Ever dream

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Miután elmúlt a szabadság mámora, akkor jöttem rá, hogy a tervem csupán odáig tartott, hogy eljutok Estrance-ig. Mivel senki sem tudta, mi fog rám itt várni, tervet sem tudtam kovácsolni arra, hogy hogyan jutok el a Peremre, ahol reményeim szerint új életet kezdhetek majd. Mint kiderült, a vonatról leszálló emberek közül minden másodiknak pontosan ugyanez volt a szándéka, és legtöbbjük pontosan ugyanolyan kudarcot vallott, mint én, ugyanis egyelőre a hadsereg próbálta kézben tartani a helyzetet, a telepesek nagy részét visszafordították, és csak a legdörzsöltebbek jutottak el odáig, hogy egyáltalán eljussanak az új, ütközött földekre.
Sejtettem, hogy itt fog kiderülni, hogy milyen fából is faragtak, de… már a szökéshez is olyan sokáig gyűjtöttem a bátorságot, hogy azt hiszem, mire ideértem ki is fogytam belőle. Reméltem, hogy csatlakozhatok majd egy karavánhoz, telepesekhez, bányászokhoz, de korábban érkeztem, mint hogy ezek szervezetten elindulhattak volna, és félő volt, hogy a nagy gazdagsághoz már így is túl későn. Nem mintha vágytam volna a nagy gazdagságra vagy luxusra, legalábbis most úgy gondoltam, hogy mivel abból jöttem, nem fog kelleni, de a második éjszaka már feltűnt, hogy az ágyak valahogy sehogysem olyan puhák, mint a kúriában volt a sajátom. A kalitkám valóban aranyból volt. De ki kellett tartanom, mert felégettem magam mögött a hidakat. Nem volt más irány, csak az előre.
Vajon kerestettek? Azt hiszem a képességeim túlságosan értékesek voltak ahhoz, hogy csak úgy futni hagyjanak, ráadásul túl sok mindent tudtam. De vajon sejtették, hogy hol keressenek? Egyáltalán egy Birodalom-szerte kiadott körözést, hogy fogalmaztak volna meg? Szökött nemeskisasszony, vagy szökött álmodó? Az előbbit nem vették volna igazán komolyan, az utóbbi esetben viszont apámnak fel kellett volna fednie a legnagyobb titkát, hogy mégis honnan szerezte az információit, és ezáltal az üzleti előnyeit. Valamiért úgy éreztem, egyelőre biztonságban voltam, bár még az álmodók sem láttak csak úgy a jövőbe.
Pénzzé tenni az értékeimet viszont nem is volt olyan egyszerű, mint gondoltam, már pedig nagy szükségem volt inden rézérmére, mert fogalmam sem volt, meddig kellett Estrance-ben rostokolnom. Próbáltam spórolni, de azért mégsem szerettem volna penészes kenyeret enni, idővel szükségem lesz munkára is, ha nem jutok el a Peremre, de mivel soha életemben nem dolgoztam… vagy hát nem kétkezi munkát, ezért ahhoz, hogy ezt kitaláljam kellett még egy kis idő, egyelőre kénytelen voltam felélni, amit magammal hoztam. Voltak zálogházak, ahova be tudtam adni az ékszereket, csillogó ezüst és arany apróságokat, amiket be tudtam dobálni a táskába és el tudtam hozni magammal, de számos olyan dolog volt, főleg különböző ketyerék, amikről én sem tudtam, hogy mit csináltak, de meglepő módon sokszor mások sem. Nagy részük orea ötvözet volt, hallottam halványan a zúgásukat, de éppen ezért nem próbáltam volna meg használni őket úgy igazán, pedig lehet kellett volna. A legkülönösebb ilyen tárgyam egy apró doboz volt. Tartozott hozzá egy lánc is, mintha viselni is lehetne, de ékszernek túl nagy volt, kinyitható, és számtalan forgó zizegő fogaskerék volt benne. Ez volt mindegyik közül a leghangosabb, erős tárgy lehetett, de ennek ellenére senki sem akart adni érte egy kanyit sem, főleg mert nem tudtam megmondani, mire volt jó. Végül egy öreg ékszerész szánt meg, és azt mondta, hogy talán megveszi tőlem, hogyha hozok az akadémiáról egy hivatalos papírt, hogy mit csinál pontosan.
Így hát még aznap az akadémia kapujában találtam magam. Nem volt már korán, de reméltem, hogy még azért találok valami magisztert, vagy mérnököt, vagy bárkit, aki hajlandó nekem segíteni. A diákok kifelé siető áradatával szemben furakodam befelé és bár az előadókat gyorsan megtaláltam, már nem volt ott senki, hogy segítsen vagy legalább útba igazítson, így feljebb vándoroltam. Próbáltam az ajtókra szerelt bronz táblát alapján tájékozódni, hogy kit kéne keresnem, így hamar a mérnökök szárnyán találtam magam. Ekkor viszont a nap már lemenőben volt, és diáknak egyáltalán nem kellett volna a folyosón császkálnia. Legalábbis úgy gondoltam a tanórák végeztével mindenki hazamegy, és ahogyan megnéztem magam reggel a tükörben, talán elmentem diáknak. Na jó, egy gyári munkáshoz jobban hasonlítottam, és kétszer is meg kellett nézni ahhoz, hogy valaki eldöntse rólam, hogy fiú voltam-e vagy lány, de nem volt annyira rettenetes a helyzet.
Ám ahogy telt a idő, szorongás lett úrrá rajtam, és egyre riadtabban kapkodtam a szemem ajtóról ajtóra, ablakról ablakra kezemben szorongatva a furcsa kis tárgyat.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Jeremiah mindig is különleges tudománynak találta az alkímiát. Ugyan manapság teljesen az orea-feldolgozás köti le a figyelmüket, mellékvágányon mindig ott voltak a másfajta anyagtechnikai kísérletek, aranykészítés (aminek soha nem lett végül bármiféle dokumentáltan értékelhető eredménye), miegymás. Az egyetem egyik legöregebb professzora, egy bizonyos Lowlight nevű úr pedig titokban a legjobb sör elkészítésével foglalkozott az „orea-ötvözetek mechanikus integrációjának ergonomikus megfontolásai” szeminárium mellett. Jeremiah pedig egy véletlenszerű vándorlása során belebotlott egy kazánházban az öreg Lowlight titkos kifőzdéjébe, amibe csak az Akadémia legbensőségesebb háttérmunkásai voltak beavatva. Némi eszmecsere után kiderült, hogy Jeremiah katonai szolgálata során természetes úton ismerkedett meg az alkoholokkal és azok apró minőségi jellemzőivel – olyan szinten, ami csak gyakorlott fogyasztás mellett lehetséges. Jeremiah tapasztalata olyannak bizonyult tehát, amit kárnak talált elpazarolni a professzor, és mint kutatási asszisztens be lett vonva a nem hivatalos projektbe. Ez persze az egyértelmű előnyök mellett némi munkával és felelősséggel is járt. Többek között azzal, hogy az erjedő maláta és komló hőmérsékletét neki kellett rendszeresen ellenőriznie, minthogy a professzor nem az Akadémia kollégiumában lakott, a két szerencsétlen demonstrátor hallgatója pedig nem járhatott csak tilosban az akadémia fő épületében este – ez egy olyan szabály volt, ami a kényesebb jellegű kutatásokat kívánta fedezni. A hőmérséklet-ellenőrzés és időnkénti keverés tehát Jeremiah felelőssége lett.
Ezen a délutánon is épp oda tartott – csak úgy, hétköznapi öltözetében (tehát a nem módosított díszegyenruhájában), oldalán már csak megszokásból is a szablyájával, most jellegzetes fegyvere nélkül. Élvezte is ezeket a sétákat egyébként, az Akadémia beltere – különösen az előadók és az azokat összekötő folyosók (már ahol nem csillék siklottak kecsesen) – építészeti remekek voltak. Bárki is építette régen az épületet, és bárki is volt megbízva aztán talán évtizedekkel vagy évszázadokkal később annak gépesítésével, géniusz volt Jeremiah szemében. Úgy tudták ötvözni a szépet a hasznossal mint talán más senki – hacsak az Akadémia Sinarini párjában nem. Így ahogy átsütöttek a gyönyörű festett üveg ablakokon a lemenő nap arany sugarai, szemkápráztató fényjátékba vonták a fogaskerekek mozgásával és csillogásával együtt az épületet. Már készült elfordulni egy lefelé vezető lépcsőn, amivel megközelíthette volna a kazánházat, amikor megpillantott egy tanácstalanul nézelődő fiatal alakot a folyosón. Riadt vad módjára kapkodta a tekintetét a viszonylag uniform ajtókon, kezében pedig valami mechanikus szerkezetet szorongatott. Jeremiah-nak rögtön balsejtése támadt: Láthatóan nem tudja, hogy hol van, annyira diáknak sem tűnik, ijedt és valamit tart a kezében, ami látszólag nagyon is az Akadémia tulajdona is lehetne. Legjobb első benyomásai szerint is egy tolvaj lehetett, vagy hasonló. Ennek ellenére nem akart találgatásokba (és ezekből adódóan félreértésekbe) bonyolódni, így eldöntötte, hogy megszólítja, és reakciójából sok mindent le tud majd szűrni. Határozott, de nem sietős léptekkel közelítette meg a fiatalt.
- Elnézést, ifjú… hölgy? Segíthetek valamiben?
Ruhája alapján nehezen, talán csak arcának finom vonásaiból, alkatából és úgy általánosan kecsesebb mozdulataiból tudta leszűrni, hogy lány az illető. Egyelőre nem látott azért sokat belőle, így jobbnak találta a kérdő hangsúlyt. Legfeljebb elpoénkodja, ha nem. Vagy nem is lesz erre szüksége, ha tényleg tolvaj.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Kezdtem őszintén kétségbeesni, hogy nem találtam senkit, de attól még jobban, hogy ha találok, akkor vajon mit fognak gondolni rólam és egyszerűen csak kihajítanak innen anélkül, hogy egyáltalán elmondhatnám, hogy miért jöttem. A gyomrom ökölnyire zsugorodott és levegőt is alig kaptam, csak tettem egyik lábam a másik után, mintha egy álomban úsztam volna előre – már normális álomban, nem azon szörnyűséges rémálmok egyikében, ami miatt a városokon kívül kellett élnem az eddigi életemet.
A közeledő léptek hangja egyszerre töltött el rettegéssel és reménnyel, és bár számítottam rá, mégis, amikor a férfi megszólított ijedten rezzentem össze. A diákoknál idősebbnek, a professzoroknál fiatalabbnak látszott, legalábbis az alapján ahogyan egy professzort elképzeltem, kerek pápaszemmel és torzonborz ősz hajjal, így nem voltam benne biztos, miféle dolgozó lehetett itt.
- Nem… Va-vagyis, igen! – jutott eszembe, hogy igazából ha más nem elirányíthat egy mérnökhöz, vagy tudóshoz, aki segíthetett, vagy megmondhatta, ha már mindenki hazament és próbálkozzak egy másik napon. - Jó napot… estét! Este van, igen.
Sinan szerelmére, Evie, szedd össze magad, hát beszéltél te már idegen emberekkel egyedül. Anélkül, hogy megmondják előre mit mondj.
Bár igazából egyik alkalom se sikerült túl jól, mindig olyan furcsán bután éreztem magam, még akkor is, amikor a vonaton a kalauz elkérte a jegyemet. Bele kellett jönnöm, de nem volt túl egyszerű, más gyerekek ezt a játszótársaikon szokták gyakorolni, de nekem nem nagyon voltak olyanjaim. Vagy hát, ha voltak, olyan fiatal voltam, hogy már nem igazán emlékeztem rájuk. Vettem egy mély levegőt.
- A-azt reméltem, hogy találok valakit, aki segíthet megmondani, hogy ez a tárgy mire való. És utána tud adni róla valami dokumentumot is. – mutattam fel a kis tárgyat. - Nem jöttem ehhez túl későn… ugye? – néztem rá reménykedve. Főleg hogy a mai napon ez a férfi volt az egyetlen reménységem, tényleg.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

A lány elesettsége végül meggyőzte Jeremiah-t. Vagy nagyon ügyes színész volt – ami nem kizárt természetesen. A ruhái alapján arra gondolt, hogy talán a nagyon vékony középréteg tagja, akik még valamilyen hétköznapi munkát végeznek (mert hát mégis csak egyszerű ruhák voltak azok), de már olyan pozícióban, ahol nem sok szénpor vagy olaj mozog (ennyire tiszták máshol nem maradtak volna). A keze sem tűnt elgyötörtnek vagy megkeményedettnek, ahogy elé emelte a tárgyat, hogy szemügyre vehesse ő is. Az pedig, hogy nem magyarázkodni kezdett, hanem hajlandó volt meg is mutatni valamelyik kutatónak (aki pedig azonnal felismerte volna ha az övék), minden kétséget kizáróan eloszlatta a kételyeit. A lány nem tolvaj volt, csak nagyon… különös? És talán nem is Estrance-i, ha csak úgy besétált az akadémiára értékbecslésért.
Jeremiah nagyot sóhajtott és megvakarta a fejét. Ő csak a katonai szerkezeteket ismerte jól, erről a kisméretű izéről fogalma sem volt, hogy mi lehetett. Feltehetően nem fegyver, ezt hamar megállapította, ha csak nem valaki koponyáját akarná az ember betörni vele. De akkor már egy kővel jobban jár.
- Hát, értékbecslésre nem én leszek a megfelelő ember. Viszont ismerek valakit, aki legalább az árát be tudja lőni, ha más nem. Ő nem kutató viszont, szóval lehet, hogy alá fogja becsülni.
Henry Kohl-nak jó szeme volt az ilyesmihez, de nem volt szakértő. A gazdasági részleget máshogy nem is tudta volna vezetni. De legalább benne megbízott Jeremiah, nem úgy, mint a professzorokban. Hacsak nem az öreg Lowlight-ban, de ő meg munkaidőben volt csak az Akadémián. De persze ha volt ideje az ifjú hölgynek, ez nem jelentett problémát.
- Vagy ha holnap délelőtt vissza tud jönni, felkereshetjük az egyik professzor barátomat. – Mondta, de aztán azonnal a fejéhez kapott. Amióta nem volt állományban, nehezen tudta számon tartani az időt. – Várjon, mégsem, holnap szombat… Hétfőig nem lesz itt. Mennyire sürgős? Messze lakik?
Jeremiah fejében még mindig valamiféle külföldinek tűnt a lány, sokkal kifinomultabb volt mint az estrance-i átlagpolgárok.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

A hirtelen jött reményem kezdett elhalványulni, ahogyan a férfi beszélni kezdett, de nem tűnt el teljesen, tekintve, hogy mégis tudott valakit, aki meg tudta mondani az árát… Ha más nem, legalább az jó lett volna, de feleslegesen elszórni sem akartam az értékeimet. Ki tudja meddig kellett élnem az értük kapott pénzből…
- Szükségem lenne arra is, hogy az illető meg tudja mondani, mi is ez tulajdonképpen. Biztos, hogy orea ötvözetből van, valamire képes, de bárhogy próbáltam, nem tudtam rájönni mit csinál, és azt mondták, hogy anélkül, meg az értéke nélkül nem tudják megvenni tőlem. – ráztam meg a fejem. Ha az az ember, akihez vinni akart legalább annyit mondana, hogy mire jó ez a kis tárgy! Már azzal is beljebb lettem volna. Nem tűnt pedig töröttnek, vagy ilyesmi, és az is különös volt, hogy miért volt a kúriában, ahol éltem, pedig a kényelmem érdekében még csak implantátumos testőröket se adtak mellém, hogy semmiképp ne zavarjon a zúgás. Arra gondoltam, hogy talán csak valaki ott felejtette, főleg hogyha kiderül, hogy tényleg törött volt.
Hétfő. A hétfő messze volt, és most hogy összeszedtem a bátorságom, hogy eljöjjek ide, nem voltam benne biztos, hogy hétfőn is képes leszek ugyanerre.
- Én… Egy átmeneti szálláson lakok vasárnapig, utána el kell onnan mennem, még nem tudom hova. Nem tudom messze fogok-e lakni. – az őszintén eszembe sem jutott, hogy talán nem lesz hol aludnom… De annyi pénzem még volt, hogy kivegyek egy szobát máshol, csak épp egyre olcsóbban és olcsóbban. Vagy valahogy meg kellett oldanom, hogy eljussak a peremre, de féltem az is sokba fog kerülni, hogy valaki elvigyen odáig.
Ahogy így gondolkoztam, hogy hogyan is szerezhetnék még addig pénzt, akkor jöttem rá, hogy a történetem hogyan is hangozhatott az ismeretlen férfi számára. Hirtelen elöntötte a pír az arcomat, majdnem el is ájultam szégyenemben. Mit gondolhatott rólam!
- Mielőtt még rosszat gondolna rólam, uram, nem loptam! Családi örökség, amit próbálok pénzzé tenni, hogy elmenjek belőle a Peremre… – mivel annyian jöttek Estrance-be ugyanezért, talán ez nem is volt túlságosan különös dolog, így nem éreztem úgy, hogy baj lenne, ha elárulnám egy idegennek.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Jeremiah türelmesen hallgatta végig a lány mondandóját. Ha ennyire fontos volt a funkcionalitás, akkor nem maradt más hátra, mint Lowlightnak megmutatni. Tudta, hogy hol lakott az öreg, másfél óra alatt még este is oda lehetett jutni a lakásához az északi negyedben. Végső soron gyakran kísér embereket ide-oda, miért is ne tenné meg most is? Mert hogy nem hagyhatta az illetőt magára, ez is biztos volt. Nem is valamiféle katonai vagy munkaügyi kötelességből, hanem talán mert ő maga nagyon örült volna neki, ha ennyi idősen nem lett volna a második fiúgyermekek sorsán figyelmen kívül hagyva mindenki által. Vagyis majdnem mindenki által – a Sinan-pap a birtokukon sokat törődött vele. Aztán megint magában volt a sinarini katonai akadémia kollégiumában. Ismerősök, barátok, nagyvonalú kilátások nélkül. Talán ez a lány is annyi idős lehetett, mint ő ott akkor. Ha csak azzal, hogy most nem küldi el egy címmel a kezében Észak-Esrtance (a városban legbiztonságosabb ugyan, de) kiszámíthatatlan utcáira, valamennyit segíthet a sorsán. Hogy aztán mi lesz vele, az már talán nem az ő dolga. Vagyis, így kellett volna gondolnia. Egész addig, amíg meg nem említette a lány a Peremet. Jeremiah arca akarata ellenére is megrándult. Hannah meg a Hodgkin srác jutott eszébe az élő erdőből. Megrázta a fejét majd nagyot sóhajtott. Nagyon remélte, hogy jó oka van a lánynak oda vágyni.
- Na jó. Elkísérlek a professzor ismerősöm házához. Előtte van némi… Elintézni valóm itt, amivel ő bízott meg, és végem nekem is meg a sö... kutatásának is, ha nem teszem meg. De ez egy pár perc csak. Azután elrohanok a dolgaimért, és mehetünk. – Mondta nyugodtan, majd tartott egy pillanatnyi szünetet, és a hangja komolyabbra váltott. - Viszont cserébe tudni akarom, hogy miért akarsz a Peremre menni. Ez nagyon fontos. Sokkal fontosabb, mint gondolnád.
Nem akart még egy civilt, még egy gyereket látni meghalni a peremen. És főleg nem úgy, hogy ő maga tehetett volna ellene. Persze, ki tudja, lehet, hogy jó oka van. Vagy olyan, amit ő is megért. Akkor nincs oka megakadályozni azt, hogy elmenjen a lány a peremre. Ha nem jó az ok, akkor megállítja. Saját kezűleg fog gondoskodni arról, hogy ne juthasson el az értelmetlen halálig a lány. Ha pedig jó… Akkor mit tesz? Elengedi? És boldog lesz, hogy akkor jó indokkal sodorja magát egy gyerek életveszélybe? Mert ha egy bolond kincsvadász vagy befektető vagy kutató, akkor megelégedik annyival, hogy figyelmezteti. Azok az emberek már felnőttek, és tudják, hogy mire vállalkoznak. Vagy ha nem, elmondja nekik, és annak tudatával vágnak neki. Most, hogy Jeremiah jobban megnézte, nagyjából egy erősebb széllökés felborította volna a lányt. Arról nem is beszélve, hogy a veszélyérzete – az alapján, hogy minden előre tájékozódás nélkül besétált az Akadémiára este – gyakorlatilag nem létezett. Érezte, hogy összeszorítja a fogait, és nagyon készül kitörni belőle még egy sóhaj. Tudta, hogy megint valami olyanba botlott, amit nem fog tudni könnyen elengedni.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

A szívem mint egy kalitkába zárt kismadár szárnyai hevesen kezdett verdesni, amikor végül az ismeretlen férfi úgy döntött, hogy a segítségemre siet, és elkísér egészen a professzor házához aki segíthet. Egyszerre rohant meg a hála, de a félelem és a szégyen is, egyrészt azért, hogy a professzort ilyen későn, a munkaidején kívül kell zavarnunk, másrészt viszont azért, mert mégiscsak kettesben fogok sétálni egy férfival, gardedám nélkül, pedig még beszélnem sem illett velük annak idején óvó tekintetek nélkül, akik minduntalan vigyáztak, hogy ne történjék semmiféle illetlenség még szóban sem.
Ráadásul ezernyi rémtörténet keringett arról, hogy mik történhettek fiatal lányokkal, akik csak úgy kettesben maradtak idegen férfiakkal. Nem tudhattam, ő milyen ember volt, hiába a kedves szemek, a nyugodt hang, az az erős jelenlét, ami körbe lengte, mindez csalóka lehetett. Egyszerűen nem bíztam a saját emberismeretemben, a megérzéseimben, hiszen még annyira keveset tudtam a világról… Talán egy hete sincs még, hogy megszöktem és amióta egyedül kell boldogulnom. Tudtam, hogy csak Sinan vigyázó tekintete volt az, ami megvédett attól, hogy valami borzalmas dolog történjen velem. És persze igyekeztem óvatos is lenni. Viszont, azt könnyedén kideríthettem, hogy a férfi milyen ember volt. Belenézhettem az életébe, és hogyha rossz volt, elijeszthettem ezzel… De sajnos akkor is, hogyha jó volt, ráadásul mélyen meg is sérthettem a bizalmatlanságommal, mikor ő csak őszintén segíteni akart.
- Nem lehetek elég hálás a segítségéért. Megvárom, természetesen ameddig elintézi, amit szeretne, és őszintén restellem, hogy a professzort késői órán zavarom. – sütöttem le a tekintetem. Tényleg szégyelltem magam, de az viszont valóban igaz volt, hogy fogalmam sem volt, hogy a hétfő hol fog érni.
A kérdésére, vagyis inkább kérésére viszont újfent felpillantottam rá. Reméltem, hogy látta rajtam az elszántságot, hogy el akartam jutni a Peremre, és a bennem lobogó vágyat is, hogy ismeretlen földeket láthassak. Gyanítottam, hogy a puszta kalandvágy nem lesz elég magyarázat neki, de szerencsére volt más is. Egy még igazabb.
- Szeretnék ott új életet kezdeni. Azt mondják, egy Ütközés határán az ember tiszta lappal indul, és ez remek lehetőség erre. Ráadásul pionírként felfedezni egy új világot, kit ne vonzana? – a kérdésem persze költői volt csupán. Gondolatban pedig felírtam, hogy ha el akarok vegyülni az egyszerű emberek között, akkor ne nagyon használjak olyan szavakat, mint a „pionír”, de reméltem, hogy ennyi még belefért. – Ez valamiféle erkölcsi teszt volt? – kérdeztem, nem tudtam ugyanis mást elképzelni, hogy mi másért lett volna annyira fontos a miért. Hiszen számtalan ember tervezte, hogy felkerekedik, és az, hogy valaki meg akar gazdagodni, esetleg kitörni a nyomorból pont olyan jó indok volt, mint a felfedezés vágya, vagy az, hogy eltűnjenek.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

- Erkölcsi teszt? Dehogy, távol álljon tőlem az ilyesmi. – Nevetett Jeremiah, de nem volt annyira lelkes vagy boldog, mint látszott rajta. Még egy telepesjelölt. Ráadásul egymagában. Ráadásul felszerelés, képzettség, erőnlét nélkül. A biztos halál várt volna rá odakint, de ezt úgy sem tudta volna elhitetni vele. Ahogy senkivel sem sikerült addig, amíg ők maguk nem látták a saját szemükkel a Peremet. Ez pedig valami olyasmi volt, amit ő is tudott orvosolni. - Tehát ki akarsz költözni a Peremre… Értem. Erről majd részletesebben meghallgatnálak szívesen, de haladnom is kellene a dolgommal, szóval… – Jeremiah a folyosó végén lévő díszes padok felé intett a fejével, és lecsatolta a kardját az oldaláról. Mindig fura volt megválni tőle, hiszen azóta a társa volt, hogy beíratták szülei a katonai akadémiára. Most sem azért volt az oldalán, mert valami veszélyre számított, hanem inkább csak megszokásból. A fegyvert most a lány felé nyújtotta. Valamiért nem félt, hogy elrohan vele. Ütött, kopott volt a kardhüvely a legjobb gondoskodás ellenére is. Rozsda nem volt rajta egy szem sem, erre nagyon odafigyelt Jeremiah, de kihúzás nélkül is látszott rajta az évek viseltsége. Jó ha egy kiadós ebéd árát érte, annál meg jóval több pénz lehetőségétől esett volna el a lány, ha elárulja a bizalmát ezzel.
- Ülj le ott, és legyen ez nálad, amíg távolt vagyok. Nem igazán lenne szabad itt lenned este, de ha ezt megmutatod bárkinek, aki jön és megmondod, hogy Jeremiah Cooper-t várod, akkor nem lesz gond. Sietek.
Senki más nem járt felfegyverezve az Akadémián rajta kívül, így még a diákok is felismerték volna a kardot. A professzorok meg főleg, ők már többször is próbálták meggyőzni róla, hogy veszélyes dolog magánál tartani valami ilyet ennyi ember között, de ragaszkodott hozzá, és nagyon nem is erőltették a dolgot. Így hát ha valaki türelmesen várt rá és nála volt szeretett fegyvere bizonyára elég bizonyítéknak kellett lennie az őszinteségéről. Jeremiah már nem figyelte, hogy mit csinál a lány a karddal vagy hogy tényleg leül-e a padra, hanem futólépésben lerohant a csigalépcsőn, ami mellett eddig álltak a gépházba. Ott némi csövek alatt bujkálás és fogaskerék-kerülgetés után megtalálta az erjesztőkádat, ami egy szivattyúberendezés hűtője mellett volt. Távolról érződött az olaj és füst közé vegyült cefreszag, de mivel nagyon kevesen jártak ilyen helyeken, még a beavatottakon kívül senki sem fedezte fel a professzor titkos projektét. Elvileg egy északnyugati kis faluban tanulta az öreg Lowlight ezt a technikát, ő „alsóerjesztésnek” hívta. Hidegen kellett tartani hozzá a cefrét erjesztéskor, Jeremiah feladata pedig az volt, hogy napi kétszer ellenőrizze, hogy nem emelkedett-e 5 fok fölé a tartály hőmérséklete. Ezzel most nem volt probléma, így egy elégedett bólintás után rohant is fel a lépcsőn, el a kollégiumi körletéig, ahol magára vette az Akadémia inszigniáival ellátott módosított egyenruháját, hátára akasztotta a fegyverét, és sietett is vissza a lányhoz. Ha az északi negyedben járt hitelesebb testőr képét festette, ha megszokott felszerelésében mutatkozott a csendőrök előtt. Na meg kevésbé is mertek belekötni. Sietősen megkereste a lányt, majd odalépett hozzá. Nem tudta, hogy mit szokott csinálni Lowlight professzor esténként, de remélte, hogy nem alvás közben törnek majd rá – erre pedig minél jobban siettek, annál kisebb esély volt.
- Sajnálom, hogy megvárakoztattalak. Indulhatunk?

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

A nevetésére elvörösödtem, mintha valami rosszat csináltam volna. De végső soron, ha nem teszt volt, úgy nem is tudtam elbukni rajta, így a kijelentésére, hogy majd részletesebben is meghallgatna bólintottam. Reménykedtem benne azonban, hogy ez a pont sosem fog eljönni, hiszen akkor vagy hazudnom kellett volna, vagy el kellett volna mondanom a teljes igazságot, azt pedig nem szerettem volna. Nem akartam bajba sodorni, ha már ilyen kedves volt hozzám és a segítségemre sietett, de a lelkem mélyén talán még jobban tartottam attól, hogy rettegve húzódna hátrébb, mintha bármelyik pillanatban rászabadítanék egy rémálmot. Megtörténhetett, de annak nagyon kevés volt az esélye.
Átvettem a kardot. Még sosem fogtam fegyvert a kezemben, különös érzés volt egy olyan tárgyat tartani, amit azért készítettek, hogy életeket vegyen el. Persze mondják, hogy ami el tud venni egy életet, az védelmezi is, és én ezt készséggel el is hittem, de mégis volt bennem egy különös érzés tőle.
- Rendben. Itt várom. Köszönöm, és ha jönne bárki, biztosítani fogom őket, hogy nincs okuk rosszat gondolni önről. – elvégre egy fiatal lány ül és vár egy férfit egy sötét folyosón, ha csak ennyit tudnak az emberek, akkor okkal szoktak rosszat feltételezni, én viszont semmiképp sem szerettem volna kedves segítőm – Jeremiah – jó hírnevén csorbát ejteni.
Leültem a mutatott helyre a karddal az ölemben és csak… vártam. Azt mondta siet, de vajon ennek ellenére is meddig lesz távol? A folyosó egyre sötétebbé vált, és senki sem jött lámpásokat gyújtani, bár egy ponton halk zúgással beindult a falban valami szerkezet, amitől maguktól ragyogtak fel a fali lámpákban a körte alakú üveges szerkezetek.
Tekintetem a kardra tévedt, a rajta táncoló fényt néztem, ahogy bejárta azt a kevéske díszítést rajta. Viseletes eszköz volt, sok mindent láthatott, és sok mindent megőrizhetett…
Nem. Ellent kellett állnom a kísértésnek, hiszen pontosan azt az életet próbáltam magam mögött hagyni, amikor ez volt az egyetlen értékem, amikor annyira gyakran kellett ilyet csinálnom. A gondolat mégis oly természetesen jött mint a lélegzés, egyszerű megszokásból már éreztem, ahogyan a fegyver emlékei kavarogtak körülöttem, mint valami por, játszottak a bőrömön, hívtak, hogy vizsgáljam meg őket közelebbről.
Talán… Talán nem lesz gond egy apró villanásból. Hiszen mégis egy idegen férfival készültem elmenni ki tudja merre. Talán ha a kard elárulja nekem, hogy ő rossz ember, még elszaladhatok, sosem találna meg, de ha azt mondja, hogy jó ember én is nyugodtabb lennék. És nem kell megtudnia.
Nagy levegőt vettem, és az egyik kezemmel határozottan megfogtam a kard markolatát, a másikkal a kardhüvelyt. Az emlékek pedig azonnal betörtek az elmémbe, mint amikor egy gát átszakad, a fegyvernek ugyanis nagyon-nagyon sok mondanivalója volt, mintha tényleg csak arra várt volna, hogy legyen valaki, aki meghallgatja.
Láttam az ifjú Jeremiah-t, ahogyan egy idősebb férfi, talán az apja, átadja neki a kardot. Láttam ahogy elmegy vele valahova, katonák közé, és esténként a kezébe fogja, hogy kitartson. Láttam egy idősebb Jeremiah-t egy erdőben, amikor parancsot kap és hezitál, körülötte pedig lőnek… emberekre. Láttam ugyanazt az erdőt felülről, talán egy léghajóból… nem, egy ornithopterből. Arcokat láttam, akik vele voltak akkor, és lila virágokat. Gonosz virágok? Nem gonosz feltétlenül, de más, mint mi. Jeremiah újra az erdőben sétált, egy másik részén, és éreztem, hogy kötődik, hogy hovágya lesz, ha el kell onnan mennie… Láttam egy nőt, mélyrózsaszín hajjal, zöld erekkel a testén…
Kinyitottam a szemem a férfi hangjára, ami közvetlenül előttem szólalt meg, és ijedten rezzentem össze. Már vissza is tért, ennyire hamar? Vagy én voltam az, aki túl sokáig volt bent? Ilyenkor nem érzékeltem a külvilágot, és bár megtanultam, hogy hogyan nézzek másokba szinte észrevétlenül, egy-egy pillanatot lopva ki a múltjukból, ha elengedtem magam, mint most, akkor ilyesmire nem figyeltem.
- I-igen. Mehetünk. – nyomtam rögtön a kezébe a kardját, majd felálltam, remegő térdekkel. Nem tudtam, hogy mennyire buktam le, tudta-e egyáltalán Jeremiah, hogy minek volt tanúja az előbb… bár az alapján, amit én láttam róla, tudnia kellett. Így ha rákérdezett, nem lett volna szép dolog tagadnom, és így talán megérthette, miért akartam magam mögött hagyni a Birodalmat és új életet kezdeni. - Azért kérdezte, hogy miért akarok a Peremre menni, mert ön volt ott, ugye? És vissza fog menni. – utóbbit nem kérdeztem, hisz egyértelmű volt. Az a vágy, ami átjárta az összes emlékét annyira erős kellett legyen, ha még én is megéreztem, hogy nem fog tudni neki ellenállni, és miért kellett volna?

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Jeremiah egy pillanatra aggódva vette el a kardot a hirtelen zaklatottnak tűnő lány kezéből. Számos lehetőség átfutott a fején, és már rá is akart kérdezni, hogy a legseggfejebb kutatók közül melyik próbált belekötni, amikor is a neki szegezett kérdés inkább válasz volt a számára. Jeremiah össze tudta tenni az egyet a kettővel. Mi más válthatta volna ki ezt a reakciót a kardján kívül? Kiképzésükön is figyelmeztették rájuk őket, noha „statisztikailag elhanyagolható eséllyel” találkozhattak velük. Emberek, akik tárgyakon keresztül a múltba látnak. Emberek, akik hallják az oreát. Emberek, akik éjszakánként más világokban járnak. Emberek, olyanok, mint Kayne Westerburg főparancsnok. „Utazók”.
- Jártam a peremen, igen. Sokkal többet, mint a legtöbb ember. – Felelt derűsen, ahogy felcsatolta a kardját az oldalán lógó hevederre. - Sőt, az elsők között voltam.
Előre intett a kezével, hogy indulhatnak, és ahogy az illem megkívánta, a lány balján maradt. Az akadémiáról esténként körülményes volt kijutni – azok a gépek, páternoszterek, csillék amik nappal a mozgást segítették odabent, most némán akadályozták a haladást. Még az első emeletről is folyosók szövevényén át lehetett csak lejutni. Csoda, hogy a lány eljutott egyáltalán odáig. És így igen szerencse is, hogy bele botlott, nem pedig valamelyik Harrow-féle őrültbe.
- Vissza fogok menni, ezt jól gondolod. Nincs is nagyon más választásom. Van ott valami, ami hív, és tudom, hogy megőrjítene, ha nem engednék neki. – Soha sem tudta, hogy hogyan beszéljen másoknak arról, amit érzett a Perem iránt. Csak az olyanok érthették, akik maguk is hallották. Mint Spruston. Vagy talán Scarlet Flip is. Ő „hívásnak” nevezte. Ezt Jeremiah félelmetesen találónak érezte.
- Láttad, ugye? Hogy miért nem lehet ott új életet kezdeni. A kardomban. – Tette a kezét a fegyvere markolatára óvatosan. - Ne félj, nem tartok tőled. Ismerek valakit, aki olyan, mint te, és dolgoztunk is együtt. Nem kell elmondanod semmit, amit nem akarsz. És én sem beszélek senkinek róla. Viszont, még mindig oda szeretnél menni? Az után is, amit láttál?
Nem tudta, hogy pontosan milyen emlékek lehettek a kardjában, vagy hogy egyáltalán hogyan láthatták őket az álmodók. Vagy hogy éppen ezután mit gondolhatott róla a lány. Talán az ő szemszögéből látta? Akkor megérti, hogy utálta megtenni, amire utasították. És hogy a Perem mennyire veszélyes. Vagy a kard szemszögéből? Mert akkor csak annyit tudott, hogy ártatlanok életét vette el. De a Perem viszontagságai ott is át kellett, hogy jöjjenek. Ha ezután is ki akart menni oda, akkor… nem volt hová visszamennie? Tudta, hogy egyes területeken üldözik, vagy éppen kihasználják őket. Ha pénzt akart csinálni a családi örökségéből, és egyedül volt itt, bizonyára vagy elszökött, vagy elzavarták. Ha még ez után is megingathatatlan volt a lány, legalább egy dolgot mérlegelnie kellett a régi életével kapcsolatban. És főként a Peremmel kapcsolatban.
- Megéri a kockázatot a Perem?

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Feszült voltam. Mit feszült voltam, rettegtem! Attól, hogy mit fog majd szólni a jótevőm ahhoz, amin épp rajtakapott, mintha édességet loptam volna vacsora előtt a konyháról, csak ez még annál is sokkal rosszabb volt. Nem kellett volna engednem a kísértésnek, de mégis annyi minden volt abban a kardban, annyi mindent mutatott, hogy egészen beleszédültem. A derűs válasz viszont úgy hangzott, mintha Jeremiah észre sem vette volna, hogy mi történt. Lehetséges volt az egyáltalán? Talán csak akkor, ha még soha nem találkozott álmodóval, aminek azért meg volt az esélye, illetve, ha betudta elbambulásnak… Reménykedtem, hogy ennyiről volt szó, bár akkor meg a kérdésemen kellett volna meglepődnie. Teljesen tanácstalan voltam, ebből is látszott, hogy mennyire nem voltam jó emberismerő.
Egyenletesen lépdeltem mellette, de a szívem még mindig hevesen vert, részben a látomástól, ami benne volt, részben a lebukástól, illetve attól, hogy még abban sem lehettem biztos, hogy az történt. Amikor a hívást említette, csak bólintottam. Bármi is hívta, az érzés olyan erős volt Jeremiah-ban, hogy még a kardon keresztül is megéreztem, mintha egy halvány szellő simított volna végig a lelkemen.
Viszont a biccentésem után már egyértelművé vált a helyzet. Rákérdezett, és nem volt értelme, hogy tagadjam. Már épp kezdtem volna szabadkozni, mikor bevallotta, hogy ismer olyat, mint én. Sőt. Dolgozott együtt olyannal, mint én. Persze annak nem kellett volna meglepőnek lennie, hogy a Peremen alkalmaztak álmodókat, az már annál inkább az volt, hogy Jeremiah tudott róla, hogy álmodóval dolgozik.
- Igen. – válaszoltam, szinte csak suttogva, megvallva neki a bűnömet, hogy láttam a kardjában. - Villanásokat láttam csak, de abból sokat, ömlött a kardjából, mint egy zuhatag… Ám ezek csak képek, mondatfoszlányok, magyarázat és sokszor köntextus nélkül így… Nem is igazán tudom mit láttam.
Az viszont valóban fontos kérdés volt, hogy ezek után is oda akartam-e menni. Ép eszű ember azt mondta volna, hogy semmiképp, de biztos, hogy voltak olyanok, akik még mindig ebben látták a legjobb lehetőségüket. Vagy az egyetlent.
- Én… nem tudom. De azt hiszem a világ mindenhol ugyanolyan veszélyes, csak másképp. A Peremen a természettel és az elemekkel kell megküzdeni, vagy még inkább megbékélni és együtt élni, máshol pedig a többi emberrel. Az előbbi nekem egyszerűbbnek tűnik. A Peremen talán lenne hely számomra is. Ahol nem tudják ki vagyok, és ha az kiderül, hogy mi vagyok, akkor azt inkább hasznosnak ítélik majd, mint üldözendőnek.
És nem volt hova elzárniuk, csak annyit tehettek velem, hogy elindítottak neki az erdőnek, ami nekem épp oly jó volt.
- Nekem megéri a kockázatot az esély, hogy egyszer még szabadon élhetek valahol. Önnek miért éri meg? Mi hajtja annyira? – éreztem a vágyódást, de nem értettem, hiszen nem belőlem fakadt. Ő is menekült volna valami elől, vagy ez egészen más volt?

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Jeremiah töretlen derűvel nézett maga elé ahogy lassan megközelítették a főbejáratot és hallgatta a lány indokait. Nagyon le akarta beszélni róla, csak fogalma sem volt, hogy hogyan tehette volna. Mert egyébként értette, persze hogy értette, hogy miről beszél. Mert ha képeket és mondatfoszlányokat látott, ahogy mondta, akkor bizonyára valamennyire át kellett jönnie annak a vágyódásnak is, amit érzett a perem iránt. Az után pedig mit is mondhatott volna a veszélyeiről? Ha az visszavágyott, aki annyi időt töltött ott? Hogy lelövik, ha tilosban jár – amit még egy tábla sem jelez? Hogy élő erdők szaggatják majd darabokra, mert nem bíznak az „utazókban”? Hogy Harrow-félék elkapják majd, és kihasználják a céljaikra? Mit számított volna mindez neki. Mert ahogy leszűrte a szavaiból, nem volt mit veszítenie. De hogyan jut valaki ilyen fiatalon – látszólag nem is rossz háttérből – ezekhez a gondolatokhoz?
- Meg akarom tudni, hogy mi van a Peremvidék szívében. Valami folyamatosan hív oda. Nem egy hang vagy ilyesmi, csak egy ösztön. Tudom, hogy van ott valami, és tudom, hogy nekem kell megtalálnom azt. Hogy megértsük és együtt élhessünk vele. – Felelt a kérdésére. Nehéz volt mindig jól megfogalmaznia, hogy pontosan mit is érzett a Peremmel kapcsolatban, ha néha-néha szóba jött egy sör mellett régi barátaival. Ilyenkor igyekezett rövid és pontos lenni. Valamiről, ami nagyon sokkal több volt annál, mint amit szavakban ki lehetne fejezni.
- Én viszont egy fitt veterán vagyok, több mint tíz évnyi harci tapasztalattal és kevesen töltöttek több időt egy huzamban a Peremen, mint én. Ráadásul korunk legjobb elméi készítették a felszerelésem hozzá.
Nem fűzött ehhez több magyarázatot, biztos volt benne, hogy a lány is megértette, mire céloz. Odakint csak préda lenne, áldozat, vagy ami rosszabb, eszköz egy kísérletben. Arról nem is beszélve, hogy egy hozzá hasonló fiatal lány nem csak a képességei miatt lenne az emberek számára kívánatos. Estrance legrosszabb söpredéke közül sokan a Peremre menekültek rejtőzködés céljából. Nem szívesen gondolt bele, hogy mi lett volna a sorsa, ha bármelyikük útját keresztezi. De nem tudott eleget a lányról persze. A nevét sem. Nagyon nem akart rákérdezni, de egyszerűen nem tudta megállni a dolgot. Jelenleg úgy is rá volt utalva, így nem feltételezte, hogy elmenekülne, ha rákérdez. A lány szabadulni akart, önállóságot szerezni – nem is szerezni, kiharcolni! – magának a Peremen. De nem volt felkészülve rá.
- Mondd csak, Kisasszony, elszöktél otthonról, ugye? Biztos, hogy jobb a Perem káosza, mint az otthon kiszámíthatósága? Ennyire rossz volt a helyzet? – Majd mielőtt megrémíthette volna a dologgal a lányt, hozzátette. - - Ne aggódj, nem kedvelem a nemeseket, bár én is az vagyok. Nem viszlek haza és titokban is tartom a dolgot.
Nem tudta Jeremiah, hogy mi kötötte fejben őt ennyire a lányhoz, akit alig ismert. Talán az őszinte megismerés vágya a Perem iránt, amiben nagyon is osztoztak. Annak a szabadságnak a vágya, amit nem érezhetett Estrance kívül-belül nehezen átjárható falai között. Ezért nem akarta, hogy a telepesek elpusztuljanak ott az élő erdőben Kayne Westerburggal – mert ők is csak élni akartak; jobbat, többet, szebbet, mást látni. Részesülni a perem ajándékaiból. De nem úgy, ahogy a befektetők, nemesek és egyéb, valóságérzetüket elveszített tudósok. Hanem őszintén, békében, szabadon. Talán ezt érezte a lányban is, és ezért fogalmazódott meg a fejében már akkor a gondolat, ami miatt tudta, hogy több fejfájása lesz, mint korábban.
Nem volt felkészülve a peremre. Nem egyedül.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

A kúriában a társaságomat jórészt könyvek nyújtották. A szereplők voltak a barátaim, szerelmeim, az ő ellenségeik az én ellenségeim. Jó érzés volt elmerülni mások életében, románcokban és régi korok hősi történeteiben, még ha tudtam is, hogy többségük kitaláció volt. Mégis Jeremiah most pont úgy beszélt, mint ezeknek a történeteknek a főhősei, akit valami hívott a kalandra, vagy még inkább: küldetésre. Mert mi más lett volna az, hogyha úgy érezte, neki kell a Perem szívébe mennie és békét kötnie… bármi is élt ott? Már nem voltam gyerek, bár nem is egészen voltam felnőtt, és hiába voltam én a megtestesítője a toronyba zárt hercegnő meséjének, nem hittem bennük. Túl sok embernek láttam már a lelkébe ahhoz, hogy tudjam, nem igazán voltak hősök, de végletekig romlottak sem. Mindenki csak ember volt, és mindenben volt minden. Még Jeremiah-ban is, noha őt csupán a kardján keresztül láthattam meg valamennyire. Abban viszont egészen biztos voltam, hogy ő maga szentül hitt abban, amit mondott. Tényleg elhitte, hogy küldetése volt a Peremen, csak neki.
Még nem tudtam eldönteni, mit is gondoltam erről, így inkább csak elfogadtam. Hiszen ki voltam én, hogy azt állíthassam, nem így van?
Arra viszont, hogy veterán volt bólintottam, hiszen ezt láttam. Láttam őt az akadémián és láttam, mire kényszerítették.
- Valakinek elsőnek is kell lenni. De sokan készülnek a Peremre új életet kezdeni, és nem mindenki veterán közülük. Én pedig… Hasznos tudok lenni ott azoknak, akik oreát keresnek. Nem kell ahhoz bemenni a mélyére. – azt már nem tettem hozzá, hogy a látomás alapján a legnagyobb veszélyt a telepesekre pont, hogy a katonák jelentették… De talán csak egyszeri alkalom, egy szörnyű baleset volt, amit a kard mutatott. Ez volt a baj a víziókkal, hogy nem voltak teljesek, és sok körülmény egészen más megvilágításba is helyezhetett eseményeket. Azt értettem persze, hogy arra gondolt, hogy egy olyan fiatal lánynak, aki nem volt kiképezve, nem volt felszerelése sok esélye szerinte nem volt életben maradni, de én nem is terveztem egyedül nekivágni az erdőnek. Az valóban öngyilkosság lett volna.
A kérdése mindezek után nem ért váratlanul. Minden józan ember megkérdezte volna. És más esetben minden bizonnyal hazudtam volna, hogy semmiképp se derüljön ki, hogy mi is voltam valójában, ám Jeremiah a legrosszabbat már tudta, és nem rettent meg tőle, a lényeget pedig kitalálta már magától is, ahogyan a kérdése is tükrözte.
- Elszöktem, igen… – nem tudtam, hogy mondjam el neki úgy, hogy meg is értse, mégse zúdítsam illetlen módon a nyakába az eddigi rövid életem történetét. - A családom nagyon hamar rájött, hogy vannak bizonyos… képességeim. És bár hasznosnak ítélték, az egyedi látásmódom és komoly figyelmet fordítottak a fejlesztésemre, éppen annyira félték is a rémálmokat így hát nagyon kiskorom óta egyedül éltem, távol mindentől és mindenkitől, és csak akkor hagyhattam el a házat, amikor szükségük volt a képességeimre, hogy hasznot húzzanak az információkból, amiket így át tudok adni nekik. Én… nem akarok többé így élni. Hogy csak azokkal beszélgethetek nagyon röviden, akik gondoskodnak a kényelmemről és nem láthatok mást csak ugyan azokat a szobákat minden egyes nap, és egyetlen gondozott kertet. Én… – nagy levegőt vettem - Nem akarok börtönben élni többé.
Ezt még sosem fogalmaztam meg így, és nem is voltam biztos benne, hogy a másik megértette, vagy hogy bárki megérthette egyáltalán. Hiszen szép házban éltem, voltak szép ruháim, mindig volt étel az asztalon, nem kellett nélkülöznöm. Mások számára ez talán a mennyország volt, én mégis úgy éreztem, hogy megfulladok.
- Nem tudom, hogy a Perem káosza milyen, de remélem jobb, mint lassan megfulladni egy ketrecben, vagy tovább szolgálni a családomat, ameddig lassan el nem sorvadok attól, hogy minden nap mások emlékeit kell kiszipolyoznom belőlük.
Igyekeztem határozottan lépdelni a férfi mellett, nem összegörnyedni, hanem büszkén vállalni a döntésemet, de nagyon nehéz volt. A hangom halkult, ahogy megemlítettem az engem ért dolgokat, amik fele olyan szörnyűek sem voltak, mint amiket akár csak Jeremiah átélt, és tudtam, hogy semmi jogom nem volt panaszkodni, hiszen csak az érzi börtönnek a luxust, akinek túl jó dolga volt eddig… Tudtam ezt mind. Mégis el kellett jönnöm.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Jeremiah némán hallgatta a lány szavait. Nem tudta hibáztatni, egyáltalán nem. Persze, ki akart volna úgy felnőni, úgy élni, mint ő? Folyamatosan kihasználva valami miatt, amit nem is választott. Elzárva a világtól. Borzalmasan zavarta, hogy nem tudott mit mondani neki arra, hogy lebeszélje a perem-túráról. Azután meg főleg semmit, hogy ő maga skizofréniába hajló kényszerességgel vágyik oda. Maga sem tudta, hogy mitől vezérelve, de végül olyan szavakkal válaszolt, amit nem érzett feltétlenül a magáénak, főleg óvatos természetére tekintettel.
- Akkor látnod kell a Peremet. Magadnak kell megnézned.
Vasalt csizmája egyenletesen kopogott az utca kövein. Igyekezett nem nagyobbat lépni mint a lány, ami komoly erőfeszítésébe telt, tekintettel, hogy mennyivel nagyobb volt nála. Nagyon törékenynek tűnt számára. Ha csak belegondolt, ahogy intelligens indák törik ketté, csak mert rossz virágot tépett le, vagy épp egy helyi mágnás másra is akarja használni, mint orea-keresés, beleborzongott. Lehunyta a szemét, és igyekezett a felgyülemlő képeket kizavarni a fejéből. Nagyot sóhajtott, a csípős tavasz-esti levegő pedig kellemetlenül marta a légcsövét. Az utolsó pillanatig rossz ötletnek találta, amit mond, és igyekezett is megállítani saját magát, de együttérző énje az óvatos énje fölé kerekedett.
- Elkísérlek oda. A Peremre.
Ahogy pedig kimondta a szavakat, rá is jött, hogy mennyire különösen hangozhattak. Ha nem éppen visszataszítóan. Egy felnőtt férfi, aki úgy hajlandó kockáztatni az életét egy kamaszlányért, hogy még a nevét sem tudja. Ki ne gondolt volna arra, hogy hátsó szándékai vannak? Hogy ő is egy azok közül akitől legszívesebben távol tartaná őt? Így hát a lehető leggyorsabban hozzátette az első dolgot, ami eszébe jutott.
- Már ha felbérelsz. Kutatási asszisztens vagyok, de ezt a munkaadóim se gondolják komolyan. Gyakorlatilag zsoldos vagyok. Ha valaki eleget fizet, azt megvédem, és elviszem, ahová kéri, és elhozom neki, amit kér. Nem dolgozom drágán, sőt, szabd meg te a díjat. A nevem Jeremiah Cooper. Örülnék, ha elfogadnád az ajánlatom, miss…?
Megtorpant, és kezet nyújtott neki. Lehúzta a kesztyűjét előtte, de nem csak azért, mert az illem ezt diktálta. Tárgyakba és emberekbe is beleláttak az álmodók, ha igazat mondtak annak idején a kiképzésén. Itt volt a lehetősége a lánynak, hogy lássa a szándékai tisztaságát. Nem múlhatott még egy élet rajta. A bőrkesztyű csak rejtette a kezét és a vékony, mesterművű szervókat a rajta. Egyenruhájában Sinan vérének legteljesebb ereje keringett, mint oreából katalizált energia. Ember volt, de gép borította, és mindezt összekötötte az életadó nap. Legteljesebb istenkáromlás lett volna mindezt nem arra fordítani, hogy megvédjen másokat Vahe hübriszének Ütközéseitől. Ha pedig elfogadta fémmel borított kezét elfogadta a lány, ezt neki is látnia kellett benne.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Magam sem tudtam, hogy a mély vallomás után mégis miféle válaszra számítottam. Azt hiszem semmilyenre, hiszen egy ilyen történetre nem igazán lehetett jó választ adni. Mégis, jól esett végre kimondanom, kiönteni a lelkem egy idegennek, megfogalmazni saját magam számára is, hogy miért kellett megpróbálnom nekivágni az ismeretlennek. Valahogy éreztem, hogy nem fog lebeszélni, az ellentétes lett volna mindennel, amit róla láttam, mégsem számítottam arra a nyugodt megerősítésre, amit végül kaptam. Olyan volt, akár egy kőszikla, aki szilárd bizonyossággal jelentette ki, hogy valóban ezt kellett tennem, hogy a mélyről jövő, bizonytalan megérzésem volt az egyetlen út, ami előttem állt.
Ám én sem tudtam, hogyan válaszoljak a bizalmára, amitől egészen összeszorult a gyomrom, olyna újfajta érzés volt. Ahogyan arra sem, amikor felajánlotta, hogy elkísér. Tudtam, hogy ő maga vissza akart menni oda, és talán most adtam neki rá egy apropót, hogy engedjen a vonzalmának, ami az idegen földek felé húzta. Nekem pedig jól jött volna, ha nem kellett volna egyedül nekivágnom ennek, még ha azt is terveztem, hogy telepesekkel megyek majd, és hogy senki nem tudja majd meg, hogy ki és mi voltam. Mivel azonban ez még jóideig nem történhetett meg, mint kiderül, Sinan talán megnyitott egy új ajtót előttem. Vagy Vahe. De ha ő volt, akkor is átléptem volna rajta. Persze mindez nem volt igazán illendő, de az sem volt az, hogy egy magam fajta fiatal lány megszökjön otthonról.
Ezt bizonyára ő is érezhette, ezért is kezdett bele egy hosszabb magyarázatba önmagáról és a munkájáról, amit egyébként akkor is érdeklődve hallgattam volna, hogyha nem lett volna köze ahhoz, hogy valóban elvinne a Peremre. Ám ahogy kimondta a fizetség szót, összeszorult a gyomrom.
- Evangeline. Nagyon örvendek, Mr. Cooper. – nem akartam neki elmondani a családnevemet, bár Sinarin messze volt innen, sosem lehetett tudni, hogy ki hallgatózik, ahogy azt sem tudhattam, mit fog mondani a férfi, hogyha megvallom neki, hogy nem volt pénzem. Az apám bizonyára elég sokat fizetett volna neki, hogyha visszavisz.
- A felajánlása pedig igen nagylelkű, és nem is vágyom semmire jobban, minthogy elmehessek a Peremre, különösen egy olyan tapasztalt kísérővel, mint ön, de… Félek bármilyen alacsony is az ár, azt nem tudom megfizetni. Legalábbis… előre nem. – tettem hozzá gyorsan, amikor végső soron eszembe jutott egy lehetséges megoldás. Amibe vagy belemegy, vagy nem, de így is azt terveztem, hogy a megtalált oreából fogok megélni. Eladni magam, vagy segíteni a keresőknek biztos bérért, amelyik biztonságosabbnak tűnik majd számomra, bár tudtam, hogy a Perem minden volt, csak nem biztonságos. - Azt hiszem tudok oreát találni. Meghallom a hangját, és a Peremen sok van belőle. Ha találok, magának adom, így talán… azt hiszem így ön is gazdagabban jönne ki, mintha aranyat adnék. – pillantottam fel rá, majd le a kinyújtott kezére.
Bizalom.
Levette a kesztyűjét, pedig tudta, mire voltam képes, és ettől akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, de nagyon igyekeztem visszatartani, hogy ki is buggyanjanak. Ha elfogadta az ajánlatomat, akkor megfogtam a kezét és megszorítottam, úgy, ahogyan annyiszor láttam apámtól, amikor sikerült nyélbe ütni egy üzletet. Felnéztem rá, és el is engedtem a kezét. Nem néztem bele, bőven elég volt, hogy a lehetőséget megadta rá. Ha ő megbízott bennem – valaki, életemben először-, akkor nem árulhattam ezt el rögtön, és nekem is meg kellett bíznom őbenne.
- Mikor megyünk? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy működött az ilyesmi, de nem volt itt semmim, amit nem tudtam volna akár ebben a pillanatban hátrahagyni.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Evangeline ajánlatára elmosolyodott Jeremiah. Persze, zsoldos volt, pénzért dolgozott első sorban, de sokkal több pénze volt, mint amennyit el tudott volna költeni a hétköznapjai során. Szegényebb sorú katonatársaival ellentétben soha nem kellett hazaküldenie semmit, a képzését pedig fizették szülei. Már jóval leszerelése előtt lekötötte a legnagyobb részét a pénzének, de az Akadémiai fizetés bőségessége miatt eszébe nem jutott volna hozzányúlni. Az tény, hogy az oreaának számára más haszna is volt, mint a kereskedelem – de ha nem volt szakember, aki méretre vágja neki a nyers kristályt, még csak a felszerelésébe se tudta tenni. Nem, nem ezekre volt szüksége. Egy Álmodó sokkal többet jelentett a Peremen. A kézfogása határozottabb volt, mint amire Jeremiah számított. Nem tudta, hogy mit és hogyan látott belőle, de nem volt mit rejtenie.
- Ha oreát kerestetnék veled, csak olyan lennék mint bármelyik szerencsevadász. Az is elég, ha ott vagy. Ha megengeded, amíg sétálunk a professzor barátomig, elmesélnék egy történetet. A legutóbbi utamról a Peremen.
Ha pedig beleegyezett Evangeline, beszélni kezdett. Arról, hogy találkozott egy „bizonyos katonával”, aki szintén Álmodó volt – a nevét nem mondhatta el, azt megígérte. Hogy együtt kellett megmenteniük egy teljes karavánnyi civilt, neki és három másik bajtársuknak. Hogy milyen makacsul viselkedtek még a biztos halál ígérete mellett is a civilek. Sprustonról, aki olyan volt, mint saját maga. Az erdőről, aki élt, és a halott Hannah-n keresztül beszélt. És hogy milyen bizonytalanságot jelentett az erdőnek az álmodó bajtársa. Hogy „Utazónak” hívta.
- Tehát bármik is ezek, tartanak az Álmodóktól. Nekem ez a bizonytalanság, amit jelentesz számukra már elég. Mert akkor lehet velük tárgyalni. Rajtam ugyanis átlátnak, mint egy ablakon. – Nevette el a végét, miközben megérkeztek Lowlight Professzor a környezőkhöz képest kicsi, de annál díszesebb háza elé. – Indulni viszont csak akkor tudunk, ha már van itt lakhelyed. De ne aggódj, megpróbáljuk keríteni neked egy szobát az Akadémián. Bár ehhez az kell, hogy elég sokat érjen az a dolog, amit hoztál, és hogy esetleg egy-két mérésben időről-időre besegíts majd a vénembernek.
Jeremiah határozottan nyomta meg a csengőt. Az akadémia nem volt híján a pénznek, de ennek ellenére mindent megtettek, hogy spórolhassanak a kiadásaikon. Ha a kollégium épületét amúgy is fenn kellett tartaniuk, a menza pedig pocsék volt és olcsó, legjobban úgy jártak, ha szállást adnak Evangeline-nek cserébe érte, és koszt-kvártély alapon felveszik hallgatónak. Úgy sem volt annyi diák távolról – aki megtehette, hogy más városokból tanult az Akadémián, az jórészt megtehette azt is, hogy egy normális házat béreljen az északi negyedben. Már csak a lánynak és az öregnek is bele kellett egyeznie ebbe.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Kedveltem a történeteket, így hát biccentettem Mr. Coopernek, hogy meséljen csak, ameddig sétáltunk. Arra azonban álmomban sem számíthattam, amit végül elém tárt, még ha ezzel kontextusba is helyezte a villanásokat, amiket láttam a kardjában. Azt már sejtettem ugyan, hogy nem én voltam az első álmodó, akivel Sinan kegyelme, vagy Vahe haragja összehozta, de a történetben betöltött szerepe egyszerre töltött el izgalommal és rettegéssel. A civilek viselkedése, és az, hogy néhány embert egyszerűen vonzott a terem, az már csak mondhatni hab volt a tortán, bár épp olyannyira nem volt elhanyagolható, mint egy álmodó lehetséges szerepe a történetben.
Utazó…
A kifejezés keserű ízt hagyott a nyelvemen, hiszen mégis hova utaznánk? A legszörnyűbb rémálmokba bukhatunk alá, vagy mások elméjébe és lelkébe tudunk belepillantani, de érintésünkkel meg tud elevenedni a múlt is. Végső soron talán találóbb volt ez a megfogalmazás ránk, mint az „álmodó”.
Mr. Cooper nevetése a végén olyan volt, mintha csak valami csínyt tervezne elkövetni általam ezek ellen a hatalmas és szörnyűséges lények ellen, mintha a világ sorsa vagy a Perem sorsa egy játék lett volna csupán, gyermekek kergetőzése egy mezőn, hogy ki szerzi meg a labdát. Nem mintha nekem részem lett volna ilyesmiben, de azért sokszor elképzeltem. A helyzet viszont annyival komolyabb volt ennél, hogy bár szerettem volna együtt nevetni a férfival, a torkomra forrt minden vidámság.
- Éreztem a… Vonzódását afelé a világ felé. Annyira mélyről jövő volt és erős, hogy még a kardján át is megérintett a szele. Önnek nincs mitől tartania odakint, mégis kockáztatna azért, hogy segítsen az embereken? Még a rossz embereken is? – nem tudtam én hogyan cselekedtem volna a helyében, de most úgy gondoltam, hogy nem így. Ha engem a Perem megkímélne, sőt tárt karokkal fogadna, mennék és nem gondolnék másokra. Sok ember lelkét láttam, és egyikük sem érdemelte volna meg, hogy ott élhessen, kivéve… Nos kivéve talán Jeremiah-t, de ezt a Perem is pontosan tudta. Mi van, ha igaza volt a növénynek?
Én is tudtam, hogy ezek nem voltak jó gondolatok, hogy hinnem kellett volna az emberiség jóságában, és azokra az emberekre kellett volna gondolnom, akik segítettek idáig eljutni, mert voltak olyanok is. Legalább néhányan.
- Megismerhetem őt? Az álmodó katonát. – kérdeztem. Érdekes élmény lett volna olyanokkal beszélgetni, mint amilyen én is voltam, aki megérthette mivel jár ez az átok.
Elsőre nem igazán értettem, miért lett volna szükségem lakhelyre ahhoz, hogy a Peremre mehessek, de szerencsére felfogtam, mielőtt feltettem volna egy nagyon ostoba kérdést. Bizonyára ellenőriztek mindenkit, aki oda tartott, és biztonságosabb volt, hogyha Jeremiah elmondhatta, hogy az akadémiához tartoztam én is legalább valamilyen módon.
- Remélem én is. Azt nem tudom mérni hogyan kell, de szeretek tanulni, és ha a professzor segít igyekezni fogok, hogy hasznomat lássa.
És nekem is nagyon jó lett volna, ha lett volna egy állandó szállás, ahol megalhattam, és nem kellett volna egyre olcsóbb és ezáltal egyre züllöttebb és egyre rosszabb környéken fekvő kiadó kis szobákat keresnem.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Jeremiah sejtette, hogy álmából keltették a professzort, mert a csengetésre jó darabig nem érkezett válasz. Némi zörgés és egy távoli „Egy perc és megyek!” kiáltás hangzott végül bentről, így legalább volt lehetősége válaszolni Evangeline kérdéseire. Mert teljesen jogosak voltak, főleg az első. Találkozott ő is rossz emberekkel. Nem csak azokkal, akik rossz parancsokat osztottak neki. De minden rossz emberre jutott egy jó. Sőt, látott rossz embert jóvá lenni, és fordítva is. Nem volt semmilyen joga arra, hogy bárki fölött ítéletet mondjon. Ő is ember volt, egy a sok közül. Ha a Perem elfogadta, a legjobbat kellett nyújtania, hogy jól képviselje az egész faját a Perem őslakói előtt. Szokásos félmosolyával bólintott néhány aprót.
- Szinte biztos vagyok benne, hogy a rossz emberek se akarnak rosszak lenni. Csak valahol elcsúsztak. Vagy nincs más választásuk, ha életben akarnak maradni. Sőt, meg merném kockáztatni, hogy nincs is rossz ember, csak rossz tett vagy rossz döntés. Egy hiba miatt pedig senki sem érdemel kárhozatot. – Mondta, majd ahogy visszagondolt a szavaira, rendkívül naívnak hangzottak, így gyorsan hozzátette: - - Vagyis, én így látom. Aztán ki tudja, lehet ezért kedvel annyira a Perem. Az erdő nagyon panaszkodott az emberek gonoszságára, hátha csak meg kell neki mutatni, hogy meg tudunk változni, és az ő véleménye is javul rólunk.
A második kérdésére Jeremiah azonban kényelmetlenül nevetett. Megígérte Westerburg parancsnoknak, hogy titokban tartja a kilétét. Még ha a lány álmodó is volt, nem tudta, hogy mennyire zártak egymás irányába, így nem akarta óvatlanul felfedni. Ennyit egy bajtársért mindenképpen megtehetett. Másrészt meg szerette volna, hogy valaki Evangeline segítségére legyen a képességeivel, Kayne-ben pedig megbízott abból, amit közös munkájuk során tapasztalt belőle.
- Az álmodó katona megismerése, nos… Egyelőre nem tudok biztosat mondani. De írok neki egy levelet, és megkérdem, hogy találkozna-e veled.
A lány utolsó szavaira már nem tudtam érdemben reagálni, ugyanis megjelent a professzor az ajtóban, szokásos borzas ősz hajával és szakállával. Ijedten nézett Jeremiah-ra, és rekedtes hangján félve kérdezte.
- Cooper? Csak nem történt valami a… – Itt hirtelen elhalkult, óvatosan körülnézett, majd beintette őket a házának tágas előszobájába. Sebesen leültette őket, majd valamiért a kelleténél óvatosabban folytatta. – Csak nem történt valami a sörrel?
- Nem, nem a sörrel nem. Időben megkevertem. – Nevetett Jeremiah. - Hanem annál érdekesebb helyzet állt elő. Professzor, ő itt Evangeline, aki…
Majd rendkívüli határozottsággal adott elő egy különösen érdekfeszítő sztorit arról, hogy a lány a családja egyik oldalágáról unokahúga, akinek az apja egy bányabalesetben hunyt el, anyja pedig egy szekérúton eltűnt, így Estrance-ba menekült, ahol felkereste őt mint régi ismerősét és rokonát. Minthogy Jeremiah tudta, hogy megbízhat a professzorban – és mert amúgy is rájött volna a készülékből, ami Evangeline-nél volt, hogy micsoda ő – halkan megsúgta, hogy a lány álmodó, de ezt nagyon-nagy titokban kell tartani. Ezután pedig megkérte Evangeline-t, hogy mutassa meg a professzornak a tárgyat, amit „az anyja szigorúan megparancsolt, hogy tartson mindig magánál”. Ha megmutatta, Lowlight professzor ki se vette a kezéből, hanem valahonnét egy kis, teleszkóp-szerű szerkezettel vizsgálta onnét, ahol ült. Végül megsimogatta a szakállát, majd hátradőlt a székében.
- Még soha nem láttam ilyen szerkezetet, bár ötleteim vannak hogy mi lehet, de bent a műhelyemben kellene tanulmányoznom. Ha a kisasszony tudna maradni és segítene a kutatásban, azért hálás lennék. Nem mindenhol van álmodó, aki hajlandó együttműködni velünk a kutatásokban. Messze lakik a kisasszony?
- Na ez a baj, Professzor, hogy ma jött, és nincs se pénze, se lakása itt. Ha így áll a dolog, vissza kell térnie a családomhoz délre, a szerkezetet meg magával kell vinnie… – Felelt Jeremiah színészi szomorúsággal.
- Cooper, maga csirkefogó, tudom mire megy ki a játék. – Nevetett az öreg. – Ha úgy van, kerítünk neki egy szobát a diákszállón. Valahogy azt is meg tudjuk oldani az ottani felszereléssel szerintem, hogy ne húzza be a teljes diákságot egy Rémálomba. De ezt nem nekem kell eldöntenem. Kisasszony, mit gondol? Garantálom, hogy nem vágjuk fel és nem is őrjítjük meg a kísérleteinkkel.
Jeremiah nem akarta befolyásolni a lányt a döntésben, bár tudta, hogy némileg sarokba szorította őt a tervével. Azonban ha a Peremet akarta látni biztonságban – már amennyire ez lehetséges – nem volt jobb lehetősége talán.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Mélyen elgondolkoztatott, amit az emberekről mondott. Hogy a rossz emberek nem akarnak igazán rosszak lenni. Én legtöbbször csak tetteket láttam, villanásokat, emlékeket, nagyon-nagyon ritkán éreztem meg mögötte a szándékot, és ki tudja, talán Jeremiah-nak igaza volt. Ám ez nem tette sem érthetővé, sem elfogadhatóvá a rosszat. Nem tette jobbá a kapzsiságot, sem azt, ha valaki nem tudott parancsolni az ösztöneinek, azt pedig, ha valaki a legkegyetlenebb módokon akart erőt fitogtatni még annyira sem. Nem mintha többségét első kézből tapasztaltam volna, de elegek voltak azok az alkalmak, amikor bele kellett pillantanom másokba, bár bizonyára a sinarini nemesség legalja volt, akiket apám kiválogatott.
Mindenesetre szerettem volna hinni, amit a férfi mondott. Tényleg szerettem volna, de talán az embereknek nem csak a Peremnek, hanem nekem is meg kellett mutatniuk, hogy képesek voltak a változásra.
- Őszintén remélem, hogy igaza van, és hogy meg fogja tudni ezt mutatni neki is. – annak a lénynek, amivel találkozott. Vagy lényeknek, ha még többen voltak. Az egész Peremnek, remélhetőleg. Bár ebből a szempontból akkor talán épp nekem volt félnivalóm, ha az álmodók lelkébe nem látott bele, és így nem is tudta megítélni, hogy elég jó voltam-e számára.
A katona esetére bólintottam.
- Köszönöm, az nagyszerű lenne.
De természetesen azt is megértettem volna, ha nem akar velem találkozni és félti a saját biztonságát. Bizonyára meg volt rá az oka, hogy nem vállalta fel nyíltan a kilétét, én sem tettem volna, ha lett volna választásom. Ám bármennyire is próbáltam rejtőzködni, a sors és a körülöttem zajló események mindig lelepleztek valamiért, és kezdtem azt hinni, hogy Sinan nekem nem azt a sorsot szánta, hogy elnyomjam örökre a képességeimet, és próbáljak úgy élni mintha nem léteznének. Egyébként sem igazán értettem semmi máshoz.
A mélabúból kizökkentet az öreg professzor felbukkanása az ajtóban. Beléptem Jeremiah után, és eleinte még meg is könnyebbültem, amikor előadta a történetet képzelt rokonságunkról, ám amikor azt is elmondta az öregnek, hogy mindezek mellett álmodó is voltam elsápadtam. Hát már tényleg ennyire sem volt lehetséges egy ilyen dolgot titokban tartani? Nagyot nyelve léptem közelebb és nyújtottam át a professzornak a szerkezetet. Pillantásom úgy rebbent egyik férfiról a másikra, mint egy riadt őzé.
Mit gondoltam? Váratlanul ért a kérdés, leginkább az, hogy egyáltalán megkérdezték, és nem csak megmondták, hogy mi történjen, hogy hogyan volt a legjobb… De ez csak a választás illúziója volt. Ahogy Jeremiah mondta már se pénzem nem nagyon volt, se szállásom, és hacsak nem akartam az utcán éjszakázni kénytelen voltam elfogadni ezt az ajánlatot, mert az is bizonyos volt, hogy ezért az apró tárgyért egyhamar nem fogok érméket kapni. Másrészről viszont sosem gondoltam, hogy valaha egyetemre mennék, és most az, hogy a diákok között lakhattam és egy professzornak segédkezhettem az már majdnem olyan volt mintha. Ez pedig valójában egészen izgalmasnak hangzott, és eddig úgy tűnt, hogy nem akarnak sem bezárni, sem felhasználni a képességeimet – ezt a tényt, a jelentőségét talán még nem is sikerült egészében felfognom.
- Én… Igen. Igen, szívesen segítek, és köszönöm. Mármint a szállást, köszönöm, cserébe tényleg az a legkevesebb, hogyha segítem a kutatásukat, és örömmel tanulok új dolgokat, ha az segít a kísérleteikben, Lowlight professzor. – a végére azt hiszem még egy cseppnyi jómodort is sikerült összeszednem.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

Jeremiah megkönnyebbült, hogy a terve sikerrel járt, és hogy Evie is jól fogadta az ötletet. Nagyon távol állt tőle az, hogy egy ilyen korú lány mennyire volt bátor és mennyire érdekelték a tudományos dolgok, de abban biztos volt, hogy Lowlight professzor jó szívű volt, és nagyon öreg is. Elég öreg ahhoz, hogy bárkinek örüljön aki segít számára. Elmosolyodott az öreg Evangeline válaszára, majd sebesen felpattant a helyéről, papírt vett elő egy ősöreg szekrényből és töltőtollával körmölni kezdett rá.
- Na, ezzel még az éjszaka közepén is kerítenek egy szobát a kisasszonynak. Cooper majd elviszi a szállóvezetőnek, aztán reméljük, hogy nem ma este fog egy rémálom önre törni. – Szólt az öreg, majd átnyújtotta az összegöngyölt, aláírt lapot Jeremiah-nak. Az ajtó felé intett, jelezve, hogy idő lesz távozni. – Holnaptól meg megoldjuk, hogy a szobáján kívül senki ne kerüljön oda, ha bármi rossz történne. Mára viszont menjenek, mert rosszat fognak gondolni rólam a szomszédok, ha ilyen időben vendégeket fogadok. Sinan áldja önöket!
Jeremiah-nak nem kellett kétszer mondani – ő maga is szerette volna még a szükséges papírmunkát elintézni, és még vissza is kellett érniük. Biccentett és intett az öreg felé a bejárati ajtóban.
- Ezer hála, Professzor! Vigyázzon addig is magára!
Ahogy az öreg sietősen bezárta az ajtót némi hümmögés közben, Jeremiah Evie baljára lépett, és intett, hogy indulhatnak az úton vissza, amin jöttek. A levegő azért még estére lehűlt – ebből ő az arcán kívül keveset érzett, és szívesen felkínálta volna a kabátját, de akkor mindneki látta volna a szervókat a felszerelésében, azt pedig nem engedhette meg a szerződései miatt. Igyekezett tartani Evengeline tempóját – tudta, hogy magas volt, és hosszúakat lépett. De nem akarta siettetni a lányt – most már nem kellett. A kollégium igazgatója, egy mogorva képű, de egyébként becsületes, Jackson nevű ember mindig fent volt láthatóan – vagyis bármikor érkezett haza, mindig ébren találta. Az emberek többsége már aludni tért, ahogy ők haladtak az utcán. A vasalt csizmájának hipnotikusan monoton kopogása szinte kényszerítette, hogy megtörje a csendet, ami Estrance ezen kényelmes és biztonságos részére telepedett ezekben az órákban.
- Örülök, hogy elfogadtad az ajánlatot. Nem fogod megbánni, a vén Lowlight aranyszívű ember. A végére még képzett is leszel az orea-ötvözet integrációban. – Nevetett halkan. –  De ne aggódj, nem kell ennek lenned hosszú távon. Az leszel, ami akarsz. Én pedig szinte biztos vagyok benne, hogy amint voltál a peremen, egyre távolabb akarsz lenni tőle majd.
Itt viszont egy pár másodperces szünetet tartott. Erről nem volt joga szólnia neki. Nem neki, aki annyira vágyott oda vissza ismét és ismét.
- De ha mégsem, és továbbra is vonz a hely, akkor meglátjuk. Minden esetre, ha rajtam múlik, senki nem veszíti ott az életét. Akiket meg személyesen is megmenthetek, azok különösen se fogják. Rád ez különösen is igaz.
Emlékezett a Westerburg kapitánnyal megmentett karavánra. Ott lett volna, aki inkább meghal, mintsem otthagyja a peremet. Ott nem tudott volna mit tenni, azok felnőttek voltak. De ha egy fiatal élete múlt rajta, azt nem engedhette elveszni. Azok után különösen nem, hogy hány veszett oda miatta.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Megkaptuk az ehhez kellő papírokat, bár arról fogalmam sem volt, hogyan tervezték visszatartani a rémálmokat, már azon kívül, hogy kiürítenek miattam egy egész szárnyat – ami nem sokban különbözött volna attól, mint ami a családom megoldása volt a problémára. A gondolattól elszorult a torkom. Nem szerettem volna senkinek sem gondot okozni, de… egyedül lenni sem akartam többé. Hiszen pont ezért vállaltam ezt az egész utazást, a szökést mindent. Ha viszont létezett olyan dolog, ami képes volt kordában tartani egy álmodót, az apám már biztosan felkutatta volna. Így csak bizonytalanul bólintottam az öregnek. Jó volt hozzám, és bízott benne, hogy minden rendben lesz, így igazán nem lett volna helyénvaló most akadékoskodni, vagy felhívni a figyelmét azokra az apróságokra, amik eszembe jutottak ezzel kapcsolatban. Talán tényleg minden rendben lesz, és felesleges minden aggodalom.
- Még egyszer köszönöm a kedvességét professzor. Igyekszem rászolgálni. Sinan áldja, ameddig újra találkozunk! – köszöntem el tőle én is, majd sietős léptekkel követtem Jeremiah-t vissza az utcára, és végső soron az akadémia felé. Az ő ritmusos léptei mellett az én cipőm surranását nem is lehetett hallani, hallkan követtem, mint valami árnyék, de közben úgy éreztem, mintha csak úsztam volna az éjszakában. Talán tényleg mint egy árnyék, vagy szellem.
Nem tudtam mit mondhattam volna, még az események ilyen különös irányú fordulatán rágódtam, amikor a férfi megtörte a csendet, már a csizmakopogáson túl is. Az lehetek, ami csak akarok. A lehetőség szédítő volt, és éppen ezért nem is mertem gondolkozni rajta, inkább mindig csak a következő lépésre próbáltam koncentrálni, amit még beláthattam.
- Lehet, hogy ez a baj. Nem tudom, mi akarok lenni. Akinek olyan sokáig megmondták, hogy mit tegyen és minek kell lennie, az utána nehezen tud mit kezdeni az ilyesfajta szabadsággal. Sosem gondolkoztam rajta, mi lennék, de az, hogy világot láthatok, olyan helyeket, amik csak betűk voltak és a fantáziám töltötte ki, az egyelőre elegendő. Azután lehet, hogy igaza lesz, és ha egyszer voltam a Peremen többé nem akarok majd odamenni, de ezt nem tudhatom, ameddig nem próbáltam meg. Mindenesetre addig is, káromra nem válhat, hogyha megtanulok ezt-azt az akadémián. Még ha az oreát nem is kedvelem annyira. Néha… hangos tud lenni. De hozzászokok majd, ha sokat lesz a közelemben.
Nem tudtam Jeremiah tudott-e az álmodóknak erről a képességéről, de eddig is kiderült, hogy olyan sok mindent tudott, így biztosan nem árultam el ezzel nagy titkot neki.
- Mindenesetre köszönöm. Azt is, hogy mindent megtesz, hogy senki ne haljon meg ott többé, én sem, és azt is, hogy segít, önzetlenül, ebben biztos vagyok. Maga jó ember. – néztem fel rá, egyenesen a szemébe, ha engedte. Hamarosan visszaértünk a kollégiumhoz, de ott még azért szükségem volt a segítségére, hiszen fogalmam sem volt, kit keressek, és hogy mi volt az eljárás ilyenkor. Így is aggódtam kissé, mit fognak szólni, hogy egy ilyen fiatal lány mint én, már bőven este betér egy férfival a kollégium épületébe, reméltem, hogy emiatt Jeremiah nem kerül majd bajba.

Ever Dream

JC &Evie

-----------------:O:-----------------

„Maga jó ember.”
A szavak annyira hirtelen érkeztek, hogy Jeremiah egy pillanatra megállt, és csak pislogott a lányra. Ő, jó ember? Ez két annyira különböző kategória volt, amit el sem tudott képzelni egymás mellett. Hát nem tudja a lány, hogy hány civilre kellett lőnie neki is? Hogy hányan veszítették az életüket miatta? Hogy nem szólt sokáig egy szót sem, amit megtehetett volna, ha egy kicsit is bátrabb csak?

Nem, dehogy tudta. Nem is ismerte. Evangeline annyit tudott róla, hogy egy kedves felnőtt, aki segít neki életben maradni egy távoli városban, ahová elszökött. Hogy ő valaki, aki ha kell, rangos professzorokat zavar fel az éjszaka közepén, hogy szállást kerítsen neki. Ebből a szemszögből ő egy jó ember. Egy túl jó ember. Evangeline semmit nem tud a bűntudatról. Talán látott dolgokat a múltjából amióta együtt vannak – de látott-e az érzéseiből is bármit? Hogy önmaga mennyire látja jónak Jeremiah Cooper-t?

Végső soron ez mindegy is volt. Mert Evangeline jó embernek látta őt. Valaki szemében nem egy menekülő katona, vagy nem egy kétes múltú zsoldos volt, hanem egy jó ember. A gondolathoz még hozzá kellett szoknia, de határozottan tetszett neki. Hogy nem kell örökké valamiféle kalandregénybe illő zord idegennek lennie, hanem lehetnek számára is fontos emberek. Akik a jelenlegi Jeremiah-t látják benne, nem pedig azt, akit ő a saját múltjában. A második esély lehetősége egészen szédítően hatott számára, és egy halvány mosolyt nem tudott elfojtani az egyébként semleges ábrázatán.
- Hogy mennyire vagyok jó, azt nem tudom. De nem engedem, hogy bárkinek csalódnia kelljen bennem. Különösen nem azoknak, akiknek bizalommal tartozom.
Felelte Jeremiah továbbra is óvatosan. Nem akarta lerombolni azt a törékeny bizalmat, amit épp felé tanúsítottak. Az este hűvös levegője viszont jól esett neki, és nem is akarta megtörni a csendet, ami kitöltötte az éjszakát, így amíg vissza nem értek az Akadémia lakószárnyához, meg sem szólalt. Ott megkereste a kollégium vezetőjét, Jacksont, és átnyújtotta neki Lowlight papírját. Nem kellett szerencsére sokat magyarázkodnia, a férfi elvezette őket Evangeline új szobájához kint a női szárny legvégén. Hogy hogyan tervezték megakadályozni a rémálmokat, arról Jeremiah-nak fogalma sem volt. De bízott az öreg magabiztosságában. Hátha volt egy gépük, ami legalább a távolságot tudta szabályozni… Vagy egy területen belül elfojtani a jelenséget… Nem kísérelt meg végül mélyebben belegondolni a dologba, tekintettel abszolút laikusságára a témában, így végül csak a szoba ajtajában biccentett egyet a lakosztályára visszabicegő Jackson felé, majd a lány irányába fordult.
- Nos, nekem távoznom kell, mielőtt rossz szemmel néznek rám itt, de… Ha bármi előkerül, akkor a négyszázhatos szobában leszek. Illetve ha az főnökeim megbíznak bármivel a peremen, elintézem, hogy te is jöhess. Ha pedig bárki problémázik, csak szólj és elintézzük az illetőt. De tényleg. Addig is, jó éjt!
Miután hezitálva bezárta maga mögött az ajtót, sietős léptekkel indult el a szobája felé. Nem is tudta miért érzett ennyi felelősséget a lány felé. Talán mert végre volt lehetősége más minőségében is megjelenni, mint régen? Nem csak mint fizetett zsoldos, vagy elvakult vezetőkhöz kötött katona, hanem mint barát? Esetleg idősebb testvér? Bármit is tartogasson a lány számára a jövő, megfogadta magában Jeremiah, hogy nem engedi őt elveszni. Ha csak tehette, szeretett volna valaki számára biztonság lenni félelem helyett. Megnyugvás feszültség helyett. Élet – a halál helyett. A maguk módján mind Evangeline, mind pedig ő idegenek voltak ott, ahová épp a sors vetette őket. Ha pedig Jeremiah már legalább egy kicsit beilleszkedett az új szerepébe, kötelességének érezte, hogy támogasson valakit, aki annyira törékeny és új a világban, mint a lány – és összekösse olyanokkal, mint amilyen ő is, akár csak Westerburg parancsnok. Szerencséjére ehhez pedig Lowlight professzor sörfőző asszisztenciáját sem kellett elhanyagolnia – egyelőre.

× Ever dream ×

Evie & JC

-----------------:O:-----------------

Amikor Jeremiah sokáig hallgatott tartottam tőle, hogy valami rosszat mondtam. Végül amikor óvatosan megszólalt, megértettem, hogy az hatolt talán túlságosan mélyre, hogy jó embernek neveztem, mikor ő valószínűleg nem tartotta magát annak, mindazok miatt, amik a múltban történtek vele, amiket tennie kellett még ha parancsra is cselekedett. Ha ez rossz emberré tett valakit, úgy hát én sem voltam jó ember, még ha vér nem is tapadt a kezemhez, de nem tudtam, hogy az, hogy meg akartam felelni a szüleim elvárásainak és ezért megtettem bármit, hazudtam, szerepet játszottam és a képességeimet arra használtam fel, hogy másokból információt csikarjak ki, amit utána ki tudja, hogyan használtak fel… az talán engem is megfosztott attól, hogy jó ember legyek.
Bőven volt min gondolkodni az úton a kollégiumhoz, amit mind a ketten hallgatásba burkolózva tettünk meg. Jeremiah nem beszélt, így hát én sem, csupán emésztgettem a dolgokat, a változást és próbáltam elhinni, hogy tényleg nagy szerencse ért, amit talán meg sem érdemeltem. Ráadásul még mindig ott volt a tény, hogy álmodó voltam. Nem tévesztettem meg őket, mégis vállalták a kockázatot, pedig semmi okuk nem volt rá, a professzornak sem, és Mr. Coopernek sem.
Odabent csendesen üdvözöltem a kollégium vezetőjét, Mr. Jacksont, és hagytam, hogy Jeremiah mutasson be, mint rokonát. A saját nevemet nem használhattam, hamarosan ki kellett találnom valami mást, de túl korai és túlságosan tolakodó lett volna már most Coopernek neveznem magam. Pedig szívesen lettem volna az, még ha a név egyetlen általam ismert tulajdonosával csupán néhány órája találkoztam. Mély megérzések voltak ezek, de nem tudtam, hogy a képességeimhez volt-e közük.
A szoba, amit kaptam apró volt, mellőzve minden pompát, de egy személyes és tiszta, az utóbbi időben pedig laktam már rosszabb körülmények között is. Barátkoztam a gondolattal, hogy ezentúl ez lesz az otthon.
- Négyszázhat, megjegyeztem. Mindent köszönök még egyszer, nagyon fogok igyekezni, hogy rászolgáljak a kedvességre. És… hogy ne okozzak bajt. – óvatosan fogalmaztam, de biztosan értette, hogy mire gondoltam. - Jóéjszakát, Mr. Cooper, remélem fogunk találkozni a napokban, és ha bármiben a segítségére lehetek, a munkájáiban vagy bármi másban, ne legyen rest szólni, én sem leszek az, ha gondom adódna. – mosolyogtam még rá, majd búcsút intettem neki. El kellett volna hoznom a holmimat az előző szállásomról, de azt hiszem az ráért reggelig.