Küldetés - Friend or Foe?

Friend or Foe?

Jeremiah Cooper

-----------------:O:-----------------

Jeremiah elfáradt. Még el sem kezdték a tárgyalásokat, de már fáradt volt. Eldöntötte, hogy nincs itt a köntörfalazás és a finomkodás ideje. Látta, hogy mire képes a növény és hogy mit fog tenni mindenkivel, aki nem hajlandó elmenni az erdőből a fenébe. Mielőtt Kayne megszólalhatott volna, a bajtársiasságot félretéve, a kelleténél hidegebben felel a sérült katonának:
- Megtaláltuk. Halott. Vagy több, az erdő része lett. Ahogy az lesz mindenki, aki nem Spruston és én, és nem takarodik el a lehető leggyorsabban innét.  - Mondja, majd egy pillanat szünet után a fiú elé guggol, és a tekintetét keresi. Nem látszott át a gázállarc leheletvékony aranyporral beszórt szemüvegrésze kívülről, de ennek most kevés jelentősége volt. - Kölyök. Tarts ki még egy kicsit. El kell mondanod, hogy hol van a táborotok, vagy mindannyian meghaltok.
Kayne Westerburg sem tétlenkedett. Mihamarabb a sebek ellátásába fogott. A fiú rosszabbul volt, mint Magee, de egyikük élete sem volt közvetlen veszélyben. Nem úgy, hogy már ők is ott voltak velük. Jelenleg pedig ez volt a legfontosabb.
- Én viszem a gyereket a hátamon. Siessünk! – Vette a parancsnok a hátára a srácot, aki szó nélkül tűrt mindent, amit tettek vele. – Magee, tud jönni?
- Tudok. – Nyögte a katona, majd óvatosan kiegyenesedett. Ő sem volt sokkal jobb állapotban, mint a fiú, legfeljebb hozzászokott a gyűrődéshez. Jeremiah kimondottan rosszul tudta a gyerekek problémáit kezelni. A fiú némán sírt csak Westerburg parancsnok hátán. De hogy is ne sírt volna. Nyilvánvalóan szerette a lányt, aki pedig meghalt. És mit ér a fiatal szerelmes szívnek mások élete, ha a sajátjából örökké hiányozni fog egy darab – vagyis, ahogy érzi éppen. Kamaszdráma – és nem arról van szó, hogy egy felnőttet nem érintene meg így a dolog, hanem egy felnőtt talán tudná kezelni a prioritásait. Egy gyerektől nem várható ez el. Így viszont nem fognak eljutni a táborig. Jeremiah csettintett egyet a nyelvével frusztráltan. Nem a kölyköt hibáztatta, hanem azt a felnőttet, aki minden gond nélkül becsempészett egy ilyen gyereket egy veszélyes operatív zóna közepébe. Elhatározta, hogy egy pillanatig nem fogja kímélni az érzelmeiket – azt kapják vissza, aminek kitették a srácot. Előbb ehhez meg kellett azonban találni őket. Bele nem vághattak csak úgy a rengetegbe, nem jutottak volna el a táborig élve – már nem ők, hanem a sérültek. Ha fellőtték volna a jelzőrakétát, talán utánuk küldenek egy felderítőegységet, de azokat is elnyelte volna a növénylény. Szétválni őrület volt. A gyereket nem kérdezhették az erdőről. Azt azonban nem gátolta semmi, hogy az erdőt kérdezzék önmagáról. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Jeremiah lehúzta magáról a gázállarcot – nyilván nem kellett spóráktól és virágportól félniük. Az üreg nem volt messze, ahol lerántotta őket a növény. Arra fordult, és belekiáltott a rengetegbe.
- Hallasz engem? El tudnál vezetni a táborukig a virágokkal? Magunkban nem találunk oda.
Az erdő pedig hallotta. Rögtön virágok kezdtek nyílni a talajon, beleveszve az erdő sűrűjébe. Legalább úgy tűnt, hogy a növény is támogatta a dolgukat.
- Mi a Vahe haragja....? – Döbbent meg Magee, de Jeremiah csak elégedetten visszakiáltott az erdőbe. Nem értette a katona meglepettségét – be sem jutottak idáig másképp.
- Köszönöm! – A kiáltás után pedig odafordult a többiekhez. - Menjünk. Ne éljünk vissza a vendégszeretettel.
A társaság elindult tehát a virágokat követve a most újonnan csendes erdőben. Jeremiah így állarc nélkül érezte az erdő friss illatát, és még a korhadó levelek illata is azt sugallta neki, hogy jó helyen van a Peremen. Bármi is legyen elmebajának eredete Sprustonnal együtt – már ha az egyáltalán – úgy érezte, hogy minden úttal a rejtélyes Peremre egyre távolabb szakad a saját világuktól. Ilyenkor igyekezte mindig elképzelni a világot, ahonnét kiszakadhatott ez a darab. Vajon ott is éltek emberek valahol? Vagy talán mindent növény-lények népesítettek be? Milyen színű volt az égbolt, és hogyan ragyogott vészjóslóan Vahe az egén? Vajon volt saját Tsvigjük is, vagy csak Sinan igényelte a társaságot? Gondolataiból Kayne Westerburg hangja szakította ki. Aki „Utazó” volt. Vajon el tudott utazni a Perem eredeti világába is? Elhatározta, hogy egyszer rákérdez majd – most azonban más foglalkoztatta a parancsnokot.
- Sprouston végül ott maradt vele?
- Mi az hogy ottmaradt? Kivel? Él egyáltalán? – Kontrázott rá Magee extra kérdésekkel. Az aggodalmuk jogos volt. Ők nem látták azt, amit JC és Spruston. Ők nem érthették.
- Él. Úgy tűnik a kettőnk őrülete a belépő a Perem mélyére. Meg ki tudja hányan vannak még ilyenek odakint, de ez egyelőre mindegy is. A növény és vele együtt az erdő értelmes. Spruston ott maradt vele, hogy beszéljenek, mi pedig kaptunk időt, hogy kitessékeljünk mindenki mást. Aki pedig nem megy, az halott. – Hangja tárgyilagosabb volt, mint szerette volna, de tényeket közölt csupán. Kissé magának is vissza kellett fókuszálnia a jelenlegi feladatára.
- Kértem egy szállítót a bázisra, kérdés hogyan fog mindenki eljutni odáig. De igen, ez egy értelmes entitás, aki válogat, ki érdemli meg, hogy itt lehessen. Egyelőre úgy tűnik haladékot kaptunk. Én pedig majd tárgyalok az új létforma igényeiről Estranceval és a királlyal. A lányon keresztül, Hannah-on keresztül kommunikál és nem örül az emberek hataloméhségének, a telepesek hódításainak, vagyis nyerészkedésnek, valamint nehezményezi, hogy fajunk bántotta a gyermekeit. – Kayne Westerburg kiegészítette a beszámolóját, és most nagyon hálás volt neki, hogy olyan részleteket is összeszedett, ami fölött jelen körülmények között az ő figyelme átsiklott. Hallotta a hangjából, hogy nehéz a fiú – vagy az ő erőnléte rossz – de sajnos nem tudott segíteni rajta. Saját felszerelése túl sokat nyomott rajta. Nem arra tervezték, hogy másokkal, csapatban dolgozzon. Ilyenkor látszott, hogy az Akadémia a saját operátorai és vagyontárgyain kívül senkivel sem törődött.
- Te jó isten. Nem fogjuk tudni megállítani a telepeseket. Sem a bányászokat a szélén... – Nyögte halántékát masszírozva Magee. Talán az emberek konoksága most neki is több fájdalmat okozott, mint a sebei. A kölyök is úgy döntött, hogy megszólal végre.
- Dehát Hannah... ő biztos volt benne, hogy az erdő örül nekünk. Hogy hívja őt, és hogy itt majd boldogok leszünk. Miért... Őt miért...
Tehát Hannah is hallotta a hívást, mint ő és Spruston. Úgy tűnt, hogy több lehetett a dolog mögött, mint az elsőre látták. Talán a növény önmagától nem fedte fel Hannah szándékait. Talán kérte is a lány őt erre. Ezt már soha nem fogják megtudni.
- Ha hívta az erdő, akkor olyan volt, mint mi. Ha pedig olyan volt, mint mi, akkor nem is bántotta önszántából. Nem tudom, hogy hogyan lát bele másokba, de saját bevallása szerint képes rá. Sokat tud rólunk, többet, mint mások. - Sandított JC úgy Kayne-re, hogy az észrevegye a tekintetét. Reméli, hogy ebből rájön a parancsnok, hogy nem szándékozik a titkát ennél jobban felfedni mások előtt. - Ha Hannah-t elnyelte, akkor az minden bizonnyal Hannah akarata is volt.
Nyugtatni próbálta a srácot, Westerburg parancsnok pedig úgy tűnt, hogy értette a pillantást, és ő maga is próbálkozott enyhíteni a gyerek fájdalmán. Mást úgy sem tehettek érte.
- Elszállítunk majd a városba, állom mindenki orvosi költségét, nem lesz semmi baj.
- Hannah nem... ő nem hagyott volna el. Vagyis elszaladt, de... nem tudom. Talán mondtam neki valamit vagy... – A gyerek nyugatta saját magát is. Magee azonban kevesebb tekintettel volt erre, ugyanis mintegy mellékesen megjegyezte Westerburg parancsnok ígéretére reagálva:
- Hát arra nem hiszem, hogy szükség lesz parancsnok úr. Ugyanis mint kiderítettem, ameddig maguk lent voltak, a kölyök miatt vagyunk itt. Az apja hazaviszi és a legjobb ellátást fogja kapni, mi meg jutalmat bár... Nem tudom, valahogy nem jó a szám íze.
JC sóhajtott egyet, csak úgy az orrán keresztül, halkan. Sejtette eddig is, hogy a kölyök lesz a hadsereg mentőakciójának a célpontja, de most már biztos is lehetett benne. Ennek a hosszútávú következményeivel kellett csak számolni, főként az apjának a bosszújával az erdő felé. De ezzel ráértek akkor foglalkozni majd, ha sikerült kiszállítaniuk innét azt, aki menni akart. A srácba bele tudta látni a kamasz önmagát. Leginkább pedig azt, hogy talán másra sem vágyott jobban most, mint hogy maga is az erdő (és ezzel Hannah) részévé váljon. Hogy újra együtt legyenek. Fél szemmel a gyerekre nézett.
- Mindenre emlékszik a növény, amire Hannah is emlékezett, ezt ő maga mondta. Nem foglak faggatni arról, hogy mit tettél vele, vagy mit tudsz. Mert ez lényegtelen. Hannah ott él az erdőben. De ő már nem lehet a te Hannah-d. Azzal pedig senkinek nem segítesz, ha valami olyan őrültségre adod a fejed, ami az életedbe kerül. A legjobb az, ha életben kijutsz innét, és jó emberré válsz. Olyanná, aki megakadályozza, hogy a lányok számára az erdővé válás kívánatos legyen. Magadért is, de első sorban Hannah-ért.
Néhány másodperc csend követte azt, amit mondott. Nem tudta, hogy milyen hatása lesz a gyerekre, de többet nem tehetett érte. Kayne Westerburg pedig inkább a katonákat próbálta bátorítani. De így is kellett tennie. Az ő parancsnokuk volt, minden tekintet rajta függött egy ilyen nehéz helyzetben.
- Ha visszaértünk a bázisra, szeretnék több mindent is átrendezni, magának is feladatot szánok, Huxleynak is. Veheti már most előléptetésnek, vagy legalábbis kérvényezni fogom. Persze csak felépülés után.
- Köszönöm parancsnok ez igazán... nagylelkű öntől. – Felelte Magee megdöbbenten, de kissé hitetlenkedve is. Ekkor mintegy varázsütésre megjelent a másik nevezett is, Jeremiah pedig nem örült neki, hogy a futásának a hangja elkerülte a figyelmét. Talán tényleg nagyon fáradt volt már.
- Parancsnok! Mr. Coopeeeeeer! Sprustooooon! - A katona épp csak meg tudott állni előttük, és kellett pár pillanat, míg elég levegőhöz jutott. Látszólag is rohant, ahogy tudott. - Már azt... azt hittem hogy... Sinannak hála hogy előkerültek!
- Huxley, örülök, hogy nem esett baja. Mondja, megtalálta a tábort? Rendben vannak a telepesek? Spruston is biztonságban van, ne aggódjon miatta. - Felelt neki Jeremiah félmosollyal. A katonákra, akik lelkesen végezték a dolgukat nem tudott haragudni.
- Huxley, jól vannak? Az öreg? Vissza kell jutnunk a telepesekhez. Ha jól van, segítsen Mageenak jönni, ő és a fiú megsérültek. – A parancsnok is talán megenyhült kissé.
- Meg, már nincs messze, bár én végig futottam. Amikor megjelentek a virágok már tudtam, hogy történt valami. Jobb is, pont beindult a szülés, amiről az öreg Sabatini beszélt.
Úgy tűnt, hogy az öreget Sabatini-nek hívták. A szüléshez nem tudott hozzászólni, abban végképp nem volt tapasztalata. Magee elutasította a ráparancsolt segítséget. Talán mégis csak jobb állapotban volt, mint látszott elsőre.
- Tudok jönni egyedül is.
A menet ezután fél óráig ha tartott még. Huxley remek futónak bizonyult. Menet közben Magee elmesélte neki a történteket, majd pedig kisvártatva felbukkant a sátrakból és szekerekből rögtönzött tábor. Egyelőre csak nyugtalan férfiak és fájdalmas női kiáltások töltötték be azt. Itt volt az ideje gyorsnak és gyakorlatiasnak lenni. Jermiah a katonákhoz fordult.
- Huxley, ki a tábor vezetője? A magam részéről szeretnék beszélni vele. Westerburg parancsnok is jó lenne, ha velem tartana, de ha tud segédkezni a szülésnél, akkor lehet hogy jobb helye lenne ott.
- Egyáltalán nem tudok. - Ijedt meg jobban az ötlettől, minthogy Estrance teljes katonai vezetőségének korrupciós ügyeit kell majd visszatértével rendeznie. – Megyek, csak biztonságba helyezem a fiút. – Mondta, majd elviharzott a tábor egyik széle felé. Huxley pedig megvakarta a fejét a vezető kérdésére.
- Nem nagyon van nekik... De ahogy néztem az öreg Sabatinire mind hallgatnak ezért is ő jött el a Hodgkin fiúval. – Felelt, de már vezetni is kezdte őt a tábor egy másik pontján negyedmagában tárgyaló öreget. Eközben Kayne Westerburg is utolérte őket. A férfi észrevette a közeledésüket, és feléjük intett. Nem szólalt meg, amíg a katonai delegáció sem.
- Sabatini, ugye? Merre terveznek tovább indulni innét? – Felelte kurtán, de arcán nem látszódott semmi érzelem. Udvariasságból odabiccentett a három másiknak is, de továbbra is haragudott rájuk, hogy veszélybe sodortak egy terhes nőt és legalább két gyereket.
- Üdvözlöm az urakat, szeretnénk, ha meghallgatna bennünket, elsősorban a kollégám. Ugyanis azt hiszem sürgősen változtatni kell a terveiken, de ezt nem mint katona mondom, hanem valami olyasminek lehettünk tanúi, amit Önök itt bizonyára még nem tapasztaltak. – Kayne Westerburg szóbeli előléptetése egy kicsit kisimította az ő gondolkodását is. Ha a parancsnok nyugodt tudott maradni, a „kollégája” is az kellett, hogy maradjon.
- Elnézésüket kérem, nem igazán olyan volt a helyzet hogy mindenki bemutatkozzon meg kezet rázzon. – Mondta az öreg, némileg zavarban. – Innen egyelőre sehova. Addig semmiképp, ameddig nem tudjuk, hogy a kicsi jól van-e. – Intett fejével a kiáltások forrásául szolgáló improvizált szülőszoba-sátor felé. – Nézze parancsnok, én nem tudom mit láttak, de sok a furcsaság a Peremen.
Az, hogy aggódtak az újszülött miatt annyi eszközt adott Jeremiah kezébe, hogy legalább elindulni tudott a meggyőzésükkel.
- Sok bizony. Ha pedig fontos önöknek, hogy a kicsi hogy van, akkor felpakolnak, és hagyják, hogy kimenekítsük önöket innét. Az alternatíva a halál. Önnek, önöknek, a gyerek anyjának, és végül neki is. – Nem volt nagyon idejük várakozni. Arról nem is beszélve, hogy az asszonynak sem ártott volna a szakszerű orvosi segítség. A növény megígérte ugyan, hogy az újszülöttet nem bántja, de emberi gondoskodás nélkül talán órái lehettek volna csak.
- Érkezett egy hatalmas mentőhajó a bázisra. Ráfér a felszerelésük is, minden vagyonuk. Én, mint parancsnok gondoskodom majd róla, hogy ne essen bántódásuk. Senkinek. Nagyon kérem, mint józan embert, hallgasson ránk. Biztos forrásokból tudjuk, hogy az erdő veszélyes és ránk támadhat. Nem fogok tudni mindenkit megvédeni, ha haboznak. – Szállt be a meggyőzésbe a parancsnok is. Természetesen a férfiak azonnal igyekeztek meggyőzni az öreget az ellenkezőjéről. Jeremiah-t újra meg újra lenyűgözte az emberi makacsság. Az öreg annyival volt józanabb, hogy maga is látta, hogy mire képes a növény.
- És ha elkerüljük? Mert gondolom arról a dudváról beszélnek. Megyünk messzebbre tőle.
Jeremiah-nak ezen a ponton lett teljesen elege. Nem emelte meg a hangját, de eldöntötte, hogy nem fogja megválogatni a szavait.
- A "dudva" szerint az egész perem tele van olyannal, mint ő. Hogy ez alatt mire gondolt, azt én nem tudom, de gyanítom, hogy nem fognak elfutni előle. Arról nem is beszélve, hogy ha minden inda megmozdul egyszerre, nem lesz hadsereg aki kibogozza önöket innét. Hannah-ot megölte és megszállta. Ha egyek akarnak lenni a helyi rekettyés beszélőcsövei vagy műtrágyája közül, hajrá. Aki meg nem akar megdögleni, azt elvisszük.
- Ha vezetőként akar cselekedni, akkor tekintettel van a népe életére és elsődleges célja nem a haszon hajhászása lesz, vagy bármi is itt a céljuk, hanem az emberek megóvása. Már megyek is és elmesélem mindenkinek mivel találkoztunk! Nem hiszem, hogy a karaván nagyja szuicid hajlamú lenne. – Némi passzív-agresszív színjátékot is becsempészett a parancsnok, de ezt most ő nem bánta. Mindegy volt az eszköz, amíg az élete megmarad a civileknek – még akkor is, ha nem érdemlik meg. Újabb vita következett, de itt már Sabatini felemelte a hangját, hogy rendet tegyen közöttük. Úgy tűnt legalább némileg visszatért a józan esze. Vagy nem is volt, és most megjött.
- Azt mondta van egy mentőhajójuk. Ha az idejön, azzal el tudunk menni, de ha át kell vágnunk megint a dudván szekerekkel, sátrakkal és egy újszülöttel akkor ha maguk szerint mindannyiunkat meg akar ölni akkor úgyis halottak vagyunk.
- Jól gondolja. Akkor halottak. A hajót ide tudjuk hívni, és fel tud rá szállni mindenki, aki akar. Aki élni akar. A biztonságukat meg a Westerburg család garantálja. Meg a Hodgkin is, ha nem vacilálnak sokat. A növény egyértelmű volt azzal kapcsolatban, hogy mindenki elpusztul, aki maradni akar. A döntés az önöké. A társaik élete, vagy a fafejűség.
- Megyek, értesítek mindenkit az indulásról – Bólintott Kayne Westerburg is, majd rápillantott. – Majd egy percre tudna jönni?
- Mi megyünk. - Jött meg az első férfi esze is a háromból. – Én, a feleségem, és a fiam. Vagy lányom, mindjárt kiderül.
- Azért hogy a gyereked is rabszolga legyen egy gyárban? Hogy megbetegedjen az ő tüdeje is?
- De élni fog!
- Elég! Aki menni akar, elmegy a hajóval, aki maradni akar és a Peremre bízni magát megteheti. Nem kényszerítünk senkit. Az nem a mi szokásunk. – Csattant fel végül Sabatini, hogy elfojtsa a vitát még csírájában.
- Köszönöm. Elég embert nyelt már el a Perem. Nincs szükség több áldozatra. – Bólintott Jeremiah, majd Kayne után ment. Minden tekinet a parancsnok felé fordult, akinek sikerült egy olyan helyet találnia, ahol a tábor minden pontján jól látták és hallották is.
- Kayne Westerburg vagyok a légierő parancsnoka és személyesen azért jöttem, hogy megmentsem Önöket. Időközben megtudtuk, hogy a Perem maga egy élő szervezet, akivel sikerült kommunikálnunk. Időt adott, hogy elvigyük embereinket, biztonságban a mieinki közé, ellenkező esetben nem fog kegyelmezni. Mindenki, aki élni akar, el tud menekülni majd a hajómon. Idehozom. A Perem nem tudja garantálni az életben maradásukat, de én mindent megteszek Önökért! A katonáktól többé nem kell félniük. Kérdezzék Huxleyt, Magee-t, vagy a fiút, igazat beszélek! – Mondta félig kiáltva, majd csendesebben odafordult Jeremiah-hoz.
- Nyilván nem fog magától jönni és senki más nem lenne képes műszerek nélkül idehozni egy akkora monstrumot. Vissza kell mennem érte, én talán, nekem lehet, hogy sikerülni fog. Csak...vissza kell jutnom a bázisra és onnan is ide. Vagy jönnie kell, vagy most Sprouston jönne jól igazából Mert jó lenne, ha ittmaradna valaki és fellőne néhány jelzést. Talán Huxley és Magee. Velem jön? Vagy meg tudja Neki mondani, hogy vezessen vissza? Rohanni fogok. – Nem látszott rajta a nyomás, de hangjának halk remegéséből sejtette Jeremiah, hogy nem biztos a parancsnok annyira a dolgában, mint szeretne lenni. De ez természetes – ő is ember volt. Ki ne félt volna abban a helyzetben? Amire szüksége volt, az a támogatás. Ennyit pedig ő is megtehetett a régi bajtársaiért. Vagy azért, aki talán hajlandó változást hozni a hadsereg velejéig romlott rendszerében.
- Sprustonnak kificamodott a bokája. Ő nem tud haladni. Ellenben én igen. Beszélek az erdővel, hogy engedje a manővert, és magával tartok. Huxley fel tudja lőni a jelzőfényt, és az alapján ide tudunk találni.
- Számíthatnak rám. - Bólintott Huxley, aki idő közben odament hozzájuk, Magee-vel együtt.
- Én úgy sem tudnék szaladni magukkal, itt maradok, a Hodgkin fiú szerintem bennem már megbízik, vigyázok hogy ne csináljon hülyeséget ha közben felébredne. Menjenek.
- Köszönöm! – Bólintott JC, aztán a katonák felé. – Önöknek is. Sietünk! Addig tartsák a frontot, lőjjenek fel bizonyos időközönként jelzőfényeket és készítsenek elő egy nagyobb területet, ahol le tudok szállni, segítsenek megszervezni az indulást. Számítok magukra!- Hadarta az utasításokat, majd nagy levegőt vett, és ismét felé fordult. – Indulhatunk?
- Mehetünk.
Miután egy keveset haladtak az erdő közepe felé, ismét bekiáltott. Hátha hallja majd őt a növény.
- Beszéltünk az emberekkel. Beszélhetünk veled is?
A virágok megremegnek. Jeremiah valahogy tudta, hogy hallja őt a növény, de nem tud annak rendje-módja szerint visszajelezni neki.
- Kövessük a virágokat?
- Ez lesz a megoldás. Máshogy nem látom reális esélyét, hogy kijussunk. -Felelte kissé tanácstalanul, majd ugyan csak kiabálni kezdett. Örült, hogy nem a régi bajtársai voltak vele, mert ezek után nem menekült volna meg valami hülye becenévtől. - Kellene a hajónk, hogy kivigyük azokat, akik menni akarnak. Segítesz kijutnunk az erdőből, hogy behozhassuk?
A növény egy darabig várt. Talán pont próbált rájönni arra, hogy mi is lehet a hajó. Vagy ha Hannah nem látott még katonai léghajót akkor azon, hogy víz nélkül hogyan hozzák be az erdőbe azt. Végül a virágok ösvénye ismét megjelent, a két katona pedig rohanva haladt ki az erdőből, vissza a csónakhoz, el egészen a támaszpontig, ahol már beérte őket a hajójuk. Jeremiah is helyet kapott a pilótafülkében, és végig nézhette, ahogy  elismerésre méltóan ügyesen vezeti a hatalmas szerkezetet Westerburg parancsnok be az erdőbe, pusztán a jelzőfényeket követve. A katonáknak sikerült egy jó leszállóteret biztosítani, és talán ebben az erdő is segítségükre volt. Vagy Spruston. Jeremiah elképzelte, ahogy a Hannah-növény értetlenkedve kérdezi tőle, hogy hogyan úszhat egy hajó az égen, és elmosolyodott. Végül a pakolásban a hajó legénysége is segédkezett. Végül az összes telepes úgy döntött, hogy jobban szeret élni, mint meghalni, ahogy ez várható bárkitől, aki gondolkodik is valamennyire. Jeremiah egyedül maradt Kayne Westerburggal a pilótafülkében. Négy személyes volt egy teherhajó kezelőfelülete, a parancsnok pedig magában megoldotta a vezérlést. JC már érette, hogy miért lett főparancsnok belőle.
- Köszönöm, hogy nem beszélt arról a dologról nyíltan és megkérném, ha másnak se említené. Hogy....miért nem értem a Peremet. Nagyon hálás vagyok Jeremiah, tényleg. Ezért az egészért. Maga nélkül... Végeredményben mindenki meghalt volna. – Szólította meg váratlanul a férfi őt. Jeremiah felnevetett. Ő aztán nem tehetett róla, hogy kiválasztotta a Perem.
- Parancsnok úr, nincs miért hálálkodnia. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez, meg nem is tudok mit kezdeni vele. De... Emlékszik, hogy mit mondtam a kölyöknek? Hogy legyen olyan nemes belőle, aki alatt nem akarják megölni magukat az emberek? Nos, ha valamit tehet cserébe az az, hogy olyan parancsnokká válik, aki alatt az emberek büszkeséggel szolgálhatnak. Ennél többet nem tehet. De nem is kell. – Mondta őszintén.
- Igen, köszönöm, ezen dolgozom. – Felelt a parancsnok elmosolyodva, és a pilótafülke idilljében már csak két dolog járt Jeremiah fejében – Először hogy miként tervezhetnék át a lángszóróját egy kézben is használhatóvá, másrészt meg hogy hogyan magyarázza el a feletteseinek, hogy minden igyekezete ellenére sem azt, sem az új csizmáját nem próbálta ki a Peremen.