Aki faunnal kötekszik... - Zoi & Moros

Azt hinné az ember, hogy egy szép szál faun megkeresése nem lehet olyan bonyolult, főként, hogy egy olyanról van szó, aki követségbe ment az emberekhez. Csak, hogy én semmit nem tudtam az emberekről, a városaikról, vagy arról, hogy melyik követségen is kéne keresnem.
A fővárosban, Sinarinban szálltam le a vonatról és jó időbe telt mire magamhoz tértem a bámulásból és a sokkból a rengeteg mindenféle ember és gép látványától. Gyönyörű és rettenetes is volt egyszerre és azt sem tudtam, hogy kezdjek bele, hogyan fogom ebben az emberrengetegben megtalálni a bátyámat?
A legtöbb ember csak bambán vagy épp – a fene sem értette miért, - félve nézett rám, ha megállítottam őket és kérdezősködtem, amivel igazán nem sokra mentem. És akkor még nem beszéltem azokról, akik olyan csicsás, meg mindenféle ismeretlen kiegészítőkkel teleaggatott finom ruhákban jártak, hogy fogalmam sem volt, miként lopakodnak vajon más társaik közelébe, na ők meg egyáltalán nem álltak szóba velem, jobb esetben csak magasra húzott orral elfordultak és mentek tovább, rosszabb esetben az őket kísérő embereket utasították, hogy távolítsanak el a közelükből, ami minden esetben jó kis verekedésbe torkollott. Így találkoztam az első lidércekkel is!
Hűűű, halljátok, hogy azok milyen rondák és hidegek! Brrr! Megfenyegettek, hogy bezárnak, de végül, mikor elmagyaráztam nekik a dolgot, csak elzavartak. Nem szerettem volna, hogy ezek a lények bezárjanak, így megjegyeztem, hogy jobb eltűnni előlük.
Aztán végre, mikor már azt hittem valamit nagyon félreértettem és Morost sosem fogom megtalálni, valaki azt mondta, hogy Estrance városában van egy különleges tündérkövetség, ahol egy pixi a követasszony és őt segíti egy faun. Újra feltámadt a remény.
Egy csillogó ékszereket áruló férfinál becseréltem az utolsó nyakláncomat is épp csak annyi érmét kapva érte, - itt mindenért ilyet kellett adni, vagy oreat, ami nekem persze nem volt, - amivel elvitt a vonat Estrance-be.

Itt sem volt sokkal jobb a helyzet a kérdezősködéssel, de legalább már az irányt megtudtam. Talán végre vége lesz a keresgélésnek és láthatom végre a testvéremet. Elég koszos voltam már, szerettem volna egy jó fürdőt, de ez most már legalább már elérhető közelségbe került, biztos meg fog lepődni, de meg fog érteni…….. biztosan meg fog érteni, hiszen ő Moros…… ráadásul én a húga vagyok.
Az eddig lendületes lépteim megtörtek és lassultak, eddig nem is gondoltam rá, hogy esetleg……, ááááá, nem, minden rendben lesz. Örül majd, hogy lát, megmutatom neki mennyi mindent tanultam, hogy akár egy szúnyogot is leüthetek az orráról, ad majd munkát és nem, nem küld vissza. Az kizárt!
Hirtelen nagyon kiszáradt a torkom és nem messze megláttam egy kocsma cégérét, a jellegzetes szagok is segítettek. Sosem mehettem be ilyenbe, apám le is tépte volna a fejemet! Vidám társaság lehetett azonban odabenn, mert nagy lármát csaptak. Annyi érme még csörgött a zsebembe, hogy kapjak valamit inni, aztán már megyek is tovább, nem lesz semmi baj…..
Beléptem az ajtón és ………..egy faunt láttam elrepülni mellettem, aki aztán koppant a falon és lecsorgott rajta, mint a tejfül a csupor oldalán. Az alkata elég ismerős volt, de az lehetetlen!
A helyiség másik végében valaki üvöltött, de én csak kíváncsian a férfi fölé hajoltam, hogy az arcába nézhessek. Szinte egyszerre szólaltunk meg, de szerintem én voltam a hitetlenkedőbb.
- Bátyám?
Hirtelen elcsúszott a lábam mellett, mintha egy polip rántotta volna el tőlem. Meglepetten fordultam meg, hogy szembe nézzek egy tömzsi, kopasz és harcsbajuszt viselő, igen csak vörös arcú emberrel, aki Moros bokáját szorongatta és már félig a levegőbe lógatta. Mi a Vahe szerelme folyik itt!
- Engedd el...... ember! – ragadtam meg Moros karját, hogy maga felé húzzam. – Hogy merészelsz így bánni egy Greycloud-dal, klánunk követével? – öntött el az indulat azonnal és rántottam egyet. – Ereszd, ha mondom! MOST!

Mindenképp tenni akartam róla, hogy az az otromba fickó elengedje a mocskos kezei közül a bátyámat, de közben sok-sok kérdés merült fel bennem az ittlétével és főleg azzal kapcsolatban, hogy vajon mi köze lehet az őt cseppet sem kíméletes bánásmódjához és káromlásához.
De a kérdéseknek nem most volt itt az ideje, most arra volt szükségem, hogy Moros kiszabaduljon és ha ehhez arra volt szükségem, hogy beverjem a kopasz orrát, akkor meg fogom tenni, ha már más itt tartózkodó férfi ember ezt nem képes elvégezni, csal állnak ott bambán. Hát micsoda világ ez!
- Most ki szappannal a szád te kurafi! – tört ki belőlem és már azon vacilláltam, hogy miként tudnám elengedni az egyik kezemmel a testvérem, hogy az ostoromért nyúljak, amikor a probléma egy csapásra megoldódott, mert végre a bátyám magához tért annyira, hogy faunként viselkedjen.
Gúnyos mosollyal nyugtáztam, ahogy a bajuszos zsivány, homlokán egy rohamosam sötétülő patanyommal ernyedten elnyúlik a földön, miközben Moros talpra állt mellettem, én meg megengedtem magamnak, hogy visszatérjen az átlag súlyom, hiszen a huzavona alatt megnöveltem azt, el tudjanak rántani.
Nem kissé értetlenül hallgattam bátyám magyarázkodását a pult mögött álló és a kocsmában a fal mellé húzódó népségnek, de mire feltehettem volna a kérdéseimet, amivel megtölthettem volna egy hegyet is, már a bátyám bilincsként szorító keze által az utcán trappoltunk és csak pár perccel később álltunk meg. Nem ellenkeztem, mert jobb volt a családi dolgokat nem a szájtáti közönség és talán még ellenségek között is kitálalni, de épp itt volt az ideje, hogy valamiféle ismerettel lásson el arról, mi történt, mit keres itt és nem a követségen van, bár ……akkor én is magyarázattal kell, hogy szolgáljak és az már nem biztos, hogy annyira kellemes lesz.
Viszont ……ha bele gondolok ……. elég muníciót adott most nekem, hogy rávegyem, segítsen nekem.
Nem gondolnám, hogy az archon vagy apám tudják mit csinál az emberek városában kedves bátyámuram…..
Mikor elengedett végre a csendes utcában, karba fontam a kezem és megvártam míg rendbeszedi magát, - mindig is kicsit piperkőc volt, - miközben valamiféle köszöntőt mondott az ittlétemre. Persze nem gondolhatta ugye, hogy ennyivel majd beérem?
- Eléggé megleptél bátyám, - intettem arrafelé, ahonnan jöttünk, - de ismersz, jól tudok hallgatni és…….meg is teszem, ha te is segítesz nekem. – néztem rá kérdőn.
Nem voltam biztos benne, hogy mekkora bajban lenne, ha amit most láttam kitudódna, viszont abban igen, hogy én igen nagyban voltam. Vajon kiegyenlíti egymást a két baj? Vajon hajlandó segíteni, alig ismertük egymást.
- Apánk el akart adni, megszöktem és egyébként is tudod, hogy tudok magamra vigyázni, de nem hagyja, hogy megmutassam, csak azt, hogy engedelmes feleség és anya legyek, nem látja, hogy nekem ez nem megy, ezért jöttem hozzád, vagy akár Kyroshoz is, ha te nem akarsz segíteni, biztos tudod, hol van, de nem megyek vissza, inkább beállok ….mit tudom én zsoldosnak, vagy kidobónak a kocsmába, arra úgy is ráfér, de nem megyek vissza soha ……. – vettem nagy levegőt, mert elfogyott a szusz, amivel egyszerre rázúdítottam mindent, de még hajlandó lettem volna folytatni.

~ Meg kell tanulnom, önuralmat gyakorolni! ~ korholtam magam, miközben nagy kortyokban igyekeztem visszapótolni az előbbi előadásomkor elpazarolt levegőt, hogy mielőbb újra kezdhessem, ha esetleg nem lettem volna elég meggyőző. De nem akartam így lerohanni, erre kellett volna az a bizonyos önuralom, amit évek alatt sem sikerült elsajátítanom, hiába próbálta belém verni Terros.
Mindig hirtelen voltam és pont ezért inkább mindig elviseltem a büntetéseket, mint, hogy meghunyászkodjak. Nyilván ez is közrejátszott abban, hogy apámuram meg akart szabadulni tőlem…..
De ez vagyok én! Mivel közben úgy látszott Moros is magához tért a megjelenésem és a szavaim okozta sokkból, azonnal nekem szegezett pár dolgot, amivel belém szakasztotta a további győzködésére eltervezett folytatást.
Pedig felkészültem rá, mert hiába volt ő más, mégis csak a klán férfitagja volt, ráadásul hivatalos minőségben, a család jóváhagyásával, amit a megjelenésem akár tönkre is tehet.
Az elképzelésem, hogy segít, eléggé bizonytalan lábakon állt, és inkább csak reménykedéssel átitatott álomnak lehetett minősíteni azt, amivel biztattam magam.
Ezért aztán, ahogy beszélni kezdett jól teleszívtam magam levegővel, hogy nagyobbnak és rettenthetetlennek látszódjak és karba tett kézzel tettem egyelőre lakatot a számra, nehogy elrontsak valamit.
És igen, jöhet a kioktatás! Megforgattam a szemem, nyilvánvalóan nem volt jó a kezdet.
Azért arra, hogy sértőnek ítélte, hogy a segítségéért a hallgatásomat ígértem, azért kicsit elkerekedett a szemem. Ez egy jó üzlet lett volna és nem akart élni vele?
A hírnevére pedig tényleg nem tudtam volna mit mondani, hiszen azt sem tudtam igazából mit csinál itt, még az is lehet szándékosan csinálta a balhét én meg ostobán beleavatkoztam…..
Erre a gondolatra pír szaladta el az arcomat.
Csak a szememmel követtem, ahogy körbejárt, de nem kicsit zavarba jöttem ettől a mustrától és én is végignéztem magamon.
Nem voltam vak és rájöttem már az első napokban, hogy erősen kilógok a sorból, de sem pénzem, sem tapasztalatom nem volt abban, hogy miként is kéne viselnem.
~ Meg aztán szóljon be valaki egy Greycloud-nak, aki a klánja viseletét és jelképeit hordja! ~ morrantam fel magamban büszkén megemelve az állam.
- Nem szégyenlem, hogy az vagyok, aki! – jegyeztem meg kurtán és azért is visszamustráltam.
~ Különc! ~ Nem, nem nyújthatom ki rá a nyelvem, az túl gyerekes lenne!
Mikor felhozta apát és az eladásomat, csak kicsit csikordultak meg a fogaim. Persze, mondhatjuk úgy is, hogy szép legyen: férjhez adott, ez nem változtatott semmin.
Sok mindent mondott, de csak akkor nyugodtam meg, amikor kijelentette, hogy esze ágában sincs visszaküldeni.
Gondolkodás nélkül megöleltem és kicsit megemelve megszorongattam, széles vigyorral, majd letettem.
Most már ismét megeredt a nyelvem.
- Képzeld nem idehozott az a vonat, hanem a puccos emberi fővárosba! Szép volt, de borzasztóan zajos és bláá…büdös, aztán kicsit be kellett néha vetnem az öklömet is, de nem volta akkora baj, meggyőztem azokat a borzasztó lidérceket, hogy nem én kezdtem, tényleg! Nem mondanám, ha nem lenne igaz. És Kyrost csak azért emlegettem, hogy ne dobj ki, de persze tudtam, hogy nem tennéd amúgy. – löktem meg a vállammal testvériesen. – És nem beszélek ám mindig ennyit, most csak izgatott vagyok, tudok én hallgatni bátyó. De azt még el kell mondanom, hogy – bár nem gondoltam végig, hogy mit csinálhatnék itt pontosan, - de tudok és akarok is dolgozni, talán …….. – néztem kissé tanácstalanul az ég felé, - lehetnék valamiféle testőr ott, a te követségeden, de őrízhetem a házatokat is, csak ne akard, hogy mossak, főzzek vagy takarítsak. – vált morgóssá a hangom és undor ült meg az arcomon. – Jó harcos vagyok ám! – tettem hozzá.
Végignéztem rajta, ahogy a részegséget megemlítette, aztán vállat vontam, láttam már sokkal-sokkal rosszabbat is.
- Tudom, hogy itt mindent pénzért adnak, de nekem nem sok van, igazából már csak ennyi. – mutattam meg neki a marék rezet, ami még nálam volt. - De meg tudnék enni egy szarvast is. – bólintottam egyben figyelmeztetve is. – És közben elmondhatnád, hogy miért verekszik egy követ egy kocsmában? Ez is a munkádhoz tartozik? És ki az a pixi követ? Sokat hallottam róla és, hogy vele vagy? Tényleg igaz? És milyen a városban élni, nem hiányzik a friss levegő, a család?
Mondjuk ez elég hülye kérdés volt, hiszen maga kérte, hogy eljöhessen, de már kimondtam és még rengeteg kérdésem lett volna, de azt jó lesz evés közben is feltenni.
Nagyon izgatott voltam és tele kíváncsisággal.

Annyira jól esett, hogy Moros tényleg úgy viselkedett, mint egy bátty és nem akart megjátszani valamiféle pótapát, akire most óriási terhet rakott az élet, az én képemben, hanem igazán testvér volt. Az a hagyományos üdvözlés, ami megmutatta két rokon egymás iránti kedves érzelmeit, teljesen körbeölelte a szívemet, még jó, hogy nem voltam az a síros típus különben most itt állhatna egy bőgőmasinával. Minden esetre nehéz volt megszólalnom és az is kissé rekedtesre sikerült.
- Nagyon bíztam benne, hogy te nem teszel ilyet.
Bár népünk tényleg minden alkalmat megragadott az ünneplésre és az azzal járó tivornyázásra, Morost – emlékezetem szerint – sosem kellett utána a földről összekaparni. Most sem – bár saját bevallása szerint részeg volt, - egy-két bizonytalan lépést kivéve nem láttam annak és a beszéde is teljesen összeszedett volt, ahogy reagálva a rázúdított történetemre, az ideutazásomra vonatkozóan, felhívta a figyelmemet jó pár ballépésemre.
Egy cseppet sem jöttem zavarba, egyrészt mert nem azzal a kioktató móddal mondta, csak közölte, hogy máskor mire lesz jó odafigyelni, másrészt törődött velem, még annak ellenére is, hogy ugyan csak váratlan körülmények között kapott a nyakába.
- Nem is akarlak sürgetni vagy akadékoskodni. Ahogy már mondtam, bízom benned bátyó és mindent megteszek, hogy ne okozzak neked problémát, ne hozzak rád bajt. Tudom, hogy sokat kell még tanulnom az emberekről, a szokásaikról, de képes vagyok és akarok is tanulni. – szögeztem le, miközben egyre vidámabban lépkedtem, ahogy a bizonytalanság súlya eltávozott a vállamról.
Tényleg sokat járt a szám, a kíváncsiságot nem bírtam magamban tartani. Moros már régen itt volt és láthatóan hatalmas ismeretekkel rendelkezett, amivel én nem, de azért azt is felfogtam, hogy hirtelen sok vagyok és egyelőre – bár nehezemre esett, - de megelégedtem a válaszaival, amiket úgy is meg kellett emésztenem……. már persze a szavason kívül, aminek az illata nagyon incsiklandozóan szállt ki abból az épületből, ami feltételezem Lorna konyhája lehetett.
Nem voltam tisztában azzal, hogy népünknek csak egy követe lehet, hiszen annyifélék voltunk és, hogy az összesnek pont egy pixi, a legapróbb tündér legyen a szószólója, hát nekem ez furcsa volt, a bátyám sokkal mutatósabb lett volna, nem? Mégis csak egy szép szál faun és a szavai szerint rábízzák a nehéz esetekkel való elbánást, az esze is úgy vágott, mint a legélesebb kard. Ezek után igen csak kíváncsi lettem mit tud az a Daphne!
Az evés egy darabig elvette a szavamat, nem is gondoltam, hogy ennyi minden belém fér, de jó ideje híján voltam az ízesen elkészített ételeknek. Ha már egy falat sem fért belém megtöröltem a nadrágomban a kezem, majd hátradőltem.
- Arra még nem válaszoltál, hogy nem hiányzik-e a otthonod?

Igaz, hogy otthon nem akartam belenyugodni a szabályokba, de azok – még az ostoba tulkok is megmondhatták, - nem voltak nekem valók, nem voltak arra valók, hogy szabadon dönthessünk, mi nők, mindenben a férfiak döntöttek helyettünk. Valamiért ezt sohasem éreztem helyesnek és milyen jól tettem! Bár nem sok időt töltöttem még az emberek világában, de az mindenképpen feltünt, hogy itt a nők is szabadon élhettek, mehettek bárhova, dolgozhattak, vagy épp katonáskodhattak, ha úgy tartotta a kedvük.
Mivel ez egy nagyon kedvemre való dolog volt, nagyon megfogadtam magamban, hogy minden igyekezetemmel azon leszek, ne haragítsam magamra a bátyámat semmilyen felesleges engedetlenséggel. Nem engedhetek vehemes természetemnek, meg kell tanulnom azt a rémes önuralmat, még ha nehezemre esik is majd. Egyszerűen nem mehetek vissza.
Hallgattam Moros összefoglalóját az emberekről, miközben már helyet is foglaltunk annak a Lornának a konyhájában. Kellemes helynek ígérkezett, egyszerű, robosztus fa asztalokkal és székekkel és finom illatokkal.
- Meg fogom jegyezni. – bólintottam az intelmére és a tanácsára, bár eléggé furcsa volt, de hát ő tudta….. – Ne az öklömmel érjem el a tiszteletet, hanem hordjam fenn az orrom, olyan magasan, ahova fel sem érnek. És mi van azokkal, akik nem értik meg? Velük mit csinálsz?
Nekiestem a ropogós és zsírtól fénylő sültnek, de nem akartam lemondani a kérdéseimről sem, azok azonban várhattak egy kicsit.
Tudtam magamról, hogy nem vagyok olyan mint a testvérem, nem szorult belém sok diplomáciai érzék, szerettem egyenesen intézni a dolgaimat. Az otthon kérdése is így bukott ki, már nem is tudtam volna visszaszívni, ha akartam volna sem.
Megjegyeztem magamban, hogy ezt is a tanulási listámra kell tenni: előbb gondolkodni, aztán beszélni. Láthatóan itt sokat adtak az „illemre”.
Intenzíven bólogattam viszont, amikor meghallottam a válaszát, mert hasonlóan éreztem és aminek hangot is adhattam, hiszen visszakérdezett.
- Én is így vagyok vele. Nekem sem hiányoznak az állandó kioktatások, büntetések, korlátozások, a parancsolgatások, a többiek gúnyos tekintete, hogy na megint hibáztam, de ez a nyüzsgés……, ez a levegő…. – húztam el a szám kissé, - bár tényleg nagyon különös dolgok vannak itt, rengeteg megismernivaló vár rám, azért van, amit jó lenne ismét érezni…… - néztem el a feje fölött elábrándozva, de aztán visszatértem a jelenbe és megráztam a fejem. – De azt magam mögött hagytam, jobb lesz nekem így, itt. Meg akarom mutatni a klánnak, hogy egy nő is megállhat a saját lábán, nem kell hozzá senkinek a védelme.
Ja, csak pont most épp szükségem volt rá, legalábbis a segítségére nagyon is, hiszen még azt sem tudtam, hol szállhatnék meg, fizetni meg valószínűleg úgy sem tudtam volna, ezért aztán szégyenkezve hajtottam le a fejem, a vidámság hirtelen hagyott el, ahogy egy pillanat múlva akár újra a képemen ragyoghatott.
- Most hazamész kialudni magad? És holnap reggel találkozunk a házadnál?

Hát nem mondom, hogy mindent értettem, amit Moros az emberekkel kapcsolatban mondott, de annyit mindenképp felfogtam, hogy még azokat sem szabad bántani, akik értetlenek, mert nem érik meg a fáradtságot és az utána való vesződséget. A lidércek nem díjazták a verekedést és ha minden csetepaté után el kell tüntetni az áldozatokat, az egy ennyire zsúfolt helyen biztos macerás……..
Volt már tapasztalatom épp elég részegekkel és tisztában voltam vele, hogy lehet a bátyám holnapra jó részt nem fog emlékezni a szavaira, de azért hálásan mosolyogtam rá, amikor felajánlotta a segítségét, mert tudtam, hogy igazat mond, ő tényleg megtenné, hogy áttöri a nekem áttörhetetlen falakat. Legszívesebben megint megölelgettem volna ezért, annyira jólesett, annyira hiányzott már, hogy valaki törődjön velem és az érzéseimmel is, de hát nem voltunk egyedül és én sem akartam a keménycsaj benyomásba belerondítani.
Annak is örültem, hogy felhívta a figyelmem azokra a dolgokra a városban, amik enyhíthetik a honvágyamat, gondolom pont azért ismeri őket, mert neki is segítettek.
- Ez igazán jól hangzik, szeretném majd megnézni őket, ha megmutatod hol vannak. – bólogattam sűrűn, ahogy a képzeletemben megjelentek az elképzelt tájak, de mikor megemlítette a léghajókat, teljesen izgalomba jöttem.
Persze hogy láttam őket az utam során, de közelről még soha és Moros szavai alapján úgy véltem, hogy ő viszont már igen.
- Voltál már rajtuk? Milyenek? Én is felszállhatok rájuk? – izegtem mozogtam ültömben.
Én csak az idősebbek meséiből hallottam róluk nagy ritkán, mert nem szívesen beszéltek róla és ha igen, akkor sem vidám dolgokat. De nekem nem volt ellenérzésem a légben közlekedő szerkezetekkel kapcsolatban, sokkal inkább kíváncsi voltam rájuk, miként lehet azokkal a nagy monstrumokkal, amik olyan nehezek a levegőben lebegni?
Viszont ezek a dolgok egyébként is csak akkor válhattak valóra, ha sikerül megvetnem a városban a lábam, amihez hozzátartozott, hogy valahol meg kellett húznom magam addig is, amíg pénzhez jutok.
De egyelőre se munkám, se szállásom……..
A kérdése nehéz válasz elé juttatott, mert el akartam kerülni, hogy a terhére legyek, de hazudni sem akartam neki, előbb-utóbb úgy is rájön.
Már az is szép volt tőle, hogy az ételem kifizette……, húztam az időt míg kiértünk az épület elé az utcára, aztán nekiduráltam magam a terelőválasznak.
- Meg fogom tudni oldani……most említetted, hogy vanna szép parkok fákkal, ott nem leszek útban senkinek.
Volt takaróm, tudtam tüzet gyújtani, idáig is sokszor éjszakáztam a szabadban, bár nem volt a kedvencem és egyre hidegebb is lett.
- Reggel megkereslek, ha megmutatod hol laksz. – varázsoltam azért egy gondtalan mosolyt az arcomra.
~ Emlékszel Zoi! kemény csaj vagy! Meg fogod oldani! ~

Nem gondoltam volna, hogy a bátyám ennyire elfoglalt, főleg nem azok után, ahogy, amilyen körülmények között rátaláltam. Bár az igaz, hogy fogalmam sem volt, hogy mi a dolga egy nagykövetnek, vagyis annak a segítőjének – emlékeztettem magam arra, amit erről Moros mondott.
De azért, ha találgatnom kellett volna, azt mondtam volna, hogy hát…..kérvényeket olvasgat, meghívásoknak tesz eleget az emberek nemesei felé, jó kis lakomákon vesz részt, meg ilyesmi és annyi szabad ideje van, hogy azt sem tudja mit kezdjen magával, példának okáért unalmában lepukkant kocsmákban múlatja az idejét és keveri bajba, verekedésbe magát.
De most már itt vagyok én és én majd vigyázok rá, neki csak azokkal a fontos dolgokkal kell törődnie, amikkel az a pixi nagykövet agyon dolgoztatja!
- Ne haragudj bátyó! – válaszoltam neki gyorsan kissé szégyellve magam, hogy még a saját gondomat is a nyakába akarom varrni. – Ne is foglalkozz velem, csak a butaság beszél belőlem. Persze, hogy boldogulni fogok egyedül és annyi minden felfedezni való van, amivel elfoglalhatom magam és közben gyorsabban bele is rázódok az itteni életbe. – biztosítottam könnyedre véve a hangom, hogy el is higgye. – A Falat meg el sem lehet téveszteni, láttam idefele, alatt jöttem át és biztos megengedik, hogy ott bámészkodjak és figyeljem a hajókat, az nem tilos, igaz? – kérdeztem rá, mielőtt kiderül, hogy valami nem megfelelőt készülök tenni.
~ Tényleg sokat kell még tanulnom és gyorsan, mert így nem nagyon leszek Moros hasznára, csak kolonc leszek a nyakán. ~
Abba viszont bele sem gondoltam, hogy azzal, hogy egy parkban, a fák alatt verek tanyát, nehéz helyzetbe hoznám őt, hiszen otthon számtalanszor táboroztam a szabad ég alatt, igaz itt már hideg volt ehhez egy kicsit……
A heves reakciójára meglepődve behúztam a nyakam, elismerve ezzel a tudatlanságomat.
- Ahogy akarod Moros, csak nem akartam a terhedre lenni. Nem lesz belőle bajod, ugye? Olyan ostoba vagyok – temettem egy pillanatra a tenyerembe az arcom. – Nem gondolkoztam, csak ide állítottam hozzád, hogy aztán csak problémát okozzak. Szépen állok azzal a szándékkal, hogy megmutassam milyen önálló vagyok. – forgattam meg a szemem, saját magamról alkotott véleményemre. – Tudom, hogy rengeteg a dolgod és sajnálom ezt az egészet, mielőbb a saját lábamra fogok állni, csak abban segíts, hogy találjak valami munkát. Nem lehetnék a …..testőröd, akkor az olyan bunkók a közeledbe sem mehetnének, mint nem régen az a fickó. – tettem fenyegetően a kezem az ostoromra.

Azt hiszem nem kicsit elszámítottam magam, amikor ebbe az egész kalandba belekezdtem. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy azon kívül, hogy nem akartam a klán begyepesedett hagyományainak behódolni és bár régóta terveztem, mégis elég hirtelen ötlet volt a szökésem, nem gondoltam végig miként lesz utána. Nem gondoltam, hiszen soha nem is tudtam mit is tartogat nekem az otthonomon kívüli élet, milyenek is tulajdonképpen a városok, milyenek az ott élő népek és főként nem gondoltam rá, hogy fenn kell, hogy tartsam magam. Úgy voltam vele, tudok harcolni, majd abból megélek, de még csak ez sem volt olyan egyszerű, ki venne fel egy ismeretlen valakit, aki még csak nem is hímneműek táborba tartozik. Mert bár itt nem korlátozták úgy a nőket, mint a népünknél, de az nyilvánvaló volt, hogy többet kell bizonyítanunk, mint azoknak, akiknek eleve golyóik voltak.
Örültem, hogy Moros nem dobott ki, de nem vetett rám túl jó fényt, hogy most rászorultam a segítségére.
Szégyelltem, hogy tudatlan és elveszett voltam……
- Nem szeretném, hogy miattam szívességeket kelljen kérned Moros. – motyogtam az orrom alatt és elkedvetlenedve rugdostam arrébb az útba eső köveket. – És megértettem, a munkáról majd holnap. – sóhajtottam, mert most annyira összekuszálódtak a gondolataim, nehéz lett a szívem, de csak addig, míg meg nem bökött kedveskedően, amire – nem tehettem róla, - csak felkuncogtam és megpróbáltam oldalba könyökölni, hogy visszaadjam a kölcsönt.
A következő szavai pedig egyenesen reménykedővé tettek.
- Ez annyira jó lenne! Nagyon figyelmes helyettesítőd lennék, amikor te pihensz kicsit és te is tudnád, hogy bízhatsz bennem, nem igaz? – vigyorodtam el, imitálva, hogy lecsapok valami ellenséges személyt.
Így már könnyed léptekkel követtem a bátyámat, miközben kíváncsian szemléltem a környéket.
- Hmmm……a kiskövet….asszony……, milyen ő? Hogy felejthet el vigyázni magára? – kérdeztem rá kis töprengés után. – Talán valami baja van…. – a homlokomra mutattam, - itt?
Bár akkor hogy lehetett volna ő Tündehon követe, nem igaz? Biztos megint butaságot kérdeztem….

Nem voltam buta, csak tájékozatlan és tapasztalatlan, hiszen a szüleim sosem gondolták volna, hogy a mosáson, főzésen és pelenka cserélésén kívül más, komolyabb dolgokkal is szembekerülhetek vagy tudnom kéne róla. Így aztán csak a kihallgatott beszélgetésekből, a véletlen elcsípett szavakból és pletykákból táplálkozhatott a tudásom, aminek - valljuk be – nem sok hasznát vehettem, inkább csak bajba keverhettek.
Ezért aztán igyekeztem minden tanácsot és magyarázatot megjegyezni, amit Moros még úgy is, hogy kissé bizonytalanul állt a lábán az elfogyasztott szesztől, érthetően és világosan a tudtomra adni. Biztos voltam benne, hogy hasznos segítőim lesznek, ha sikerül itt megvetnem a lábam.
Nem csak a magam védelmében kellett gyorsan alkalmazkodnom, hanem azért is, hogy ne hozzam szégyenbe a bátyámat és rajta keresztül a klánomat, nem is szólva a tündérnép hírnevéről.
Azt már megtapasztaltam, hogy az emberek szívesen alkotnak negatív véleményt azokról, akik valamiben különböznek tőlük, egy más fajról pedig még szívesebben. Nem én akartam az lenni, aki miatt ez megtörténhet.
~ Szívességért szívesség! ~ jegyzetem meg és a bátyámnak bólintottam, hogy megértettem, de azt is, hogy ezeket most Moros fizeti meg egyelőre helyettem és most én is tartoznék neki, de mivel családtag vagyok ezt nem hajtja be rajtam. De az adósság az adósság és én ezt nem felejtem el.
Bár felfogtam, hogy a kiskövet asszony védelme, ezek szerint nem volt feltétlen Moros feladata és ezért nem az ő helyettesítése lenne a dolgom, ha Daphne kisasszonynak is megfelelne, de ez nem tudta elrontani az örömömet, sőt azt igazán el is engedtem a fülem mellett, hogy unalmas, ám arra, hogy nem ölhetek meg senkit, aki bántani akarná azért már felhorkantam.
- Miért? Itt mit csinálnak egy merénylővel? –
Bíztam benne, hogy nem az a válasz, hogy még csak laposra sem verhetem a további okulása céljából.
Meghallgattam bátyám most már kissé vidámabban elmondott történetét a követasszonyról és a szívemet elöntötte a keserűség, hogy miket élhetett át. Apámat és a Kyros bátyámat is megváltoztatta a háború és nem a jó irányba. Hallottam legendás meséket a Darazsakról és el nem tudtam képzelni, hogy egy pixilánnyal mit tehetett. Olyan szívesen megütöttem volna valamit vagy valakit. Most már az előbbieknél is szívesebben védelmeztem volna, hogy soha ne kelljen ismét bármi rosszat átélnie, messze tartva tőle minden rossz szándékot.
- Én megóvnám mindenkitől. – néztem a bátyám szemébe elkomolyodva. – Szeretnék jól…..szerepelni előtte, de felfogtam, hogy ez tőle függ.
Én legalább el tudtam szökni a saját – mások által eltervezett – sorsom elől, de ő nem menekülhetett a múltja elől és, ha ez segített neki, hogy elkomolytalankodta amit csak lehetett, teljesen megértettem. Hozzám is közelebb állt a dolgok elviccelése általában, hiszen úgy sem vett komolyan senki eddig.
Kíváncsian mértem végig az impozáns épületet, megállapítva, hogy itt aztán van bőven hely akár egy klánnak is.
Azért kicsit összeszorult a gyomrom, amikor beléptem Moros invitálására, mert neki már volt másik otthona, de én még idegen voltam itt.
Ahogy a lámpás fénye megvilágította a helyet körbenéztem gyorsan, az előbbi határozottságom már a múlté volt.
- Egy tea jól esne, de utána gyorsan elmegyek abban a szobába, nehogy felkeltsünk valakit……- suttogtam amennyire csak halkan tudtam.
Ezzel nyilvánvalóan a kiskövet asszonyra utaltam, biztos nem lett volna jó első bemutatkozás, ha felverem az éjszaka közepén.
Éppen ezért nem is nagyon mozdultam, amíg Moros vissza nem tért a teával, csak toporogtam idegesen egy helyben.

Csodálkozó rosszallással hallgattam a bátyám magyarázatát, hogy itt, meg kell várni, hogy a zsiványoknak legyen ideje, mindenfélét kitalálnia, mielőtt elveszejtik, azért amit tett, vagy nem……, ahogy Moros megpendítette.
Micsoda ostobaság! Hát, hogyan okulnak akkor ebből a többiek? Ha vannak kibúvók, akkor más miért ne próbálkozzon, hátha neki sikerül? De hát ha itt ez a szabály, akkor ezt is meg kell tanulnom, de már most tudtam, hogy kínszenvedés lesz és csak remélni mertem, hogy tényleg ritkaság az ilyen és lesz időm beleszokni.
- Értem, tehát üljek rá, aztán csak várjak…… - dünnyögtem lehangoltan kissé.
Azt már meg sem mertem kérdezni, hogy mi van, ha többen vannak, egyelőre még az sem volt biztos, hogy a kiskövet asszonynak a kedvére való leszek-e, vagy nekem tetszik-e, mert csöbörből vödörbe sem volt kedvem belekerülni. Ám arra is rájöttem, hogy az álmaimat sem ártana a valóságba illeszteni, mert hosszú út fog odavezetni, ahová jutni szeretnék, addig viszont a nyakasságomat és a szabályszegésre való hajlamosságomat kordában kell tartanom.
A házban nehezen oldódtam fel, nem igazán laktam még idegen helyen, ráadásul ez volt a követség .épülete is, de azért szót fogadtam Morosnak, aki láthatóan teljesen otthon érezte magát, semmitől sem tartva.
Miközben leültem a teával, tényleg csökkentettem a súlyom, biztos, ami biztos, aztán egy kicsit megnyugodva egy sóhajtással legyinteni próbáltam, de még időben észbe kaptam, mielőtt a csészéből még kilöttyent volna a folyadék.
- Tréfálkodhatsz vele bátyó, de nem téged akartak valami vadidegenhez hozzáláncolni egy életre. – fintorodtam el. – Tudod, hogy, ha egyszer belekerül a nyakam a járomba, sosem szabadulhatok. – keseregtem. – El tudsz engem képzelni, ahogy mosom a gatyáját és a gyerekeinket dajkálom, azt a tizenötöt, amit minimum elvárnak tőlem? Tarros is látta, hogy nem ez az én sorosom, ezért tanított.– mutattam magamra. – Egyébként Kleon Mac’Nelli fia Kasztor lett volna a szerencsétlen, aki szerintem éppen úgy kívánta ezt a frigyet, mint én. Azt pletykálták összeszürte a levet az egyik Harrow lánnyal, az után koslat. – biggyesztettem le a szám, nem titkolva mit gondolok az egészről.
Közben egészen elfelejtkeztem róla, hogy hol is vagyok, jólesően kortyoltam bele a teámba. Finom volt.

Hogy őszinte legyek, én sem emlékeznék Kastorra, ha nem épp őt jelölték volna ki ahhoz, hogy betörje a makrancos fejemet az igába. Soha nem foglalkoztam a fiúkkal „úgy”, csak arra kellettek, hogy megtanuljak verekedni, persze szigorúan csak a szüleim tudta nélkül.
Az önsajnálatomból, amit Moros szavai váltottak ki belőlem, azért szerencsére hamar visszataláltam, mivel szinte azonnal tudatosult bennem, nem én vagyok az egyetlen a családban, akit semmibe vettek és pont neki panaszkodom.
Együttérző pillantást vetettem felé, amit pár pillanat múlva már egy vigyor váltott fel, mert felvillant a képzeletemben a kép, ahogy darabokra tépek egy férfialsót. Tényleg tréfába illő elképzelés volt.
És bár soha senkinek nem fedtem fel, hogy ki volt az, aki táplálta bennem a tüzet és a reményt, nem féltem a bátyámnak kiadni, soha nem árult volna el. Szerintem még valahol élvezte is, hogy keresztbe tehet apánknak. Különben is, én voltam a kedvenc húga!
Mindezek ellenére elég elborzadt képet vágtam, amikor felhozta, hogy akár lehetne a mosás a munkám…..ááá…..inkább a halál!
De persze ezt ő sem gondolhatta komolyan, ahogy ez kiderült.
- Tudtam én, hogy te vagy a legjobb, legkedvesebb, leg…..leg…legbátyó! – lelkesedtem, de visszafogtam magam, hogy a nyakába ugorjak, mert ott volt a kezemben a törékeny teáscsésze.
Ezek után boldogan követtem és akár egy lyukban is elaludtam volna, már persze, ha egyáltalán tudok aludni, miután ennyi minden történt ma velem.
A szoba így több, mint tökéletes volt, hiszen volt benne ágy.
Feltettem a szekrény tetejére a csészét és most Moros nem úszta meg, hogy szoros ölelésbe nem vonjam, mielőtt elvonulna aludni.
- Köszönöm…..mindent köszönök. Nem fogok gondot okozni….., hát legalábbis…..szándékosan nem. – öntötte el pír az arcom, ismerve magamat. – Te is aludj jól!
Miután magamra maradtam, egy akkorát sóhajtottam, mint még soha. Ha őszinte akartam lenni magamhoz, tudtam, hogy nagyon nagy szerencsém volt, hogy a hebehurgya döntéseim ellenére mégis itt vagyok és ha minden jól megy soha nem kell engedelmes kislányként visszatérnem. Harcos leszek vagy testőr! Holnap kiderül!