Üvöltő csendben néma sikoly

× Jöjj! Jöjj Vihar! ×

Moira és Moros

----------------- :O: -----------------

A férfi a balomon egyenruhát visel. Felmordulok, ahogy hozzám ér.
"Nyugi Patás-szuka!"
Mordul vissza, és vasmarokkal ragadja meg a karomat, hogy maga után húzzon. Nem adom meg neki azt a kedvességet, hogy könnyű dolga legyen. Amennyire csak erőmből telik megpróbálom a saját súlyomat növelni. Nem tudom mennyire fog sikerülni, de megteszem, amit lehet.
"Az anyádat!"
Ezúttal már dühös a hangja, és belefeszül a fogásba, hogy kibillentsen az egyensúlyomból. Széles mosoly születik az ajkamon, ahogy megteszem neki. Engedek. Pillekönnyű leszek. Cserébe hanyatt vágja magát, és magával ránt engem is. Gyönyörűségesen felborulunk. Mellettünk röhögés harsan, élcelődések vágnak felénk. Megkötött csuklóimmal nehézkesen, de feltámaszkodok a mellkasán. Érzem, ahogy a szoknyám egészen combközépig felcsúszik, de ez most nem zavar. Lemosolygok rá.
- Na de Biztos úr! Illő ennyire rámenősnek lenni?
Aztán összeszednek bennünket, és kikényszerített lovagom, kellő dühvel lök egyet a bal vállamon.
"Szedd a patáidat!"
Beterel egy rácsokkal körül vett fülkébe, melynek egyetlen téglafalára szerelt ágyán elhasznált takaró. Más bútor nincs.
Az éjszaka lassú léptekkel haladt előre, és én még mindig nem tudtam pontosan, miért is rángattak ide. Időnként feltűnk egy-egy árnyék, majd tova is siklott.
Órákkal később, hátamat a falnak támasztom, térdeimet felhúzom, és talpammal támaszkodok meg a priccs peremén. Fejemet is hátrahajtom, szemem csukva, halkan dúdolok.
"Na pacsírta! Itt van a vádlód."
Ez ugyanaz a fickó volt, aki idáig kísért. A "Vádlóm" viszont régi ismerős. Sóhajtva emelem magam függőlegesbe, és szinte odarepülök a rácshoz. Két kézzel markolok rá, arcomat beleszorítom. Magasabb vagyok egy fél fejjel. Mert ő ember. És alacsony, és kövér, és öreg. Igaz, iszonyatosan gazdag.
-Elmondod Moira, hogy hol van a tőröm? Ha elárulod, elengednek.
- Nincs nálam.
Széttárom a karom, és körbefordulok. Látom a harag szikráját a szemében. Látom, miként felhőzi el a homlokát a düh. De ha egyszer tényleg nincs nálam. Már régen eladtam. Hosszú, és dög unalmas prédikációba kezd a becsületről, és a hálátlanságról, majd miután elfogy belőle a szusz, szuszogva elkacsázik. Én meg a rács mögött maradok.
Hajnalra már szomjas vagyok és pisilnem is kéne, de az őrök a fülükön ülnek, így aztán hangosabb zenébe kezdek.
- Szóljatok Morosnak! A hű komornyiknak! Ki égő vére árán védi pöttöm úrnőjét. Szóljatok Morosnak! A legnagyobb lógósnak! Ki soha nem kímélte rokona vérét.  Szóljatok Morosnak! Moros Greycloudnak! Hogy itt várja végre, régi elfeledett vére! Nézzen fel az égre, és jöjjön el érte!
Gyorsan rögtönzött szöveg, pergő dallam, teli torok. És neki álltam mindezt ismételgetni. Egyszer csak megunják.

× Szórj villámot, zúgó esőt! ×

Moira & Moros

----------------- :O: -----------------

- Szóljatok Morosnak! A hű komornyiknak! Ki égő vére árán védi pöttöm úrnőjét. Szóljatok Morosnak! A legnagyobb lógósnak! Ki soha nem kímélte rokona vérét. Szóljatok Morosnak! Moros Greycloudnak! Hogy itt várja végre, régi elfeledett vére! Nézzen fel az égre, és jöjjön el ért!
Csak fújtam és fújtam, amíg bele nem fáradnak, és valamelyik nyomoronc ide nem citálja drága Fivéremet. Na persze, egyáltalán nem így képzeltem el az első találkozásunkat, hiszen olyan sok év eltelt, mióta utoljára láttam őt. Na… ez így nem igaz, hiszen nem is olyan régen megpillanthattam messziről. Mit sem változott. Épp olyan karót nyelt, épp olyan hűvös.
Ha visszagondolok arra a pillanatra, még mindig érzem magamban azt a késztetést, melytől heves vágy kapott el, hogy odarohanjak hozzá, és a nyakába vessem magam. Nem tettem meg. A fene se tudja, mi mindent nem szült volna a kitörő öröm. Hogy ő is épp annyira örült volna-e nekem, az már persze más kérdés.
- Szóljatok Morosnak! Moros Greycloudnak! Hogy itt várja végre, régi elfeledett vére! Nézzen fel…
Ez volt az a pillanat, melyben az őr végig xilofonozott a cellám rácsain, így a dal félbe is szakadt, főleg, hogy rám is üvöltött, bár saját mondatát ő maga sem fejezte be. Pontosan tudom, ki miatt nem. Kiegyenesedtem, majd lassú mozdulattal talpra is álltam. Onnan néztem vissza Rá. Tekintetünk lángjai egymás felé lobogtak. Az egyéb úgy szikrázott, mint a kéken táncot járó tűz lángjai, az övé olyan volt, mintha azúr méz folyt volna le egy szikla oldalán. Oly különböző, és mégis oly mélyen egyforma. Bárki, még a legavatatlanabb szem is megállapíthatta, hogy testvérek, ikrek vagyunk. Még úgy is, hogy lágyabb vonásaim vannak.
Negyven arany! Szép kis summa. Elégedetten ciccentettem egyet, majd egészen a rácshoz sétáltam. Bal csípőmmel támaszkodtam neki belülről, és onnan néztem, miként zajlik le az üzlet, ahogy Moros leszámolja az érméket a pribék markába. Aztán zár kattant, és előttem feltárult a szabadságba vezető út. Kilépve a cellából, bájosan rámosolyogtam az őrre, majd dobtam felé egy csókot.
Megtorpantam mellette, mert hát nem értettem. Hiszen épp csak az imént hívott magával, most meg itt szobrozik nekem. Kérdő tekintetem mellé megemelt szemöldök társult.
- Akkor… nem indulunk el? Szívesen követlek.
Csipkelődő, de nagyon is szeretetteljes hangon. Aztán döntse el, hogy ez most őszinte érzés-e tőlem, vagy színjáték minden rezdülésem.
- Drága Bátyám…
Fűztem még hozzá mosolyogva.

× Never one without the other ×

Moros & Moira

----------------- :O: -----------------

Moira egy lázas rémkép volt. Egy seb, amit nagyon régen ki kellett volna tisztítanom, de nem tettem, ezért elfertőződött a lelkemben és lassan nagyobbra és nagyobbra nőtt. Igazából a maga ironikus módján egészen költői kép volt ez - túl gyáva voltam szembenézni egy kis fájdalommal, csak görgettem magam előtt, míg vissza nem tért százszorosára dagadva. És akkorra már olyan mértékű kínt jelentett szembenézni a saját ikerhúgommal, amit nem hittem, hogy túlélhetek. És a legrosszabb az egészben, hogy nem is ő sebzett meg engem - én sebeztem meg őt. És ezzel pontosan tisztában voltam, ez volt az, ami méregként terjedt bennem.
Mégis, ahogyan incselkedő modorban nekidőlt a rácsoknak - ugyanazzal a szemtelen arckifejezéssel, amit mindketten, egymástól külön-külön tanultunk meg és rejtettük mögé az igazságot - valami más is átfurakodott a letaglózó fájdalmon kívül.
Mintha... megkönnyebbültem volna.
Leráztam magamról a látványa okozta zsibbadást - nem szó szerint, a világért sem adtam volna semmiféle jelét annak, hogy mit éreztem miatta -, aztán elléptem a cella ajtajából és megindult kifelé. Ahogy mögöttünk elmaradt a fogda hangos, nyomasztó és mocskos beltere, odakint Sinan napja alatt végre magamhoz tértem annyira, hogy a szokásos gesztusaimmal megdörgöljem az orrnyergem és csukott szemmel nézzek felfelé, mintha egy hűvös szellőt vártam volna, ami leveszi a vállamról a terhet.
- Negyven arany, Moira. Mi a fenét loptál, ami ekkora fejpénzt csinált?
Kezdhettem volna azzal, hogy örülök, hogy látom, de mindketten felismertük, ha a másik hazudik. Tudtam, hogy gyűlölt, nem egyszer a tudomásomra hozta, most mégis úgy mosolygott, mint akit épp elönt a boldogság tőlem.
- Nem tudtam, hogy a városban vagy. Mióta?
Látszólag felesleges kérdések voltak, de a vigyorgásából nem tudtam leszűrni, hogy pontosan mit akart - azon kívül, hogy kirángassam a rácsok mögül. De nekem valamiért úgy élt az emlékeimben a legutóbbi találkozásunk, hogy az akkori Moira inkább ott marad, mint hogy tőlem kérjen segítséget, most mégis megtette, még ha egy rendkívül önzőnek ható színjáték közepette is. Beszéltetnem kellett, hogy halljam a gondolatait, szóval maradtak az ócska kérdések.

× Fordítsd ki sarkiból a világot! ×

Moira & Moros

----------------- :O: -----------------

Sinan tudja csak, hányszor és hányféleképpen képzeltem el, miként is török kellő mértékű borsot a fivérem orra alá. Az egyik változatban simán belógtam a házába, és összeszedtem mindent, ami kicsit is értékesnek tűnt. Aztán meglógtam vele és eladtam. Egy másik változatban ezekért a cuccokért búsás mennyiségű aranyat kértem és kaptam is persze tőle, hiszen ezek mind csak a képzelet játékai voltak. Egy újabb lehetőségben őt magát raboltam el álruhában, és zsaroltam ki sok-sok-sok pénzt a szabadságáért. Egy harmadikban pedig a közelébe férkőztem és mindenféle ügyes indokokkal csaltam ki tőle aranyat. Ezek mind persze, csak a képzeletem szülte történések voltak, soha nem jutottam el odáig, hogy egyiket is megvalósítsam. Itt meg lehetne kérdezni persze, hogy miért is nem? Soha nem az fogott vissza, hogy még is csak a fivéremről van szó. Nem, nem. Az indok sokkal egyszerűbb ennél: Még sem vagyok annyira elvetemült, mint azt bárki, még maga Moros is, gondolná.
Igen, néha elcsaklizok ezt-azt, gátlástalanul, soha nem sajnálkozva azon, hogy akit megkárosítottam, az mennyit veszít ezzel. Mindenki úgy él meg, ahogy tud. Ahogy csak tud. Igaz, nálam ezt más is előidézi. A kiváltó okon pedig el lehet gondolkodni, hosszan és alaposan. Moros biztosan tökéletes pontossággal lőné be az okokat.
Hogy van-e az irányába cseppnyi lelkiismeret-furdalásom? Nincs. Ahogy más iránt sincs. Élek és teszem a dolgom. Akinek nem tetszik, az pedig elmehet a sunyiba!
Most, hogy teleordítoztam a nevével a rendőrőrsöt, és ő eljött értem, még most sem tudom, hogy miként is lesz ez tovább. Ezt nem gondoltam ki előre. Az időben éppen csak annyira futottam előre, hogy reméltem a felbukkanását. S lám, eljött. Bár a gondolataimban ott rezgett az a parányi lehetőség is, hogy nem fog eljönni, de mivel nem tudhatta, hogy Zoi vagy én vagyok-e a fogdában, hát sejtettem, hogy itt lesz. Mondjuk még ekkor is megtehette volna, hogy a rácsok mögött hagy, és nem fizeti ki a kijutási aranyakat. Hála érte, hogy nem tette, de a sok boldogító érzésből ennyi elég is. Ettől még nem lettem szeretetteljesebb.
Kicsi gunyoros, de roppant elégedett fintorral csücsörítettem össze az ajkaimat, ahogy csillogó szemekkel, kaján tekintetet vetve a fogdmegek felé, ballagtam kifelé Moros mögött. Mit tagadjam: Roppantul elégedett voltam a sikeremmel.
Az emberek rosszalló pillantással bámultak bennünket, ahogy elhaladtunk előttük, majd kiléptünk a szabadba. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem. Ennyi elég is volt a hatalom vendégszeretetéből.
Nem mentünk messzire, amikor végre hozzám fordult. Ismertem már minden rezdülését. Ahogy megdörzsölte az orrnyergét, és a szemeit az ég felé forgatta, volt abban valami dühítő. A bosszúság halvány rezdülése hullámzott bennem végig, mely arra késztetett, hogy védekező helyzetbe hozzam magamat. Na nem mintha verekedni akarnék vele, erről szó nincs. Ez a védekezés belülről fakad, és mindig csak vele szemben ennyire erős. Ott lüktet a gyomromban, ökölbe szorítja az ujjaimat, megfeszíti az izmaimat, és keskenyre zárja az ajkaim. Kék szikrák lobbannak íriszeim mélyén.
-Átvertek Téged! –Vágom oda neki.- Alig ért többet hat aranynál.
Sejtheti, hogy ez színtiszta hazugság. Az a tőr nem hogy negyven, de annál is jóval többet ért. Bár ezek szerint régi gazdája sem tudta mennyivel is többet. Én magam hatvan aranyat kaptam érte az uzsorástól. Akkor ki lehet sakkozni, mekkora értéket is képvisel valójában. Na de ezt nem fogom az orrára kötni. Moros csak annyit láthat, hogy durcásan vonom össze a szemöldökeimet, biggyesztem le az ajkaimat, és megadóan ejtem le a vállaim. Újabb színjáték persze, amelynek a végén az újabb kérdésre csak megvonom a vállaim.
-Öt vagy hat hete… azt hiszem.
Ki a fene számolja? Nem régóta ez a lényeg. Még nagyon megszokni sem volt időm a városi levegőt.
Tény, hogy az otthoni konyhaasztalon hagyott üzenetnek megfelelően tényleg fel akartam keresni Morost. Ott álltam a követség előtt, láttam is őt bemenni, de amikor át kellett volna mennem a túlsó oldalra, és fel kellett volna vennem vele a kapcsolatot, mindaz eszembe jutott, milyen könnyedén hagyott hátra. Mindig könnyedén hagyott hátra, ott hagyott a bajban nem egyszer. A harag mardosó tüze pedig, felhergelte bennem a bizonyítási vágy lángját. Meg akartam mutatni neki, hogy egyedül is boldogulok.
Felpillantottam rá, egyenesen a szemeibe, próbáltam kifürkészni őt, épp úgy, ahogy ő tette azt velem. Ugye nem várja, hogy hálálkodjak itt neki? Bár lehet, kérni fog tőlem valamit a szívességéért cserébe. Nem szeret csak úgy kidobni az ablakon negyven aranyat. Nem kérdezek rá. Kíváncsi vagyok kiböki-e?

× Mutasd meg fenséges erőd! ×

Moira és Moros

----------------- :O: -----------------

Az egészséges kétkedés hangja apró mosolyra késztetett. Jelenleg az sem izgatott, ha látja ezt a parányi vidámságot. Elégtétel volt, hogy éreztethettem vele, bizonyára átvágták. Mert honnan is tudhatná, mennyit ér az a penge valójában, és mennyit kaptam érte én. Persze, száz százalékos biztonsággal tudhatja, hogy hazudok az árát illetően, de ennél többet nem tudhat.
-Szokott másként?
Szűröm előre a fogaim között arra, hogy adok-kapok alapon működik a helyzet. Mit csodálkozik? Soha nem is ment ez másként. Az alapfelállás mindig az volt, hogy én elkövettem a dolgokat, ő pedig rákényszerült arra, hogy helyrehozza. Ha pedig az elszámoltatásra került a sor, minden bajomat áthárítottam rá. Miatta történik minden. Mindig is így volt, és szerintem, amíg a világ ki nem fordul a sarkából így is marad. A „jó” Moros, elviszi a hátán a balhét. Na jó, igaz, akkor a fene nagy gondokat még nem okoztam, de sok kicsi, sokra megy. Talán, ha összeadjuk, ez a mostani negyven arany a legnagyobb kártérítés anyagilag, amit ki kellett adnia. Más kérdés persze az érzelmi oldal. Erős gátlástalansággal és lelkiismeretfurdalás nélkül követtem el minden apró-cseprő bűnt. Soha nem érdekelt az, hogy a következményei mennyire viselik meg Morost. Elvártam, hogy rendet tegyen utánam. Nos… ez hol sikerült neki, hol nem. Valahol pedig némi elégtétellel töltött el, ha nem. Igen, ez bizony egy folyamatos adok-kapok történet. Egy soha véget nem érő vihar, mely úgy üvölt bele a csendbe, mint egy kétségbeesett, segítségért könyörgő sikoly.
Ez vagyok én.
Biztosan jobban örült volna egy kedves és szerény, csendesen meghúzódó, és mindent elfogadó testvérkének. Hát nem így alakult.
Ebbe az önelégült pillanatomba érkezik a számon kérő kérdés. Döbbenet torpantja meg a léptemet. Le is maradok mögötte. A düh felkúszik a gerincem mentén. Szeretném jól hátba vágni, hogy ha lehet néhány pillanatig ne kapjon levegőt. Aztán veszek én egy mélyet, és letolom a gyomromba a haragomat. Majd később megemésztem.
-Talán mert nem akartam feleségül menni a legócskább, részeges faunhoz a faluban. Anyánk a drága, ki akart házasítani.
Fogaim között szűröm a szavakat, eljátszva mennyire is könnyed vagyok, és milyen lazán kezelem ezt a helyzetet. Igazából nem is ez okoz jelenleg feszültséget bennem, hanem az a tény, hogy megkérdőjelezi az ittlétem jogosságát.
-Amúgy meg… -Vonom meg a vállamat.- Ha neked lehet itt lenni, hát nekem is.
Majd pont ő mondja meg, hogy hol is éljek, nem? Na persze! Bosszant a dolog, de legalább nem arról papol nekem itt, hogy mit kerestem a fogdán, és miért nem tudok normálisan élni, mint minden rendes faun nő? Ez is egy vígasz.
A kávéra felhorgadok. Óh! Pontosan jól ismer! Ekkora szívességet nem akarnék elfogadni. Máskor biztosan vissza is utasítanám, de… jelenleg én is innék egy kávét, hátha adnak mellé kis kerek süteményeket is. A baj az, hogy jelenleg nincs nálam egy árva rézpénz sem.
-Rendben. De majd utólag megadom. Sőt, ezt a negyven aranyat is, nehogy kárt szenvedjen a háztartásod pénztára.
Gunyorosan ejtem a szavakat. Érezze úgy, hogy ő tett nekem szívességet önszántából, és nem én tartozom neki. A tény persze ez. Világ életemben mindig is tartoztam neki, hiszen mindig ő rendezte a tartozásaimat. Viszont ezt igyekeztem úgy kezelni, mintha neki ez lenne az egyedüli feladata az életében.
A negyven arany megadása persze nem olyan egyszerű. Illetve, az lenne, ha úgy akarnám. Csakhogy… a megkeresett, és összegyűjtött vagyonhoz nem annyira szeretnék hozzányúlni. Visziont ezt Morosnak nem kell tudnia.