Season of the Witch

Azt hittem könnyű lesz magam mögött hagyni mindent, de rákellett jönnöm, hogy nem volt az, még úgy sem, hogy nem bántam meg, hogy eljöttem. Most, hogy a tavasz már a nyakunkon volt különösen sajgott a szívem, de biztos voltam benne, hogy majd elmúlik.
Örültem, amikor a kiskövetasszony hivatott, mert talán ad olyan feladatot, ami eltereli a figyelmem. Még akkor is, ha néha már zúgott a fejem a sok dologtól, amit meg kellett jegyeznem, tanulnom.
Daphne dolgozószobája ajtaján egy kopogás után dobbantam be és elég volt egy pillantást vetnem gondterhelt arcára és a kezében a levélre, hogy tudjam valami olyat fogok hallani, ami nem lesz kellemes.
- Valami baj van? - kérdeztem is rá, mert a visszafogottság még mindig nem volt rám jellemző.
A következő pillanatban azonban Moros érkezett meg és láthatóan meglepődött, hogy én is ott vagyok.
- Hívatott, kiskövetasszony? – kérdezte, de aztán tekintete rám vándorolt.
- Mit csinált a drága húgom épp? – amire Moros kapott is egy felháborodott szemforgatást tőlem, mert persze rögtön azt feltételezte, hogy bajt csináltam, ám egyelőre befogtam a szám, mert a kiskövetasszony letette a levelet, és leült az egyébként ember méretű íróasztala szélére lábát lelógatva róla, majd megszólalt.
- Levelet kaptam. Vagyis, félig meddig te kaptál levelet Morci, de Zoit is érinti, csak úgy sejtem nem tudják, hogy itt van.
Maga mögé nyúlt, és közelebb húzta a papírost.
- Értesítenek, hogy a klánodat az a megtiszteltetés érte, hogy az idei évben Imbolc Királynőjének Chloe Greycloudot a legkisebb húgotokat választotta a Firesong nemzetség, ahova menyasszonynak küldték el alig néhány hete. Elolvashatjátok. - nyújtotta felénk a levelet, amire a bátyám előrébb lépett, hogy beleolvasson ő is. - Nem vagyok túlságosan jártas a faun klánokban, de Firesongék nem olyan... hogy fogalmazzak szépen... Szóval nem az ősi erdőszellemeket tisztelik még mindig, a lehető leghagyományörzőbb módon?
- Chloet? Imbolc királynője? - ütköztem meg, hiszen a kishúgom még épp, hogy eladósorba került, de az, hogy azoknak a faimádó fanatikusok egyikének adták, hát attól teljesen ledöbbentem.
- Apánk teljesen megőrült? - néztem kétségbeesetten a bátyámra. - Áldozatnak dobta oda? Miért?
- Néhány hete? - döbbent meg Moros is, kiesve a mindig visszafogott modorából - Chloe hetek óta ott van azoknál a vadállatoknál?
Daphne kisasszony széttárta a kezét.
- A levél alapján igen. - majd rám nézett. - Ha eddig nem volt szokásotok velük közösködni, akkor lehet, hogy bajok vannak nálatok, csak lehet nem tudtatok róla. Valamennyit tanultam az ősi vallásokról, ha jól tudom Imbolc Királynőjét mindenféle próbáknak vetik alá, ami nem feltétlenül halálos kimenetelű... csak valószínűleg, és ha még ti is azt mondjátok rájuk, hogy vadállatok, akkor Firesong-ék valószínűleg nem a lagymatag verzióját gyakorolják a hitnek.
Dühösen csaptam a falra az öklömmel.
- Mi a fenét akar Apánk? Engem is el akart adni, most meg Chloe? Szövetségeket köt? De pont a Firesong-okkal? Moros csinálnunk kell valamit! - néztem a bátyámra, aztán Daphne-ra reménykedően. - Biztos tehetsz valamit!
Moros hagyta a levelet kiesni a kezéből, aztán idegesen megdörgölte az orrnyergét.
- Adriata szerelmére. Nyugalom, Zoi, ezt át kell gondolnunk, nem hozhatunk mindenkit ide, akit házasságra kényszerítenek. Fél Tír na nÓg itt tolongana. Ráadásul ha a klán minden szövetkezési kísérletét meghiúsítjuk, apánk egészen a Sunspearekhez megy, akkor pedig seperc alatt megvonják minden követi jogosultságunkat.
Daphne is megrázta a fejét.
- Ez faun belügy, nem szólhatunk bele. Vagyis, én nem szólhatok bele, de nektek viszont családi ügy, szóval mint családtagok nem is tilthatom meg, hogy tegyetek valamit.  - fonta karba a kezét, arcán egy ravaszkás mosollyal, mint aki azt akarja sugallani, hogy azért persze van más mód is. - Szokványos dolog, hogy ilyen gyorsan szövetségeket akar kötni más klánokkal? Most, hogy a gyerekei kiházasítható korba kerültek, és két fiút eleve elveszített, utána Zoit, mintha egyre extrémebb irányokba menne. – tapogatózott valami fogódzó után, ami megmagyarázhatná a helyzetet.
A szívem nagy ütemben zakatolt az aggodalomtól. Chloe olyan kis csendes, szófogadó kislány volt, elképzelni sem tudtam, hogy milyen próbákat tudna túlélni, még ha nem is azokhoz az átokverte Firesong-okhoz került is volna.....
A bátyámnak azonban igaza volt és ettől úgy éreztem, megöl a tehetetlenség. Legalább Daphne szavai adtak valami reményt, hogy bár hivatalosan nem segíthet, de talán mégis tehetünk valamit.
- Engem nem avatott be semmibe. - mondtam dühösen. - De olyan, mintha támadástól tartana és ezért erős szövetségeket keresne.
Morosra néztem.
- Te vagy az ész a családban, biztos csinálhatunk valamit?
A bátyám tényleg elgondolkodott, miközben doboló ujjai önkéntelenül elárulták a feszültségét is.
- A legnagyobb baj, hogy tényleg elég rejtélyesen őrzik a praktikáikat, ezért elég nehéz tervet gyártani bármiféle kiinduló alap nélkül. De úgy, ahogyan mi most itt vagyunk, a Firesong klán sem lehet olyan egységes, amit kifelé mutatnak. Kell lennie köztük is olyannak, aki szakítani akart a formulákkal. Talán nyerhetünk néhány szövetségest, ha ezeket a renitenseket felkutatjuk.
- Majd én oda megyek és szimatolok. Egy lányra nem fognak talán gyanakodni és most még ott vannak az ünnepi előkészületek. - ajánlottam fel izgatottan.
Dühös lettem kissé, amikor erre bátyám felvonta a szemöldökét.
- Feltűnés nélkül? A klánnál, ami éppen arra készül, hogy áldozatot csinál a legkisebb húgunkból? Biztos vagy benne, hogy nem akarnád puszta kézzel agyonverni az első Firesong bakot, aki csúnyán néz rád?
- Háát ezt úúúgy nem gondoltam át, de ........tudok én higgadt is lenni, ha kell. - duzzogtam Moros megjegyzésére és alig álltam meg, hogy nem nyújtsam rá a nyelvem dacosan.
- Tartok tőle Zoi, hogyha odamész egyedül, akkor sosem jössz el többé Tír na nÓgból. – szólt közbe a Daphne. - Egyszer már megszöktél a meglepetés erejét kihasználva, de másodjára az már nem fog rendelkezésedre állni. Ám ha jól értelmeztem a levelet, akkor meg vagytok hívva. Nem kell lopakodnotok, csak jó képet vágnotok a helyzethez, és várni a megfelelő pillanatra... nos bármihez amit tenni akartok.
A kiskövetasszony közbeszólása azonban rádöbbentett, hogy ezt a meghívásos dolgot nem is vettem figyelembe eddig, pedig nyilván ezért íródott az a levél.
- Hát ha meghívtak vagyis gondolom Morost hívták meg, akkor is szeretnék menni. Vállalom a kockázatot, majd elrejtem magam valahogy. Kérlek Moros, kérlek, vigyél engem is. Nem csinálok bajt! - néztem rá kérlelőn.
Moros úgy fújta ki a levegőt erre, mintha valami borzasztóan lehetetlen dolgot kértem volna tőle, amihez nagy-nagy türelem szükségeltetett. Kezdtem felhergelni magam…….
- Nem várhatom, hogy itt ülj addig, ráadásul könnyen megeshet, hogy mégis csak agyon kell verni valakit puszta kézzel. Kiskövetasszony, úgy tűnik, hogy eltávot kell kérnem néhány napra, talán egy hétre is.
- IGEN! - csaptam az öklömet a másik tenyerembe örömönben, mert, hogy őszinte legyek, arra számítottam, hogy nagyobb és kimerítőbb harcot kell vívnom. Nem becsültem le a kockázatot, hogy hamarosan talán megint szembe találom magam a családommal, de meg fogjuk oldani. Moros meg fogja oldani!
És a kiskövetasszony engedélyét is megkaptuk!
- Tart, ameddig tart.
Ez után felröppent Moros elé az arca magasságába, hogy a szemébe tudjon nézni.
- Ígérd meg, hogy visszajössz. És hozd vissza Zoi-t is, egész a szívemhez nőtt. - nézett hátra a válla fölött rám vigyorogva, majd vissza a bátyámra, de rá nagyon-nagyon komolyan.
Aggódott értem! Értem!
- Visszajövünk! - ígértem hevesen és legszívesebben megöleltem volna, de persze nem tehettem, csak visszavigyorogtam. - Visszahozom! Ígérem! - vigyorogtam a bátyámra is.
- Hé, nekem kell visszahoznom téged, nem fordítva! - szaladt össze Moros szemöldöke rám pillantva, de persze ő is tudta, hogy én hogyan gondoltam, aztán visszafordult Daphne felé. - Az istennőre mondom, hogy visszajövök, kiskövetasszony. És megpróbálok nem magammal hozni még egy testvért, de ezt nem ígérhetem.
- Még egy testvér talán el fog férni, de az egész klánodat nem vállalom. Vigyázzatok magatokra, ameddig csomagoltok megnézem, hogy hogy juttok haza a leggyorsabban. – ígérte Daphne, aztán az utunkra engedett minket.
Nekem nem kellett kétszer mondani, gyorsan szaladtam, hogy összeszedjem, ami az útra kell, ami nem sok, bár több, mint amivel érkeztem, de a tőrömet és az ostoromat természetesen elsőként csomagoltam be. Azért kicsit reméltem, hogy mégis kiverhetem pár önelégült Firesong bak képét.
Na meg dédelgettem magamban a bátyám és Daphne szavait, amivel kimondatlanul is, de ígéret hangzott el a húgom megmentésére.
Természetesen mielőbb ott szerettem volna lenni, de a bátyámra bíztam mivel megyünk, ebben nagyobb gyakorlata volt.

Mint kiderült léghajóval mentünk. LÉGHAJÓVAL! Vahe csodálatos szerelmére! El sem akartam hinni, hogy nem csak csodálhatok az égen egyet, hanem fel is szállhatok rá, bár……ha a húgom biztonsága múlt volna rajta, hogy soha nem ülök egyen sem, akkor fel sem tettem volna rá a lábam. Kár, hogy egy ilyen csodás dolgot beárnyékolt az aggodalom és a Dapne-tól való búcsúzkodás.
Moros azt mondta, hogy ezzel a masinával három nap alatt a tündérek Lebegő Városánál lehetünk és így az esély is kicsi volt, hogy ne adja az ég, de a rokonsággal is összefuthatunk.
A bajok ellenére nagyon izgatott voltam és, ahogy felszálltunk nézelődés közben muszáj volt kérdezgetni Morost.
- Milyen magasra tud menni? Milyen gyorsan érünk oda? Hogyan száll le? Lezuhanhatunk? Kit mentenél meg a körülöttünk lévőkből, mert én azt a kislányt ott a másik oldalon?
Lehet, hogy megleptem a kérdésáradattal a bátyámat, de kizökkenteni természetesen még ezzel sem tudtam.
Kinézett az ablakon a körülöttünk ragyogó kék égre, megtámasztotta kezében az állát.
- Mivel ez egy polgári gép, ez a falat nem tudja átrepülni. – kezdte, majd rendületlenül folytatta.- Ha minden rendben megy, három nap alatt érjük el a Lebegő Sziklákat.
A harmadik kérdésemre is tudta a választ.
- Nem száll le, csak dokkol egy rámpánál.
Ám a lezuhanhatunk-e és, hogy kit mentene meg láthatóan meglepte.
- Minden le tud zuhanni, ami repül, de nem valószínű……… Szerintem ha ketten nekigyürkőznénk, az egész léghajó súlyát tudnánk annyira csökkenteni, hogy ne csapódjunk be a földbe, csak... gyorsan ereszkedjünk, akkor mindenki túlélné.
Na hát, erre nem is gondoltam, minden esetre ezután sokkal elégedettebben bámultam kifelé, tudva, hogy akár egy egész léghajót megmenthetünk, ha kell.
Az út további részében lekötött a látvány és próbáltam kitalálni mi van alattunk.
Úgy lett, ahogy Moros mondta és három nap alatt oda is értünk a Lebegő városba. A léghajó közben többször megállt és az utasok ki-beszálltak. A sok újdonság és izgalom ellenére a vége felé már kezdtem eléggé unatkozni, nem nagyon lehetett mozogni a hajó kis légterében, ami kezdett nyomasztóvá válni. Azonban, ahogy megjelent a Város……
Az Égi sziklák egyszerűen lenyűgözőek voltak. Meg sem tudtam számolni, hány szikla lebegett változatos magasságokban a talaj fölött, mindegyiken épületek sokasága látszódott és hidak kötötték össze őket. Voltak ott kertek, lassan virágba boruló fák, és mindent elárasztott a tavasz. Ez a város nem hasonlított Estrance-re, sokkal tisztább és légiesebb volt, a legtöbb épület fehér, karcsú tornyok sokaságából áll. És a lefelé vezető út……..Még sosem utaztam egy lebegő…..csónakban.
Még az államat kapirgáltam fel a földről, amikor döccentünk egyet és Moros szól, hogy megérkeztünk. A Lebegő Város csodálatos volt és még elnézegettem volna, de tudtam, hogy most sokkal, de sokkal fontosabb dolgunk van. Ha egyszer lesz rá alkalmam, biztos, hogy visszajövök majd.....
A nyakamat tekergetve követtem a testvéremet, nem is nagyon foglalkozva vele hová vezet, még meg nem hallottam, hogy lovakat emleget.
- Szép napot. Van esetleg olyan lova, amelyik elboldogul az erdő sűrűjével? Vagy kettő.
Hirtelen egy nagy szemeket meresztő lovászfiúval néztem szembe és az én szemem is elkerekedett.
- Lovak? Én még sosem ültem lovon, le fogok esni. – nyugtalankodtam, bár ez csak olyan suttogásféle volt Morosnak.
A fiú idegesen ránk, majd a lovakra nézett, de végül nem tiltakozott.
Pedig én örültem volna, ha tiltakozik! Teljes szívemből megértettem volna!
- Szép tavaszunk van, igaz? - viszonozta Moros köszönését, majd hátranézett a meglevő lovak felé. - Hát, Százszorszép elboldogul a tereppel, és Csalán is, csak ő ijedős. - mutatott egy szürke és egy barna lóra. - Kirándulást terveznek? Piknik? Tudok arra egy remek helyet.
- Családlátogatás. – közölte kurtán az ajánlatra Moros, miközben elővett az erszényéből néhány ezüstöt meg két aranyat. - Ha minden igaz, öt napon belül visszatérünk, de legkésőbb egy hét múlva. Ha addig sem, tartsa meg az aranyakat.
Lemondóan néztem, ahogy egy kisebb vagyon számol a fiú kezébe, de most az egyszer eléggé belém rekedt a szó, de csak akkor lettem izgatott igazán, amikor a kezembe nyomta a szürke ló kantárját eltávolodva a kíváncsi fülektől.
- Ne aggódj, menni fog. Te barátkozz meg Százszorszéppel, és csak kövesd, amit csinálok. Ha nagyon dobál a nyereg, kicsit legyél nehezebb. Ha a lovad lassabb, akkor könnyebb. Rá fogsz érezni.
Teljesen komolyan gondolta! Én viszont azon, hogy inkább futnék mellette, csak az volt a gond, hogy tudtam, mielőbb Chloe segítségére kell lennünk és még messze voltunk.
- Nehéz, ha dobálsz, könnyű, ha fáradsz. - simogattam meg óvatosan a bársonyos szőrt, ami kissé megremegett az érintésemre. - Szép vagy, de kérlek legyél jó is hozzám. - suttogtam, aztán néztem, hogy mit csinál a bátyám és igyekeztem mindenben utánozni.
Persze nem volt semmilyen gyakorlatom és mivel nem akartam megterhelni szegény pacit, ezért túl könnyűvé tettem maga és egy hajszál választott el attól, hogy átrepüljek szegény Szásszorszép felett.
Az utolsó pillanatba húztam vissza magam, de már előre láttam, hogy hosszú és felettébb fárasztó napom lesz……….

Tír na nÓg erdői gyönyörűek voltak ebben az időszakban. A tündérek óvták a ligeteiket és mezőiket, nem építették be őket úgy, mint az emberek, az utak pedig leginkább csak az avatott szemek számára voltak láthatók.
Ahogy én is, Moros is itt nőtt fel, így még ha el-elmerültem a gondolataimban vagy épp a lovon maradás gyötrelmeit igyekeztem túlélni, még akkor sem aggódtam azon, hogy eltévednénk. A fák lombja még nem volt sűrű, leginkább frissen kipattant rügyek voltak, sok helyen a leszűrődő fényben színes virágok nőttek.
Magam előtt nem tagadhattam le, hogy a friss, üde és a tavasz zsongásától teli levegő, mennyire hiányzott. El akartam menekülni a rám kényszerített élet elől, de a természet szeretete a véremben volt. A családot, vagyis inkább egy részét megtagadhattam, de ezt nem. Míg a lovaglásra, abból is inkább a lóra koncentráltam, boldogan szippantgattam nagyokat, megtöltve ezekkel az ismerős illatokkal a mellkasomat. Amíg nem kezdődtek el a változások......... Ahogy változott és vált egyre borzongatóbbá a táj, úgy kezdte valami ideges aggodalom összeszorítani a gyomromat.
- Ez ......ez szerinted sem természetes, ugye? - kérdeztem a mellettem sokkal magabiztosabban ügető bátyámtól, bár már én is kezdtem ráérezni. - Bár mind hallottunk róla, hogy ez a klán milyen fura dolgokat csinál, de ez? - intettem körbe. - Ez elég hátborzongató......
- Talán szándékos. – nézett végig a kietlen tájon. – Lehet, el akarnak rettenteni mindenkit, azért hagyják ilyen halottan a határaikat. De egy ilyen erdőben nem terem semmi, nem lehet minden halott. – azért lassított egy kicsit, hogy utolérjem., akkor felém hajolt, hogy halkabban tudja mondani.
- Maradj mellettem.
"Szándékos". Ez még rosszabbnak hangzott, mint amit a szemünk elénk tárt, mert miért akarna valaki szándékosan ilyen......halott helyen élni. Bár lehet mégis Moros-nak lesz igaza, mert itt-ott kikandikált némi zöld mohaféle. Nem kellett a bátyónak kétszer mondani, hogy húzódjak közelebb, ezt önkéntelen is megtettem, főként, amikor úgy éreztem, mintha egy figyelő tekintet lyukat égetne belém. Megborzongatott és minden érzékszervemmel azon voltam, hogy meglássam ki vagy mi lehet az. Bár vendégként érkeztünk ez igen kellemetlen volt.
- Ne tarts örültnek, de ott az....azok a varjak....úgy érzem, hogy követnek és figyelnek minket. - súgtam a bátyámnak, miközben próbáltam nem látványosan feléjük bökni az állammal.
- A varjak ugyanúgy itt laknak, mint a Firesongok. – mondta a bátyám, ugyanakkor alaposan végigmérve a fekete madarakat. - Betolakodók vagyunk. Vagy félnek tőlünk, azért figyelnek, vagy arra várnak, hogy leforduljunk a nyeregből. Csak figyelj a nyeregtáskádra.
- Na, de csak varjak? - kérdeztem nyugtalanul. - És nekem akkor is az az érzésem, hogy figyelnek, nem csak úgy....vannak.
Ráadásul a varjak viszont egyre sokasodtak. Néha egy-kettő elrepült a messzeségbe, de újak jöttek a helyükre, és továbbra is élénken követtek minket, a végére már legalább tizenöten voltak, de szerencsére nem támadtak.
De azért a gyanakvásom nem lankadt, de legalább az nagy megkönnyebbülés volt, hogy a pókhálós fáknak vége lett és minden kezdett "normális" lenni, újra látni virágokat, zöldellő rügyeket. Na de, ezt a reményemet egy pillanat alatt elvágta, ahogy megláttam az első koponyát és aztán végigpillantva a különös határvonalon észrevettem a többi felaggatott tárgyakat. Kis késéssel tűnt csak fel a fekete madarak hirtelen hiánya.....
- Ez egyre jobb lesz. - próbáltam minél több mindent észrevenni, kinyújtózva a nyeregből. - Olyanok ezek, mint valami trófeák, amik figyelmeztetik az erre járókat, hogy ne tovább. Nem lenne ez meglepő ez a lidércek földjén, de itt? Moros én kezdem nagyon-nagyon félteni Chloet.
- Kihozzuk innen. – mondta Moros, miközben óvatosan közelebb lovagolt az egyik szarvaskoponyához, majd megérintette óvatosan az agancsait. - Szerintem ezek csak határjelzések. Voltak idők, amikor minden fauntörzs így élt, Zoi. Apánk neked nem mesélte?
- Ahh! - horkantam fel nem épp lányosan. - Apánk nekünk, lányoknak leginkább csak arról mesélt, hogy milyen feladataink vannak a törzs férfiainak, harcosainak gyarapításában. De...... - próbáltam visszaemlékezni. - Tarros bácsikánt néha elejtett erről egy-két szót. De mi a csudának kellenek még ezek, ez a kietlen erdő nem elég? - intettem hátrafelé.
Chloe kiszabadítására csak bólintottam, mert a torkom összeszorult arra a gondolatra, hogy vajon mit élhet át szegény.
- Az erdő csak egy üzenet. Ez... Ez inkább egy ultimátum…… - hallottam még bátyám hangját, de aztán felgyorsultak az események…….
Előbb hallottam meg a nyíl süvítését, mint láttam beleállni az előttünk lévő fába. Önkéntelenül megpróbáltam meglökni Morost és én is oldalra dőltem, hogy ha jön másik ne találjon el minket, de ezzel sikerült kibillenteni magam és csak a hirtelen súlyvesztés megidézése mentett meg attól, hogy lezuhanjak a nyeregből.
Gyorsan egy fél pillantást vettetem a bátyám felé, hogy megnézzem nem esett-e baja, mert láttam, hogy eltűnik a lova nyergéből, amely most nyihogva ugrabugrál. Moros egyben volt, de pár nyíl még elszáll mellettünk, szerencsére mi már nem voltunk ott. Közben, ahogy Moros, úgy én is leugrottam a lovamról és egy fa mögé húzódtam, nem akarva szép nagy célpontot nyújtani a támadóinknak.
Mikor kilestem azért halkan elmorzsoltam pár szitokszót viszonzásul az övékére, amitől szegény anyám biztos szélütést kapott volna, de az, hogy három faun közeledik felén íjakat, valamint az egyik férfi – jó nagy darab - még egy lándzsát is szorongatva és az előbb majdnem sikerült is belénk lőniük, nem a kedves vendéglátás kategóriájába tartozott. Azért minket is nehéz összekeverni idegen fajokkal, még ha éppen nem is voltunk olyan rikítóra kifestve, mint most ők.
Az ostorommal a kezemben fordítottam a tekintetem a bátyám felé, hátha van valami ötlete, de ha nem, akkor ha a közelembe érnek támadni fogok, mondjuk a lándzsásra.....
Sajnos Moros megrázta a fejét az fegyverem láttán. Lebiggyesztettem a számat egy kissé szomorkásan, mert szívesen megmutattam volna Moros-nak mire vagyok képes az ostorommal, de.....igazat kellett adnom neki, hogy adott nekik egy esélyt....meg aztán három nyilassal szemben az esélyek nem nekünk kedveztek sajnos.
- Mégis miféle fogadtatás ez? – kérdezte aztán hangosan a közeledőknek címezve a szavait, miközben a lovát próbálta megnyugtatni. - Azt hittem esküvőre jövünk, nem csatába.
- Esküvőre? Még hogy esküvőre, ki a franc küldött volna meghívót a boszorkány földjére? Az ő hívei vagytok! - szólalt meg a rozsdáshajú nő. - Takarodjatok vissza a szürke földre ahonnan jöttetek, különben kibelezünk benneteket!
- Rhea, izé... Akkor hogy jöttek át a védőkörön? - hangzott a másik, ugyan olyan üstökű fauntól.
- Milyen boszorkány? Mi a Vahéról beszéltek? A városból jöttünk és meghívóval és az még tőletek is durva, hogy megtámadjátok az utazókat. Már nem lepődöm meg a híreteken.... - vágtam hozzájuk a szavakat, ha már egyelőre mást nem tehettem, de azért előkészítettem a fegyverem, mert az a bikatermetű szőke, nem akart nyugodni, a lándzsáját maga előtt tartva rendületlenül jött felénk.
- Zoi! – nézett rám eléggé szúrósan testvérem. - A húgom nem úgy gondolta, csak kikezdte az idegeinket a szürke föld. De tényleg a városból jöttünk, csak átvágtunk az erdőn. Moros Greycloud vagyok, Dareios fia. Ő a húgom, Zoi és mindketten a legkisebb testvérünk, Chloe esküvőjére tartunk.
Megfeszültek az izmaim, de egy megbántott pillantáson kívül, amit a bátyám felé vetettem, egyelőre nem szóltam többet.
A szőke faunbak azonban legalább megállt, és letámasztotta a lándzsáját a földre.
- Zoi és Moros... - ismételte elgondolkozva majd mintha felismerés csillant volna a szemében.
- Ares! - csattant fez izgága nőstény. az a Rhea. - Ez egy trükk! A boszorkány trükkje, ott volt a gonosz szellem mögöttük, láttuk mindannyian!
- Ez mondjuk igaz... - mondta a harmadik is. - A boszorkány hírnökét mind láttuk! De a védőkör...
- Biztos rájöttek, hogy lehet kijátszani, Decima se tévedhetetlen!
Rhea és a másik torzsalkodásba kezdtek a dolgot illetően, de magyarázattal nem szolgáltak, mi a francról beszélnek egyáltalán, Ares szeme viszont időről időre azért végigpásztázott minket, végül csak felsóhajtott.
- Elég legyen. - szólt rájuk határozottan. - Rhea, menj vissza és hozz a vadászoktól amuletteket, hogyha a boszorkány csatlósai, akkor az kideríti. Ti pedig... - fordult hozzátok. - Ameddig Rhea vissza nem tér, egy lépést se közelebb. Visszafelé visszafordulhattok.
- Minek kockáztatni? - kérdezte a lány.
- Azért mert ha ők Chloe testvérei és Dareios gyerekei, akkor melyikünk felel a hibáért?
Rhea kiköpött a földre – milyen vendégszerető hozzáállás, - de azért engedelmeskedett, a másik rozsdahajú faun íjjal a kezében viszont elkezdett közelíteni felénk, de aztán inkább a mindenféle koponyák és bábuk felé vette az irányt, gondolom, hogy megnézze nem csináltunk velük semmit.
Én viszont alaposan szemügyre vettem a triót, amíg egymással vitatkoztak. Ami igazán meglepett az a Rhea nevű nő volt, aki úgy nézett ki, hogy együtt volt a harcosokkal. Hogy lehet ez? A mi klánunkban soha nem vehetett részt nőstény a harcokban, ráadásul még szava is volt itt, amit nem is rejtett véka alá.
Jól fel is dühített vele, épp csak nem tőrt ki gőz a fülemen. Ezek kétségbe vonják a szavunkat! Ismét Moros-ra néztem, bár tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy lecsapjam a nőt.
Most csak diplomatikusan járunk el! A fogaim halkan megcsikordultak.
- Igazat szólunk, már az is sértés, hogy kételkedtek benne, de csak csináljátok. - néztem én is összehúzott szemekkel a Firesongok felé. - Ha viszont bebizonyosodik, hogy tévedtetek, kihívhatom azt a szukát? Ugye megtehetem? - pillantottam a bátyámra.
- Megígérted, hogy visszafogod magad. – csapott le rám a bátyám figyelmeztetése egy hideg pillantással egyetemben, miközben előrébb lépett a ló mögül.
- Én visszafogtam .....magam. - igyekeztem visszafogni a sértések miatti haragomat, ami tényleg nem ment könnyen, de tényleg megígértem.
Ha nem fogtam volna vissza magam, akkor már Rhea nyakán taposnék, szóval magamhoz képest egész jó voltam....
- Szóval Ares. Firesong, ha jól sejtem. – folytatta bátyám a másik klán vezetőjének a mondanivalóját. - Te tűnsz a legidősebbnek, meg a legbölcsebbnek is. Amíg a tűzről pattant nőstény visszaér, esetleg beszélgethetnénk erről a szürke földről meg a boszorkányról, akitől annyira féltek.
- Nem kockáztathatunk. – fordult felém először Ares. - Ám ha tévedtünk, jogod van megtorolni a sértést... ha képes vagy rá. - vont vállat a faun, csak ez után fordult Moros felé.
Ares szavai azonban bizakodással töltöttek el, hogy megmutathatom, miért nem célszerű egy Greycloud-ot felbosszantani, még egy barbár Firesong-nak sem.
- Szóval te sem hallottál a boszorkányról, vagy csupán te, akár a klánod nagyrésze, és sok más klán egyszerűen csak nem hisz a régiek intelmeiben?
Eközben a másik rozsdáshajú is visszafordult egy kis időre félbeszakítva a társalgást.
- Nem látok sérülést, de még körülnézek. A hírnököt már elég rég nem látták a határoknál, szóval jobb biztosra menni.
- Vannak intelmek, amiket van miért megtartani, a többi viszont már a mesék és mondák birodalmába költözött jó ideje, ahová valók. - véleményeztem Ares kérdését, bár sejtettem, hogy ez ezeknek a faunoknak falra hányt borsó.
- Maradjunk annál, hogy nem hallottam róla. Felvilágosítanál? – Próbálta ignorálni a megjegyzésemet Moros.
Ares rosszallóan ráncolta a szemöldökét, majd fújt egyet, ami tényleg kicsit bikára emlékeztetett.
- Nem a ti hibátok. Az őseiteké, akik elhagyták a régi hagyományokat, de Chloe nővéréről azt hittem volna, hogy bölcsebb. - nézett feddően rám.
Már nyitottam volna a szám, hogy visszavágjak a nagydarab fickónak, de végül egy Morosra vetett pillantás után - láttam, hogy mérges rám, - inkább becsuktam a szám és összeszorítottam az újabb sértésre.
Bár szöget ütött a fejembe, hogy miért gondolta, hogy bölcsebb vagyok Chloe-nál.......
Ez után azonban Ares leült a földre a lándzsáját maga mellé téve, hogy bátyám kérdésére magyarázatba fogjon.
- A boszorkány kilenc éve ütötte fel a fejét és kezdte el lassan megmérgezni a földeket. Előbb északon egy kis foltban, majd egyre terjedni kezdett, mostanra pedig már csak délről, egy kicsi sávban nem határolja szürke föld a területeinket. Decima, a törzsünk druida asszonya készítette a védővonalat, amin át a romlás nem tud beterjedni. - bökött a lándzsája hegyével a határ felé ahonnan jöttünk. - Egyesek azt mondják, megharagítottuk akkor a szellemeket, akik a boszorkányon keresztül akarnak minket megleckéztetni, de azt senki sem tudja, mivel haragítottuk meg őket, vagy hogyan lehetne kiengesztelni őket. De a kilenc fontos szám. Háromszor három. Decima szerint ez az év fontos lesz, és már most látjuk, hogy a sötét erők jobban ostromolnak minket, mint valaha.
Figyelmemet magára vonta, hogy miket beszélt Ares, hiszen a minket érő jogtalan támadás ellenére, sok minden fedte azt, amit láttunk idefelé jövet. Viszont egyáltalán nem tetszett, hogy a mostani időnek olyan nagy fontosságot tulajdonítottak, mert ezek szerint a húgomtól fogják remélni a megoldást.
- Próbáltatok beszélni a boszorkánnyal?
- Próbáltunk. Akkor veszett oda az előző druidánk, a bölcs asszony Nona, és az összes harcos aki kísérte. Senki se jött vissza, hogy elmondják mi történt, csak a hírnököt láttuk, a határainkon. Még páran a keresésükre indultak, egy felderítőnk jött vissza de nem tudta elmondani, mit látott. Valami homály ült rá az elméjére és azóta olyan mint aki élet és halál között lebeg. Többször nem próbálkoztunk. Négy éve egy harcosunk megölt egy hírnököt, a csontjai is átkozottak.
Hmmm......azt el kellett ismernem, hogy nem adták fel könnyen és ennyi veszteség és sikertelen kísérlet után, hogy megtudják miért érte őket ez az átok, mindent megragadtak amit tudtak.
Viszont felmerült bennem, hogy talán pont azért ők lettek a célpont, mert a régi, barbár hagyományokat követték, talán ez lehetett az oka a bajuknak. Apám pedig persze, hogy kihasználta a helyzetet, hogy erősítse a pozícióját, most már érthető volt, miért áldozza fel a húgomat. Számára csekély veszteség egy gyenge lány.......
- De, ha használnak ezek a.....határőrzők, nem vihetnétek beljebb őket, így visszaszorítva a boszorkányt és a lényeit? - biccentettem a felakasztott tárgyak felé.
- Attól még a föld amit megfertőztek átkozott marad, és első sorban annak a terjedését kell megállítani. Ott nem él meg semmi olyan, amivel etetni tudjuk a törzsünket, az elejtett madarak és halak csak megbetegítenek minket, még növények sem olyanok... Ennek a terjedését hivatott megállítani a védőkör, ha elmozdítjuk, talán a lényeket megállítanánk, de ha a földön tovább terjed a szürkeség, akkor nem számít. Hidd el, sok időnk volt rá, hogy minden lehetőséget sorra vegyünk.
- És akkor mi a tervetek, mit javasolt a druidátok? Ezt az esküvőt? Ez mit segít majd? - faggattam tovább, mert minél többet tudunk, annál többet tehetünk Chloe-ért.
- Az esküvőnek semmi köze nincs ehhez. Vagyis... Eredetileg nem volt. - rázta meg a fejét Ares, és feltűnően a földet kezdte el bámulni. - Egy ilyen frigyet sok előkészület előz meg, mivel Chloe egy másik klán szülötte, ezért a druidánk előbb belenéz a lelkébe és a jövőjébe, és csak akkor lehet Firesong belőle, hogyha megkapja a druidánk és rajta keresztül a szellemek áldását. Decima viszont valami olyasmit látott, hogy meg van róla győződve, hogy Chloé valahogyan véget vethet ennek, és ha valóban megharagítottuk a szellemeket, ő meg fogja tudni békíteni őket.
Tudtam! Vagyis, hát ezt eddig is sejtettük, mert különben miért akarnák őt Imbolc Királynőjének megkoronázni!
- Hogyan? Mit kívánnátok tőle? Hiszen ő még szinte gyerek, nem is értem, hogy miként választotta valamelyikötők pont őt.... - ráztam meg a fejem értetlenül, de tény, hogy Ares-re egyre kevésbé tudtam haragudni.
Csapdában voltak, csak épp nem a húgomnak kellett volna kihúzni belőle őket.
Moros figyelmeztetően lépett mellém és zord pillantást vetett rám.
- Nem azért jöttünk, hogy megkérdőjelezzük a frigyet. – szögezte le határozottan. - Adriata szerelmére, viselkedj.
- Valójában elmondhatnátok, hogy akkor miért is jöttetek. - fonta karba a kezét Ares. - A hugod szókimondó, de úgy sejtem azért jöttetek ti együtt és a családotoktól külön, mert ti egyetértetek egymással, velük meg nem.
Ezután felém fordult.
- Nem tudom hogyan. Decima sem biztos benne, de Imbolc királynőjének a rítusok során kapcsolatba kell lépnie a szellemekkel, az időpont szerinte nem lehet véletlen, így végigmegy a hagyományokon és mindenki reméli, hogy az majd valahogy megmutatja az utat. Chloe pedig nem gyerek. Bölcsebb mint ti ketten együttvéve.
Fel voltam háborodva, de mikor a bátyám odalépett és keményen a szemembe nézett, észbe kaptam, hogy túl sokat mondtam, mert a harag elvakított. Bűnbánóan néztem vissza rá és meghajtottam a fejem, hogy enyhítsem a dolgot, amennyire csak lehet. Talán még meg lehet menteni a helyzetet, annak ellenére, hogy Ares-t sem ejtették a fejére.
- Bocsánatot kérek bátyám és tőled is Ares Firesong. Átléptem a vendégbarátság kereteit, nem bírálhatom atyánk tetteit, bár, ahogy hallottad nem értek vele teljesen egyet, de ez nem számít. Én nem számítok, kérlek felejtsd el, amit mondtam. Sajnálom.
Nem tudom mivel félelmítették meg a húgomat, de ki akartam deríteni., de addig okosabbnak kellett lennem és hallgatnom Morosra.
- Ami azt illeti, azért jöttünk a klántól külön, mert nem egy helyről jöttünk. – felelte elég fagyosan bátyám a fickónak. - Egy ideje mindketten a Birodalomban lakunk, de ennek ellenére meg lettünk hívva. És milyen faun az, aki nem akarja látni a testvérét az esküvője előtt?
Nem hiába volt Moros a tündérkövetségen, most is úgy szólt vissza, hogy talán ezzel kimagyarázta az elszólásomat. Kicsit fellélegeztem, amikor erre Ares beleegyezően bólintott és nem tagadta meg, hogy meglátogassuk Chloe-t. Van még remény!
Ares kicsit morcos arccal, de azért bólintott felém, hogy elfogadta a bocsánatkérést.
- Lesz alkalmatok látni. - válaszolta, majd intett a távolba, ahol hamarosan feltűnt Rhea alakja.
A nő futva közeledett, a látványára a harmadik faun is visszaindult a csapathoz, végül pedig újra mind ott álltak előttünk. A nő odaadott Aresnak két nyakláncot, amit utána ő felénk nyújtott.
A nyakék csontokból volt, középen egy apró madár koponyája volt, mint medál, a csontokon pedig barnásvörös jelek voltak, amilyeneket még sosem láttam.
- Vegyétek fel. Ha nem vagytok a boszorkány szolgái, akkor nincs mitől tartanotok.
Hála Vahe-nak, - bár Rhea képét is utáltam, - most mégis örültem, hogy visszatért.
Mikor a vezetőjük felénk nyújtotta a nyakláncokat, habozás nélkül a nyakamba akasztottam, ha a bátyám is jóváhagyta, bár a véres csont nem volt bizalomgerjesztő. Most már igyekeztem nem hibázni.
- Ahogy mondtuk, nem vagyunk a boszorkány emberei.
- Megfelel? – akasztotta a nyakába Moros is a nyakéket kihívóan.
- Meg. Kövessetek. - intett Ares.
Először Rhea és az ismeretlen faun lendültek előre, majd a szőke férfi is. Gyorsak voltak, látszott, hogy ismernek minden fát, minden követ, néha egyik kiszögellő kőről a másikra ugrottak - ahogy én már jó ideje nem tettem, - bár be kell vallani most jól esett, - és tényleg minden előnyét kihasználták a patáinak és a megnyúlt bokáinak. Eltartott egy ideig, időnként hátranéztek, hogy követjük-e őket, nem szakadtunk-e le tőlük. Egy idő után már egyértelmű volt, hogy hegynek felfele mentünk, rövidesen pedig elfogytak a fák is. Aztán megláttuk a sziklákra épített házakat, amiket időnként függőhidak kötöttek össze, de voltak házak a hasadékokban is magas fák árnyékában is. Igazán rendkívüli, de egyben nagyon szép is volt, pedig a falu minden olyan.....olyan összevissza volt.
Az egyik függőhíd előtt vártak be minket a klán tagjai, Ares pedig szinte büszkén nézett végig a falu látképén.
- Hivatalosan is üdvözöllek a Firesong klánnál, sógor.
~ Aúcs! ~

Bár a fél szemem a bátyámon volt, hogy vajon mit szól ehhez a leendő "sógor-hoz", azért kíváncsian pásztázom a lakóhelyüket is. Elég merész a helyválasztás, de el kell ismerni, hogy valószínűleg nagyon jól védhető is.
Az én részemről, ha Chloe nem önként akart hozzámenni ehhez a faunbakhoz, biztos nem lesz családi összeborulás és sógorkodás.
A három faun elindult befelé a faluba, én pedig követtem őket. A függőhídon elég óvatosan lépkedtem át, a lovakat inkább Moros-ra bíztam, én meg kapaszkodtam.
Az út egy nagy térbe futott a falu közepén. Az ott magasodó máglyára baljós gondolataim támadtak, ahogy a körülötte lévő rúnázott kövekre is. Ezt csak fokozta, amikor Ares szavaiból kiderült, hogy apánk hamarosan itt lesz és minden bizonnyal egy házban lenne a szállásunk.
- A vendégeket arra szoktuk elszállásolni. – mutatott a faun egy hosszúkás ház felé. - A családotok többi tagja még nem érkezett meg, de azt a hírt kaptuk, hogy közel járnak, legfeljebb egy nap, vagy annyi sem.
- Ez nem történhet meg. - súgtam oda a bátyámnak. - Nem láthat meg apánk!
De Moros kérdése volt egyelőre a legfontosabb, az én aggodalmamat ráértünk később megtárgyalni.:
- Chloe hol van, sógor?
Én is várakozóan néztem Ares-ra.
- Chloe Decimával van, hogy felkészüljön a rituálékra. Ha végeztek felkeres titeket.
- Jól van. – engedte el a dolgot Moros, bár láthatóan erősen erőt kellett venni magán. - Ez esetben szeretnénk az archonotok elé járulni, hogy lerójuk a tiszteletünket, a szokások szerint. Már ha nem te magad vagy, Ares a Firesong klánból.
Jó lett volna mielőbb találkozni Chloe-val, mert ki tudja, hogy a klán sámánja mit tesz vele addig is, de most nem kockáztathattam, hogy kipenderítsenek a nagy szám miatt. Kicsit még tudok várni......
A klán területének szélén történt vitánk után egyelőre úgy tettem, mintha magam lettem volna a tisztelet és alázat megtestesítője, bár nagyon reméltem, hogy nem Ares az archon, mert az nagyon nem lett volna jó.....rám nézve.
- Ne hidd, hogy nem hallom az iróniát a hangodban, Greycloud. - pillantott Ares a bátyámra. - De nem, nem én vagyok. Az apám az. - vont vállat, majd intett, hogy kövessük.
- Rosszul hallod. – felelte Moros egy kiszámított mosollyal. - Csak fenn tartom a lehetőségét, hogy már elpocsékoltuk az első benyomást.
Igyekeztem elfojtani megkönnyebbült sóhajtásomat. Nem ő az archon! Mondjuk csak egy kicsivel volt jobb, hogy a fia, de na, talán nem fog panaszkodni az apjának.....
Ares a térről tovább vezetett minket egy szélesebb úton az egyetlen kétemeletes épület felé, ami az egyetlennek tűnt a faluban. Az alsó szintje kőből volt, a második emelete fából, és primitív minták díszítették, amik között a tűz különböző megjelenési formáit lehetett kivenni. Rhae valahol közben eltűnt a balfenéken, ami eddig a legjobb volt, ami történt velünk.
Egész végig bámészkodtam, amíg oda nem értünk és ahova Ares olyan lendülettel rontott be, hogy biztos voltam benne, hogy aki odabenn volt, mindenki bennünket bámult és voltak benn jó páran. Most már akár hírnököt is küldhettünk volna apámnak, hogy a szökött lánya hamarosan a keze ügyében lesz. Ezt nagyon nem gondoltam át, a félelem a gyomromba mart.
A hely nagy volt és tágas, a közepén a nyílt tűz érdekes volt, nálunk azért kicsit másként volt. De nem sokat nézelődhettem.
- Atyám! - szólalt meg Ares fennhangon, magára vonva azok figyelmét is, akik esetleg eddig süketek voltak. - A Greycloud klán első hírmondói megérkeztek, és egyenesen idesiettek, hogy leróják a tiszteletüket!
A megszólított felemelkedett egy szőrmékkel kibélelt fotelből. Kevés öreg faunt látni, de ő kifejezetten az volt, a haja szürke, a szakálla hosszú, a szarvai pedig mint jávorszarvas agancsai olyanok voltak. Az arcát keresztbe egy sebhely torzította el, ahogyan a meztelen mellkasán is számos heg éktelenkedett, de nem takarta el sem festéssel sem tetoválásokkal, mintha büszke lett volna rá.
Magához intett minket. Mikor Moros elindult nekem is jelzett, hogy kövessem.
- Archon. A magam és húgom nevében üdvözöllek, ahogyan klánom nevében fog atyám, ha megérkezett. Ahogyan a felajánlást is tőle kapod majd, mi csupán eleget tettünk a meghívásnak. – szólt fegyelmezett hangon.
Egy pillanatig haboztam, aztán úgy véltem, ha itt a nők is lehetnek harcosok, akkor én is köszönhetek úgy, ahogy Moros. Jobb kezemmel a bal vállgödrömbe ütve kissé meghajoltam.
- Legyen hosszú az élted Archon!
Az archon bika módra fújt egyet , mire megrándult az ajkamnál egy kis izom és egy röpke pillantást vetettem a fiatalabb trónörökös felé, majd végigmért mindkettőnket. A keze ökölbe szorult erre Ares lépett előre egy fél lépést, nekem meg megfeszültek az izmaim. Az Archon a fiára nézett majd felmordult, de visszaült a trónjára.
- Legyetek üdvözölve a Firesongnál. Van valami oka, hogy elkülöníted magad a klánodtól, ifjú bak, vagy csak valami belső Greycloud szarkavarás, amit jobb ha meg se próbálok megérteni, és közünk sincs hozzá?
- Atyám!
- Fogd be a szád, ülj le a tűz mellé, fiú, most nem veled beszélgetek!
Ares erre fújt egyet, majd a tűz mellé ülés helyett kimasírozott.
Ahh! Apa és fia! le sem tagadhatnák egymás! Az a pillantás azonban, amit egymásra vetettek.....ismerős volt. Talán valamiféle rivalizálás? Elég nekünk Chloe és apám, nem kellene még valami családi perpatvarba is belebotlani....
Végül - bár engem minden bizonnyal nem véletlenül figyelmen kívül hagyva, - az archon megadta a vendégjogokat, de miért is áll volna meg egy kis szúrkálódás nélkül?
És a rendreutasítás a fiának? Mintha csak apámat láttam volna! Magamban elfintorodtam. A faunbakok meg az ostoba szarvméregetésük! Az idős faun ezek után azonban nyílván kivívta az ellenszenvemet
- Csak belső szarkavarás. – válaszolt a bátyám olyan higgadt hangon, mintha az előbbi pengeváltás apa és fia között meg sem történt volna, én viszont csak most jöttem rá, hogy bent tartottam a levegőt, halkan kifújtam. - Egy ideje én is és Zoi is a klánunk helyett a teljes faun népet képviseljük Estrance-ban, az új Perem ügyeiben. Csak politika.
A bátyám szavaiból nem hallatszott semmi visszavágás, ezért volt ő a tündehon egyik képviselője. Ám az meglepett, hogy engem is odasorolt, ami bevallom jól esett és büszkén ki is húztam magam.
~ Csak tudjam befogni a szám! Nem ronthatom el! ~ figyelmeztettem magam.
- És már mielőbb szerettük volna látni kedves húgomat. - tettem hozzá bűbájosan.
- A teljes faun népet, he? És mégis ki választott meg téged ifjú bak, hogy képviselj minket? Csak mert arra a gyűlésre én aztán nem kaptam meghívót! - mutatott a kőbunkó, azaz a főbunkó Morosra, majd ez után kegyeskedett engem is észrevenni.
- Láthatjátok, ha rajtam múlik el is vihetitek, sőt!
Először felfortyantam magamban, hogy hogyan beszélt, de ezt még sikeresen visszafojtottam, de aztán a döbbenetet kicsit késve töröltem le az arcomról. Mi az, hogy akár el is vihetjük?
A remény olyan gyorsan támadt fel benne, ahogy az utálat a férfi iránt.
Lehet, hogy simán elvihetjük Chloet? De akkor miként került ide? Ares nekem gyanús lett.
Arra, hogy nem hívták meg, majdnem hangosan felhorkantam.
~ Talán azért mert gyújtósnak használtad! Kétlem, hogy tudsz egyáltalán olvasni, barbár! ~
A gondolataimat úgy sem látja és ez jó érzéssel töltött el.
- Nem volt más jelentkező, archon. De ha neked lenne jelölted arra, hogy ki tárgyaljon a Lebegő Sziklákkal és az emberekkel helyettem, nem menekülök egy kihívótól. Csak válassz olyat, akit Tír na nÓg minden népei elfogadnak. – válaszolt a testvérem ügyet sem véve a kihívó hangra.
- Mindenki tudja, hogy őt választották. - néztem a körülöttünk lévőkre, én viszont kihívóan.
- Bahh! Elpuhultak azok a szárnyasok, hogy most már beszélgetni akarnak az emberekkel, bezzeg az én időmben még nem így volt! Robbanások, kardcsörgés, harci üvöltések, ez lenne az igazi! De hát már senki sem hallgat egy ilyen vén kecskére mint én. – morgott, de semmi erő nem volt azokban a szavakban csak irigység és vágyálom.
Ahh! Ez már a könyökömön jön ki! A nálunk tartott dorbézolásokon is rendszerint előjön a háború. Mintha sosem tanulnának belőle! Hány értékes életet oltott ki és hány ment tönkre, de úgy tesznek, mintha ettől egyenest Sisan kebelén kötnének ki. Még szerencse, hogy nem hallgatnak rá.
- Igen. A fiam őt választotta. Decima őt választotta. – reagált az én szavaimra is – jééé, meghallott! , - de nem rejtette véka alá, hogy utálja ezt az egészet. Nyilvánvaló volt, hogy ez nem az ő ötlete volt, de akkor kié?
- De mit kezdene egy ilyen apró nőstény egy boszorkánnyal szemben?
- Ha már a klán vendégszeretetét élvezzük, szeretnék beszélni a druidátokkal a boszorkányról és Imbolcról. Megengeded számunkra, archon? – ragadta meg az alkalmat a bátyám, de én még nem engedtem el a bakkecske szavait, és bár egy porcikám sem kívánja, hogy Chloe egy ilyen társaságnak kaparja ki a gesztenyét és tegye ki veszélynek magát, a büszkeségem felhorgad az archon lenéző szavaira.
- Lehet, hogy egy nőstény jobban szót ért egy másik nővel, mert meghallgatja. - mondtam csendes haraggal, de aztán inkább elhallgattam, mert jobb a bátyám útját követni és nem azt tenni, amit én tettem volna.
- Tudom, hogy ti Greycloudok már másképp néztek az asszonyaitokra. - mordult egyet megint az Archon. - Decima a törzsünk lelki vezetője, hogy kivel beszél és mit oszt meg vele abba nekem nincs beleszólásom. Ha lenne, az apró nőstény már nem lenne itt.
Ez után hozzám fordult.
- Ne magatokból indulj ki, ifjú nőstény. Nona, az előző druida asszonyunk elvesztése heget hagyott a klánunk lelkén. Nagyszerű, bölcs asszony volt, és ha őt nem hallgatta meg a boszorkány, akkor mégis kit?
Egészen összezavart, hol úgy beszélt a nőkről, mint akik semmit nem számítanak, aztán meg úgy, mintha a végletekig tisztelnék őket, de a haragomat ez sem tudta csitítani, ám most mégis megálltam, hogy ne végjak vissza. Egy vallási vezető elvesztése mindig fájdalmas és csak magamra dühítettem volna a klánt, ha véletlenül mondok valami rosszat.
Ezért aztán inkább követtem Morost, aki meghajtotta magát és elköszönt, így tettem én is.
- Köszönjük, archon.
Kint fivérem egy gyors pillantást vetett körbe, majd félrevont egy csendesebb sarokba és elég mérgesen nézett rám.
- Megígértél valamit, mikor elindultunk, nem?
Nem is igazán éreztem igazságosnak a bátyám szigorú feddését.
- Igen, ígértem és nem is másztam sem a vadászok, sem ennek a megkövesedett agancsosnak a képébe, pedig miket mondott, sértegetett! - háborogtam. - Nehéz megállni, de visszafogom magam hidd el. - néztem rá egy mártír tekintetével.
Bátyám erre valami érthetetlen dolgot motyogott és megszorongatta az orra nyergét, amit akkor szokott, ha idegesítette valami, bár általában ez csak akkor láttam tőle valamiért, ha velem volt.
Épp elkezdtem volna még jobban duzzogni Moros reakciójára, amikor felbukkant a pukkancs vöröske.
- Greycloud! - szólalt meg fennhangom. - Hallom Arestól, hogy ki akarsz hívni engem. - nézett kihívóan rám
Azt hittem megint csak valami lótifutinak használják, de nem is mondhatott volna szebbeket, így a szám szinte a fülemig ért.
Persze az előbbi megrovás után, nem akartam kockáztatni és igyekeztem eltüntetni ezt, míg a bátyámra néztem könyörgő tekintettel.
~ Kérlek...Kérlek....KÉRLEK! Engedd meg! ~
Reméltem, hogy átgondolja, ezzel talán levezethetem a feszültséget és jobban befogom a szám.
- Ne menj bele olyan párbajba, ami halálig tart. – jelentette ki végül - Ameddig ti kikakaskodjátok magatokat, én beszélnék Ares-szal.
Majdnem a nyakába ugrottam, amikor csak egy jótanácsot adott és nem hozott szégyenbe a szuka előtt.
- Óvatos leszek....tényleg! Te meg tudj meg minél többet erről az egészről. - azzal Rhea-hoz fordultam boldogan. - Firesong, jól hallottad. Kihívlak, hogy lemossam a sértegetésedet a ........véreddel.
Ahogy ígértem Morosnak, óvatosan fogalmaztam, nem az életét akartam, csak egy kis vért.....
- Legalább az egész klán látni fogja, hogy az archonnak igaza van. Ti Greycloudok mind puhányok vagytok. - válaszolta vöröske magabiztosan, amit hamarosan úgy is letörlök a képéről……... - Gyere szuka. Erre az egész törzs kíváncsi lesz. - intett, hogy kövessük és közben elégedetten kurjongatott, hogy párbaj lesz.
Csak egy magabiztos vigyorral nyugtáztam a fellengzősségét és követtem a térre, amit láthatóan sebtében állítottak fel. Nyilván nem először csinálják, ami azért óvatosságra intett ismételten.
Láttam a fegyvereket, de én szívesebben harcoltam volna az ostorommal. Ám nem nekem kedvezett a szerencse!
Egy kikészített asztalon sorakoztak a fegyverek szép katonás sorrendben. Kard, szekerce, tőrök, bot, minden mi szem-szájnak ingere.
A kör szélén feltűnt Ares is.
Egy faun odalépett hozzánk és két pálcikát rejtett a kezébe.
- Aki a hosszabbat húzza, az választ fegyvert.
Mindketten húztunk, de sajnos Rheának volt nagyobb szerencséje, így elvett egy tőrt az asztalról egy másikat pedig felém dobott.
- Na mit mondasz, szuka? Mennyire akarsz kibelezni?
A bátyám már valahol a tömegben volt, de tudtam, hogy a szeme vigyázóan követ, ám most senki nem foglalkoztatott csak ez a kis ugribugri, aki nagyon vágyott egy igazi verésre.
- Mivel nem akarok haragot a két klán között, én az első vérig javasolnám. - emlékeztem Moros tanácsára, miközben alaposan szemügyre vettem a tőrt, a súlyelosztását, az élét.... - Lássuk ki a jobb fullajtárka. - nevettem rá.
Rhea lefelé fordította a tőrt és kicsit berogyasztott, majd magabiztosan kezdett körözni.
A lefelé fordított penge arra figyelmeztetett, hogy Rhea fentről lefelé fog vele vágni vagy szúrni. Én felfelé tartottam az enyémet egészen enyhe szögben és apró lépésekkel követtem a mozgását, nem a késére, hanem a szemére és a rezzenéseire figyelve. A körülöttünk támadt hangzavart kizártam a fejemből és csak a harcra koncentráltam.
Hirtelen előre lendültem és egy baloldalra irányuló széles suhintást indítottam el. Kíváncsi voltam, hogy reagál.
Rhea kitért a támadás elől, nekem meg nagyobb volt a lendületem, mint kellett volna és ez egyensúlyvesztéshez vezetett. Rhea nem volt kezdő és ezt azonnal ki is használta, így hamar a földön találtam magam. Ám gyorsan a hátamra perdültem és ahogy rám vetette magát a két lábamat felemelve célba vettem a hasát és megpróbáltam átdobni magam felett.
Rhea nem bírt a saját lendületével kikerülni és a dobás bevált, ám Rhea tényleg gyakorlott harcos volt így a talpára esett.
Frusztrált morranással vettem tudomásul, hogy pár pillanat múlva ugyanott álltunk, ahol az elején, csak, hogy a vöröske már rohamozott is újra.
Gyorsan összegömbölyödtem, hogy a lendületével átessem rajtam és azonnal keményen hátrarúgtam, mielőtt megfordultam és felpattantam volna. Reméltem, hogy eltalálom valami fájdalmas helyen.
Rhea azonban, mintha kitalálta volna a szándékomat és bár átrepült felettem, a rúgásom épp csak meglegyintette.
El kellett ismernem, hogy a Firesong ügyes volt és nem bírtam vele. Kezdtem belátni, hogy akár veszíthetek is és ez eléggé elkeserített ahhoz, hogy megpróbálkozzam egy váratlan húzással és mivel nem volt túl messze, megpróbáljam a combjába hajítani a tőrt. Persze kockázatos volt, hiszen elveszíthettem a fegyverem, de ez vagyok én......
Távoli hangként eljutott hozzám a közönség megrökönyödése, de az én csalódásom nagyobb volt.
Egy morranással vettem tudomásul, hogy ez sem jött össze, mintha ma minden ellenem esküdött volna. De nem adhattam fel, hiszen ezzel nem csak magamat, hanem a klánt, de talán leginkább a bátyámat hoztam volna kellemetlen helyzetbe. Nem haboztam, Rhea figyelmét és meglepődését ki kellett használnom és egyenest beleszáguldottam a gyomrába, szinte felöklelve, aztán ököllel az arcába csaptam.
- Ezt a "szukáért"! - ordítottam magamat hergelve.
A tömeg felhördült. Gondolom ismét sikerült meglepnem őket a vehemenciámmal. Az öklöm nyomán Rhea szája felszakadt, még az orra is vérezni kezdett.
Két erős kar fonódott körém és elrántott Firesong lotyótól, pedig még gyepáltam volna egy darabig, aztán elengedett, de a magasba rántotta a kezem.
- A Greycloud klán leány győzött! – hirdette ki.
Rhea kiköpött oldalra.
- Lehet mégsem vagytok annyira puhányak.
Boldog voltam, hiszen győztem, bár nem voltam elégedett. Igazából elvesztettem a fejem és ennyi erővel a késébe is beleszaladhattam volna,.....na, de a lényeg a GYŐZELEM!
Magasba tartottam a két kezem, de aztán Rhea-hoz léptem és a kezem nyújtottam.
- Kemény ellenfél voltál, a szerencse most mellém állt.
Reméltem, hogy nem akar haragot, mert őszinte voltam.
A következő pillanatban azonban már két vékony kar ölelt és én akkorát sóhajtottam, hogy, ha kicsit könnyebb Chloe, a lábáról is lesodrom. Tiszta fehér ruhát viselt, a haját viszont már a Firesong klán jellegzetes fonatai rendezték.
- Zoi! - Chloe szinte fellökte a nagy faunt, hogy erősen megölelhessen.
Moros is előkerült.
- Remélem lehiggadtál ettől. – ingatta meg felém a fejét, aztán ránézett a húgomra. - Szia, Chloe. Volt egy egészen tartalmas beszélgetésem a jövendőbeliddel.
- Hála Sinan-nak! Jól vagy? A szívem majd megállt, úgy aggódtam érted. – engedtem el nehezen a kishúgom, de a bátyám csak egy morózus pillantást kapott, ám most semmi nem tudta elrontani a kedvem, ráadásul tudtam, hogy Moros is aggódott értem.
- Igen, jól esett ez a kis mozgás, de muszáj elmesélned majd mire jutottál, ha már nekem sikerült itt rajongókat szereznem. - intettem körbe, de közben megszorítottam a húgom kezét. - Neked is lesz mit mesélned.

Chloe lassan kibontakozott Zoi öleléséből, és a testvéreire pillantott.
- Azt hiszem igen, elég sok mesélni valóm van, de aggódnotok szerencsére felesleges volt. - mosolygott ránk, majd a pillantása elsiklott a tömeg felé. Amikor meglátta akit keresett újra melegen elmosolyodott, de utána visszaordította a figyelmét felénk.
- De ne itt, itt elég sokan vannak és bizonyára rátok férne egy kis uzsonna.
Jól megnéztem magamnak a kishúgomat, mert most sokkal felnőttesebbnek tűnt, mint amikor elszöktem és az a pillantás a nagydarab bakra........Ahh, mit nem vettem észre a kis Chloe-val kapcsolatban?
- Mindenesetre hidd el aggódtunk. - sóhajtottam. - Ez az egész...... - intettem körbe, nagyon váratlan volt, de igazad van, mi is szeretnénk magunk között beszélni veled. Hol az az uzsonna? - öleltem még meg még egyszer.
- Leesett, ne aggódj. Nem fogunk megszöktetni. – jegyezte meg Moros. - Mutasd az utat, húgom.
- Megszöktetni? - nézett Chloe teljesen döbbenten a bátyámra a szavait hallva, mint ha már maga a gondolat is ijesztő és rettenetes lett volna. Aztán megrázta a fejét. - Gyertek velem.
Nem tudtam, hogy mérges legyek vagy szégyelljem magam, amiért én azonnal a szöktetése mellett tettem le a voksot, de hát Chloe is gondolhatta, hogy egy ilyen klánnal való összeházasítása aggodalmat kelt majd, eszembe sem jutott, hogy önként......
Egyelőre azonban nagyon kíváncsi voltam, hogy mi akkor a magyarázata.
Az Ares mutatta vendégházat már átrendezték. Közepén hosszú asztalt volt megterítve, az asztalon bogyós gyümölcsök, pástétomok és barna rozskenyér volt kihelyezve. Arrébb paravánok mögött szőrmével borított ágyak látszottak, láthatóan felkészültek a vendégek fogadására.
Chloe leült az asztal mellé.
- Egyetek nyugodtan.
Ő maga azonban nem nyúlt az étel felé.
- Nem gondoltam, hogy ti is el fogtok jönni egészen Estrance-ból... Mármint... Benned még reménykedtem, Moros, de miután te elmentél Zoi és otthagytál mindannyiunkat azt hittük sosem látunk többé. Ezek szerint a bátyánk után mentél... - pillantott rám szemében szomorúsággal.
- Nekem nem kell kétszer mondani. – húzott maga elé a tálakból Moros, azonban én nem nyúltam az ételhez, mert Chloe szavai megkeserítették a szám ízét. Nem is kellett nyíltabban fogalmaznia, tudtam, hogy megbántottam azzal, hogy elszöktem és még nem is avattam be. Zavartan köszörültem meg a torkomat.
- Igen....., khmm......amikor elmentem még nem tudtam, hogy nála fogok kikötni, de....Chloe....nem mondhattam el, mert ha kiderült volna.......és már Apánk tervezte az eladásomat. - fakadtam ki. - De te......, hogyan? Hol találkoztál egyáltalán vele? - igyekeztem elterelni magamról a szót.
- Az utóbbi hónapokban sokat jártam az erdőbe. Gombákat gyűjtöttem, bogyókat, gyógynövényeket... Néha egészen távolra is elkóboroltam, de az erdő mindig hazavezetett. Egy ilyen alkalommal találkoztam Ares-al. Ő... odafigyelt rám bármiről is csevegtem neki, aztán a többi már ment magától. Már akkor mesélt arról is, hogy milyen helyzetben van a klánja... Nem sokkal az után, hogy elmentél, Zoi, Ares eljött a klánunkhoz, hogy megkérje a kezem apánktól. Képzelhetitek az arcát, olyan volt, mint akibe villám csapott. - nevetett fel Chloe. - De végülis ő a Firesong archon fia, oka nem igazán volt nemet mondani.
Szerencsémre Chloe nem volt az a nagy haragtartó és gondolom örült is, hogy beszélhetett arról, hogyan került kapcsolatba Ares-sel és azt látni, hogyan ragyogott az arca, ahogy mesélt a bakról, az volt az, ami igazából megbékéltetett. A harag, ami bennem volt ezzel kapcsolatban, egy pillanat alatt eltűnt, bár az aggodalom a vállalása miatt még jobban előtört.
Az asztal felett megfogtam a kezét és megszorítottam.
- Nagyon sajnálom, hogy ott hagytalak, de annak borzasztóan örülök, ha megtaláltad a boldogságot azzal a nagy tulokkal, bár, hogy mit eszel rajta..... - ingattam meg a fejem. - És igazán szerettem volna látni apánk arcát..... - nevettem fel, bár aztán el is komorodtam. - De ettől még nem kell feláldoznod magad, ugye tudod. - néztem a szemébe. - Ismerlek, te mindig mindent és mindenkit meg akarsz menteni azzal a nagy szíveddel....
- Ha igazán megismered, lehet meg fogod érteni. - mosolygott rám Chloe. - Bár sosem mondtad, hogy te milyen típusú bakra vágysz, lehet a Firesongok között neked is találunk valakit. Ők egészen másképp gondolkodnak, mint mi. Vadabbak, de a vadságukban van valami tiszta természetközeliség. Bocsássatok meg, elragadtattam magam. - nagyot sóhajtott. - A próbákra gondolsz ugye? Azt istenek talán tényleg nem véletlenül vezettek most ide engem. Ha tényleg ez a sorsom, akkor nem feláldozom magam, hanem végre valahára ott leszek, ahol a helyem van. - szorította vissza a kezemet. - Ezt nektek értenetek kéne.
- Én bakra! - hökkentem meg a szavaira. - És főleg egy Firesongra? Na neeeem. - ráztam meg a fejem. - Nem is tudom mit gondolsz. - próbáltam kizárni még a gondolataimból ezeket. - Viszont nem hiszem, hogy pont ezért vezettek hozzá az Istenek. Te megérdemled a boldogságot és nem kéne magadra venni a bajukat, hisz nem is te okoztad. A helyed pedig egy boldog párként van, nem egy boszorkány ellenfeleként. Nincs igazam bátyó? - noszogattam Morost, hogy ő is mondjon már valamit, ami jobb belátásra bírja Chloe-t.
- Chloe már döntött, Zoi. – jelentette kis a jóízűen a hasát tömő bátyám. - Ahogy te is, és ahogyan én is. Tartsuk ezt tiszteletben. Viszont azt te sem gondoltad remélem, hogy végignézzük, ahogy egyedül csinálod. – nézett a húgomra.
- Ha nem csinálom végig, sose fognak elfogadni. Ha még engednék is, hogy a törzzsel maradjak, csak egy idegen nőstény lennék, aki cserben hagyta őket az évek óta tartó küzdelmükben. Decima meg van róla győződve, hogy nekem kell... És el sem tudjátok képzelni, mekkora hatalma van a gondolatok fölött. A szavait mindenki elfogadja mint a szellemek és istenek szavát.  - válaszolta Chloe türelmesen felén nézve, de utána hálásan nézett Morosra. - Nem tudom, hogyan tudnátok segíteni. Ezek az én próbáim.
Elcsendesedtem és legszívesebben duzzogva morrantam volna a bátyámra, hogy nem így kell segíteni, de visszaemlékezve Cloe lelkes és szerelmes szavaira és ismerve, hogy még a pókokat is meg akarta menteni a takarításoknál, tudtam, hogy Moros-nak igaza van. Ha erősködni kezdek a húgom csak megutál és már így is cserben hagytam egyszer.
- Mondanom sem kell, hogy továbbra sem tetszik, de ahogy én sem akartam, hogy bárki más döntsön az életemről, nekem is el kell fogadnom, hogy te mit akarsz. - mondtam csendesen. - De, ha van rá mód - és reméltem, hogy Moros megtudott valamit, - akkor mindenképp segítünk.
- Azon, hogy át kell sétálnod a tűzön nem tudunk segíteni. – sóhajtott gondterhelten bátyánk. - Legalább is egyelőre nem tudom, hogyan. Viszont ez a boszorkány... A Firesongok megálltak ott, hogy a szellemek büntetése, de még ha így is van, nekem akkor is lennének még kérdéseim. Talán olyanok, amik segíthetnek megoldani ezt a helyzetet.
- Vizesen fogom csinálni. A tüzet. Attól tartok a legkevésbé. - mondta Chloe. - Sokkal jobban tartok a révüléstől, hogy mit fogok látni, arra nem tudok felkészülni, a boszorkány pedig... - itt viszont láthatóan kirázta a hideg. - Bele sem merek egyelőre gondolni.
Nagy megkönnyebbüléssel hallom, hogy legalább nem csak úgy be akarják küldeni a tűzbe. Gondolom annyi eszük nekik is van, hogy esélyt adjanak maguknak, hogy a rítus talán sikerülhet is.
- Kitalálunk valamit. - jelentettem ki hevesen. - Morosnak annyi esze van, hogy biztos lesz valami és te is mondj el mindent, amit erről a boszorkányról tudsz.
- Beszélni akarok Decimával. Valószínűleg ő tudja a legtöbbet. – jelentette ki hirtelen Moros.
Chloe bólintott.
- Megteheted. Most úgyis leginkább velem van elfoglalva és azzal, hogy minden jól menjen. Én nem tudok semmi igazából a boszorkányról, amikor kérdeztem a Firesongokat ők csak mutogatnak hogy elűzzék a rontást magukról, Decima szerint pedig teljesen mindegy a boszorkány személye, mert nekem a szellemeket kell megbékítenem, akik miatt a boszorkány létezik egyáltalán.
-  Bolond egy nép ez. - puffogtam. - Neked meg persze, hogy bele kellett esned a legnagyobb bolondba. -de persze nem gondoltam ezt olyan komolyan és azon törtem a fejem, hogy vajon, hogyan lehet ebben támogatni, mármint a szellemekkel vagy legyenek akármik. Ha kell akkor velük is megvívunk, de akkor először tudjunk meg mindent a sámántól.
- Nem mindenre az a megoldás, hogy orrba vered. - forgatta meg a szemét Moros, aztán felállt. - Hol van Decima kunyhója?
- Ha nem kértek többet enni, odavezetlek titeket.  - mondta Chloe, majd ő is felállt, hogy mutassa az utat.
Nem akartam visszavágni Morosnak, hogy másként nem hallanak meg, de egyelőre ez még várhatott, hiszen még sosem hallottam, hogy valaki szellemekkel harcolt volna.
Chloe a falun keresztül egészen az erdő széléig vezetett minket, ahol egy kör alaprajzú kunyhó állt jóval távolabb a többi háztól. A tető széléről minden féle csontfüzérek lógtak le, hasonló ahhoz, amit a határon láttunk, meg amilyen a nyakunkban is lógott. A ház körül konyhakert volt minden féle növénnyel, nem mindegyiket ismertem fel.
Mire odaértetünk Decima már kijött a ház elé.
Megtermett egy nőstény volt, majdnem akkora, mint Ares, a haja szőke rasztában volt és még azt is tollak és madárcsontok díszítették. Az arca is ki volt festve minden féle mintával, illetve a szabadon hagyott karján is volt jó néhány, talán festék volt, de lehet, hogy rátetoválták, nem tudtam megítélni ebből a távolságból.
- Gyermekem, ilyen hamar visszatértél? - nézett a húgomra, majd utána minket is tudomásul vett. - És látom hoztál vendégeket is.
A sok beszéd után, hogy Decima így, meg Decima úgy, már nagyon vártam, hogy ki is lesz ő, és őszintén meglepődtem, amikor végül szemben álltunk vele. Hát az biztos, hogy nem bízott semmit a véletlenre, sem a csontokkal, sem a testdíszítésekkel.
Nem akartam megint kiakasztani a bátyámat ezért, most csak biccentettem a nő felé, de a beszédet rábíztam, még a végén nem segít nekünk és a húgomért bármit meg akartam tenni, ha kellett befogtam a szám.
- Olyasmi. – mosolygott a bátyám a nőre. - Moros vagyok, a Greycloud klánból. Ő a húgom, Zoi. Azért jöttünk el hozzád, Decima, mert hallottunk a boszorkányról, de nem eleget.
- Nem elég az, amit a saját szemetekkel láthattatok? –
- Segíteni szeretnének nekem a próbákkal. - mondta Chloe. - Még ha mondtad is, hogy ez az én utam, ők a testvéreim!
Mintha már előre tudta volna, hogy Decima mit válaszolt volna, így a nő bár szóra nyitotta a száját végül becsukta és felsóhajtott.
- Gyertek beljebb.
Nekem nem tűnt annyira segítőkésznek, ennél kicsit bőbeszédűbbnek kell lennie, hogy belopja magát a szívembe és megbocsássam neki, hogy  Chloe-t akarja a farkasok elé vetni, mert már minden másból kifogyott.
A kunyhó nem okozott meglepetést, valahogy így képzeltem el, igaz nagyobb volt, mint számítani lehetett rá. Meleg is volt, mert lobogott a tűz és főtt is rajta valami egy kondérban. Valami gyógy vagy bájital lehetett a szaga alapján.
Chloe letelepedett egy sámlira, miközben a sámánnő megkevergette a lét, és beledobott még két szárított levelet, amit egy csokorról tépett le. Nem mondta, hogy üljünk le.
- Tegyétek fel a kérdéseiteket, de Chloenak utána fel kell készülnie a próbákra, ahogyan nekem is.
- Mit akartok pontosan Chloe-tól és próbálta-e már ezt valaki más is előtte? - szólaltam meg elsőnek, talán ezzel még nem zúdítva magamra senkinek a haragját.
- Engem az érdekelne, hogyan kezdődött ez az egész. Hogy hogyan jelent meg a boszorkány. – kérdezett Moros is.
Decima először rám nézett.
- Úgy gondolom, hogyha végigjárja a beavatási szertartásokat úgy, ahogyan az őseink tették, vagyis minden bölcs asszony tette annak idején, akkor a szellemek meg fognak békélni a törzsünkkel. Letértünk az útról, és ezt orvosolnunk kell. Ha a próbákra gondolsz, természetesen számtalan faun asszony végigjárta már őket, de az utolsó, aki nem csak amolyan szimbolikus módon tette, az már nagyon régen volt.
Ez után Moroshoz fordult.
- Ezt én sem tudom pontosan. Nona sejtett valamit, de a boszorkány megölte, mielőtt beszélni tudott volna. Talán pontosan ezért... A kilenc évvel ezelőtti szertartások során valami rosszul sült el az erdőben az áldozatbemutatáskor.
- Most miért nem jó, ha csak szimbolikusan teszi meg?
Rossz hír volt, hogy nem tudta mi is váltotta ki ezt az egész helyzetet, de talán mégis?
- Mi volt a hiba és ki mutatta be azt az áldozatot? - kíváncsiskodtam tovább, hátha kisül ebből valami.
- Azért, Zoi, mert a szellemek látják a különbséget látszat és áldozat között. – válaszolt a sámán helyett a bátyám.
- Jól mondod, ifjú bak. - bólintott Decima. - A szellemeknek, isteneknek, nevezzétek őket ahogy akarjátok, a gesztus már kevés ahhoz, hogy megbékéljenek.
Ez után ő is leült egy székre és elhúzta a száját.
- Bárcsak tudnám, mi volt a hiba! Könnyebb volna kijavítani. Azt viszont tudom, hogy Nona tanítványának volt a feladata, hogy bemutassa az áldozatot. Soha többé nem került elő. Akkoriban én... Máshol voltam, így én is csupán elbeszélések alapján tudtam tájékozódni. Amennyit Nona hajlandó volt elmondani, az alapján azonnal terjedni kezdett a szürke föld az áldozati helytől kiindulva, de többnyire csak azt ismételgette, hogy a szellemek megharagudtak ránk. Persze már az a szertartás is szimbolikus volt csupán. Erőtlen.
- Hát ez nem sokat segít..... - mondtam kissé elkeseredve, - De van rá mód, hogy segítsünk Chloe-nak bemutatni az áldozatot? Erősíthetjük a rítust, ha többen mutatnánk be? - vetettem fel egy újabb kérdést.
- Mond csak, Decima, a mágia, ami távol tartja a boszorkány szolgáit... csak csontokra festve működik? – csatlakozott hozzám Moros.
Decima meglepetten kapta rám a tekintetét és utána egészen hosszan hallgatott mint aki tényleg nagyon gondolkozik.
- Nem tudom, hogy bárki csinált volna ilyet. Az áldozat bemutatása a bölcs asszonyok dolga, akiket elfogadtak a szellemek. Most pedig Chloe dolga lesz, akit ők hozzánk küldtek, ám... Honnan tudhatnám, hogy nem-e titeket is ők küldtek a húgotok után? Ám ha így van, nektek is át kell esnetek az összes beavatási rítuson mint Chloe-nak, és böjtölni már most késő.
Moros kérdésére azonban a kezébe vett egy tégelyt, ami talán festék volt?
- A rítusaink a hagyományokon alapulnak, ifjú bak, és a hagyomány csontokat mond. De szerintem működnie kell bármin ami él, van élő volt egyszer.
A remény kicsi, de ott van és én máris azon agyaltam, hogy meg fogjuk csinálni. Mi a három testvér, meg tudjuk majd csinálni!
A bátyámat nem csak azért nevezem okosnak, mert úgy nekem kisebb a felelősségem, tudom, hogy nem lenne Daphne kedvenc asszisztense, ha nem így lenne és már bizonyította is nem egyszer. Bízom benne.
- Egyébként van nevem is, tiszteletreméltó asszony. – jegyezte meg Moros. - Én csak szeretnék egy új festést a többi fölé, még a mai naplemente előtt, és megnézni ezt az áldozati oltárt. A többivel nem szaladnék ennyire előre.
- Én benne vagyok bármiben, ha ezzel segítek a húgomnak. - jelentettem ki.
Decima mélyen szemembe nézett.
- A három fontos szám. A kettő nem.
Ez után Morosra meredt.
- És mégis ki fogja neked megmutatni oda az utat, Moros Greycloud? Kaphatsz festést a mellkasodra és nekivághatsz az erdőnek, de a régi oltár messze van innen, az út nem könnyű, egyedül aligha találsz oda. Ráadásul Chloe első próbálja ma este lesz a tűznél.
Könyörögve néztem Morosra.
- Három, három kell. Megcsinálhatjuk.......
- Jól van. Legyen. – szállt fel egy nehéz sóhaj.
A lelkem mélyén tudtam, hogy elég elhamarkodottan döntöttem és lehet, hogy a bátyámat ezzel olyan helyzet elé állítottam, amit jobban át akart gondolni...... Láttam az arcán a kétségeket, de végül belement. Ő volt a legjobb testvér. A szívem azonban nem megkönnyebbül, hanem elnehezedett. Lehet, hogy mind bajba fogunk ezért kerülni.
Chloe nagy szemekkel pislogott.
- Várjatok. Komolyan? Dehát, Decima, azt mondtad hogy...
A nő a homlokát masszírozta, majdnem úgy, mint Moros szokta, ha velem beszél.
- Tudom Chloe. De a dolgok úgy állnak, hogy a szellemek, a testvéreidnek is szántak szerepet ebben a történetben. Próbálj meg túllátni az aggodalmadon, és meghallani amit mondani próbálnak mert csak így van esélyünk.
- És a többi testvérem? Még sokan vannak és mind jönnek!
- Most ők vannak itt. Ők akarnak segíteni. - ez után felénk fordult. - Estig már ne egyetek. Van nem messze egy szentély, ahol Chloe-nak imádkoznia kell az első próba előtt, csatlakozzatok hozzá és kérjétek a szellemek áldását. Én még készítek festéket, hogy Moros ötlete alapján mindenképp eljussunk a régi oltárig...
Chloe felállt.
- Gyertek, ha nincs más, elvezetlek titeket a szentélyhez, én is oda tartanék.
Megöleltem a húgomat.
- Mi különlegesek vagyunk, vigyázunk egymásra! - erősítettem meg. - Remélem azért a szellemek nem gondolatolvasók.... - grimaszoltam. - De mehetünk.
- A szellemek mindent tudnak, és mindent látnak, Zoi Greycloud. - mosolyodott el sejtelmesen Decima, majd visszafordult a főzethez.
Chloe kivezetett minket a házból, majd elindult az erdő széle felé, amerre minden bizonnyal a szentély volt. Csak azután szólalt meg, amikor Decima háza hallótávolságon kívül volt.
- Ti teljesen megőrültetek?
- És te? -vágtam vissza. - Ha mi őrültek vagyunk, akkor te kezdted. Én nem úgy képzelem a szerelmet - nem mintha elképzelném, - hogy eldobom érte az életem, bele gondoltál ebbe? De most már mindegy, mind benne vagyunk.
- Szállj már magadba egy pillanatra! - csattant fel felém fordulva Moros. - Amióta megérkeztünk fennhangon híreszteled, hogy szerinted mi jó és mi nem. Hogy szerinted mi ostobaság. Hogy mi fér bele a szerelembe. Hogy kit lehet szeretni és kit nem. Mégis miből gondolod, hogy amit Chloe elhatározott, az nagyobb őrültség annál, hogy valaki egyedül felszáll egy vonatra, egy érme nélkül? Ezt próbáltam finoman közölni veled, Zoi, de látom nem sikerült megérteni az üzenetet. Az, amiben a Firesongok hisznek, amiben a saját húgod hisz semmivel nem rosszabb, mint amiben te.
Döbbenten torpantam meg és meredtem a bátyámra. A szavai mellkason ütöttek és most az egyszer minden visszavágás eltűnt a fejemből. Chloe is hátrébb lépett és neheztelően nézett rám
- Ha szerettél volna valaha valakit, akkor értenéd, hogy az életed is eldobnád érte, ha arra van szükség. Hogy bármit megtennél, ölnél, hazudnál, csalnál, csak hogy boldognak lásd és biztonságban tudd. - megrázta a fejét. - De ezt majd akkor fogod elhinni nekem, ha neked is eljön majd az a bak akit szeretsz. Nem gondoltam, hogy ezt Moros fogja előbb megérteni, de azt hiszem, nyugodtabb körülmények között neked is mesélned kell a felismeréseidről, bátyám.
Ez után felsóhajtott, és próbált békülékenyebb hangot megütni.
- Gyertek. Mivel Decima mostmár veletek is számol, nem visszakozhattok, ebben hárman vagyunk benne, és talán tényleg ez volt a szellemek akarata.
Ahogy még Chloe, a kishúgom is rátett egy lapáttal, olyan rosszul kezdtem érezni magam, mint amikor megettem azt a romlott halat. A gyomrom és a gondolataim is kavarogtak, először úgy éreztem igazságtalanul ugrottak nekem, de aztán........tényleg így viselkedtem? Én csak jót akartam, csak iszonyúan féltem, hogy Chloenak baja esik........
A csalódás letaglózott és bár nagyon igyekeztem, hogy ne lássák a könnybe lábadt szemem, amit gyorsan megtöröltem, alig bírtam kinyögni valamit.
- Az...az én szökésem más volt és.......és.....én....nem akartam.....nem akartam okoskodni, csak....segíteni.....sajnálom. - álltam csak ott. - Kérlek, menjetek....menjetek előre, majd megyek én is. - mondtam halkan.
Szégyelltem magam és azt hiszem most valamit nagyon meg akartam ütni, mondjuk egy fa épp megteszi.....
- Na jó, figyelj rám Zoi. – sóhajtott egyet Moros. - Tudom, hogy csak segíteni akarsz, de ahhoz el kell fogadnod mások véleményét. Ahogy én sem ítéltelek el, amikor Estrance utcáin egymásba futottunk, csak segítettem. Most Chloe is ezt érdemli tőlünk, nem a döntése kritizálását. Ha ezt szeretnéd, magadra hagyhatunk egy pár percre, de gyere utánunk. Te is mondtad, Chloe is, most már tényleg mindegy én mit gondolok, ezt hárman kell megcsinálnunk. Zokszó nélkül. Na jó, talán egy pár, suttogva elhadart zokszóval.
- Én... én nem haragszom Zoi. Tudom, hogy féltetek csak... Csak kérlek most bízzatok bennem, hogy tudom mit kell tennem. És ha segíteni akartok, ha velem akartok tartani, úgy boldog vagyok, hogy a testvéreim kiállnak mellettem, csak én is féltelek titeket. - horgasztotta le a fejét a húgom.
Ezután elindult a szentély felé.
Nem nagyon voltam képes megszólalni úgy, hogy ne hallatszódjon a hangomon, milyen szörnyen érzem magam, ezért csak bólintottam a Moros mondandójára, hogy megértettem és Chloe felé meg megejtettem egy bánatos mosolyt.
- Mindjárt......megyek. - suttogtam nekik, aztán megvártam, amíg elég messze értek és akkor engedtem a könnyeimnek.
Ritkán engedtem ezt meg magamnak, de most egyedül voltam, aztán megütöttem a mellettem lévő fát...ököllel. Fájt, de megütöttem még párszor, amíg vérezni nem kezdett és végre elálltak a könnyeim.
Na, akkor ideje nagy lélegzetet venni és elkezdeni felnőttként viselkednem.
A "szentélyt" nem volt nehéz megtalálni, bár másra számítottam. Három nagy, három közepes és három kis kőből állt. A három fontos volt Decimának. Egy nagyjából három méter átmérőjű körben helyezték el őket, és a már megszokott vérfestékkel voltak rá minden féle jelek pingálva - nem csak a tűz, ami a firesongok sajátja volt, hanem a többi elem szimbólumai is megjelentek, illetve néhányban különböző szarvas állatokat lehetett felismerni. A kör közepén volt egy kőoltár, mögötte a földbe szúrva pedig egy karó állt, rajta kecskekoponyával, és madártollak és csontok bonyolult mintázatát erősítették rá.
A két testvéremre néztem. Chloe már az oltárnál térdelt.
- Rendben és mit kell csinálni, szólítsuk azokat a szellemeket? - a hangom csendes volt és igyekeztem tiszteletteljes lenni.
- Ez egy belső dolog. – válaszolt Moros. - Csak képzeld el a vágyadat, a kérésed, vagy akármit amiért imádkozni akarsz, újra és újra, míg végül nem tudsz mást tenni, mint segítséget kérni valakitől, aki meghallja.
Most Moros is letérdelt és úgy tűnt mintha befelé a testébe figyelne.
- Igazából ez nekem is egy kicsit még furcsa. - vallotta be Chloe kicsit zavartan. - Mármint, mi Greycloudok nem igazán imádkoztunk szellemekhez, de Decima szerint a felső hatalmaknak nem az a fontos, hogyan nevezzük őket. Amit azt hiszem sikerült megértenem a nagyon--nagyon hosszú magyarázataiból az elmúlt hetekben, hogy akkor fognak sikerülni a próbák, hogyha tiszta lélekkel, bizakodva, keserűségek, csalódások meg ilyen dolgok nélkül állunk neki. Ez az előtte levő ima meg arra való, hogy ezeket letegyük. Ha egyedül vagyunk a szellemek elé, de így ha hárman vagyunk... Szóval ha bármelyikőtöknek tudok segíteni könnyíteni a lelkén, akkor itt vagyok.
Persze én is szoktam imádkozni az Istenekhez, de most össze voltam zavarodva. A bátyám szavai szerint, akkor a szellemeket is valami ilyen módon kell megszólítani. Hát rajtam nem fog múlni, olyan hevesen fogok azért fohászkodni, hogy segítsenek nekünk.
Chloe is hasonlóan vélekedett, de szerinte ehhez még tiszta lelkiismeret is szükséges. Most fogadtam meg az előbb, hogy másként fogok ezentúl viselkedni, vagyis megpróbálom, így szembe fordulta a húgommal.
- Nagyon sajnálom, hogy nem mondtam el neked, hogy mire készülök, el akartam, de végül nagyon hirtelen történt, amikor meghallottam, hogy Apánk ki akar házasítani és...nem gondolkoztam. Sajnálom, hogy ott hagytalak, kérlek bocsáss meg nekem.
Chloe felnézett rám és nagy levegőt vett, amit kicsit remegve fújt ki.
- Sokáig haragudtam rád. Hogy bár mind elhagytok, de te még csak el se búcsúztál... De... Most, amikor tényleg számít, itt vagy. Most gondolkozás nélkül döntöttél úgy, hogy segítesz, hogy ne egyedül kelljen cipelnem ezt a terhet, és csak ez a fontos. Megbocsájtok neked. Nem tudtam, apánk mit tervezett veled, és nem volt helyes dolog tőle. Remélem, hogy az emberek földjén engedik majd, hogy úgy élj ahogy szeretnél. - lépett hozzám Chloe kitárt karokkal, majd az ölelésébe vont.
Mikor elengedett Morosra pillantott, mintha várt volna valamire.
Melegség és megkönnyebbülés öntött el, amikor Chloe megölelt és elmondta, hogy megbocsátott.
Most már azt hiszem könnyű szívvel szólítom meg a szellemeket. - térdeltem le a bátyám mellé és lehunytam a szemem, hogy minden erőmmel azon gondolataimra koncentráljak, amiben minden vágyam, hogy a testvéreim életben maradjanak, tisztán eljuthassanak ahhoz, aki meghallgatott.
Váratlanul a bátyám is megszólalt, nem hittem, hogy megteszi.
- Nem tudom mit mondhatnék, Chloe. – hangja most nem hangzott biztosnak. - Hogy utálom az apámat? Hogy haragszom az összes bátyámra, akik nem védtek meg, még csak a pártomat sem fogták soha? Hogy addig eszembe sem jutott a családom, amíg az istenek nem emlékeztettek rá így vagy úgy? Tudom, hogy nekem sem kellett volna elvágnom magam mindenkitől, de rám sem volt kíváncsi senki. Se az apánk, se Kyros, pedig vele egy városban lakunk, még Moira sem. Mégis itt vagyok.
Chloe leguggolt Moros elé és megfogta a kezét.
- És mégis itt vagy. A próbán arra lesz szükség, hogy csak az az érzés legyen ott, ami idehozott, minden mást hagyj itt, ha nem hagytad Estrance-ban. - felsóhajtott. - Ez nem segít igaz? Nem nagyon tudom, mit mondhatnék neked. Talán azok nem kíváncsiak rád, akiket szeretnéd, hogy azok legyenek, de csak mert ők még téged is gidának látnak, ahogyan engem is annak lát mindenki. Téged sem értenek, ahogyan engem sem, sőt, Zoit sem. Amikor ma hárman átsétálunk a tűzön, ezt ma megtanítjuk nekik. - fogta meg a másik kezével a kezemet.
Tudtam, hogy Moros is sok keserűséget hord a szívében, hiszen sokáig egy fedél alatt éltünk és szerintem egy testvérem sincs, aki így vagy úgy ne sérült volna meg, nem csak fizikailag..... Megdöbbentő volt látni, hogy Chloe, milyen bölcsen kezelte a dolgokat, mintha valamikor az elmúlt időszak alatt, amikor távol volta tőle, kicserélték volna és érett nővé lett.
Megszorítottam a kezét és egy kört alkotva megfogtam Moros másik kezét.
- Megtanítjuk, igen! - értettem egyet.
A bátyám végignézett rajtunk, majd egy kicsit elmosolyodott.
- Nem semmi látvány lesz, legalább ez biztos.

Decima naplementekor jelent meg a kőkörnél. Ő már fel volt öltözve, egy hosszú, fehér alapon hímzett ruhába, az arcát rituális festés borította vörös és narancssárga színekben. A kezében három összehajtott ruha volt, hófehérek, és festék, olyan színű, mint neki az arcán.
- A Tűz próbája rövidesen kezdődik. Kértétek a szellemek áldását, tiszta lélekkel fogtok végigmenni a próbákon? - nézett végig rajtunk. Chloe és a bátyám csak bólintott.
- Mindent megtettem, amit csak tudtam. - jelentettem ki nem túl magabiztosan.
Most, hogy a próbák már itt voltak előttünk, kicsit megszeppentem, de az eszembe sem jutott, hogy meggondoljam magam.
Decima átadta nekünk a fehér ruhákat, amik igazából csak bokáig érő fehér ingek voltak minden díszítés nélkül, és elég bők voltak, hogy a rajtam lévő ruha fölé vehessem fel. Chloe már fel is vette, miközben Decima a festékbe mártotta az ujjait és neki is állt jeleket rajzolni húgom arcára majd a mellkasa fölé.
- A tűz szellemeinek szimbólumai, hogy védelmezzenek titeket az átkeléskor.
Mire végzett én is felöltöztem és ekkor rám is rám rajzolta ugyanazokat. megborzongtam a hideg, zsíros volt a tapintásától.
- Így. - nézett végig rajtunk kifejezetten elégedetten a sámánnő, amikor végzett. - Három kiválasztott, akik kiállják a próbákat. A faluban már várnak rátok.
Hátra nézett, és mikor lebukott a nap, pont akkor láthatóvá vált a narancsszínű fényt a falu házai fölött. Tehát meggyújtották a máglyát.
Decima elindult a falu felé.
Most már kifejezetten féltem, de nem volt visszaút, ezzel meg kellett barátkoznom.
- Ha....ha valami nem sikerülne.... - néztem két testvéremre, főként Morosra - Bocsáss meg, hogy belerángattalak.....
- Ha bárki kérdezi, az én ötletem volt, nem a tiéd. - felelte Moros azonnal, ami azt mutatta, hogy valószínűleg még mindig védeni akar.
Igen, ez Moros, ez az én bátyám. Egy kis mosolyt engedtem meg magamnak, majd valahogy meghálálom neki ezeket a szavakat.
- Nem kell benne maradnunk, csak át kell gyalogolnunk rajta. - mondta Chloe és próbált megnyugtatóan nézni.
A falu széléig nem látni senkit, de ott már felbukkannak az állatok karámjai és a nekik szánt víz is ott van. Chloe, ahogy ezt meglátta megtorpant és Decimára nézett.
- Tudom, hogy már kérdeztem, de most elbizonytalanodtam, hogy a szellemeknek ez elég "igazi" maradna-e ha igénybe vennénk némi... segítséget. - pillantott itt ránk is.
A bátyám megvakarta a tarkóját.
- Vagy ez, vagy halálra égünk.
- Nem gondolom, hogy az, ha vizesek vagyunk, bármit is számítana a szellemeknek........remélem. - tettem hozzá. - Ennyit megengedhetnek nekünk...
- Ez a ti döntésetek. - mondta Decima.
Chloe odalépett és nekiállt bevizezni a haját, az arcát és a ruháját. A jelek teljesen épek maradtak rajta, mintha Decima direkt figyelt volna rá, hogy ne legyenek könnyedén lemoshatók. Moros egyszerűen csak magára borítja az egyik itató tartalmát. Én Chloe példáját követem, jó bőségesen átitatva a hajam, a ruhám a vízzel.
Decima elindult és mi követük, felsorakozva Chloe mögött.
A faluba beljebb érve már sorfal várt minket, két oldalt faunok nyakukba akasztott dobon kezdtek el verni egy lassú ütemet, ahogy végigmentünk előttük, majd utána követtek minket egészen a hatalmas máglyáig. Kihívó, villogó szemmel néztem végig mindegyiken.
Láthatóan a Firesong klán apraja-nagyja összegyűlt, egy emelvényen pedig az archon ült, mellette Ares állt feszülten.
Alaposan megnéztem magamnak a máglyát, ha már az várt rám, hogy keresztül menjek rajta.
Bíztam benne, hogy nem véletlenül volt úgy volt megépítve, hogy legyen rajta egy faunméretű átjáró. Fapalánkok tartották meg a fatörzseket, melyek talán adnak egy kis előnyt a tűzzel szemben. Nagyon vastag fából volt, stabilnak is tűnt. Nyilván a klán érdekei is volt, hogy ne haljunk meg már az első próbán.
Decima ekkor felemelte a kezét, mire a dobok elhallgattak.
- Eljött hát az idő! Elérkezett imbolc ünnepe, kilenc évvel azután, hogy a rontás terjedni kezdett az erdőinkben. A szellemek idevezették a törzsünkhöz Chloe Greycloudot, és felfedték előttem, hogy ő lesz az, aki végre megtöri a rettenetes átkot. Tudom, hogy kételkedtetek, mert én is kételkedtem, de a szellemek újból a segítségünkre siettek és idevezették hozzánk Chloe két idősebb testvérét, akik önként vállalkoztak rá, hogy elkísérjék a húgukat a próbákon, támaszt nyújtanak neki és segítsék ebben a küzdelemben!
A tömeg zajongani kezdett, de ez csak szította a haragomat, amit a félelem helyett öltöttem magamra. Összeszorítottam a számat, hogy ne ordítsak rájuk, nem hiányzott most, hogy valami balul üssön ki.
Decima ismét felemelte a kezét, de kicsit határozottabban kellett rászólnia a faunokra, hogy elhallgassanak.
- Ha tévedtem és rosszul olvastam a jeleket... akkor a szellemek ezt rövidesen tudatni fogják velünk. - felemelte a karjait az ég és a máglya felé. - Tűz szellemei! Tisztítsátok meg a lelküket, töltsétek el őket erővel és elszántsággal, vagy égessétek hamuvá őket ha nem találtatnak méltónak!
Ez után oldalra lépett. Ideje indulni
- A három mágikus szám, minden rendben lesz. - suttogtam magam elé, inkább csak magamnak, de a többiek is hallhatták.
Moros tekintetét követve én is a húgomra néztem, most ő vezet minket.
Chloe tudta, hogy mit kell tennie. Nagy levegőt vett majd felszegte a fejét büszkén, mint egy királynő, és méltóságteljes léptekkel gyalogolt bele a tűzbe.
Úgy véltem, sosem ismertem eléggé Chloe bátorságát. Úgy vonult be a lángok közé, mintha semmiség lett volna. És a bátyám habozás nélkül követte, amikor eltűnt a tűzben.
Én sem hozhattam rájuk szégyent. Még egyszer vetettem egy komor pillantást a tömegre, aztán vettem egy nagy levegő és szinte berohantam a máglyába, hogy szinte pillanatokkal később kibukkanjak a túloldalon.
Legszívesebben ugráltam volna örömömben, mikor láttam, hogy mind épp, vagy csak kicsit sérült bőrrel megúsztuk, mondjuk Chloe kicsit megpörkölődött.
Decima mellénk lépett.
- A szellemek határoztak! A tűz lelkei elfogadták a bajnokokat, és sértetlenül engedték átkelni őket! És most... ünnepeljetek! Kiáltsátok az égbe, hogy a gonosz szolgái is meghallják, hogy új korszak jön!
Dobok harsantak fel, majd fúvós hangszerek, többen előhoztak egy hordó bort és sört is.
Decima aztán még hozzánk fordult.
- A következő próbára napfelkeltekor fog sor kerülni. Egyetek amennyi jól esik, de ne igyatok alkoholt.
A sámánnővel ellentétben én ezt inkább annak véltem, hogy bevizeztük magunkat és nem valami megfoghatatlan létezés jóindulatának, de ezt megtartottam magamnak.
És ugrálni sem ugráltam, mert az gyerekes lett volna, inkább ünnepélyes tekintettel, a hátam mögé rejtett kézzel mutattam fityiszt a társaságnak.
Moros felemelte a kezét és ökölbe szorítva mondta felénk fordulva.
- Ezt nem ismételjük meg
- Nem, egyetértek. - bólintottam a bátyámnak. - De most már legalább ehetünk és én éhen halok. - futott össze a számban a nyál, hiszen már nem is emlékeztem mikor ettem utoljára. - Mi lesz a következő próba? - kérdeztem meg azért némi feszültséggel. - Csak, hogy esetleg felkészülhessünk rá.......
- A révülés. - válaszolta Chloe Decima helyett, de látszott, hogy ettől már őt is kirázta a hideg.
- Látogatást tesztek majd a szellemek birodalmába. Ezért nem szabad innotok, nehogy... kellemetlenebb legyen a kelleténél. - mondta Decima. - De most ne gondoljatok erre. Még messze van a hajnal. - mondta a nő és most először halvány mosoly tűnt fel az arcán. Ez után eltűnt a tömegben.
- Ti teljesen megbolondultatok? - csattant fel egy hang, szinte azonnal. Egy hang, amit a legkevésbé akartam hallani. Apánk!.
- Atyám. Örvendek, hogy látlak. – hallottam bátyám válaszát, aki most is azonnal, higgadtan reagált. - Daphne Prismblossom követasszony kérte, hogy adjam át az üdvözletét.
Az én gyomrom azonban olyan kicsire ugrott össze, hogy már nem kellett, hogy gondom legyen az ételre. Vahe szerelmére, pont most kellett ideérnie? Már-már sikerült elfeledkeznem róla, hogy ő is jön!
Én is fejet hajtottam, de aztán a földre szegezve tartottam a szemem és igyekeztem Moros háta mögött maradni, hátha nem vesz észre.......
Épp ezért meg sem szólaltam.
- És azt is ő kérte talán, hogy vegyetek részt ebben a... - látszott, hogy fortyogott, de azért a Firesong klán közepén nem eresztette szabadjára az indulatait……még. - Már épp az is elég, hogy Chloe hajthatatlan volt, erre idejövünk, és azt kell látnom, nekem, anyátoknak, és a testvéreiteknek, hogy hárman önként vetitek magatokat a tűzre?
- A szellemek akarata. - fonta össze karjai maga előtt Moros. - Ezen kívül kiváló lehetőség arra, hogy valami presztízst szerezzek egy potenciálisan szövetséges klánnál, ami talán hasznos lehet, tekintve... Elnézést, atyám, nem akarlak diplomáciával untatni. - hajtotta ismét meg a fejét.
Apám megmasszírozta az orrnyergét. Még ebben a helyzetben is feltűnt, hogy Moros ezt kitől is örökölte.
- Látom Zoit sikeresen előkerítetted. - pillantott itt rám, kinyilvánítva, hogy rólam sem feledkezett meg. - Moira hol van?
Hát sejtettem, hogy nem sikerülhet örökre elrejtőznöm előle és egyszer amúgy is szembe kell néznem vele, akkor essünk túl rajta. Erőszakkal csak nem cipelhet vissza, főleg, mert a kiskövetasszony mindent elrendezett.
- Én kerítettem elő őt, megálltam a lábamon, Apám. - mondtam halkan.
Nem tudtam mire vélni Moira említését, én nem láttam jó rég óta.
- Nem értem a kérdést. – nézett Apámra Moros is. - Nem velem jött, így ha nem a klánnal, akkor nem tudom.
- Egyesekkel ellentétben Moira legalább hagyott egy üzenetet mielőtt csak úgy elhagyta volna a klánt, és azt írta, hogy hozzád megy. - közölte apánk. Ez után rám nézett. - Megálltál a lábadon? Azért bújtál el a bátyád mögött amint megláttál?
- Még nem talált meg. – érkezett a jeges válasz a bátyámtól.. - De ha így tesz, családtaghoz méltóan fogadom és a követség dönt majd a státuszáról.
Kényszerítettem magam, hogy előrébb lépjek, ki a védelmező bátty árnyékából, aki lehet, hogy testben nem volt olyan erős, mint apánk vagy az idősebb fivérek, de az esze messze föléjük emelte. Nem akartam, hogy még jobban gyűlöljék vagy ne adja az ég bántsák miattam, még ha már leis rázta apánk dominanciájának árnyékát.
- Nem bújtam el, csak nem akartam, hogy elveszítsd miattam az önuralmadat a Firesongok előtt. Most mindenki rajtunk tartsa a szemét. - húztam ki magam.
Sajnáltam Morost, hiszen nagyon úgy nézett ki, nem csak én estem a nyakába, hanem még kap hamarosan egy húgot, bár tudtommal Moira nem kedvelte túlságosan ikerbátyját.
- Sinan szerelmére, mit vétettem. - sóhajtott nemzőnk. - A Fullánk mellett töltött idő felvágta a nyelveteket.
- Zoinak igaza van, apa. Mindenki rajtunk tartja most a szemét. – szólalt meg Chloe is most először. - Bármit is gondolsz, vagy szeretnél tenni, mi hárman vagyunk épp a Firesongok kiválasztottai. Ha nem akarod őket ellenségnek, akkor hagynod kell, hogy végigmenjünk a próbákon.
- Én is tudom! - csattant fel apánk. - Én tudom, hol a helyem, csak azt nem értem, hogy ti miért nem tudjátok a tiéteket.
- Kíváncsivá tettél, atyám, elmondanád mégis hol a helyem? – tette fel a kérdést bátyám és a hangja élétől most megborzongtam.
Apám iránti ösztönös félelmemet átvette a harag, ami a természetem velejárója volt, csak most már nem kellett elnyomnom. Megerősített még ez a kis, tőle távol töltött idő, megnőtt az önbizalmam, így bátrabban szóltam, főként, hogy Chloe nyelve is megeredt.
- Fullánk? Talán a Tündeföld kiskövetasszonyára célzol Apám?
Még sosem hallottam Daphne-t így nevezni, de másra nem gondolhattam.
- Ha rá, akkor igazad van, példát mutatott nekem, mit is érhet el egy nő, ha maga dönthet a sorsáról. De, bátyámmal ellentétben én tudom, hogy SZERINTED, hol a helyem, csak nekem nem volt beleszólásom. Most már van. - mondtam határozottan.
Lehet, hogy kicsit kihasználtam, hogy egy másik klán területén voltunk, de hát ezt neki is tudnia kellett....
- A családod mellett lenne a helyed, egymást erősítve, nem pedig szétszóródva a világban, másokat szolgálva akik nem a mieink. - vágott vissza az apánk először Morosnak, majd szigorúan rám nézett. - Te egy faun vagy. Az istenek szerelmére mind a ketten faunok vagytok, nem pedig pixik, akiknél ez a dolog teljesen másképp működik, de erről akár őt is megkérdezhetnétek!
- Egymást erősítve? – lepődött meg Moros, aztán mellénk lépett kihúzva magát teljesen. - Én a családom mellett állok, atyám. És segítek nekik elhinni, hogy önmaguktól is lehetnek erősek, nem csak akkor, ha te úgy látod. Nézd meg ki áll most egyedül.
Pont mielőtt válaszoltam volna Ares ért oda hozzánk és – ohh, édes Vahe! - védelmezően fogta át Chloe derekát.
- És mikor éreztetted velünk, hogy mi is erősítjük a családot? - kérdeztem csendesen, miközben hálásan néztem a bátyámra. - És csak tudd, büszke vagyok arra, hogy faun vagyok, nem akarok mindenben a pixikre hasonlítani, de van amiben igen. És - most Ares-re néztem, - nem gondolom, hogy Chloe párja úgy gondolkozik, mint te, van rá ebben a klánban pár példa.
Szerintem ő is láthatta, hogy jó pár nő a harcosokkal együtt mulat és elismerik maguk között lévőnek őket.
- Attól még hogy mertem egyedül megmosni a saját gidáim fejét még nem vagyok egyedül. A többiek is itt vannak, de gondoltam megkímélem anyátokat ettől az egésztől. - mondta még mindig fortyogva apánk és láttam, hogy nagy levegőt vesz a további kioktatásunkra, de a szeme ekkor Ares-ra siklott és valószínűleg eszébe jutott, hogy nem kellene megsérteni a Firesongokat ha már eddig visszafogta magát egy szövetség érdekében. - Nagy lett a szád, csak mert képes voltál orrba verni az egyik nőstényüket. Igen, mikor megérkeztünk ezzel fogadtak. Vagy mi lesz, beállsz javasasszonynak, mint Chloe tervezi? Remélem azzal azért nem hozol szégyent a nevünkre, hogy az emberek harcosai közé állsz madj...
Szinte éreztem, ahogy Moros megfeszült mellettem.
- Sértegeted Zoit és sérted Chloe elhatározását is. Ares talán lenyeli ezt, a vendégszeretet jegyében... de nekem nem kell. Azt mondták a révülésbe úgy kell menni, hogy tiszta a fejünk, szóval... Itt, a húgaim és a sógorom színe előtt párbajra hívlak, atyám.
Szisszenésszerüen szívtam be a levegőt, mert hirtelen nagyon szívesen vágtam volna ezt az arrogáns férfit orrba, hogy tudja nem csak nőstényeket tudok verni.
Soha életemben nem kellett annyira visszafognom magam, mint most, mert annnyira........annyira sütött még most is belőle ez az arrogancia, hogy.....szinte a tulajdonának tekint minket..........
Aztán minden gondolat kiszökött a fejemből és a szemembe döbbenet, aztán rettegés költözött.
- Moros......bátyám......Neeeeeeeee!!!! - szökött ki belőlem egy halk sikkantás.
Apánk, a nagy Dareios Greycloud busa szemöldöke úgy felszaladt a homlokára döbbenetében, ahogy még életemben nem láttam. Chloe is felsikkantott és Ares mellkasába bújt, aki csak érdeklődve nézte a jelenetet.
- Biztosan bölcs döntés ez fiam? - kérdezte atyánk. - Itt egy idegen klán előtt, ráadásul mit fognak szólni, ha elverem az egyik bajnokukat? Azt hittem diplomáciát mentél tanulni.
- Bölcs döntés? A legkevésbé sem. - rázta meg a fejét a testvérem. - De a lángon átsétálni sem volt az, mégis itt vagyok. Ennek pedig el kellett jönnie egyszer, és nem hiszem, hogy az elkövetkező száz évben lesz még olyan pillanat, ahol ennyi őrültség belefér.
Mindent, de mindent el tudtam volna képzelni a mai napon, de azt soha életemben, hogy Moros egyszer kihívja az Apánkat. Hiszen pont azért ment el, hagyta el a klánt, hogy kiszabaduljon ezekből a dominancia harcokból, a farokméregetésből. És annyira jól érezte magát a munkájában, megtalálta a helyét......
- Bátyám, gondold át, miattunk nem kell ezt tenned, ...... ha kiálljuk a próbát, mindenki tudni fogja, hogy bátor és kiváló faunok vagyunk, ezt senki nem vonhatja kétségbe. - próbáltam meggyőzni, bár egész más okból, mint ami Apánkat vezérelte.
Apánk azonban csak karba fogta a kezét.
- Tulajdonképp akár örülhetnék is, hogy a fiam életében először férfi módjára akarja elintézni a dolgait, talán korábban utána kellett volna küldjelek Zoi. Jól van, gida. Elfogadom a kihívást.
Biztos voltam, hogy egy pillanatra megállt a szívverésem. Vahe kegyelmezz!

Az előbbi farkaséhségem nyomtalanul eltűnt, annak ellenére, hogy körülöttünk mindenhol folyt a sör és a bor, valahol pedig ökröt is sütöttek, aminek elég ínycsiklandozó illata volt.
A Firesong klán azonban minden bizonnyal csak örült ennek a fejleménynek., mert így még ingyen műsort is kaptak. Pillanatok alatt alakították ki a küzdőteret, ahogyan csak néhány órával ezelőtt tették Rhea és az én számomra. Az archonnak egy magaslaton helyezték el a székét, hogy a küzdőtér előtte legyen és, hogy mindent tökéletesen láthasson.
Eszembe sem jutott, hogy apánk az egész családdal érkezett, így nem kellett volna, hogy meglepjen az, hogy rövidesen anyánkat láttam közeledni a testvéreinkkel, persze Moira és Kyros kivételével.
- Ez őrültség, azonnal hagyjátok abba! - toppantott Hestia Greycloud, drága szülőanyánk haragosan a patájával, mire apánk csak rá nézett.
- Innen már nincs visszaút.
- Dehogy nincsen, Moros, jöjjön meg a jobbik eszed!
A döbbenet ugyan egy rövid időre elvette a szavam és nagyon szerettem volna Moros kirohanását meg nem történtté tenni, de anyám megjelenése és parancsa túl nyilvánvalóvá tette, hogy ez a valóság. A bátyám pedig nem fog megjuhászkodni.....ismét. Most nem!
Anyám viszont, mint oly sokszor életemben engem levegőnek nézett, ami egyáltalán nem lepett meg, hiszen a szökésemmel ráadásul minden létező módon megsértettem.
- Apám? Nem teheted. - fordultam azonban akadozó hangon ahhoz a férfihoz, akihez sosem gondoltam volna, hogy valaha könyörögni fogok.
- Apámnak igaza van, anyám. - felelte Moros gyengéden anyánkra nézve. - Már mindkettőnk büszkesége a tét. És én nem kívánok visszakozni.
Úgy látszik a játékvezető szerepét most a Chloe oldaláról kiváló Ares vállalta magára.
- Mivel szeretnétek egymással megküzdeni?
Chloe felbukkanására mellettem kissé megrezzentem, mert az agyam egyre csak azon járt, mi lesz most..
- Végig akarod nézni? - kérdezte suttogva, de mielőtt még válaszolhattam volna, vagy bármi eszembe juthatott volna a helyzet mentésére, a bátyám már választott is.
Nem tudom, hogyan bírt ilyen higgadt lenne, de ha ő megtudta tenni én is megacéloztam magam.
Ezt már nem lehetett elkerülni.
- Puszta kézzel. – hagyta el a kurta és minden bizonnyal jól megfontolt válasz Moros ajkát.
- Természetesen. – biccentettem Chloen-nak válaszként. - A bátyánknak tudnia kell, hogy mellette állunk, hiszen ő miattunk is vállalja ezt. - és azért is büszkén felvetett állal anyánk szemébe néztem.
Puszta kéz, a levegő hálásan szakadt ki belőlem titokban, nem halálra megy, ez jó.
Ares elfogadóan biccentett.
- Meg kell kérjelek, hogy vedd le a rítushoz használd inget, Moros. Ezt most nem a szellemek kiválasztottjaként teszed... ha jól gondolom.
A bátyám szó nélkül kibújt az ingből aztán követte apánkat, ahogy az besétált a küzdőtérre. Megálltak egymással szemben.
Önkéntelenül is megfeszültek az izmaim és magamban azon drukkoltam, hogy Moros ne hagyja, hogy az idősebb kos támadjon, előzze meg, vegye át a kezdeményezést, mert hiába a Daphe-val való gyakorlatozás – igen, persze, hogy mindenki erről sustorgott a követségen, - itt erővel nem győzhet, de ésszel, az ő eszével talán van esélye……
A nyelvembe haraptam, hogy ne kiáltsak fel, amikor apánk heves rohammal támadott, hamar el akarván dönteni a harc kimenetelét és Morost ezzel beledöngölni a földbe.
Egy reményteli pillanatig úgy nézett ki, hogy testvéremnek sikerült ezt megakasztani, de aztán győzött a tapasztalat és egy pillanattal később már Moros volt alul és ………..áhh! Csak használt az a gyakorlás! Apánk váratlanul hátrarepült, bár sajnos nem sérült meg annyira, hogy lelassuljon. Egy pillanat alatt már talpon is volt újból.
~ Most! Most! ~ biztattam ökölbe szorított kézzel fivéremet, mert itt volt a halvány esély, mert apánk meglepettek tűnt, amit meg is értettem.
És igen! Hála az összes Isteneknek, Moros támadt és ökle kalapácsként zúdult az idősebb kos állára, aki úgy zuhant hátra, mintha valaki kirántotta volna alóla a lábát.
A zajongás ami kitört, nem is jutott el hozzám, csak kikerekedett szemekkel néztem, ahogy apánk elnyúlt a földön és Moros rávetette magát. A látvány egyszerűen……hihetetlen volt.
Chloe kiáltása szakított ki ebből az űrből.
- Nem. - hallatszott meglepően szigorú hangja. - Ezt most egyszer és mindenkorra el kell intézzék.
Megráztam magam, hogy a jelenre koncentráljak és szigorú pillantást vetettem anyánk mellett toporgó testvéreimre, akik minden bizonnyal szívesen avatkoztak volna közbe és figyelmeztetően megráztam a fejem. Igaza volt Chloe-nak, ebbe nem avatkozhattak bele, bármi is lesz.
De………… ez már nem is volt harc. Aggodalmasan fürkésztem Moros arcát, sejtve, hogy talán már nem egészen ura magának. Lehet mégis csak belekéne avatkozni…………….
Még mielőtt mozdulhattam volna szerencsére megjelent Ares és lerángatta bátyámat a most már mozdulatlannak tűnő testről.
- Elég, nyertél, te nyertél... - mondta halkan, megnyugtatóan.
Még mindig elkerekedett szemekkel néztem a jelenetet. Még most sem tudtam elhinni, hogy ez az egész megtörtént. A bátyám kiütötte a nagy Dareiost! Eszméletlenre verte!
- Jól van, jól vagyok, lenyugodtam. De várj még a győzelem bejelentésével. Előbb látni akarom eszméleténél van-e az apám. – hallottam meg végre Moros kissé elmosódott hangját, ahogy megveregette a nagydarab Firesong karját, hogy engedje el.
Végre meglódult a lábam és először Moroshoz rohantam és úgy megöleltem, hogy ropogtak a bordái, aztán félő aggodalmas pillantást vetettem a kiütött apánkra és a zokogva fölé hajló anyánkra és pár lépést még tettem is feléjük.
- Kemény a koponyája, öreg kos már. - mondtam halkan és reménykedtem, hogy tényleg így is legyen.
Bármennyire is haragudtam rájuk, sosem kívántam volna, hogy bajuk essen.
Az is csak most villant az elmémbe, hogy ez vajon mit jelenthet a klánunkra nézve, a Greycloud családra nézve! Apánkat még sosem győzte le senki! Ám ez legyen apám problémája.
Közelebb érve láttam, hogy apánk még mindig eszméletlen. Anyánk könnyes szemekkel nézett fel térdepléséből.
- Mit műveltél... MIT MŰVELTÉL?! – kiabálta.
- Megfeleltem az elvárásainak. – válaszolt Moros. - Életemben először.
Anyánkat hallgatva a dügöm ismét fellángol, hogy még most is mást hibáztatott. Igaz, hogy nem volt kellemes a család fejét, így látni, de ........ez mindenkinek jó lecke volt. Senki nem legyőzhetetlen és apánk- bár a büszkesége biztosan súlyosan sérülni fog, - de nem fog egy kis verésbe belehalni.
- Szabályos kihívás volt, anyám. Apánk büszke lenne a fiára. - tettem hozzá némileg epésen.
- És mi lesz a családunkkal? Én mindig azt reméltem, hogy számít nektek, de most már látom, hogy hálátlan gidákat neveltem fel, és nem számítunk egyikőtöknek sem! - most először nézett Hestia nem csak a bátyámra, hanem rám is.
Csak bámultam vissza rá, bele sem gondolva, hogy neki milyen elképzelése volt a „boldog” családról.
- Hagyjuk magukra őket, hadd lássák el apádat. Ennyibe még senkinek nem illett belehalni. – szólt közbe Ares és karolta át a vállunkat. - És ma mind a ketten párbajhősök lettetek, amire büszkék lehettek.
Moros hagyta is magát, de én félig visszafordultam.
- Csak most jut eszedbe a család, anyám? - hördültem fel a szavai hallátán, aztán az összes feszültség ami a mai napon a nyakamba hullott felszakadt belőlem és hangos nevetésben törtem ki, ami kissé hisztérikussá és hüppögőssé vált pár perc után aztán, ahogy előtört olyan váratlanul szakadt meg.
Még egyszer könnyes szemmel végignéztem nemzőimen, aztán Moros után fordultam.
- Nem én hagytalak el titeket. – szólt még utánunk anyánk, de már nem foglalkoztam vele és közben Chloe is csatlakozott hozzánk.
- Ha Decima nem mondta volna, hogy nem szabad innotok, akkor azt mondanám, hogy nagyon ránk fér egy korsó sör... - sóhajtott őszintén megdöbbentve ezzel. - Így marad a vadkan, éhen halok.
Soha nem éltem a szesz okozta mámorral, láttam, hogy némelyik háborús veteránt, hogyan tette tönkre az ital, hogy vált a kezük, szemük és testük bizonytalanná és hasznavahetetlenné. De most, egyetértettem Chloe-val, szívesen ittam volna felejtősre magam.
Így azonban maradt az étel, amiből degeszte tömtem magam, aztán addig ugráltam őrülten a tűz körül a többiekkel, amig a lábaim már nem bírták tovább és elterültem a földön. Moros már jó ideje eltűnt mellőlem és biztos voltam benne, hogy a győzelme ellenére, valamiért legalább annyira rosszul érezte magát, mint én, de nem volt erőm sem testileg, sem lelkileg, hogy megkeressem. Mit lehetett volna mondani?
Szerencsére a családunk sem gondolta, hogy most van itt az ideje, újabb kioktatásnak, hogy mik a kötelességeink velük kapcsolatban……………..
Sokáig csak meredten néztem a csillagokat és talán el is bóbiskoltam egy röpke időre, mikor Decima felrázott. Nem tudom őt mi bántotta, de nem nézett ki jobban, mint két testvérem, akik már szintén ott voltak és feltételezem én sem néztem ki másként. Úgy éreztem mintha homokot szórtak volna a szememre és a bőröm két számmal kisebb lett volna a kelleténél. Nem messze volt egy korsó víz, azt a fejemre borítottam, így az agyam kerekei már legalább elkezdtek forogni.
- Itt az idő, kiválasztottak.
Chloe nagy levegőt vett.
- Hát, most jön az a rész, amit egyáltalán nem várok.
- Gyertek velem, a kőkörnél lesz a következő próba.
- Ezek után mi bajunk lehet. - tettem fel egy kesernyés kérdést, hiszen a családunkra már nem számíthattunk többé, bár ez nem újdonság.
Szerencsére senkinek nem volt kedve rohanni. A kőkörnél Decima már meggyújtotta a tüzeket körbe, és leterített három szőrmét, az oltáron pedig, a szaga alapján az a lötty volt, amit már akkor is főzött, amikor a kunyhójában meglátogattuk.
- Gondolom most jön a delírium...... - néztem a szőrmékre.
- Most látogatást fogtok tenni a szellemek birodalmába. - bólintott Decima. - De azok után, ami az este történt, nem félek. A szellemek kedvelnek titeket. Javaslom üljetek le.
Ez után három kupába mert a főzetből egy merőkanállal és kiosztotta. Chloe koccintásra emelte a sajátját.
- Hát akkor... majd találkozunk. Sok sikert. - mondta, majd lehajtotta.
Az előzőekben említett félelmei ellenére Chloe bátor volt és ezért habozás nélkül követtem a példáját, mielőtt még a kétségeim előtörtek volna.
Ebben az italban azonban biztosan volt alkohol, talán azért, hogy elvegye a kellemetlenebb ízeket, bár én inkább csak a földes aromát éreztem benne.
Chloe és Moros is elhelyezkedett a szőrméken, én is így tettem aztán csak vártam……….. a háttérben hallottam még Decima monoton kántálását egy darabig ………………….. aztán, mintha csak egy mély kútba rántottak volna hirtelen.

- Itt vannak! - rázott fel valaki az álmomból. Egy szőrmékkel borított ágyon feküdtem és aki felébresztett egy nő volt. A derekán fegyverek lógtak egy kard és egy pisztoly, amilyet Estrance-ban láttam, de ami még különösebb volt, hogy a nő arcát és a karját harci festés borította.
Füstszagot éreztem és valahonnan messziről mintha kiáltásokat lehetet volna hallani.
- Talán még időben vagyunk, de ki kell adnod a parancsokat!
A szívem hevesen dobbant egyet és a szemem tágra nyílt, ahogy felpattantam.
- Kik vannak itt? - kaptam levegő után, míg az agyam lázasan kutatott az információk után, hiszen a látvány arra intett, hogy valami baj volt, a harci festék és a fegyverek is ezt mutatták. - Parancs? - kúszott fel a félelem a torkomon. - Mi történt?
- Hát az ellenség! A Perem gyermekei! A többiek rád várnak, hogy mi legyen!
Megszédültem, ahogy a gondolataim pörögni kezdtek és hirtelen értelmet kezdett nyerni az itt és most. Már tudtam, hogy van egy egész osztagom, tudtam, hogy éppen csak lehunytam a szemem a sátorban, ahol feküdtem, és azt is tudtam, hogy a faun nőt, aki teljes fegyverzetben állt előttem Léta-nak hívták.
És hirtelen az is eszembe jutott, hogy az osztagom támadás alatt állt. Viszont nem tudtam, hogy ezt mégis honnan veszem, mert nagyon zavarosak voltak erről az emlékeim.
Összeszorítottam a szemem és szinte felnyögtem, ahogy a helyzet hirtelen körvonalazódott bennem és a veszély érzete lecsapott rám.
- Igen.....a Perem! Menjünk ki, hadd tekintsem át a helyzetet. - nyúltam a derekam felé ellenőrizve, hogy az ostorom a helyén volt-e, aztán a kijárat felé indultam.
Igen a……. többiek. Emlékeztem már! Húsz nő, harcosok, mint én. És én hoztam ide őket!
Ahogy kiléptem a sátorból tisztelegtek nekem.
- Amazonok, sorakozó! - kiáltotta el magát mellettem Léta, mire azok is odagyűltek, akik eddig mással voltak elfoglalva. Többségében faunok, de volt köztük néhány fénytündér, egy éjtündér, sőt, még két embernő is.
- Parancsnok, már felállítottuk a sáncot, de bekerítettek minket. Ráadásul azt kaptuk fülesnek a Darazsaktól, hogy valami új féle furfangos fegyverük is van. Mit tegyünk?
Valahonnan az emlékeim hátsó részéből felsejlett, hogy a Perem Gyermekei, akikkel hadban álltunk emberek, akik valamiért az életük árán is megpróbáltak kiszorítani mindenki mást a meghódítandó területekről. Azt mondták, akiket a Peremnek nem fogadott el, mint őket, azok tisztátalanok és halál vár rájuk úgyis, akiket viszont a Perem elfogadott az meg hozzájuk csatlakozik, de nem élhet ott senki más, csak ők, a kiválasztottak... És mivel mi nem voltunk kiválasztottak, ezért épp ki akartak irtani minket.
Átfutott azért az agyamon még az is egy röpke pillanatra, hogy miként lehetett egyáltalán, hogy női, ráadásul elég vegyes csapat volt itt és az, hogy parancsnok voltam csak a hab volt a tortán, de nem foglalkozhattam ezzel tovább, mert a kapott információkra valamiféle tervet kellett volna készítenem, hiszen ezt várták tőlem.
- Egyelőre tartjuk a vonalainkat és meghúzzuk magunkat a sánc mögött, hogy kitapasztaljuk mit mutatnak, de.....Amazonok - használtam az előbbi megnevezést rájuk, - nem hátrálhatunk meg! – kiáltottam ösztönösen, mintha mindig is ezt csináltam volna.
A harcoslányok éljenzésbe törtek ki.
Melegség áradt szét bennem, ahogy a lelkes harcosnőket néztem. Az én csapatom!
- Melletted vagyunk, ahogy minig. Felszabadítottál minket. - mosolygott rám Léta, miközben felém nyújtott egy puskát.
Elvettem a puskát, ami természetesnek tűnt és magabiztosnak érzem magam a fegyverrel, mintha sokat használtam volna.
A szemem aztán az erdőre kaptam, ahogy a fák közül a sánc túloldalán alakok tűntek fel. Először csak néhány, majd egyre több és több. A tűz feléledt a mellkasomban.
- Parancsnok? Lőjünk?
- Várjatok! Várjatok, amíg közelebb érnek és biztosan eltaláljátok őket, ne pazaroljatok, ne kockáztassatok a fejjel, testre célozzatok!
A sáncra hasaltam én is és biztos kézzel céloztam meg az első támadót.
Az emberek fanatikusan, semmivel nem törődve nekifutottak a felállított sáncoknak. Az amazonok kivártak, ahogy kértem tőlük, majd lőttek, és sokukat el is találták. Egy ideig minden jól ment. Azután a föld megremegett a lábunk alatt. Valami nagy közeledett az erdőből! A fák között narancssárga fény villant. A gyomrom megremegett …. a Darazsak sosem tévednek……..
- Tartsatok ki! Zoi megígérte mindannyiunknak, hogy itt szabadok leszünk! És így is lesz! - kiáltotta valaki a másik soron, lassan pedig ráismertem, hogy Clethe az, az egyik jobbkezem.
A szívembe markolt a lány hangja, mert tudtam, hogy ezt ígértem, de..... hogyan lesznek szabadok? Milyen áron?
- Mi az ott? - kérdezte egy másik nő, aikor egy izzó lávagolyó repült ki a fák közül egyenesen felénk.
- Vigyázzatok! - kiáltottam, ahogy megláttam a tűzgolyót és próbáltam elvetődni az útjából.
Hogyan lehet egy ilyen ellen harcolni?
A lávagolyó elrepült a fejünk fölött és a mögöttünk levő sátrakat találta el, többek között sajnos olyat is, ahol élelmet és fegyvereket tároltuk. Megkönnyebbülés és rögtön utána düh fogott el, mikor láttam, hogy az ellátmányunk oda.
Az Amazonok lőttek és lőttek, az emberekre és aztán arra a valamire is, ami ekkor már kilépett az erdőből. Nagyjából három méter magas kőgólem volt és mintha lávából lettek volna az erek rajta, de feje nem volt és a mellkasában láva kavargott. Onnan lőtte ki a következő tűzgolyót is, ami most már becsapódott a csapatom közé. A Perem megint kitett magáért, újabb és újabb rémségeket szabadított a nyakunkba, de ez eddig a legfélelmetesebb, amit láttam.
És, hogy be is bizonyította, az újabb tűzgolyó embereim halálát hozta el......
- Pusztulj, te förtelem! - ordítottam torka szakadtából és annyira közel mentem a lényhez, amennyire csak tudtam, hogy jól célozhassak. Csak a mellkasa közepe jöhetett szóba, máshol kőből volt, így oda céloztam és meghúztam a ravaszt….. többször.
A gólem azonban mintha meg sem érezte volna. De ekkor valami robbant. Talán egy dinamit vagy gránátféle, mire a lény egyik karja lerobbant. Hátrakaptam a fejem és láttam, hogy az egyik apróbb embernő dobta. Rám mosolygott és már készítette is a következőt... Visszamosolyogtam!
- Adj neki! - kiáltottam oda neki.
De ekkor a lény a mellkasából újabb golyó emelkedett felénk, ami egyenesen felém száguldott ……..tudtam, hogy nincs idő félreugrani.
- Rohadj meg! - vetődtem mégis és........ ültem fel zihálva .....a szőrméken.
Álom volt! Rémálom Decima főztjétől!
Chloet láttam meg először, az egyik kőnek dőlve zokogott, közben Decima a haját simogatva próbálta megnyugtatni.
- Mi....mi történt? Chloe jól van? - másztam felé, mert a lábam egyelőre nem bírt el.
- Jól van, csak megviselte, amit a szellemek mutattak neki. - válaszolt Decima, majd felnézett az égre.
- Talán négy órát. Imádkoztam értetek. – értetlenül néztem rá, de aztán rájöttem, hogy biztos Moros-nak válaszolt, aki már szintén magánál volt, hasonlóan izzadtságban fürödve, mint én. - Mit láttatok a szellemek birodalmában? - kérdezte a nő.
- Számít? – kérdezte rosszkedvűen bátyám.
- Már hogyne számítana? Ha nem számítana nem tettelek volna ki ennek titeket. - válaszolta Morosnak Decima rosszallóan.
Én némileg megnyugodva, de erőtlenül roskadtam le Chloe mellett.
- Egy egész életnek tűnt.... - motyogtam. - Rémületes ellenséggel harcoltam a .....Peremen.
- Nekem is csak én... Nem tudtam megmenteni őket. Annyi tudás... Rengeteg tudásom volt, a semmiért, és rokonok ölték egymást, és nem tudta meggyógyítani se a lelkük se a testük. - sírta Chloe.
- Volt egy... fiam. – mondta végül nehezen Moros, mintha erőszakkal lökte volna ki magából a szavakat. - Szarva volt és szárnya. És Tír na nÓg nem fogadta be, csak a Perem. De a Perem viszont engem nem látott szívesen.
- Én sem tudtam megmenteni a csapatomat....az Amazonokat, nem vehettük fel a harcot azzal, amit az az erdő küldött ellenünk. Nem vagyok ugyan biztos benne, de nem élhették túl... - mondtam bánatosan, miközben vígasztalóan simogattam meg Chloe hátát.
Morosra néztem, biztos voltam benne, hogy neki volt ezek szerint a legborzasztóbb rémálma....egy fiú. Vahe szerelmére!
Decima bólintott.
- Nagy erők mozgolódnak ott. - jelentette ki nagyon bölcsen. - Nem csoda hogy a szellemek is arrafelé fordították a figyelmüket, és talán szerepet szánnak nektek is benne.
- Milyen szerepet? - kérdezte Chloe szipogva. - Hogy ott haljunk meg mindannyian? Legalábbis... én meghaltam végül.
- Igen, szerintem én is. – bökte ki Moros elkenődött arccal.
Hallottam a városban, hogy sokan mentek volna a Peremre, de nem engedték oda őket a katonák. Talán tényleg veszélyes volt, de hát mi nem az a világban.
- Én is. - sóhajtottam. - Ez mit jelent? - néztem kérdőn a sámánnőre. - Mi köze ennek az itteni dolgokhoz?
Decima felsóhajtott.
- A szellemek üzenete ritkán egyértelmű. Ha megmutatták hol fogtok meghalni az azt jelenti, hogy biztos nem itt. Biztos nem ezekben a napokban, hanem csak sokkal később. Ám azt is gondolom, hogy talán az üzenet a fontosabb. Hogy Moros előző este megküzdött az apjával mint dühös fiú, és a szellemek most őt tették apává. Ahogy Zoi ha jól értettem elvezetett egy egész csapatot a Peremre, és követték őt akár a halálba is, mikor itt a jelenben talán úgy érzi egyedül harcol a világ ellen. És Chloe... Aki elhagyta a törzsét a szerelemért, majd azon munkálkodott, hogy egyesítse őket, és mégis kudarcot vallott benne. Felelősségteljes szerepek mind, amihez fel kell nőni.
- De végeredményben megkaptunk mind, amire vágyunk és mindet elvette a Perem. Ez... – bátyám megrázta a fejét. - Mindegy. Nekem nincs fiam, most legalább is biztos. A Peremmel ráérünk foglalkozni később is, most a boszorkány égetőbb kérdés.
Sosem tudtam volna ezt kihámozni a látomásomból, de hát nem is voltam egy törzs sámánja. Minden esetre volt értelme annak, amit Decima mondott.
- Legalább abban reménykedhetünk, hogy valamit elérhetünk a boszorkánnyal, ha nem itt ér minket a végzet. - tettem hozzá. - Mit kell tennünk még?
- Reggelizzetek, ha nagyon kimerültnek érzitek magatokat aludjatok néhány órát. Utána elindulunk az utolsó próba helyszínére az erdő mélyébe.

Hogy őszinte legyek, nekem eléggé kavargott még a gyomrom Decima főzete után, na meg a lidérces álmom sem tett jót, így egyáltalán nem kívántam reggelit.
- Azt hiszem nekem ezek a szőrmék épp megfelelnek egy jó kis alváshoz, másra most nincs szükségem. - ásítottam egy hatalmasat.
-- Én csak vizet akarok. Meg járni egyet. – jelentette ki Moros.
-- Én sem hiszem, hogy tudnék ezek után aludni. - mondta Chloe. -- Szeretnél egyedül lenni? – nézett a bátyánkra kérdőn.
-- Velem jöhetsz, ha szeretnéd, de nem ígérem, hogy jó társaság leszek. -- dörgölte meg két ujjával az orrnyergét a megszokott módon testvérünk.
-- Nem baj. Talán én sem leszek az. - vont vállat Chloe, miközben felállt.
Decima közben biccentett nekem.
-- Pihenj nyugodtan, én itt maradok imádkozni úgyis.
Próbáltam kényelmesen elhelyezkedni és miközben lehunytam a szemem, még oda szóltam a testvéreimnek.
- Aztán nehogy itt hagyjatok, ha menni kell.
-- Ne aggódj Zoi, nélkülem úgyse mennek sehova. - mondta Decima mosolyogva. - Majd felébresztelek.
Jóváhagyólag szusszantam egyet és kényelmesen elhelyezkedve, becsuktam a szemem. Tényleg fáradt voltam és bár egy ideig még a nap eseményei jártak az eszembe, de csakhamar elragadott az álom…….

Ha azt hittem, majd végre nyugodtan pihenhetek, akkor nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Egy nagy fa bontakozott ki a szemem előtt………... A törzse vastag talán száz éves is lehetett, és szénfekete volt az egész, ahogyan az erdőben körülötte minden, a föld szürke volt, viszont apró zöld csillanásokat láttam, mintha csillámpor lett volna. Az erdőben alakok mozogtak, de ebben nem voltam biztos, lehet, hogy csak a fáradt elmém játszott velem. A fa túloldalán azonban mintha tűz fényét láttam volna, ez volt az egyetlen meleg szín közel s távol.
Bár persze nem tudhattam, hogy álmodok, de a friss emlékek gyanakvással töltöttek el. A fekete fák nem lehettek természetesek. A színek hiánya is óvatossá tett, a csillámlások ellenére. Mindenesetre mozdulnom kellett és természetesen a tüzet és annak fényét választottam, biztos, ami biztos igyekezve elkerülni a szellemszerű alakokat. Az egyik vastagabb fa mögé húzódva fürkésztem a lángok által megvilágított helyet.
Figyelmesen néztem a tűz mellett kotyvasztó alakot, aki elsőre Decimát juttatta eszembe, de jobban megnézve az alakja és szarva is kissé más volt, így nem lehetett ő. Minden bizonnyal egy faun volt és nő, ez bizonyossá vált, ahogy furcsa szimatolás után megszólalt.
-- Érezlek. Ki vagy te? - kérdezte.
Kellemes női hangja volt.
-- Zoi vagyok és te ki vagy és hol vagyunk egyáltalán? - tettem pár lépést a tűz felé, mert az árnyak jelenlétét most már nagyon is éreztem és a kezem óvatosan az ostorom nyelére tettem.
-- A nevem Chryse. - válaszolt, bár feltűnt, hogy közben nem nézett rám.
Messzire révedő tekintete láttán az a gyanú telepedett rám, hogy talán vak, de minden bizonnyal hallott és érzett engem, csak nem látott. Viszont keresett a tekintetével, szóval nem is lehetett teljesen vak.
- Az erdőben vagyunk. Hol máshol lehetnénk? Bár... Tán azt kérdezed melyik világban. Ez itt Tír na nÓg. A tapintható, valódi Tír na nÓg. De én nem a neved kérdeztem, hanem azt, hogy ki vagy.
A mostanra már jobban látható árnyak közelebb húzódtak, bár a tűz körén kívül maradtak. Jobban szemügyre véve őket négynek voltak erősebb körvonalai, madárkoponya fej, de két láb és két kar...
A homlokomat ráncolva léptem még kissé közelebb a faun nőhöz. A neve semmit nem mondott nekem semmit, bár az némileg megnyugtatott, hogy még a Tündérbirodalomban voltunk. Az árnyak közeledésére nyugtalanul fordultam félig feléjük, mert rémisztően emlékeztettek egy figurára......, amit a Firesongokhoz érkezve láttunk……
-- Hogy, hogy ki vagyok? - kérdeztem halkan. -- Faun vagyok, mint te, de miért nem látsz engem és mik ezek a madáremberek? Őket sem látod?
Chryse felnevetett.
-- Őket látom. Hiszen én alkottam őket. De ezek szerint te volnál az újabb áldozat? Révülésben vagy?
Az agyam zakatolva járt és a rémület érzése kúszott fel a torkomon, mert a válasza azt tudatta velem, hogy ez nem egy szimpla álom:
- NEM! Nem lehetek révületben, te nem is vagy itt, ez csak egy rémálom a révülés után! - ráztam meg a fejem és igyekeztem feltüzelni a dühöm, mert az mindig segített, ha féltem. - TE nem lehetsz a boszorkány, az nem lehet egy....faun.... - vált halkká a hangom és próbáltam, mind őt, mind az árnyakat szemmel tartani.
-- Boszorkány? Ó. Végülis jogos. - gondolkozott el Chryse. -- Miért, mit mondott Decima, mi vagyok, ha nem faun?
-- Nem említette és bennem......valahogy fel sem merült. - gondolkoztam el a félelmemet egyelőre óvatosságra cserélve, bár igazából nem hittem el, hogy tényleg a boszorkánnyal beszélek, ez csak egy rémálom lehetett, szögeztem le magamban, az meg nem bánthat, kérdezni azonban lehet...... -- De, ha te vagy a ....boszorkány, megmondanád, hogy miért akarod tönkre tenni a Firesong klánt? - kérdeztem merészen.
Chryse láthatóan meglepődött a kérdésen.
-- Csökött szarvú, elmaradott idióták. Itt ültek ezen a helyen... végtelen erőn és végtelen tudáson, és mit tettek? Leborultak előtte, imádták, vért ontottak érte, ahelyett hogy használták volna és átformálták volna vele az egész világot a kedvükre.
Megdöbbentem a heves szavain, nem mintha nem tudtam volna pár részlettel egyetérteni.
-- Ez igaz, de nem ők az egyetlenek, akik ezt teszik és elődeink is ezt tették a vén kosok szerint, de ezért nem kell elűzni őket.......
-- Én nem űzök el senkit. Ők nem képesek a formálódó világhoz alkalmazkodni. De te... Mintha veled lehetne értelmesen is beszélni. Talán tudnék olyan dolgokat mutatni neked, ami érdekelne.
-- De....., de elveszed az életterüket. - ellenkeztem. - Láttam a pusztuló természetet. És tudtommal próbálkoztak és....belehaltak. - néztem rá, miközben kezdtem kételkedni, hogy ilyeneket álmodnék. - Velem....velünk lehet beszélni, segíteni szeretnék, hogy béke legyen. - húztam ki magam.
-- Mint mondtam... a világ átformálódik, és elpusztul az, aki nem tud hozzá alkalmazkodni. Délről az emberek jönnek, északról a fagy, miben lenne más ez? Változik a világ, változnunk kell nekünk is. Nem lesz béke. Sosem lesz béke. Sosem változnak. Ők támadtak meg engem és teremtményeimet, hátha azzal megakadályozzák a változást, pedig azt nem lehet.
Én is változást akartam, azt szerettem volna, ha a családom belátja, hogy nem lehet mindenkire ugyanazt a gúnyát húzni, hogy mind mások vagyunk és inkább támogattak volna abban, amit szerettem volna, de...... ettől …… ettől még nem akartam elvenni az életüket!
-- Nem tudták, hogy mi vagy, hogy a teremtményeid azok a lények, hiszen ez az ő területük volt és .... - ne vedd magadra Chryse, - de ti betolakodók voltatok és ha tényleg faun vagy ezt tudnod kell. - el sem hittem, hogy pont én védtem a "hagyományokat".
Chryse megrökönyödésemre felkacagott.
-- Már hogy ne tudták volna? Betolakodó volnék én, aki ugyanezen a földön ugyanebben a törzsben született? Gyere el hozzám Zoi. Ha ideérsz egy tea mellett elmondok neked mindent. Eljött Imbolc igaz? Kíváncsi vagyok Decima idehoz-e hozzám... De szerintem úgyse lesz töke megtenni, amit kell, nem vagyunk veszélyben.
Döbbenten meredtem a boszorkányra. Ha hinni lehetett volna a beszédének, akkor ő...... ő is a klán tagja volt? Talán egy másik sámán?
-- Decima...... azt akarja, hogy csináljuk végig a szertartást. Ő segíteni akar! - csattantam fel visszatérve a dühömhöz inkább. - Te.... gonosz vagy! Be akarsz csapni!
A fegyveremért akartam kapni, de még időben rájöttem, hogy ez nem segítene a békés tárgyalásra való törekvésben, de nem akartam hinni neki....
A szemébe akartam nézni, de ahogy felé léptem.......

- Chryse! - lihegtem, ahogy kipattantak a szemeim és rájöttem, hogy a kőkörben vagyok. - Vahe szemére! Mi volt ez? - ültem fel hideglelősen.
-- Kapott megint a főzetből? – fogtam fel az első hangot, ami Morostól származott.
-- Nem. - motyogta Decime és kissé rémültnek tűnt a hangja, ami engem is megijesztett. - Mit láttál?
-- Egy fekete erdőt, ahol valami Chryse nevű faun tanyázott az teremtményeivel, azokkal a varjúemberekkel. Azt akarta elhitetni velem, hogy ő a boszorkány és, hogy valamikor a klán tagja volt. Azt mondta, hogy nem lesz bátorságod végig csinálni az Imbols-ot. - néztem Decimára. - Tényleg nem csak egy rémálom volt? - nyögtem és a tenyerembe temettem az arcom.
-- Nyugodj meg, Zoi. Talán még a révülés hatása alatt vagy. Ez is csak olyan üzenet, mint a Perem volt. – lépett hozzám a bátyám és vigasztalóan a vállamra tette a kezét, ami jól esett, mert ritka alkalom volt. - Igaz? – nézett kérdőn Decima-ra, aki szótlanul, de halál sápadtam nézett vissza rá, majd nagy nehezen megszólalt.
-- Chryse... Nona tanítványa volt. És Imbolc királynője kilenc évvel ezelőtt. A szellemeknek a lelketek mélyére kell vezetni titeket. Ha magához tudott vonzani mert még a révület nem múlt el egészen akkor elképesztően nagyra nőtt az ereje... - a végén már szinte suttogott.
-- Azt hittem, csak egy álom..... majdnem,...majdnem megtámadtam. - akadt el a hangom, ahogy megragadtam Moros kezét. - Akkor igaz. - nyeltem egyet. - Meghívott egy teára.....
-- Amikor erről kérdeztünk legutóbb csak félrenéztél és kijelentetted, hogy máshol voltál akkor. – vált szúrósabbá Moros hangja.
-- Azt hiszi, hogy te vagy az idei királynő és ezek szerint valamiért úgy gondolja az oldalára állíthat. - bólintott Decima felém, majd Moroshoz fordult. - És ebben nem is hazudtam. Valóban máshol voltam akkor. De attól még tudtam, hogy Nonának volt egy tanítványa és hogy nélküle tért vissza az erdőből, de azt álmomban sem gondoltam, hogy ő maga a boszorkány.
Kezdtem magamhoz térni és ezzel együtt a méreg is kezdett elönteni, mert nagyon úgy tűnt, hogy megvezettek minket ezzel az egésszel, még ha igazából csak Chloe is lett volna az áldozat....
A bátyám erre utalt, de mielőtt még igazából felhergeltem volna magam, Decima elég jó magyarázatot adott.
-- Eszemben sincs annak lenni, bár annak sem örülök, hogy Chloe az. – sóhajtottam, még az előző szavaira válaszolva. - Nagyon eltökélt volt abban, hogy nem akar békét, változást akart, de kétlem, hogy a Firesongok erre bármikor is hajlandók élükön a vén kossal.
-- Ares szerint nagy harcosok tucatjai vesztek oda, ráadásul Nona maga is a boszorkány áldozata lett. – mondta Moros elgondolkozva, miközben felállt. -- Azt mondod teázni akart? Akkor teázzunk vele.
-- Mégis miféle változást? Azzal, hogy tönkreteszi az erdőt és élhetetlenné teszi a számunkra? Őszintén mondom nektek, hogy fogalmam sincs mi vezette erre, de meg kell állítanunk. Muszáj megállítanunk. Be kell fejeznünk a próbákat, és ha kudarcot vallunk... Akkor ha túléljük úgysem marad más választásunk mint teázni. Már ha Zoin kívül életben hagy bárkit is, de szerintem nem fog. Akkor már fenyegetve érezné magát, és az eddigi beszámolók alapján nem szokott játszadozni az áldozataival.
-- Olyan változást, ami úgy vélem ha el is jön, nem egycsapásra. - jutottak eszembe Nizase, fogadott nővérem szavai, amit most úgy éreztem, megértettem. - Sok-sok olyanra lesz szüksége a népünknek, mint te bátyám és, te Chloe és talán, mint én, akkor talán. De úgy vélem erről őt nem lehet meggyőzni. - értettem egyet Decimával, majd Moroshoz fordultam. - Ha kell akkor teázunk vele és le vagy meg fogjuk győzni. - néztem a szemébe határozottan.
Én készen álltam az utolsó próbára.
-- Mutasd az utat, Decima. – egyezett bele a bátyám is.
A faun nő felsóhajtott és az erdő felé nézett, majd gyorsan kifújta a levegőt, mintha ő is az erejét gyűjtené. Felvette a táskáját.
-- Gyertek.
Azzal elindult az erdő irányába. Chloe még ránk nézett.
-- Az utolsó próba. Hát ez is eljött. Remélem hamarosan vége lesz. – hangjából úgy éreztem, hogy belenyugodott az eljövendőkbe.
Ezek után követte a sámánnőt.
Egy ideig a tavasz csókolta erdőben haladtunk, de nagyjából úgy húsz perc után elértük azt a határt, ahol ugyanazok a csontokból és rúnákból készített dolgok állták útját a szürke földnek, ami mögötte terült el, melyeket megérkezésünkor már láttunk. Decima csak egy pillanatra torpant meg, után átvágott a határon. A történtek tükrében én elég ideges és feszült voltam, de követtem.
A terep egy idő után lefele kezdett lejteni, de beletelt egy kis időbe, ameddig felmerült bennem, hogy talán egy nagyon-nagyon régi kráter közepe felé igyekszünk. Olyan nagy volt, hogy ezt nem volt könnyű érzékelni.
-- Az oltárt amihez tartunk még akkor emelték, amikor az egész világon nem éltek mások csak tündérek. Még nem voltak a szomszédaink az emberek. Ősi föld ez. - szólalt Decima menet közben, mintha csak a felsejlő gondolataimra reagált volna.
Ezek után talán még egy órát gyalogoltunk. A nap ugyan felfele araszolt közben, de körülöttünk a világ egyre sötétebbé vált, mire megérkeztünk egy újabb kőoltárhoz.
Szóval ez a föld, vagy ez a hely a tündérek ősi világához tartozott……. Hiába a nagy szám, most meg voltam illetődve, de nem felejtettem el a boszorkányt.
-- Ez a zöld valami, az álmomban is ott volt. - közöltem halkan az észrevételeimet a többiekkel, hogy azért tudjanak róla.
Decima megállt az oltár előtt, szinte áhítatosan nézett fel rá.
-- Hát itt vagyunk. Az utolsó próba. Áldozatot kell bemutatnotok a szellemek előtt.
-- Milyen áldozatra gondolsz? - jutott eszembe, valószínűleg elég későn, hogy ezt nem tisztáztuk.
Decima felénk fordult és szomorúan elmosolyodott.
-- Ahhoz, hogy a szellemek megbékéljenek úgy kell végigcsinálnunk a szertartásokat, ahogyan az őseink. - ismételte meg, amit már korábban mondott. - Az utolsó az emberáldozat. Fel kell áldoznotok valakit. Engem.
Vahe szerelmére, ez nem lehet igaz!

-- Várjunk egy percet. -- rázta meg a fejét Moros. -- Mégis miből gondolod még mindig, hogy ezt a szellemek csinálták? Tudjuk, hogy ki a boszorkány. És Chryse nem szellem.
Én annyira megdöbbent voltam, hogy sokáig megszólalni sem bírtam. Persze számítottam "valamilyen" áldozatra, de nem ilyenre! Gondoltam lesz valami kecske, vagy nyúl vagy mit tudom én, de semmi kétlábú.......
Még mindig Decima szavainak hatása alatt voltam, amikor Moros hangja eljutott hozzám..... és sűrű bólogatásra késztetett.
-- Igen, igaza van a bátyámnak és különben sem hiszem, hogy a szellemek egy faun sámánnak, vagy egyáltalán valakinek is a halálát akarnák. De itt most amúgy is a boszorkány az ellenség, ahogy kiderült. - erősítettem meg.
Chloe egyelőre hallgatott, Decima viszont szomorúan megcsóválta a fejét.
-- Sejtettem, hogy hasonlóan fogtok reagálni, de higgyétek el, ha azt mondom, ha volna más megoldás, azt választanám. De nincs. Chryse nem szellem, ám valamilyen módon mégis olyan hatalomra tett szert, ami elképzelhetetlen egy faun számára. És ha így történt ezen a helyen történt, a szent hagyományaink pedig ezzel kapcsolatban egyedül ezt az áldozatot emlegetik, mint bármi, aminek valamiféle hatása van... Nincs más megoldás.
-- Én mutatok még valamit, aminek hatása van. – mutatott körbe bátyám a körülöttünk a földön csillogó zöld kristályszemeken. -- Nem hiszem, hogy nem ismered fel, Decima.
Azzal már tisztában voltam, hogy az emberek akár ölni is képesek voltak az orea-ért, ami tényleg ritkaság számba ment és amiből itt elég sok látszott, még ha aprók is voltak, de nem tudtam mi köze lehet ennek a szellemekhez vagy a boszorkányhoz?
-- Arra gondolsz talán, hogy ez erősítheti az áldozat értékét? - néztem testvéremre. - És Decima arról tegyél le, hogy én legyilkolnálak itt. - tettem hozzá határozottan. - Kell lennie másnak, akár úgy, hogy felhasználjuk az orea erejét.
Decima ismét csak a fejét csóválta, és leült az oltár mellé.
-- Szóljatok, ha megemésztettétek. És ha készen álltok.
Chloe nagyokat pislogva lépett oda hozzátok.
-- Van... van valami tervetek...?
-- Nem, azt már nem. – guggolt le Moros Decima elé. -- Tudom, hogy azt hiszed, hogy mi csak nem értjük. De te nem érted. Ez itt... – érintette meg a zöld „port”. -- Ez orea. A mágia-kristály. Innen van Chryse ereje, Decima, nem a szellemektől. Nem azt mondom, hogy a szellemek nem léteznek, de ehhez most kevés közük van.
Most nagyon meg tudtam volna ölelni a bátyámat, mert nem csak, hogy a nagy eszével gondolkodott, de úgy éreztem a szívével is.
-- Valahogy meg kell törnünk akkor, mert tényleg ez lehet az oka és ki tudná a legjobban szembe fordítani vele ezt az erőt, mint te, Decima. - ragadtam meg a bátyám ötletét. - Mi lenne, ha összeszednénk egy csomót ebből az oreából és a vérünket adnánk hozzá. Elvileg Chloe a kiválasztott, mi vér vagyunk a véréből, hozzáadva a te mágiádat, szembeszállhatnánk a boszorkánnyal, de ezt csak te tudod megcsinálni, te aki hiszed és érted ezt.
-- Nem csak én. - nézett itt Chloe-ra Decima. - Mit gondolsz leányom, miért tanítottalak az elmúlt hetekben.
-- Én még nem állok készen. - suttogta Chloe a könnyeivel küszködve. Decima lehajolt és felvett egy marék port a kezébe.
-- Ezek csak porszemek. Vérrel és bizonyos növényekkel keverve van hatásuk, hiszen láttátok a védőhatárt, de Chryse erejével szemben csak annyi, mint esőcseppek aszály idején. Egy ideig vissza tudtam vele tartani őt, de már nem sokáig. Szükség van a szellemek erejére is. - nézett itt az oltárra és a kőre maga mögött. -- És nekik vér kell. Sok vér.
Közben az égen felhők gyülekeztek, de ennek ellenére is természetellenesen kezdett besötétedni.
-- Tehát nem a halál a lényeg, csak a vér. – mutatott rá a lényegre Moros. -- Meg van a válaszod, hogy miért küldtek minket Chloe mellé a szellemek. – azzal a sámánnő táskájához lépve beletúrt, majd meglelte, amit keresett kihúzva a kezét, benne a tőrrel.
-- Most négyen vagyunk, Decima. -- mondta, majd elhatározva magát végighúzta a kést a tenyerén, mélyen belevágva. -- És ahogy Zoi mondta, nekünk hármunknak egy a vérünk. Ha ez kell a szellemeknek...
A kést szinte felhívásként elém dobta, majd az oltárhoz lépve rányomta a kezét.
Mérges lettem Decimara, mert láthatóan már lemondott a saját életéről és nem is gondolkodott máson, csak ezen. De nem akartam és nem is fogok feláldozni senkit, semmilyen lény, semmilyen szellem kedvéért.
-- Ahogy magad is mondod, van hatásuk és most már Chloe is ott van, hogy erősítsen. - bólintottam a bátyám önfeláldozó tettére és a késért nyúltam, habozás nélkül. - Mindent elkövetek, hogy senki élete - a boszorkát kivéve, - ne kerüljön veszélybe. - vágtam meg egy szempillarezdülés nélkül a tenyeremet, aztán a kést a húgom kezébe nyomtam, majd csatlakoztam Moroshoz a kőnél. - És még a teázást se felejtsük el, mint lehetőséget. - böktem meg a vállammal a bátyámat egy cinkos mosollyal.
-- NE! - kiáltott fel Decima, de bár Chloe kezében a késsel megtorpant, minket már nem tudott megállítani.
Az oltárkő közepén levő lyuk felragyogott orea zölden, gömb, gúla, kocka folyamatosan váltakozó alakja bontakozott ki benne, aminek folyamatosan változott a formája körülötte szimbólumok keringtek. Igaz ezt csak Chloe mesélte nekem később……..
Az utolsó ami eljutott még hozzám az Decima tiltakozása volt, de aztán olyan pörgésbe zuhantam, hogy örültem, hogy nem volt semmi a gyomromban egy ideje, mert biztos nem tudtam volna magamban tartani. A fejem őrülten feszített és lüktetett, úgy éreztem, a világmindenség minden tudása akart egyszerre beköltözni az elmémbe, szétfeszítve még a csontokat is. Arra gondoltam ebbe bele fogunk halni, ám mikor meghallottam nevetést és az ismerős hangot, a fájdalmat elsöpörte a düh.
-- Már értitek... igaz?
-- Ez mind? Ez a sötét erdő a legtöbb, amit alkotni tudtál ennyi tudással, Chryse? – jutott át a fájdalom ködén fívérem hangja.
-- Annyi jót tehettél volna és mire jutottál – buggyant ki belőlem is alig hallhatóan, mert a fogam szorítottam, hogy ne kiabáljak.
Chryse ……… ekkor odaléphetett hozzánk, mert szinte éreztem az érintését a vállamon, amit a jellegzetes földes illat kísért. Megborzongtam, mert nagyon rossz......szinte hideg volt.
-- Ez még csak a kezdet. Kísérlet. - suttogta a fülem mellett, bár gondolom Moros is ugyan így hallotta. - Nem fogja tudni egyben mindezt befogadni az elmétek, az enyém sem tudta, de idővel... gyakorlással... Megváltoztatjuk a világot. Te, nővérem, aki már így is annyi változást szeretnél és te... Nem gondoltam, hogy lesz még párom ebben az örökkévalóságban, de már látom... Minden csodálatos lesz.
-- Ne hallgassatok rá! El kell engednetek! Mindent, amit láttok, engedjétek el!
Hallatszott Decima hangja messziről, de az volt az érzésem, mintha valami meg akarta volna akadályozni a beszédben. Ám vak voltam minden másra, csak az előttem kavargó és sokszor érthetetlen képeket bámulhattam.
Nem akartam, hogy igaza legyen, hogy az ő világa valósuljon meg! Nem akartam a nővére lenni, vagy, hogy Morost a maga kényére-kedvére használja! Nem akartam, hogy mindezért én legyek a hibás, hiszen én ajánlkoztam.....!
-- Párod. -- ismételte meg bátyám Decima szavait és szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatja a szemét. -- Kicsit sietős ez még az én mércémmel is. Hol vagy egyáltalán?
-- NEM! NEM! – kiáltottam kétségbeesve. - Ez nem fog valóra válni, Nem így akarom a változást! - próbáltam minden erőmet megfeszíteni, hogy kizárjam a fejemből az Ő hangját, a kő akaratát, miközben úgy éreztem szétpattan az agyam.
De, mintha valaki vagy valami vasmarokkal ragadta volna meg az agyamat és nem akarta ereszteni, még a kezemet sem tudtam megmozdítani.
-- Ne állj ellent, nővérem. Nem véletlenül kerültetek ide ebben Decimának is igaza van... Képzeld csak el azt a sok jót, amiről beszéltél, és most mindenre lehetőséged lesz. És itt vagyok, kedvesem. - a hangjának az irányának a változásából sejtettem, hogy ez már a bátyámnak szól. - Eljöttem értetek. Kettőtökért. Amint vége lesz a hátunk mögött hagyhatjuk mindezt.
-- Zoi... Bátyám... - hallottam egy cincogó hangot nagyon halkan. CHLOE!
Nyöszörögve próbáltam ellenállni, de még mozdulni sem tudtam, pedig nagyon szívesen "áldoztam" volna fel Chryse-t, hiszen a ködön át felismertem húgom gyenge hangját és most már nem akartam, hogy ő is mellénk csatlakozzon.
-- Zoi, emlékszel az útra, mikor megkérdezted kit mentenék meg, ha a léghajónk lezuhanna? Mit válaszoltam neked akkor?
-- Ne, Cloe. – suttogtam magam elé, aztán hangosan folytattam. - Azt mondtad, hogy ketten mindenkit megmenthetnénk, ha összeadjuk az erőnket. - próbáltam minden erőmmel megérinteni a bátyámat, vagy valahogy kapcsolódni hozzá.
Hiába, nem őt értem el. Hallottam a boszorkány hangját eddig is, addig azonban nem voltam biztos, hogy tényleg jelen van, míg meg nem érintettem. Felziháltam.
A kő pörgése hihetetlenül felgyorsult, majd hirtelen megállt a kép. Megtántorodtam! A végtelen sötétségben egy nagy vörös gömböt kezdett felfényleni. Körülötte körben mintha pántok forogtak volna körülötte, amin szimbólumok ragyogtak. Az egész jobban hasonlított az emberek szerkezeteihez, amiket Estrance-ban láttam, mint bármi máshoz. Időnként nagy, fekete tüskék jelentek meg rajta, amik felragyogtak és újra eltűntek. Szép is lehetett volna, de bennem inkább rettegést keltett, hiszen szinte fizikailag éreztem, hogy az egész képződmény hatalmasabb, mint amit el tudtam volna képzelni...
-- Meg fogunk menteni mindenkit. -- felelte Moros, akinek hangja szembeszállt a fejemben ülő rettenettel.. -- De most nem a zeppelin fog repülni.
A következő pillanatban hangosan felkiáltott.
-- Most!
A történtek ellenére nem felejtettem el ki vagyok és miért vagyok itt és mit akart sugallni a bátyám. A mágiánkra volt szükség, mindkettőnkére. Ezért....beleadtam mindent és mikor Moros felkiáltott, kiadtam az utolsó cseppet is. Az agyam egyszerűen kifacsarodottnak érződött. Csak a kőhöz tapadt kezem tartott talpon.
A rengeteg mágiától a kő felragyogott, zölden, szinte megvakított, de ettől legalább eltűnt minden kép előlem, amit az agyam még pár pillanatig alig akart felfogni.
A kő lehet, hogy iszonyatos mágikus tudással rendelkezett, de a súlyája tett merényletünk ellen végül is tehetetlennek bizonyult, bár ezen persze csak utólag agyaltam, most egyszerűen mindent kivett belőlem a varázslat. Az elmémre zúdult nyomás azonban eltűnt és ettől és az elrepülő támaszomtól annyira megkönnyebbültem, hogy erőtlenül elterültem és már az idejét sem tudtam ugyan mikor sírtam utoljára, de most eleredtek a könnyeim.
Gyorsan letöröltem, miközben a bátyám segítségét elfogadva lábra kecmeregtem.
-- Szép volt, gidácska. Most merje anyánk mondani, hogy nem tart össze a család.
Körbenézve láttam, ahogy azok a madárijesztők Decima-t és Chloe-t fenyegették hegyes. erős karmaikkal, amit nem hagyhattam, akármennyire nem volt erőm indultam volna, hogy megmentsem őket. ………De nem volt szükség a harcra, mert a következő pillanatban csontokra estek szét és én csak ekkor vettem észre, hogy a kő, amit Morossal együtt elhajítottunk, törötten, oreaval szabdalt belsejét feltárva, hever nem messze.
Chryse a kezét bámulva barna szemében gyűlölettel nézett fel ránk.
-- Mit tettetek? MIT TETTETEK???
Nem láttam értelmét válaszolni, főleg nem azok után, hogy bátyám elé lépett és úgy képen törölte, hogy csoda, hogy állva maradt.
-- Ne fenyegesd a húgomat, kedvesem.
Elégedett mosolyra húzódott a szám.
-- Ha van még erőd, helyettem is üsd meg. - krákogtam nehézkesen. - Már csak az egyensúly kedvéért is. - aztán Decimara néztem. - Vége..... tényleg vége?
A szemem követte, ahogy Chloe erőtlenül ült le a földre ……. ő is remegett, Decima pedig mint valami zombi vonszolta magát a kőhöz, és térdelt le mellé.
-- Elpusztítottátok... Elpuszíttottátok a legszentebb helyünket... - motyogta, teljesen sokkot kapva, talán a kérdésem meg sem hallotta.
Chryset még az ütés sem zökkentette ki a döbbenetéből, továbbra is remegő kezét bámulta.
-- Ne... ne, ne, ne... Az nem lehet... – kiabálta, aztán Moros felé kapott, de leginkább csak a körmeit tudta mereszteni, a mágia cserben hagyta. Azért így is szép nagy körmei voltak, amivel megpróbálta kikaparni a fivérem szemét. Ő azonban elhajolt előle és lefogta a kezeit.
-- Elég volt, Chryse. Vége van. A lopott erődnek, a lopott tudásodnak és a hazug jövőképednek, mindnek vége. Fejezd ezt be, különben nem tudok segíteni.
Az ég is kitisztult szépen lassan, a nap kellemes tavaszi melegségével sütött le ránk. A környezet, a szürke föld és a fekete fák nem változtak, talán ott a romlás mélyebben volt, de már talán ennyi is bíztató volt.
Úgy véltem a boszorkánnyal, aki már nem is volt boszorkány, Moros simán elbírt, így inkább a döbbent Decima felé fordultam, miután úgy láttam, hogy Chloeval nincs baj.
-- Hát nem láttad, hogy ez volt az oka mindennek? Nézd még az ég is kiderült, a szellemek szerintem elégedettek a történtekkel és Chryse bosszúhadjáratának is vége. - magyaráztam a sámánnőnek értetlenül nézve rá.
-- Mindent megadtam volna neked... Mindent! Az egész világot de neked nem kellett! – zihálta a hátam mögött Chryse.
-- Tudom. Láttam. De nem akarok alamizsnát. Nekem nem kell, hogy bárki megadjon bármit. Neked viszont most szükséged van egy adag jóindulatra, szóval nyugodj már le végre! – válaszolta neki Moros,
Decima nem pillantott fel rám.
-- Igen... talán igazad van. - sóhajtotta. - De mégsem tudom ilyen könnyedén venni a törzsünk szent helyének lerombolását, ami már azelőtt is itt volt, hogy kiszakadtunk a világunkból.
-- Decima, a hely megmarad, az nem vész el, csak az a megrontott kő, amit minden bizonnyal az orea ferdített el és talán...... talán most már anélkül még megmaradhat egy emléknek. - léptem a nő mellé és felsegítettem. - Szükség lesz rád, hogy ezt a klánnak elmagyarázd..... - intettem körbe az eseményekre és Chryse utalva. - Chloe, rendben vagy?
Húgom a kérdésre bólintott.
-- Jól csak... nagyon megijedtem. De most már tudom, hogy minden rendben lesz.
-- Én... tényleg fel voltam készülve. - motyogta a sámánnő. -- Nem ferdítette el, csak... Voltak róla feljegyzések, hogy a hatalom az utolsó kísértés. Hogy megragad, de el kell engedni, mert ez a tudás csak a szellemeknek való, nem nekünk, de ebben még én sem hittem. Mostanáig. De most már vége van. Tényleg vége van.
És Decima ekkor elkezdett keservesen zokogni.
Morosnak sem kellett már Chrysevel küzdeni, az teljesen feladta.
-- Jól van. – mondta neki . - Varázserőd már nincs, viszont van körülötted egy rettenetesen bosszúszomjas faun törzs, gondolom nem kell a saját klánodat bemutatnom. Viszont itt áll a falud jövendőbeli bölcs asszonya és jelenlegi Imbolc királynője. -- intett Chloe felé. -- Ha ő úgy dönt, talán nem égetnek meg.
Örültem és megnyugodtam, hogy Decima végül elfogadta a dolgokat, ahogy történtek, ha ellenünk fordult volna....... na jó, ebbe inkább nem gondoltam bele.
Moros szavaira azért felszaladt a szemöldököm.....tényleg…… a kis Chloe!
-- Na lám, miből lesz a cserebogár! - öleltem át a húgom. - Egy klán jövendő sámánja...... egy változást....jóféle változást hozó, nem gondolod? - kacsintottam rá.
-- Azt hiszem. - mosolygott rám, miközben visszaölelt. - Ahhoz képest, hogy én tényleg csak férjhez akartam menni... - kuncogott.
Chryse viszont hátrálni kezdett tőlünk.
-- Nem. Nem lesz tárgyalás. Nem lesz megaláztatás. Nem lesz máglya sem. - mondta, azzal leguggolt az egykori csontmadárembereinek a maradványai mellé, felkapta az egyik csontkarmot, amik néhány perce még Chloet fenyegették, és lendületesen beledöfte a saját nyakába, majd kirántotta, amin túl a vér azonnal ömleni kezdett.
-- Adriata szerelmére. – hagyta el egy sóhajszerű nyögés bátyám ajkát, aztán gyorsan letépett egy jókora darabot a fehér ingéből, aztán csomóvá gyúrva a sebébe nyomta.
-- Miért hiszed, hogy ilyen könnyen megúszhatod?
Miért is lenne olyan jó a vége, amennyire csak lehetne? Persze, hogy Chryse nem akar más jóindulatára hagyatkozni, pedig Chloe-ra biztosan számíthatna, még ha én magam nem is olyan régen még szívesen magam döftem volna le....
Most azonban Moros mellé léptem, hogy ha kell lefogjam a nőt.
-- Biztos, hogy a klánra akarod bízni? Még nem Chloe és a férje szava dönt. - emlékeztettem a bátyámat az öreg kosra.
Közben Decima és Chloe is odaléptek a vérző Chrysé-hez.
-- Ezt... bízzátok rám. Itt nincsenek eszközeim, de életben tartom ameddig hoztok a faluból segítséget. - nézett fel a sámánnő, szipogva, de lassan összekaparva a méltóságát. - Chloe, az eszközeim kellenek a kunyhóból, meg majd valaki aki szállítja. Menjetek. Megleszek, ígérem. - nézett fel ránk.
Chloe bólintott neki.
-- Gyertek. Menjünk vissza.
Moros bólintott Decimának, aztán elindult Chloe mellett, de közben megrázta felém a fejét.
-- Láttad az archont, sokat ad a sámán szavaira. Aki viszont a szellemek akaratát követik, a szellemek pedig Chloe-t választották. Nem vagyok bolond, nem azt várom, hogy visszafogadják majd, de... Láttad, amit ő látott. És nekünk csak egy villanás volt, Chryse viszont évekig bámulta, amit a kő mutatott. Nem gonosz volt, hanem őrült. Az őrületre pedig van megoldás, csak nem itt. De Estrance-ban igen.
Hát majd a jövő eldönti mi lesz Chryse sorsa, lehet, hogy meghal mire megérkeznek az eszközök, lehet, hogy túl éli még a klán ítéletét is. Ha Decima hitét követném, azt mondhatnám, amit most a bátyám is: majd a szellemek eldöntik.
Megvontam a vállam és követtem a testvéreimet.
-- Remélem ezzel nem azt akarod mondani, hogy magunkkal visszük Estrance-ba? – fejeztem ki nem tetszésemet, ha ez lett volna a szándéka.
-- Pont ezt akartam én is kérdezni. - mondta Chloe is bólogatva.
-- Nem a követségre, már így is szűkös a hely ott. -- felelte szemforgatva Moros, hogy miket gondolunk már. -- Egy szanatóriumba. Ahol kikezelik belőle a kő emlékeit……..Diplomaták vagyunk, Zoi, ez a feladatunk. Béke, nyugalom, és a lehető legkevesebb áldozat. Végül is nemsokára lagzi van, én inkább nyugodt lelkiismerettel innék végre valamit az új sógorommal.
Megnyugodtam, hogy nem akarja a követségre menekíteni az őrült nőt, de már az út vele való elképzelése sem tett boldoggá, már ha megéri és nem lincselik meg vagy hal bele a sebébe persze.
-- Te vagy diplomata én nem. - morogtam az orrom alatt.
Az ivás viszont jól hangzott, végre nem kellett visszafognunk magunkat.
-- Ez jól hangzik, remélem senki nem rontja el ezt legalább.