Paksha - Előtörténet

 Paksha

 

 Tündér - Éjtündér - Kardforgató - 76 - Sato Takeru

 

 -----------------:O:-----------------
 

 

 


Fajtársaihoz képest alacsonyabb termetű vékony, világos bőrű férfiú. Eredetileg olyan százötven centi körül lehetett, a kiegészítések után viszont a százhatvan centi fölé került. Szeme színe fekete volt, míg át nem változtatta a beavatkozás orea zöldre. Ha valaki nagyon közel hajol az arcához, észreveheti a sötétzöldes árnyalatot. Vál alá érő vöröses barna haját legszívesebben kontyba kötve szokta hordani. Mindig ügyel, hogy ne legyen a kezében semmi, ami hátráltathatja a reakció idejében, így az emberek nem fognak látni a kezében pénztárcát, táskát, esernyőt, és főleg nem sétapálcát. Öltözködése egyszerűbb a kor férfi divatéhoz képest. Alacsony szárú fekete bakancs, ami tartja a bokát, de nem kell a felvételéhez akrobata mutatványokra képesnek lenni. A nadrágja mindegyike meleg anyagból készült, titokban fűzős nadrág, amit csak meg kell húzni miután a tündér magára vette, és nem kell sem gombolni, sem kötni rajta semmit. Ha nagyon biztonságban akarja érezni magát, rávesz a nadrágra egy kis szenvedés árán nadrágtartót is, amit a barna színárnyalataiban szeret hordani. A nadrág maga általában fekete, de néha látni szürkében is. Felette fekete mellényt visel, amit csak nagyon ritkán gombol be, mert nagyon sok időt el tud egy gombolással bíbelődni. Ami lemaradhatatlan, az a hosszú kabát, ami takarja bokáig, meleg béléssel, szintén fekete színben. Az utcán többször látni a fekete kalapjában, mint nem, bár eredetileg nem hordott ilyesmit, új kinézete érzékennyé tette önmagára tekintve.

Nincs szárnya. Hegyes füleit eltakarja a hajával. Kezén fehér kesztyűt visel, nyakán fehér kendőt.

Ha mégis meglátja idegen szem lejjebb vetkőzve, akkor ember függő, hogy ki mit vesz észre előbb. Az egyik lehetőség, hogy a rózsaszínen húzódó sebeket végig a testén.
A karjai bronz színű fémből vannak. Egyik vállától a másikig folytatódnak a fém illesztékek a lapockán át a bőrére, néhol a húsába illesztve. A hátán a gerincén vonul végig a fém rész, ami két oldalt hozzá van kötve a lábaihoz, amik hasonló módon vannak megalkotva, mint a karjai. A nyaka körül is van egy nyakpánt formájú fém lemez, és az álla alatt, ami tartja a csontot a helyén.
Több helyen átlátni a végtagokon, mivel lukas a csuklónál, a könyöknél, a bokánál és a térdeknél a könnyebb forgathatóság érdekében. Egy-egy nagyobb és több kisebb fogaskerék dolgozik ezeken a részeken, a két testrészt pedig egy-egy cső tartja össze, mintha csontok lennének, amiket egy újabb réteg vastag fém borít be. A boka és csukló részeken egy-egy kisebb és egy nagyobb orea kő hátul a tarkójába illesztve húzódik meg. Ezen a területen, és lejjebb, ahol régen a szárnya volt, a legvastagabb a fémlemez.

 

 

A mindig óvatos.
Csöndes alkat volt gyerekkorától kezdve, az incidens után viszont valóban csak akkor nyitja ki a száját, ha tényleg nincs más lehetőség. Helyette egy papírral és egy ceruzával beszélget, rövid szavakban és kicsi rajzocskákkal. Nem mókamester. Érti a viccet ha hallja, de magától eszébe nem jutna kitalálni egyet hacsak nem tekintjük annak a cinikus félmondatokat. Viszont ami egynek vicces, másnak komolyság is lehet. Az őszinteség az ő igazi asztala. Sokszor mondják túl komolynak. Igyekszik társasági lény lenni, azonban félénk introvertáltsága belesodorhatja a "szobanövény" szerepbe. Bár nem mutatja, de nem bízik meg senkiben. Az övéihez azonban ragaszkodó és hűséges.
Mostani élete megfosztotta a Hold szépségeitől így újabb kikapcsolódásra kellett találjon. Rászokott a réten való sétákra eső után.

 

Négy kisebb és egy nagyobb orea követ ültettek a testének fém részeibe. (csuklók, bokák és tarkó) Ezek adják az energiát a fém szerkezetnek. Ettől tud mozogni és beszélni. Nappal szinte semmi nem látszik abból, hogy miből van újrarakva, (ha eltakarja) de estére már darabossá válik a mozgása. Miután a nap teljesen lement, még egy szűk negyedórája van mielőtt a szerkezet megáll és ha akarja, ha nem, ő is.
A fém, oreával átitatott erős fémötvözet, amit egy igen magas tudású mester ember rakott össze. Ezekkel a protézisekkel be tud törni egy egyszerűbb fa ajtót. (a tömörfa vagy fémmel megerősített változatok nem tartoznak bele) Viszont cserébe gondoznia kell, időnként be kell olajoznia, hogy ne rozsdásodjon be, és nem árt kerülnie a nedves helyeket is
Fémmágiára képes csak, és azon belül is csak azt a szerkezetet magán, amiből áll.
Körülbelül fél méteres ívben tudja biztonsággal mozgatni a fémet magán, azon kívül már kockáztatná a szerkezet biztonságát. (bár jelenleg még nem is lenne képes rá)
Van nála egy füzet és egy ceruza, meg kezdésnek egy kis erszény pénz, amit a tudóstól lopott el, aki összerakta.
Volt egy ívelt egy oldalú éjtündér kardja (katana), de elvették tőle. Ez a kard családi örökség, apáról fiúra szál. Családja nagyon erősen tartja az éjtündér hagyományt. Kis túlzással előbb tanult meg karddal bánni, mint járni.

Kérem szépen a “Perem hívása” tulajdonságot.

 

 

Korhatáros tartalom

Emlékképek darabkái bugyogtak elő nagyon mélyről. Az első találkozásuk a nagy Ébenfánál. A Hold fénye azon az éjszakán. A lány vörös hajának hullámzása a karjaiban. Felsóhajtott. Nina.
Túlságosan nagy volt a szék számára, amibe ültették. Félájultan hanyatlott jobbról balra. A közelében dolgozó idős férfit azonban nem foglalkoztatta, hogy milyen állapotban van épp a tündérfiú. Ráncolt homlokkal meredt maga elé egy teleírt, vastag könyvet tartva a kezében. Precíz anatómiai rajzokat tanulmányozott és fém szerkezeteket rajzolt egy üres papírra. Sokféle állagú és ötvözetű fém darabka hevert a vastag tömörfa asztalon előtte. Mindegyiket szemügyre vette, kézbe vette, tanulmányozta, összehasonlította a rajzaival, a jegyzeteivel és az anatómiai könyvecskével. Majd felállt, és előhúzott egy még vastagabb könyvet. Késő hatvanas éveiben járt már, de korát meghazudtolva ugrott egyik helyről a másikra. Hajtotta a tudásvágy és a siker szaga. Minél közelebbinek érezte a megoldást, annál szélesebb mosolyra állt a szája. Élete legnagyobb művét fogja megvalósítani nemsokára. Akkor pedig nem mernek majd nevetni azok, akik eddig kritizálták.
Újabb emlékképek rohamozták meg. Egy heves vita közepébe dobta lázas agya. Borzolta a szemöldökét álmában, halkan zihálni kezdett. Nina arcát látta maga előtt, ahogy elfintorodik.
- Nem hiszem el, hogy ilyen fafejű vagy!
- Én csak azt mondtam, hogy....
- Fenébe az óvatoskodásoddal. Egyszerűen csak nem akarsz kimozdulni!
- Én?! Hiszen ott hagytam a családomat, hogy...
- Ezt övön aluli felemlegetned, amikor te ajánlottad fel… sőt! Ragaszkodtál hozzá, hogy te költözz fel és ne én le!
- Igen! És...
- Nincs semmi és! Nem érted meg, hogy mennem kell?
- Az emberek veszélyesek! - a lány artikulálatlanul morogni kezdett mint egy kiskutya.
- Sosem értetted meg milyenek. Bátrak, szenvedélyesek, és annak ellenére, hogy olyan kevés idejük van élni, mindent kihoznak belőle. Vállalják a kockázatot, és belemennek rizikós helyzetekbe is azért, amit fontosnak tartanak. Tanulhatnál tőlük!
- De pontosan ezért olyan veszélyesen Nina. Ettől lesznek önzőek és kétszínűek. - a lány felcsattant.
-  Általánosítasz! Az emberek ilyenek, a tündérek olyanok, a faunok meg amolyanok... - igyekezett minél mélyebbre vinni közben a hangját és gúnyolódva kezdett el járkálni a fiú előtt, mintha egy magas, kigyúrt férfi volna.
- Nem is csinálok így. - értetlenkedett a fiú.
- Dehogynem. - húzta ki magát saját hangján a lány. - Hiszen te sem vagy olyan, mint amilyennek "lenned kellene", mégsem érted meg miért tartom érdekesnek az embereket.
- Igen, de ez nem olyan...
- Mert? Mert miért? - amennyire az előbb lemondó volt a lány, annyira pattant fel a fiú szavai hallatára dühösen. - Gaaahhr, felháborító mennyire élhetetlen vagy! - Azzal kiviharzott a kis szobából és becsapta maga mögött az ajtót. Csak úgy víz-hangzott tőle minden, aztán síri csönd telepedett a helyre.
Felszisszent. Valami megcsípte. Lassan kinyitotta a szemét, és meglepetésére nem ott találta magát, ahol remélte. Egy kormos, nehezen megvilágított szobában volt és egy öreg férfi hajolt fölé valamilyen hegyesnek látszó szerszámmal. Megijedt. El akart mozdulni, de nem volt ereje ellenállni. A férfi még csak észre sem vette. Egyszerűen tudta félre tolni a fejét és beleszúrni azt a valamit, bármi is legyen az. Az éles fájdalom tűként hatolt az agyába. Felnyögött fájdalmában.
- Noh, ébren vagy? Rosszkor. Szeretnék úgy az izmokhoz hozzá férni, hogy ne érjek ideget ha lehet. Szóval tedd meg légy olyan kedves és ne mocorogj.
Annyira hideg tárgyilagossággal közölte a kívánalmait a férfi, hogy önkénytelenül is engedelmeskedett. Még a lélegzetét is visszafojtotta. A fájdalom azonban túl hirtelen érkezett és beleájult. Messziről még hallotta a férfi káromkodását. Francba...
Kis házuk előtt állt. Egy nagy fa, tágas beltérrel. Előtte egy padnak használt gyökéren pakolt Nina. A szárnyai is beleremegtek a gondolatba, hogy elveszítheti őt. Mély levegőt vett és odalépett szerelméhez. A lány nem várta a közeledést, de hagyta had tegye a fiú, amit elképzelt. Kezébe vette az apró, kecses tündér kezecskéket és megcsókolta. Szóra nyitotta a száját, de mielőtt bármit is mondhatott volna, a lány ráhelyezte a mutató ujját.
- Ne szabadkozz.
- Veled megyek. - Nina megrázta a fejét.
- Nem, te itt vagy otthon. Amúgy sem működött volna kettőnk között. Túlságosan ellenkezőek vagyunk.
Láthatóan fájt amit mondott, mert a fiú megragadta a vállainál fogva és teljesen maga felé fordította, majd mélyen a szemébe nézett. Gyönyörű fekete szemei voltak a fiúnak, de elhatározta, hogy nem engedi magát rávenni a maradásra.
- Nina. Mindennél jobban szeretlek. Az életnél is.
- Ne mond ezt. Nem akarom, hogy bizonyítanod kelljen egyszer.
- Veled megyek, és megvédelek, bármi is jöjjön.
- És ha nem kell?
- Akkor az orrom alá dörgölheted, hogy milyen paranoid vagyok. - felnevettek.
- Megegyeztünk.
"Legyen egy kis házikó a két világ között, ahol még élvezhetik a tündérek lankáit, de már könnyű lesz bejutni az emberekhez is." Így a fiúnak sem lesz honvágya, és a lány is bejárhat minden nap az emberek közé. Majd virágkötészetből élnek meg. Művészi virágcsokrokat fognak eladni. Talán lesznek ember tanoncai is Ninának. A fiú pedig majd állattartással foglalkozik. Kitanulja a földművelést is. Lelkesedtek, tervezgettek, újra úgy érezték, hogy egy hangon rezegnek a szárnyaik, újra szerelmesek voltak és fiatalok. Övék volt a világ.
Felriadt. Valaki sír. Egy dohos szobában volt, ugyanahhoz a székhez láncolva, mint amikor belé szúrtak valamit. Nagyon szédült, hányingere volt. A szag. A Vér. Egy pixit vett észre maga mellett. Az asztalon hevert láncok nélkül. Szólni akart, hogy meneküljön, de nem jött ki hang a torkán. Ez a mély szag felkavarta a gyomrát. Próbált a pixire összpontosítani, de elájult mielőtt észrevette volna, hogy hiányoztak a szárnyai.
Hazafelé tartott a hajnali vadászatról. Jókedve volt. Nemrég költöztek be egy kis viskóba a domb tetején. Egy öregúrtól vették, aki úgy tartotta, hogy túl messze van a várostól ahhoz, hogy az ő "vén csontjai" kimenjenek rendbe tartani. Nem is került sokba, járt hozzá egy takaros kis kertecske és tarthattak állatot is. Még papírt is kaptak arról, hogy az övék a ház. Jó vadászata volt, két kövér nyulat fogott. Két olyan nagy nyúl egy egész hétre elegendő lesz. Dudorászva sétált haza felé, nem siettette semmi. Azon gondolkodott, hogy elmeséli Ninának a fehér rókát, amit reggel látott. A fehér róka mindig jószerencsét jelentett a családjában. A gondolatra vidáman megpaskolta a balján pihenő kardját, Rókát. Családi ereklye volt. Közelebb érve a házikóhoz vér szaga csapta meg az orrát. Gondolkodás nélkül dobta el a nyulakat és rohanni kezdett otthonuk felé. A ház hátába ért be, és három ember-férfit pillantott meg. Éppen "szivar szüneten" voltak, ahogy azt az egyik kijelentette.
- Nah. Átbaszott minket az öreg. Azt mondta, hogy ma kettőt is fogunk, de csak a nőstény volt meg.
Elkerekedtek a szemei. Dühében előlépett, miközben kirántotta hüvelyéből a katanáját. A férfi kiejtette a kezéből a szivart.
- Mi a picsa.. - Talán mondott volna még valamit, azonban a tündérfiú nem várta meg, bármit is akart volna közölni. Egy nesztelen suhanással mellé került és alulról felfelé vágott sréjjen. A kard vajként szelte le a fejet a nyakról és vagy két métert is esett mire földet ért a megdöbbent társai lábainál. A második sem járt jobban. A tündér előre lépett egy fél lépést, és sziven szúrta Rókával. A harmadiknak azonban volt annyi ideje, hogy felkiáltson. Két újabb ember-férfi jelent meg az ajtóban. Az egyiken jómódú öltözék volt, húszas éveiben járó fiatal nemes, és egy nagy pisztoly táska az övén. A másik mögötte egy ötvenes, őszülő férfi, komolyabb ruhákban mint az a másik három. A tündér fiú nekirohant a harmadik szivarozónak és a mellkasáról elrugaszkodva kitárta a szárnyait, amivel gyorsabban érkezett meg az újabb kettő mellé. Reptében dőlt el minden. Az ő terve az volt, hogy Róka hosszú pengéjét kihasználva elnyesi a torkát a fiatalabbnak, az idősebbnek  meg nekimegy, mielőtt bármit is reagálhatnának. A fiatal az övtáskájához nyúlt a pisztolyáért, de utolsó pillanatban meggondolta magát és arrébb ugrott, ami megmentette az életét. A tündér fiú neki esett a az ajtónak, amit az öregebb rácsukott. Nem ment olyan egyszerűen mint azokkal a parasztokkal, de semmi gond. Érezte, hogy Róka így is húsba mártotta a pengéjét. A fiatal bal kezével az arcát fogta, jobbjával meg dühösen kapkodott a pisztolyáért. Megint a gyorsaságé volt a főszerep. Előbb arrébb kell ugornia, és utána leszúrhatja, ahogy az összes többi disznót, csak megvárja, hogy lőjön. Nem egyszerű kiugrani egy pisztolygolyó útja elöl, de ő egy tündér! Sikerülni fog, csak oda kell figyelnie. Itt is van, a srác rátartotta a fegyvert és durr, jobbra kitért, ő jön, azonban még egyszer megszólalt a pisztoly. A jobb vállán érte a golyó, hátul áttörte a lapockát és a felső szárnyát teljesen szétszakította, végül belefúródott a mögötte álló gesztenye fa törzsébe. A becsapódás erejétől hátraesett ő maga is és hirtelen a földön feküdt. Úgy érezte, hogy szétrobbant a karja, a fejét peig beverte a gesztenyefa egyik gyökerébe. A kardja ott maradt, ahol állt, tőle másfél méterre. Ekkor nyitotta ki az ajtót az idősebb. Mennyi idő is telt el? Pár másodperc csak. A gesztenye fa gyökere… ez az! Keresgélni kezdett baljával egy elérhető után. Közben a fiatalabb ember-férfi ideges nyereséggel a hangjában üvöltözni kezdett.
- Ezt kapd ki pokolfajzat! Az én kicsikém dublalövetü! A legújabba a piacon! Azt hitted, hogy olyan kibaszott ügyes vagy?  Háhh? Most már nem vagy olyan nagyon ügyes, mi?
- Uram ön vérzik!
- Igen, miattad Gus! Hagytad, hogy előre menjek! Ne nyúlj hozzám!
- De uram, el kell látnom a sebét, mielőtt...
- Előbb megnyúzom a tüncikét....
Ez az ő jelszava. Talán meghal most ő is, de ezt a szörnyeteget is magával viszi. Megvárta hogy közelebb jöjjön az ember.
- Mi van édesem? Mielőtt megöllek, tudnod kell, hogy meggazdagszom majd belőled. -  a tündér halkan felnevetett, ami zavarba ejtette az embert. - Mi van? Min mosolyogsz?
- Megjött a fogtündér... - motyogta maga elé.
Ezek után még hallotta, hogy az idősebb felkiált.
- Uram félre!
Gusnak sikerült ellöknie a fiút, mielőtt a tündér varázslata eléri. Észrevette, hogy a diófa gyökere mintha megéledne a tündér bal oldalán, lassan felcsavarodik egy pontra. Akkor jött rá, hogy a következő pillanatban halálossá is válhat. Egy hosszú, tűéles dárdává alakult. Ha nem löki el az ifjú urát, felnyársalja a két méter hosszú vékony fadarab. Bár felsértette vele a saját mellkasát, messze nem volt komoly az okozott seb. A tündér elájult, talán terve kimenetelének tudta nélkül. Ura ezután nekiesett az ájult tündérnek és kitépegette a szárnyait, hiába mondta, hogy már ártalmatlan. Néha nem volt kedve ezt a családot szolgálni, de nem ismert mást, így csak sóhajtott. A tündért valahogy mégis meg akarta menteni és lebeszélte arról a másikat, hogy ott helyben kivégezze. Sok problémát okozott nekik, de mégis ők voltak a betolakodók. Három emberük halott, a fiatalúr arcán pedig egy hosszú seb éktelenkedik.
Arra ébredt, hogy egy szikével a lábába vág az öreg tudós és közben kuncog. Felkiáltott. A hangja mélyről jött, mintha nem a sajátja lenne.
- Rájöttem. Rájöttem! Az enyém az elismerés! A díjak! Minden! Tudod mit? Elmesélem, miközben lefejtem rólad a felesleget! - lassú, precíz mozdulatokkal dolgozott, egy műtőorvos pontosságával. - Szóval nem akart elindulni a gépezet és nem működött semmi. Nem tudom észrevetted e, de eltörött az állad. Begyógyíthattam volna, de mi abban a móka? - a kezében néha elengedte a szikét és hadonászott örömében, ilyenkor a lábában maradt penge mélyebbre csúszott. Csak a fájdalomra tudott figyelni, nem hallott semmit az öreg szavaiból. - Arra gondoltam, hogy ne kelljen olyan sok munkát adnom a fém művesemnek, megtartom az eredeti állkapcsodat, de illesztékekkel rakom a helyére, így hozzá kapcsolhatom a fő oreához a tarkódnál. Igazából így az összes rajtad lévő orea fém valamilyen módon kapcsolódik egymáshoz. Ez nagyon fontos, mert ez segíti az orea áramlását, tudod... - megrántotta a vállát, mintha olyasmit mondott volna, ami egyértelmű. -, ami a te testedben többszöröse az emberekének, ugyebár. - nagy levegőt vett, várt valamiféle helyeslésre, de annak hiányában folytatta kis fintor után. - de mégsem működött a gépezet. Iszonyat frusztráló volt. - Ökölbe szorította a kezeit, lassan elöntötték az emlékek arról, amiről beszélt. - és aztán rájöttem! - A fémnek nem elég az az egy orea. Beszereztem még négy kisebbet, ne tudd meg mit ki nem állok érted. Nah de kiderült, hogy túl nehéz a testedet elbírnia a szerkezetnek. Ezért lefejtem a lábadról is a húst. - Úgy mondta, mintha ruháról beszélne, a világ legtermészetesebb hangján. -De ne aggódj, meghagyom a legfontosabbakat. Az idegeket, a vérereket, az érhálózatot, mindent! Tényleg, egy sebész pontosságával fogok dologozni. Én vagyok a legjobb! Ha belegondolok, hogy az volt a megoldás, hogy a hús túl nehéz a gépezetnek… hehh. - Mosolygott. Büszke volt ara, amire képes. - A kezednél már megvagyunk vele, és a hátad egy mestermunka lett, majd meglátod. A szárnyaid helyére raktam kis mini fém szárnyakat, nagyon édik. A szépség kedvéért. - Nem vette észre, hogy magával beszélget. Ahogy végzett az egyik oldallal, ment a másikra, valóban tűpontosan figyelve arra, hogy ne csak életben tartsa a tündért, de valóban az ő büszkesége legyen, miután végzett vele. - Egy kis csőbe helyeztem ami kell belőled, mintha a csontjaidban lennének, igazán művészi munkát végeztem veled. Nem lehet rá egy szavad sem. - A végén lágyan megpaskolta ott lent is, és rákacsintott az ájult fiúra. - TÉNYLEG mindenre gondoltam! És majd kipróbáljuk milyen ügyesek a finom motoros képességeid is. - Kuncogott egy darabig a poénján, majd elmerült a munkában válasz hiányában.
Álmában egy sötét szobában volt. Nem látott és nem hallott semmit. Kintről sem szűrődött be az utca zaja. De tudta, hogy egy szobában van és még nem halt meg. Ez az a hely, ahol nem érez. Egy róka kecses léptei törték meg a csendet. Mélyen a szemébe nézett. Sárga volt mint a nap. Nina napja. Kerek volt, mint a hold. Azok a szemek beszéltek. Kérdeztek tőlle valamit.
"Ki vagy te?"
Harcos.
"Mit akarsz?"

Ölni

Magához tért. Az öreg tudós az asztal előtt ült háttal neki. A kis pixi még mindig az asztal szélén pihegett. Óvatosan körbejáratta a tekintetét a szobán. Egy nagy fa székbe volt ültetve, laza kötelekkel erősítve rá. A szoba maga tele volt öreg bútorokkal. A polcokon tekercsek és könyvek egyvelege volt rendetlenül behajítva. Az asztalon petróleum lámpás adta a fő fényforrást, de elvétve kisebb nagyobb gyertyák égtek. A gyanta és az olaj szaga keveredett a vér szagával, ami belepte az egész szobát. A nagy asztallal szemben, ami tőle balra volt, egy ablak nézett az utcára, de nem szűrődött be semmilyen zaj. Elájult. Mikor újra felébredt, nem magától, egy kancsónyi vizet locsolt az arcába az öreg. Kissé bosszúsan szólította meg a szemei előtt csettintgetve.
- Nah. Nah picim. Fent vagy már? A fenébe hogy szólítsalak. Hahó! Itt vaagy? Mozgasd meg a kezed. Most már tudnod kell.
Rájött mit kell tennie. Ha itt is és most meg is hal, legalább nem lesz belőlle szörnyeteg. Újra elájult. Éles fájdalom érte az arcát. Szinte felriadt lázas ájultságából. Az öreg leplezetlen haraggal meredt rá.
- Emeld fel a lábad!
Parancsoló hangja majdnem cselekvésre vitte a fiút, de megálljt erőltetett magára. Kívülről úgy is tűnhetett a tudósnak, hogy a tündér arcán lévő erőlködés megfeleltethető a kudarccal, ami miatt nem sikerült felemelnie a lábát. Nem gondolt arra, hogy szándékoltan mondana ellent a másik, de nem is volt könyörületes típus. Haragjában újra megütötte a fiút, de egyből meg is bánta. Nem szabad tönkre tennie a mesterművét. Megígérte, hogy megoldja a bakit, majd visszaült a papírjaihoz. A fiú a kis pixi nyöszörgésének hangjára ájult bele egy újabb álomba. Napok telhettek el így. Mikor nem látta az öreg tudós, próbálgatta az ujjait, a lábait. Zsibbadtnak érezte magát, de úgy tűnt képes lenne lábra állni. Egy bizonyos reggelen pedig, az öreg tudós idegesebb volt a szokásosnál. A kis pixi sem kapott maradékot a  szendvicséből, mivel annyira el volt keseredve a műve kudarcán, hogy enni is elfelejtett. Egy óvatlan pillanatban engedte, hogy dühe eluralja és végig szántotta karját az asztalon lesodorva vele a könyveket, a pergameneket, a jegyzeteit és a kis pixit, aki nekicsapódott a tündérfiú székének mielőtt a földön elhallgatott. Pár másodpercre csak a gyertyák sercegését lehetett hallani. A tudós a fiúra tekintett, a fiú megdermedve nézett vissza, és várt. A pixi hangjára, mocorgásra, bármi jelre, ami azt mutatja, hogy még él, közben egyre hevesebben vette a levegőt. Megölte! A jel pedig felhangzott, gyenge pixi köhögés kíséretében és a tündér még eddig sosem látott gyorsasággal pattant fel a székéből. Alig kellett tennie pár lépést. Félredobta az útjából a széket és jobbjával nyakon ragadta az öreg férfit. Üvöltött. Fájdalmában és haragjában egyszerre. Magasabb volt, mint emlékezett, a lábai nem tartották biztonságosan. Eldőlt a férfivel a kezében, rá az asztalra. A tudos is kiálltott vele együtt, vadul hadonászott az asztalon.
A tündér eldöntötte, hogy meg fogja fojtani, azonban egy olló lepattanó hangja megijesztette és a nyakához kapott. Pont oda sikerült a fuldokló tudósnak szúrnia, ahova azt a kis csinos fém nyakpántot helyezte. Felemelte a kezét, hogy lesújtson még egyszer, ezzel azonban beindította az addig megzavart tündért, aki teljes erejéből ellökte magától. Az asztalra esett, majd onnan testtel előre. A fiú utána ugrott és a hátára fordította. Próbált ellenállni, de a fém nehéz volt a tündér pedig teljes súlyával nehezedett rá és végül megmoccani sem bírt. Látta előre, hogy ha nem tesz valamit, egyszerűen be fogja törni a fejét és mindaz amiért küzdött félbeszakad egy buta kis baleset miatt. Védekezően felemelte a kezét és ezúttal próbált segélykérően hangzani.
- Neh! Én mentettelek meg!
A tündér megremegett. Látta ahogy megáll a keze a levegőben. Bár nem volt rózsás a helyzet, még visszafordíthatja az elrontottakat. Ráér később is megbosszulni az arcátlanságot.
- Kihoztalak abból a mészárszékből. Azok a barbárok darabjaidra szedtek volna élve, aztán eladnak kis papírzacskókban annyi pénzért, amennyit fel sem tudnál fogni! Én megsajnáltalak és elhoztalak ide. Én pénzt és energiát fektettem beléd! Gazdag lehetnék belőled, de én azt akartam, hogy élj!
A fiú láthatóan zavarban volt. Érezte, hogy valamit mondania kellene még, de nem jutott eszébe semmi új. Kockáztassa meg, hogy önmagát ismételgesse, vagy adjon időt arra, hogy mindezek elérjenek a buta tünci fejecskééig. Míg gondolkozott kisebb csend telepedett közéjük. Egyszer csak gyenge sírdogálás hangzott fel mögülük. A pixi.
Ez volt az a pillanat, amikor tudta, nincs több esélye. A szemei előtt változott át a tündér arca zavart gondolkodásból dühtől eltorzulttá. Még egyszer felüvöltött, de a “ne” már nem állította meg a fémet. Azonnal meghalt, a tündér viszont nem hitte el.  Újra és újra lesújtott minden erejével. Észre se vette mikor a benne lévő mágiát is harcra szólította. Azokban a pillanatokban az egész lénye azért létezett, hogy az előtte fekvő holttest még halottabbá váljon. A fém megelevenedett rajta. A kezei tüskések lettek. A lábán mintha megolvadt volna a külső réteg belefúródott a fába, húsba, a csontba. Végül olyan mélyre ütötte az öklét, hogy nem tudta visszahúzni. Közben a nap lenyugodott, egyre kevesebb fény szűrődött be az ablakon. Üvöltve próbálta kivenni a kezét a betört koponyából és fából, viszont az orea kövekből így is sokat vett ki annak ellenére, hogy nem voltak teljesen feltöltve közvetlen napfény híján. Egy teljes estén át így maradt, másnap reggel pedig nem tudta a helyére parancsolni a fém darabkáit. Még két napig kellett térden állva próbálkoznia mire meg tudott szabadulni helyzetéből. Ezalatt a három nap alatt végig kellett hallgatnia a kis pixi haldoklását és halálát. Elfáradt agya úgy próbálta megvédeni az őrülettől, hogy mindent, ami nem volt fontos az életben maradáshoz, kitörölte belőle. A nevét, a családját, a népét, az otthonát. Képek maradtak meg és szavak a múltjából, és egy cél. Megmenteni Ninát és megölni azt aki ezt tette velük. Minden más összemosott általánosság volt csupán. A fehér róka sokszor megkereste ezekben a napokban. Lázas agya összemosta a rókát is saját magával.
Ő lett Paksha, a róka.

Night Ride

A három nap végére lassan összerakta minden darabkáját. Megértette milyen szerkezetből is áll. Először kiegyenesedett, majd a bal lábát felemelte térdpelésből. Érezte ahogy a fogaskerekek vadul mozgásba lendültek. Rájuk nehezedett. A fém vádlihoz ért a fém támaszték, ami a fogaskerekeket védi. A másik lábát előre vitte, ahogy felkészült a felálláshoz. A karját maga elé húzta. Mindkét kéz bronz színű fémből állt. Hosszú, egymáshoz nagyon hasonló ujjakkal, kicsi, de vastag csuklóval és ugyanolyan vékony alkarral, ami ívelten vastagodik meg ahogy a könyök részéhez ér. Ott beletorkollik egy fedő lemezbe, ami védi azokat a kis fogaskerekeket. Érezte őket. Érezte ahogy mozognak, mindegyik egy kicsit más ütemben, egymásra hangolva. A kisebbek nagyon gyorsan, a nagyobbak lassabban. Nyugodt ütemben, lassan vette a levegőt, és a szívének dobogására figyelt. Olyan érzés volt most, hogy lenyugodott, mint amikor a kardjával érezte magát egynek. Ez az ő teste mostantól, még ha nem is kérte. Felállt. Nehéz volt állni hónapok óta először. Szédült és a terjengő halálszagtól émelyegni kezdett. Mégis nagy levegőt vett mielőtt megmozdult volna. Elmormolt egy imát magában Vahe isten felé.
A lehető legnagyobb nyugalommal kezdett el szedelőzködni. Magára húzott egy barna nadrágott, egy csizmát a lábára és egy koszos inget, majd a tudós hosszú kabátját. Elrakott egy erszény pénzt is meg némi kisebb méretú füzetecskét és írószert, majd kalapot tett a fejére. Utoljára a pixihez lépett, könyörgött a lelkéért Sinanhoz, és a kezébe vette azzal a szándékkal, hogy kint elhantolja. Az ajtón kilépve azonban fejen ütötte az igazság. A perem vidéken volt. Ezért nem hallott sosem hangokat beszűrődni kintről. Az öreg szörnyeteg tudta nagyon jól, hogy amit csinál, a városban talán még halállal is járt volna. Nem kockáztatta meg, hogy meghallják egy tündér kiáltásait.
Kis töprengés után ásott a kezével egy sekély lyukat és belehelyezte a pixi testét.