Vaskerék és gőzkazán - Psyche és Eos

Azóta nem tudott aludni éjszakánként. A robbanás napja óta. És ezen az sem segített, hogy most idegen helyen volt. A vonat fülkéi ugyanis aprók voltak, s az őrizet, amelyben már hónapok óta élt, az idegeire ment. Talán ezért küldte a kíséretével megbízott, s jelenleg a szobalánya szerepében tetszelgő őrt a fő jegyvizsgálóhoz, aki készséggel biztosította számára éjszakára az étkezőkocsit.

Azt mondta, dolgozni akar, de tulajdonképpen semmit sem csinált, csak a hatalmas ablakon keresztül bámult ki a holdfénybe.

- Kisasszony, óhajt még valamit? – hangzott fel mögötte a kérdés és Psyche válla megrándult a kissé gúnyos hangra.

~Nem, nem szabad mutatnia semmit!~

- Nem, menjen csak pihenni – felelte kimérten, szándékolt lassúsággal és elismerésre méltó önuralommal a hangjában. – Sajnálom, hogy ébren tartottam – tette még hozzá.

Az utóbbi hónapokban ugyanis megtanult színlelni. S az előbbi mondat egyike volt azoknak, amelyeket ki kellett mondania ahhoz, hogy békén hagyják. Pedig ezt éppen nem sajnálta. Azt igen, hogy ostoba volt és naiv, és nem feltételezte az egykori beosztottairól, hogy képesek lennének színlelni és becsapni őt. De ezt a hibát többször már nem követi el. Hát várta a szokásos esti játszma következő lépését.

- A fülkéjébe kísérem!

~Úgy látszik, ma fáradt és türelmetlenebb, akkor eszerint játszunk!~ - ismeri fel a jeleket, s tudja, ha azt akarja, hogy párbajuk gyorsan véget érjen, most hallgatnia kell.

- Hercegnő!

A hang némileg magasabb és hangosabb, vagyis jól mérte fel a helyzetet, a húrt pedig még feszítenie kell, hát nem szólal meg és nem mozdul, mint ha gondolatban máshol lenne. Mint ha nem is önmaga lenne.

- HERCEGNŐ!

A hang magassága és ereje elérte azt, ami már a türelmetlenség határát jelzi, hát Psyche megfordul, s kissé réveteg pillantással felel.

- Az ablakok zárva vannak, menjen, pihenjen csak le… Hamarosan megyek én is… - az ő hangja viszont továbbra is visszafogott, semmiben sem különbözik a percekkel ezelőttitől, hát Asin azt hiszi, a gondolatai is fogva tartják. – Kérem…

A néhány pillanat múlva hozzátett szó a végső lökés, s őre szedelőzködni kezd. Hova is menne az „áruló”? És ugyan, ki állna szóba vele… Ha meg bármi is történik vele… A harag, amelyet a királynő leánya iránt érez akkora, hogy jó éjszakát sem kíván, csak ellenőrzi az ablakokat és a kocsi másik végében nyíló kijáratot, aztán elsiet a fülke irányába, miután rázárta az ajtót.

Psyche vár néhány percig, mozdulatlanul ül, arra számítva, hogy Asin még visszajön, de mert nem hallatszik már zaj, nesztelenül feláll és kutatni kezd a fiókokban és polcokon az elrejtett papír és tinta után, csak hogy megírja az újabb levelet nagyanyjának.

A zaj apró, annyira apró, hogy biztos benne, nem Asin tér vissza. Ahogyan abban is, hogy a hirtelen mozdulat lenne a legösztönösebb, az, amellyel rejtené az előtte heverő lapot, de ő nem ezt teszi majd. Nem tesz úgy, mint ha tilosban járna, s ezzel talán magát és tervét menti meg. Mert most csak ez az egyetlen lehetősége van. Most ez az egy, amiben reménykedhet, hiszen királynőjének tett ígéretét nem szegheti meg. Vagyis nem fog sem megszökni, sem kárt tenni sem magában, sem másokban. De azt nem ígérte meg, s ezáltal nem kötelezte el magát arra, hogy nagyanyjának, a néhai uralkodónak nem fog írni.

Tudja, hogy kockázatot vállal, de azt is, hogy ha nem teszi meg, megfosztja magát az egyik leghatalmasabb támogatójától. Mert abban is biztos volt, hogy a nagyanyja még mindig segítene neki és abban is, hogy nem fogja elárulni. S hogy miért gondolta ezt? Mert ő volt az, egyedül ő, aki a háború után megkapta az egyik koronázási fejéket, amelyet az idős matriarcha őrzött. S hogy az még a birtokában volt, hogy az idős királynő nem kérte még vissza,  az Psyche számára egyet jelentett azzal, hogy – bár nem hirdeti mindenfelé nézetét és rombolja a jelenlegi uralkodó tekintélyét – nagyanyja nem feltétlenül ért egyet a kaptár fejének döntésével vele kapcsolatban.

Hát ezért nem kapja fel hirtelen a papírlapot és ezért nem igyekszik kétségbeesetten elrejteni valahová a megkezdett levelet. Ezért emeli fel a tekintetét lassan az érkezőre, s ezért láthat rajta a másik hűvösséget és némi türelmetlenséget. Meglepődést nem, azt a luxust már egy ideje nem engedheti meg magának.

- Ha mérgesnek látta, biztos vagyok benne, hogy volt oka rá… - a reakció érzelemmentes, de az idegen megjegyzése – és erről az semmit sem tudhat - némi elégtétel számára. - Éjtündér volt… A gonoszabbik fajtából… - a válasz halk, de időt nyer vele a kutató tekintetnek. Hiszen fel kell mérnie a másikat, s ő meg is teszi. Elegáns holmi, orea pápaszem és hatalmasnak tűnő mágikus erő, amely szinte minden porcikájából sugárzik. Talán tudnia kellene, hogy ki ez az alak. – Nem, nincs tévedés, ám a kocsi zárva van – felel végül. - Vagyis azt gondoltam, így van… Ahogyan azt is, hogy egy nemes úr nem olvas bele más leveleibe…

A zavar szinte mindig következménye annak, ha idegeneket szólít meg és legfőképpen akkor, ha semmi kedve a társalgáshoz. Hosszú évtizedek alatt találta meg azt a hangszínt, hangerőt és hangsúlyt, amely mindenki számára – legyen az ember, tündér, de akár lidérc – a beszélgetés végét jelzi. Amikor dadogva elhangzik a bocsánatkérés, már el is könyveli, hogy most sem lesz másképpen. Hagyja, hogy érdektelenség uralkodjon el a vonásain és azzal, hogy pillantása immár a levélen nyugszik, most is egyértelműen mutatja, hogy  párbeszédre már nem akar időt, s gondolatokat pazarolni.

Ám csak néhány pillanat, s úgy kapja fel a fejét, ahogyan a hiúz teszi, ha zsákmánya szagát érzi meg.

Mert a magát Eostres-nek nevező – miért tűnik még mindig olyan furcsán ismerősnek ez a név? – alak valami képtelen ötlettől vezérelve kémnek nézi őt, a levelét titkos jelentésnek, s valami furcsa kiáltással foglal állás valami mellett, vagy éppen ellene?

Ez meglepi Psyche-t, s mivel egy ideje nem szereti a meglepetéseket, hát ez sincs kedvére. De még nem szól, csak a tollát teszi le, ahogy látja, kutatni indul a másik, hogy aztán újból megtorpanjon, s visszatérjen korábbi témájukhoz, vagyis a távozó Asin-hez, s ajánlkozása talán mosolygásra késztetné a pixit, ha jelenleg éppen nem bosszankodna…

- Ha kém lennék, nem gondolná, hogy ez a kijelentése a halálát okozhatná, Eostres? Vagyis a szókimondása vagy arra utal, hogy túl ostoba, vagy arra, hogy eléggé elszánt. Egyikre sincs szükségem, mert a levél nem jelentés, hanem egy egyszerű magánlevél. Ahogyan az éjtündér sem vetemedne arra, hogy a rosszindulatán és a bántó hallgatásán kívül mással is ártani próbáljon nekem, amíg erre.. nos utasítást nem kap. De azt hiszem, ha eddig nem tette meg, nyilvánvalóan azt jelenti, hogy nem ma éjjel fog az életemre törni. Vagyis az ajánlat igazán megtisztelő lenne, ám az ön érdekében és a saját érdekemben is vonakodnék elfogadni – még mindig azt érzi, hogy valamiért ismernie kellene a tündért, s – bár kifelé egyetlen egy mozdulat sem jelzi – lázasan kutat az emlékeiben egy név után. S a magyarázat még időt ad neki, hogy ráleljen erre a névre.  - Ön miatt azért, mert tudtán kívül keveredne bele egy kaptár-belügybe, s okozna diplomáciai bonyodalmakat pixik és tündérek között. Az én érdekem pedig azt diktálja, hogy tovább már ne halmozzam bűneim sorát azzal, hogy újabb szerencsétlent állítsak magam mellé, megbocsáthatatlan törekvéseim oldalára. Gondolom, ha bemutatkozom, Ön is rájön, hogy jobb, ha gyorsan keres magának valami harapnivalót és úgy teszünk, mint ha nem találkoztunk volna… Mr...

Végre már megvan a keresett név, s a személy, akiről hallott, de sosem találkozhatott vele. S ha eddig meglepte a férfi feltételezése, most a személye lepi meg, de persze ezt sem mutathatja. Csak a szárnyai rebbennek meg egy pillanatra, és a keze remeg meg a toll felett, amikor rájön, hogy a koronaherceg volt az, akit kiparancsolt az imént a kocsiból. De arra is ráébred, hogy ha Astraeos Sunspear nem akarja, hogy megtudják ki is ő, akkor neki sem kellene lelepleznie a titkolózót. S ha őt magát kémnek hitték, hát most ő gondolja azt, hogy lehet, hogy egy próbának vetik alá, s az ítész nem más, mint Tír na nÓg örököse… Egy halálos próbának lesz általa szenvedő alanya, csak azt nem tudja, ebben anyjának, vagy Tündérhon urának keze van benne. Hát elhallgat, s nem szólítja néven a „védelmére kelőt”, de azt gondolja, hogy ha önmagát felfedi, talán elronthatja ezt az ostoba játékot. – Eos… - fejezi be a megszólítást azon a néven, amelyet hallott, s teszi egyértelművé, hogy anyja a királynő utasításait maradéktalanul be kívánja tartani.

– Psyche Prismblossom vagyok, az Áruló, a Megtévesztő. A tündér pedig az őr, aki elkísér Estrance-ig. És most menjen, véletlenül se kompromitálja magát azzal, hogy velem társalog…

Ostoba feltételezés, mert egy pillantással egy pixi sem képes ölni, s most ezt Psyche is tapasztalhatja. Bár talán jobb, ha életben hagyja Tündérhon koronahercegét. Most még egy ideig.

- Nem, nem kémkedek, ahogy már mondtam, de nyilván minél jobban tagadom, Ön annál biztosabbnak hiszi az állítását. Vagyis e helyzetet feloldani nem fogjuk tudni, érzem. – vonja le a nyilvánvaló következtetést és mondja is ki hangosan. - És nem, megölni sem akarom, nem űzök sportot abból, hogy idegenek halálát okozom, még ha ez a fentiek tükrében nem is tűnik igaznak. Azt is el kell hinnie, ha eddig még sosem tapasztalta, hogy sokkal egyszerűbb felhívni valaki figyelmét arra, hogy helytelenül cselekszik, mint indokolatlanul illúziókat kelteni egy olyan levélben, amelyet magányosan kívántam megírni és szándékom szerint a címzetten kívül senki más nem olvasna. Nem gondolja?

Talán a kérdés költői, a nő nem vár választ, sőt igazán nem is kívánna ő maga sem válaszolni további kérdésekre és felvetésekre, ám úgy tűnik, a herceget képtelen lesz kizökkenteni a gondolataiból, bármennyire is igyekszik.

- A többi az ilyen fedőnév, vagy katonai becenév?

Egyre nehezebb fenntartani a nyugalmat, amelyből mostanában keveseknek sikerült kizökkentenie, de a kegyvesztett száműzött még igyekszik, hát a hangja olyan, akár ha egy gyermekhez beszélne, ki túl makacs felismerni az igazságot.

- Nem, nincsenek katonai becenevek. Az alárendeltjeim egyszerűen csak Prismblossom kapitánynak hívtak. És ezek nem kódnevek és álnevek, ezeket mások aggatták rám. Olyanok…

Ó, mégis áttörte valami a kémek és kémkedések témájában szőtt kemény burkot, mert a név végül eljutott a Sunspear örököshöz, így Psyche reménykedik, a diskurzus immár hamar véget ér majd.

- Igen, Daphne a húgom, hozzá utazom néhány hónapra, amíg elül… Nos, megnyugszik a helyzet. – hőköl hátra meglepetten, ahogy hirtelen felé hajol a tündér, csak hogy titkáról valljon, amely olyannyira már nem titok és nyilván más tündérek előtt sem lenne az. – Ó, higgye el, tudom, herceg. Felesleges volt mondania. De úgy véltem, az álcához joga van, hát belementem a játékba, Mr. „Eostres”. Éppen ezért kérdeztem, hogy nem lenne-e helyesebb, ha távozna, mielőtt Asin visszatér. Tartok tőle, előle sem rejtegethetné a személyazonosságát. Nem akarom bajba keverni… - és mert egyenes, azt akarja, hogy a másik megfeleljen az ő feltételezésére is. - Vagy talán Ön akar engem vizsgáztatni? Nem tűnik képtelen ötletnek, bár azt nem tudom, kinek a megbízásából tenné... A királynő, vagy atyja kérhette meg rá, hogy ellenőrizzen... Akkor most Ön árulja el, így van?

A helyeslésre csak egy bólintás a felelet, hiszen erre több szót vesztegetni felesleges. Ahogy vitatkozni is a „becenevekről”, mert ugyan ki merné Psyche-t ilyenekkel illetni. De a herceg honnan is sejthetné, hogy a nő elkötelezettsége, s az, hogy az irányítása alá tartozókkal mindig példa értékűen bánt, s kötelezettségeit sosem mulasztotta el, talán nem teszik "átlagossá" Prismblossom kapitány helyzetét.  Miért is kellene tudnia bárkinek, hogy azt, aki mindig kiállt az embereiért, akiket igyekezett minden esetben megfelelően megválogatni és kiképezni, megmentette a gúnyos és sokszor nem túl hízelgő "adományoktól". De katonái kevesen voltak a nagy pixi-seregben, s a futárok és hírvivők csapata nem volt olyan népes, hogy elnyomhassa az átlag kaptár-polgárok hangját, kik az események ismeretében igyekeztek véleményt alkotni a királynő – eddig – lehetséges örökösének tartott gyermekéről, feledve mindent, mit korábban tett értük, s másokért. Éppen ezért örül talán, hogy a Sunspear örökös ezt a témát már nem hozza fel.

Amiatt azonban kevésbé boldog, hogy a „próbáról” szóló megjegyzését és kérdéseit is figyelmen kívül hagyja. De Psyche az utóbbi időben új képességeket próbál magában fejleszteni, s régi egyenességét igyekszik a „sorok között olvasás” művészetével is kiegészíteni, s e téren szerzett – ugyan hiányos – tapasztalatai most azt mondatják vele, hogy a felvetett téma kerülésének oka van. S az ok az, hogy bár „Mr. Eostres” nem kívánja megerősíteni feltételezését, azzal nem járt messze az igazságtól. És persze az is nyilvánvaló a hallgatás miatt, hogy Psyche a kérdéseit nem fogja feltenni újra.

Éppen ezért a tündér által „fantasztikusan véletlen egybeesésnek” aposztrofált találkozásról is teljesen más a véleménye. Joggal gondolhatja a herceg lelkendezése alapján, hogy megfigyelése nem ér véget a vonatúttal, hanem tovább fog tartani, talán napokkal, hetekkel, hónapokkal tovább. S ha nem uralkodna ennyire a vonásain, most biztosan elkeseredettség és dac ülne ki rá. Elkeseredettség, hiszen azt látja, bűne – amelyet nem követett el – talán még mélyebbre lökte, tette még megbocsáthatatlanabb az anyja szemében, s büntetése nem csak egy „egyszerű” száműzetés lesz. De persze dac is, hogy mindezek ellenére sem adja fel.

De persze a hírtől az étvágya is oda lesz, s hiába az ínycsiklandó gyümölcs, a kínálásra is csak egy elutasító fej- és kézmozdulat a válasz. S a gyanúra is az, félelemről az éjtündérek kapcsán. S a parancs sem túlzottan izgatja, hiszen, ha meg akar szabadulni kelletlen kísérőjétől, hát maga is képes megtenni, hogy elküldi őt. Még ha nem is olyan egyenesen tenné, mint újdonsült "ismerőse", akitől szintén szívesen megszabadulna, csak hogy befejezhesse végre a levelet. De hogyan küldje el a koronaherceget? Nem mutathat neki egyszerűen ajtót, ez számára is tökéletesen nyilvánvaló. Hát megadóan dől hátra aprócska székében, ujjait maga előtt összefonva az asztalon, azt gondolva, az éjszaka sokkal hosszabb lesz, mint amilyenre számított. De mert a vele szemben ülő figyelmét leköti, hogy fogára való étekkel töltse meg a hasát, talán bőbeszédűbb lehet „jóllakottan” és elégedetten. És ha jól figyel, talán mégis kaphat némi információt arról a "vizsgáról".

- Astraeos herceg, egy éjtündérnél sokkal többre van szükségem ahhoz, hogy bárki is félelemmel gyanúsíthasson meg. Ahogy látta, magam is el tudom érni, hogy magamra hagyjon. De köszönöm a felajánlását. Így talán ahelyett, hogy az éjtündérek szigoráról és komor személyiségéről csevegnénk, elmondhatná, hogy miért is utazik Estrance-ba… Persze, csak ha nem titok…

A folyton változó tegeződés és magázódás, amit a herceg kissé kínosan, de mindenképpen roppant szemléletesen és hangsúlyosan váltogat, fárasztja, s számára azt bizonyítja, hogy a herceg diplomáciai érzéke, s ezáltal a tárgyalással és a helyzetfelismeréssel összefüggő kvalitásai vagy túlzottan figyelmetlenné és érzéketlenné teszik az efféle finomságokra, vagy egyszerűen élvezi azt, hogy folyton kijavítja magát, ezzel ringatva beszélgetőpartnereit abba a hitbe, hogy nem kell vele ténylegesen számolni, ha fontos ügyekről van szó. Az is nyilvánvaló, hogy Astraeos vagy tényleg nem hallott a számára nyilvánvalóan mellékes, ám a nő számára sorsfordító eseményekről, vagy szándékosan kerüli a témát. De Psche nem akar már túlzottan elbizakodott és túlzottan naiv lenni a tekintetben, hogy ki mit lenne képes megtenni a hatalomért. Főként akkor, ha nem egyetlen pixi-királyságról, hanem egy egész tündér-birodalomról van szó.

- Sunspear herceg, felesleges folyton kijavítani magát – néz komoran a jóízűen falatozóra, aki ezen tettével csak megerősíti kezdeti feltételezéseit, ám a lány tiszta helyzetet kíván teremteni, nem akarva ártani sem a trónörökösnek, sem saját húgának. – És felesleges titkokat elárulnia, főleg nekem, mert a végén még majd híre megy a dolognak, s nem szeretném, ha diplomáciai pályafutása rögtön az elején csorbát szenvedne, még mielőtt Daphne a szárnyai – de még inkább a kritikus pillantása – alá venné. Jobb, ha megtanulja már az elején, hogy az, hogy mindenkinek mindent kifecseg, veszélyes és legfőképpen nem túl okos cselekedet. Sajnálom, hogy az első leckét nem a kiskövetasszonytól, hanem tőlem kapja. És sajnálom, ha kellemetlennek találja majd azt, amit elmondok, de áruló és kitaszított vagyok a saját népem szemében, aki veszélybe sodorta az egész királyságot, s minden jogát elvesztette arra, hogy bármilyen módon is beleszóljon a kaptár jövőjébe. Ezért kérem, ne hivatkozzon a rangomra sem, mert már csak kevesen vannak, akik még emlékeznek azokra az időkre. Higgye el, én lennék a legboldogabb, ha azt mondhatnám, hogy örömmel fogadom társaságát a hosszú úton, s anyám jogos örököseként, hercegnőként üdvözölhetem már megérkezése előtt, megkönnyítve ezzel húgom dolgát. De most csak annyit tehetek, hogy … – képességei működésbe lépnek, ahogy a halk, közeledő neszeket meghallja, hát hadarni kezd, az ifjúra ömlesztve mindent, amit még el akart volna mondani. Most először tűnhet úgy a másik számára, hogy elvesztette higgadtságát és önuralmát. Pedig csak amiatt aggódik, hogy a férfi jelenléte felkelti majd az éjtündér gyanakvását és akkor többet már nem lesz esélye arra, hogy magára maradjon a vonatúton, megfosztva ezzel a lehetőségtől a titkos üzenet kijuttatására. De nem tehet már túl sok dolgot. Hát csak igyekszik menteni a menthetőt. – Asin hamarosan itt lesz… Kérem, ne áruljon el semmit a levélről… És arról sem, hogy miről beszélgettünk… Csak menjen el és ne sodorja bajba egyikünket se… Kérem… - próbál nagyon-nagyon meggyőző lenni, mert a lépések – legyenek azok bármilyen óvatosak és halkak - már az ajtó közeléből hangzanak fel. Hát gyorsan kell befejeznie. – Csak tegyen úgy, mint ha most érkezett volna és ígérem, minden elmondok, amikor majd megérkezünk… HA megérkezünk mindketten…

Aztán már nem mond semmit, csak a lefelé mozduló ajtókilincset nézi elsötétülő tekintettel.

- Ez…

- Igen… Az úr vacsorát keresett és talált is… - igyekszik úgy tenni, mint aki egyáltalán nem vette észre, ki volt az éjszakai látogató. – Mehetünk, ha …

- De ez…

Psyche szinte már szinte megsajnálja az elképedt tündért, de az elmúlt napok történései okán mégis másképpen dönt, s nem próbálja meg kisegíteni szorult és legfőképpen váratlan helyzetéből őrzőjét. Így inkább csak hátradől a székében és várja csendben a folytatást. Igyekszik nem arra gondolni, hogy a kényszerű találkozás vajon milyen gondolatokat indít majd el az éjtündér fejében, de semmi jóra sem számít. Már látja, hogy az utazás elkövetkezendő időszakában hiába fog Asin lelkére beszélni, nem jöhet majd ki a számára kirendelt fülkéből.

Hát felsóhajt, amikor a nő megleli a hangját és a nevet is, amelyet eddig nem tudott kimondani, s már felelhet is a kérdésekre, miközben az éjtündér összekapkodja a piximéretű széket, asztalt, s parancsolóan mutat a kijárat felé. Psyche csak abban reménykedik, nem kutatja át a fiókokat, s a levelet végül csak ott tudja hagyni valahol. Nem, nem azért akarja addig elküldeni, míg nem érnek el a céljukhoz, mert azt hiszi azt, hogy Daphne meggátolná abban, hogy a nagyanyjuknak írjon levelet, egyszerűen csak nem akarja olyan helyzetbe hozni a húgát, hogy választania kelljen anyja utasításai és az ő kérése között.

Végül szerencséje lett.

Bár attól az órától kezdve nem mehetett ki a fülkéből, és az éjtündér is csak akkor hagyta magára, amikor a napi két táviratot küldte el a jelentésével a kaptárba. Psyche biztos volt abban, hogy a kurtán furcsa találkozás is benne szerepelt az egyikben, aggodalomra szolgáltatva okot királynőjük számára.

A levél pedig nem került a mogorva tündér kezébe, de nem is jutott el a címzetthez sem, s ezzel Psyche még magányosabbnak és elszigeteltebbnek érezhette magát, így a végállomás, Estrance talán még neki is megkönnyebbülést jelentett. Mert hogy Asin-nek az jelentette, abban biztos volt.

Hiszen már csak a követségig kellett „kibírnia” vele.


//Köszönöm, hogy elkísértél egy darabon! Találkozunk Estrance-ban!//