmi. Meg kell mentenünk Hannah-t!
- Lassítsanak, lassítsanak. Tudnunk kell hogy pontosan kik maguk és hányan vannak, hogy ennek megfelelően osszuk el az erőinket. – Felelt Jeremiah. Igyekezett úgy puhatolózni, hogy a többiek szándékai ne derüljenek ki a szavaiból. Ő és Westerburg parancsnok mindenkit meg akart menteni, de közel sem volt biztos ugyan ez a másik háromról.
- Nyugalom, én is a légierőtől vagyok, a megmentésük miatt. Mire érti, hogy nem lesz jó? Hogy elindultak ide? Ámbár említett egy tisztást, tehát megtelepedtek a többiek valahol? – Kayne látszólag a semmiből tűnt fel és csatlakozott a beszélgetéshez. Jeremiah sejtette, hogy nem fogja az utasításait követni, de nem is volt oka igazából. Kayne volt a parancsnok, nem ő. De ez nem is volt baj, legalább hitelesebbnek tűnt ő is így.
- Szétváltunk. A többiek megindultak egy tisztás felé a maradék szekerekkel, de nem tudom, hogy odaértek-e. Ők tízen voltak, mi heten... Voltunk. Vagyis eleve azért váltunk szét, mert ez a rohadt gaz elragadta Edgart. Aztán John nekiesett egy késsel, őt megfojtotta azt mondjuk láttuk is. – Kezdte az öreg a magyarázkodást némi fejvakarás után, amibe a fiatal – fiatalosan – beleszólt időnként.
- Ezért mondom, hogy Hannah még lehet hogy él, ahogyan Edgar is!
- Aztán az ösvényen még ott hagytuk Edith-et meg Rogert, mert beindult a szülés, és nem tudtak tovább jönni, csak Edith meg azért akart, merthát Edgar a férje, szóval nem tudtuk visszatartani. Ennyi. – Fejezte be, majd hirtelen mintha eszébe jutott volna valami. – Talán téynleg segíthetnének. Mondjuk én visszamegyek megnézni Edithéket, Williammel meg megnézhetnék, hogy Hannah él-e még.
- És mégis hogy találsz vissza hozzájuk?
- Nem tudom. De ha én nem találom meg a többieket... Akkor a katonák se fogják, neked segítenek megmenteni Hannah-t vagy mind meghaltok... Mindenki nyer.
Próbálta Jeremiah figyelmen kívül hagyni az öreg utalásait arra, hogy mennyire nem kívánatos a fiatal társasága, vagy hogy mennyire nem akarják, hogy ők is a táborukba találjanak, de ez most lényegtelen volt. Ha élni akartak. Tudta, hogy szörnyű ötlet volt szétválniuk, de nem volt jobb választásuk. A civileket is biztosítani kellett, és ezt a Hannah-t is meg kellett találniuk. Kayne-re nézett JC, és óvatosan bólintott. Remélte, hogy a parancsnok is megérti a célzást, de tulajdonképpen biztos is volt benne. Nem volt jobb választásuk.
- Talán van rá mód. Van egy... specialistánk, aki talán rá tud találni arra, akit keresel. Ha a... tiszt úr elkíséri a barátunkat a táborotokhoz, akkor én és a "specialistánk" elmehetünk veled. – Mondta Jeremiah a fiúnak óvatosan úgy, hogy ne derüljön ki semmilyen olyan részlet, aminek nem kellene. Majd Kayne-hez fordult. - Ha pedig odaértek, jelezhettek a jelzőpisztollyal a tábornak, és ha megvártok minket, mi is odatalálunk. Spruston láthatóan érti a dolgát.
- Tehát maga a kis Williammel tudják hogy lehet eljutni a tisztásig, igaz? Kell egy biztos pont egyszerűen ebben a káoszban. Tehát Edithtet és Rogert megnézem az úrral az ösvénynél és önök Sprustonnal Hannahékat. Rendben, ésszerűnek tűnik. Ha bajban vannak, vagy hamarabb visszatalálnának a táborba, pedig maguk jeleznek. – Mondta a parancsnok felváltva neki és az öregnek. Örült, hogy a katonai néma egyetértés még megvolt benne. Természetesen, feltehetően a korábbi tapasztalataik miatt az öreg előbb elsápadt majd elvörösödött. Úgy tűnt, hogy nem gondolt arra, hogy a feje fölött eldöntik a sorsukat. Köpött egyet, majd fintorogva szűrte a fogai között.
- Inkább meghalok, minthogy katonákat vezessek el a többiekhez.
Jeremiah ismét Kayne-re nézett. Mi lehet ennek a feladatnak a diplomatikus megoldása? Fedje fel magát? Ő nem katona már. Az öreg talán engedékenyebb lesz. De akkor Kayne fog Sprustonnal menni. Rábízhatja a fiút? A parancsnok maszkja nem takarta a szemét – Jeremiah tehát próbált kifürkészni belőle valamit. Bármit, akármit, ami a helyzet diplomatikus megoldásához vezethet. Fegyvere súlya a kezében kényelmesebbnek érződött a kelleténél. Vajon a megfélemlítés, vagy a diplomácia vezet több sikerhez most?

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

- Higgye el, én szégyellem magam a legjobban a túlkapások miatt, de csak akkor tudok kiállni majd önökért, ha épségben visszatérünk. Mindenki. Ahányat csak képesek vagyunk megmenteni, úgyhogy kérem ne most gyerekeskedjen. Mi itt mind Önökért kockáztatjuk az életünk, Megpróbálhatna megtisztelni bennünket cserébe annyival, hogy együttműködik.  Mindenki roppant hálás lenne. Menni fog? – Kayne Westerburg olyan határozottsággal kezdte a férfi kioktatását, amit Jeremiah csak korábban a tisztek felé látott. Ez némileg azért adott okot a bizakodásra azzal kapcsolatban, hogy az ifjú parancsnok rendet fog tenni a katonaság vezetőségében is – úgy tűnik, hogy ahol kellett, tudott kiállni magáért. Úgy döntött tehát ő maga is, hogy besegít a meggyőzésben, még akkor is ha felfedi a főparancsnok személyét. Hátha az is nyomatékot ad a szavának.
- Ahogy a főparancsnok úr mondja. Higgye el, nem rajta múltak a korábbi helyzetek sem. Sőt, azért van itt személyesen, mert megtudta, hogy civilek esnek áldozatául a rosszul értelmezett parancsoknak.
Persze, a vége nem volt teljesen igaz, de ezt nem kellett az embereknek tudniuk. Jeremiah sejtette, hogy Westerburg parancsnoknak sem lesz nehezére beállni a fedősztori mögé. Az öreg alig egy pillanatnyi csend után szólt vissza Kayne-nek.
- Menjünk vissza azt mondja. Mégis minek? Hogy egy bányában rohadjunk meg életünk végéig? És ez a jobbik eset, mert amint kiteszi a lábát innen biztos, hogy példát fognak velünk statuálni. Én inkább halok meg itt úgy, hogy volt esélyünk egy jobb életre, és biztos, hogy a többiek is így vannak vele.
- Nem mondtam ilyet és teljesen megértem önöket, hogy itt próbálnak szerencsét, még ha veszélyes is. De azt garantálhatom, hogy senki nem nyúl magukhoz. Nem szeretném, ha meghalnának. Lehetőleg senki. Tényleg azért jöttem én személyesen.
Úgy tűnt, hogy valóban jó néven vette a parancsok is Jeremiah irányát, és már talán hajlott is volna az öreg a dologra, amikor is zörgés és surrogás hallatszott mögülük, követve Huxley kiáltásával.
- Hé, ez megmozdult!
- Meg kellene néznünk a srácokat. JC Önre bízhatom ezt? – Regált gyorsan Kayne Westerburg, de ha nem kéri is ment volna Jeremiah.
- Persze. Ha mozdul a növény, csak pengét használjon. A lövedék itt nem fog sokat érni. – Szólt vissza sietősen. A tanácsának semmi alapját nem látta, de valahogy érezte, hogy egy ekkora valami ellen egy-egy puskagolyó semmit sem ér. Gyorsan szelte át a távolságot a pontig, ahol elváltak tőlük, de még így is lassú volt. Indák csaptak mindannyiuk felé, Spruston azonban nem tudott elég gyorsan kitérni, és egy inda olyan könnyedséggel csapta földhöz majd vonszolta le a középpontnak tűnő résen, mint ahogy egy gyermek lóbálná plüssjátékait. A két másik katona nem volt elég gyors – vagy gyakorlott – és ők is a földön kötöttek ki. Jeremiah szerencséjére időben reagált, és sikeresen kitért a növény elől. Nem is gondolkodott, csak az ösztönei és a tapasztalata vezették. Odairamodott a két földön fekvő bajtárshoz, és felszerelésének erő-rásegítőjével egyetlen mozdulattal talpra támogatta őket.
- Azonnal menjenek a parancsnokhoz, és mondják meg neki hogy keressék meg a tisztást, ha élni akarnak! Mi majd utánuk megyünk! – Kiáltott nekik, majd nem is törődve azzal, hogy így tesznek-e, a gödör felé sietett.
- Spruston! – Kiáltott torka szakadtából, ami így a gázmaszkon keresztül is hangos volt. Talán a helyzet sietőssége vonta el JC figyelmét, vagy csak aggódott a srác miatt, de a következő inda elől már nem tudott kitérni. Földre zuhant a rántástól, és gyorsabban a gödörben kötött ki, minthogy érdemben reagálni tudott volna. Néhány másodpercig teljesen a növények szorításában küszködött, és már megfordult a fejében, hogy oda se az egyenruhája vászonborításának – tüzet nyit, végül elengedték az indák, és egy nem túl mély üregben találta magát. Gyorsan feltápászkodott, és szemét erőltetve körülnézett. Szerencséjére meg is látta Sprustont, amint nyögve a falat támasztja nem messze tőle. Úgy tűnt az ő felszerelése nem tompította úgy az eseményt, mint a sajátja. Odasietett hozzá.
- Spruston, egyben vagy? – Mérte végig a fiatal katonát, miközben lámpást gyújtott, hogy alaposan körülnézhessen a barlangban. A felgyulladó lámpás fényében látta, hogy a növényzet mindent benőtt körülöttük. Szó szerint mindent. Nem volt esélye a lángszóróját használni még vészhelyzetben sem. Kivéve, ha valami olyat talál, ami veszélyezteti minden ember jövőjét. Mert akkor kettejük élete sem nagy ár azért, hogy megsemmisítsék. Két járat nyílt onnét, ahol álltak, az egyikből pedig hangok hallatszottak. Spruston a lábát fájlalta.
- Jól vagyok azt hiszem... Csak egy kis ficam.
- A végére kell járnunk a dolognak. Nem gyújtanék fel semmit, ha nem muszáj, de most figyelmeztetlek, hogy ha az életünk múlik rajta, magunkkal viszem a növényt, bármi is legyen. – Mondta JC, majd lejjebb hajolt, hogy a srác átkarolhassa a vállát és tudja támogatni az előre haladásban. A zajos járat felé vették az irányt, de szerencséjükre nem kellett sokat bicegniük. Egy nőalak billegett feléjük a járatban, aki a telepesek tépett ruháit viselte. Úgy tűnt, mintha őt is lerángatta volna a növény ide, azonban láthatóan volt benne valami különös. Szeme a virágok lilájában játszott, bőrén pedig zöld minták kanyarogtak. Mintha az indák befúrták volna magukat a testébe is. Hangjának volt valami különös, nem egészen emberi mellékzöngéje.
- Örülök, hogy biztonságban vagytok. Már nagyon vártunk titeket.
Spruston tanácstalanul nézett fel rá, ő pedig óvatosan, levéve megáról a fiú karját, kiegyenesedett. Nem volt tudós vagy szakértő, de pontosan sejtette, hogy mivel állhatnak szemben. Ez a nő lesz a növény szócsöve. Láthatóan a telepesek közül rabolta – vagy találta holtan, és megeleveníti valahogy. De jelenleg nem próbált meg túl sokat ebbe belegondolni. Feltehetően már mindegy volt az illetőnek. Most a növénnyel kellett tárgyalniuk, – vagyis inkább csak neki, a srác tekintetéből ítélve – és ha valami hajlandó volt beszélni velük, arra nem reagálhatott agresszióval. Ameddig nem tudta, hogy erre képes, vonzó lehetőség volt a lángszóró. Így azonban nem nyithatott rá tüzet, még ha valahogy kijutnak innét se.
- Miben segíthetünk nektek? Láttuk, hogy a virágaitokkal vezettek minket. Miért? – Igyekezett udvarias lenni, és egyelőre nem a legnyilvánvalóbb dolgokra kérdezni. A szándékuk volt a legfontosabb. A többes számból sejtette, hogy vagy a növény maga egy több élőlényből összeolvadt valami, vagy sok ilyen másik is van. az utóbbi lehetőség egy kicsit aggasztotta, de ebbe se volt most nagyon lehetősége belegondolni.
- A virágaimmal csak én vezettelek titeket. Mert ti hallotok minket. Mert a többiekkel együtt úgy döntöttünk, akik meghallottak minket a távolból, azok okkal jönnek ide és talán van helyük itt a világunkban. Nem kell segítenetek semmiben bár... Nem jutottunk dűlőre, mit kezdjünk az Utazótokkal. Akinek a lelke utazik a világok között, ameddig a teste alszik. Neki nem férünk a szívéhez. Nem tudjuk méltó-e.
JC aggódva szűrte le, hogy ha a virágok csak hozzá tartoznak, akkor több ilyennek is lennie kell. Ha pedig „ők” – feltehetően saját maga és Spruston – hallották a hangjukat, az azt jelenti, hogy a Peremhez tartozó különös érzésük kötődik az olyan lényekhez, mint ő. Vagy talán maga az egész Perem egy ilyen. Utazó a világok között... álmodó? De ki? Magee és Huxley nem, ez szinte biztos. Az öreg sem. A civil kölyök lenne? Vagy talán... Kayne Westerburg? Egyelőre az utóbbin kevesebbet volt ideje gondolkodni, a saját helyzetüket kellett rendeznie, de nem feledkezett el a dologról. A növény úgy tűnt, hogy nem akar ártani nekik, szóval igyekezett egyelőre többet megtudni róla.
- Köszönjük a kedvességed, amiért ide hoztál minket. Nagyra értékeljük a vendégszeretetedet. Tudnál beszélni egy kicsit arról, hogy pontosan ki vagy és hogy hol lehetne helyünk? Nagyon sokat szeretnénk tudni rólatok, hogy megbarátkozhassunk, de sajnos nagyon keveset tudhattunk meg idáig.
- Lehetne helyetek... itt. Az erdőinkben, a mezőnken, a szikláink gyomrában. Otthon, nektek. Lesz időnk, hogy megismerjetek minket és mi is titeket. Én egy vagyok az...- Megakadt néhány másodpercre. Úgy tűnt, bárhol is tanulta a beszédet, nem rendelkezett egy tudós szókincsével. - Nincs szavam rá, mert nektek sincs még. Az egyik gazdája vagyok ezeknek a földeknek. És leszek a többinek, ahol most a sötét szívű lelkek laknak, akik olyanok mint ti, de mégsem. Mi legyen az Utazótokkal?
Erdőkről, mezőkről és sziklákról beszélt a nő, és Jeremiah elgondolkodott. Vagy nagyon könnyen adaptálódik ez a növény és sok helyen él, vagy több fajtája is van. De sehol máshol nem látott ilyen virágokat – Tehát más fajta növényzetnek kellett lennie. Vagy talán beszűkítette a gondolkodását azzal, hogy csak a növényekben gondolkodott? Hamar rájött, hogy erre sem most fog választ találni. De ha igazat mond a növény, akkor ez megoldódna. Mert akkor jöhetnének kutatók, akik erre rájönnének. Meg telepesek. Meg bárki. Jó ajánlat volt. Túl jó is a maga nemében. Érezte Jeremiah, hogy van valami hátulütője is a dolognak.
- Nagyon megtisztelő az ajánlatod, de meg kell beszéljem a több olyannal, mint én, mielőtt döntés születne. Megkérdezhetem, hogy mit szeretnél a szívességért cserébe? Az Utazónkat pedig... - Itt egy pillanatra elgondolkozott, hogy jó lesz-e a szóválasztás, de... – Idehoznád, kérlek? Hátha tudunk beszélni vele. – Ez volt a legjobb megoldás. Ha látják élőben, nem is kell találgatni, hogy ki lehet az.
- Idehoznám, ha együttműködne, de nem tudok szólni hozzá. És nem kell beszélned a többiekkel. Akinek olyan a szíve, az eljön hozzánk. Ti is eljöttetek. Mások is fognak. Elmehet aki nem akar közöttünk lenni, de nem hiszem, hogy ilyen lenne. Tudom, hogy a te szíved is örül ennek. Megnyugszik. Tudja, hogy otthon van. Nem kérek érte semmit. Aki nem való ide az meg fog bűnhődni.
A növénynek igaza volt, Jeremiah a Peremen érezte otthon magát. Itt volt jó helyen. Nem tudta, hogy itt szeretne-e élni élete hátralevő részében, de a legtöbb időt szívesen töltené az ismeretlen világban. Viszont szerette az embereket is. Emiatt pedig nem tudott lelkes lenni az ajánlatra teljesen. Ezek szerint aki nem volt olyan, mint ő meg Spruston, annak veszélyben volt az élete a Peremen. Mert a „Perem” tudta, hogy nekik nincs helyük ott, és emiatt aktívan igyekezett is eltávolítani őket. Tehát veszélyben volt minden katona, minden telepes és egyáltalán mindenki, aki nem érezte ugyan azt, mint ők. A néhány másodperces csendjéből, amit gondolkodásra szánt, egy üvöltés rázta fel, ami lehallatszott hozzájuk is. Ha „nem működik együtt” az „Utazójuk” akkor bárki is az, él. De ki tudja, hogy meddig még.
- Ez nagyon nagylelkű tőled. Én mindenképpen szeretnék még visszajönni ide és szétnézni és felfedezni ezt a vidéket. Viszont lenne egy kérésem. Nem tudtuk, hogy itt laksz, és nagyon bután behatoltak az emberek a területedre. Most már mi tudjuk, hogy mit szeretnél, és hogy valójában nem vagy gonosz. Megengeded nekem, hogy még egyszer beszéljek velük, hogy kiküldjem őket, és hogy megmondhassák mindenkinek, hogy senki ne tegye be a méltatlanok közül a lábát még egyszer ide? Mindenkinek jobb lenne, ha így lenne. Neked és nekünk se kellene aggódni. Aki pedig nem akar kimenni ennek ellenére sem, azzal úgy tehetsz, ahogy kedved tartja.
Ez volt a legjobb kompromisszum, amit fel tudott ajánlani neki. Nem került semmibe, hogy elengedje azokat, akik ilyen áron nem akarták az életüket kockáztatni. Akik pedig a veszélyek ismeretében is próbálkoztak, azokat pedig mások figyelmeztetése sem tudott eltántorítani.
- Elmehetsz, ha szeretnél. Elmondhatod, hogy nem jöhetnek ide, csak akiket meghívunk, de nem fognak hallgatni rád. Sajnálnám, ha megölnének, hisz oly kevesen vagytok... Hát te? – Az utóbbi kérdést Spruston-nak intézte, de Jeremiah már ennyinek is örült. Legalább egy esélyt adhatott a többieknek.
- Én ha akarnék se tudnék elmenni, ameddig a lábam meg nem gyógyul és nem akarnék Mr. Cooper terhére lenni. Én itt maradok veled. – Felelt a srác a növény legnagyobb örömére. Legalább lesz, aki szórakoztassa, amíg ő távol van.
- Vissza fogok jönni, ígérem. Szeretnék mindent megtudni rólad meg a többiekről. Amikor először idejöttem, azóta hív ez a hely. Én is itt vagyok otthon, csak van még kint is némi elintéznivalóm. Megölni nem fognak, a népem nagy... öhm... harcosa vagyok. A tüz és az acél hatalmával. És ígérem, hogy hozok ajándékot is. Csak kérlek, azt, aki ki akar menni, kíméld meg. Gyűjtsd őket egy helyre, és vigyél hozzájuk. Beszélek velük. – Felelt JC is lelkesebben, és igyekezett mindent úgy fogalmazni, hogy ne legyen félreérthető.
- Tudom milyenek a fegyvereitek. Puskának hívják. Tudok mindent, amit ő tudott. – A növény magára mutatott. Tehát akkor ismeretei arra korlátozódnak, amit a nő (feltehetően a Hannah nevű telepes, akit kerestek a többiek) tudott. Ez esetben Jeremiah megkönnyebbült. Kedvelte a növényt, de tartott tőle. Nem tudta, hogy olvas-e a gondolataiban, vagy csak a szándékait érzi, vagy talán még azt sem. Azzal viszont, hogy nem ismerte a hadsereg legféltettebb fejlesztéseit (amit meg nem más, mint ő használt), úgy érezte, hogy visszanyerte a menekülőútját. A növény része volt a Peremnek, de nem volt nagyobb nála. Jeremiah pedig az egész Peremet ismerni akarta. Ebben a növény sem állhatott az útjába. Nagy volt, erős, talán ezen a területen kvázi mindenható. De nem ismerte pontosan Jeremiah képességeit, ez pedig pillanatok alatt visszahozta az önbizalmát, még akkor is ha nem akartak ártani egymásnak. – Szabadon járhatsz itt, és összegyűjtheted, akiket tudsz, de nem garantálhatom a biztonságukat, azoknak pedig főleg nem, akik ne tisztelnek minket, és azt hiszik, minden az övék, amihez hozzáérnek. Mint azok, akik elvittek a gyermekeim közül. Ó. Megjött az Utazód.
Már épp készült rákérdezni, hogy mire gondolt az alatt, hogy „elvittek a gyermekei közül”, de pontosan tudta, hogy mire gondol. Odakint, feltehetően már Estrance-ban, valaki a növény-lény darabjait vizsgálja. Sőt, talán már fel is használja valamire. Fel is jegyezte magának, hogy ez lesz az első dolog, aminek utána néz ha egyszer visszatérnek. Ennél azonban most fontosabb volt a jelenlegi helyzetük, amit egy ismerős hang aggódó felcsendülése azonnal előtérbe is helyezett.
- JC? Sprouston? Válaszoljanak! Én...
Itt volt az Utazójuk. Kayne Westerburg parancsnok. Jeremiah elmosolyodott a gázmaszk alatt. Valami olyat tudott meg, ami később talán a hasznára válhat még.
- Jöjjön, Westerburg parancsnok. Azt hiszem, hogy szükségünk lesz a presztízsére – Szólt a járatba belépő főparancsnoknak Jeremiah, majd visszafordult a növényhez. - Az Utazónk az emberek egyik vezetője. Neki nagyobbat ér a szava az enyémnél. Lehet, hogy még én is tudok maradni így.
- Az nagyon jó lenne. De nem tudom elég-e. Az Utazók rejtélyesek nekünk, a szíve ajtaja zárva van és nem látjuk mi van mögötte. Nem látjuk úgy, mint ahogy titeket, hogy ti ide valók vagytok, akiket pedig nem hívunk, azok pedig nem valók ide. - Mondta a növény méregetve Kayne-t. Aztán pedig legyintett egyet. Úgy tűnik hamar ráragadtak az emberi gesztusok. – Talán nem is számít. Idővel, olyan sokkal, amit már egyikőtök sem élhet meg, még azok sem, akik az égben tudnak járni és ti tündéreknek hívjátok őket, akkor majd szépen benőjük az egész világotokat, és akkor aki nem való ide meg fog halni. De talán azoknak a gyerekei, akik most még nem jöhetnek majd olyanok lesznek, akik jöhetnek. Vagy az ő gyerekeik. De akik azt hiszik, hogy ez a föld az övék, és idejönnek azok meghalnak, most. Te belelátsz az Utazó szívébe?
Jeremiah nem akarta letörni a növény lelkesedését a világhódító terveivel kapcsolatban. Ő még nem tudta, hogy a saját világuk is omlik darabjaira, peremről-peremre. Ráadásul egyre gyorsabban. Nem mondhatta el neki, hogy előbb-utóbb nem fog tudni olyan gyorsan nőni, mint amilyen gyorsan esik szét a valóságuk. Ahogy azt sem mondhatta el neki, hogy amint észreveszi a hadsereg, hogy terjeszkedik az erdő, belocsolják az egészet petróleummal és porig égetik, majd behintik sóval a maradékát. Nem, nem tudhatta meg teljes mélységében, hogy milyen félelmetes is az emberi faj, még ha a gonoszságát talán ismerte is Hannah emlékeiből, bármit is élhetett át életében a lány. Hogy még talán őnála is sokkal félelmetesebbek. Ettől a gondolattól csak több kedve maradt Jeremiah-nak a Peremen maradni. De az Utazó szívébe, amennyire egy ember a másikéba beleláthat, belelátott. Már csak a tény, hogy itt volt lent velük többet elmondott róla, mint azt a növény sejthette.
- Kérem... a fiú kereste ezt a lányt. Hannah-t. Magee talán kivitte őket, de... Ne bántsa a gyerekeket… – Hebegte a parancsnok, és Jeremiah most látta először ennyire elesettnek. Persze, ember volt, mint mindenki más, ezek az érzelmek pedig az elhangzottak alapján teljesen jogosak voltak, de nem volt ennek itt az ideje. Ahogy pedig a növény hallhatta is, Kayne Westerburg sem volt rosszindulatú. Most sem magát akarta menteni.
- Igen, amennyire egyik ember a másik lelkébe bele tud látni, annyira belelátok. Megadtam neki a lehetőséget, hogy elmeneküljön, és most itt van, mert meg akart menteni minket. Néha kicsit talán távoliak az elképzelései, és nagy lépésekben akar haladni, már elnézést kérek öntől... - Fordult bocsánatkérő biccentéssel Kayne felé. - ...de ez nem feltétlenül rossz dolog. Nem rossz ember. A helyén van a szíve, és mindig a legtöbbeket akarja megmenteni. Megérdemli, hogy itt legyen közöttünk. És csak neki van elég szava ahhoz, hogy a bolondokat távol tartsa az erdőtől.
- A gyerekek... A kicsiket nem bántjuk, akikben még megvan a lehetőség, hogy ne sötétedjen el a szívük. Mint az, amelyik most fog születni, itt ebben az erdőben. Jól van, Utazó. Akiből még lehet bármi, azokat megkíméljük, ezzel mindenki egyet fog érteni. Tekintsétek a jóindulatomnak, hogy én nem ragadom el a ti kicsijeiteket, mikor ti elvittetek az enyéim közül. – Értékelte ő is Kayne Westerburg rövid megnyilatkozását (megerősítve JC korábbi elképzelését arról, hogy elvittek már darabokat a növényből), majd felé fordult.  
- Jól van. Elviheted az Utazódat magaddal. Megpróbálhattok beszélni a tieitekkel, de nem fognak rátok hallgatni. Túl nagy a... nem tudom a szót. Akarják azokat, amiket itt találnak. És azokat nem fogjuk megkímélni.
Mintegy megerősítésképpen két vaskos inda kúszott Jeremiah és Kayne mellé.
- Felviszlek titeket.
- Köszönöm. Nem tudom mi alapján ítéltetnek az emberek az Önök szemében, de adják meg nekik a lehetőséget, kérem, hogy maguk dönthessenek elfogadják-e Önöket. Sajnos nálunk, embereknél igencsak nagy a tudatlanság, vakon tapogatózunk az erdőkben, és ez talán elhamarkodott gondolatokhoz, cselekedetekhez vezet, de ettől még nem feltétlenül lesz valaki sötétlelkű. Köszönöm a bizalmat JC, azért megteszek minden tőlem telhetőt az ügyben. Még egyszer köszönöm a nagylelkűségét. – Kapta össze magát Kayne Westerburg gyorsabban a traumából, mint Jeremiah számított rá, és bólintott ő maga is a növény felé.
- Köszönjük. Én még visszatérek. Kérlek, vezess majd a virágokkal.
A növény nem szólt, csak óvatosan felvitte őket. Most nem volt rángatás, lábnál fogott vonszolás, csak egy határozott, gyors kiemelés. Amikor kiértek, Westerburg parancsnok a kellőnél ijedtebben és tanácstalanul szólt neki.
- Igaza van. nem fognak rám hallgatni.
- Akkor sajnos meghalnak. Ugyan felgyújthatnám az erdőt, de akkor is meghalna mindenki. Mindenki. Így legalább csak a bolondok pusztulnak el. Siessünk, nehogy túllépjük a vendégszeretet határait. – Felelt a kelleténél közömbösebben Jeremiah. A „Mindenki” szót azért nyomta meg ennyire, hogy Kayne is megértse: A növény is olyan jogú élőlény, mint ők, ráadásul értelmes, és még csak nem is gonosz (ha leszámítják a világhódító terveit).
- Azt hiszem tudom. Anélkül, hogy hallanám, vagy érezném ezt az egészet. Megteszek mindent. Ha a nemesek nem hallgatnak rám, akkor teszek róla, hogy a nép, mindenki, aki ide akar jönni, tisztában legyen vele. Azért kérem majd magyarázza el alaposan.
- Köszönöm, és természetesen.
Beszélgetésüknek Magee és a telepesfiú látványa vet véget. A katona egy fa tövében ült, láthatóan sérülten. Úgy tűnt, hogy amíg Jeremiah lent tárgyalt az erdővel, odafent másfajta tárgyalás folyt, nem feltétlenül a javukra. Minden esetre vállára akasztotta Jeremiah a lángszórót – egyelőre nem lesz rá szüksége – és leakasztotta az ágyúját. Ha itt harc lesz, az emberek ellen fog folyni.
- Mr. Cooper, parancsnok úr... Örülök, hogy látom magukat. Spruston? És... megtalálták Hannah-t?
A férfi fáradtan és erőtlenül intett feléjük és mosolygott rájuk. A fiú is felemelte a fejét, de ő még rosszabb bőrben volt, mint Magee. Jeremiah érezte, hogy minden perccel fogy a megmenthető emberek száma, erről pedig maguk az emberek tehettek. Legfontosabb kérdésének tehát minden földöntúli dilemma helyett jelenleg más bizonyult: Miért gyűlt meg jobban a baja néhány fafejű telepessel, mint egy idegen növénylénnyel?