Calliope Evenstar

Calliope „Csalogány” Evenstar

Tündér - Éjtündér – „Séf” - 78 – Bee Melvnin

-----------------:O:-----------------

A haja akár a hó, az íriszei mint a metsző jégcsap, kontrasztot alkotva a sötétbarna bőrrel. Tipikus éjtündér, ha akarná se tudná elrejteni a származását, mely az emberek szemében egészen egzotikus szépséggé teszi. Hozzátartozik még egy pár sötétkék hártyás szárny is, ami sokszor inkább nyűg neki, mint áldás, a por rajta világosan csillog, mint a csillagokkal behintett éjszaka.
Termetre átlagos, a dereka vékony, viszont Sinan kerek hátsóféllel és kifejezetten dús keblekkel áldotta meg, ami különösen népszerűvé tette a korai éveiben, amikor még prostituáltként volt kénytelen dolgozni. Utóbbit még most sem rejtegeti, sőt, sokszor hord kifejezetten mélyen dekoltált ruhákat és fűzőt, ami még jobban kiemeli a természetes adottságait. Ésuak-Estrance-ben az öltözékét valószínűleg úgy jellemeznék, hogy „botrányos”. Általában fehéret, feketét vagy sötétkéket visel, leginkább a hideg hatású színeket és dolgokat szereti. Ékszert nem hord, a Sötét negyedben az szerinte felér az öngyilkossággal, ha valamivel díszítené magát az leginkább egyszerű, de csillogó, értéktelen üvegdarabok. Az utóbbi időben festi a körmeit, és néha a haját is feketére festi, de hosszabb távon a fehérnél szokott maradni. Köpenyt nem hord, se csuklyát, mint annyian mások, kesztyűt is csak ha esetleg beáll főzni, mostanában egyre ritkábban, és egyáltalán nem rejtegeti a kilétét.




Nagyon sokáig nem tudott mit kezdeni a nyakába hullott szabadsággal. Azóta jónéhány év eltelt már, de mélyen legbelül még mindig nem barátkozott meg a gondolattal, hogy nem kötik a kezét sem adósságok, sem madame-ok sem bandavezérek, mert ő maga vált azzá. Egy dolgot tud, hogy ha már ő bírta rá az embereit a maradásra, akkor felelősséggel tartozik értük, a kuktákért, a pribékekért, még az utolsó futárkölyökért is, akik bemerészkednek akár a legrosszabb környékekre is, hogy kiszállítsák a drogot a fogyasztóknak. Mindenki tudja, hogy a Csalogány sokat követel, de cserébe sokat is ad, és tisztán játszik, ahogyan az elődje is tette. Tiszták a határok, tiszták a feladatok, de azt kőkeményen be is tartatja, és ahogy az adott szavában, úgy a következetességében is bízni lehet. Nincs bocsánat, nincs pardon, nincs engedmény, ő sem kapott soha, de a kemény munkát megfelelően jutalmazza.
Magánemberként – vagyis magántündérként – Calliope cinikus és kiábrándult. Nem bízik már szavakban, sem pedig ígéretekben, csak a tettekben, még ha tudja is, hogy így kicsit képmutató az, hogy azt várja, hogy az ő szavában viszont megbízzanak. De ilyen az élet. Az igazi szeretet fogalmát nem igazán ismeri, igazából elképzelni sem nagyon tudja, hogy az hogyan néz ki, bár biztos benne, hogy az édesanyja szerette, túl elfoglalt volt ahhoz, hogy ezt rendesen ki is mutassa. Mindenki más viszont az üzletet látta benne, és ezért leginkább ő is azt látja másokban. Kinek mennyi a haszna.
Érzelmeket leginkább a zenén keresztül képes átélni, az olyan mély húrokat penget meg a lelkében, amiket nem nagyon ért, néha megáll kielemezni, ha egyedül van, de nem nagyon tudja őket megfogalmazni. Ez az egyetlen, ami képes átjutni a szíve köré emelt jégfalakon, és az egyetlen mód, ahogy valahogyan ki is tudja magát fejezni. A Konyha sokszor hangos a dalaitól, ami hol fülbe mászó, hol szívbe markoló, az emberei pedig megtanultak valamennyire olvasni belőle. Talán ezért is ragaszkodik annyira az éneklés gondolatához, hogy egyszer ennek a szenvedélynek élhet majd, mert csak ilyenkor érzi, hogy élő-érző lény ő is.

Callie képes a fajtájára jellemző anyagformálásra, leginkább a fémmel és az üveggel bánik jól, ezeket már nagyon magabiztosan alakítja, de a bútorai nagy részét is maga csinálta mágiával deszkákból, tehát összességében a saját erejével meglehetősen jól elboldogul.
Rufus pisztolyát megtartotta, nem lő vele rosszul. Ezen kívül rengeteget tanult a különböző növényekről, hatásaikról, hogy miből lehet mérget, drogot, de akár gyógyszert is készíteni, ha arra van szükség, tulajdonképpen mostanra, ha adnak neki elég időt és felszerelést bármit képes megcsinálni. Kifejezetten érdekli, hogy a Peremen talált új növényekben van-e ilyesfajta üzleti potenciál.
Orea alapú tárgyakkal egyelőre nem rendelkezik, nem szóra erre a pénzét így, hogy most először van valamennyi, amit sajátjának mondhat.
Gyönyörű, szíveket összetörő hangja van.


Az anyám mindig azt mondta, hogy az apám egy disznó volt. Mikor összeházasodtak még nem volt az, vagy nem látszott, de a háború rányomta a bélyegét a személyiségére. Hogy pontosan mi történt, verte-e az anyámat, ivott-e, dühkitörései voltak, vagy csak teljesen elhanyagolt minket, azt nem tudom, de egy nap az anyám fogott engem, amikor még csak hároméves voltam, és elmenekült tőle valahová, ahol szerinte soha nem keresett volna minket: az emberek birodalmába. Csupán képekre emlékszem. Büdös és hangos vonatokra, bársony borítású, dohány szagú szobákra, csúnya fogatlan emberek vigyorára. Egy altatódalra, és a megnyugtató hangjára, hogy minden rendben lesz, hogy csodálatos új életünk lesz. Nem lett.
Később gyakran hallottam, ahogyan anyámat ostoba ribancnak nevezik, és így visszagondolva be kellett látnom, hogy ennek a kifejezésnek nem kevés igazságtartalma volt. Akkoriban nem látták szívesen a tündéreket a Birodalomban, a fővárosban még annyi esélyünk sem lett volna, mint Estrance-ban, ami talán nem volt annyira patrióta, mint Sinarin, így is rengetegen voltak, akik elvesztették egy-egy szerettüket az én népem keze által. Akkoriban persze nem sokat értettem ebből, utólag úgy gondolom sokkal jobban jártunk volna, hogyha a fénytündérek között keresünk menedéket a Lebegő Városban, de azt hiszem anyám attól félt, hogy apámnak oda is elért volna a keze. Talán valami magas rangú tiszt lehetett annak idején, de még ez is jobb lett volna, mint Estrance mocska, amiben egész gyerekkoromban fulladoztunk.
Az éhhaláltól csak az mentett meg minket, hogy anya különleges szépség volt, az ében bőrével és a fehér hajával, amit én is örököltem tőle, a bácsik pedig, akik estéről estére meglátogatták, néha többen is, időnként hoztak nekem édességet, én pedig mindig azon gondolkoztam, vajon melyikük lesz az új apukám? Persze Rongyos Mama, akinél laktunk mi, meg még sok más lány, akik mind nagyon szépek voltak, csak nevetett ezen. A gyerekkor tudatlansága hatalmas áldás volt számomra.
Egy napon aztán nagy mulatságot rendezett a Mama. Zenészeket hívott, táncosokat, énekeseket, mert valami nagy ember jött látogatóba, egy nagy fogás után, amiről én azt hittem, hogy horgászni volt, de ez most mellékes. A zene teljesen elbűvölt, a táncosok, a színek, az ének pedig még csodásabb volt. Volt ott egy lány Margareth, még csak tizennégy volt, ő mesélte, hogy a legjobb énekesek és zenészek a Magnificában énekelnek, hatalmas színpadon, nehéz bársonyfüggönyökkel körbevéve, ahol mindenki őket nézi és hallgatja, gyönyörű ruhákban járnak, és semmire sincs gondjuk az életben. Onnantól kezdve minden vágyam az volt, hogy lássam, anyám pedig megígérte, hogy elvisz. Talán két évig várakoztam, de sosem volt elég pénze rá, hogy vegyen nekünk két jegyet, és két olyan ruhát, amibe beengedtek volna minket. Akkoriban még nem tudtam, mire költötte el a pénzt, amit a férfiak hagytak neki a társaságáért, ahogyan ő mondta, de erről később.
Egy este aztán elszöktem, hogy megnézzem a színházat. Csodával határos módon bejutottam a művészbejárón, a zárak sosem jelentettek számomra kihívást, a fém elolvadt az érintésem alatt, úgy folyt és forgott, ahogy kívántam tőle, ott pedig végre megláthattam a gyönyörű ruhákat, a díszleteket, a parókás, kifestett nőket és a férfiakat, majd elbújtam, és meghallottam a zenét. Csodálatos volt, még a szemem és könnybe lábadt. Aztán persze megtaláltak és kihajítottak az utcára, de onnantól kezdve úgy voltam vele, hogy bármit megadnék azért, hogy én is részese lehessek ennek. Azt mondták, meghallgatásra kell mennem, és hogyha elég jó vagyok, akkor majd felvesznek, így hát gyakoroltam, szinte egyfolytában dúdoltam valamit, és a többiek a házban azt mondták, hogy van tehetségem. Még Rongyos Mama is elismerte, ezért gyakran kérte, hogy énekeljek a vendégeknek a központi teremben, segítsek nekik, hogy jól szórakozzanak.
Akkoriban vettem észre, hogy anya megváltozott. Nem egyik napról a másikra történt, de egyre gyakrabban láttam, hogy üveges szemmel bámul, hogy sokszor eltűnik és még reggel sem kerül elő, és hogy egyre többet veszekedett másokkal. Rászokott egy keserű illatú pipára is, de nekem sosem adott belőle, máskor színes porokat szívott fel. Azt mondta orvosság, amitől jobban érzi magát, de sajnos akkorra már elég idős voltam ahhoz, hogy tudjam, hogy illegális kábítószereket és minden féle fájdalomcsillapítókat szívott, szedett, ivott, mit hogyan kellett használni.
- Tudod, csillagom, anyád már rég nem termel annyit, mint annak idején. – mondta egy napon fejét csóválva a Rongyos Mama. – Annyit pedig semmiképp, hogy fedezze a te lakhatásodat, hogy etetünk és ruházunk téged.
- De hát énekelek. És táncolok is. – vetettem ellent. Tizennégy voltam akkor.
- Az nem hoz pénzt csillagom, közvetlenül nem. A többiek dolgoznak meg érte, így vagy szeded a sátorfád, és viszed magaddal a drogos anyádat is, vagy beállsz te is a lányok közé. Szép hangod van, vagy olyan egzotikus, sőt talán még szebb is, mint az édesanyád, már többen érdeklődtek utánad. Biztos vagyok benne, hogy fogsz annyit keresni, kettőtök helyett is, hogy legyen tető a fejetek felett, ne éhezzetek, és még anyád szereire is futni fogja.
Nem ismertem más életet és nem is értettem semmihez. Sosem jártam iskolába, még olvasni sem tudtam, csak a hangom volt, valamennyire megtanultam táncolni, de nem ismertem fel, hogy talán lett volna más lehetőségem. Sokat gondolkoztam, ezen a ponton hogyan kellett volna döntenem, de azóta sem tudom rá a választ. Így hát elkezdtem én is dolgozni, úgy, ahogyan a többi lány. Nem leltem benne örömet, de idővel megtanultam legyűrni az undort, megtanultam színészkedni és színlelni. Néha úgy tettem, mint aki nem beszélte a nyelvet, máskor legrondább varagyosbékával is elhitettem, hogy a legjóképűbb herceg a Birodalomban.
És akkor jött Ő. Nicholas nem volt kifejezetten jóképű, sem sármos, még csak magabiztos sem. Alapvetően nem volt benne semmi vonzó, ellenben arisztokrata volt, és a többiek azt mondták, kifejezetten azért jött ide, mert hallott rólam és az anyámról. A különlegeset kereste, a vadságot, hibrideket, alakváltókat, faunokat és éjtündéreket, másra nem állt fel neki. Eleinte ez is egy munka volt, a szokásosra számítottam, ám megdöbbentett a kedvességével. Hogy érdeklődött, beszélgetni akart… sokan akartak persze beszélgetni, vagyis inkább azt, hogy meghallgassák őket, de Nicholas rólam is tudni akart mindent. Többször eljött, megnézte, ahogyan éneklek, volt, hogy egy hétre kifizetett, csak hogy ne lehessek mással, csak vele, még szerelmet is vallott… És megígérte, hogy elintézi, hogy meghallgassanak a Magnificában. Nem tudom biztosan, hogy szerettem-e. Azt hiszem igen, bár nem feltétlenül a személyét szerettem, inkább a lehetőségeket, amiket meglebegtetett előttem. Szerelmes lettem a reménybe. Elbűvöltek az ígéretei, hogy sztárt csinál belőlem, és előtte, utána vagy közben, de feleségül fog venni, és boldogan fogunk élni. Én pedig hittem neki. Akkoriban azt hiszem én is megérdemeltem volna, az „ostoba ribanc” jelzőt, de végre úgy éreztem, hogy az álmom, hogy elmenjek innen és azt az életet éljem, amit mindig is akartam elérhető közelségbe került. Az idő pedig telt, de nem aggódtam, mert nem fogott rajtam úgy, mint az embereken. A többiek figyelmeztettek, hogy az évek csak szálltak, de Nicholas egyetlen ígéretét sem tartotta be. Tíz év alatt egyetlen egyszer elvitt egy előadásra. Vett nekem egy gyönyörű ruhát, a páholyban ültünk én pedig boldog voltam, de utána valamiért pont nem volt alkalmas, hogy bemutasson a megfelelő embereknek.
Talán tizenöt év is eltelt, mikor végül odaállt elém, és megmondta, hogy megnősül, elvesz egy jó családból származó, finom és művelt arisztokrata nőt, így nem mutatkozhat velem mert az rossz fény vetne rá. Nekem pedig meg kellett volna értenem. Hát, nem értettem meg. Jelenetet rendeztem. Csapkodtam, törtem zúztam, hozzávágtam egy vázát. Rongyos Mama azt mondta, legalább két évig fogok dolgozni azért, hogy csak azt kifizessem, amit aznap tönkretettem. Nicholas pedig valóban nem jött többé, az álmaim szertefoszlottak, és megtanultam, hogy az ígéretek nem jelentenek semmit. Megkeseredtem, és a hangomból is eltűnt a fény.
Az anyám néhány évre rá meghalt. Túladagolta magát. Akkor pedig végleg elszabadult a pokol, ám ahogy az lenni szokott, a gödör aljáról az út csak felfele vezethetett.
Rongyos Mama elém tolt egy hosszú listát az anyám tartozásairól, amik így rám szálltak. Még száz évig dolgozhattam neki, majd az utódjának, hogy mindezt megfizethessem, de nem ő volt a legnagyobb probléma.
- Ez az a ribanc? – markolt bele a hajamba egy erős kéz az olcsó szabó előtt, ahová a ruháimat vittem javíttatni. Viszonylag gyakori vendég voltam ott, a vendégek szerették eltépni a felsőket, a szoknyákat és az alsóneműket is.
- Ez, ő a lánya.
- Kérem… én nem csináltam semmit. – nyögtem vékony hangon, miközben próbáltam hátranézni. Ekkor egy féri lépett elém.
- Az anyád több mint ötezer arannyal tartozik nekünk, hallottam, hogy túllőtte magát. – vigyorgott. – Gondoltuk emlékeztetünk rá, hogy az ilyesmi nem száll el a halállal.
Az egyikük gyomorszájon vágott, mire összegörnyedtem, majd ki is hánytam a kevés reggelimet. Ez után a földre taszítottak, a sárba és mocsokba, majd ott rúgdostak ahol értek. Éppen csak össze tudtam görnyedni és a karjaimmal védeni a fejem.
- Ne, kérem! Már a Rongyos Mamának is tartozom, minden pénzem elveszi, nem tudok fizetni! – sírtam. Azt hihették talán fájdalmamban sírok, de igazából ahhoz már egészen hozzá voltam szokva. Dühömben sírtam. Haragudtam az anyámra, haragudtam a drogokra, haragudtam a Rongyos Mamára, haragudtam az egész világra, mert nem érdemeltem meg, hogy így bánjanak velem. Ez nem az én bűnöm volt. Nem én szívtam szét az agyam. Nem én halmoztam fel ezt a rengeteg adósságot, és most mégis az én nyakamban volt az egész.
- Hát akkor mi lesz madárkám? – guggolt. – Raboljuk ki talán a Mamát? Talán meg is ölne téged.
- Ledolgozom!
- Tényleg úgy gondolod, hogy össze tudnál kefélni ennyi pénzt? Észak Estrance-ban talán lehet, de az a vonat már elment, madárkám, ebből a negyedből nem jutsz ki. Innen senki sem jut ki.
- Bármit megteszek, amit kérnek… Megértettem az üzenetet, tényleg… Tudok dolgozni, bármi mást is, bármit megteszek, kérdezzék csak meg…
A férfiak összenéztek, majd az egyik megcsóválta a fejét.
- Rufust nem érdekli, amit te tudsz adni neki, kismadár.
- Biztos van valami az aranyon kívül! – emeltem fel a fejem, így hogy végre megcsillant a remény, hogy nem fognak agyonverni. – Kérem, vigyenek el hozzá, biztos, hogy ki tudjuk találni ahogy a hasznomat veheti!
Amelyik előttem térdelt kisimított egy odahullott tincset az arcomból. Nem tetszett a vigyora, de láttam már rosszabbat is.
- Tudod mit? Egyezzünk meg. Fiúk, hogy hangzik az, hogy a szép hölgy megadja nekünk, amit akarunk, mi pedig cserébe bemutatjuk Rufusnak, hátha meg tud vele egyezni?
Így kerültem a Sötét Negyed egyik legbefolyásosabb drogdílerének színe elé. Hogy megesett rajtam a szíve, azt azért nem hittem, de nem is nagyon találok rá azóta sem más magyarázatot, hogy végül miért engedte meg, hogy a „konyháján” dolgozzam le a tartozásomat. Akkoriban megölték három „kuktáját” is, kellett neki az utánpótlás, ráadásul egy hét után rájött, hogy kellemesebb, ha nem mocsokban kell dolgoznia. Sepertem, felmostam, mosogattam, és alhattam a padláson. A bordélyba nem engedtek vissza, egy ponton Rufus elejtett egy fél mondatot, hogy „megbeszélték” a Rongyos Mamával, hogy mostantól az övék vagyok, cserébe azért, hogy a háza még áll. Nem is akartam ennél többet tudni. A padlás nem volt olyan kényelmes, mint a szobám a bordélyban, de igyekeztem rendben tartani, így egészen élhető lett.
Egy hónap után tűnt fel az a különös tény, hogy senki nem ért hozzám, azon kívül, amikor lefejtették a szárnyamról a tündérport, hogy apró üvegcsékbe töltsék és jó pénzért eladják. De úgy senki sem közeledett. Azokban a pribékeknek igazuk volt abban, hogy Rufust nem érdekeltem sem én, sem semmilyen más nő, ellenben az egyik fiatal fiú kuktája nagyon is, a többiek pedig nem mertek a főnök tulajdonához nyúlni. Voltaképpen a munkám nem volt nehéz, sepregetés és mosogatás közben pedig egyre többször kaptam magam azon, hogy éneklek a saját szórakoztatásomra. A dalokat pedig utána fütyörészések és dúdolgatások formájában visszahallottam a kuktáktól, beszállítóktól, rakodóktól, és futároktól, de néha még Rufustól magától is. Újra tudtam lélegezni. Ez nem az az élet volt, amire vágytam, nem énekeltem színpadon, de volt közönségem, akik életemben először nem használtak ki. Hiába tudtam, hogy gyakorlatilag a rabszolgájuk voltam és a cselédjük, nem így érződött. Amikor egy kukta megbetegedett volt, hogy beállított a helyére, és közben magyarázott, hogy mit, hogy csináljak, amikor pedig másodjára már magamtól is tudtam a receptet egyre többször bízott rám főzési feladatokat is.
Azután adott egy kötényt. Egészen addig nem gondoltam magamra kuktaként, de hozott egy kislányt és egy kisfiút – testvérek voltak, akkor árvultak meg -, akik onnantól kezdve ellátták az én korábbi feladataimat, hogy én tudjak koncentrálni a jövedelmezőbb feladatokra. A Sötét negyedben lakni nem volt életbiztosítás, ezért előfordult az üresedés a kukták között is, az egyikük helyét pedig én vettem át.
- Téged már nem kell betanítani. – vont vállat a főnök, amikor megkérdeztem, hogy miért én. Ami viszont még ennél is nagyobb kincs volt, hogy amikor kiderült, hogy nem tudtam sem olvasni, sem számolni, a műszakom után esténként behívatott magához, és megtanított rá. Kockázatot jelentett, ha a szállítók megneszelték volna, hogy át tudnak verni az ilyen hiányosságaim miatt. Amikor el tudtam olvasni a főkönyvet, rájöttem, hogy már régen nem volt adósságom, a fizetésemet Rufus egy külön helyen gyűjtötte össze nekem, azt hiszem azért, hogy ha el akarok menni, legyen miből elindulnom. Nem szóltam róla neki, hogy tudtam, és ő sem hozta fel soha.
Egy napon az egyik futár lóhalálában esett be a konyhába.
- A fehér patkányok… le… lelőtték Rufust… ide tartanak, hogy… meneküljetek…
Kitört a pánik. A kukták egymással kezdtek vitatkozni, többen már menekülőre fogták a dolgot, én pedig lerogytam a lépcsőre. Rufus meghalt. Az egyetlen ember, aki engem is emberszámba vett, aki ezt az életet adta nekem, ott feküdt valahol a mocsokban. Halott volt. Akartam valamit mondani, meg akartam mozdulni, de nem bírtam. Menekülnöm kellett volna… De nem volt hova. Vissza a Rongyos Mamához? Aligha látott volna szívesen. Nem volt hova mennem. Nekem csak a konyha volt.
- Van megbízásunk ötezer adagra. – mondtam. Teljesen lényegtelen volt, de ez volt az első dolog, ami kijött a számon.
- De Callie, most mondta Edgar, hogy jönnek! Megölnek minket, elviszik a készleteinket, Rufus területeit az övékhez csatolják, hogy még tovább gazdagodjanak!
- Vége van! – mondta egy másik kukta is. Felnéztem rájuk. Nem hullattam könnyeket, szerintem anyám halála óta képtelen voltam sírni, így a tekintetem metsző jég lehetett. Nem bírtam elfogadni, hogy vége volt, hogy ez az élet is semmivé foszlik, pedig már nem is álmodtam semmiről. Hogy ezt a kicsit, ami volt, azt is csak úgy jönnek és elveszik.
- És mégis hova meneküljünk, ha? HOVÁ?! – kiabáltam rájuk. – Ti talán azért dolgoztok itt, mert unatkoztatok, vagy azért, mert még mindig ez volt a legjobb hely ebben az átkozott negyedben? Mentek szemetet enni, mint a patkányok? Vagy beálltok egy másik bandába a tápláléklánc aljára, ahol tizedennyit sem fogtok keresni? Ha most elmentek garantálom, hogy egy hét múlva a csapat felének elvágják a torkát.
Kuktának nem azok álltak, akik bátrak voltak, vagy erősek. Az olyanok inkább verőlegénynek mentek el, bérgyilkosnak, a bátrak és gyorsak, de gyengék futárnak. Kuktának azok mentek, akik okosak voltak, de szükségük volt rá, hogy valaki megvédje őket.
- De… akkor mit csináljunk?
- Mint mondtam… Van megbízásunk ötezer adagra. Szóval főzzetek hatot.
Közöltem, majd ledobtam a kötényemet, és magamhoz vettem, az elkészült adagokat. Injekciós tűket, szütyőket tele porral, megkerestem Rufus pisztolyát az íróasztalban, és az övemre tűztem a kését is, utána pedig megkerestem a konyha körül azokat a pribékjeit, akik még nem tudták eldönteni, mit akartak kezdeni magukkal. Többen voltak hűségesek Rufushoz, mint amire számítottam. Azt nem mondanám, hogy összességében jó ember volt, tekintve, hogy miből élt, de jó volt azokhoz, akik neki dolgoztak. Rendesen megfizette őket, és csak annyit kellett tenniük, amiben megállapodtak, se többet se kevesebbet, és ez már elég volt. Már nem emlékszem, mit hadováltam össze nekik arról, hogy Rufus csak egy ember volt, nem pedig a bandája, és hogy ha mások elveszik a területeit és átveszik a konyhát, azzal mindenki csak rosszul járhat. Hogy harcolnunk kell, hogy megtartsuk, ami a miénk, hogy nem kell csatlakoznunk egy önjelölt kiskirály birodalmához. Az egyik futár elmondta, hogy melyik kocsmában isznak a győzelmükre a Patkányok, hogy végre sikerült kiiktatniuk Rufust. Beálltam a felszolgálók közé én és még két kukta, akik történetesen lányok voltak, és módszeresen megmérgeztük az italaikat. Amikor pedig zölden habzó szájjal kilehelték a lelküket, egy-egy kihegyezett karóra tűztük a hulláikat Rufus egykori területének a szélén, alattuk egy üzenettel: A Csalogány üdvözletét küldi.
Egy szó, mint száz, vagy talán meg volt az már ezer is, átvettem a Konyhát, megtartottam Rufus alkalmazottait, sőt még bővítettem is a portfóliót. Sokaknak tetszett a mérgezős mutatvány, mert látványos volt a zöld habzás, és hamar kiderült, hogy tudtunk készíteni láthatatlan szereket is. A vén séfnek sok könyve volt botanikáról, kémiáról, így egyre kevesebben főztem és egyre többet olvastam, utána pedig kísérleteztem, új szereket fejlesztettünk, a régiebbeket pedig még precízebbé tettük, még különlegesebbé, hogy magasabb árakat kérhessünk a fogyasztóktól. Megvetettem-e magam azért, mert abból kezdtem élni, ami megölte az anyámat? Nos, egy jó ember talán így érezne, de nem voltam se jó, sem pedig ember. Itt egyiknek sem lehet igazán megmaradni. Amire van kereslet, arra lesz kínálat is, mi nem teszünk függővé senkit, csak kiszolgáljuk az igényeket.
És mi lett az álmommal? Hogy egyszer énekesnő leszek, sztár a Magnificában? Hadd mondjak erről egy rövid történetet.
Ellátogattam egy meghallgatásra, de át kellett menni egy előválogatáson, ahol a férfi azt mondta, természetesen a fejesek elé juttat, hogyha eltöltök vele egy éjszakát azon a bizonyos szereposztó díványon. Ez mindig is így ment, mindig is így fog. Még a legnagyobb sztárok is szeretőik a mecénásoknak és arisztokratáknak, akik ugyanolyan könnyen tönkre tehetik a karrierjüket, amilyen könnyen a magasba emelték őket. Újfent volt egy választásom, hogy visszatérek oda, ahonnan Rufus tulajdonképpen megmentett, a Sötét Negyed-beli kis drogbirodalmamat lecserélhetem a Magnifica Észak-Estrance-i bordélyára. Szerintem most a jó döntést hoztam. Az arisztokraták, akik egymás előtt is titkolják milyen elmebetegek, a Magnifica, mérnökök, alkimisták, mindegyik megbaszódhat ott, ahol van.
Az én birodalmam másmilyen lesz. Az én saját Magnificám, másmilyen lesz.

Elfogadva

Remélem nem sértelek meg azzal, ha úgy kezdem mennyire illessz ebbe a közegbe, hiszen nyilvánvalóan sokkal több vagy a sötét negyed sokszor érdemtelen lakóinál, mégis végig az volt az érzésem nagyon kell oda egy hozzád hasonló éjtündér, egy csalogány. Valaki, akinek igazi tehetsége van - és itt nem csak az énektudásra célzok, bár egyszer nagyon szeretnélek meghallgatni, vásárolni tőled ezt-azt szintén.
Amikor folytattam történeted, már szégyelltem magam, hogy illenél Te ide, bárcsak kiemelnének Rongyos Mama cafkái közül, valaki aki igazibb Nicholasnál és méltó helyedre találnál.
De végül mégis igazat adtam első megérzésemnek, mert Te csalogány úgy kellesz ennek a világnak, mint a dalaid, mágikus képességeid, egy falat kenyér az éhező toroknak. Mert már nagyon várom a Magnificád!


Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.