Nisha Ashdown

Nisha Ashdown

Lidérc - Bérgyilkos, kém - 24

-----------------:O:-----------------

Nisháról már messziről látszik, hogy miféle szerzet, hófehér bőre és semmi jót nem ígérő szemei árulkodnak arról, hogy ölésre teremtett. Igaz átlagos magassága (170 cm) és nőies testalkata nem éppen a hidegvérű gyilkos hatását kelti, hanem a vágyak megtestesítőjének tűnik. Ám ez a vonzó lidérc előszeretettel használja fel külsejét egy-egy szerencsétlen megölésére. Nisha könnyedén tud végezni egy szekrény méretű célponttal, köszönhetően az apjától elsajátított technikáknak. Haja éjfekete fehér tincsekkel, amiről apja be is számolt a főcsaládnak, vagy ahogy Ő hívta, az Elsőknek. Nisha vérszínű szemével szintén felkeltette a nem kívánt érdeklődését.
Többnyire feltűnő, elegáns ruhákat hord, amik a fekete és vörös színekben pompáznak. Kedveli az ékszereket is, amikkel (ahogy öltözködésével is) különös vonásait igyekszik kiemelni. A mindennapokban amennyire nagy hangsúlyt fordít erre, munkájában igyekszik minél inkább elrejteni azt. Ilyenkor fekete-fehér loboncát csuklya alá rejti, amit egészen a lángoló szempárig lehúz. A névtelenséget szolgáló, földig érő ruhadarab hosszú ujjának belsejében pedig egy fekete pengéjű tőr pihen az annak kialakított rejtett zsebben. Köpenye alatt testhez simuló nadrágot és bálnacsont fűzőt visel, na nem alakformálás céljából, hanem hogy pénzét és esetenként egy-egy üvegcse mérget rejtsen el benne.




Nisha rendkívül öntörvényű és büszke teremtés, így nem is fogadja el, ha valaki utasítgatni próbálja. Az alvilágban jártas megbízói tudják, hogy ezt a bérgyilkos fehérnépet szépen, alázattal kell felkérni a munkára, különben könnyen kerülhetnek föld alá egy szempillantás alatt. Viszont, ha tisztelettel bánnak vele, a siker szinte azonnal elkönyvelhető, ez a vadász addig űzi a vadat, amíg el nem kapja. Nem ismeri a kudarcot ,,Lassú víz, partot mos” szokta mondani. Céltudatos, pontosan tudja, hogy mit akar. Ám saját érdekei bármit felülírnak, és Őt csak egy dolog érdekli: az Elsők. Az emberi alvilágot használja, hogy értékes információkhoz jusson a főcsaládról, így az a balfék, akinek Nishát szánták az utolsó perceire, tud bármi hasznosat mondani, annak megkíméli életét és halálhírét kelti, hogy az menthesse rongyos kis életét.
Szókimondó, szarkazmusa pedig minden helyzetben megcsillogtatja magát, nem véletlenül érzi a vele csevegni vágyó azt, mintha csalánban sétálna mezítláb. Undorodik az emberektől, csúszó mászó férgekként tekint rájuk, mégis rákényszerült, hogy köztük éljen. A halandóknál csak saját fajtáját gyűlöli jobban a fiatalkorában történt incidens miatt. Ennek már 6 hosszú éve, mégis a bosszú lángjai ugyanúgy égnek fagyos szívében, mint 18 éves korában.
Nem bízik senkiben, egy hű társát kivéve Branagan-t a hollóját. Vele különleges kapcsolatot ápol. Éber és időnként a paranoia is felüti nála a fejét, így időközönként váltja szállását, amit nagy gonddal választ ki.




Nisha jártas volt a nekromanciában, ahogy a többi fajtabeli társa, kiváló beszédkészsége pedig a legtöbb helyzetből kivágja. Igaz az ölés minden formáját ismeri, mégis a csendes gyilkosság áll hozzá a legközelebb. Az Orea Nisha életében is nagy szerepet játszik, nemcsak mert a vére tele van vele, de felszerelését is behálózza ez a csoda. Branagan-t, a hollóját azután találta, miután elhagyta szülőfaluját, ám az aprócska fióka rendkívül rossz állapotban volt, valószínűleg macska kaphatta el. De a lány nem akarta magára hagyni, így pár műtétnek és az Oreának köszönhetően megmentette tollas kis barátja életét. Branagan nem csak hű társa lett, de nagyon hasznosnak bizonyul kémkedésnél. Ha épp szét akar nézni Estrance területén, akkor fekete-vörös álarcát felveszi, így láthatja madara kristály szemein keresztül. A különleges arcdísz nem csak célpontok felkutatására alkalmas, felvételkor Nisha vérszínű szemét barnának mutatja, így elrejtve egyik legfeltűnőbb lidérc vonását. Igaz köpenye első ránézésre átlagosnak tűnik, de minden szövetszálban ott van a porosított kristály. Ha kiugrik valahonnan lidércünk, a ruhadarab szétnyílik és ereszkedve landol vele, akár több métert is haladva közben. Fekete pengéjű tőrét pedig egy varjú fej díszít, amit mindig magánál hord.








Hajnalodik. A madarak épp hogy csak felkeltek és rázendítettek reggeli dalukra. A nap első sugarai megcsillannak a harmat borította leveleken. Minden békés és csendes, még nem morajlik a világ, csak a lágy madárfütty járja át a falut. Ám Lillian számára közel sem olyan idilli a mai nap. Már órák óta csak jár-kel a házban. Egy-egy fájásnál kissé összegörnyedve áll meg, és amit ér abba kapaszkodik. A földön heverő méregzöld függöny nem volt a legjobb fogódzkodó a fiatal nő számára. De már nem érdekelte semmi, csak túl akart esni ezen a kínzó állapoton.
- Ambrose! Jön a baba! – kiáltja hangosan a vörös hajú asszony, kinek zöld szemeit könnyek áztatták.
-Lillian, 1 hete is azt mondtad, hogy jön a gyermek. Lehet, megint csak szélgörcs gyötör – mondta a férfi, majd kaján mosoly ült ki arcára.
A kínlódó kismama elvánszorgott Ambroseig, majd a vállába kapaszkodva zihált.
- Ambrose Ashdown! Ha most azonnal nem hozod ide azt az istenverte bábát, esküszöm, előbb találkozol Vahéval, mint az meg van írva! – förmedt rá Lillian.
- Jól van te halandó förtelem. Megyek már. – mordult fel a lidérc.
Már épp az ajtót nyitotta volna amikor:
- Ambrose!
A férfi megfordult és látta, hogy asszonya magzatvize akkor folyt el. Ki gondolta volna, hogy ez a betegesen sápadt faj is képes még fehérebb lenni? Ambrose úgy szaladt a bábáért, mintha üldöznék. Majd pillanatokkal később vissza is ért az öregasszonnyal, akinek ránézésre több ránca volt, mint hajszála és foga együtt véve.
- Fiatalasszony, feküdjön le, én pedig hozom a törölközőket és a forró vizet. Ha azt csinálja, amit mondok, akkor már ma kezében tarthatja gyermekét. Ambrose úr, maga pedig kinn várjon. Úgyis hallani fogja, ha felsír az utódja.
Azzal kitessékelte a férfit.
Teltek múltak az órák, a nap már lemenni készült és még mindig nem hallatszott gyereksírás. A férfi elkezdett aggódni, noha ez az érzés nagyon idegen volt számára. Amíg várakozott arra gondolt, hogy milyen különleges asszonyt vett el, aki teljes szívvel képes szeretni egy szörnyet. *Talán ez lenne a szeretet? Vagy még rosszabb? Nem, az nem lehet. Nem lehetek szerelmes. Vagy mégis? Hát erről zengnek ódákat a halandók?* Ahogy így elmélkedett a nap utolsó sugarai is nyugovóra tértek. És akkor meghallotta a dobhártyát repesztő sírást. Azon nyomban benyitott a szobába, hogy saját szemével lássa a gyermekét.
- Ambrose úr, lánya született. Gyönyörű gyermek, és egészséges, mint a makk.
A csecsemő már anyja karjaiban feküdt. És a lidérc úgy érezte, hogy boldogság költözött fagyos szívébe.
- Szeretnéd megfogni szerelmem? – kérdezte a kimerült asszony.
De akkor a bába odalépett az apához, és félrevonta.
- Uram, valamit tudnia kell, mielőtt kezébe veszi a gyermeket. 63 évem alatt nem láttam ilyet az önök fajtája között. A lánya fekete fehér-hajjal született és vérszínű szemekkel. Talán jobb lenne a sajátjai közül megmutatni valakinek, aki jártas lehet a témában.
A férfi odasétált feleségéhez és az új jövevényhez, hogy megbizonyosodjon az előbb hallottakról. És valóban. Igazat mondott a vénasszony.
- Én már tudom is a nevét Ambrose. Legyen a lányunk Nisha. Hiszen pont olyan, mint az éjszakai égbolt. A sötétséget beragyogja az a bizonyos fénysugár. – lelkendezett az újdonsült édesanya.
- Nevezd ahogy akarod ezt a valamit, de értesítem az Elsőket. Ők fognak dönteni sorsáról. – válaszolt hűvös hangon a csalódott férfi.
Lillian próbált ellenkezni, kiabált, sírt, könyörgött, de férje hajthatatlan volt. Még aznap elküldte levelét a főcsaládnak, amiben arra kérte őket, hogy jöjjenek el hozzájuk és vizsgálják meg a fura gyereket, majd mondják el ítéletüket. Nem kellett sokat várni és meg is érkeztek a nem várt vendégek. Hárman jöttek: Emrys, Enoch és Eleanor Blakewell. Tekintetük akár a hóhéroké. Szívtelen, kegyetlen népség volt egytől egyig.
- Üdvözöllek méltóságos uraim és asszonyom szerény hajlékunkban. Remélem kellemes volt utatok. – hajbókolt Ambrose.
- Hol van a gyermek? – kérdezte Enoch figyelmen kívül hagyva a köszöntést.
- Kövessenek, a gyermek anyját majd én lefogom, hogy zavartalanul tegyék, amit tenniük kell. – azzal kinyitotta a kulccsal zárt szobaajtót.
A gyermek a kisírt szemű Lillian karjában aludt.
- Add ide a gyermeket asszony – szólt Eleanor - Ha nem teszed, az mindkettőtök halálát jelenti. Add ide, így van esélyetek élni.
- Ha csak egy újjal is bántani meritek Nishát esküszöm az égre, hogy kikaparom azt az ocsmány szemeteket! – fenyegetőzött az édesanya . - Nem tudom kinek képzelitek magatokat, ugyanolyan férgek vagytok mint a fajtátok nagy része.
De nem tehetett mást, engedelmeskedett, és imádkozott Sinanhoz hogy mentse meg leányát.
- Hmm... Érdekes…- vizsgálta a nemes hölgy – Szerintem végezzünk vele. Nem tudhatjuk pontosan mire képes ez a szörny. És az ismeretlen csak a bajt hozza ránk.
- Nem értünk veled egyet húgunk, lehet még hasznunkra válik. – válaszolta Enoch és Emrys.
- Ambrose neveld ezt a gyermeket legjobb tudásod szerint. Képezd ki gyilkosnak, a legkegyetlenebb fajtának, hidegvérű harcosnak. 18 éves korában eljövünk, ha sikerül neki az általunk megadott feladatot elvégezni köztünk fog élni, az Elsők lesz az új családja, nálunk tökéletesítheti meglévő tudását.
Azzal a választ meg sem várva hagyták ott a csecsemőt szüleinek és indultak vissza birodalmukba.

Teltek múltak az évek, Nisha szigorú nevelést kapott apjától, aki követte a főcsalád parancsát. Az ölés minden módszerét megtanította lányának. Nem volt pihenő, nem volt kifogás, minden nap gyakoroltak és tanultak. Anyja próbálta kegyetlen gyermekkorát enyhíteni mérhetetlen szeretetével, így a fiatal lidérc anyja karjaiban talált egyedül megnyugvásra napjai végén.  Majd eljött a nem várt nap, amitől Lillian végig rettegett. Nisha 18 éves lett, már az Elsők előtt állt, hogy megmérettessen.
- Nisha Ashdown… Készen állsz megmutatni irántunk való hűséged? – kérdezte Enoch.
- Igen méltóságos uram – válaszolt kötelességtudóan a lány.
- Remek. A feladatod a következő: öld meg anyádat és szívét hozd ide nekünk. Ezzel bizonyítod, hogy parancsunk számodra szent és sérthetetlen – arcára ördögi mosoly ült a kegyetlen lidérceknek.
Nisha ledöbbent. Azonnal könny tódult vérszínű szemeibe.
- Ezt nem… ezt nem kérhetitek tőlem. Nem értem! Hiszen az anyám az egyetlen…
- Ez a halandó szuka az egyetlen, akit igazán szeretsz – fejezte be a mondatot Eleanor gúnyosan. – Csacsi gyermek. Hát hogy akarsz így társadalmunk hasznos tagja lenni? Hogy akarsz köztünk élni, ha nem vagy hűséges?
- Éjjeli csillagom. Meg kell tenned, hogy ne érjen téged semmi veszedelem. Shh… Ne sírj. Ennek így kell lennie. Mindennél jobban szeretlek én gyönyörű éjszakám – ölelte át zokogó lányát az édesanya.
- Nem. – válaszolt Nisha határozott hangon. – Hűséges maradok, de nem hozzátok, hanem anyám szeretetéhez. – lépett az Elsők elé.
- Hmm… Rendben. Elfogadjuk döntésed. De had tanítsuk meg neked, hogy mi az igazi hűség. Ambrose! Öld meg feleséged, had legyen meg a mai napra a vacsora – mondta halálos mosollyal Eleanor, s közben végig Nisha szemébe nézett.
Mire mozdulhatott volna a fiatal lidérc anyja felé, addigra apja kitörte nyakát feleségének. Majd az elsők lába elé tette a még meleg, de élettelen testet.
- Amit csak parancsoltok. – szólalt meg Ambrose ridegen.
Nisha könnyes szemmel nézte anyja halott testét. Először fel sem fogta, de nem roskadt össze, nem hajtotta le fejét.
- Köszönöm a leckét. De had ígérjek valamit ma meg nektek. Eljövök értetek és kínok közt fogtok meghalni lábaim előtt. Mindenki, aki részt vett anyám halálában az meg fog halni.
Mielőtt elhagyta volna otthonát odasétált apjához és odahajolt, hogy fülébe súgja fenyegetését.
- És te leszel az első…apám.