Pisztoly és Töltény - Hektor Dunn & Calliope Evenstar

   
A legjobb helyzet számomra az, ha mindkét felettesemnek ugyan az az üzlet jön jól. És még esett is az eső. A porfészek most kevésbé volt porfészek, inkább ténylegesen sötét volt és komor. Agyagos utcái teli voltak vízzel, ezért vastag bőr csizmát vettem, ami ráadásul jól belekapaszkodott a talajba. A szörnyű villámok csapkodásának fényében a csalók és hamiskártyások arca tűnt fel nagyon ahogy prédáikat lesték egy-egy utca sarkon. A kocka vetés nekem is egy kedvenc sportom, de a nemes leszoktatott róla amikor a városba hurcolt. Az emberek félre néztek amikor megláttak, magukra húzták a kapucniukat. Egy tölgyfa ajtót kerestem, most teljes felszerelésemben. Az ajtó előtt négy jól megtermett, vállas, fiatal ember állt, akik már akkor elkezdtek méregetni, amikor az utca végéről megláttak közeledni. Nem álltam meg előttük, nem velük volt dolgom. Az egyikük utánam ugrott és az arcomba mászott:
- És miért szeretnél te bemenni ha szabad kérdeznem, jó uram. - sziszegte a fülembe. Rezzenéstelenül válaszoltam
- Üzletem van vele, a nevem Hektor és ha valami nem tetszik akkor kénytelen leszel lenyelni, vagy a disznók között végzed. - a feje teljesen elvörösödött, de talán tényleg hallotta a nevemet, mert elengedett. Bent a szobában ropogott a tűz és még egy ficsút állt előttem, igaz az ő külleme már sokkal megnyerőbb volt: szép ruha, egyenes testartás, villogó szemek. Nem néztem a szemébe, csak elsóhajtottam magam.
- Az ezüst kezűhöz jöttem. Van pénzem és egy jó ajánlatom. - mondtam lazán mint aki csak arra vár, hogy be engedjék, de a komornyik szerű nyúlánk alak, kihúzta magát és kimutatta magán, hogy mennyire ideges, szigorú szemekkel rámnézett.
- Sajnálom nem fogad most ügyfeleket. Kérem távozzon. - modnta nyugodtan.
- Tudom, hogy az áruja egy nagy orea és, hogy nem akarja eladni akárkinek és én nem csak akárki vagyok. Vannak partnereim, pénzem és tudom, hogy ha lenne már vevője, akkor ez a fülembe se jut, vagy a közelben üti nyélbe az üzletet. Szóval hagyhatjuk a mellé beszélést és engedjen be, mert kevés az időm és ha nem itt teszem le a pénzt akkor máshol. - még mindig nem néztem rá, de láttam, hogy nyel egyet.
- Jól van uram, ha ennyire erőszakos, akkor győződjön meg róla maga. Itt várjon. - mondta, azzal hátat fordított és eltűnt egy ajtó mögött, ahonnan fény szűrődött ki. Halk szóváltások hallatszottak ki, de nem értettem őket. Rövid idő után megjelent a nyúlánk test az ajtóban, kilépett és már akarta mutatni a karjával, hogy bemehetek, de én nem vártam meg.

A szobában ott ült az ezüst kezű az asztala mögött, amit pénzes zsákok papír halmok és tinta tartók boríttotak. Szép ruhája volt, mint egy tizedesnek vagy más magasrangú katonáknak. Mellette két tanácsadója, szintén szépen öltözve. Az egyiküket felismertem, mert régi cimborám volt, akinek segítettem felállni egy adósságból. A tüzet bámulta, majd amikor az asztalhoz léptem lassan rámnézett, de nem fordult felém, továbbra is kezével támasztotta a fejét a széken.
- Mit szeretne?- kérdezte unottan. Elővettem egy pénzzel teli zsákot, amiben súlyra volt tíz de akár húsz arany is. Az asztalra tettem és vártam a válaszát. - Ennél többér el tudom adni a fal túlsó oldalán.
- Ez csak a kezdet. Van még ebből, ha láthatom az árut. Aztán alkudozhatunk. - ekkor felnevetett, amit rossz néven vettem.
- Jól van. Tetszik a hozzáállásod. De sajnos nem alkalmi vevőt keresek és ha tényleg feneketlen kút vagy, akkor áll mögötted egy nemes. Megbízhatónak tűnsz, egyenesnek és erősnek, amire szükségem is van, de nekem folyamatos bevétel forrás kell, amiben nincs nemesi kéz. Ha ezt meg tudod adni, akkor tiéd az áru. - mondta most már energikusan nem támasztva a fejét. Felpattant a székől, a szekrényhez lépett, kinyitotta és kivett belőle egy zsákot. Bele ejtette azt ami a zsákban volt a kezébe és a tenyerét feltartva felém fordult. Hatalmas orea volt, majdnem, hogy alig fért el a tenyerén. Még úgy is gyönyörű volt, hogy nem volt megmunkálva. Kicsit tartotta aztán vissza tette.
- Ha jól tudom ismeritek egymást. Kísérd ki kérlek - mondta a az egyik tanácsadójának.
     
Kint megfogta a vállamat.
- Remélem, hogy sikerül... - mondta aggódva - Aki ma az oreát birtokolja, a piacot birtokolja és nem hiszem, hogy ő egy annyira kezes bárány lenne, mint amennyire mutatja magát. Ha tehetné a gatyádat is levetetné veled és hidd el nincs olyan feneketlen kút amit ne tudna kiüríteni.
- És miért nincs még a nemesek között?
- Mert nem érdekelt benne... - mondta szépen lassan, hogy vegyem a lapot, mert nem mondhat többet. Egy ideig beszélgettünk, hogy hogyan is mennek a dolgok, család, gyermek, üzletek iylesmi. Amikor elbúcsúztunk, kezet ráztunk. Ő vissza ment, én meg ahogy megfordultam láttam, ahogy egy gyönyörű éj tündér jön ki. Hirtelen nem tudtam, hogy üzlet miatt, vagy csak éppen mostanra volt hozva egy prodtituált, hogy legyenek tökei a komornyikank, de a járásából és a tartásából hamar rájöttem, hogy ő is üzletelni jött. Egy kicsit megilyedtem, de nem féltem, mert most ráztam kezet a főnök egyik emberével, ami azt jelenti, ha neki nem siekrült meggyőznie ide fog jönni.

× Pisztoly és Töltény ×

Calliope & Hektor

Ritka volt az, hogy egy tárgyalás rosszul menjen, bár itt számítottam rá, hogy így lesz. Az Ezüst Kezű régi ellenfelem volt, az emberei rendszeresen vegzálták a futáraimat, nem tetszett neki, hogy az ő területein is árulunk, de neki nem volt saját Konyhája, én pedig nem szóltam bele a csempészáru elosztásába, ez szerintem így volt fair. A probléma abból adódott, hogy ő nem hitte el, hogy a futáraim tényleg csak drogot terjesztettek, mást nem, neki viszont néha jól jöttek volna a szolgálataik, amit viszont én határozottan megtiltottam ezeknek a kölyköknek. Gondolhatnánk, hogy azért, mert féltettem őket, nehogy véletlenül valami túl nagyba tenyereljenek bele, de az igazság inkább az volt, hogy biztonsági rést láttam ezekben a kettős-ügynök palántákban.
A Sötét Negyedben senki sem bízott igazán a másikban, a bandavezérek egymásban pedig még kevésbé. Egyedül Matty volt a kivétel, aki valamiért engem tisztelt meg azzal, hogy beavatott az őrült terveibe, és hogy ő viszont megbízott abban, hogy én tényleg csak annyit tettem és úgy, ahogyan azt megmondtam, tegyek akár rosszat akár jót. Ráadásul a legutóbbi húzása, miszerint elterjesztette az egész negyedben és azon túl is, hogy háborúban álltunk kockázatos volt mindkettőnknek, és mégis meglépte. Reméltem, hogy ő is ugyanolyan rosszban volt az Ezüst Kezűvel, mint én, és most ezt a látszólagos „az ellenségem ellensége a barátom” helyzetet még az előnyömre fordíthattam…
… volna.
Ha bejutottam volna egyáltalán a férfihoz.
Felmerülhet ezen a pontos a kérdés, hogy mi a francot akartam én az Ezüst Kezűtől, és miért tipegtem át a Sötét Negyeden a fekete magas sarkú bőrcsizmámban, amit egyáltalán nem ezekre az utcákra terveztek? Amikor elterjedt a pletyka, hogy rátette a kezét egy nagyobb darab orea tömbre, akkor biztosan sokan megkeresték pénzzel, ajánlatokkal, fenyegetésekkel… Ebben a nyomorult városban mindenkinek ez a kristály kellett, és ez alól én sem voltam kivétel. Hogy mit akartam vele kezdeni, arra rengeteg ötletem volt, több, mint amit hirtelen fel tudtam volna sorolni, és reménykedtem benne, hogy képes leszek olyasmit adni az Ezüst Kezűnek cserébe a pénzen túl is, ami talán meggyőzheti. Viszont vagy elkeveredtek a leveleim az ajánlatok áradatában, vagy egyenesen ignorálta őket, és úgy volt vele, hogy bármit ajánlok, az őt nem érdekli, csak mert tőlem van. Ezért jöttem személyesen, remélve, hogy ez elég motiváló lesz. Az embereimet három utcával odébb hagytam, feltett kézzel, békével léptem át a képzeletbeli határt, már csak egy fehér zászló hiányzott, és még át is jutottam a tölgyfaajtón, ami a főhadiszállásukat választotta el a koszos utcáktól, de annál beljebb nem.
Az emberei világosan közölték, hogy az Ezüst Kezű nem fog fogadni, nem akar tárgyalni, főleg az oreájáról nem, ami nem is létezik – természetesen – és örüljek egyáltalán, hogy élve elhagyhatom ezt a házat. Könyörögtem, fenyegetőztem, vagdalkoztam, ajánlatokat durrogtattam, mindhiába. Végül, csak hogy legalább némi méltóságomat megőrizzem, úgy döntöttem, hogy vagy visszajövök később, vagy más utakat kellett keresnem.
Ahogy kiléptem az ajtón rágyújtottam egy cigarettára, és mérgesen fújtam ki a füstöt a nedves, de az ízlésemnek már túl hideg levegőbe. Ahogy körbenéztem, megismertem a bandavezér intézőjét, ahogyan egy feltűnően magas férfival beszélgetett, majd elköszönt, és mellettem ellépve tért vissza a házba. Az intézőt ismertem, látásból és hírből legalább, ez kötelező volt az én szakmámban, a másik fickót viszont nem.
Hát, valahol el kellett kezdeni a tapogatózást, a szó teljesen képletes értelmében.
– Maga sem tűnik úgy, mintha több sikerrel járt volna odabent mint én. – jegyeztem meg, mikor odaléptem hozzá, majd elővettem a cigaretta-tartóm és felé nyújtottam. Békepipának kevés volt, de legalább egyértelművé tette a barátságos szándékot. Közelebbről már egyértelmű volt, hogy a férfi faun volt. Meg kellett volna lepődnöm, de nemrég kiraboltam eggyel egy bankot, és el kellett ismernem, hogy a képességeik rendkívül hasznosak voltak a nyers erejükön túl is. Nekem sem jött volna rosszul. - Melyik banda megbízásából van itt? – kérdeztem.

Ahogyan a dohányt elém tolta elvettem egyet. Nem szoktam ijesfajta dolgokhoz nyúlni, nem az én stílusom, de sokan így fejezik ki a közeledésüket és ez hozzá szoktatott a dolgokhoz. Tüzem nem igazán volt, kértem tőle udvariasan. Nem volt értelme tagadnom, hogy sikertelen voltam, mert akár még kapóra is jöhetett a dolog. Nem akartam túl könnyen adni magam, ennyit tudott, ennyit tudhat is. Néhány kezdő füsteregetés után egy jó mélyet szívtam, amit szépen lassan engedtem ki az orromon keresztül tekintéjt parancsolóan.
- Mi magunkat a Hatalmasoknak nevezzük, de nem igazán bandának, inkább üzletembereknek nevezném magunkat. - mi nem vettünk részt a bandaháborúkba és ezt a nagydarab meg is akarta így tartani. Nekünk a hatalom és a pénz többet jelentett. És a nemeseknek is akiknek dolgoztunk. Magamtól eltartva a dohányt gyengéden megpöcköltem - És maga kicsoda? Mit akar az Ezüsttől? - kérdeztem ahogy ismét beleszívtam egyet a dohányba. Szándékosan becéztem az ezüstkezűt, mintha csak pajtások lennénk.

× Pisztoly és Töltény ×

Calliope & Hektor

Hatalmasok. Az egészen biztos, hogy ez hatalmas önbizalomról árulkodott, de a nagy arc jobban fáj, amikor pofára esik, ahogyan az a bizonyos hatalmas egó is sokkal sérülékenyebb, mint azoké, akik nem gondolnak túl sokat magukról. Viszont itt a Sötét Negyedben szerettek a csoportosulások hivalkodó neveket aggatni magukra, bár inkább állatokról szerették elnevezni magukat. Patkányok, Varjúláb, vagy én a Csalogány névvel – bár ez csak az én nevem volt nem a Konyháé -, de voltak olyan renitensek, mint az Ezüst Kezű, és ezek szerint a Hatalmasok. Ami jobban aggasztott az az volt, hogy most hallottam róluk először. Vagy teljesen újak voltak ezen a játéktéren, vagy eddig nem itt tevékenykedtek, és ha az utóbbi, az igencsak aggasztó volt.
– Szóval üzletemberek. Milyen üzletekben utaznak? – ez utóbbi megnevezés kevésbé volt meglepő. Akik azt akarták mutatni, hogy jobbak, nagyobbak a helyi bandáknál, vagy derogált nekik a bandavezér és a gengszter kifejezés, azok előszeretettel hívták magukat üzletembereknek. Ez a lényegen nem változtatott persze, bármilyen csoportosulás, akik a többiek ellen volt, vagy szövetségre lépett, volt tevékenységük, voltak pribékjeik és egy vezérük, az valójában banda volt, mondjanak bármit.
Vállat vontam a kérdésre, hogy én mit akartam az Ezüst Kezűtől, akit ez a faun úgy becézett, mintha ivócimborák lettek volna, bár akkor bent kellett volna lennie, nem itt ebben a csodálatos Estrance-i időben. Mindenesetre, ha jóban voltak, az még a hasznomra válhatott.
– Amit mindenki más is mostanában. Elterjedt a pletyka, hogy az a bizonyos Ezüst Kéz most egy orea tömbön pihen, és mindenki azt hiszi, hogy jobb gazdája volna az ásványnak is, meg a pénznek is, amit érte adnának. Gondoltam beállok a sorba, hátha érdekli, amit ajánlani tudok, ha már szomszédok vagyunk idelent, de el se jutottam odáig, hogy felvázoljam mi mindent adhatnék az oreájáért. Pedig jól járna. – mondtam, mintha mindez csak valami egyszerű kis csecsebecséről szólt volna, aminek nem volt tétje. Mélyet szívtam a cigarettámból ismét, de közben jégszínű szemem a férfira tévedt, hogy vajon hogy reagál rá, hogy ennyire lazán voltam vele ennyire őszinte egy ekkora dologban.

   
     A kérdésére nem válaszoltam, csak mélyen a szemébe néztem, mintha azt kérdezném, hogy "Milyenekben nem?", vagy, hogy egyálltalán ki tesz fel egy ilyen kérdést. Nem is feltétlenül értettem, hogy mit is szeretne ezzel, mert aki bármit is szeretne üzletelni a Fekete negyedben, annak ismernie kell mivel is lehet üzletelni és aki üzletel mindennel üzletel. Bár lehetséges, hogy ez csak az én nézőpontom volt a magaslatokból és valaki aki mélyből jöhetett, máshogyan látja ezt a helyzetet.

     Válaszára viszont majdnem elnevettem magamat. Szerencsére egy arcizmom sem rándult, elkerekedő szemeimen kívül, ami gyorsan vissza is ugrott a heylére. Egy pillanatra megálltam és mélyet szívtam a dohányba, hogy az felparázslott.
     - Nem sértésből, de mit szeretett volna ajánlani neki? Pénzt? Területet? Biztonságot? Mindegyike meg van az Ezüst Kezűnek. Sokan azt gondolják, hogy a pénz ami az embereknek kell. Persze sokat nem tévednek... - haraptam el a mondat végét, csak, hogy elhúzzam a mézes madzagot. Jó üzletet szagoltam a levegőben.

   

× Pisztoly és Töltény ×

Calliope & Hektor

A jelentőségteljes bámulásra én is megemeltem a szemöldököm. Talán fiatal koromban meg lehetett volna ezzel ijeszteni, de azóta már túl sok mindent láttam és túl sok kemény fickó hitte azt, hogy ezzel sarokba szoríthat, vagy megfenyegethet, hogy tudjam hol a helyem. Tudtam, hol volt a helyem, és ezzel a reakcióval a faun egyáltalán nem nyűgözött le. Viszont így már abban is biztos voltam, hogy neki fogalma sem volt, hogy én ki voltam. Vagy új volt itt, vagy egyáltalán nem volt a környékre valósi.
- Mi van, már kérdezni se lehet? – kérdeztem vissza teljes lelki nyugalommal. Minden bandának, vagy ha valaki nem szerette ezt a szót nevezhettük nagyon kegyesen „üzleti társulásnak” is, meg volt a maga profilja. Voltak csempészek, voltak droglaborok, voltak akik védelmi pénzekből éltek, voltak a bordélyok a stricikkel, fegyverkereskedők, tolvajon, meg amit az ember el tudott képzelni, és csak kevesen voltak akik kettőnél több dologgal foglalkoztak egyszerre. Leginkább senki. Mondhatni a békés együttélés miatt, de azért is, mert nem lehetett mindenki mindenben szakértő. Jobban jövedelmezett így, és hogyha több csapat tudott megférni egymás mellett anélkül, hogy beleköptek egymás levesébe, akkor kevesebben voltak az özvegyek, az árvák, meg az utcákon heverő hullák is. Aki nem így gondolta annak rövid úton elvágták a torkát. Vagy megmérgezték. Megmérgeztem, valljuk be, vagy más valamivel, amit tőlem vett. Még az északi nagy társaságoknak is megvolt a maguk profilja. Persze megeshetett, hogy faunk hősünk olyan titokzatos volt, hogy valóban nem akarta elárulni kinek dolgozott, megeshetett.
Én ennél nyíltabb voltam, legalábbis most nem állt érdekemben titkolózni.
- Egy lehetőséget, hogy bővítse az érdekeltségeit olyan területeken is, ahova eddig nem engedtem be. Mondjuk úgy az elmúlt tíz évben. És lehet az emberei is nyugodtabban aludnának éjszaka, ha a jó oldalán tudna nem a riválisaként, és neki se kellene minden italt és ételt megkóstoltatnia valaki mással mielőtt magához veszi. – villant a szemem a férfira a cigaretta hirtelen felparázsló fényében. – Pontosan tudom mije van, noha afelől csak találgatok, hogy mit akar ténylegesen. De ha már van egy ajánlat, akkor legalább elkezdhettünk volna alkudozni. Kivéve persze, ha már üzletet kötött valaki mással, de gondolom, ha maga több sikerrel járt volna akkor most nem állna kint ebben a csodás időben.
Mintha egy ponton kérdezte volna hogy ki vagyok… de ha ezekből nem jött még rá, akkor talán a nevem sem mondott volna neki sokkal többet, és ő sem sietett a bemutatkozással, így maximum visszatérünk rá, ha már nagyon kellemetlen lesz.

Kérdésére alázatosan válaszoltam:
- Természetesen de igen, de váratlanul ért egy kicsit, meg nem akarom untatni. Álltalában a beérkező Orea értékesítésével és megfelelő helyre való eljutásával foglalatoskodom.

Ekkor egy pillanatra meghükkentem, hirtelen több lett ő annál, mint egy egszerű járókelő. Erőt éreztem benne, erőt, ami jól jön és nem szabad veszni hagyni. Ez volt az a pillanat amikor tudtam, hogy őrá van szükségem, de nem tudtam mivel vehetném meg, hogy azzal én is jól járjak. Nem akartam nagyon felpiszkálni, de kellett a lendülete.

- A nevem Hektor Dunn. - nyújtottam a kezemet felé határozottan felé fordulva. - Örömömre szolgálna, ha üzletet kötnénk.
     
Az Ezüst Kezű a nevét a polgári származásáról kapta, nem verte fogához a garast a családja, több ezüst pénz forhott a kezükben mint arany. Éppen ezért amikor bejuthatott volna a köreikbe, ezzel a günynévvel illették. Semmi nem jár a fejében, csak az, hogy több pénze legyen mint akármelyik nemesnek, ami persze nem lenne szükséges, de talán nem ez az egyetlen bosszúvágy ami hajtja. Az itteniek persze úgy tudják, hogy a bársonyos még is igen kemény és rendre parancsoló ökle az amiről a nevét kapta.
     
- Ha akkora a hatalma, mint mondja jó sok pénze lehet, amire nekem szükségem lenne. Az Ezüst pénzt szeretne, biztonságos forrásból. Elvezetni nem tudom hozzá, de biztosíthatom a jó kapcsolatot és a bizalmat... - elhalkultam, a kezemt még erre nem nyújtottam, mert neki kellett rákérdeznie a fizetségre.

× Pisztoly & Töltény ×

Callie & Hektor

Mindig azt hittem, hogy az orea értékesítése, a bányászattól az alkimistákhoz való eljuttatásig a nagykutyák üzlete, az északi nemesek játéka. Itt a Sötét negyedben a legtöbben még csak nem is láttak oreát, sem olyan varázstárgyakat, amik az ötvözetéből készültek. Még mindig nem tudtam Miss Nae-nak volt-e igaza, aki azt vallotta, hogy ez mindenkit megilletne, mert segítene kiaknázni az emberekben rejlő lehetőségeket, vagy nekem, a saját tapasztalataimnak, amik azt mondták, hogy aki elég erős volt és elég kitartó, az úgyis kikaparta magának a gesztenyét, a gyengék pedig így jártak. Farkastörvények, ha úgy tetszett. Az viszont, hogy a faun ilyen foglalkozással itt volt lent a Sötét negyedben, hogy az Ezüst Kezűvel üzleteljen, az olyan összefüggéseket sejttetett, amelyek eddig rejtve voltak a szemem elől. És ez cseppet sem tetszett. Még ha nem is akartam minden fajta üzletbe belefolyni, tudni azért akartam róluk. Ráadásul így az is értelmet nyert, hogy a férfi mit keresett itt.
- Calliope Evenstar. – fogadtam el a kinyújtott kezet. Ha üzletet akart velem kötni, akkor eszerint viszont ő sem járt több sikerrel az Ezüstnél, mint én, viszont biztos, hogy ő is az oreáért jött. Mi másért jött volna. De ha egyedül nem boldogult egyikünk sem, akkor legalább érdemes volt meghallgatni azt a bizonyos ajánlatot.
Még sosem fogalmaztak úgy, hogy nekem nagy lenne a hatalmam, és nem is gondoltam így rá sosem. Csak egy drogkonyha voltunk, de belegondolva, az alapján, amit csak ilyen természetes lazasággal felvázoltam a faunnak – Mr. Dunnak – én is nagy hatalmúnak gondoltam volna magam. Még ízlelgetnem kellett ezt a tényt. Ahogyan magát az ajánlatot is.
- Tehát ha jól értem, én adjam oda az összeget magának, ön megköti az üzletet és utána nekem adja a nyers orea tömböt? Megegyezhetünk abban, hogy leszed magának a pénzből egy tisztességes hasznot, amiről én nem kérdezősködök, amennyiben az össz-ára ennek az kis akciónak még reális marad. – tetszett az összekötő gondolata, és hogy én esetlen így névtelen maradhattam és fenntarthattam az Ezüstkezűvel szemben a jelenlegi intézkedéseimet, az orea pedig mégis az én zsebembe vándorol végül. Viszont, ha Mr. Dunn megbízóinak is az orea maga volt a lényeg, akkor ehhez az kellett, hogy nekik a faun azt mondja, hogy kudarcot vallott a tárgyalások során, esetleg, hogy a bandavezér már eladta valaki másnak az oreát. Arról nem kell tudnia senkinek, hogy ő közben végzett egy kis fusimunkát saját zsebre. A legtöbb ember a sötét negyedben elfogadta volna az ajánlatot, de valaki, aki északiaknak dolgozott… magam is kíváncsi voltam rá.

     Tetszett a neve, hallottam is egyszer kétszer, de nem reagáltam túlságosan túl. Mindig amikor megemlítették tiszteltem amit el tudott érni és jó érzés volt, hogy össze futottam vele. Nem feltétlenül akartam vele üzletelni, de úgy éreztem ez egy jó kapcsolat megalapozása lehetne.
     
     Örültem, hogy rá tudtam tapintani az üzletre, de nem erre a válaszra vártam. Rögtön rátérni, hogy vajon a másiknak mire van szüksége veszélyes és nekem is kicsit falba ütközés volt. Megértettem, hogy az Ezüst kezű miért is nem fogadta, bár nekem is erősnek kellett lennem. Jó volt, hogy nem küldtem egyenesen hozzá, de mivel az orea még nem volt az enyém, ezért még nem nyújtottam a kezemet.
- Ez szépen és jól hangzik, de van egy feltételem. Elővásárlási jogot kérnék az oreára, tisztítva vagy tisztítatlanul. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy minden oreáját meg szeretném venni, de biztosan lesz olyan áru, amire nekem is szükségem lesz, de azokon kívül természetesen megelékszem a bevétel egy részével, ha ez önnek is megfelel. - mondtam szépen nyugodtan, igyekeztem megtartani nyitotságomat, de egy pilanatra éreztem a levegőben a feszültséget, mert ha ez az üzlet beválik, akkor az egy virágzó üzlet lenne, de ha nem, akkor az ellenségemmé válik, amit nem szerttem volna.

   

× Pisztoly és Töltény ×

Callie & Hektor

Persze, hogy az egész nem volt ennyire egyszerű, miért is lett volna az? Túlságosan jól hangzott, hogy csak úgy az ölembe hullik egy közvetítő, akinek a segítségével mindenki jól jár – csak esetleg Mr. Dunn munkáltatója nem, de ő nem volt itt épp – én megkapom az oreát, az Ezüst Kezű a pénzét, a faun zsebre tesz némi jutalékot, és megyünk is haza. De természetesen nem léteztek csodák, és még sosem volt olyan, hogy Sinan hatalmas bölcsességében csak úgy adott volna valamit.
- Ha elővásárlási jogot akar, vagyis végső soron magának is az orea kellene, vagy annak, akinek dolgozik, akkor miért nem veszik meg rögtön? Túl magas árat kért az a kurafi? Mennyit? – ha orea kereskedéssel foglalkoztak, de nem tudták megfizetni ezt a tömböt, akkor egyáltalán nem volt biztos, hogy nekem volt rá annyi pénzem. Sok volt, és még több volt ami az üzletben forgott, ahonnan azért tudtam kivenni, de volt az az ár, amit egyszerűen már nem akartam megadni érte. Más eshetőséget nem tudtam viszont elképzelni, ha Mr. Dunn be tudott menni, tudott beszélni a férfival, és mégsem tudtak megalkudni, de igazán érdekelt volna.
- Még nem tudom, hogy később el akarom-e adni. Hosszú távú befektetésnek mindenképp jó volna, és itt ötven-száz években gondolkozok, de sokkal inkább el tudom most képzelni, hogy megcsináltatok belőle néhány elképzelést egy alkimistával. Viszont ha tényleg akkora az a tömb, mint amit pletykálnak, akkor az is lehet, hogy megosztozunk rajta mondjuk… adok maguknak húsz százalékot a feldolgozatlan anyagból. – én többet kértem volna a helyében, de valahol el kellett kezdeni az alkudozást, ez már csak így ment. Negyven százaléknál többet egészen biztos nem voltam hajlandó adni, de az alatt még mondjuk úgy, hogy rugalmas voltam. - Persze a maga helyében, már ha van annyi ideje, tényleg várnék nagyjából egy évszázadot vagy kettőt, addig betenném egy széfbe, addigra az orea újra hiánycikk lesz és tízszer annyiért lehet majd eladni, mint amennyiért most veszi. – vontam vállat. Persze a Sötét negyed nem volt életbiztosítás, itt ritkán halt bárki természetes halált, leszámítva a hibrideket, de ők egyébként is kérészéletűek voltak, még az emberekhez képest is.

     Gyorsan váltottunk üzleti partnerekből egymást kifosztani vágyó ellenfelekké, aminek nem örültem. Ha rögötn vissza mondtam volna az ajánlatot, örök ellenséget csináltam volna magamnak, nem pedig szövetségest. Még mindig rajtam keresztül mentek a dolgok, de éreztem, hogy nem feszíthetem túl a húrt, mert már így is pattanásig van feszítve. De először is tisztáznom kellett, hogy mekkora is a tét:
     - Húsz, Tíz, de akár csak öt százalék az oreából és már nem ér semmivel sem többet, mint akármelyik másik. De az Ezüstkezűnek jó lerakata van kisebb oreákból és jók a kapcsolatai, hogy fent is tatsa ezt. Van egy üzleti partnere, akinek azokat eladja, de nem túl jó áron. Jó ajánlat lenne neki a magé azokért. A nagy tömb egésze számomra az érték és azokra lenne szükségem, ha egyálltalán még lesz ilyen. Ha magának kifejezetten az orea kell, ismerek megbízható és jó alkimistákat, akik szívesen tisztítanak, vagy adnak el tisztítottat és tudnék magának alkudni az árból. - üzlet nem csak egy van és ha neki a mennyiség számít, azt még akár én is tudnék biztosítani.

   

× Pisztoly és Töltény ×

Callie & Hektor

Nem sokat tudtam az oreáról valójában. Tudtam, hogy hozzáadva más anyagokhoz a legkülönfélébb mágikus tulajdonságokkal lehet akár hétköznapi tárgyakat is felruházni, de mindeddig úgy tudtam, hogy nyersen, önmagában nem csinál semmit. Ez persze az értékét tekintve nem feltétlenül jelentett sokat. A gyémánt és az arany sem volt hasznosabb, hogyha több karátot határozott meg valami hozzáértő, és mégis sokszorosára verték az árát. Talán itt is valami ilyesmiről lehetett szó. Ebben az esetben a kérdés valóban az volt, hogy én mit akartam vele kezdeni. Nem gondoltam, hogy ékszerként hordanám – egy hatalmas tömböt ahhoz is meg kellett volna vágni – ha ötvözni akartam a mágiájáért, akkor pedig ha jól tudtam porították, így szintén nem volt értékesebb nekem a nagyobb tömb, mint a kisebb darabok.
– Ez valami heppje a munkaadóiknak, hogy egy nagy tömb kell nekik, amit utána kitesznek… tudom is én, az éjjeliszekrényre? – kíváncsiskodtam. Azt még végülis lehetett, és nagyon sok érdekes dolgot lehetett belőle megtudni, ami ki tudja mikor lehetett még hasznos. – Ám ha jobban átgondolom, azon kívül, hogy elterjedhet, hogy az Ezüst Kezű nekem adta el a tömbjét, onnantól kezdve, hogy én kinek adom tovább és miért, ahhoz senkinek semmi köze. Az oreából nekem megfelelnek a kisebb darabok is, ha jól tudom a gyakorlati hasznuk nem kevesebb, csak nem lehet vele felvágni annyira. – vontam vállat. A felvágást persze kizárólag „orea-léptékben” lehetett érteni, hiszen mindenki, akinek volt egyáltalán, már gazdagnak számított.
– Akkor összefoglalva, csak hogy jól értem-e a tervet: Ön bemegy, meggyőzi az Ezüst Kezűt, hogy fogadjon és állapodjon meg velem. Én megállapodok, megveszem a nagy tömbjét, majd utána eladom magának, vagy maga meg vesz tőle kis darabokat, ami végülis ugyanannyi oreát eredményez, majd cserélünk és maga összehoz pár jó alkimistával is? Mert nekem ez a felállás így megfelelne. – még mindig nem voltam benne biztos, hogy jól értettem, de talán csak azért mert nem értettem meg a hivalkodni vágyó gazdagok logikáját. Ha nekik a tömb kellett, lehetett övék a tömb, ha én kaptam ugyanannyi oreát, csak darabokban. De kicsit tartottam tőle, hogy én értettem valamit félre, és ez az egész üzlet mégse volt annyira rózsás, mint amilyennek most tűnt.

Jó volt érezni, hogy rátapintottam a lényegre és arra, hogyan elsz ez jó üzlet. Egy kissé megkönnyebbültem, hogy nem ugyan azt akarjuk, csak ugyan azzal az ügyféllel. Kicsit le engedtem a vállaimat. Lassan a dohány végére értem, ezért elővettem ezüst dohány tartómat, hogy abba nyomjam el és tegyem el a csikket. Nem szerettem a piszkos utcákat, ezért sem szerettem még jobban beszennyezni, főleg ilyen szép időben.
- Arra gondoltam egyszerűbb és könnyebb, ha én intézem a beszéd részét, maga megvesz mindent én pedig magától a nagydarabokat. Ez egy kevésbé feltűnő módszer, biztonságosabb az ezüst kezűnek és nekünk is. - jó volt az üzlet de nekem meg kellett maradnom az összekötő szerepben amennyire lehet - És bemutatom jó alkimistáknak is. - kinyújtottam a kezemet, hogy megrázhassa ha az üzlet áll neki. Mélyen a szemébe néztem, hiszen komoly üzlet ember voltam, ilyenkor így volt illendő.

× Pisztoly és Töltény ×

Calliope & Hektor

Noha továbbra sem értettem miért jobb egy nagy darab mint a sok kicsi, ha az oreát az ötvözéshez úgyis porítják, de lehet, hogy tényleg valami hiúsági kérdésről volt szó, nem gyakorlatiról, ahhoz pedig voltaképp nem volt semmi közöm. De azért mindenképpen meg fogok kérdezni egy alkimistát erről a kérdésről. Nem szerettem, ha valamit nem értettem. Én eldobtam a cigarettacsikket, ezek az utcák ennyitől már nem lettek sokkal koszosabbak, de feltűnt, hogy faun barátom – mert hát így ment ez, akivel az ember vagy tündér előnyös üzletet tudott kötni az onnantól már a barátja volt – inkább máshol nyomta el a cigarettája végét és el is tette a csikket. Nem, határozottan nem a Sötét negyedbe valósi volt, nem csalt a szimatom, hogy a munkaadói innen északabbról jöttek, és vagy itt próbálták megvetni a lábukat, vagy tényleg csak a nagy tömb orea kellett nekik. Bárhogy is, ameddig nem tolakodtak be az én területeimre és veszélyeztették az egyébként virágzó bizniszemet, addig ehhez sem volt igazán közöm.
Elfogadtam a kinyújtott kezét, és álltam a tekintetét, bár az enyémet kevesen szokták. Sokan mondták, hogy túl rideg volt, és még ha mosolyogtam is, a szememen látszott, hogy ez általában nem tükrözött valódi érzelmeket. Én már észre sem vettem, így nem tudtam, hogy most is így volt-e.
– Jól van, Mr. Dunn. Beszéljen az Ezüst Kezűvel, aztán jöjjön el hozzám egy árajánlattal. Mivel tudja ki vagyok, gyanítom nem lesz kihívás megtalálnia az irodámat. Ó, és még valami… ha meg is veszi tőlem a nagyobb darab oreákat, szeretném ha mindenki tudná, hogy az Ezüst Kezű elsőnek nekem adta el őket. Ez afféle presztízs kérdés, remélem nem bánja. – a mosolyom kiszélesedett, és látni engedte az előbukkanó fehér fogaimat is. - Akkor a mielőbbi viszont látásra és sok sikert, bármiért is küldték ki az előbb az esőre…
Intettem neki búcsút, majd elindultam abba az irányba, ahonnan jöttem. Még hallhatta, ahogyan kettőt füttyentettem a lesben álló embereimnek, de látni már nem gondoltam, hogy látta őket. Ha igen, az sem volt gond, úgyse feltételezte senki, hogy egyedül jöttem ide. Persze az árajánlat csak a kezdet volt, biztos voltam benne, hogy valami pofátlan lesz, de onnan elkezdhettünk alkudozni. Szerencsére nekem is volt még ez-az a tarsolyomban.