Rydel Morceran

Rydel Morceran

Lidérc - “Rossz lidérc, csúnya lidérc” - fejvadász, alkimista, alvilági alak - 22 - Ewan Michell

-----------------:O:-----------------

A magam száznyolcvanöt centijével bőven a föld felett járok, kitűnve a város negyedeinek nyüzsgő utcáin. Mert miként most a sarki virágárus lány felcsillanó szembogarában egy délceg, sejtelmes mosolyú ifjú köszön vissza, úgy a következő utcán befordulva talán nem leszek más, mint egy szakadt koldus vagy meggyötrött arcú munkás polgár, ki örül, hogy véget ért a műszak.  Szakmai ártalom.  Pillanat erejére azonban megállok, “díszpolgárok “elégedetlenségét kivívva vele, hogy lehajtott fejjel való bandukolásukból megtorpanva kell kikerüljenek. Mellényem szűk zsebébe nyúlva fogom ujjaim közé a benne lapuló hideg ezüstöt, melyet már a következő pillanatban a fehérnép tenyerébe simítok. A korábbi szikra zavaradott tompasággá fakul, ahogy teljes valómmal szembesül. Mert miként az éremnek, hát úgy nekem is két oldalam van. Egy mely hibátlan fénylik a fátyolos ég mögül kikandikáló nap fényében, s egy mely megkopott fiatal éveim ellenére, magán viselve az élet s önön romlottságomnak terhét. Malachitzöld szememben, melynek párja nincsen, kóbor jókedv dereng fel, látva, ahogy szeplős arcát elönti a pír, amiért oly szemtelenül megbámult. Míg mást talán szégyenérzet öntené el hiányosága okán, addig én csak belül kacagok a helyzeten, mely csak számára kellemetlen. - Mosolyogj, az élet szép - kacsintok, miközben a kosarából kihúzott bársonyos rózsával, lágyan az orrára koppintok. ~ Míg megteheted.~ - teszem hozzá gondolatba, hisz még ő nem tudja, hogy utolszor hajtja álomra a fejét, s az új nap számára már nem tartogat semmit. Homokszemekként peregnek a szekundumok, melyekben még tarkómon érzem tekintetét, elégedett mosoly ver tanyát ajkam szegletébe; miközben mélyet szippantva a hízott, vérszín virágba, nem kap szárnyai mást a kósza szél csak megfeketedett szirmokat.









Az ajtó felett lebegő oreaharang halk csilingeléssel jelzi az érkezőt, s miként csak momentumok múlva szólal meg újra, úgy vélem kinek keze a kilincsre tévedt nem egyedül érkezett. - Itt maradsz! - emelek fel egy keszendőt az asztalról és törlöm le a nyálat Hammer professzor szájsarkából. Egykori mentorom, ki maga mellé fogadott; nagy koponya az öreg. Pontosítok, csak volt. A “baleset” akkor történt mikor szembesült a ténnyel, hogy nem az vagyok, akinek az elmúlt nyolc évben gondolt. A sajnálat parazsa ott izzott bennem, hisz mindig tisztességgel bánt velem, s amit csak tudott hát megosztotta velem. Erre a sorsra elég lett volna akkor is jutnia, mikor önszántából leheli ki a lelkét; de hajthatatlan volt, hiába próbáltam szép szavakkal meggyőzni.  

Hanyag láblendítéssel küldöm az asztal alá a suszterszéket. Ki nem álhatom ezt a házat; igaz már néhány ablakot feketére festettem, de még így is beözönlött a szikrázó napfény, nem mellesleg az én ízlésemnek zsúfolt volt és túl...színes. Olykor nemhogy egy kémcsövet, de még a saját gondolataimat sem találtam, de egyelőre a látszatott fent kell tartani, legalább még egy kis ideig. Aztán nem lesz más választás, mint nagyobb után nézni. Elvégre a kísérleti alanyokat valahol tárolni kell. A függöny előtt könnyedén húztam le fejemről a kötést, a fel mellett ácsingózó kisszekrényre helyezve. A dobozért nyúltam, s kinyitva tetejét vettem ki belőle a szemet, melyről szakavatatlan pillantás meg sem mondta róla, hogy nem a sajátom. - Egy pillanat - szóltam a túloldalra halva a türelmetlen toporzékolást. Halk cuppanással illeszkedett a helyére s még mielőtt kiléptem volna, pislogtam néhányat, hogy kiélesedjen a kép.  

- Üdvözletem! - nyájas mosollyal ábrázatomon lépek ki a firhang mögül s veszem szemügyre az érkezőket. Az asszonyság vonásai kellemesek voltak sötéten göndörödő fürtjei alatt, csupán domborulatai rontottak az összképen, melyek, mint felhőket szaggató hegyek feszültek ruhája alatt. Azt hittem menten szilánkosra törik az oreával átitattot szemem.  Az ifjú ki mellette állt, bizonyosan a fia lehet. Magán hordozza a nő minden kellemét és báját, nehezen mondana bárki bármelyikjükre is nemet. - A mestere? - szegezi nekem a kérdést a dáma minden üdvözlés nélkül. Arisztokrata, az illemóra helyett, biztos a lába közét fésülgette. Leheletnyire rándul szemöldököm, de simulékony mosoly terül szét arcomon. - Gyengélkedik - szemem sem rebben a hazugság okán, melyre ő csak egy gondterhelt sóhajjal felel, majd hasonszőrűen moccan szemöldöke a magasba a kiszűrődő morgás hallatán. - A kutya is - követve tekintetét pillantok hátra a vállam felett. - Talán tudok én is segíteni - vonom magamra figyelmét, még mielőtt női mivoltából fakadóan, rákérdezne miféle dögrováson van szerencsétlen jószág. S a mester. - Komoly ügyről lenne szó … Biztos, nem ér rá a … - Biztosíthatom, a professzor mindenben segíteni fog, amint jobban lesz. De ehhez tudnom is kell, miről van szó - kényelmetlenül fontam össze kezem a hátam mögött. Nem vagyok híve az időhúzásnak, s már éppen kellő ideje kerülgettük azt a bizonyos kását. S láthatóan a fiú is hasonlóan vélekedett, bár az arcáról leginkább azt olvastam le, hogy szívesebben fordulna ki az ablakon. - Hát jó - egyezik bele végül, miközben legyezőjével sűrű csapkodásba kezd. - Foglaljanak helyet. Teát? - mutatok a sarokban lévő asztalka felé, mely körül, virágos kárpittal bevont székek várakoztak. - Valami rövidet inkább...ha van – igazgatja meg ruháját, ahogy elhelyezkedik a széken. Fia feszengve követi. Könnyed mozdulattal nyújtom át az italt, s ülök le magam is. - Kényes ügy, de számítok a diszkrécióra - kezd bele miután felhajtotta a vermutot, s tölt magának egy újabbat. Biztos kőműves volt valamelyik őse. Csak azután, hogy azt is felhajtott, nyúl bele bársony szütyőjébe és szór az asztalra néhány kristályt. - A fiamról lenne szó... némi gondja van a nőkkel, mármint az ágyban... - olyan hirtelen ért a kijelentést, hogy a nyelvemen dédelgetett szeszt prüszkölve szórtam az arcukba. - Elnézést... - nyeltem vissza a röhögést és nyújtottam át a nőnek a kendőt, mellyel nem is oly rég egykori mentorom száját törölgettem meg. - és mégis mit szeretne? - dőltem hátra a székben magamra erőltetve a nyugalmat, s közben az ifjúra vetettem néhány vizslató pillantást. Még, ha egy szemmel is tettem volna, láttam volna rajta, hogy nincs a cerkájával semmi baj, csupán nem oly keretre vágyik, mint amilyet az anya szán neki. - Nem tudom oldják meg, eleget fogok érte fizetni – jelentette ki dacosan, míg törölgette magáról nyállal keveredett ragacsot. - Ezeket elteszem előlegbe, ha netalán meggondolnák magát - nyaláboltam fel a kristályokból párat, s rejtettem a zsebembe. - Miért tennék így? - szívdobbanásnyi idő alatt háborodott fel. - A fia mit szól hozzá? - intettem fejemmel az egyén felé. - Nem sok beleszólásom van – jelentette ki ridegen. - Talán színt kellene vallani - rántottam meg a vállam, gunyoros mosollyal pofázmányomon. - Hogy érti ezt? Miről beszél drága fiam? - fordult feléje, s a fiúban meghűlt a vér, fehérebb volt, mint én alapozó nélkül. Ám még mielőtt családon belüli erőszak szemtanújává válhattam volna ismét megszólalt a csengő.  



Tudod mire képes egy lidérc? Na, azt tudom én is, a nekromanciát magasfokon űzöm. S hogy mi tesz még különlegessé? Jól értek az íjhoz s kardhoz, tartok is otthon egy párat. Ne tévesszen meg a félszemem, konyítok az alkímiához is. S pont ezért, jól elvegyülök bárhol.



Oreával fűszereztett dolgai:

Üvegszem: Avatatlan szem nem mondja meg róla, hogy nem igazi, s a porrá őrölt kristálytól, tökéletesen is lát vele. Egészen távoli dolgokra is rá tud vele fókuszálni vagy apró dolgokra ránagyítani. Nem hordja mindig, csak ha szükséges, egyelőre még kényelmetlen a viselete, dolgozik a finomításon.

Kémbogarak: repülésre alkalmas szitakötő nagyságú szerkezetek, melyek nyomkövetésre és lehallgatásra alkalmasak.

Kard: Fekete keresztvassal ellátott penge, melynek markolaton vékony, aprólékos munkával kidolgozott ezüst kígyók összefonódott kígyók futnak egymásba. A kristálynak köszönhetően pille könnyű s szinte törhetetlen.

Tőr: Markolata ugyanolyan, mint a kardé, pengéje hosszú levélalakú. A oreának köszönhetően, rejtve marad mindaddig, míg nem használja.

Hagyományos fegyver: Íj




- Tartsd egyenesen azt a kardot! - üvölt rám, mintha nem félvak, hanem süket lennék. S hogy biztosan értsek a szóból olyan erővel csap rá a csuklómra, hogy megremeg a kezemben az acél. - Húzd ki magad Vahe szerelmére. Olyan görbe vagy akár egy kérdőjel. Most próbáld újra. Támadj - előre csúsztatom a lábam s úgy figyelem minden mozdulatát, mint ragadózó prédáját. Ha ő balra lép én jobbra, ha felemeli kardját én lentebb eresztem. Talán egy perc erejéig tart ki a lassú tánc, hol partnerem nem holmi kisasszony, hanem a tulajdon nemzőm. Minő előbbitől elhadart simogatás lenne eltévelyedett mozdulatomért a pofon, atyám keze azonban vasmarokkal szorítaná érte nyakam. Előre lendülve veszem célba szurokként csillogó vértje közt megbúvó rést, ám ő könnyedén tér ki előlem, s levegőt hasít kardom a hóna alatt. Azonban még mielőtt visszahúzódhatnék markolatgombja hangosan koppan saját vértemen. - Majdnem jó, de az egyenlő a nemmel – ha dicséretről van szó, hát ne forduljon hozzá senki. - Próbáld újra! - megszívva orrom törlöm le ruhám ujjával alóla az izzadtságot. De éppen csak ennyire van időm, hisz nem várja meg míg újra neki lendülök, megiramodik felém s akár a vipera úgy csap le rám kardjával. Éppen csak védekezésre tudom emelni a pengét, s már jön a következő. Akár a várat ostromló katona döngeti falaim, s szinte már szikrákat szór a két acél találkozása. Zihálva veszem a levegőt, s csak gyűlik bennem a harag. Tudom, hogy a repedést ő maga hagyja nekem a pajzson, mégis dühből rontok neki. Olyan könnyedén siklik ki a csapás elől, ahogyan selyemszalag csúszik ki az ember kezéből.  Hason csúszva szántom fel a gyakorlótér fekete földjét. Karcos, gunyor mosolyát messze viszi a metsző szél, szinte eggyé válik vele. Minden porcikám sajog a reggel óta tartó edzéstől, mégis csak egyetlen árva könnycseppet szív magába a szikkadt föld. Egyetlen kövér csepp, melyet nem a test fájdalma csikart ki belőlem, hanem gyermeki lelkemet hasító érzés.   - Ezért vesztetted el a szemed! Ezért győzött feletted a fivéred! Haszontalan vagy, aki nem tudja kordában tartani az indulatait – rideg gyöngyökként peregtek ajkáról a szavak, szánom vagy szeretett nem érződött benne. Erőt véve magamon csapok a földbe, s sziszegve tápászkodtam térdre. Ám vasalatos csizmatalp érkezik hátamba, s a porba szegez. Vinnyogva próbálok szabadulni, de nem ereszt, teljes súlyával nehezedik rám. - Hamarosan emberek fogsz élni fiam, meg kell magad tudni védeni. Íjjal, karddal ugyanúgy kell harcolnod, mintha két szemmel tekintenél az égre - szavai élesen csattantak a korom sziklákon, s magam előtt láttam megkeményedett vonásait. - Ha azt hiszed, bármely alkimista szárnyai alatt biztonságban leszel, tévedsz. Miként azon fáradozol, hogy rájöjjél, a kristályokban rejlő erővel miként tudjuk nekromanciánkat felerősíteni, hogy ne csak üresfejű “állatokat” irányítsunk, hanem értelmes bábok legyenek kezünkben, alvilági barátainknak törleszteni kell. Most pedig fejezd be a nyikogást és kelj fel, még nem végeztünk - törölte belém mocskos csizmáját s lépet hátrébb. Félek megmozdulni, tartok tőle ez újabb csel arra, hogy ismét a földre tiporhasson. Így nem tettem mást, mint tovagördültem a földön magam mögött hagyva kardom. Csak reméltem nem számít erre a lépésre, hiszen nem ellenkező irányba mozdultam, hanem egyenesen felé, s míg akár egy kavics pördültem felé, övemből tőrömet húztam elő, s a megfelelő pillanatban felhasítottam csizmája szárát.  

Elfogadva

Mr. Morceran!
Én is szemtelenül megbámultam Önt és csodálatos sorait, melynek hangulata egészen magával ragadott.
Bár nem volt egyszerű élete a lidércek acélos világában, biztos vagyok benne, hogy képességeit - és itt nem csak harci tapasztalataira célzok, tudja majd kamatoztatni az emberek között is.
De még mennyire! Nem is tartom fel, szabadítsa el ambícióit!

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.