Gwendolyn Edevane

   Gwendolyn Edevane

   

   Tündér - Fénytündér - Feltörekvő ékszerész - 27 - Nastya Kusakina

   

   -----------------:O:-----------------
   

   
   

   Gwennek zöld szeme és hosszú fehér haja van, amit kiengedve, esetleg kisebb fonatokkal, esetleg ékszerekkel díszítve hord. Tündér- (és ember-) viszonylatban magas (180 cm), testalkatra vékony, könnyű. Öltözékében a fehér, arany és zöld színek dominálnak. Attól függően, hogy mennyire szeretne beolvadni, vagy éppen milyen körökben mozog, többféle ruhát is hord. Ha dolgozik, netán a mesterének (vagy éppen saját magának) szerez be eszközöket, alapanyagokat, akkor egyszerűbb, emberi ruhákat hord (fehér blúz, zöld nadrág vagy szoknya, barna fűző és csizma), amit egy zöld köpennyel egészít ki. A köpeny arra szolgál, hogy eltakarja a szárnyait, illetve a csuklyát feltéve, hátulról ne tűnjön fel a fehér haja, így valamelyest elkerülve a feltűnést. Ha a felsőbb körökben mozog, akkor díszesebb, elegánsabb ruhákat hord, többnyire fehér színben, arany és zöld díszítésekkel, a maga által készített ékszerekkel együtt.
    Ránézésre barátságos, talán néha túl naiv is. Mozdulatai elegánsak, kimértek, látszódik, hogy a tehetősebb réteg körében mozog általában.

   

   Gwen kereskedők gyermeke, aki emiatt sok helyen megfordult, sokféle emberrel találkozott már kiskorában. Hamar megtanulta, hogy hogyan olvassa ki mások reakcióiból, testtartásából azt, hogy mennyire nyitottak, melyik szó vagy mondat váltott ki belőlük esetleg visszatetszést. Tudja, hogy hogyan illik viselkednie, viszont mivel fiatal, sok mindent nem látott vagy nem ismer és emiatt nem tudja, hogy hogyan kéne reagálnia.
    Régi álma az, hogy ő is Graham mesterhez hasonlóan színpompás ékszereket készítsen, bár többnyire ezt a saját kedvéért tenné. Mindent megtenne azért, hogy orea kristályokhoz juthasson, s azokkal ékesítse magát. S ugyan a világ felé érdeklődő, emiatt látása mégis beszűkült.
    Fiatal, ezért elég naivan áll hozzá a világhoz. Mivel jó körülmények között nőtt fel, nem tud arról, hogy milyen körülmények között élnek délebbre Estrance lakosai. Biztonságos környezetben nőtt fel, úgyhogy szintén meg sem fordul a fejében, hogy a rosszindulatú személyek nem csak durva szavakkal dobálóznak, hanem esetleg valami rosszabbat is tehetnek vele.

   

   Fénymágia – mint kereskedőcsalád sarja, Gwen hamar elleste szüleitől az eladási trükkjüket. Kevés fénnyel kiemelni az eladni kívánt tárgyakat, míg a környezetüket az átlagosnál sötétebbé kell tenni. A kettőre egyszerre még nem tud odafigyelni, de külön-külön mindkettőt tudja végezni.
   Dwayne - egy kő, amit rábíztak, ő pedig nevet adott neki, s mindenhova magával viszi.

   

   A vonat egyenletesen zakatolt, ahogy éppen Estrance-t közelítette meg. Az ablakon kinézve ismerős látkép rajzolódott ki előttem: a nyüzsgő város látképe. A szüleim kereskedők révén többször látogattak el a városba, s többször volt lehetőségem nekem is velük tartanom. Ma viszont teljesen egyedül jöttem a városba.
   Még kiskoromban vittek el engem a Magnifica egyik előadására, ahol beleszerettem az orea ékszerek csillogásába. Emlékszem, hogy aznap este már tervezgettem, hogy ha felnövök, akkor én fogom a Magnificának készíteni a szebbnél is szebb orea ékszereket. A szüleim mindig is támogattak ebben, csupán annyi kikötésük volt, hogy töltsem be az 50. életévemet, amikortól egy tündér hivatalosan is felnőttnek számít. David nagybátyám, aki közel egy évszázada Estrance városába költözött, puhította meg őket valamelyest, hogy minél hamarabb kezdem el tanulni a mesterséget, annál könnyebben tudom elsajátítani az ékszerkészítés technikáit és könnyebben tehetek szert jobb hírnévre. Ezt egy ideig fontolgatták, végül igazat adva bácsikámnak, 27 évesen elengedtek a Estrancebe. Búcsúzóul az orromra kötötték, hogy hallgassak a bácsikámra és nagyon vigyázzak magamra. Mintha olyan nagy bajom lehetne a szigorúan őrzött városban.
   Ahogy az Akadémia impozáns épülete már nem közeledett, hanem elkezdett távolodni a látóteremben, a bőröndömet fogva felkészültem, hogy a tündérnegyedbe beérő vonatról hamarosan leszálljak. Azt beszéltük meg nagybátyámmal, hogy az állomáson vár rám és ő vezet majd körbe a városban, illetve segít nekem mestert szerezni is.
   Ahogy a vonat elkezdett lelassítani, a szívem úgy kezdett el egyre szaporábban verni. Itt vagyok. Holnap már lehet, hogy az ékszerészet művészetét fogom tanulni. A lehetőségek városában ugyanis bármi megtörténhet. A vonat elkezdett fékezni, s pár perc múlva már izgatott gyomorgörccsel sétáltam az állomáson a bácsikám felé, aki mosolyogva várt.
   - Amikor legutóbb láttalak, még feleekkora voltál – jegyezte meg, miközben átvette tőlem a bőröndömet, hogy ne nekem kelljen azt cipelni. Fénytündérek átlagmagasságához képest magas gének öröklődtek a családban, de én a koromhoz képest is viszonylag magasra nőttem, centiméterekkel lehagyva cseppet sem alacsony nagybátyámat. Nem szerettem, amikor a magasságomról esett szó, de most sokkal jobban lekötött a város nyüzsgése és lehetőségei, minthogy letaglózzon a tudat, hogy egy újabb tündért túlnőttem.
   Nem lakott messze, ezért első úticélunknak a házát tűztük ki, hogy lepakolhassam a poggyászom, majd a gyomrom hangos korgását hallva Lorna konyhája felé vettük az irányt. Kiadós ebéddel a hasunkban, a város ékszerészeit kezdtük el meglátogatni.
   - Korábban már felkerestem Enstrance ékszerészeit. A többség az horribilis árak megfizetése mellett fogad tanítványokat csak. Meglepő módon pont a Magnifica ékszerésze az, akit nem az anyagiak érdekelnek, hanem más szempontok alapján keres magának tanítványt. Eddig betöltetlen ez a pozíció, viszont amennyire kritikus, ne reménykedj abban, hogy ez a hely neked lett fenntartva – figyelmeztetett, mielőtt beléptünk volna az üzletbe, ahol az igazán tehetősek a legkülönfélébb orea ékszerek közül válogathattak maguknak.
   Ez volt az első alkalom, hogy közelről is megcsodálhattam a világ legdrágább ékszereit. Ugyan a családunk kiemelkedően jó körülmények között élt, mégsem engedte meg magának, hogy ilyen „feleslegesen” drága ékszereket vásároljon.
   - Üdvözlöm Önöket az Brilliance Ékszerszalonban. Miben lehetek szolgálatukra? – érdeklődött a pult mögött álló férfi.
   - Korábban már jártam itt és afelől érdeklődtem, hogy Graham mester fogad-e tanítványokat. Abban állapodtunk meg, hogy legközelebb hozzam magammal az unokahúgomat, hogy felmérhesse tehetségét és ez alapján elbírálhassa.
   - Azonnal szólok neki, hogy látogatója érkezett – biccentett egy másik munkatársank, jelezve, hogy figyeljen, nehogy ellopjanak valamit a távollétében. Pár perc múlva visszatért és intett nekünk, hogy a mester fogad minket, úgyhogy kövessük. Átvezetett minket a műhelybe, ahol különböző méretű és minőségű kristályok hevertek halmokban feldolgozásra várva, hogy többféle fém keretébe foglalva egy gazdag tulajdonosra lelhessenek. Graham mester maga éppen egy gyűrűn foglalatoskodott, s érkezésünkre sem fordult felénk, hanem folytatta munkáját. Illedelmes köszönésünket is csupán egy biccentéssel nyugtázta. Percek után, váratlanul törte meg a csendet.
   - Szóval te lennél az ifjú tündér, aki annyira ékszereket szeretne készíteni? – szólított meg, figyelmét még mindig az ékszernek szentelve.
   - Igen Uram – válaszoltam a lehető legtöbb magabiztosságot kierőszakolva magamból.
   - És mi az, ami miatt úgy érzed, hogy itt a helyed?
   - Láttam az ékszereit egy Magnifica előadáson és még sose láttam ehhez fogható szépséget, uram.
   - Rengetegen csodálják meg nap, mint nap az ékszereimet és nem kevesen keresnek meg azzal, hogy fogadjam őket tanítványul. Miért éppen téged választanálak? Mi az, ami benned megvan, de bennük nincs?
   A torkomra forrt a szó. Még sosem készítettem ékszereket, ezért nem tudtam volna arra hivatkozni. A családom sem volt éppen tagja a legelőkelőbbeknek, ezért kapcsolataikra sem tudtam volna hivatkozni. A csend érthetőbben közvetítette magával azt az üzenet, hogy „gőzöm sincs”, mint bármilyen szó, amit ki tudtam volna nyögni. Mintha csak erre várt volna, megfordult és tetőtől talpig végigmért.
   - Tegyük fel, hogy tanítványul fogadnálak. Mihez kezdenél?
Szívem szerint sikítottam volna. Örömömben? Idegességemben? Valószínű mindkettő miatt, viszonta szituációt tekintve, éppen próbára tett. Én pedig nem tudtam, hogy milyen választ vár, hogy mit mondhatnék, amivel megnyerhetném őt.
   - Ékszereket készítenék. A Magnificának, azoknak, akik hasonlóan beleszerettek az oreába…
   - Ezért szeretnél orea ékszekereket készíteni? Mert tetszenek neked? – A reakciójából ítélve nem ezt szerette volna hallani, s az idegességet az álmom be nem teljedésétől való félelem vette át, s éppen megfojtani készült. Kérdésére csak bólintani tudtam, szavakat már nem tudtam volna kipréselni magamból. Mélyen a szemembe nézett, majd nekem hátat fordítva megfogott egy követ, ami egy kupac hulladék fém és egyéb eszközök között hevert. – Úgy gondolom, hogy van benned lehetőség, viszont megfelelő motiváció nélkül a tehetség sem ér semmit. Gondold végig, hogy miért szeretnél ékszereket készíteni és hogy kinek szeretnéd majd ezeket eladni. Ha pedig megtaláltad a választ, akkor keress meg újra. – Addig megkérhetlek arra, hogy vigyázz nekem erre a kőre? – nyújtotta felém.
   Remegő kezekkel vettem át tőle. Nem volt kicsi, viszont kényelmesen elfért a tenyeremen. Szürkés-barna színű volt, lágy élekkel. Pont úgy nézett ki, mint bármelyik kavics, amit a patak medréből szedtek ki. Nem tűnt különösen nehéznek, viszont ahogy rám bízták, a felelősség érzettől a világ legnehezebb kövének éreztem. Mire felnéztem, újra a munkájába temetkezett, a pultos pedig már kifelé is tessékelt minket.
   A nagybátyám ugyan próbált bátorítani azzal, hogy nem végleges választ kaptam, valahogy mégis letaglózott az, hogy elutasított. Minden vágyam az volt, hogy orea ékszereket készíthessek és ezeket hordhassam, s úgy éreztem, az egész személyemre mutatott volna rá, amikor nem találta elégnek a motivációmat. Lepillantottam a kezemben szorongatott kőre, s próbáltam rájönni, hogy milyen céllal bízta rám. Próbára tenne, hogy mennyire tudok vigyázni egy ilyen értéktelen dologra, hogy megbizonyosodjon, hogy az oreára is tudok vigyázni? Arra kíváncsi mennyire tudok utasításokat követni, mennyire tanulnék jól a jövőben? Kíváncsi, hogy mennyi ideig tudok vigyázni egy kavicsra? Elküldött, s nem mondta, hogy mikor térjek vissza. Lehet, hogy napokra gondolt, lehet, hogy évekre. Márpedig az utóbbit nem szeretném kivárni.
   Ezeken morfondíroztam a nap további részében. Vacsora alatt (ahol inkább nézegettem az ételt, mintsem valóban ennék belőle), a bőröndömből való kipakolás alatt, egészen addig, amíg este el nem aludtam.
   Reggel, ahogy felkeltem, az első dolgom az volt, hogy rácsodálkozzak arra, hogy hamarabb elaludtam, minthogy lerakjam a követ, így az még mindig a kezemben volt. Tegnap nem lettem okosabb azzal kapcsolatban, hogy pontosan mit is vár tőlem Graham mester. Még mindig fekve, felemeltem a kezemet és így kezdtem el szemlélni, hátha okosabb leszek.
   - Fontosnak tűnsz, s közben mégis oly értéktelennek – tűnődtem hangosan. – Mégis meghallgatsz, s néma beleegyezéssel nyugtázod minden gondolatomat, mint valami rossz barát. - Nem tudom, hogy pontosan mi késztetett erre, de a fejemben már el is kereszteltem. A következő pillanatban viszont ostobának éreztem magam, amiért ahelyett, hogy az ékszerészet művészetét tanulmányoznám, egy kővel beszélgetek, akit ráadásul becenévvel is megillettem.
  - De mégis miért kell rád vigyáznom? – fakadtam ki végül. Valószínű ezzel felriszthattam a nagybátyámat is, ugyanis hamarosan benyitott az ajtón, s ugyan afelől érdeklődött, hogy minden rendben van-e, mégis annyira megijedtem, hogy elengedtem a követ, ami egy koppanás kíséretében a homlokomon landolt.
   A homlokomat borogatva ültem le reggelizni és egyre inkább meg voltam bizonyosodva arról, hogy Graham mester a követ nem segítségül adta nekem, hanem hogy gúnyt űzzön belőlem. Elhatároztam, hogy ha legközelebbi találkozásunkig kitanulom a mesterséget, hogy sajnálhassa azt, hogy nem fogadott fel tanoncnak. Ezt tolmácsoltam David bácsinak is, aki segített nekem az összes ékszerészetet összegyűjteni és megjelölni egy térképen, hogy a nap folyamán bejárhassam a várost és kereshessek magamnak másik mestert. Indulás előtt persze magamhoz vettem Dwayne-t, akarom mondani a követ, s így vágtam neki a városnak, egyedül, ugyanis a nagybátyámnak üzleti ügyet kellett intéznie.
   Ahogy sorra kerestem fel az ékszerészeket, azok mind tele voltak tanítványokkal. Mivel ők nem kértek el busás taníttatási díjat, ezért mindig komoly verseny fojt a megüresedett posztokért, s utólag esélyem se volt arra, hogy bekerüljek. Minden boltot egyre kevesebb kedvvel hagytam el, sejtve, hogy a következő ékszerész is tömve lesz vállalkozó szellemű érdeklődőkkel. Dwayne-t mindvégig a kezemben szorongattam attól félve, hogyha elengedem, akkor elhagyom és esélyem se lesz visszatérni a Brilliance Ékszerszalonba. Egy szabóságot megpillantva beugrottam, hogy varrassak egy apró táskát, amit a nyakamba akasztva tudok hordani és biztonságba tudhassam vele Dwayne-t is. A követ. Mert ez csak egy kő.
   Az utolsó bolt a városrész szélén, viszonylag eldugva helyezkedett el. Nem úgy tűnt, mint amit túl gyakran látogatnak, úgyhogy egyszerre reménykedtem, hogy lesz lehetőségem itt tanulni és egyszerre kapott el egy rossz érzés, hogy nem véletlenül nem járnak erre. De mivel ez volt az utolsó lehetőségem, ezért rávettem magam arra, hogy nyissak be a boltba.
   Nem volt egy nagy hely, s az ékszerekre vetett első pillantással rájöttem, hogy miért nem örvend nagyobb népszerűségnek. Hiszen attól lesz valami szép, ha csillog és itt bizony egyik ékszer sem volt drágakövekkel díszítve. Cserébe viszont maga a fém volt gyönyörűen megmunkálva, olyan aprólékosan, amilyet egyik ékköves ékszeren sem lehet látni.
   - Segíthetek bármiben a kisasszonynak? – szólított meg valaki, mire összerezzentem. Annyira belemerültem az ékszerek megfigyelésébe, hogy észre se vettem az apró öregembert, aki a pult mögül szemlélte a boltot.
   Nyeltem egy nagyot. Ugyan minden álmom a drágaköves ékszerek készítése volt, s sejtettem, hogy itt olyat nem is tanulnék, ha fel is fogad tanítványul a mester. Mégis, az igényes fémmunka megtanulásával el tudnám kezdeni a pályafutásom. – Az ékszerek készítőjével szeretnék beszélni.
   Az öregember felállt és kilépett a pult mögül. - Steven Hale, miben lehetek szolgálatára?
   Megszeppentem, a többi boltban ugyanis legtöbbször nem a mesteremberek állnak a pultnál, hanem külön személyeket bérelnek fel az ékszerek értékesítésére. – Láttam az ékszereit és lenyűgözött, ahogyan a fémet munkálja. Ha még nincs tanítványa, akkor nagyon szívesen szegődnék szolgálatába.
   - Kevesen tévednek be ide hasonló szándékokkal és általában hamar meg is gondolják magukat. Aki ezt a szakmát választja, az általában fényűző ékszereket szeretne készíteni, drágábbnál drágább kövekkel. Sosem foglalkoztam kövekkel, ezért nem is tudom megtanítani másoknak, hogy hogyan kell bánni a kristályokkal. Ha viszont komolyan a tanítványom szeretne lenni, meg tudom ígérni, hogy mindenre megtanítom, ami a fémművességet illeti.
   Megszorítottam Dwayne-t a táskán keresztül. Ilyen lehetőségem máshol nem lesz és a bolton végigtekintve csak gyönyörű ékszereket láttam. Nem voltak fényűzőek, mint amilyenek a Magnificában voltak láthatók a különböző műsorok alatt, mégis sokkal igényesebbnek tűntek. S ha szeretnék is kövekkel foglalkozni a későbbiekben, mindig jobb az alapok megtanulásával kezdeni.
   - Megtisztelne, ha Önnél tanulhatnék.
   - Ugyan, enyém a megtiszteltetés …
   - Gwen, Gwendolyn Edevane – mutatkoztam be új mesteremnek.
   - Gwen kisasszony – fejezte be mondatát mosolyogva.
   Aznap megbeszéltük, hogy tanoncaként pontosan mik lesznek a feladataim a tanulás mellett, majd miután röviden körbevezetett az apró műhelyében, megbeszéltük, hogy holnap hányra érkezzek. Hazafelé sétálva még egy jó darabig alig akartam elhinni, hogy lassan elkezdem az ékszerészet mesterségét tanulni. Örömömben megfogtam Dwayne-t és pördültem egyet, magamra vonva több járókelő figyelmét. Örömömet visszább fogva siettem tovább.
   Hazaérve boldogan újságoltam el nagybátyámnak, hogy mi történt, s miután a vacsorával bepótoltam a korábbi étkezéseimet, izgatottan bújtam ágyba. Tudtam, hogy holnap már nem csak egy tündér leszek, hanem egy feltörekvő ékszerész. Estrance valóban a lehetőségek városa.




   

Elfogadva

Gwen nagyon aranyos karakter lett, tényleg kicsit naív még, alig várom, hogy megedződjön itt az emberek között. Kíváncsi leszek milyen lesz, amikor először találkozik lidérccel, hibridekkel, szembesül a társadalom igazságtalanságaival... Rendkívül sok fejlődési lehetőség van benne, ez mindenképp jó, a hosszú távú játék kulcsa a folyamatos jellemfejlődés. Ami viszont igazán érdekel, az Dwayne rejtélye. Miért kapta Gwen? Mit kellene vele kezdenie? Biztos, hogy ő is több mint aminek elsőre mutatja magát...

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.