Aurora Nesmuyree

Aurora Nesmuyree

Tündér - Pixi – Foglalkozás még nincs – 52-55 éves – Daria Milky

-----------------:O:-----------------

Talán amiatt, hogy az életem egy bizonyos szakaszában – vélhetően nagyon jelentős szakaszában – nem volt megfelelő az életkörülmény a számomra, viszonylag apró maradtam, még pixi szemmel mérve is. Igaz, valamivel több vagyok, mint tizennyolc centi, épp csak egy hajszállal. Vékony is maradtam, bár a korábbi kóros soványságnak már nyoma sem látszik. Igaz sehol sem bírok dús idomokkal, de ez engem soha nem zavart. Cserébe hosszú, vörös hajzuhatagot viselek a fejemen, mely majd combközépig leér. Szemem kék, mint az ég. Mivel nagyon sok időt töltöttem egy bizonyos szobában, megszoktam a fátylakat, puha és színes selyemkendőket, így a legszívesebben ezeket viselem, ügyesen tekerve magam köré. Persze, vannak rendes ruháim is, a legtöbbet Annalyne készítette a saját kezével. Cipőt, kabátot csak szükség esetén viselek, leginkább télen, ha nagyon hideg van. A szárnyaim áttetszőek, és olyan a fényük, mint a kagylók belső gyöngyházfénye, olykor, ha úgy esik rá a nap sugara szivárvány színben játszik.





Alapjában véve vidám kis lény vagyok. Soha igazán nem tudtam elkeseredni, és a legrosszabb helyzetekben is megtaláltam azt, ami tovább tudott vinni. Ami életben tartott. Annalyne mondta egyszer: „Te egy igazi komikus vagy Rora. Egy gondtalan, boldog bohóc.” És részben igaza is volt, mert bár boldognak boldog vagyok, de gondom azért akad. Hajlamos vagyok a csínytevésre, nem rettenek vissza semmitől. Már ami a huncutkodást illeti. Harcos az nem vagyok persze, nem is az erőmmel kell kitűnnöm. De szeretem az életet, a napfény és a szél tényleg elragadtat, a tavasz pedig maga az elemi ragyogás, mely felszívódik a vérbe és pezsgeti, mint mélyről bukkanó forrásvizet a belekeveredő levegő. Minden tavasszal szerelembe is esek rendesen, s vágyaim álma a rétek virága, a fények tánca a tó tükre felett. Ez vagyok: Szél és fény násza a vizek felett.



Illúziókeltés. A látvány tökéletességére törekedik mindig.



Valahol Estrance közelében, nem túl távol a várostól, talán kétórányi járásra, egy dimbes-dombos ligetes területen, ahol halkan csörgedező patak szeli ketté a vidéket, s mely patak aztán rohanvást zúg bele a folyóba, s vize éltető nedvvel látja el a fákat és egyéb növényeket, egy gyümölcsfákkal övezett kert közepén állt a kúria. Halványsárgára festett falai a nyár esti alkonyatban visszatükrözték a nap narancs fényét, s ettől olyan volt, mintha élő láng lobogna. Ablakai szikrázva verték vissza a sugarakat, vagy épp ásítottak sötéten a világra. Éjjelente vidáman lobogott gyertyafény vagy olajlámpa lángja ezen ablakok négyszögeiben, barátságos világot teremtve odabent. A gyümölcsfák bőven ontották az ízes, zamatos gyümölcsöket és a környező földek bőven termették a gabonát is. Vidámság harsogta be az udvarházat és a környéket, lakói boldogok voltak.
Annalyne Bradley és Mark Bradley fiatal házasok voltak, nem csak azért, mert épp csak egybekötötték életüket, de azért is, mert tényleg ifjúkorúak voltak még. A lány alig múlt tizenhat, a fiú épp csak töltötte a tizennyolcat, mikor egybekeltek, s életük napsugaras volt, mint a szikrázó nyár. Két fiatal felnőtt, akik már nem gyermekek, de még nem is igazán érett felnőttek. A kert játszótér volt, vígságnak és örömnek szigete.
Ám teltek az évek, és a vígság lassan elmúlt. A jókedv és öröm helyét búság váltotta fel és szomorúság, s mindennek oka nem volt más, mint a gyermek, vagy inkább a gyermek hiánya.
Mert lehet az ember fiatal felnőtt, és örülhet az életnek, élvezve szabadon a gondtalanságot, játszhatja a boldogságot, de ahogy múlik az idő, s kora előrébb halad a maga ösvényén, úgy kezd el vágyakozni más után. S ha mindene meg is van, még is üresnek érzi a napjait, melyet csak is kisgyermek kacagása teheti újra boldoggá és önfeledté.
De a gyermek nem jött, hiába is igyekeztek annyira. Így aztán az ifjú asszony arcát megszürkítette a bánat, alakját elsoványította, és ideje korán aszottá tette még a gondolatait is. Az ifjú asszony sorvadása más vidámság felé fordította az ifjú férjet, aki, ím, már többet volt távol otthonról, mint amennyit összességében az udvarházban töltött. A cselédség, mely oly lelkesen oltalmazta és látta el a fiatalokat azelőtt, most komoran és nesztelenül ténykedett a házban, minél kevesebb zajt csapva, nehogy gazdájukat bármi is megzavarhassa.
Szürkévé fakult a sárga fal, a gyümölcsös sem termett már annyit, és olyanná vált a világ a kúria körül, mintha maga a táj is lassú haldoklásnak indult volna. Ide már nem jutottak el az új hírek, a birtok kerítésén nem bukott át semmi, ami a város felől jött, csend és magány fogta szorosra körülötte vasmarkát, különös megfakult időkapszulába zárva az ott élőket.
Telt az idő, és a fényes barna haj megszürkült, a bőr ellágyult, és az arcon mély barázdát szántott a kielégíthetetlen vágyakozás. Mark úr egyre többször nyúlt a pohár után, és oly gyakran nézett az üvegek mélyére, hogy számára egyetlen véget nem érő, alkohol párában fuldokló, pokoli nappá tágult a világ sodrása. Egy napon kócos, vállára hulló hajával, borostás arccal, napok óta hordott, viseltes öltözékben kapott lovára, hogy vágtasson kicsit az alkonyatban, száguldással tépve le magáról egy időre a boldogtalanságot. A cselédek órákon át várták vissza vacsorára, de mikor már a fénylő tejút is fenn tündökölt az égbolton, a keresésére indultak. Ott is találták meg, néhány dombháttal odébb, ahol lezuhant lováról, amikor egy váratlanul elébe kerülő kidőlt fatörzset akart átugratni. A ló belebotlott, lábát törve halkan nyihogott az oldalán, míg félig a ló teste alá szorulva, nyakát szegve feküdt a gazdája, a Holdra meredő, üveges tekintettel.
Annalyne asszony könnyek nélkül búcsúztatta urát, már régen nem ebben a világban élte életét, hanem egy maga alkotta álomvilágban. Csak sétált a koporsó mögött, rövid úton az udvarházhoz tartozó kicsi családi temetőig, és nézte, ahogy leeresztik a tölgyfából ácsolt koporsót a nyírkos földbe. Aztán hazasétált, és úgy ült le a vacsora asztalhoz, mintha mi sem történt volna. Hiszen már ott járt, a maga alkotta különös világban. Néhány falatot evett csupán, és megfakult arcán átszellemült mosollyal lépte át a küszöbét a szobának, melybe senki emberfiának nem volt szabad belépnie.
S ez az a pont, ahol én magam is belépek a történetbe.
Tavaszi nap volt, eső utáni napsütés vonta aranyzöldbe a tájat, harsogva pattantak a rügyek, őrült bujasággal virágzott a természet, és lágy, langyos szellő simogatta a fák éledő lombjait. Őzek bújtak elő a csalitosból, vadkacsák zajongtak a patak menti nádasban, pillangók ezrei röppentek virágról virágra, és úgy mindenhol életre kelt a világ. Tavasz volt.
A szekér íves ponyvája alatt megrakott ládák és zsákok sorakoztak egymás mellett, tetejükön telepakolt, fonott kosarak, csomagok. Annyi volt ott a holmi, hogy egy teljes nap alatt nem lehetett volna végig nézni. A taligát két szürke ló vontatta dombnak fel, dombról le, s haladtak épp az udvarház irányába. Nem járt arra már évek óta senki sem. Az utat félig elnyelte már a környező erdő. De azért a bakon ülő bozontos fejű, mindig vidám képű ember könnyedén irányította a benyúló bokrok között a kocsiját. Elhasznált, fakó színű öltözéke még így is színes folt volt ezen az eldugott világon.
Nem, nem ő voltam én. Én a szekéren voltam, a csomagok között. Hogy miként kerültem oda, már nem is emlékszem igazán, oly távolba sorvad a múlt ködében, hogy képtelen vagyok felidézni bármit is abból, ami a zötyögő szekér előtt létezett.
A kis ember határozottan vezette a járgányt a kúria bejárata elé, majd az ajtóban éppen, meg is állította a fogatot. Mire ez megtörtént, kíváncsi cselédek arca bukkant fel a bejáratban, s mögöttük hamarosan megjelent a meglepett arcú úrnő is.
-Mit keresel erre?
Lépett előre, maga mögé tudva a ház népét. A kis ember lemászott a bakról, és félrehajtotta a szekér ponyváját, majd az úrnőhöz fordult.
-Sok szép holmim van Naccsága. –Válaszolta erős tájszólással.- Gyere, nézz körül, hátha megtetszik valami. Van itt szép selyem szalag, mellyel összefoghatod a hajadat. Fényes, csillogó kövekkel kirakott ékszerek, hajcsatok, csodás övek, s minden, amit szemed és szád megkívánhat.
-Nem érdekel! –Vágott vissza az úrnő, és már fordult is volna el, ha nem csillan meg a nap fénye egy furcsa tárgyon.
Egy nagyobbacska madárkalitka féle rácsos készség volt ez, aranyos színű, díszes, mintha aranyszálból vert csipkéből készült volna, s ahogy közelebb lépett mégis, és belesett a ponyva alá, a félhomályban a kalitka mélyén egy apró lényt pillantott meg. A lény – ez voltam én – mezítelenül feküdt az oldalán, átlátszó, szivárványszíneket hullámzó, gyöngyházfényű szárnyai takarták csak el pőreségét. Hosszú vörös haja szétterült a kalit aljában, sovány volt, apró és alig élt.
-Az mi? –Kíváncsian csillant fel a szeme, ujjával a lény felé bökött. Az emberke kapzsi mohósággal ugrott a szekérre, és a készséget közelebb terelte az asszonyhoz. A lény a kalit aljában odébb csúszott kicsit, de nem mozdult.
-Láttál már repülő tündérkét, Naccsága? Ezt pixinek híják, és az új földrészről való, mely az ütközéskor ideszakadt.
Lelkendezve magyarázott, miközben megrázta kicsit a kalitkát. A lény felemelte a fejét fáradtan, szemeiben gyötrelem fénye lobogott.
-Tud repülni? –Csodálkozott az asszony, és jobb kezének mutató ujját bedugta két pálca közé.
-Hogyne tudna! Ez sok mindent tud, Naccsága. Mondjam neki, hogy mutassa meg? –És már tette is.- Na, gyerünk pixi. Mozdulj. Röpüjjé a Naccságának.
Megrázta újra a kalitkát, a lény pedig a rácsokhoz csúszott. Megragadta az egyiket, és gyötrelmes lassúsággal talpra húzta magát. Hosszú haja majdnem a bokájáig leért, dússága elfedte kebleit és szemérmét. Összeszedve minden erejét, megrezegtette szivárványszín szárnyait, és lassan a levegőbe emelte kicsi, vézna testét. Magasra persze nem repülhetett, hiszen útját állta a ketrec teteje.
-Megveszem!
Az asszony, csillogó szemekkel örvendezett, és alig alkudott valamennyit a búsás árból. Az áruk pedig gazdát cseréltek, néhány aranypénz került a kis emberhez, én pedig kalitkástól Annalyne asszonyhoz.
Jó sorom lett, mondhatnám, de nem mondom, mert rab maradtam ugyanúgy. Csupán annyi változott a korábbi helyzetemhez képest, hogy rendesen kaptam enni, fürödhettem, és Annalyne asszony saját kezével készítette a ruháimat. Persze, ennek is megvolt a maga ára.
Mint említettem korábban Annalyne egy saját maga által álmodott különös világban élte életét. A szoba, melybe csak ő léphetett be, olyan volt, mintha egy varázsvilágba csöppent volna az ember. A mennyezetről fátylak lógtak le a padlóig, különböző színben pompáztak. A padlót hatalmas párnák és puha szőrmék, takarók borították. És mindenhol babák sokasága foglalta a helyet. Az egyik fal mellett hatalmas babaház állt, egyik oldala, a kifelé lévő, hiányzott. Látni lehetett, mind a négy szintjét, melyeken volt kicsi konyha, fürdőszoba, nappali, étkező, rózsaszínű szalon, könyvtárszoba apró könyvekkel, és minden, ami egy palotának is díszére válna. Csak éppen kicsi volt. Épp az én méretemnek megfelelő. S minden működött is benne. Ez lett végül a lakásom, kicsi zúg, ahol olykor meghúzhattam magamat. De a szobán kívüli világot elzárták előlem.
Azért jó sorom volt, és bár teltek az évek, ez rajtam nem látszott meg, ha csak abban nem, hogy érkezésemkor már-már haldokoltam az éhségtől, de a múló idő alatt visszanyertem erőmet és egészségemet is. S bár nem mehettem el, azért hálás is voltam Annalyne-nek, s úgy háláltam meg, hogy megmentett, hogy álmát ténylegesen megvalósítottam.
A szobából kikerültek a babák, de maradtak a fátylak, a párnák és puha takarók, na meg az én házikóm. Még sem ezt látta Annalyne. Szőke hajú, pufók kis babák szaladgáltak körülötte, soha fel nem növő, mindig aprócska gyermeknek megmaradó ajándékok, akik játszottak és vidámak voltak. Soha nem voltak éhesek, nem fájt a hasuk, és ha aludniuk kellett, hát aludtak is. Így teltek az évek, és a középkorú asszonyból öregasszony lett, keze is megráncosodott, a fény fakóvá vált és fátyolossá a szemekben, a bőre áttetszővé lett, fogai kihullottak, és egy szép nyári éjszaka örökre elaludt.
A ház cselédei közül is már csak ketten éltek, két idős ember, egy férfi és egy asszony, akik még kitartottak a bolond gazdasszonyuk mellett. S mikor eltemették őt a családi temetőben férje oldalára, csak ültek a kopott ebédlőben, szomorúan kavargatták a levest, és bánatos hangon emlékeztek vissza arra a fiatal élettel teli lányra, aki egykor megérkezett ide a hintóval, ifjú férje oldalán.
Aztán jött egy ember, aki azt mondta, hogy ügyvéd, vagy valami ilyesmi, és felolvasott egy papírosról. A birtok fele a két emberé lett, a másik fele pedig az enyém. De hát mit kezdhetnék én egy embereknek épült kúriával? A két ember azért kicsit örült, hogy nem kerülnek az utcára, és megírattuk az új papírost az emberrel. Ők ketten rám hagyták a részüket, mivel senkijük sem volt, cserébe én engedtem, hogy lakják az egészet, hiszen úgy sem akartam tovább itt maradni. Aztán felvettem a legkedvesem ruhámat, és útra keltem. Végre… szabadon láthatom a világot, élhetem az életemet, és talán… talán nyomára akadhatok az igazi családomnak is.
Persze ezzel csak egy bajom volt… semmi emlékem nem volt róluk, a nevemen kívül. Úgy gondolom ugyanis, hogy nagyon kicsi pixi lehettem még, amikor a kereskedőhöz kerültem. S ha bárki is azt hinné, hogy megkeserített, vagy gonosz gyűlölködővé változtatott a korai szenvedés és nélkülözés, hát ki kell ábrándítsam. Rab voltam, de jól éltem, és a vidámság megtalált magának engem. Mindenben láttam a szépet, a jót, és bármi baj közelgett, képes voltam azt megváltoztatni.

Elfogadva!

Amikor elkezdtem olvasni az előtörténetet nem igazán tudtam mire számítsak, de végül egy kedves kis történet kerekedett ki belőle. Tetszik, hogy Aurora a viszontagságai ellenére is egy kedves és vidám teremtés maradt, olyan akinek őszintén tudok szurkolni, hogy találja meg az elveszett családját, vagy akár egy újat akik között megleli a helyét ebben a világban. Szerencsére még nagyon fiatal így erre rengeteg ideje lesz, én pedig alig várom, hogy lássam!

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.