Hektor Dunn

   

Hektorr Dunn
   
Faj/alfaj: Tünde - Faun.
   
Foglalkozás: Ügyéntéző, üzletember.

Külső leírás: Járása lassú és kimért, sosem kapkod, tudja, hogy ő az úr a terepen és ezt nem csak a maga röpke több mint két méterével éri el, hanem szúrós sötét tekintetével. Szinte remeg a föld, amerre eljár, robusztus testalkatával senki nem akar megbirkózni, pedig egy faunhoz képest csökött szarvai vannak, amit a haja szinte eltakar. Hangja tiszta bariton, amit még nem rágott meg az idő vasfoga. Fiatal, udvarias de mozdulataiban erősen érezhető a távolság tartás, tekintete szúrós általában halkan beszél. Egyenes tartása miatt egy komornyikra emlékeztet és beszédstílusa sem átlagos. Merev, viszont gyengéd, ha nincs szó éppen üzletről. Sokan tartanak tőle, sokan kedvelik, de senki sem szereti, ha megjelenik nála.
   
Jellemleírás: Egyszerű Faunnak született, aki árvaként nevelkedett a tündérek jó indulatából, de amikor kamaszodott, egy nemes magához fogadta, felnevelte, kiképezte és addig törte és forrasztotta a személyiségét, hogy most kezes báránya. Kegyelmet nem ismer, csak a pénzt és az üzletet, akár mások életéért. Erősen küzd önmagával, hogy soha ne lépjen túl a célon és ne váljon egy kegyetlen vérengző vadállattá. Lelke mélyén viszont nyugalomra vágyik és arra, hogy ez az ámokfutás amiben él, egyszer véget érjen és békében iszogathassa kedvenc borait családja társaságában. Érzelmei hullámzóak, de nem mások felé, inkább csak azzal kapcsolatban, hogy hogyan is vélekedik egyesekről. Ritkán fejezi ki, hogyha boldog, leginkább egyedül szeret lenni, fpleg mert szinte minden idejét elveszi az üzletek megkötése, emberek kihallgatása vagy éppen láb alól eltétele.
   
   
   
Faun öröklött képesség: A faunok érintéssel képesek változtatni a tárgyak, de élőlények súlyán is (gyakorlatilag a ráható gravitációt manipulálják). Ezáltal ők maguk is lehetnek nagyon könnyűek vagy nagyon nehezek akaratuktól függően, de akár képesek több tonnás dolgokat is megemelni a mágiájuk segítségével, ugyanúgy, ahogyan egy tollat is képesek hirtelen nagyon nehézzé tenni.
   
   

     
• Fegyverek
  Leírás

     
• Kés
  2db Egyszerű, két élű kés

     
• Füst gránát
  2db Egyszerű, füstgránát
• Szarv dísz
  Szarvra erősíthető fejdísz szerű pengék

   

   

   
- Remekül teljesítetted a rád szabott feladatot. A jutalmadat megtalálod az asztalon. - mondta dörmögő, de erős hangján miközben a tüzet piszkálta. A termet átérő asztalon a szokásos ezüst gyertyatartók mellett egy kemény tölgyfa dobozka is helyet foglalt. Teteje félig nyitva volt, szinte hívogatóan szólított engem, ahogyan az asztal mellett álltam. Nem volt egy karnyújtásnyira, de nem vettem még el, tudtam, hogy a mondat ezzel nem fejeződött be. - Hogy vannak a testvéreid? Hogy halad a kutatásuk?
- Jól. - válaszoltam röviden.
- Remek ennek örülök. - mondta egy rövid szünet után, ámbár a szavaiban nem volt sem öröm sem törődés, csak lezárta a kötelező beszélgetést. Letette a piszkavastat, hátra tette a kezét és felém fordulva lassú léptekkel közeledett. - Gondolom nem kell bemutatnom a következő feladatod tárgyát, a jelentésedben egy igen értékes, nagy darab Oreáról írtál, ami a falon belülre került. - ahogy közel ért teljesen elhalkult, nem mintha eddig hangosan beszélt volna - Derítsd ki, hogy ha létezik, hol van és szerezd meg. Természetesen ez egy nagy feladat, megfelelő diszkréciót és precizitást várok el. Remélem nem kell mondanom, hogy ha kiderül, hogy ebben benne voltam, vagy bármi ilyesmi, az nagyon nagy baj, komoyl következmányekkel - bár majdnem kétszer akkora voltam mint ő, még is úgy nézett ki a szemei alól, mintha lenézne rám. Csak bólintottam, mire ő megveregette a vállamat, megfordult és visszament a tüzet piszkálni. Én kinyitottam a kis ládát, kivettem belőle a zsákot és távoztam.

Gyerekként könnyen jártam a nagy termekben, de mára már az ajtók és csillárok szörnyen zavaróak voltak, főleg az agancsom miatt, amely bár csökevényes volt, de büszkén viseltem. A zsákot nem tettem egyből zsebre, ahogy átkeltem a nagy folyosókon, folyamatosan magamat nyugtatgattam, hogy mire kiérek a hátsó kapun, el tudjam a tenni a zsebembe. Ennyi hosszú év után is megalázó volt egy jómódú embernek a zsoldosa lenni, még ha ez olyan kiváltságokkal is járt, hogy katonai kiképzést kaptam, mint testőr, de a hadseregben nem kellett szolgálnom. A testvéreimmel kaptam tetőt a fejem fölé és ők még az akadémiára is bejuthattak. Én nem. Nekem kellett megteremtenem ennek a lehetőségét, meg hát nem vagyok a tudós típus inkább a tettek Faunja.


Senki sem tartózkodott a házban amikor haza értem. Felkaptam egy falat kenyeret a kenyértartóból, ittam rá egy pohár vizet és e gyors reggeli után megálltam a tükör előtt. Leborotváltam a kevés borostát, hogy az arcom tiszta legyen. Ettem még néhány falatot, de azután jó mélyen a tükörbe néztem és kiöblítettem a számat. Beléptem szobámba és megálltam a tölgyfa szekrényem előtt. Először kinyitottam a bal, azután a jobb ajtaját. Itt csak a felszerelésemet tároltam, amit a pénzes biztosított nekem. Egy bőrből és vászonból készített, fekete ruha, egy erős bőr öv két füstgránáttal és két tőrrel, a szarvamra egy éles ékdísz és egy köpeny kapucnival. Mindent szépen kisimítottam magamon, az öv jó szorosan fogott, ezen volt két kés tartó és egy övtáska a gránátoknak és ahogy a palást beborított, azt is végig simítottam és összehúztam elöl. Óvatosan felvettem a kapucnit, hogy a szarv dísz ne vágja ki. Amikor készen voltam ezzel a rituáléval, elindultam a dolgomra.

Nehéz volt elvegyülnöm a több mint két méteres magasságommal és széles vállaimmal, de nem is volt célom teljesen eltűnni. Voltak akik elbújtak előlem és voltak akik előjöttek nyájasan kedveskedni. Nekik adtam egy két rézpénzt, hogy ha kellene a segítségük. Egyet közülük nyakon csíptem és egy ebéd meghívással üzletre csábítottam. Én nem ettem, csak tekintélyesen a kezemet összekulcsoltan az asztalra támaszkodva fölé magasodtam és figyeltem ahogy eszik. Megvártam amíg befejezi, addig nem is szóltam, nem is sóhajtottam.
- Szóval mit szeretnél főnök? - kérdezte mint egy profi szakember, aki tudja a dolgát.
- Fülest kaptam, hogy a falon belülre érkezett egy nagyon értékes dolog. - egy kétszer megrebbent a szeme, de nem ment el, hát folytattam – Szeretném ha megtudnád, hogy mi az és hol van. 10 ezüst pénzt kapsz előlegnek, kérdezz körbe és fizess le mindenkit. Ha sikerrel jársz, kapsz egy aranyat, ha bármi kiderül, akár az, hogy én kértelek meg… - elharaptam a mondat végét, hogy legyen súlya.
- Csak meghívott egy baráti ebédre… - mondta bólogatva – És édesanyámról kérdezett, illetve arról, hogy, hogy van a feleségem.
- Remek. - mondtam átadtam egy erszényt és felálltam, hogy elhagyjam a fogadót. A pultnál letettem talán több rézpénzt is mint amennyit az étel ért, nem akartam feltűnést kelteni, de meg kellett tartanom a méltóságomat.

Ez volt csak a kezdet. Nem csak hajléktalanokat, de prostituáltakat és fogadósokat is megbíztam a feladattal. „Fog érkezni egy nagy szállítmány tudj meg róla minél többet!” és hasonló mondatokkal, persze nem mondtam el miről is van valójában szó. Meglátogattam egy régi barátomat, aki Alkimistaként keresi a kenyerét. Itt már kevésbé kellett óvatoskodnom, a jobb módú emberek között kicsit jobban el tudtam magam engedni. Mindenki szépen tette a dolgát és nem törődött nagyon a másikkal. Ennek a barátomnak szereztem nemrég kuncsaftokat. A kérdés az volt, hogy a csempészek kinek adják el az árut. Természetesen nem volt kérdés, hogy teljesen mindegy, de mivel befolyást kellett szereznünk alkimistákra, olyan üzleti tervel kellett előállnom, ami bomba biztosan hoz kuncsaftokat. Így amíg a másik alkimista a kérdés ostobaságával törődött, én felvázoltam egy üzleti tervet:

A csempész, behozza az árut, bármennyit hoz, ugyan annyi pénzt kap mint a hét többi napján. Azt, hogy a héten mennyi pénzt kap egy nap, azt az előző heti teljesítmény határozza meg. Így ugyan azt a pénzt kapja meg mint amit megkapna, de egy napra fixen kap összeget. Ő jól jár, mert ha kevesebbet hoz, akkor is kap pénzt, amit elkölthet és az alkimista sem fizet rá. Sőt, ha a csempész nem jelenik meg áruval aznap, akkor pénz az alkimistánál marad.

Ez modell bár meggyőzte a kuncsaftot, de eleinte nem terjedt el annyira. Bár több alkimistának is meséltem erről, mindenki beletette a saját változtatását és természetesen a mi embereink kapták tőlük legjobb árakat. Így kezdődött azzal az alkimistával is, akit most meglátogattam. Nehéz helyzetben volt, de ez az üzlet bevált neki, a forgandó kuncsaftok miatt. Amikor megérkeztem hozzá, kedvesen fogadott.
- Egy teát, esetleg valami erősebbet? Sikerült szereznem egy jó minőségű, aranyló fehérbort, ha érdekel. Száraz, furmint, barikolt. Ez a borász még nem enged az acélhordó csábításának. - mondta teátrálisan, szinte büszkén.
- Elfogadom, köszönöm szépen. - azzal hozott két talpas poharat, és az említett remeket. Ahogy megforgattam a pohárban a nedűt, olajszerűen csorgott vissza néhány erecskében a pohár faláról, így elégedetten kortyoltam bele és csukott szemmel élveztem ahogyan elönti a számat a gyümölcsös, savanykás, testes bor. Egy pillanat az otthon melegéből, egyszerre a fák, a nap szívta szeles domb lejtők, a patak könnyed csobogása jutott eszembe.
- Látom, ízlik. - nevetett kedélyesen.
- Arra nincsenek szavak… - mondtam elégedetten. A bor jó ahhoz, hogy az ember beszélgessen egy kicsit el lazuljon, de közben igényes és erős tudjon maradni. Számomra a bor a béke szimbóluma. Az iszogatás, a bor ízlelgetése és a hétköznapi dolgok megbeszélése következett, a gyermek nevelés nehézségei, pénzügyek és végül a szakmára terelődött a sor.
- Azt rebesgetik, hogy van egy nagy Orea darab ami a falon belülre érkezett. Ha tudsz valamit kérlek szólj.
- Mindenképpen. De légy óvatos. Járt nálam egy négy méter magas Faun, hatalmas agancsokkal. Dús hosszú szakálla volt és egy nagyon furcsa eszköz a hátán. Nem említette a neved, de a szavaiból azt vettem ki, hogy keres téged. Nem üzletelni jött… - elgondolkodtam, hogy láttam-e már, de nem is rémlett. Megfogattam a jó tanácsát, megköszöntem a bort és távoztam.

Minden a helyén volt már csak várnom kellett, hogy mikor fut be valamelyik szál. Három nap múlva a posta ládámban találtam egy összehajtott papír darabot. Gondosan eltettem, hogy amikor mindenki aludni tér, elolvashassam. A gyertya lángja adott nekem fényt:

„Ma érkezett a 345-ös utcába egy különleges küldemény. 346-os utca sarkán egy furcsa csomagolású kis dobozt adtak át egyenesen a kocsmáros kezébe, a rakodáskor.

R.B. - fogadó”

Megnedvesítettem a papírt a nyelvemmel, majd megrágtam és lenyeltem.

Másnap meglátogattam a levélben említett helyet, de nem a felszerelésemben, köznapi ruhában és a testtartásomat megváltoztatva. Föl is vettek rakodó munkásnak amivel bejárást nyertem nem csak pincébe, de a pult mögé is. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem találtam a kis dobozkát, sejtettem, hogy a kocsmáros fent rejtette el, nem láttam semmi gyanúsat, vagy szokatlant, nem adta át senkinek és föl sem ment senki. A munka végeztével a kocsmáros mielőtt bezárta az ajtót belülről, kiment szétnézni, hogy a sarkon nem áll-e valaki, hogy besurranjon. Amikor az ajtó mögé pillantott, könnyű lettem, be libbentem és elbújtam, mind ezt olyan könnyedséggel, mint ahogy egy pixi szeli át a levegőt. Amikor a fogadós aludni tért és már kényelmesen horkolt, előjöttem és szépen lassan az irodája felé vettem az irányt. Ahhoz képest, hogy ez a szegény negyed, a felső szintnek több szobája is volt. Balra mellettem horkolt az öreg kocsmáros az ajtó mögött és előttem résnyire nyitva volt az ajtó a pénzes zsákokhoz. Szinte már túl egyszerűnek tűnt. Ahogy be osontam éreztem, hogy valami nincs rendben. Vissza akartam fordulni, amikor valaki becsukta mögöttem az ajtót.

Négy megtermett verőlegény állt mögöttem, vicsorogva. Az egyiknél balta volt, a másiknál kés, egyetlen szándékkal, hogy itt és most örökre véget vessenek a lábatlankodásomnak. Neki futottam az asztalnak, hogy feldöntsem és mögé ugorjak, de megbotlottam és ráestem a feldőlt asztalra. Éreztem, hogy egy kés meg is karcolt. A balta elől éppen, hogy ki tudtam térni, de már egy szék is az arcomba landolt. Azonnal eleredt az orrom vére és a fejem is zúgott mint a harang, de nem volt mit tennem, össze kellett szednem magamat. Kitértem még egyszer a balta elől és már biztonságban is lettem volna, ha nem rúgnak fejbe. Megnehezítettem magamat, hogy átessek a padlón, hogy aztán mint a pihe földet érjek, de így is eltört néhány csontom, főleg a bordák közül, de a lábam is erősen sajgott és szúrt. Felkeltem és a kijárat felé vettem az irányt, de nem tudtam elérni, mert már hátba is vágtak. Nem csak azt tudták, hogy ki vagyok, de azt is, hogy mi. Ezek teljesen felkészültek. Ideges és dühös lettem a félelemtől, elöntött a méreg. Megfordultam, és a szemükbe néztem. Egy pillanatra meghőköltek. Mielőtt felrázódtak volna a baltáért nyúltam, amelyet olyan nehézre varázsoltam, hogy inkább elengedte, félve a továbbiaktól. Egy kés érkezett oldalról, egy ütés elölről, a negyedik még mindig félve hátra lépett. Fellöktem az előttem lévőt, a balta eredeti tulajdonosát és ahogy rátettem a szerszámot hiába kalimpált, a bordái recsegve törtek szét, a vér hullámai a mélyedésben összecsaptak és a belsőségek darabjai minden irányba szét szálltak. Mosoly ült ki az arcomra. Dermedt csend telepedett a helységre egy pillanat erejéig. Vissza engedtem a balta eredeti súlyát és lendítettem a következő felé. Kezek, fejek és ki tudja milyen belső szervek repültek szana-szét. Amikor feleszméltem, a kocsmárost láttam magam előtt feküdni, ahogy a feleségén keresztül, egy kés mélyen átszúrja a szívét. A kést szinte nem is láttam, csak éreztem a markolatát az asszony hátában, ahol az utolsó levegőket próbálta meg, már csak reflexből venni. Fájt mindenem. Elkezdtem ismét érezni, ahogy vérző sebek csípnek és törött csontok szúrnak.

Tűz ütött ki a kocsmában, de nem érdekelt. Vonszoltam a belem, ahogy csak tudtam. Soha, még akkor sem éreztem a testemet ilyen nehéznek, amikor megnehezítettem. Este volt, az utcán csak néhány koldus lézengett, de a tűzre senki nem figyelt. Orvosra volt szükségem, de ebben a porfészekben egy sem akadt. Gyűlölködő és félelemmel teli arcok néztek vissza, amerre csak néztem. A félelem amit eddig éreztek felém, most rajtam állított zászlót és az ő tekintetükből sütött rám a lenéző nap, ahogy a tűz megvilágította őket. Vivien, akit rég ismertem, oda szaladt és bekísért a bordélyházba, felvitt a szobájába, ahol az ágyra fektetett. Megannyi szívesség után, most ő következett, hogy törlessze az adósságát.

A napok csak teltek, nem történt semmi különös. Alig bírtam beszélni, bár kaptam egy orvost, nem sokat tudott rajtam segíteni, leginkább csak feküdtem, arra gondolva, hogyan kerül a családom az utcára. Vissza gondoltam még arra, amikor árván játszottunk a fák alatt és arról álmodoztunk, hogy egyszer mi is olyan lakomát rendezünk mint a gazdagok és amikor eljött az a tehetős ember, milyen könnyedén feladtam a szabadságot, csak hogy álmokat kergessek. Az ígéret édes méz volt, amit azóta sem láttunk. Öt nap múlva már tudtam beszélni, a hetedik napon fel is tudtam állni. Nem voltam olyan, mint amilyennek kellett volna lennem, de nem maradhattam halott az emberek fülében. Az első dolgom volt, hazamenni. Az utcán óvatosan arcomat eltakarva jártam. Otthon nem volt senki sem, csak a por, a kosz és minden amit hátrahagytak. Megkerestem a ruhámat, felvettem és vissza indultam a porfészekbe.

Nem kellett sokat keresnem, megtaláltam a fickót, aki az infót adta. Mintha mi sem történt volna, „főnöknek” hívott. Nem szorongattam, csak elhívtam oda, ahol megszálltam az utóbbi egy hétben. Leültettem az ágyra és kifaggattam.
- Fogalmam sincs. Nem tudok semmit. - mondta. Kimentem egy seprűért. Amikor visszatértem, még mindig teljesen értetlenül nézett rám.
- Próbáljuk meg újra. - rátettem a seprűt fektetve a lábára és szépen lassan elkezdem növelni a súlyt. Amikor már kellemetlenül belesüllyedt a bőrébe, elkezdett megeredni a nyelve.
- Egy kicsi eldugott kunyhó! Közvetlen a fal mellett! Két szék! Két ember egy nagy asztalnál asztalnál, ők mondták az infót, de nem tudtam, hogy hamis. Esküszöm. Bocsáss meg!
- Jól van… Itt a fizetséged! - egy erőteljes mozdulattal elfektettem az ágyon. Remegve várt, hogy most mi fog következni, nem tudta, hogy örüljön-e vagy ne. A mellkasára tettem az ígért aranyat. Már nyúlt volna érte, de megállítottam. Vivien lefogta a kezeit segítség képen. Az aranyat elkezdtem nehézzé tenni, de nem akartam, hogy el is törje a bordáit, csak, hogy ne kapjon levegőt. Kezem alatt éreztem az erősödő szív verését, éreztem, ahogy a lábaival kapálózik, de az érme túl nehéz volt, hogy akár egy kicsit is megemelje. A szív verése lassulni kezdett, az izmai sem voltak annyira erősek, szépen lassan elernyedtek. Szemei kiguvadtak, ahogy egyre fogyott a levegője. Elkezdett lilulni, a nyelve is kidülledt. Szép lassan teljesen elernyedt. Még egy ideig rajta tartottam az érmét, nehogy véletlen felkeljen amikor elveszem. Elmorzsoltam egy könnycseppet, de többet nem pazaroltam egy árulóra. Viven megkönnyebbülve felsóhajtott.
- A gyilkoláshoz jól értesz… - jegyezte meg, mire én csak horkantottam egyet.
- El kell intéznem ezt a dolgot.
- Ha lehet élve gyere vissza, mert megint volt egy kuncsaft aki keveset fizetett.
- Ha így folytatod még irigyek lesznek. Nem mindenki tud szerezni személyes testőrt.
- Szerezzenek maguknak egy férjet aztán majd meglátjuk…
- Ez rád nem vonatkozik? - csak mosolygott és karjaival átfogott majd erősen megszorított.
- Vigyázz magadra. - mondta halkan, majd elengedett a dolgomra.


Kis faház volt, semmi különös, pont ahogy leírta: egy kicsi öreg kunyhó, amiben nincs más csak két szék és rajta két ember, aki mindig a fejét töri, valami papírok felett. Az ablakok szűkek voltak, gyertyák fénye világított bentről. Óvatosan az ablak alá lopóztam, hogy halljam mit beszélgetnek, de be nem mertem nézni.
- Kétszáz arany. Valakinek nagyon kellhet ez a pixi szállítmány. Biztos, hogy nagy buli lesz ott. - mondta az egyik. Könnyeden beszélt, vidámnak tűnt.
- És megérkezett az arany a Faunért. Heh… Ennyit késni… Egy hét volt kiszámolniuk mennyit ér a szarva nélkül. Fele, de szerintem így is megérte… - mondta a másik öblös mély hangon.
- Nemesek… hagyjuk játszani őket. Amíg a mi kezünkön keresztül mennek át a dolgok, addig nincs gond. És ha nincs bizonyíték, akkor nem is lesz baj. - kopogott az asztalon. Gondolom a levélre gondolt, amellyel a pénzt küldték a fejemért.
- Amíg nem hoznak be hivatalosan. A nagydarabtól viszont félnék, ő nem lesz ennyire könnyű falat és most, ha elkezdődik a behozatal, az a fekete piacnak nagyon nem lesz jó. Főleg, ha jó áron tudják eladni. - mondta ismét az öblös hang.
- Nem aggódnék ezen. Nekik csak pénzel lehet fizetni, nekünk szolgálatokkal is… - kuncogott.
- És nem félsz, hogy egyszer eljönnek értünk is?
- Amíg a mi kezünk alatt folynak át a dolgok, addig nincs baj és mivel mi vagyunk a legjobb kereskedők a koszfészekben, egy ideig nem is lesz gondunk. Aki meg a helyünkre tudna jönni elintézzük. Ne félj. - az utolsó mondatot furcsán mondta. Gyengéden, fájdalmasan, nehéz volt felfognom mert nem hallottam vagy láttam még ilyet. Éreztem, hogy itt az én időm. Előkaptam a két késemet, belöktem az ajtót és nekik ugrottam. A meglepetéstől annyira meg ijedtek, hogy mozdulni sem tudtak, nekem meg alig volt két lépés, hogy elég közel legyek. Hamar folyni kezdett a vérük és nem szenvedtek sokáig, szíven találtam őket szerencséjükre, még ha nem is így terveztem. Kicsit csalódtam is magamban, de örültem, hogy ennyivel vége.

Az asztalon megtaláltam a levelet amely a fejemet kéri. Nem csak, hogy beigazolódott ez az elméletem, de most már terhelő bizonyítékom is volt rá: A halálomat egy nemes rendelte el. Felismertem a papír minőségét és a szaga is egészen más volt, mint a többinek. A kézírás szép volt és szépen is fogalmazott az író. Tudtam, hogy nem az én gazdagom. A levelet eltettem biztos helyre.

A csatorna nem volt messze ahhoz, hogy elhurcoljam a tetemeket, de így sem volt egyszerű a dolgom. Mielőtt az elsőt bedobtam volna, röfögést hallottam az egyik kis utcából. Nem is csak egy disznóét. Valahonnan megszökhettek, mert egy két disznónál nem nagyon tartottak többet, már ha volt miből. Nem üldözte őket senki, nyugodtan turkálták a földet élelem után kutatva. Nekem több sem kellett, a késekkel leszaggattam a ruhát a hullákról, a többit pedig a malacokra bíztam. Nem sokat gondolkodtak a dolgon, szinte ugrottak a friss húsra. Meg sem fordultam még, már hallottam a csámcsogást.


Visszatértem a nemes úrhoz. Elmeséltem neki a történetemet. Készen álltam arra, hogy meg fog ölni, mint egy hasztalan jószágot. Ahogy közeledett semmit mondó, fölényeskedő tekintetével, úgy adtam fel az életet, de a végén megölelt. Amikor elengedett, csettintett a szolgáknak:
- Hozzatok friss ételt, hozzátok fel a legjobbik vörösboromat, hozzatok prémet! Gyorsan gyorsan! - tapsolt is a kezével. Teljesen meglepődtem. Olyan dolgot láttam rajta, amit még soha. Álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha látok mosolyt egy nemes arcán. Értetlenül álltam, de ő leültetett.
- Nos, férfivá értél… - mondta magához képest egészen izgatottan. - Örülök, hogy egy darabban látlak. Innentől fogva nehezebb lesz a dolgod, de a béred is megnövelem. Megosztom veled azt amit meg kell osztanom, de továbbra is elvárom a hűségedet és a cselekvő képességedet. - Bólintottam. Nem tudtam megszólalni, de nem is kellett, mintha pontosan tudná, milyen helyzetbe keveredtem. Elővettem a levelet. Letettem az asztalra. Zavartan nézte, aztán felvette, kinyitotta, elolvasta és eltette a felső ruhája belső zsebébe.
- Ezzel most ne törődj. - mondta.

Már pirkadt, amikor befejeztem a reggelimet. Nagyuram megengedte, hogy aludjak egy keveset, aztán hazamentem. Amikor kinyitottam az ajtót, megtorpantam. A húgom csillogó szemekkel és izgalommal nézett rám, a nővérem aggódó tekintettel, az idegen, nagy aganccsal, hosszú, dús szakállal és egy furcsa eszközzel a hátán, nem nézett rám, csak elém. Dermedtségemből a húgom lelkes karon fogása ébresztett fel.
- Végre, végre, végre! Tudtam, tudtam, tudtam! - lelkesen ugrált körülöttem, mint táncosok a tűz körül – Ma én leszek a legjobb! - mondta, adott egy puszit az arcomra, felkapta a táskáját és elszelelt.
- Köszönöm, hogy meglátogatott. - mondta a nővérem az idegennek, felállt és ő is távozott, de még egy aggódó pillantást vetett rám. Tudtam, hogy örül, de mivel nem értett egyet az életformámmal és vitatkozni sem akart volt közöttünk egy hideg távolság.

Ketten maradtunk az idegennel, aki most felállt és egyenesen a szemembe nézett.
- Mit szeretnél? - kérdeztem tőle feszülten.
- Nos, ha eddig nem volt neved az alvilágban, most már biztosan van. Hektor. Azért kerestelek meg téged, mert a helyzet amiben vagy, fel fog téged emészteni. És hidd el, tudom milyen helyzetben vagy, én is ebben voltam és nem kell elfogadnod az ajánlatomat, de hallgass meg.
- Hallgatlak.
- Tudom, hogy egy nemes használ téged a jobb kezének, hogy befolyást nyerjen az alvilágban, de zavarod egy másik üzleteit. Átirányítani egy-egy árut a rossz helyre az egy dolog, de üzleteteket kötöttél az elmúlt időszakban ami sok kuncsaftot vesz el másoktól. Nagyon sok pénzbe került helyre hozni a kárt amit csináltál, vissza fordítani már nem lehet. Nem azt akarom, hogy ne csináld, azt akarom, hogy nekem csináld. A két vámos akit megöltél, nem lesz probléma a helyükbe lépek, de amit teszel, amit csinálsz, jelentsd nekem. És nem csak a bevétel felét ígérem neked, de azt is, hogy mi uraljuk majd a piacot és ha miénk lesz a piac, megdöntjük a nemesek rendszerét és ha azt megdöntjük, minden piacot mi fogunk uralni. Mit szólsz hozzá? -kérdezte végül.
- Mi van ha nemet mondok?
- Ismerem kuncsaftjaidat és a megbízottjaidat és hidd el lenne egy vissza utasíthatatlan ajánlatom a számukra... - láttam a szemében, hogy nem viccel, de túl sok volt mindezt eltenni egyszerre. Kinyújtottam a kezemet, amit meg is fogott.
- 50% és csak a piacon keresztül tesszük amit teszünk, amint valaki veszélybe kerül, vissza lépünk.
- Én nem tudok kit elveszíteni… - mondta, azzal elindult az ajtón kifelé. Mielőtt kiért volna még utána fordultam.
- Azt modntad, hogy ugyan abban a helyzetben voltál. Most már miért nem vagy?
- Mert a nemes aki befogadott meghalt. Az én kezem által. Ha kellek, tudod hol találsz meg. -mondta azzal lelépett.

Lerogytam a székre. Két tűz között voltam, sarokba szorítva. Ezzel a munkával elárulom a nemest, aki pénzel és eltart, vagy elárulom őt és ki tudja milyen bajt hozok még a fejemre, aki nem csak ismer mint Faunt, de ismeri a kuncsaftjaimat. A szerződés, amelyre olyan büszke voltam, most engem fog porrá törni. Olyan kutyaszorítóban éreztem magam, mint amikor négyen álltak körbe. Nevettem. Kacagtam ahogy csak a torkomon kifért. Most megcsináltam. De jó lenne felkötni magam, de akkor meg a testvéreimnek nem lesz semmije. Aznap álomba nevettem magamat.

   
   

Elfogadva

Nehéz lehet két tűz közé ragadni, de érdekelne, hogy vajon tényleg csak az érdek tart a nemesed mellett? Kivágod magad a kutyaszorítóból, vagy maradsz kettős ügynök, esetleg beköpöd az összeesküvőket? Lehet neked sem feltétlenül lenne rossz ha megváltozna a rendszer a Birodalomban és nem lennél ennyire kiszolgáltatva egy embernek... Kíváncsi leszek, hogyan folytatódik Hektor története.


Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.