Amelia Barlow

Amelia Barlow

Alakváltó (puma) – Ember – Ápolónő – 36 – Courtney Eaton

-----------------:O:-----------------

Ha rám nézel… sosem mondanád meg, mi vagyok.
Átlagos magasságú, fiatal embernő, sötétbarna hosszú hajjal, barna szemekkel, kissé kreol bőrrel, úgy 55 kg. A ruházatomban sincs semmi kirívó, szeretem az egyszerű és kényelmes öltözéket. Hajamat inkább összefogva viselem, úgy könnyebb az ápolónői fityulát feltenni. Hiszen, ha éppen dolgozom, akkor fehér köpenyt hordok, mely elfedi a ruhámat, egyszersmind védi is azt a kórházi szennyeződésektől. Cipőm is kényelmes, mivel a napot talpon töltöm. Általában.
De van egy olyan alakom, amely minden, csak nem éppen megszokott. A bennem élő vadállat alakja az. A bundája aranysárga, a Hold ezüstjében inkább bézs színű. Szemei mézsárgák. Puha léptű, nesztelen óriás, aki könyörtelenül csap le.






Alapjaiban, ebben sem tűnök ki a tömegből. Kedves vagyok és mosolygós, igazán odaadó a betegekkel, és a hozzátartozóikkal is. Mi más is lehetnék, hiszen ápolónő vagyok a kórházban. Aki futólag néz rám, néhány perc erejéig találkozunk csupán az élet folyóján, az ennyit lát belőlem. Az emberi életemben általában tényleg ilyen is vagyok. Kedves és mosolygós, barátságos mindenkivel, segítőkész. De hidd el jobb, ha nem bosszantasz fel. A düh haragot szül, a harag pedig elszabadítja a testemben megbújó fenevadat. Hát így állunk.



Elég képesség az alakváltás maga. Különleges felszerelés sincs.



Azt mondják, mindenkiben két személyiség lakozik. Egy, aki mindig csak a jóra törekszik, és egy másik, amelyik képes megmutatni a világnak, milyen is az igazi gonoszság. Csupán az ember döntése, hogy melyiket táplálja jobban. De mi van akkor, ha nem akarod táplálni, még is nő, növekedik, és képes elhatalmasodni rajtad?
Úgy mondják: „Ez szívás.” Az, valóban. De, ha elég erős vagy, kordában tudod tartani a gonoszt, és az erejét és minden nemű hatalmát a jó szolgálatába állíthatod.
Így gondolom…

Reggel

A felkelő nap fénye bevilágította az előttem elterülő tájat. Estrance legmagasabb házának tornya már-már tűként emelkedett ki a városból. Keskeny párkánya légiesen könnyűnek nézett ki, mintha valami csipkeverő asszony készítette volna. Mégis erős volt, és… kényelmes. Két kiugró csipke-gargoyle között ültem, lábamat lógattam a semmi fölé, és lenéztem a mélyben most csendes, ám hamarosan majd nyüzsgővé váló utcára.
Szerettem ide feljönni a hajnali szürkülettel, hogy láthassam, ahogy a Nap korongja a város fölé emelkedik. De most már rózsaszínbe öltöztette a fény az alattam elterülő épületeket, éppen ideje volt indulnom haza.
A piacon mentem keresztül, ahol most zsendült a reggeli élet. Fűszeres nyitotta ki bodegájának ajtaját, mélyre szívtam a kiáramló zsálya és menta elkeveredett illatát. Tejes-kocsi fordult be a keskeny közbe, vézna szamár bólogatta fejét előtte. Odébb a hentes és mészáros tárta szélesre az ajtót, éhes kutya meredt rá mohón, várva, hátha pottyan néhány kósza falat. A zöldséges is kirakodott már, az ő standjánál álltam meg, megszokottan.
-Szép reggelt Amelia kisasszony! A szokásost?
Köszönt rám barátságosan, ahogy megtorpantam útamon. Tekintetem a friss gyümölcsökön futott végig.
-Igen Pierre, köszönöm.
Néhány érmét szedtem elő, majd átvettem tőle cserébe az összekészített csomagomat. Némi gyümölcs és zöldség a konyhára.
A ház, melyben lakom, nem épp a legfényűzőbb. Messze elmaradt Észak-Estrance pompájától, mégis kellemes hely. A szomszédok kedvesek és segítőkészek, itt nincs bűnözés. Ritka hely. A ház is most ébred. A kapuban egy asszonnyal találkoztam, aki a földszinten él a gyermekeivel, és varrásból tartja fenn magukat. A csomagból négy almát vettem elő, és a konyhájuk ablakpárkányára pakoltam őket. Az emeleten idős pár éldegélt az enyémmel szomszédos kis lakásban, nekik hoztam a zöldség felét, hogy legalább egy kis leveske kerülhessen az asztalra ebédre. A másik fele az enyém lesz majd.
-Köszönöm Amelia!
Harsant a hang a földszint felől. Áthajoltam a korlát felett, és intettem válaszképpen a varrónőnek.
-Igazán nincs mit.
Néhány perc múltával aztán, indultam is újra, ezúttal a munkahelyemre. Valamiből mégiscsak meg kell élnem.

Napközben

A Elixír folyosói az idegenek számára zegzugosak. Nekem is időbe telt, míg megszoktam, és átláttam a rendszert. Mert, bármily érdekes, még a labirintusban is van egy rendszer. Legyen akármennyire kanyargós az útvesztő, azt mindig ember építette, és az ember nem hazudtolja meg önmagát. Megadja a lehetőséget a kijutásra.
Nővérkötényben és fityulával a fejemen igyekeztem éppen az egyik komor folyosón, tálcát tartva kezemben. A szárny, amelyben dolgozom, talán a legtávolabb esik mindentől. Idős, gyenge betegek fekszenek itt, akik olykor még enni, inni sem képesek egyedül. Etetés, itatás, lázcsillapítás, mosdatás, és minden egyéb hasonló ténykedés a feladatom. Másnak unalmas lehet, de én szeretem csinálni.
Nyöszörgésre lépek be a kórterembe, ahol négy ágy helyezkedik el két oldalt a falak mentén. Az egyik üres éppen, a másik háromban pedig idős beteg asszonyok fekszenek. Azaz… nem egészen. Egyikőjük négykézláb araszol az ágya mellett, karjával alatta kotorászik, és közben nagyokat nyög.
-Magdalena asszony! –Szólok rá, majd a tálcát az ablak alatti asztalra teszem, és mellé lépek.- Mit csinál?
Már nyúlnék is érte, hogy felemeljem, és visszafektessem az ágyamba, amikor az amúgy csendes és végtelenül türelmes asszony morcosan morran felém.
-Az a nyavalyás nyest, ellopta a tojásaimat! Bevitte mindet az ágy alá, és én nem bírom kiszedni. Igazán segíthetnél!
A teljesen nem a helyhez illő szavak megtorpanásra késztetnek, döbbenten pillantok a vézna nő hátára.
-De, Magdalena asszony… itt nincsenek sem tojások, sem nyestek.
Próbálom kirángatni a képzelgéséből, lehajolok, és a hóna alá nyúlva megpróbálom talpra állítani. Rángatni kezdi magát, erősebben kell, hogy tartsam.
-De igenis, az a nyest ellopta!
Fújok egy nagyot, majd az ágy szélére ültetem.
-Ha megígérem Önnek, hogy visszahozom a tojásait, akkor itt marad?
Intek az ágy felé a fejemmel, ő pedig szerencsére beleegyezik. Elrendezem körülötte az ágyat, megmosdatom, megetetem őket. Kicsit később két főtt tojással térek vissza, remélve, hogy ennek örülni fog. Ha visszagondolok a korábbi eseményre, most már mosolyt csal az arcomra a történet. Magdalena asszony pedig még csak nem is emlékszik, miért is kapta a két főtt tojást.

Este

Nem szoktam kocsmákba járni, de néha betérek egy-egy étterembe, ha úgy kívánom. Ez az este az amúgy barátnős-estnek keresztelt csevegős randi a lányokkal. Öten voltunk abban a csoportban, ahol együtt tanultunk ápolónőnek. Ötünk közül ketten a fővárosba mentek, csak hárman maradtunk Estrance-ban. És csak én vagyok alakváltó, de ezt csak egy ember tudja. A legjobb barátnőm a csapatból, Eve. Gondolatban még a napközbeni munkánál jártam, pedig már a vacsora is előttünk volt. Hárman ültük körbe az asztalt, Eve-n kívül Beatrice volt még ott, a harmadik aki itt maradt. Eve-vel mind a ketten az Elixírben dolgozunk, Beatrice pedig… nos… ő a mázlisták életét éli. Férjhez ment egy dúsgazdag emberhez, és Észak-Estrance-ban él. Csak ilyenkor ruccan ki, amikor a csevegős est van.
Harsány nevetésre térek vissza a jelenbe a napközbeni gondok világából.
-Hát nem megmondtam neked Bee?! Biztosan szerelmes, mert állandóan elmélázik!
Hát persze, hogy rajtam nevettek. Megforgattam a szemeimet, halkan felnevettem én is.
-Jaj már Eve! Tudod, hogy…
-Ne is mondj semmit! Látjuk, amit látunk!
-Aaaahjjjmmm!
Sóhajtottam fel megadóan, és ezzel kezdetét is vette az ugratás.
Jó hangulatban költöttük el a vacsorát, majd némi nem túl erős ital mellett majd néhány órát beszélgettünk még mindenféléről. Szerettem, kedveltem a lányokat, igazán. Bee, azaz Beatrice elmesélte, hogy levelet kapott Annabelle-től és Lizzytől, akik a fővárosban élnek, és Lizzy azt az örömhírt küldte, hogy hamarosan kisbabája fog születni. Ezen kicsit elmerengtünk együtt, hiszen minden normális nő előbb vagy utóbb anya szeretne lenni.
Nos hát… én is. Bár fogalmam nem volt arról, hogy mikor fog ez bekövetkezni.

Éjszaka

A lányoktól az étterem előtt köszöntem el. Eve a léghajó állomás felé vette az útját, Beatrice-ért pedig automobil jött. Hát na… tényleg a dúsgazdagok életét éli.
Sietve indultam hazafelé, közel járt már az idő az éjfélhez. Egy keskeny sikátoron kellett átvágnom, mely egészen a város szélénél vágott le egy nagy kerülőt a lakásom irányába. Soha nem szerettem a sikátorokat, nem is szívesen mentem be. Most is megtorpantam a bejáratánál. Nagyon nem akaródzott oda belépni. Talán intő jel volt ez, amelyre kellett volna hallatnom, még sem tettem. Nagyon fújtam magam elé, aztán elhatároztam magamat. Sietős, elnyújtott léptekkel indultam meg. Minél hamarabb átérek, annál gyorsabban túl esek rajta.
Pedig nem is a sikátortól kellett volna tartanom. A veszély a hátam mögül kelt életre, és vette be magát a nyomomban, négy férfi képében. Tolvajok? Rablók? Gyilkosok? Bárkik lehetnek. Egy biztos, gyalázatra készültek, és én nem igazán akartam kérni belőlük. Futásnak eredtem, ők pedig utánam. Trágár szavak röppentek mögöttem, és mielőtt kiértem volna, utolértek és elkaptak.
-Na nézd csak a kicsikét! Milyen gyors! Gyerünk bogaram, játsszunk egy kicsit. Meglátod, neked is jó lesz!
Lökdöstek, fogdostak, taszigáltak. Kiértünk a sikátorból, ahol nem messze egy kisebb park fái alatt mélyült el a sötétség. Bokros rész felé rángattak.
-Engedjetek el! Nem akarlak bántani benneteket!
Kiröhögtek. Bosszúság telepedett a vállamra, és kezdett duruzsolni a fülembe. Hatására hagytam, hogy a bokrok és fák közé tereljenek. Amikor már kis csapatunkat elnyelte a sötét, megtorpantam. Megvetettem a lábaimat, és erővel rántottam egyet rajtuk.
-Azt mondtam: Elég!
A hangom nem hangos, sokkal inkább fenyegető volt. Rám néztek, és újra röhögni kezdtek, aztán mindegyik tépni, szaggatni kezdte a ruhámat. Lefogták a kezeimet, míg az övék tolakodóan nyúltak be a bőrömhöz.
Ez volt az a pillanat, amikor a testemben jól lakatott, de a jó szolgálatába állított gonoszt szabadon engedtem.

Üvöltés harsant az éjben, hátborzongató, fenyegető. Mélyéről a halál sikoltott vissza. A négy férfi döbbenten engedte el a kezeimet, melyek már nem is emberkarok voltak, hanem hatalmas macska mancsok. Mire kettőt vert a szívük, óriási fenevad sárga szemeivel nézhettek szembe. Méretes puma magasodott föléjük.
És az állat átvette az irányítást…
Elrugaszkodott a földről, és a legközelebb álló férfi mellkasára ugrott. Az hanyatt vágódott, fejét beverte a földbe. Az óriás macska teljes súlyával nyomta lefelé. Hangosan roppantak a bordák, fojtott halálsikoly szakadt a férfi torkából, majd az összeroppanó tüdőből sípolva szökött ki a levegő. Vége volt.
A puma pördült egyet, és a második áldozata felé vetette magát. Mire földet ért a kiszemelt férfinek bugyborékolva spriccelt ki a vér, áttépett torkából. Hiába szorított rá mind a két tenyerét, a szíve kipumpálta testéből az életet.
A harmadik reszketve hátrált, tekintete halott társai és a puma között ugrott ide-oda.
-Ne! Kérem ne!
Rimánkodva sikoltott. A méretes fenevad könnyedén szelte át a levegőt, eltátott szájából hatalmas agyarak meredtek elő. A félelmetes állkapocs rázárt a szerencsétlen koponyájára. Tompa reccsenés vetett véget életének. Az állat kiköpte a csontszilánkokat, majd a negyedik menekülő után vetette magát.
Két lépés elég volt a számára, hogy utolérje. Mellső tappancsival a háta közepére csapott, a férfi hasra vágódott. A macska a hátára érkezett, majd lassú kimértséggel előre hajolt, és áttépte a tarkójánál a nyakát, átharapva, kiszakítva így a gerincoszlopot.
Aztán vége volt és csend.

Hajnal

Nem tudom mit művelt a fenevad, de amikor visszanyertem a tudatomat, már a hajnal első pírja az ég peremén fénylett. Lassan változtam vissza, kín volt minden egyes csont és ín visszaalakulása. Ruhámnak annyi, így még a világosság beállta előtt haza kell érnem. A sikátor felé vettem az irányt, de nem mentem be. Csupán a derengés halvány világosságánál osontom tovább a házfalak tövében, s lopva értem el házam kapuját. Szerencsére itt még békesség volt és nyugalom, az itt lakók még az igazak álmát aludták. Még volt annyi időm, hogy nesztelenül elérjem lakásom biztonságát.

Elfogadva!

Ez egy igazán jó kis klasszikus alakváltó történet lett, a valaki lelkében élő jó és rossz harca nem hiába az egyik legérdekesebb felderítendő téma. Kíváncsi leszek, hogy Amelia küzdelme a benne lakozó vérengző fenevaddal milyen méreteket ölt majd és mi lesz, egyáltalán lesz-e olyan pont, amikor az ösztönök és az agresszió már nem a jóért fog benne munkálkodni, hanem a saját vágyaik csillapítására.

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.