Astraeos Sunspear

Astraeos Sunspear

Tündér - Fénytündér - Tír na nÓg koronahercege
25 - Thomas Brody-Sangster

-----------------:O:-----------------

Azt szokták mondani Eosról, hogy túlságosan tündér, mintha az egyáltalán lehetséges lenne. Két dolog bizonyos: tündér és túlzó. Csordultig van oreával, hála a királyi család tudatos házasodásának, ez pedig mindenhol meglátszik. A szeme alapvetően kék lenne, de ebből szinte semmi nem látszik az aranyló ragyogástól, ami körbeöleli a pupilláját. A szárnya is vadul foszforeszkál, az aranytól a fehérig terjedő árnyalatokban, bár ezt tudatosan képes elnyomni. Elnyomni, nem létrehozni, ha nem figyel, bevilágítja fél Estrance-t. Szőke haja épp nem mágikus, kivéve, hogy mágikusan mindig magától egy oldalra áll, közben divatos hullámívet leírva.

Az öltözködése olyan, mint egy gyereknek, akit most először nem az anyja öltöztet, ami azért részben igaz. Teljesen véletlenszerű, hogy épp mit vesz fel, a fehér ingtől kezdve a matt frakkon át a prémmel bundázott bőrkabátig (az időjárásnak megfelelően). Az egyetlen állandó kelléke az orea pápaszem, csak hogy ne virítson messziről, hogy kicsoda. Így viszont teljes inkognitóban van. Tényleg. Teljesen.




Feltétlenül menő akar lenni, ehhez pedig mindent elkövet, ami eszébe jut. És természetesen ezt is túlzásba viszi, mert miért éppen ebben lenne visszafogott, ha semmi másban nem az. Szégyenérzete gyakorlatilag nincs, igen nehéz letörni a lelkesedését, ráadásul megbántani sem egyszerű, ugyanis a csípős megjegyzéseket kihívásnak veszi és hasonló hangnemben felel rájuk, hetykén mosolyogva. Ha kirabolnák az utcán - illetve hát megpróbálnák -, konkrétan hálás lenne az elkövetőknek, hogy esélyt adnak neki egy újabb hősregénybe illő cselekedet végrehajtására. Ehhez igazodva repül minden lehetőségre, hogy segítsen, megment bajba jutott árvákat, kisasszonyokat, aranyosnak titulált kóbor macskákat, ereszből kiesett kismadarakat, mindent és mindenkit. Hiszen egy hős ezt tenné, másról pedig nem fognak regényt írni, csak egy hősről.

Ezekből köetkezik, hogy meglehetősen felelőtlen és igen nehéz és rengeteg energiát igénylő folyamat komolyan vennie valamit. Persze mivel tündér mércével épp hogy kifordult a bölcsőből, ezen nem sokan csodálkoznak, de azért egy királyság hercegétől komolyabb hozzáállást várna az egyszerű polgár. Eos pedig ezt a képet teljes mértékben ignorálja, mintha eszébe sem jutna, hogy mást kellene csinálnia annál, amit épp akar. Kicsit talán pixi lelkű, ezt is szokták mondani róla. Aminek örül, mert a pixik menők.



Eos a vérvonalának hála hihetetlen mennyiségű mágiát tud megmozgatni, csak mivel fiatal, még nem a legprecízebb vele. Káprázatokat nem tud megformálni, még rajzolni is béna, cserébe viszont olyan villanásokat tud létrehozni, amibe a fél Peremvidék belevakulna. Ezen kívül már gyakorol a családja örökség-fegyverével(ld. alább), noha inkább ütőkártyának tartogatja, mert eléggé nehezen tudja irányítani.

Rendelkezik egy orea pápaszemmel, aminek a lencséje elég sötét, hogy elnyelje a szeméből sugárzó fényt, ő viszont tökéletesen tisztán lát rajta. Ezen kívül védi mindenfajta túl erős fénytől, beleértve a saját villanásait is - amíg le nem verik a fejéről, utána magát is vakítja.

Tír na nÓg uralkodó családjának generációról generációra öröklődő fegyvere, ami teljesen legálisan és engedéllyel, sőt, jutalomként van épp Eos kezében. A lándzsa szín tiszta orea-ötvözet, szóval drágább, mint Estrance egy-egy kerülete. A nyele képes összemenni és megnyúlni, így a tőrtől az irreálisan hosszúig bármilyen méretű lehet. A hegye egy más fajta mágiát őriz, ez képes magába szívni más orea-vegyületek hatását, beleértve a tündérek testéből áradó mágiát is, ha a hegyet célozza. Utána ez az energia egyszerre szabadul ki kinetikus lökéshullámként, amint a hegy érintkezik valamivel. Persze ez attól függ, mennyi energiát töltöttek bele eredetileg, szóval közvetve a forgató erejétől. Eos rendszeresen elájul használat után, így csak végszükség esetén használja ezt a képességét. Meg nem is dobálja, mert nem repül mágikusan vissza, kézzel kell felszedni.





Vonaton regényt írni kifejezetten nehéz volt, mert folyamatosan zötyögött és ettől elugrált a papír, de kitartó voltam. Valakinek le kellett írnia a történet kezdetét, különben az utókor mindent össze-vissza kitalált volna, ahogy az lenni szokott. Például jó volt mindjárt az elején tisztázni, hogy nem születtem háromszor*, csak egyszer, huszonöt évvel ezelőtt. Az apám Hyperion Sunspear, Tír na nÓg királya, a tündérek uralkodója, mégis az ő nevére csillantak fel kevesebbszer a tekintetek. Mert mögötte, egy fehérarany párnázott széken a sarokban mindig ott ült hamiskás mosollyal a nagyapám. Helios nagyúr. A Had-Király. A Fogyatkozó Nap, aki a tündérek seregeit vezette a háborúban ide s tova száz évvel ezelőtt. Nekem csak nagyapa volt, akárhány címet aggattak rá, de a meséit mindig szívesen hallgattam. Itt kezdődtek a problémák. Végülis ki ne figyelne árgusan, ha a nagyapja azt meséli, hogyan kényszerített földre egyetlen lándzsahajítással egy egész léghajót? De bármilyen fantasztikus történeteket szőtt is, egyszer elfogytak, akkor pedig találtam más forrást.
Az első eposz, amit a kezembe fogtam azután, hogy megtanultam olvasni, a hős Herakleon története volt, én pedig rongyossá olvastam a könyvet. Egy ősi tündér hős, aki előbb elfajzott éjtündér lelkek sötét seregével hadakozott, aztán népünk nagy királya lett. Betűről betűre tudtam szinte minden mondatát, és mikor rám kényszerítették a kötelező harcleckéket, csak az adott motivációt, hogy Herakleon is ugyanígy védte meg a lebegő sziklákat. És az erdőt. Az erdő nagyon fontos, mindig réteken meg fák alatt pihennek a hősök, ezt megjegyeztem. Persze aztán jött több regény is - a félig faun Atalanta, aki egy nyíllal három szekeret borított fel. Achillaine, aki ugyanolyan lándzsát forgatott, mint Solas, csak az övé rettenet undorító dolgokat csinált mások testéből. Ez már lehet a felnőtteknek szóló regék kategóriájába tartozott, de őszintén, ki mondja meg egy hercegnek, hogy tegye vissza azt a könyvet?
Az írás finom művészetéből - mert hogy papírra pingáltam szavakat, nálam ez már irodalomnak számított - egy udvarias torokköszörülés szakított ki, és ahogy felnéztem, egy fekete ruhás ember pillantott rám vissza egy szintén fekete bajusz fölül.
- Jó napot. Megmutatná a jegyét, kérem?
Éreztem, ahogy a fülem mögött bizseregni kezdett valami. Pedig tudtam, hogy nem hagytam el, itt volt a bal... jobb... a belső zsebemben, ahogy azt harmadjára sikeresen el is találtam. Kicsit összegyűrődött, de igazi, kifizetett vonatjegy volt, amivel a kattogós ember elégedett is volt. Legalább is jól összekattogta.
- Egyébként meg tudná tenni, hogy lejjebb veszi a fényt? Éjszaka van, a többi utas szeretne aludni. - tette még hozzá. Hátranéztem a szárnyamra, főleg az abból áradó, foszforeszkáló fehéres fényre, ami megvilágította a papírt előttem. Tényleg éjszaka volt, vagyis sötét, sötétben meg köztudottan nem lehetett írni.
- Óh, izé... Hogyne. Bocsánat. - feleltem, mielőtt túl gyanús lett volna a kínos csend a kérést követően. Kicsit koncentrálnom kellett, ami nehéz volt éhesen. Meg kellett volna látogatnom naplemente előtt a büfékocsit, de ki gondolta volna, hogy itt nem szólnak a vacsoraidőről? Hanem így... nekem kell tudni? Minden esetre a fény éhesen is tompult annyira, mint az ablakon át beömlő csillagfény. Adriata biztos figyelt. A nagy hősöket mindig figyelték az istenek.
Mivel így nem tudtam befejezni a regény előszavát, összehajtogattam a szárnyaimat és elhelyezkedtem az ülés sarkában, ahol a fonat zötykölődése a legkevésbé dobálta a fejem. A regények amúgy is hazudtak. Tizenöt éves voltam, mikor ezt megtudtam, az akkori nevelőnőmtől. Nike volt a neve, egy éjtündér volt, aki szintén harcolt a háborúban, ahogy a nagyapám, de emellett sok történetet tudott. Igaziakat, meg unalmasakat. Ő mondta el, hogy Heraklein valószínűleg maga rendelte meg a történeteit, amit egy meseszövő talált ki, sötét éjtündér lelkek nem is léteztek soha, Atalanta meg csak egy fénytündér törzsfő lánya volt régen, aki szeretett vadászni és hadra fogták emiatt, de nem volt szép története. Achillaine meg csak úgy nem létezett. Milyen világ volt ez, hogy már a hőseposzoknak sem lehetett hinni? De a nagyapám igazi volt, és a történetei is. Ezt még Nike is elismerte. Szóval legalább egy tündérkirály hősként ült a trónon, én pedig igazán szégyent hoztam volna rá, ha nem követem a példáját. Amúgy is túl fiatal voltam még a házassághoz, a tanításhoz viszont túl idős. Most küldtek volna tanulni, szóval én csak lerövidítettem az utat, mikor fogtam Solast és kiröppentem. Most, egy vonaton zötykölődve félálomban is egészen kiváló ötletnek tűnt. A regényt majd megírja valaki más, nekem a hőstettekre kell koncentrálnom. Csak azt reméltem, hogy Estrance nem lesz unalmas.

*Az eredeti ír monda egyes változataiban Cú Chulainn háromszor fogan meg.

Elfogadva!

Ó, drága nyári gyermek! Mindannyian szeretnénk, hogyha a hőstörténetek valódiak lennének, de azt hiszem pont a megfelelő időpontot választottad, hogy te magad válj egy ilyen történet főszereplőjévé. Estrance és főleg a Perem rengeteg lehetőséget tartogat számodra, de ahhoz még egy kicsit meg kell erősödnöd, testben és lélekben is. Szerencsére ismerek két pixit, akik vállalják a nemes feladatot, hogy férfit faragnak belőled, ne várasd meg őket nagyon!

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.