A mágiáról

A világ lakói az ütközések óta sejtik, hogy a mágia valamilyen módon a napfényhez köthető, bár a pontos magyarázatát sosem sikerült felderíteni. Az emberek a Napban lakó istenek ajándékának tartják, a tündérek úgy hiszik a napfény felszabadítja a saját természetes erejüket, de hogy melyik teória igaz, arról az évszázadok alatt nem született megállapodás.

A mágia-kristály
Az emberek az első Ütközésig közömbösek voltak a mágiával kapcsolatban, mivel addig sosem tapasztalták sem a hatását, sem a jelenlétét. Vahe napjának megjelenésével azonban megtaláltak egy ásványt, a később oreának nevezett kristályt, ami különös dolgokat művelt a napfényben. Önmagában az orea képes elnyelni a napfényben rejlő mágiát, aztán sötétben erős fényként kibocsátani, ami ugyan lenyűgöző volt első alkalommal, az igazi hasznát azonban az alkímia megjelenésével nyerte.

Az alkimisták ugyanis létrehoztak egy módszert, amivel az orea és egyéb, teljesen hétköznapi anyagok (fémércek, folyadékok, természetes savak) ötvözésével merőben új hatásokat adtak az új ásványnak, lehetséges felhasználások szinte végtelen tárházát nyitva meg. Az Alkimista Céh azóta is monopóliumot birtokol az orea-ötvözetek létrehozása, és így a mágikus tárgyak készítése fölött, szinte szürreális mértékben finomítva az eljárást. Kreálmányaik önmaguktól lebegnek, elképesztő forróságot vagy épp hideget csinálnak, más tárgyakat vonzanak magukhoz vagy taszítanak el felfoghatatlan sebességgel, a határ szinte csak az adott alkimista kreativitása. Az így elkészült tárgyakat aztán mérnökök és feltalálók előszeretettel építik be a saját alkotásaikba, bonyolult szerkezeteket hozva létre. A város egén úszó, bronz testű hajók a leglátványosabb eredményei az ilyen együttműködésnek, de rengeteg apróbb találmány született már. Egyes, különösen gazdag emberek odáig vetemedtek, hogy saját testrészeiket cserélték orea-ötvözetet tartalmazó mesterséges tagokra, így folyamatosan maguknál hordhatják a legújabb fejlesztéseket.

A módszer, amivel az alkimisták az ötvözeteket létrehozzák a Céh egyik legféltettebb titka, csak a legbefolyásosabb tagjai ismerik. Az alacsonyabb rangú céhtagok általában egy beavatott mester mellett dolgozva gyártják a saját kreálmányaikat, így egyfajta presztízs-szimbólum az, ha valaki saját orea-ötvözőt működtet. Az ilyen ötvözések végtermékei általában fémérchez hasonlító anyagok, amelyek bizonyos napfényben eltöltött idő után egy előre meghatározott hatást érnek el. Az ötvözeteket aztán a hagyományos fémekhez hasonlóan munkálják meg tárgyakká, hogy aztán szerkezetekbe építve tovább finomítsák a működésüket. Vannak gyűrűk és kardpengék, amik védelmező mezőt vetítenek a viselőjük elé, vannak fegyverek csövébe épített orea-spirálok, amik a természetesnél nagyobb energiát adnak a kilőtt golyónak, de a hadászati léghajók szitakötőszárnyai is orea-ötvözetből állnak, így képesek az égbe emelni az egyébként röpképtelen bronztestet. Az egyes hatásoknak pusztán a fantázia szab határt, az átlag emberek szemében legalább is más limitációja nincs a csodakristálynak.

Az évszázadok során felmerült már, hogy az orea elfogyasztva beépülhet-e az ember szervezetébe, ezzel megnyitva számukra az utat a természetes mágiához, de az ilyen kísérletek horribilis eredményeket hoztak. A válasz kezdetben egy optimista igen volt, azonban az eredmények koránt sem hozták az elvárt mértéket. Bizonyos emberekben az orea-ötvözetek felaprítása és elfogyasztása után valóban kifejlődik az ötvözet által képviselt mágikus hatás, a tündérek mágiájának egy csökött utánzataként, de rengeteg problémát hordoz magában. A tündérek születésüktől, sőt generációk óta úgy fejlődtek, hogy ösztönösen használják a saját, hosszú évezredek alatt finomított mágiájukat - az emberi szervezetnek erre mindössze hetei vannak az orea elfogyasztása után. A legtöbb orea-zabáló, ahogy a köznyelv hívja őket kontrolálhatatlanul használja az erejét, akaratlagosan csak igen ritkán képesek előidézni, véletlenszerűen viszont annál gyakrabban. Bár a hatás kifejlődése hetekig tart, a múlása ennél sokkal gyorsabb - ha az illető egy héten belül nem fogyaszt újabb adagot (a tapasztalatok szerint egy adag nagyjából hét-nyolc gramm oreát jelent), a képességei halványodni kezdenek, két hét alatt teljesen el is tűnhetnek.
Ezen kívül az orea-fogyasztásnak egy másik súlyos ára is van. Az anyag drasztikusan roncsolja az egészséget, torz elfajzásokat, sorvadást vagy épp groteszk növéseket okoz, ami szinte felére csökkenti az emberek természetes élettartamát.  Emiatt, és a kontrolálhatatlan erőkitörések miatt a Birodalom törvény által megtiltotta mindenkinek az orea-fogyasztást. Ennek ellenére léteznek szekták, akik ilyenhez folyamodnak, bár az ilyen elfajzottak a társadalom szeme elől eldugott nyomornegyedekben kénytelenek gyakorolni a nagy árat igénylő tudományukat.

Azonban ennek a fejlődésnek van egy szűk keresztmetszete: az orea maga. Ez nem egy természetes ásvány, bár az emberek a teljes birodalmukat feltúrták érte, semmilyen formában nem fordul elő náluk. Egyedül az Ütközések alkalmával válik fellelhetővé, jellemzően a régi és az új területek Peremvidékén. Mivel ilyen események csak száz évente történnek, a bolygó véletlenszerű, gyakran elérhetetlen pontjain, az orea meglehetősen ritka. A varázstárgyak a leggazdagabb réteg kiváltságai lettek, a lebegő hajók szinte csak nemeseket szállítanak, beépített mágikus szervei is csak nekik vannak. Az Alkimista Céh elképesztően magas árat kér a termékeiért, a mérnökök pedig behajtják vevőiken az alkimistáknak fizetett árat. Éppen ezért minden elérhető Ütközés hatalmas lehetőséget jelent a meggazdagodásra, amit rengeteg szerencsevadász használ ki.

Álmok és rémálmok

Noha elképesztően ritka, az embereknél mégiscsak fellelhető a természetes mágia egy fajtája. Nagyjából minden tízezerből egy ember képes kapcsolatba lépni a napfényben rejlő mágiával, látomások és illúziók képében. Az ilyen Álmodók, ahogyan a társadalom hívja őket képesek tárgyak „álmait” látni, ha a kezükben tartják, gyakorlatilag visszatekintve a múltbéli eseményekbe, amikben az a tárgy szerepelt. De ugyanezt képesek emberekkel is megtenni, az erősebb Álmodók akár egész helyszínekkel. Az ilyen visszatekintések alatt az Álmodók nem érzékelik a környezetüket, mintha transzba estek volna, így nagy körültekintést igényel a használatuk. Ezen felül az Álmodók különleges képessége, hogy „hallják” az oreát. Ez egy tényleges, búgó hangként jelenik meg, ami csak számukra hallható, így képesek egyrészt a nyers kristályokat is megtalálni a Peremvidékeken, másrészt a varázstárgyakat is felismerni. Kis gyakorlással az a búgás elnyomható, így az őrület veszélye alapesetben nem fenyegeti őket, kivéve, ha az orea a saját testükben található. Éppen ezért az Álmodók nem kaphatnak mesterséges mágikus beültetéseket akkor sem, ha éppen meg tudnák fizetni, ugyanis az orea folyamatos hangja az őrületbe taszítja őket.

Az egyetlen ok, ami miatt még sem ünnepelt hírességek, azok a Rémálmok. Ez a kifejezés egy véletlenszerűen létrejövő jelenséget takar, ami alvás közben éri az Álmodót. Ilyenkor ismeretlen, idegen világokba kalandoznak, rettenetes lényekkel találkoznak és minden pillanatát valóságnak élik meg. A jelenség olyan erős, hogy az Álmodó közelében tartózkodó (ennek határa az Álmodó erejétől függően változik) egyszerű embereket is magával rántja, csapdába ejtve őket a Rémálomban, míg az Álmodó fel nem ébred. Emiatt az Álmodók egy kifejezetten ambivalens részei a társadalomnak, korlátozzák, hogy hol és mikor alhatnak, valamint a saját pszichéjükre is nagy terhet ró a bizonytalanság, mikor találják magukat egy horrorisztikus vidéken, mint akaratlan utazó.
Álmodók születhetnek spontán, azonban ez magukhoz képest is kifejezetten ritka esemény. A legtöbb Álmodó örökléssel kapja a képességeit, mivel az adottság apai és anyai úton is továbbadható. A két Álmodó szülőtől született emberek erősebb képességekkel rendelkeznek, mint ha csak egyetlen szülőjük bírna az adottsággal, de a félvérek is megöröklik.

A Perem Hívása

Az emberek (/tündérek/hibridek/alakváltók/lidércek) egy kis csoportja, akik jártak már a Perem közelében különös érzésekről számoltak be. Vannak, akik úgy érzik, hogy a Perem hívja őket, mint egy honvágy egy otthon után, ahol sosem jártak még. Ezek az emberek újra és újra vissza akarnak térni oda, mélyebbre hatolni az ismeretlen mocsarakban és erdőkben. Sokszor különös megérzéseik vannak, hogy mégis milyen irányba kellene menniük, mi segíthet rajtuk odakint és mit kell elkerülni. Egyelőre sem a tudósok, sem a katonák nem foglalkoznak ezzel a jelenséggel, a vágyakozást természetesnek gondolják a jobb élet reményében, ami távol van a Birodalom füstölgő gyárkéményeitől. Néhányan már tudják azonban, hogy ez sokkal többet jelent egyszerű megérzéseknél. Fontos: az álmodók immunisak a Perem hívására, és ameddig nem járt valaki legalább a hely közelében, addig nem is érzi ezt.