Lost In The Darkness

A nap hosszú volt és fárasztó. Nizz persze sosem hitte azt, hogy az Alkimisták Céhénél gyakornoknak lenni leányálom lenne, ám azt mégsem gondolta, hogy napi munkaideje egyetlen hét alatt oly mértékben gyarapszik, hogy a hét utolsó munkanapján már csak a legkésőbbi vasúti járatot éri csak el, amellyel végre hazamehet.

Talán ez lehetett az oka aztán a „következményeknek”.

Pedig – az időponttól eltekintve – egyszerű útnak indult, szokásosnak és hétköznapinak és Nizase is ennek megfelelően foglalt helyet a középső kocsi egyik ablak melletti ülésén. A párnák kopottak voltak, az asztal lakkrétegét mély karcolások borították és az ablakon sem lehetett már tökéletesen kilátni. A füst, amely megtelepedett a vastag üvegen, csak az egyik ok volt. A köd volt a másik. A lassan leszálló, tejfehér pára, amely gyönyörű pászmákra bontotta az utcai lámpák fényét, de tejfehér függönyként zárt el mindent, ami rajtuk kívül esett. Ezért a lány talán még örült is egy kicsit, amikor a csukott ablakú vagonban végre nem kúszott dermesztő nyirkosság a kabátja alá, és végre már nem kellett pakolásznia a tégelyeket, mozsarakat és mérlegeket, nem kellett gyorsan és pontosan jegyzetelnie a mesterek számára. A táskájából egy könyvet vett elő, amelyben az oreával kapcsolatos régi legendákat és az Ütközések történetét olvasgatta, miközben a vonat lassan elindult. Állomások következtek, ahol felnézett, s attól függően, hogy a köd, amely lassan az egész várost belepte, mennyire sűrűsödött ott éppen össze, vagy megállapította, hogy még nem érkezett meg a kívánt helyre, vagy egy gyors érdeklődés és válasz után ült vissza ugyanezen okból a helyére. Nem számolgatta a megállókat, azt hitte, így is pontosan tudni fogja, mikor szálljon le. Éppen ezért érte váratlanul, amikor a kalauz hangos kiabálással leszállásra szólított fel mindenkit.

- Az Anya óvjon! Az nem lehet! – dobta a táskába a könyvet, még a könyvjelzőről is megfeledkezve, majd felkapva a méretes – legfőképpen iratokat és jegyzeteket tartalmazó - oldaltáskát, hogy aztán kifelé igyekezzen a mostanra már üressé vált ülések között. S amikor végre a peronon sietett a vasúti alkalmazott felé, akkor vette csak észre, hogy a vonal végállomását jelző, és persze kellően ütött-kopott állomásépület előtt jár.

- Bocsásson meg, de mikor indul visszafelé a vonat? – kérdezte reménykedve, arra gondolva, hogy talán a másik irányba induló utolsó szerelvényt még elérheti. – Kérem, ne mondja azt, hogy már elment!

- Akkor nem mondom, kisasszonyka, de arra aztán várhat! Bár jobban jár, ha nem tesz ilyet és inkább keres magának egy helyet, ahol a reggeli első járatig meghúzódhat! Az még jó 5 óra. Hideg is van, no meg nem is tanácsos egyedül kószálnia egy magafajtának erre. Indulhatsz, Dave! Mindenki leszállt már! – kiált előre a mozdonyvezetőnek és Nizzi, elkeseredetten látja, hogy indul el a vonat az állomás szélén álló fűtőház felé. – Rég nem történt már ilyesmi erre, mert azóta az eset óta,... Tudja, amikor néhányan eltűntek itt... Azóta óvatosabbak ám az utasok. – rázza a fejét az éltes férfiú, miközben az egyenruháján gombolja össze a felső gombokat fázósan. – Sajnos, most azt sem mondhatom, hogy majd az állomásfőnök elszállásolja. Az utolsó ugyanis hónapokkal ezelőtt meghalt, azóta üresen áll a lakása, mert erre a helyre, ahová már Sinan fénye sem ér el, senki sem akar jönni. Mondanám, hogy nálunk megalhatna ma éjjel, de az asszony szülei is nálunk laknak és csak egyetlen szobánk van, vagyis én már a konyhai padra szorulok, hálóhelyként. Talán induljon el visszafelé, hátha talál valamit, bár nem hiszem, hogy sikerrel járna… nekem is igyekeznem kellene, mert Sue kikaparja a szememet, ha nem érek haza időben és aztán a sörrevalót is költhetem arra, hogy kiengeszteljem.- szomorúan mutatja az utat, aztán kissé vaksin pislog bele a peron végi sötétségbe. – De úgy látom, másvalaki is lemaradt… Talán mehetnének együtt…

Végre eljött az este, és szerencsémre ma köddel érkezett. Tökéletes idő volt egy kis munkára. Ma Közép-Estranceba vitt az utam, méghozzá egy igencsak kotnyeles hírszerzőhöz, aki úgy gondolta jó ötlet az iskola igazgatójának feleségén élcelődni, akire falás roham jött rá valamelyik sznob bálon. A férj eléggé zokon vehette, ha már engem bérelt fel szegény fiú kiiktatására.
- De hát ilyen az élet kedves Charles a hírszerzésről, jaj bocsánat, vagyis a halál – kuncogtam el magam miközben próbáltam az ablak melletti falnak dönteni az alig 20 éves holtestét.
- Tudja kedves Charles én megértem. Feljebb akart törni ezzel a szellemes kis írással, csak azzal nem számolt, hogy ezen az úton bizony szerez ellenségeket az ember.
Igyekszem úgy rendezni a helyszínt, ahogy megbízóm kérte: ,,Tűnjön balesetnek”. Úgy is tettem. Megírattam barátunkkal búcsúlevelét, természetesen kést tartva torkához, hátha valami őrültséget csinálna. Megadtam neki, hogy elbúcsúzhasson, akitől csak akar, hiszen nekem is van szívem. Igaz… egy kicsit füllentettem abban, hogy megkímélem az életét pénzért és információért cserébe, és a búcsúlevél csak az álca lesz, ami tökéletesen alátámasztja halálhírét. Pechére nem tudott semmit az Elsőkről, így nem volt érdekem életben hagyni, de nyilván ezt nem kötöttem a már az amúgy is hatalmas orrára. Ahogy befejezte a levelet egy könnyed mozdulattal elvágtam a torkát. Olyan naiv ez az emberi faj.
Kinyitottam az ablakot, és kikukkantottam mennyire forgalmas lent a kis sikátor amire a 4. emeletről lehetett lelátni.
- Egy-két szállingózó ember. Tökéletes! – mormoltam magamban.
- Nos, Charles a hírszerzésről, örültem a találkozásnak, remek hallgatóság volt. Tudja nagyon szimpatikusnak tűnik nekem. Mit szólna, ha egyik szemét eltenném emlékbe? Oh nem is ellenkezik, hát ez csodálatos. Amint kipottyant az ablakon, majd Branagan elhozza az emléket magáról. Kellemes földet érést önnek. -szórakoztattam el saját magam.
Nyitva hagyom az ablakot, függönyt elhúzva, majd rápillantok a fali órára. Ajaj sietnem kell, ha el akarom érni azt az átkozott vonatot. A hóhérnak sincs kedve annyit sétálni haza felé. Köpeny rajtam, álarc szintén… mehetünk. A másik szoba ablakán ugrottam ki, hogy köpenyem segítségével a szemben lévő 2 emeletes tetejére landolhassak le. Gyorsan lesiettem a tűzlépcsőn és már ott is volt az én madárkám.
- Bran lenne egy feladatod. Vájd ki a szemét, a jobb oldali sikátorban fekvő fiúnak. Aranyos volt. Otthon találkozunk szemem fénye – kacagtam fel.
És már repült is érte. Mindig lenyűgözött az Orea ereje. A műtétek során beültetett kristály miatt, értette hű társam amit mondok, cserébe én meg az álarcon keresztül láthattam, amit ő lát.
-  Hogy repül az idő… Milyen kicsi volt mikor rátaláltam… - elmélkedtem magamban.

Apropó idő… Lekésem a vonatot. Úgy szedtem a lábam, mintha égne alattam a talaj. A következő utcán lefordulva már a nyüzsgés várt. Hihetetlen, hogy ez a város sosem alszik. Már csak pár utcára voltam az állomástól, olyan nagy volt a köd, hogy még ezt a fény áradatot is elnyomta. Törtem át az utat az emberek között, kicsit tartottam tőle, hogy nélkülem indul el a vonat a Sötét negyed felé. Ahogy odaértem a peronra megszólalt a füttyszó, felszisszent a szerelvény.
- Indulás! -ordított egy méretes kalauz.
Hála Vahénak még épp el tudtam csípni az utolsó vagon korlátját, majd helyet is foglaltam leghátul. Szememig húztam a csuklyám, igaz rajtam volt a fekete-vörös álarc így nem látszottak vérszínű szemeim, de ez már egy fajta megszokás volt nálam.
- A fenébe Charles! Csak rám folyattad a véred - mérgelődtem
Tenyeremet átszínezte a fiatalember rászáradt vére. Nem számít, már nem kell sokat kibírnom hazáig, hogy megmosakodhassak. Az utat igyekeztem pihenéssel tölteni.

Bóbiskolásom a kövér kalauz törte meg ordításával:
- Végállomás, leszállás!
Végre! Álltam fel az ülésemről, majd leszálltam a vagonról. Nem sokan szoktak itt leszállni, hiszen ez már a nyomornegyed pereme. Amikor jobbra pillantottam, egy vörös hajú hölgyet láttam. Aggodalmas arckifejezése és a visszainduló járatról való érdeklődése arra utalt, hogy nem ez volt az úticélja. Eltévedt? Hát milyen aranyos – mosolyogtam magamban. Kinézetéből már messziről lehetett látni, hogy nem idevaló, de még csak a közelében sem járt ennek a putrinak. Mit bánom én, nem az én gondom. De abban a pillanatban utánam szólt a kalauz. Vahe most segíts rajtam.
- Kisasszony, ön is eltévedt? – kérdezte tőlem gyanútlanul.
Az álarc még rajtam volt így a barna szemeim normális ember látszatát keltették. Viszont a kezeimet a hírszerző rászáradt vére borította. Kezeimet köpenyem alá rejtettem. Nem bukhatok le emiatt a vörös szuka miatt. Így hazudtam.
- Jó estét uram, igen, fogalmam sincs hol vagyok. – válaszoltam színlelt aggodalommal.
- A másik hölgytársa is ebben a cipőben jár, ez a fránya köd, nem véletlen, hogy nem tudtak tájékozódni nőként, van mikor fényes nappal sem tudnak igaz? – nevetett fel a kalauz.
Szexista barom… Vajon meddig tartana kivéreztetnem a dagadt tested? – gondoltam magamban.
- Na de azt javaslom, hogy az ilyen törékeny hölgyikék keressenek valami szállást az első vonatig, úgyhogy magára bíznám nőtársát.  – intett búcsút a csöppet sem udvarias férfi.
Végig néztem a vörös hajú teremtésen, meg volt szeppenve és reménykedve nézett rám, hogy majd együtt átvészeljük az estét….

Nizz nem lát semmit, hiába próbálja meg fürkészni a gomolygó ködöt, miközben dideregve húzza össze magán a kabátját. Már éppen tévedéssel vádolná meg a menni készülő jegykezelőt, vagy azzal, hogy kísérteteket lát, amikor a pára mögül végül mégis előbukkan egy köpenyes alak. Először talán ő maga is annak gondolná, szellemnek, elkárhozott léleknek, annyira valószerűtlen a megjelenése. A körvonalakat látja csak, elmosódottnak, idegennek és sötétnek, de aztán lassan közelebb jön az, akit árnynak vél, és valóságossá válik, bár Nizzi-ben valamiféle furcsa, fagyos érzés ébred a látványától. A míves álarcot is csak akkor veszi észre az arcon, amikor közelebb ér az ismeretlen, s azt is akkor látja meg, hogy valóban egy lányról van szó.

- Na de azt javaslom, hogy az ilyen törékeny hölgyikék keressenek valami szállást az első vonatig, úgyhogy magára bíznám nőtársát…

Valamiért nem ereszti a látvány, és a javaslatra eszmél csak, arra, hogy az eddig biztonságot jelentő, eddig segítőkész férfiú már nincs sehol, csak a távozó hátát látja eltűnni a tejszerű „függöny” mögött és ő egyedül marad a nővel, aki némán áll előtte és mintha éppen felmérné őt sötét színű szemeivel.

- Nem, nem maradhatok itt – feleli sietve, magát erősítve elhatározásában, és azért is, hogy a másik tudtára adja, hogy semmiképpen sem szeretné az éjszakát a negyed ezen részében tölteni. – Ha sosem járt még erre… - emlékszik vissza a távolról hallott megjegyzésre. - Talán jobb, ha ön sem teszi – igazítja meg a vállára vetett táskát. – Nizase a nevem, Nizase Nae. – Próbál valamiféle kapcsolatot teremteni, de valamiért ódzkodik attól, hogy többet mondjon ennél. Mert most, hogy jobban megnézi, azt is furcsának találja, hogy „sorstársánál” semmi holmit nem lát, és az álarca is túl díszes ahhoz, hogy errefelé induljon bárhova is. – Ha eltévedt, nem igazán lehetünk egymás segítségére, hiába javasolta az előbb az úr – keseredik el még jobban. – Talán csak annyira, hogy együtt ketten nem tűnünk annyira könnyű prédának. Miért nem figyeltem jobban?!

A kérdés, amit feltesz, nyilvánvalóan költői, s inkább csak a feszültség beszél belőle és nem a másik válaszát várja. Mert Nizz tagadhatatlanul feszült, s aggodalma csak egyre nő, mert azt sem tudja, merre kellene indulni, s azt sem, hogy mennyit kellene gyalogolnia, amíg hazaérhet. Ha a város közepén lenne, nem félne ennyire, de mert tudja, hogy az utolsó állomás már csak kőhajításra van az ennél is veszélyesebb utcáktól, próbál tájékozódni, hogy aztán elindulhasson. Jobban mondva elindulhassanak. Persze az is eszébe jut, hogy a sínek mentén induljon visszafelé, de tart attól, hogy a köd és a sötétség csak megnehezítené a haladásukat, hát inkább mégis az utcákat választja, ahol valamiféle világításra azért mégis csak számíthatnak. S ha a másik nem mozdul, nem tesz javaslatot, úgy ő indul el arra, amerre távozni látta a kalauzt, arra, amerre a „jobb környéket” sejti, nem tudván azt, hogy döntése vajon jó irányba vezeti majd. És persze az idegent sem hagyja itt, bár nem érzi azt, hogy egymás számára nagyobb biztonságot jelentenének, de egyedül nekiindulni az éjszakának még félelmetesebbnek tűnik számára. Hát a kérdés tulajdonképpen felhívás, bár Nizzi még maga sem tudja, mire.

- Nem jön?

Remek… Jobb programot el sem tudtam volna képzelni egy sikeres nap lezárására. Szívem szerint tarkón csaptam volna ezt a pofátlan kalauzt. Jön és szétbaltázzák az estém ezzel a vörhenyessel karöltve. Nizase Nae, vagy hogy is hívják. Az aggodalmas fecsegése már most kikészít. Én biztos nem fogok visszafelé menni azt kockáztatva, hogy valami mintapolgár észrevegye vérrel áztatott kezeimet, amit így is nehéz elrejtenem a nő szemei elől. Ráadásul semmi kedvem kísérgetni egy lányt, akinek már csak a Sötét negyed gondolatától is elkezd remegni a lába.  És még csak a peremén vagyunk, mi lenne vele ha… És ekkor hasított belém a gondolat, hogy milyen jól el tudna engem szórakoztatni ez a kis nyúl. Végül is nekem is kijár egy kis szórakozás.
- Nem jön? – szegezi nekem a kérdést türelmetlenül.
Csinos, szemre való teremtés, dekoratív, biztos tetszene a sok patkánynak, akik ilyenkor lófrálnak a szegény negyed utcáin. Szörnyű alakok, akiket csak a lopás és az erőszakolás éltet. Hozzám egy újjal sem fognak érni, a vörös szemeim emlékeztetni fogják őket, hogy ki vagyok. Ha személyesen még nem is találkoztak velem hallani hallottak rólam. Pár társuk már a föld alatt pihen a meggondolatlanságuk miatt. Hmm jó mulatság lesz – ült kaján mosoly arcomra – és akkor megszabadulok tőle, vagy ha a fiúk kiélték magukat, akár vacsorának is jó lesz. Lehet, hogy ez az este mégsem lesz olyan rossz. És pont a Sötét negyed irányába akar elindulni. Kiváló! Igyekeztem kedvességet erőltetni magamra, mert szemmel láthatóan tartott tőlem kinézetem miatt, amit meg is tudok érteni. Nem igazán keltem egy ártatlan, finom hölgy hatását.
- De, megyek. Ha már a figyelmetlenségünk így összehozott bennünket kedves Nizase, akkor próbáljuk a legjobbat kihozni a helyzetből – mosolyogtam rá. – Nisha, Nisha Ashdown vagyok, örülök, hogy megismerhetem.
Jaj Nisha ne vidd túlzásba, még a végén túl átlátszó leszel – figyelmeztettem magam.
- Induljunk is minél előbb, gondolom, egyikünk sem szeretne a peronra fagyni.
Azzal követtük a kanyargó utat, ami a sötétség felé vezet, és oda ahova menni is akartam.

A köd olyan nagy volt, hogy szabályosan vágni lehetett. A lámpák fénye, mint a messzi szentjánosbogaraké, halovány és gyenge volt. Ahogy egyre beljebb haladtunk a szegények hazájában, már csak egy kettő lámpa pislákolt. Nem beszéltünk egymással az úton, Nizase szedte a lábát, ahogy csak tudta. Időnként mögénk nézett, de pont annyit látott, mint ami előttünk volt: semmit. Én már annyiszor sétáltam végig ezen az úton, hogy jó formán csukott szemmel is hazatalálnék innen, ami amúgy már nem volt olyan messze. Szegényt annyira hajtotta az otthon melegének gondolata, vagy legalább egy normális fogadóé, hogy fel sem tűnt neki a lepusztult épületek tömkelege.
A csendet elkezdte felváltani a Sötét negyedben megszokott éjszakai hangok. Sikítás, ordítás, nevetés, az utcán közösülők nyögései és az utcai verekedések hangjai. Egy-egy ijesztőbb hang után a vörös hajú lány meg-megtorpant.
- Ne álljunk meg, haladjunk tovább, abból baj nem lehet. – szóltam neki, de már alig vártam, hogy odaérjünk a kocsma elé.
Igyekeztem minél inkább leszakadni tőle, hogy az utcán randalírozók rá figyeljenek fel először. Mire Nizase észrevette, hogy már nem vagyok mellette addigra már késő volt. Három férfi már meg is környékezte a lányt.

- Nisha Ashdown…

A név sem hozta őt közelebb, sőt még ha erősebb falat húzott volna közéjük, amikor meghallotta. Furcsa csengésű a hang, és a név is, de Nizzi gondolatait sokkal jobban lefoglalja a hazaút, mint az, hogy miért kelt benne furcsa borzongást a most már legalább névről ismert lány. A köd szinte elnyeli őket, hogy kilépnek az állomásról a néptelennek és névtelennek is látszó utcára, s a kijárat felé vezető kanyargós, szűk, falak közé zárt járda meglévő irányérzékét is elveszi, így Nizase arra indul, amerre eltűnni lát egy alakot. Abban bízik, hogy arra talán mások is járnak, s mihamarabb olyan környékre érnek, amely nem ilyen kihalt és idegen. És igen, abban utóbb igazat ad a köpenyes idegennek, ki hozzá hasonlóan szűkszavú, hogy a hideg lassan átjárja a csontjáig. Sietve halad, az út közepén, hiszen ott még néha fényköröket vetnek a lámpák, de így nem látja a házakat jól. Néha hátrapillant, hogy a másik követi-e.  S az árnyék, Nisha Ashdown árnya nem marad el tőle. Néha közelebb jön, s olyankor Nizz inkább gyorsabban lépked, észre sem veszi, hogy ezzel akaratlanul is arra igyekszik, amerre a másik tereli. Nem látja a sötét szándékot és minden egyes utca sarkán azt várja, hogy a következő út már szélesebb lesz és világosabb és hogy végre valami ismerősre is bukkan. S ha arra nem, hát a város őreiben is reménykedik, hiszen tudja, éjszaka azért ők is járják a várost, s talán segítségükre lehetnének, hogy végre ne bolyongjanak ilyen elveszetten.

Hirtelen hallja meg a hangokat, s először nem is tudja, hogy mit hall. A köd tompítja, megszűri azt, ami eljut hozzájuk, ezért hallgatózni próbál, táskáját magához szorítva, de hiába fülel, nem vehet ki egyetlen értelmes mondatot vagy szót a neszekből. Aztán, pillanatokkal később egy kiáltás harsan, fenyegetően, vagy talán fájdalmasan, és Nizzi megtorpan, csak hogy maga mögül halja a sürgető figyelmeztetést.

- Ne álljunk meg, haladjunk tovább, abból baj nem lehet…

Nem, a bajt ma el kell kerülni, tudja ő is jól. S ha a másik ez alkalommal így támogatja, hát a Céh fáradt gyakornoka most nem ellenkezik, hanem indul tovább, sietve. A következő sarkon még hátra fordul, még látja az árnyat nem sokkal maga mögött, aztán már csak a feliratot látja a furcsa cégéren: Süllyesztő. A szó, a furcsa név szöget üt a fejében és megtorpan. Pont azt teszi, amit egyetlen perccel ezelőtt valaki más is kockázatosnak ítélt.

Megáll.

És máris megtörténik a baj.

Mert mi másnak lehetne nevezni három, sörtől bűzlő alakot, akik most tántorognak ki az kocsmából az utcára. Ahogy az is baj, hogy a mai este még nem ért véget a számukra, hiszen még várhat rájuk valami szórakozás. De talán még nem vették észre, így a lány csak áll, mozdulatlanul, a táskáját szorongatva.

Szinte alig látható, lassú mozdulattal fordul a másik felé, Nisha felé, hogy pillantásával segítségért küldje, de már nem látja sehol. Még reméli, hogy menteni igyekszik majd őt a sötétbe öltözött nő, hogy hamarosan meghallja majd a sípot, a városőrökét, s csak addig kell kitartania. Csak addig kell észrevétlennek maradnia.

Most abban bízik, a köd majd elrejti a hármak elől…

Elérkeztünk a táblához, amit egy normális épeszű ember még a rémálmában sem kíván látni.
Süllyesztő
Én egyre lassabban sétáltam, hogy pont olyan távolságra legyek, hogy Nizase már ne láthasson. Nem voltam tőle messze, de a tejköd teljes egészében elrejtett szemei elől, ahogy őt előlem. Oh pedig, hogy megnéztem volna azt a bájos arcát, amikor tudatosul benne, hogy hol is van pontosan. Minden bizonnyal a rémület keríthette hatalmába. Szép lassan elsétáltam a kocsma melletti épület falához és nekidőlve hallgatóztam. Aztán egyszer csak meghallottam három elég ittas állapotban lévő férfi hangját. Valami bárgyú kocsmadalt énekeltek. Nem akarok panaszkodni, de irdatlan hamis volt. Nem volt ok amiért nekem futni kellett volna a Sötét negyedben, de ezelől a fülsüketítő dal elől szívem szerint hazáig szaladnék. De nem megyek, hiszen akkor talán lemaradok a legjobb részről. És már a gondolat, hogy szegény ártatlan kisasszony most min mehet keresztül, egyből egy széles mosolyt csal arcomra. Ami viszont meglepett, hogy nem hallottam menekülésének gyors, trappoló hangját. Akárhogy igyekszem átlátni a tejes függönyön egyszerűen semmi nem tárul szemeim el, azt meg nem kockáztathatom meg, hogy egyből közelebb megyek, mert lemerném fogadni, hogy egyből a köpenyem alá bújna a kisnyúl. Egy dologra biztosan jó ez a kis kaland, egész hónapban nem mosolyogtam ilyen jóízűeket, mint a kisasszonnyal töltött idő során.
De most komolyan, mit csinál? Megállt volna? Jaj butus leány én fordított esetben már felhúztam volna a nyúlcipőt. Bár aztán ki tudja mibe futna bele, lehet, hogy valami sokkal rosszabba.
Aztán egyszer csak ,,meghallom" a csendet. A férfiak abba hagyták az éneklést és mintha beszélnének valakihez.
- Lám, csak lám! Ezt nézzétek fiúk! Hát milyen finom hölgyikét fújt erre a szél!
- Gyere cicuska játszunk kicsit! – nevetett fel a másik.
- Te még biztos érintetlen vagy, nem úgy, mint az itteni szajhák, na gyere, majd mi bejáratunk! – mondta a harmadik.
-Na végre! Zene füleimnek. - sóhajtottam fel.
Reménykedtem, hogy kedves nőtársamat találta meg ez a három barom.
Azon tűnődtem vajon mit tesz most a vörös fehérnép. Talán megpróbálna elszaladni? Vagy ijedtében földbe gyökereznének lábai? De ha mégsem futna el, ha ijedtében egy értelmes lehetőség sem jutna eszébe, talán már a lány táskájából kiszórták papírjait és könyveit, majd táskájával együtt a sárba dobták azokat. Lehet, hogy épp bronzbarna hosszú ruháját tépik, amiből már csak pár szövetszál tartja a textilt a rémült lánykán. Az is könnyen elképzelhető, hogy a ruha ujjait már letépték, és a hossza is jóval rövidebb, mint eredeti állapotában, derekán pedig egy hatalmas szakadás tátong. De, ha talán felébred Nizaseben az élni akarás, ha nem hagyja magát, minden bizonnyal igyekszik ruháját magán tartani egyik csupasz kezével, a másikkal pedig távol tartani az ittas férgeket. Ha ez így történne, biztos próbálkozna segítségért kiáltani. Mindenki megpróbálná. De aki nem itt él az nem is sejtheti, hogy ide bizony nem érkezik segítség, senki nem siet egy bajba jutott sikoltása miatt, még csak össze sem rezzennek. Megszokták már, hiszen itt minden nap ez megy.  A nap sugarai is elkerülik ezt a mocskot, az itt élők hálát adnak, minden egyes napért, amit túlélnek ebben a fertőben. Mintha egy halk sikítást hallottam volna. Nem tudom pontosan honnan jött, de már egyre jobban furdalta az oldalam a kíváncsiság. Ha az történne, ami az imént a fejemben lejátszódott, akkor azt a saját szememmel kell látnom. Már nem tudtam visszafogni a nevetésem, hangosan tört ki belőlem.
- Nem maradhatok le a fináléról, hiszen én vagyok a díszvendég.
Így gúnyos mosollyal az arcomon elindultam a hangok felé.

A köd, amely eddig is csak rontott a helyzetén, most sem segített rajta. Mert hiába a gomolygó pára, nem olyan sűrű, hogy alakját teljesen elrejtse és persze hiába az ima és a könyörgés is, amelyet az Anyához intéz, mégis csak észreveszik. Pedig a rozsdaszín kabát és szoknya, no meg a fehér blúz teljesen átlagos viselet lenne a „városban”, itt most mégis feltűnő. Feltűnő és kívánatos…

~ Lám, csak lám! Ezt nézzétek fiúk! Hát milyen finom hölgyikét fújt erre a szél!... Gyere cicuska játszunk kicsit!... Te még biztos érintetlen vagy, nem úgy, mint az itteni szajhák, na gyere, majd mi bejáratunk!~

Alig látja őket, talán csak tántorgó alakjukat veheti ki, így most még csak a hangok vezetik, amelyektől igyekszik egyre távolabb kerülni, miközben kétségbeesetten kutatja a lányt, Nishát, aki eddig kísérte. Ám most még nem értek el hozzá a durva hangok gazdái, még nem fut előlük, mert attól tart, meghallják, vagy hogy akkor végérvényesen eltéved és persze azt is, hogy a segítség, amelyben még reménykedik, sohasem találhat rá. Nem rohan el, pedig a rémülten zakatoló szíve azt diktálja, hogy fusson, hátra se nézzen, de az esze még itt tartja, félig a ködbe burkolózva, ám talán hiába reménykedve a felmentő seregben. Jeges rémület járja át, és eszébe jutnak a kalauz szavai is. ~ Tudja, amikor néhányan eltűntek itt... ~ és most már kezdi érteni az akkor csak pusztán baljósnak tűnő szavakat.

Csak áll a hidegtől és a félelemtől reszketve, figyeli a gyenge fénykör határán imbolygókat, és szólni sem mer. Aztán óvatosan hátrálni kezd, arrafelé, amerről érkezett, óvatosan lép, hogy cipőjének koppanása se mutasson utat hozzá. Kapkodó lélegzetét igyekszik rejteni és közben a ködöt figyeli, zajokat hall, közelieket és távoliakat, de nem tudja értelmezni őket. Reménykedik, de csak addig, amíg egy rántás el nem téríti tétova útjától és egy karcos hang rikkant a füle mellett. Nizz miközben kétségbeesetten felsikolt, próbálja kibogozni a kezét a táskája pántjából, csak hogy szabaduljon.

- Én találtam meg… Én leszek az első, halljátok! Ne ficánkolj már, hallod-e! Siessetek, mert nagyon fürge a kicsike!

És ettől a pillanattól már nem az ész diktál Nizzi számára, csak a rettegés, mert hallja a botorkáló, mégis közeledő lépéseket és a vaskos – és ami még ijesztőbb, egyre hangosabb – röhögést. Már nem marad csendben, s talán nem is tudja, hogy ezzel csak irányt mutat a feléjük igyekvőknek, de kétségbeesetten kiabál segítségért. A rettegés azonban megsokszorozza az erejét és hiába ragadja meg a szoknyáját is a sör és az ápolatlanság szagát árasztó férfi, csak hogy még jobban magához húzza, a lányt végre már nem tartja fogva a saját vállpántja, így körmeit az erős és koszfoltos kézfejbe vájja mélyen, árkokat szántva a vastag bőrbe. Azt sem bánja, ha a holmija ott marad a támadójánál, hogy ha a jegyzetei mind odavesznek. Hát most közel sem az a „finom hölgyike” s az sem érdekli, ha vér szennyezi be eddig makulátlan kezét. Most a férfin van a fájdalmas kiáltás sora.

- Megkarmolt ez a cafka!

A hangra válaszul újabb röhögés érkezik, de a szorítás gyengül, s bár az anyag szakad, Nizase immár szabad, s rohan, maga sem tudja merre, csak el onnan. S csak futtában hallja maga mögött a szitkozódást.

- Kapjátok el! Ellátom a baját annak az úri ribancnak!

Éppen csak pár lépést tettem, amikor meghallottam a tompa, de annál gyorsabb cipőkopogást. Aztán az ittas férfiak szitkozódását. Ezt nem hiszem el… Még egy ilyen törékeny lánnyal sem bír el ez a 3 félnótás. Egy pillanat erejéig nem tudtam behatárolni, hogy merre futhat a minden bizonnyal rémült lány, de akár merre is megy, itt veszély leselkedik rá minden sarkon.  Megálltam, hogy jobban fülelhessek és inkább közeledni hallottam, mint távolodni. Gyere, csak gyere Nizase. Közeledtek a hangok én pedig a sáros út közepén várakoztam, türelmetlenül, hogy megpillanthassam a lányt. Aztán egy újabb ötlet pattant ki a fejemből. A bajba jutott lánynak senki és semmi nem ismerős itt, kivéve engem. Igaz engem sem ismer túlzottan, de mégis én lennék az ugyan olyan sorsra jutott nőtársa ugyebár. Így, amikor már egész közel hallottam az eszeveszett futás hangjait elkiáltottam magam:
- Nizase Nae! Merre van?
Hát ezzel annyit értem el, hogy a lány nem ütközött belém teljes erőből menekülése közben, hanem egy kicsit lelassult mire odaért hozzám.
- Kisasszony jól van? – igyekeztem minél aggódóbb arckifejezést vágni.
De nem válaszolt. Mintha kérdőn nézett volna rám, hogy hol voltam eddig? Miért nem segítettem eddig? Oh, alig vártam, hogy szembesüljön vele mifélére bízta őt a meggondolatlan kalauz.
- Ne aggódjon, most már minden rendben lesz – hazudtam.
De továbbra se szólt semmit csak maga mögé pillantgatott időnként. Láttam rajta, hogy nem tudja mit tegyen. Fusson tovább az ismeretlenbe, vagy maradjon velem, aki igaz nem egy bizalomgerjesztő alak, de legalább már pár órás ismeretséggel rendelkezünk. Megfogtam kezeit és láttam, hogy körmei alá véres húscafatok ragadtak. Ejha, szóval nem hagyta magát a kisasszony. Szép, ezt el kell ismernem. Már nem teljesen az a vörös hajú, remegő térdű lány állt előttem. Még ott volt a félelem benne, a gyönyörű rettegés fénye csillogott a szemében, de már ott volt az élni akarás és a küzdés is mellette. Hmm, ezért a bátor tettért vérnyúllá avanzsállak. De itt már nem bírtam visszafogni gúnyos kacagásom. Egyértelmű volt, hogy húznom kell az időt, amíg az a három tohonya, részeg disznó elvánszorog hozzánk. Így itt volt az ideje megmutatnom neki ki is vagyok valójában.
- Ejj Nizase Nae, hát nem tanították meg neked, hogy ne bízz meg idegenekben? – mosolyogtam a lányra, majd levettem álarcom. – Üdvözöllek a Sötét negyedben. – hajoltam meg előtte, mint a színészek egy remek előadás után.
Minden bizonnyal észrevette a fajunk egyik jellegzetes szem színét, de ez is volt a célom. Közben megérkezett a három majom is lihegve, fújtatva, mintha órákon keresztül futottak volna. Szánalmas pancserek.
- Hé te, fekete némber! Nekünk azaz úri szajha kell! Mi láttuk meg először!
- Látod, mibe kever egy kis figyelmetlenség? – biccentettem a félkegyelműek felé. -  Talán legközelebb légy körültekintőbb, ha már felszállsz egy vonatra, persze… ha túléled az éjszakát. – kuncogtam fel, majd egész közel hajoltam, hogy fülébe suttoghassak búcsúzásként.
- Örültem a szerencsének kedves Niz…
Akkor megcsapta egy rég elfeledett illat az orrom, ami azonnal egy emléket hozott fel bennem. Biztos mindenkinek van olyan emléke, amitől egyből elérzékenyül. Na nekem ez pont olyan volt.
- Ez… ez gardénia... – suttogtam könnyes szemmel, alig halhatóan a bizonyára összezavarodott lánynak.
Majd kiegyenesedtem és a kocsmatöltelékek felé fordultam.
- Elég legyen! Hagyjátok békén a lányt! Ha bármelyik is csak egy lépéssel közelebb jön, az nem éri meg a reggelt! – fenyegetőztem
Háttal álltam Nizase Nae-nek, így nem is láttam rá. Lehet, hogy ott áll még mögöttem, vagy talán már eltűnt a köd sűrűjében…

Hosszú, a párától elnehezülő szoknyájában futni a durván faragott köveken kimerítő, s a lány kifulladva igyekszik egyre távolabb a veszélyes triótól. Így akár egy világítótorony fénye a sötét, viharos tengeren, úgy vezeti őt a kiáltás, Nisha hangja a vélt biztonság felé. S mikor a feketébe öltözött lány elé ér, néhány pillanatig csak lélegezni próbál, szorosra fűzött kabát-derekának támasztva remegő kezeit. Így a jól létére vonatkozó kérdésre is csak halvány biccentés a felelet. És Nizzi örömét is csak megkönnyebbült, de most még kapkodó lélegzetvétele jelzi.

- Ne aggódjon, most már minden rendben lesz…

S ő reményei megtestesülését látja a másikban, a bizonyítékát a Gondoskodó Anya újabb jótéteményének, egy kisebb csodát. S miközben lassan újból képes normálisan lélegezni, a köpenyes alak háta mögött keresi a városőröket, vagy bárkit, aki a 3 borzalmas alakkal szemben segítségükre lehet. A kezeket is alig érzi a sajátjain, amelyek elvonják a bronzszín szövettől őket, az elismerő pillantást sem látja. S ha érezné is a másik érintését, akkor is bátorításnak, biztatásnak gondolná, ami ahhoz is erőt ad neki, hogy inkább újra a háta mögé pillantson, félve.

Nem számíthat arra, ami aztán mégis megtörténik, hogy amikor ismét újdonsült ismerősére tekint, talán még az ittas gazemberek is vonzóbbnak tűnhetnek annál a fenyegető alaknál, aki nem csak jelenlétével, hanem szavaival is még rosszabbá teszi a mai éjszakát. Mert az éppen megmenekülésének titkon és nyilván túl korán örvendő leány elkerekedő szemekkel nézi, hogy veti hátra köpenye csuklyáját és aztán oldja le Nisha az arcát fedő álarcot, hogy ragyognak fel bíborszín szemei, s hogy kap bele az éj és a hold színét ötvöző sűrű hajába a hirtelen feltámadó szél, amely a ködöt is oszlatja, s vérszín ajkain hogyan kélnek olyan mondatok, amelyek rémálmaiba illőek.

- Ejj Nizase Nae, hát nem tanították meg neked, hogy ne bízz meg idegenekben?... Üdvözöllek a Sötét negyedben.

S ha újra feltámadó rémületére ez még nem lenne elég ok, Nizz már hallja is maga mögött az érkezőket, a Hármakat, akik elől menekülni igyekezett, s már pördül is meg, hogy szembenézzen velük, görcsbe rándult gyomorral. Látja a vigyort az erőlködéstől és a vágytól eltorzult arcokon, s aztán már képtelen azon gondolkozni, hogy kitől féljen jobban, azoktól, akik CSAK a testét akarják, vagy attól, aki a lelkét is. Mert ezt látta ő a rubinszín szemekben. Valamit, ami a halálnál is rosszabb… S ezt hallja az éppen most elsuttogott ígéretben…

~… ha túléled az éjszakát…~

S a tarkóját csiklandozó, jéghideg lehelet okozta kétségbeesést a vele szemben közeledők is láthatják, mert erre öblös nevetésük a válasz, s a lány pattanásig feszült idegei lassan feladják a küzdelmet. Aztán már a búcsú is mindeggyé válik számára, s ő csak áll, félig már az eszmélet határán, amikor újra suttogás kél, meglepett és könny-illatú. Talán hallja a szót, amely a vegyszerek laboratóriumokat idéző szagán átsejlő virágillatnak szólnak, az ő illatának. S talán a fenyegetést sem hallja már, ahogy a dermedtség a lábából és a kezéből lassan felkúszik, és elborítja a gondolatait is.

Nem, már nem hallja az újabb kegyetlen nevetést, nem látja a mozduló lábakat, amelyek feléjük indulnak elszántan. Ha látná, sem hinné azt, hogy ellenfelei lehetnek három markos, italtól fűtött alaknak. De miért is gondolna mást? Miért is hihetné, hogy egy lidérc kel a védelmére néhány pillanattal azután, hogy szavakban sorsára hagyta, s azok kezére adta, akiktől – hitte – megmenekült. Nem, Nizase semmi ilyet nem hitt, és semmit sem tett. S ha Nisha hátratekintett volna, csak sápadt arcát látta volna és bénult mozdulatlanságát, amely hirtelen oldódik és a lány indul, maga sem tudja merre. Ha hallaná a kiáltást az elsőségét követelőtől, talán gyorsabb lenne, talán futna, s nem botorkálna ilyen tétován a vesztébe. Mert a kiáltás arra utal, hogy mindkettejüket célpontnak tekintik az este „hősei”.

- Ő az enyém! Ti meg intézzétek el a másikat!

Vártam. Vártam, hogy mit lép a három kocsmatöltelék. Ha rájuk néztem a hányinger kapott el tőlük. Nem csak ocsmányak voltak, de rendkívül büdösek is, kilométerekről bárki kiszagolta volna ezeket.   Ha tippelnem kéne jó pár hete nem találkoztak vízzel és egy kis szappannal. És persze a felerősödő szél sem a másik irányba vitte volna a bűzt. Nagy nehezen visszatereltem az elmém a fontosabb dolgokra, hogy vajon ezek a barmok az életet választják, vagy vérfürdőt kell rendeznem. Ahh Váhe segíts! Ezekeknek dög szaga van!
Na jó, Nisha, koncentrálj!
- Ő az enyém, ti meg intézzétek el a másikat! – mondta az egyik.
- Óóó szóval így állunk – húzódott vigyorra a szám – hát barátocskáim én szóltam előre.
Figyeltem őket. Ki mikor mozdul meg. Észrevettem, hogy a barnahajú, borostás undormány nem engem néz, hanem tőlem balra fókuszál valamire. Biztos voltam benne, hogy Nizase-t nézi. Megvagy te rohadék. Te fogsz ma először megdögleni. És megindultak. A másik kettő olyan részeg volt, hogy kacsázva lépkedtek felém. De aki a vörhenyes felé indult el, annak összeszedettebbek voltak léptei, határozottabb és gyorsabb is volt. Mi is lehetne kijózanítóbb egy látványos és véres halálnál? Meg voltam győződve róla, ha a másik kettő látja társuk keserves halálát, akkor inukba száll bátorságuk és hanyatt homlok fognak menekülni. Elővettem tőröm és vártam a megfelelő pillanatra, így amikor a barna férfi elég közel ért hozzám, kihasználva a másik kettő lassúságát elé léptem és nyaki ütőerét vágtam el egy gyors mozdulattal. Az megtorpant és igyekezett kezét nyakára szorítani, hogy elállítsa mindenfelé spriccelő vérét. Gúnyos mosollyal álltam elé, a vér még így is mindenfelé fröcsögött bármennyire is igyekezett a névtelen férfi. Az arcomat is elborította a mennyei vörös nedű, majd nevetve belemarkoltam a férfi hajába és bordái közé mélyesztettem tőröm. Az kezeivel egyből oldalához kapott, de már semmi ereje nem maradt. Ahogy elengedte nyakát, én úgy szívtam magamba a mennyei vörös mannát.
- Hmm legalább a véred ínycsiklandó – súgtam a fülébe, majd tekertem egyet tőrömön.
A férfi utolsó leheletével felordított, majd összeesett előttem. A leghátul álló megtorpant és nem jött hozzám közelebb, hanem sarkon fordult és meg kell mondjam egy részeghez képest úgy futott, mint valami sport ember. Azonban a másik vakmerő idióta, vagy túl ittas volt, hogy felfogja az eseményeket, vagy egyszerűen túl kicsi volt az agya, egy született ökör. Amíg én a társa vérével pótoltam elhasznált energiáim, ő nekiállt hadonászni késével, s közben megvágott az alkaromon, hogy kiserkent saját vérem. Azzal a lendülettel ellöktem a hullát és kiserkent véremből tüskéket formáltam. Meglepődött ,,hősünk” valószínűleg még sosem látott ilyet és tátott szájjal nézte jégcsapokra emlékeztető, lebegő vérem.
- Inkább választottad volna a szaros kis életed te féreg.
Majd a vérszilánkok szemeibe és szívébe fúródtak villám gyorsan. Úgy dőlt el, mint egy mázsás súlyú lisztes zsák.
Zihálva fordultam meg, szemeimmel a gardénia illatú lányt kerestem. És ott is volt, kimerülten és zavartan nézte az eseményeket, közben bizonytalan léptekkel próbált meg hátrálni. Odasétáltam hozzá és végignéztem rajta. Komolyabb sérülést nem láttam testén. Ahogy ott álltam azon tűnődtem, hogy volt képes egy emlék így befolyásolni? Hogy tántoríthatott el engem az eredeti célomtól? Dühös voltam magamra, gyengének és sebezhetőnek éreztem magam. Akkor megfogadtam, hogy az összes emlékemet el kell zárnom olyan mélyen, hogy ez ne ismétlődhessen meg újra.
- Nem messze lakom innen. Kapsz ruhát és kihúzhatod nálam az éjszakát, ha akarod. De ahogy felkel a nap, elkísérlek az állomásig és soha többé nem térsz vissza. Persze mondhatsz nemet is, de akkor ne számíts rám az éjszaka további részében, egyedül kell akkor boldogulnod. – mondtam ridegen.
- Nos? Hogy döntesz?

Csak áll már, pontosan ugyanabban a helyzetben, amelyben megdermedt az ordítás hallatán. A borzalmas sikolyt hallva, amelyről azt hitte, az ő végzetét hozza el. Nem fordult meg, s nem indult semerre, csak megfeszítette izmait és ökölbe szorította a kezét, s várta az elkerülhetetlent. Csak megpróbált láthatatlanná válni, csekélynek és jelentéktelennek és persze veszélytelennek tűnni, csak hogy ne hívjon ki maga ellen egy olyan lényt, aki elől nem menekülhet. Nem rohant lélekszakadva, mert tudta, úgyis hiábavaló lenne, csak az erejét fecsérelné feleslegesen. Hiszen hallott már erről, hallott az Éjjel Vadászairól, akik sosem szalasztották el a prédáikat. s míg gyermekkorában a többiek mesélték a borzalmasabbnál borzalmasabb történeteket a Rend házának hálótermeiben, aztán már felnőttként újabbakat, és igazabbnak vélteket is az egyetemen és a Céh berkeiben is.

És most itt áll, s a rémmesék valóra válnak, hallja a borzalmas hangokat, hallja a suttogást, amelyet nem ért. Aztán a testek zuhanását is hallja és megrezzen a futó lábak zajától is, de nem menekül, hiszen – úgy hiszi - nincs hová bújnia. A köd, amely eddig nem segítette őt, most azzal nehezíti sorsát, hogy elillan, akár, ha sosem lepte volna be a házakat és az utcákat, mint ha sosem rejtette volna el előle az utat hazafelé. Azt várja, az ordítás majd embereket csal elő, de senki sem jön, inkább még mélyebb és sötétebb lesz a csend, mintha a házak is befognák nemlétező fülüket és becsuknák nemlétező szemüket, csak hogy ne lássák az éjjel hozta iszonyatot.

Pedig még nem láttak és nem hallottak mindent.

Nem látták a könnyű, szinte macskaszerű lépéseket, amellyel az éjszín köpenybe öltözött lény sétál mellé és jéghideg, idegeket karcoló hangot sem hallották, amellyel a legfélelmetesebb ajánlatot teszi Nizzi-nek.

- Nem messze lakom innen. Kapsz ruhát és kihúzhatod nálam az éjszakát, ha akarod. De ahogy felkel a nap, elkísérlek az állomásig és soha többé nem térsz vissza. Persze mondhatsz nemet is, de akkor ne számíts rám az éjszaka további részében, egyedül kell akkor boldogulnod. Nos? Hogy döntesz?

S ő csak ekkor pillant a másokra, rettegő tekintetét ekkor veti a vérrel borított arcra, csak ekkor érzi meg a borzalmas, fémes illatot, amely émelyítő felhőként lepi be a másikat, s kúszik bele Nizase orrába is, felkavarva és görcsbe rántva a gyomrát, kényszerítve arra, hogy szabaduljon meg mindentől, amely még késői vacsorájaként bele került. Hát a lány összegörnyed, s csak a szerencséjének adhat hálát bármelyikük is, ha az undor eme nyilvánvaló bizonyítéka nem végzi egyikük ruháján vagy cipőjén. S ha a lidérc választ várna, úgy kérdésére feleletként csak ezt kaphatja, s értékelheti ez úgy, ahogyan csak szeretné.

Bár az a sötétség leánya számára is kétséges lehet, hogy védence vajon képes lesz-e ilyen állapotban egyedül boldogulni a Sötét Negyedben. És talán arra sem ártana gondolni, hogy a kereket oldott "harmadik" vajon nem tér-e vissza sokadmagával, csak hogy megbosszulja társait.

Egyre türelmetlenebben álltam Nizase előtt. A gardénia illatú lány jóformán az ájulás határán volt az előtte elterülő kép miatt. Hátrapillantottam vállam fölött és be kell látnom, hogy egész jól sikerült az este, nyilván nem ilyen gyenge hölgyikéknek való ez.
Én voltam a vörhenyes idegenvezetője a Sötét negyedben, biztos emlékezetes túra lesz ez számára – gondoltam magamban. De amennyire jól szórakoztam, olyan hamar elrontotta az előttem görnyedező kis liba.  Az ég áldjon meg csak le ne…. Hát ez remek…
- Nem tudom, valahogy nem emlékszem, hogy kértem volna egy kis hányást a cipőmre kedves Nizase. Remélem tisztában vagy vele, hogy ezt neked kell majd letakarítani – mordultam rá bosszúsan.
De más is motoszkált a fejemben a gyönyörű fekete csizmámon kívül, ami most épp nem volt annyira gyönyörű, mert valaki rápakolta a vacsoráját.  
- Váhe segíts! Mit ettél te leány? Fúj! Mi ez? Borsó meg egy kis répa talán, meg még valami beazonosítatlan trutyi. Kiváló mondhatom…
De nem, most nem ez aggasztott a legjobban, hanem a felszálló köd, ami már nem rejtette el tettem az utca elől, már nem kínált csendes eltűnést, és egy névtelen gyilkost, aki a köddel érkezett és azzal együtt távozott. A gyilkosság az gyilkosság, még ha a fertőben is követed el, annyi, hogy itt nem keresik a tettest, ha az elhagyja a helyszínt, mert tudja mindenki, hogy itt senki nem köp. Általában itt soha senki nem látott és nem hallott semmit, hiszen egy spicli élete a Sötét negyedben kínkeserves tud lenni. De akkor is! Nem, nem kockáztathatom, hogy egy kényes tyúk miatt elkapjanak. Inkább hagytam volna odaveszni. De én barom inkább megmentettem és most játszhatom a ,,dajkásdit".
- El kellett volna kapnom a harmadikat… Helyette téged védtelek gardénia illatú! Úgyhogy szedd össze magad Nizase Nae, mert az a korcs még bajt hozhat ránk! – igyekeztem felrázni a lányt az önkívület határából.
És ahogy ezt kiejtettem ajkaimon, a távolban sok apró láng közeledett felénk. Ezek fáklyák! Értünk jönnek! Még el tudunk tűnni, még megúszhatjuk. De ha nem megy szépen, akkor csinálom máshogy.
És már meg is született a terv.  Ha leguggolnék az mellettem fekvő férfi vértócsájához, jó alaposan belemártanám a kezeim. Odafordulnék a még mindig sokkos állapotban ácsorgó lányhoz és összekenném a kezeit, ruháját és arcát a még nem teljesen hideg vörös nektárral. És akkor már nyert ügyem lenne.
- Tudod Nizase, itt nálunk nem az számít, hogy valójában ki követte el a bűntényt- húztam kaján mosolyra a szám – hanem az, hogy valakit a nép kezeire adhassanak. Nincs nyomozás, nincs igazság. Én pillanatok alatt eltűnök, nem egyszer váltam már köddé elhiheted. De te gyakorlatlan vagy benne…És ha itt találnak a két hulla mellett, esetleg véresen, sokkos állapotban nem is lesz számukra kérdés, hogy ki a bűnös. Még ha az a részeg majom szólna is, hogy nem te voltál, nem érdekelné a többit.  Csak az lebegne a szemük előtt, hogy megbosszúlhatják ezt a szörnyű gyilkosságot és a haragjuk pechedre téged érne utol. – egy pillanatra a távolba pillantottam, hogy felmérjem, mennyi időm van még. Maximum 5 perc, de ahhoz elég lassan kell haladniuk. Akárhogyan is Nizase-vel  vagy nélküle, de pillanatok múlva lelépek innen.
- 1 perced van dönteni! Itt maradsz és gyilkosként fogsz meghalni ezen a lepra tanyán, vagy összekapod magad és velem tartasz, így életben maradsz, és nem kell elbúcsúznod az élők közül az én tetteimért?

- Várjon! – suttogja a lány, és ha nem lidérccel és az ő kifinomult érzékeivel állna szemközt, a másik talán nem is hallaná a kérést, ahogyan az utána következő szavakat sem, amelyek lehet, még nagyobb haragra gerjesztik a fekete szépséget. – A… A táskám ott maradt… Elvették… Az a férfi… - nagy levegőt kell vennie, hogy ne essen meg vele újból az előbbi szégyenletes esemény és ne tetézze újabb „adaggal” a lábbelit borító szennyet. Éppen ezért nem is pillant a kövezeten fekvő tetemek felé, csak lélegezni próbál. – Eldobta… Ha megtalálják, úgyis rájönnek, hogy kié a holmi és keresni kezdenek… - próbál értelmesen gondolkozni és érthetően beszélni, miközben retteg. Attól a jövőtől is, amellyel Nisha Ashdown fenyegetőzött és attól is, amelyet felajánlott neki. A választás most csak rossz és még rosszabb között dőlhet el a Rend titkolt novíciája számára. – Miért kockáztatna feleslegesen miattam? – már képes felállni, ruhája ujjából kendőt húz elő, hogy megtörölje az arcát. És képes már a másik szemébe nézni, s az íriszek izzó vöröse eldönti a kérdést számára. – Nem vagyok véres és nincs nálam fegyver. Az Alkimisták Céhével talán ők sem húznának ujjat. – a hangosan kimondott gondolat éppen most fogalmazódott meg benne. - Ha nem megyek magával, eltűnhet, ha igen, elárul az elhagyott holmim, és mivel nem tartozom ide, elárulnak a negyed lakói is, ahogy mondta. Nincs oka megvédeni, ahogy gondolom, eredetileg nem is állt szándékában – nem szemrehányás, amit a lidérc hall, pusztán megállapítás, amelyet az elmúlt percek hoztak, s amelyeket már Nizz képes meglátni. És amit lát, kellően veszélyesnek tünteti fel önmaga számára azt a lehetőséget, hogy a továbbiakban is rábízza magát az előtte álló, köpenyes alakra. Hogy anélkül ilyet tegyen, hogy az magyarázattal szolgálna az eseményekkel kapcsolatban. – Hiszen magamra hagyott, hogy megtaláljanak… Azok… - most már csak egy pillanatra kell lehunynia a szemét, hogy erőt gyűjtsön a folytatáshoz. - Nem ostoba vagyok, csak tapasztalatlan Ashdown kisasszony. De éppen most mentett meg tőlük. Ám én sem az egyik tettének, sem a másiknak nem tudom az okát. Lehet, hogy azért teszi, hogy… Hogy úgy végezzem, mint ők. Nem mond semmit?

S ha a vérszín szemű lány néma marad, hát Nizase elindulna visszafelé, messzire elkerülve a testeket a földön. Ám ha magyarázattal szolgál, úgy meghallgatja őt.

- Várjon! – szól alig hallhatóan Nizase.
Mi a fene baja lehet már megint ennek a nőnek? Én nem értem ezt, nyakunkon van a mocsok népe, Ő meg simán ráér itt kérdezz-feleleket játszani. És mintha, nem is érdekelné, hogy a távolból érkező, írni-olvasni nem tudó barmok meg is ölhetik, ha itt találják a hullák mellett.
- A… A táskám ott maradt… Elvették… Az a férfi… - makogja.
Oh, hogy nyelnéd le a nyelved! Kezd eluralkodni rajtam a düh és a frusztráció. Hogy lehet ennyit akadékoskodni? Vahe segíts, nem bírja már ezt az idegrendszerem! Megfordultam és elindultam felé. Szemeim szó szerint szikrákat vetettek a méregtől. Esküszöm most foglak ketté tépni. A naivitása komolyan határtalan. Még azt hiszi, hogy az Alkimisták Céhe majd belekeveredik egy kérdéses gyilkosságba, hogy rontsák a hírnevüket, egy mezei kislány miatt.
Várjunk csak egy pillanatot… Az Alkimisták Céhe… Ó szóval egy kis tudóssal van dolgom… Hmm ez akár még a hasznomra is lehet. De mire válaszra nyithattam volna a szám, már jött is a következő kérdés.Szakad a húr Nizase, nagyon szakad – gondoltam magamban. Főleg, hogy ennek a libának semmi nem jó, ha magára hagyom az a baj, ha megmentem akkor az. Hihetetlen…
Kérdőn néz rám, hogy vajon miért mentettem meg… Az első pillanatban még én sem tudtam a pontos okát, mostanra már teljesen kitisztult kép. Odasétáltam, és olyan közel hajoltam az arcához, amilyen közel csak tudtam, romokba döntve a magánszféráját.
- Nem tartozom neked magyarázattal Nizase Nae, ahelyett, hogy megköszönted volna, hogy élsz, itt kérdezősködsz és akadékoskodsz. – emeltem fel rá a hangom. Igyekeztem kontrolálni magam, mert egyre mélyebbre eveztem az indulataim tengerén. És akkor megint bevillant az emlék, ahogy orrom újra megcsiklandozta a virágillat. A fájó képek az én sötét szívemen is képesek voltak nyomot hagyni.
- A gardénia – mondtam elhaló hangon – rendkívüli módon emlékeztetsz az … valakire a múltamból. És erről nem vagyok hajlandó többet mondani. – préseltem ki a mondatot fogaim közül. – Olyen ráérősen keresed mások tetteinek miértjét, és ezzel olyan dolgok felé haladsz, amihez semmi közöd! De akkor te is felelj kedves Nizase pár kérdésemre. Egy olyan szürke kisegér, mint te, aki igyekszik nem kitűnni megjelenésével, egyszerű ruháival, aki a tudománynak él, annak mit keres a nyakában egy arany pecsétgyűrű arany láncon? És szemmel láthatóan igyekszel a kíváncsiskodók szemek elől elrejteni rongyaid alá, csak pechedre most elszakadt ruhád nem takarja az érdekes ékszert
Még közelebb hajoltam hozzá, hogy fülébe suttoghassak.
- Oh kisnyúl neked is megvannak a titkaid, ahogy látom – mosolyodtam el – úgyhogy amíg én nem firtatom őket, addig te sem kérdezel. Világos?
Elhajoltam tőle és hátrébb lépdeltem. Már nagyon közel voltak a férfiak, olyannyira, hogy tisztán hallható volt beszédük. Indulnunk kell!
- A táskádért majd én elmegyek, de külön kell válnunk, hogy elkerüljük a feltűnést. Te indulj el a házam felé. Jobbra, azon az utcán indulj el, a harmadik utcánál fordulj jobbra és menj az utca utolsó házához. A kerítésen egy holló fog ülni, el sem tévesztheted, igazi lidérc tanya – kuncogtam fel.
Gyorsan felvettem újra maszkomat, csuklyámat felhajtottam, hogy elrejtsem fekete-fehér hajkoronámat, majd elindultam Nizase táskájáért, a lányt pedig magára hagytam a gyilkosság helyszínén.

Hátrálna, de Nisha túl gyors, gyorsabb, minthogy képes lenne felfogni. Aztán már csak azt látja, hogy megint ott áll mellette, szemeinek rubinszíne haragosan fénylik, s a hangja akár a szél, amely elfújta a ködöt, alattomos és hideg.

- Nem tartozom neked magyarázattal Nizase Nae, …

S ő nem mert megszólalni, sem lélegezni, s mozdulni is csak akkor, amikor a szél és ködhangú leány az ékszert emlegeti, s ő félve kap a lánchoz, próbálja elrejteni szakadt kabátja alá. Aztán a lidérc hangja oly közeli lesz, hogy a lány megborzong, s hogy ne kelljen rátekinteni, inkább meredten nézi a közeledő fényeket, s keskenyre préseli ajkait a félelem.

- Oh kisnyúl neked is megvannak a titkaid, ahogy látom, úgyhogy amíg én nem firtatom őket, addig te sem kérdezel. Világos?

S Nizzi Remegő ajkakkal bólintani kénytelen, csak hogy aztán már kapja is az újabb utasításokat. De mert Nisha talán megoldást talál a gondjára, így Nizase nem ellenkezik és nem „akadékoskodik” tovább.

- A táskádért majd én elmegyek, de külön kell válnunk, hogy elkerüljük a feltűnést. Te indulj el a házam felé. Jobbra, azon az utcán indulj el, a harmadik utcánál fordulj jobbra és menj az utca utolsó házához. A kerítésen egy holló fog ülni, el sem tévesztheted, igazi lidérc tanya.

Még megemészteni sincs ideje, hogy mit kér a másik, már látja az arcra kerülő maszkot, s a köpeny szárnyának lebbenése már rejti is előle a másikat, látja, hogy indul sietve a lángok és a táskája felé. Nem, nem adott magyarázatot minden „miért-re”, de Nizzi már nem is azt keresi, inkább csak egy biztonságos helyet, ahol nem fenyegetik szavak és tettek.

És bár a „lidérctanya” nyilván nem ilyen, de ő mégis elindul, csak hogy ne legyen a vértől mocskos kövek és a hűlő tetemek mellett, hogy ne kelljen megvárnia a „falkát”, amely bosszútól hajtva tart feléjük. Aggódna talán a köpenyes lányért, ha nem látta volna, mit tett, s ha nem sejtené, mit lehet még képes tenni. Így csak összehúzza magán a ruháját, mert a történések és az éjszaka hidege reszketéssé válik benne, s elindul arra, amerre mondták neki.

Jobbra indul, botorkálva a csúszós köveken, igyekszik a házak árnyékában maradni, de közben attól fél, valamelyik sötétlő kapualj majd új veszélyeket rejt. Nem mer hátranézni, csak előre figyel és néha egy-egy pillanatra megtorpan, csak hogy azt figyelje, a saját lépteinek hangján túl hall-e valamit. De a zajok, amelyek az érkezőktől származhatnak egyre távolibbak, s ő már az utcasarkokat számolja. A házak azonban kicsik, s az utcák itt már csak sikátorok, így majdnem elvéti a harmadikat. S ijedtében megáll és gondolkozni próbál, hogy vajon nem tévesztette-e el a „fordulót”, hogy valóban annál a saroknál áll-e, ahonnan már egyenes út vezet a „menedékig”. Aztán végül mégis elindul, de egyfolytában az motoszkál benne, hogy most követi el élete legnagyobb hibáját. De tudja, amíg fel nem kel a nap, esélye sincs a túlélésre a Sötét Negyedben, hát igyekszik, hogy végre fedett helyre érjen. Lábai alatt lassan elfogy a kövezett út és már csak a keményre koptatott talajon jár, de itt legalább már nem olyan zajosak a léptei. A házak is távolabb kerülnek egymástól, és megjelennek a kopott, düledező kerítések is az egyre romosabb házak körül. Aztán elfogynak az egyik oldalon a kimért és parcellázott telkek, és már csak fák állnak ott, ágaikat vézna ujjakként nyújtogatják az ég felé. Nizz már nem tudja visszatartani előtörő félelmét, s csak a szájára szorított tenyere óvja meg attól, hogy sikoltozva rohanjon – véleménye szerint – a vesztébe. De még megy, kitartóan, a sötétség gomolyog körülötte, de odafent már ragyog a hold, így azt gondolja, a Sápadt Istennő megóvhatja. Néha persze megbotlik, mert nem látja, hova lép, csak a kerítéseket figyeli és a hollót keresi. Közben persze attól retteg, mikor toppan elé valaki, vagy még inkább VALAMI, hogy Nisha vajon komolyan gondolta-e azt, hogy ma éjjelre szállást ad neki, és hogy megmenti őt. Minden egyes lépés egyre nagyobb bizonytalanságba taszítja, s egyre többször fohászkodik Tsvig-hez, hogy mutasson neki utat. Aztán hirtelen furcsa zaj kél, szárnyak hangja, éles, mégis reszelős hang, s akkor veszi észre, hogy a kopott kerítés, ami mellett áll, az, amit keres, s rajta ott ül a holló, éjszínűbbnek látszik az éjszakánál, de szemei megcsillannak a Hold ezüst ragyogásában.

Megérkezett…

Sietősen elindultam a tetemektől, hogy összeszedjem Nizase táskáját. A köd felszállóban volt, de messzire nem lehetett még ellátni. Pillanatok alatt elértem a kereszteződéshez, balról a vészjósló lépteket egyre közelebb hallottam, így egyenesen a kocsma irányába mentem tovább. Igyekeztem a lámpák fényköreit minél jobban elkerülni és haladni tovább a biztonságot nyújtó sötétségben. Mikor hátrafordultam a haloványan vibráló fáklyák fényei körülbelül a kereszteződésnél lehettek. A fenébe! Nekem arra kell visszamennem, az én házamhoz más út nincs, talán még az erdőn át, az viszont hatalmas kerülő lenne. A kocsmához érve megtaláltam a táskát, mocskos volt és elázott, a papírokat és könyveket sár borította. Bele akartam túrni a táskába, de nem volt időm rá. Sürgősen ki kellett eszelnem valamit. Vissza nem indulhatok, mert ezek a tetvek biztos, hogy ott tobzódnak, így elindultam tovább egyenesen. Gyerünk Nisha gondolkodj! Járt az agyam megállás nélkül. Abban biztos voltam, hogy valahogy el kell csalni a férfi csapatot a helyszínről, csak a módját nem tudtam még hogyan. Aztán szemeim egy bordélyház fényei felé vándoroltak. Igen… Ez talán működhet. Behúzódtam egy sötétségbe burkolózott kapualjba, hogy átgondolhassam a következő lépésemet.
Egy bajba jutott utcalány, akit megtámadott egy rejtélyes idegen hazafelé menet… Hát…Volt már jobb tervem is, de most idő hiányában más nem jutott eszembe. Még szerencse, hogy ma a fekete szoknyámat vettem fel. Gyorsan felvágtam tőrömmel ébenfekete ruhámat addig, hogy harisnyakötőm kilátszódjon és azzal együtt combjaim egésze. Bálnacsont fűzőm meglazítottam, hogy éppen csak ki ne essenek melleim. Undorító… De ezt kell tennem, ha haza akarok jutni. Remek most úgy nézek ki, mint egy koszos prosti, de ezen felül áldozatnak is kell tűnnöm. Rápillantottam tőrömre. Muszáj Nisha… Mély levegő. Nizase átkozott táskájának pántját összeszorítottam fogaimmal és hang nélkül belevágtam alkarjaimba, hogy úgy tűnjön védekezés közben sérültem meg. A rohadt életbe! Piszkosul fájt. Utána ejtettem sebet az egyik combomon, mellkasomon és az arcomon.  Igyekeztem nem fő eret elvágni, de egyik karomon kicsit mélyebbre szaladt a penge.
- A picsába! – nyögtem fel alig hallhatóan.
Folyt bíbor színű vérem lényegében mindenhonnan. Sietnem kell! Képes vagyok hamar regenerálódni, de ahhoz vérre lesz szükségem és ebben az esetben sok vérre. Mert amilyen gyorsan tudok gyógyulni, olyan gyorsan ki is szikkadhatok. A köpenyem vállamon hátravetettem, de előtte bekentem sárral. Nem vehettem le a csuklya miatt, fekete-fehér loboncom túl felismerhető lenne.
Nos, akkor színpadra…
Amilyen hangosan csak tudtam, elüvöltöttem magam. Biztosra kellett mennem, hogy meghallják azok a nyomozó patkányok. Majd botorkálva és csurom véresen bementem a legközelebbi bordélyházba.
- Kérem… Kérem segítsenek! – ziháltam, majd összeestem .
Az egyik ringyó odasietett hozzám.
- Te jóságos ég! Veled meg mi történt? Valentina fuss a Madamért!
Pár pillanat múlva megérkezett egy középkorú asszony, korához képest túlon túl kihívó ruházatban.
Leguggolt mellém és épphogy megemelte a fejem, hogy szemembe nézhessen. A maszk rajtam volt, így igyekeztem könnyeket csalni barna szemeimbe.
- Egy…Egy férfi… Hazafelé mentem… Ahhh…Munkából mentem haza, és és rám támadt… Istenem, de fáj! Ott állt a kocsmától… a kocsmától nem messze, és mintha mintha feküdt volna a lábainál valami… ahh… vagy valaki. És és észrevett – itt már hangos sírásba törtem ki, vagyis igyekeztem tényleg sírni – és utánam eredt, én én vissza akartam menni a munkahelyemre és és elkapott… De lángokat láttam.. és és elszaladt.
- Milyen lángokat leány? Milyen lángokat? – kérdezte aggódva az asszony.
- Üldözték … a a férfit…tovább szaladt … – azzal ájulást színleltem, hogy több kérdésre ne kelljen válaszolni.
- Te magasságos! Mabel, Valentina vigyétek fel az emeletre és fektessétek le a szobába. Aztán elszaladtok az orvosért, ketten mentek, nem akarom, hogy titeket is érjen valami. Én meg Violet megvárjuk azokat, akik a gyilkos nyomában vannak. Egy-kettő szaporán!
A két fiatal utcalány úgy is tett, ahogy azt a Madame megparancsolta nekik. Felvonszoltak az emeletre és az egyik szoba ágyára fektettek. Becsukták az ajtót és elindultak az orvosért. Résnyire kinyitottam a szemem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy csak én vagyok-e a szobában.  Rajtam kívül sehol senki. A szoba ablaka rálátást biztosított az utca eseményeire. Ahogy a bordély vezetője kilépett az utcára, odaért a 6-7 főből álló férfi csapat.
- Uraim, egy pillanatra. - Intett oda nekik a Madame – Egy gyilkost keresnek igaz? Az egyik közeli bordélyház lányát súlyosan megsebesítette egy ismeretlen férfi. A lány állítása szerint tovább futott az utcán. Kérem, kapják el azt a vadállatot!
- Látod Jack, te iszákos marha. Mondtam, hogy rosszul láttad! Egy ilyen brutális gyilkosságot nem tudna végrehajtani egy ,,törékeny nő”, ahogyan te fogalmaztál. –fordult hátra ahhoz a gyáva féreghez, aki korábban elszaladt. - Köszönöm asszonyom a segítséget. A cimboráinkkal is végzett a gyilkos, remélem a lány életben marad. Gyerünk fiúk, induljunk tovább! Nem juthatott messzire a rohadék. – azzal  gyors léptekkel tovább mentek az utcán.
Ahogy már nem láttam a fáklyák pislákoló fényeit, felálltam és magamra zártam az ajtót. Kitártam az ablakot és mikor nem láttam senkit a közelben kiugrottam és a bordélyházat elhagyva landoltam a földre. Futásnak eredtem, vagyis csak próbáltam. Még mindig véreztem!
- Hogy az a rohadt élet!- sziszegtem fogaim között. – Gyerünk Nisha, ki fogod bírni.
Túl sok vért vesztettem és kezdett elhagyni az erőm. Egy ideig még bírtam a gyors sétát, de ahogy közeledtem otthonom felé egyre csak lassultam.
- Csak érjek haza, van vésztartalék a hűtődobozban… Van félre téve vér Nisha… Gyerünk! – mondogattam magamnak. Ahogy befordultam a cél egyenesbe, már épphogy csak vonszoltam magam. A látásom egyre homályosabb volt, botladozva haladtam az utca utolsó háza felé. Estem-keltem, Nizase táskáját is már csak a földön húztam magam után.
- Már… majdnem … ott vagyok.
Branagan károgását hallottam, észrevett az én gyönyörű madárkám. Kétségbe esve repül oda vállamra.
- Itt vagyok … szemem fénye…ahh…Gyere menjünk…mmm… be.
Ott állt az ajtóm előtt a didergő vörös hajú, de még csak rá sem néztem. Táskáját a mellette lévő pocsolyába ejtettem és elindultam a már félig leomlott lépcsőn, hogy végre bemehessek. Ahogy kinyitottam az ajtót összeestem, már nem bírtam tovább.
- Niz….a dobozban… van, van … vé…r… - könyörögtem utolsó erőmmel a gardénia illatú lánynak.

Nisha elvesztette eszméletét. Ott feküdt kiszolgáltatva és védtelenül Nizase előtt. Branagan pedig ott károgott a lány teste mellett, és kérőn nézett az idegenre - már ha egy madár képes erre.

Reszketve vár, és csak fülel, kémleli a sötétséget, látja a toporgó madarat a kerítésen. Aztán távolról hallja meg a lépéseket, s valami vonszoló hangot hall, de aztán a fekete szárnyas teremtmény – akár, ha a jövevény kilétét kérdezné – „szólítja” meg az érkezőt, s a választ hallva már kap is szárnyra, csak hogy az imbolygó, lábain alig álló lidérc vállára röppenjen.

- Itt vagyok … szemem fénye…ahh…Gyere menjünk…mmm… be.

S Nizz húzódik el az álarcos lány elől, mert a feltámadó szél vérszagot sodor felé, s azt hiszi, áldozatai vére szennyezi Nisha fekete köpenyét. De aztán, ahogy elhalad mellette, a Hold fénye felragyog a vágott sebeket borító friss véren, s már érti, miért hagyja az omladozó ház „úrnője” a visszaszerzett táskát a sárban, s miért vonszolj magát fel a foghíjas lépcsősoron. Nizase utána ered, miután kihalászta az iratokkal és könyvekkel teli batyut a földről, s még éppen idejében ér oda, hogy hallja az elhaló hangot.

- Niz….a dobozban… van, van … vé…r…

~Vér? Miféle vérről beszél Nisha? Ki tart vért holmi dobozban és mire kell neki? ~ Hát csak áll ott, értetlenül a sötét bejárat előtt, s ha a madár viselkedése nem lett volna ennyire furcsa és sürgető, talán meg sem próbálkozna semmivel, biztosan nem próbálna lelket verni a lidércbe. De a holló csak toporog ott, mint ha várna valamire, valamire, amit Nizz tehetne meg. De ő nem tudja, mi lenne az, hiszen a vér emlegetése olyan furcsa és bizarr számára, de aztán rá kell jönnie valamire… Valamire, ami kellemetlen és kényelmetlen érzéseket kelt benne. Hiszen látta már… Látta, mire „használta” a fekete szépség ellenfelei vérét… S azt is látta, hogy ez mekkora erőt adott neki… Erőt, amit most elvesztett, hiszen itt fekszik előtte a földön…

Eszmélése, rádöbbenése új érzést kelt benne, gyomorforgatót, de aztán mégis kutatni kezd az említett a „láda” után, bár nem tudja, mit is keres valójában. Dobozokat lát, kisebbeket és nagyobbakat a gyenge, ablakokon beáramló holdfényben. Először egy kisebb dobozt talál, akkorát talán mint 2-3 egymásra halmozott könyv, de ahogy kinyitja, öklendezve zárja vissza azonnal, mert a jégszilánkok között szemeket lát, emberi szemeket, és csak egyetlen hajszál választja el attól, hogy ő is a lidérc mellett végezze ájultan. Ám a madár egyre türelmetlenebb, s ő egyre kevésbé hallja a másik lélegzetét, hát nyitja az újabb dobozt, nagyobbat, ám annak is ugyanaz lesz a sorsa, mint az előzőnek, bár itt az undor helyett az iszonyat és a rettegés zárja vissza most a vasalt tetőt. Mert ebben a dobozban, bár még inkább ládában állatok vannak, kisebbek és nagyobbak, bogarak, békák és gyíkok, élők és holtak, és Nizzi ijedten sikolt fel, s kétségbeesetten fordul az éjszaka lénye, a holló felé, csak hogy szabaduljon szörnyű "feladatától" végre.

- Mondd, hol az az átkozott doboz, amit a gazdád emlegetett!? Ha nem segítesz, én sem segíthetek, mert képtelen lennék még egy ládát kinyitni!

A ház, mi most menedéket jelentett Nizase számára pont olyan bizalomgerjesztő volt belülről, mint kívülről. Sötét színű függönyök lógtak a karnisokon, hogy kizárják a fény valamennyi forrását. Egy-egy makacs fénysugár a szakadásokon keresztül igyekezett a házba egy kis világosságot becsempészni, de a feketeség hamar elnyelte őket. A falak repedezettek voltak, színük fakó hatást keltettek. A fapadló kopott és karcos volt, egy-egy helyen pedig vörös elszíneződések tarkították. A bejárati ajtótól jobbra egy konyhaszerű helység nyílt, aminek ablaka be volt deszkázva. Por és pókháló borította, nyilván mert használaton kívül volt. A bejárattal szemben az emeletre felvezető lépcső volt, aminek korlátja már kitudja mióta le volt szakadva és pár lépcsőfok is hiányzott. Azonban ide akárki nem mehetett fel, börtönszerű rács zárta el az emelet titkait. A földszinten balkéz felől pedig a hálószoba volt, még ez volt a legemberibb állapotban. A hatalmas öntött vaságyon fekete lepedővel takart puha dunyha pihent. A szekrény mázsás ajtaja tárva nyitva, s benne temérdek fekete ruha és fűző lógott. Egy tükrös asztal állt az ablak mellett, mint szebbnél szebb ékszerek voltak, mind fekete és bíbor színben pompázott. Az ágy melletti sarokban pedig egy komód volt, ami fehérneműket és harisnyákat rejtett magában. Tetején egy vörös fenyőből készült láda volt, mellette pedig egy fekete keretes kép állt. A fekhely másik oldalán a karosszék mellett pedig a mosakodó tál volt, ami mellé tiszta törölköző volt készítve. Mindent egybe véve ez volt az egyetlen szoba, ami miatt egy ismeretlen nem gondolná a házat elhagyatottnak.

Branagan nem értette a vörös hajú lány riadalmát és undorát a ládák tartalma láttán. Ami azt illeti nem is érdekelte, az évek során pont olyanná vált, mint gazdája. Nisha számára az egész világot jelentette, hiszen a bíborszemű lidérc anyja helyett anyja volt, a barátja és társa, aki megmentette a haláltól fióka korában, aki az Orea által rendkívül értelmes lénnyé alkotta. Egyre türelmetlenebbül toporgott eszméletlen gazdája mellett, és hangos károgásba kezdett.
- Mondd, hol azaz átkozott doboz, amit a gazdád emlegetett!? Ha nem segítesz, én sem segíthetek, mert képtelen lennék még egy ládát kinyitni! – emelte fel hangját a vörös hajú Nizase.
A madár elhallgatott és mintha lenézően csóválta volna fejét. Szárnyai gyors csapkodásával beröppent a hálószobába és rászállt a fenyődobozra. Hangos károgással és szárnycsapkodással jelezte az idegennek, hogy kövesse. A türelmetlen verdeső holló véletlenül leverte a fekete keretes képet, ami nagy csattanással ért földet. Egy gyönyörű rézvörös hajú lány volt rajta, kinek hajába fehér virágok voltak tűzdelve. Szeme, mint a legszebb pázsit, arca szeplős, ajkai pedig mosolyra húzódtak. Akárki azt mondta volna, hogy ebben a lányban a legtisztább szeretet lakozott, hiszen csak rá kellett nézni a képre és az ember szíve felmelegedett. De a zöldszemű szépsége még rejtve marad, a földön hever és a vászon üres felét mutatva várja, hogy valaki visszahelyezze a komódra.

Nem, Nizase nem hiszi, hogy a madár értette volna őt, hiszen hogyan is várhatna ilyet egy állattól. Arra is gondol, talán a függönyök résein beszűrődő ezüstös holdfény csalja meg, hogy csak ő látja kérdőnek a tekintetet, amellyel az ijesztő karmos-szárnyas alak figyeli. Azzal is számolnia kell persze, hogy talán az, hogy Nisha nem először kerül ilyen helyzetbe az oka annak, hogy a horgas csőrű jószág végül szárnyra kap szavaira. Nem, azt nyilván nem hiheti Trastine anya kegyeltje, hogy a holló segítene neki vérrel teli ládák keresgélésében, de mert az eddig felnyitott tárolók oly holmikat rejtettek, hogy sem kedve, sem gyomra nincs már további próbálkozásokhoz és persze rémségekhez, Nizz mégis reménykedik abban, hogy inkább ez az oka annak, hogy Nisha „segítője” távozik és nem egy újabb lidérc jöttét jelzi a madár, vagy nem csak magára akarja hagyni eszméletlennek tűnő gazdáját, arra utalva, hogy felesleges lenne tennie bármit is, mert az éjszaka szörnyét nem mentheti meg. Hát utána indul, óvakodva, minden zugot próbál kémlelni, de mert a szemei nem láthatnak át a sötétségen, amelybe a ház belseje, az ablakoktól távolabbi szegletei borulnak, próbál valami világításra alkalmas eszközt találni. Mert most jól jönne a kutatáshoz egy gyertya, vagy egy lámpás. Így már azon sem csodálkozik, hogy sötét a szoba is, amelybe követi a szárnyas lényt. S talán álmélkodásra késztetné a berendezése, no meg a lidérc ékszerei is, ha néhány árnyéknál többet látna, és ha nem sürgetné hangosan a madár csapkodása, igyekezve elvonni ezzel figyelmét minden másról. Igen, Nizase számára is látható már, hogyan próbálja az odakint fekvő fekete szépség „társa” vezetni őt valamerre, s igyekezetével persze óhatatlanul is kárt okoz. Kárt, hiszen éppen akkor, amikor a Rend újonca végük bemerészkedik utána a sötétre színeződött, évtizedek óta sosem takarított ajtón, pontosan akkor rebben a sarokban álló komód tetején lévő méretesebb, vasalt ládára az éjszín lény, s vigyázatlansága lök a földre valamiféle holmit a láda mellől, aminek hangos csörrenése megállásra kényszeríti a befelé igyekvő, vöröshajú lányt.

- Tsvig segítsen, és óvjon minden ártó szándéktól mindkettőnket, mert ha összetörted azt a holmit, a gazdád biztosan engem okol majd, csak hogy még szörnyűbb legyen a mai éjszaka! Aztán a végén mégiscsak úgy végzem, ahogy azok a …  – borzong meg, miközben az ágyat kerüli meg és hajol le, hogy aztán tapogatózva próbálja felvenni az utóbb képkeretnek tűnő holmit, amit csak azért lát meg, mert a hold fénye megcsillan a fémes kereten. – Ó, Vahe szörnyei falják fel ezt a vackot! – kapja vérző ujját a szájába, hogy aztán a törött kerethez már sokkal óvatosabban nyúljon. De az arcot persze nem láthatja, így a képet az ágyra teszi, hogy ne legyen útjában, amikor a láda tetejét emeli majd fel. Azt gondolja, biztosan a lány rokona, vagy barátja lehet az, akit megörökített a festő, vagy a fotográfus, S bár a lidércnek talán fontos lehet a tenyérnyi tárgy, ő nem foglalkozik vele, mert túl mély ismeretséget nem akar kötni megmentőjével, akinek szívességét éppen most igyekszik viszonozni. Inkább sietne megtalálni a borzalmas „gyógyszert” a lidérc bajára, csak hogy ne féljen attól, hogy a házban talán még a bíborszín szemű lánynál és rémisztőbb szörnyetegek élnek.

Elhessenti a doboz tetejéről a madarat, s ha az engedelmeskedik neki, ujjaival próbálja kitapogatni a láda tetejét, hogy hogyan is nyílik. Aztán, mikor megérzi a pántot rajta, és a kulcsot is a zárban, már nyitná is ki, de megretten, hogy a sötét színű doboz végül mégsem azt rejti, amire számítana. Hát tovább tapogatózik, hátha talál egy gyertyacsonkot, vagy egy olajlámpást, csak hogy ne sötétben kelljen kinyitnia a ládikát, miközben a Gondoskodó Anyát hívja segítségül. S ha így tesz, hát rögvest köszönetet is mondhat neki, mert az ujjnyi hosszú viaszgyertyát végül mégis csak megtalálja, s mellette a gyújtófácskákat rejtő dobozt is, s ahogy ügyetlenük meggyújtja az egyiket, s már a gyertya is ég, csak akkor próbálkozik a – most már ezt is látja – vörös-fekete tárolóval. Óvatosan nyitja fel, készen arra, hogy bármelyik pillanatban visszazárja a fedelet, de aztán végül mégis csak kinyitja a ládikát, amikor meglátja a benne sorakozó üvegeket.

A vöröslő folyadékokkal teli palackok ott állnak a hasonló, vérszín anyaggal bélelt dobozban, s Nizz gyomra újból felkavarodik. De aztán néhány mély lélegzet után óvatosan nyúl a szorosan lekötözött, nagyjából félpintes üvegekért. Kettőt vesz ki, talán észre sem veszi, hogy a saját vére festi meg az egyik palack nyakát, s aztán igyekszik vissza a földön fekvőhöz, hogy mellé térdelve kutassa a lélegzetét, s ha meghallja, hát a lidérc karját érintve próbálja tudtára adni, hogy sikerrel járt.

- Nisha… Ébredjen! Megtaláltam az üvegeket!

Amíg a vörös hajú szépség próbálta legyűrni az újabbnál újabb akadályokat, Nisha továbbra is eszméletlenül feküdt az előszoba padlóján.

Nem tudtam hol vagyok. Mindent elnyel a sötétség. Hiába próbáltam értelmet keresni az érthetetlenségben. Mintha vízen jártam volna, de egyáltalán nem volt rossz érzés. A víz fekete volt, mint a legsötétebb éjjel, de oly kellemes, hogy azt éreztem örökké itt tudnék maradni. Mikor újra felnéztem, mintha csillagos eget láttam volna. Gyönyörűséges volt. Békesség volt körülöttem, az idő talán nem is létezett itt. Fogalmam sem volt mennyi ideje vagyok itt, de nem is számított. Úgy éreztem vad lelkem békességre talált. Ahogy sétáltam hirtelen homokot éreztem mezítelen lábaim alatt. És valóban, egy fekete homokos parton voltam, amit lágyan simogattak a fekete hullámok.  Meghaltam volna talán? Ide kerülnének a lelkek? De nem ijesztett meg a gondolat. Itt nem bántott semmi. Nem éreztem fájdalmat, szomorúságot, kínt, nem éreztem semmi olyat, amit az életben igyekeztem elfojtani. Leültem és néztem a hullámzó feketeséget, ahogy mossa az éjszaka partját. Vajon ide kerül más is halálakor? De akkor miért vagyok egyedül? Talán mindenkinek saját partja lenne? Mindig azt képzeltem, hogyha meghalok, azzal lehetek, akit szeretek, de a magány sem rémisztett meg kicsit sem. Hiszen régóta vagyok egyedül, és kifejezetten kedveltem azt az életformát. A lábaim a homokba dugtam és becsuktam a szemem. Nem evilági érzés kerített hatalmába. Fekete ruhámat a lágy szellő lengette gyengéden. Itt akarok maradni az idők végezetéig. Mikor újra kinyitottam a szemem balra tekintettem és egy fehér ruhás alakot láttam. Ki az? Talán egy másik elhunyt? Egyszerűen nem tudtam kivenni az arcát a távolból. De Ő lassan sétált felém. Felálltam és elindultam felé én is. Ez nem lehet… Ez…Hihetetlen. Végre megpillantottam az eddig ismeretlennek vélt alakot.
- Anya! – futottam felé.
- Éjjeli csillagom – szólt az álomkép lágy hangon – gyere ide gyönyörűm. Lám milyen nagyra cseperedtél.
- Anya… Én én … próbáltam…kérlek ne haragudj… - öleltem át, remegő hangom szinte elmosta a halál tengere.
- Shh. Ennek így kellett lenni Nisha – szorított át erősen – de nem maradhatsz itt én szépséges éjszakám. Még nem jött el a te időd.
A távolban egészen halkan meghallottam Branagan kétségbe esett károgását. Mint egy visszhang, mi egyre csak erősödött. Hátrafordultam, majd ijedten néztem vissza anyámra.
- Nem. Én veled maradok! Nem akarom! Kérlek! – könyörögtem neki.
-  Még nem jött el a te időd. De várni fogok rád! – ajkai mosolyra húzódtak.
Az orromat hirtelen vér szaga csapta meg. Majd meghallottam Nizase hangját.

- Nisha… Ébredjen! Megtaláltam az üvegeket! – visszhangzott egyre hangosabban.

- Nem! Nem hagylak magadra megint! – szorítottam kétségbeesetten anyám kezét.
- Menned kell! Én gyönyörű kislányom. Szeretlek! – azzal puha csókot lehelt arcomra.
Egy szorító érzés kerített hatalmába. Az élet mázsás marka volt, mi rángatott vissza az élők közé. Hiába küzdöttem ellene, csak távolodtam anyám képétől.
- Anya... Szeret...

Nyújtottam felé a kezem, de hirtelen megváltozott minden. Már nem a békés partot láttam, már nem a langyos homokba süppedt a lábam és már nem mosta az éjszaka vize sem. Kinyújtott kezemben nem anyám keze pihent, hanem egy üvegcse vér. Fölöttem pedig egy másik vörös hajú teremtés térdelt. Szemem könnybe lábadt. Majd remegő kézzel kiittam az üveg tartalmát és a másodikét is. Elkezdtem gyógyulni, de még nem tudtam feldolgozni a halálos álmot, amiből kiszakadtam. Nizase felé fordultam.
- Segíts fel. Kell még vér – nyújtottam felé kezem.

Azt hiszi, feleslegesen kutatott át mindent, mert elvesztette a csatát. De aztán hirtelen mozdul a sápadt, feketébe burkolt kéz, s nyúl az üvegek felé, türelmetlenül, szinte fékezhetetlenül. Ha tudná, sem akadályozná meg, hogy kikapja a kezéből a vérrel teli fiolákat egyiket a másik után a földön fekvő alak, s azt sem tudja meggátolni, hogy a vöröslő folyadékot szinte egyhajtásra tüntesse el. Nizase gyomra ismét tiltakozni kezd a látvány miatt, s már mondaná is, hogy ő most már menne és hogy reméli, rendben lesz minden, amikor a hosszú, szinte csontvázszerű ujjak újból felé nyúlnak, s egy gyenge, hal kérést suttog felé Nisha.

- Segíts fel. Kell még vér…

S ő segít, talán csak egyetlen pillanatig habozik. Segít, hiszen ezt kérik tőle, hát nyúl a másik felé, hogy az lábra állhasson. Még akkor is így tesz, ha az a másik inkább félelmet szül benne és nem sajnálatot. De megteszi, szinte ösztönszerűen, hiszen ő is látja a lidérc elesettségét, gyengeségét és mert azt is sejti, mostani állapota biztosan annak is köszönhető, hogy őt igyekezett menteni. És ez számára bizonyíték a másik érdemességére, bizonyíték arra, hogy tetteivel Ashdown kisasszony kiérdemelte a bizalmát. Mert ha akarná sem tudná tagadni, hogy Nisha védte őt, segített menekülni, s most – lehetőségeinek mérten és a helyzetnek megfelelően – abban is, hogy viszonylagos biztonságban átvészelje az éjszakát.

Hát ha nem tesz másképpen a fekete hajú szépség, hát Nizase igyekszik őt a szoba felé vezetni, ahol a ládikát találta, s közben azért fohászkodik, hogy ez az este érjen véget már.

És ahogy a szoba ajtajába érnek, a lány a gyenge fényben meglátja az ágyra tett képkeretet, s riadtan pillant saját, megsebzett ujjára, hogy aztán szabadkozva forduljon a sápadt „házigazda” felé.

- Sajnálom, kérem, ne legyen mérges, de azt hiszem, eltörtünk valamit, amíg kerestük a palackokat. De szívesen megtérítem a kárát…

Nizase összekapart a földről és a szobám felé támogatott a gyógyulást jelentő doboz felé. Ott volt, segített, ahogy csak tudott, még ha ez az életvitel közel sem neki való és persze a gyomrának sem. Erején felül próbált mindent megtenni, hogy az elesett haldoklóból újra a régi önmagam lehessek. Mégis mérhetetlen harag forrott dobogó szívemben. Igen… Megmentett, de ezzel elvette azt a képet tőlem, mire oly rég vágytam. Elvette érzéketlenségem, hiszen az álom miben ringatóztam érzéseket váltottak ki belőlem. Vágytam arra, hogy szeressenek, hogy anyám öleljen. Ez pedig gyengévé és sebezhetővé tett. Ha már visszarángatott ebbe a sivár életbe, úgy újra meg kell keményítenem szívem és haladnom tovább célom felé, ami most még inkább ott lebegett bíbor szemeim előtt. Már nem csak megölni akartam az elsőket, ezzel megbosszulva anyám emlékét, de a helyükre is akartam lépni. Ahogy lassan lépkedtünk a szoba felé fogadalmat tettem magamnak, hogy mindent megteszek azért, hogy sikerüljön, még ha ezzel minden olyan dolgot ki kell ölnöm magamból, amivel fogást lehet rajtam találni. Abban a pillanatban gyűlöltem a vörhenyest, de be kellett látnom, hogy ő kellett ahhoz, hogy még jobban koncentráljak arra az útra, amit választottam sok-sok évvel ezelőtt.

Ahogy odaértünk a szobába Nizase aggodalma szinte fizikai testet öltött.
- Sajnálom, kérem, ne legyen mérges, de azt hiszem, eltörtünk valamit, amíg kerestük a palackokat. De szívesen megtérítem a kárát…
Akkor egyáltalán nem érdekelt mit hebeg, csak az, hogy kiigyam készletem és újra erőm teljében legyek. Így elindultam, már egyedül, az üvegcsék felé. Miután elfogyasztottam még kétüvegnyi vért éreztem, hogy egyre erősebb vagyok. Igaz kellett még idő, hogy újra a régi legyek, de már közel sem tűntem olyan szerencsétlennek, mint egy szárnyát tört madár. Megfordultam, hogy szembe állhassak a vörös hajú lánnyal és felmérhessem a kárt, amiről beszélt. Közben Branagan a vállamra telepedett és fejét az arcomnak nyomta.
- Ügyes voltál madárkám – simogattam meg elismerően.
Majd megpillantottam édesanyám képét összetörve az ágyon. A haragom csak fokozódott, úgy éreztem ez volt az utolsó csepp a ma esti pohárban. De ahelyett, hogy kikeltem volna magamból és dühöm a lányra zúdítottam volna, nyugodt és rideg maradtam. A kiszámíthatatlan kegyetlenség energiái újra átjárták testem. Végre – mosolyodtam el magamban. Nizase-vel mit sem törődve elindultam a még mindig nyitva maradt bejárati ajtó felé. Felvettem földre esett kulcsom és bezártam az ajtót. Az ajtó melletti szögről leakasztottam egy lakatot és az ajtó felső részén lévő reteszt erősítettem meg vele. Mindkét kulcsot elrejtettem valahol a ruhámban, majd visszaindultam az aggodalmas lány felé. Felvettem a képet az ágyról, minek papírját megkarcolták az összetört keret üvegszilánkjai és a kezébe nyomtam.
- Ő az anyám, az egyetlen megmaradt kézzel fogható emlékem róla. Szerinted meg lehet ezt téríteni? Nem… ez megfizethetetlen.  Csak azért nem a te véreddel töltöm fel a készleteim, mert értékelem a segítséged – néztem a szemébe rezzenéstelen arccal, majd egyre közelebb hajoltam az arcához.
- Viszont szeretném tovább mélyíteni ezt a virágzó ,,barátságot’’ – húzódtak mosolyra vörös ajkaim – remélem, élvezni fogod a vendégszeretetem – nevettem fel.
– Nos Nizase, az a helyzet, hogy az ajtót záró kulcsok nálam vannak, az ablakok bedeszkázva, esélyed sincs kijutni innen élve, ha szökni próbálnál. Branagan úgyis jelezne, ha menekülnél.  Azonban nem akarom kioltani az újdonsült barátosném életét, ha nem muszáj. Okos nőnek tűnsz úgy azt javaslom, érezd otthon magad, messze még a reggel. Akár beszélgethetnénk addig, mint két barát, ki tudja, talán még szolgálhatunk egymásnak hasznos információval is.
Majd elindultam a ruhásszekrény felé és kivettem egy fekete ruhát, aminek méretei ránézésre pont megegyeztek a vörösével.
- Kezdésnek mit szólnál, ha levennéd szakadt ruháid és felvennéd ezt…barátnőm – nyújtottam felé kaján mosollyal az arcomon.

Csak áll ott, a rémülettől tágra nyílt szemekkel, egész testében remegve, de nem nyúl az éjszín holmiért. Már az is csoda, hogy nem rohan sikoltozva az ajtóhoz és rángatja kétségbeesetten a kilincset. Már az is csoda, hogy nem veszti eszméletét a félelemtől, az elmúlt percek után. Mert mikor azt hitte, a borzalmas „gyógyszer” keresésénél rosszabb már nem történhet, hát az élet most rácáfolt erre a lidérc szavaival és tetteivel.

Mert a fájdalommal teli, vádló szavakat érti ő jól, hiszen pontosan így érzett ő is, mikor veszni vélte anyja „örökségét”. De mielőtt ezt elmondhatná, mielőtt bocsánatkérését pontosíthatná azzal, hogy a kárt ez alkalommal nem ő okozta, hát a sötét ruhás alak hirtelen hagyja faképnél, hogy aztán kulcscsörgést halljon, s a visszaérkező házigazda rémissze halálra.

- Ne, kérem! – suttogja a törött képkerettel a kezében, amelyen még mindig ott csillog önnön vére. S hogy újabb sebet már ne szerezzen, gyorsan visszateszi az ágyra, mert remegő ujjaival alig tudja tartani. – Nem… Nem én… A földön találtam, amikor azt a dobozt kerestem… Sajnálom… - teszi gyorsan vissza az ágyra, csak hogy újabb sebeket már ne szerezzen, mert szinte alig bírja tartani reszkető ujjaival.

Nem várja meg a választ a másik, csak folytatja, olyasmivel, ami még inkább felszítja Nizzi-ben a félelem és rettegés tüzét, de próbál uralkodni magán, ám keze remegését nem tudja uralni.

- Nem akartam megsérteni az ajánlattal – próbál megfelelni a Nisha kérdéseire. - Mert el kell hinnie, hogy… Hogy nem bántanám meg azt, aki megmentett azoktól… - próbálja visszatartani a rettegés szülte könnyeket. A fenyegetést, amely életveszélyesnek hangzik, semmi pénzért sem ismételné meg, hát úgy tesz, mintha nem is hallotta volna. Abban reménykedik, hogy beváltani a fekete-ezüst hajú lány sem akarja majd. Hát inkább a szökés ellen tiltakozik, s a kockázat ellen, csak a hajnalt várja, a napfényben és a világosságban bízik, hogy megmentheti majd. – De nem… Nem kell bezárnia… Kérem… Csak az első vonathoz kell eljutnom… Visszafelé… - igyekszik összeszedni a gondolatait, legyűrni a pánikot, amely kezdi eluralni a testét, de aztán a lidérc újabb próba elé állítja, s ő nem tudja, hogy felel majd meg, vagy hogyan bukik el a próbán.

- Kezdésnek mit szólnál, ha levennéd szakadt ruháid és felvennéd ezt…barátnőm…

Az éjszínű, nehéz selyemből készült holmi úgy lóg a vérszín tekintetű lény karján, akár egy halott, s Nizase iszonyodva hátrál néhány lépést, miközben csak az jár az eszében, hogy vajon kié lehetett a díszes ruha, és vajon önszántából vált-e meg tőle. És persze éppen ezért tiltakozik rögtön a szinte parancsnak hangzó ajánlat ellen kétségbeesetten.

- Nem, erre semmi szükség nincs… Nem szeretnék senkit megfosztani a holmijától… Kérem, csak tűre és cérnára van szükségem, megvarrom reggelig a szoknyámat, hogy kitartson, míg hazaérek… - hozzá sem akar érni a fodrokkal díszített ruhadarabhoz. Próbál nyugodtnak mutatkozni és higgadtnak, miközben minden porcikájában retteg. A hajnalt várja, a napfényt és azt, hogy vége legyen ennek a borzalmas éjszakának. – Tegye csak vissza… Kérem…Látja, nem ment teljesen tönkre a ruhám... Megjavítom... És közben beszélgethetünk, ha ezt szeretné, bár nem tudom, miről… Miss Ashdown, de… Csak kérdezzen nyugodtan… Ígérem, válaszolok, ha tudok...

A kis vörös nyúl remegése üdítően hat rám, tetszik, mikor egy ember reszket a félelemtől. Egy fajta energiát ad mások félelme. Ennek ellenére nem akartam bántani Nizaset, ha már ezt a drámát végig csináltam vele. Legalább is még nem… Furcsa mód élveztem a társaságát, szórakoztatott, plusz meg is mentett. Nyilván az én társságom nem volt olyan üdítő számára, de nem engedhettem még el. Talán valami egyezségre is rábírhatnám. Az Alkimisták Céhét emlegette korábban, talán segítségemre lehet ez a kis gyámoltalan.
- Nizase szedd össze magad! Nem kell ennyire félned tőlem. Nem eszlek meg… Legfeljebb megkóstollak – nevettem fel – persze csak akkor, ha megpróbálnál átejteni.
- A ruhát nyugodtan elfogadhatod, majd visszaadod, ha legközelebb találkozunk – hajítottam a lánynak az éjszín ruhát – hiszen egy ilyen barátságot ápolni kell.
Elindultam az ágyra lehelyezett képért. Felvettem, és csak néztem a megsérült fotót anyámról. Milyen ironikus, hogy nem csak Őt, de még az emlékét sem tudtam megvédeni. Majd felnéztem az előttem álló vörös hajú teremtésre. Így, hogy jobban elnéztem őket, meglepő hasonlóságokat véltem felfedezni rajtuk. Felpattantam és a kezébe nyomtam újra a képet.
- Mondd Nizase Nae, ismerős bárhonnan ez a nő neked? Kérlek, az igazat mondd! Anyádnak volt esetleg lány testvére? Nem mesélt véletlenül neked a családjáról? – kérdeztem tőle sürgetve.
- A kocsmánál nem tudtam pontosan miért mentettelek meg, hiszen én senkinek nem kegyelmezek, de az illatod és külsőd nagyon hasonlít… - lenéztem a képre – nos édesanyáméhoz. Annyit tudok, hogy van vagy volt egy nagynéném, kinek lánya született. Van egy halovány emlékem róluk, mert aztán megszakadt köztük a kapcsolat, gondolom azért, mert apám lidérc volt. Azóta sem hallottam felőlük.
Furán hatott rám a tény, hogy esetleg előttem nem egy idegen áll, hanem egy családtag. Nem tudtam hová tenni a gondolatot. Lehetséges lenne, hogy ez a remegő nyárfalevél az unokatestvérem lenne? Ha ez így is van, talán még inkább hasznomra lehet a vörhenyes.
Szóltam Branagannek, hogy hozza az emeleti rács kulcsát és már ott is volt vele. Elindultam kissé zavartan a lépcső felé és kinyitottam.
- Fenn talán találunk valami nyomot, ami segíthet. Jössz kisnyúl? – fordultam vissza a hálószoba bejáratánál álldogáló lányhoz.
Még soha senkit nem járt az emeleten rajtam kívül. Amolyan dolgozószobaként üzemelt a fenti helység. Ha eddig a ház megrémisztette a lányt, akkor nem tudom hogy fog reagálni a fenti helységre. Már most jól mulatok, ha csak elképzelem az arckifejezését.
Ha Nizase úgy dönt, hogy feljön velem az emeletre, úgy elindulunk a recsegő falépcsőn. Ahogy haladunk felfelé lánc csörgés szűrődik ki a szoba ajtaja mögül. Végül is ha családtag muszáj megedződnie – nevettem fel magamban. Ha a vörös hajú is felért, úgy benyitok a szobába.  A szobában újság cikkek, képek, egy térkép és egy névlista is volt a falon. Itt végzem a nyomozásom az Elsők után. Ezen kívül itt dolgozom ki az adott célpontok kiiktatását. Meggyújtom a gyertyákat, hogy ne csak a halovány holdfény világítsa be a szobát. Ahogy közeledek a szoba távolabbi sarkához hörgés és lassú topogás hallatszik. A gyertyák fénye már bevilágítja a szoba egészét, így Nizase is láthatja mi burkolózott a sötétség paplanjába mindvégig.
- Nos Nizase, ha már lehet, hogy családtag vagy had mutassam be az apámat – mutattam a sarokba – igaz nincs a legjobb formájában – nevettem fel.
Az élőholt elindult hörögve Nizase felé, ha nem szalad el a lány úgy közelebbről is szemügyre vehette apám értelem nélküli tekintetét és aszott testét.
- Ambrose Ashdown! Menj vissza a helyedre, ne ijeszd meg a vendégünk – kuncogtam fel.
- Ne aggódj kisnyúl, nem fog bántani, engedelmeskedik nekem csekély értelme ellenére is. Ha érdekel majd elmesélem ennek a baromnak a történetét, de most nem miatta vagyunk itt.
Elindultam az ablak alatt álló dobozhoz és elkezdtem kutakodni benne.
- Ezek anyám holmijai, amit akkor hoztam el miután… nos miután apám beköltözött hozzám – biccentettem fejemmel a sarok felé.
Elővettem édesanyám régi naplóját és kivettem belőle egy képet. Ha Nizase nem ájult még el úgy a kezébe nyomom.
- Tessék. Esetleg felismered rajta anyádat? – kérdeztem tőle reménykedve.

Amilyen hirtelen a kezébe kerül a selyemruha, olyan gyorsan szabadul meg tőle. Az ágy támlájára ejti, és nem, nem gondolja meg magát a holmival kapcsolatban. A lidérc fenyegető ígérete a barátság „ápolásáról” csak még inkább megerősíti ebben. Aztán az éj és holdszín hajú lány újból a képet mutatja és a sürgető kérdésére kétségbeesetten próbál kutatni az emlékeiben.

- Mondd Nizase Nae, ismerős bárhonnan ez a nő neked? Kérlek, az igazat mondd! Anyádnak volt esetleg lány testvére? Nem mesélt véletlenül neked a családjáról…

Hiába a türelmetlen tekintet, amely választ várna, Nizz nem adhat neki reményt. Ahogy magának sem adhatott eddig sem… Ha Nisha tudná, hogy őt magát érinti a legrosszabbul az, hogy csak néhány halvány kép és villanás az, ami megmaradt az „előző” életéből, talán nem faggatná ilyen elszántan, talán nem magyarázná azt most neki, hogy az életét egy vélt hasonlóságnak, egy értésnek köszönheti. S ha Miss Ashdown sem kutatna oly elszántan a saját múltjában, akkor talán látná, hogy Nizase arcán fájdalmas fintor fut át, és a szavai is keserűségről árulkodnak, amikor felel.

- Nem, sosem láttam, higgye el! Biztosan emlékeznék rá. És nem, anyám testvéreiről sem tudok semmit. Semmire sem emlékszem és senkire, akire nénikémként vagy bácsikámként gondolhatok, vagy akiről a legapróbb ilyen emlékem lenne. Azt sem tudom, volt-e bárki… Bárki, aki valódi volt…

Mert azok, akikre emlékszik, olyanok, akár a szellemek. Halványak és fakók. A nevüket sem tudja már, s talán sosem tudta. Csak két arc él még benne, formáikat lassan elnyelik a megélt évek, évtizedek. Csak az ezüst haj fénye marad meg, a sajátjáéhoz hasonló szemek szürkesége az asszonyén, s az örökölt haj parázsló vöröse, s a mosoly a férfién. Vörös… Olyan, akár az ismeretlen szépségé…

- Csak a hajszín… Hasonló a… - nem, nem akarja kimondani azt a szót, amit sejt. Hogy az „apjáéhoz”. Inkább azt mondja, ami nyilvánvaló és amivel nem okozhat bajt. – Az enyémhez, ám ezt már tudja… És nekem nincs családom… Már nincs. Nagyon régóta.

Nizase azt gondolja, a magyarázatát elfogadja a „házigazda”. De aztán mégsem változik a téma, és a lidérc felfelé invitálja, csak hogy odafent folytassa a keresgélést családi kapcsolataik után nyomozva talán, de Nizzi először csak a fejét rázza, hogy jelezze, nem vesz ebben részt. Döntésében a ház félelmetes volta „segíti” és aztán ő bírja rá arra is, hogy ezt az elhatározását megváltoztassa. Mert ahogy a bíborszín szempár elfordul tőle és megmentőjének alakja beleolvad a lépcsőt burkoló homályba, úgy veszti el a Rend újonca a bátorságát, és úgy válnak egyre hangosabbá és fenyegetőbbé a zajok, amelyek körül veszik. És már nem akar éppen ezért egyedül maradni a félelmeivel. Azt hitte, gyorsan múlnak a percek, hogy ha az éjszaka színét viselő hölgy eddig megmentette és semmit sem tett ellene, mivel vesztét okozta volna, érdeklődése eltereli majd a figyelmüket, hogy kérdésekkel és válaszokkal eltölthetik a sötét órákat még hajnalig. De most mégis arra kényszerül, hogy többet lásson Nisha Ashdown otthonából, mint amennyit szeretne.

- Várjon! Kérem! – siet utána, alig látja már felfelé igyekvő alakját.

Hallja a csörgést, azt hiszi, egy ajtóról kerül le a lánc, hiszen aztán már nyílik is odafent ki egy, s a szobából kiszűrődő halvány holdfény még segít is neki a tájékozódásban. Aztán a felragyogó sárgás gyertyafény már egyértelműen jelzi a szoba felé az utat és Nizzi igyekszik, hogy a fénybe érjen, megmenekülve a ház sejtelmes árnyaitól. Igyekezete azonban megbosszulja magát. Talán nem is bosszú, hiszen nem tesz semmit, ami büntetést érdemelne. Pusztán nem feltételezi azt, hogy mást is rejthet egy emeleti szoba, mint féltett és őrzött értékeket, emlékeket. A rendházban nem voltak rácsok, nem voltak rabok, sem láncok. Így az, amit odafent talál, menekülésre készteti. Alig lép be a nyitott ajtón, már fordul is ki egy sikoltással az elképzelhetetlenül borzalmas alak láttán, hogy aztán megtorpanjon, látva a lenti sötétséget látva. Kétségbeesetten próbálja eldönteni, melyik irány lenne a kevésbé borzalmas, s már hajlana rá, hogy a földszinti „majdnem-sötétet” válassza a fenti rémség helyett, amikor Nisha szól hozzá megint, biztosítva őt arról, hogy az odabent látott iszonyat nem érhet hozzá. De Nizase mégsem lép be újra a szobába, megáll úgy, hogy ne kelljen látnia a lidérc „apját”, vagy AZT a bármit, vagy bárkit odabent, a láncok rabságában. Így odakint kapja a kezébe a képet, ahol már nincs túl sok fény, ahol alig látja a képen az alakokat. Így hát beljebb nyújtja a kezét, az aranyszín fény felé, hogy hátha segít felismerni bárkit a fotográfián. S ha a másik az anyját akarja „láttatni” vele, hát egy holdszín hajú alakot keres, aprót és karcsút. S ha nem lát ilyet, hát összeszorított ajkaival talán önmagának jelzi csalódottságát, hogy aztán a fejrázás a másik tudtára is adja a sikertelenséget.

De az is lehet, hogy máshogyan lesz…