Elnyelte Estrance - Zoi & Eos

A délelőtti edzésemet követően, nagy sürgés-forgás fogadott a konyhán, ahol megtudtam, hogy vendégek, vagyis igazából csak egy vendég érkezett a követségre, de az nem volt más, mint Daphne kisasszony nővére, aki valami nagy mufti volt a pixik kaptárában.
Először nem örültem neki, mert akkor a kiskövetasszony biztosan vele fog foglalkozni most egy darabig és nem lesz rám szüksége, így sok lesz a szabadidőm és annyira még nem ismertem a várost, hogy Nizasse nővéren kívül más barátom is legyen, őt meg nem zaklathatom mindig, amikor csak unatkozom.
De aztán minden jóra fordult, mert Daphne kisasszonyhoz, mint kiderült, még egy vendégnek kellett volna érkeznie, de az valami oknál fogva nem került elő. Ráadásul a hercegecske Tír na nÓg-ból, akinek nem lenne jó, ha a haja szála is meggörbülne, miközben a város és különösen a követség vendégszeretetét kéne élveznie. Éééééés a kiskövetasszony engem bízott meg azzal, hogy kerítsem elő a föld alól is. Persze azt igyekeztem a gondolataimból ellegyezni, hogy ez csak azért volt lehetséges, mert kedvenc bátyám Moros épp a hírhedt szabad szerdáit töltötte ki tudja melyik lebujban. De mindegy is, ez egy jó lehetőség volt nekem, hogy megmutassam, mennyire hasznos is tudok lenni és nem csak a Daphne nevű üstökös csóvájának egy darabja vagyok. (Mik nem ragadtak rám mostanában.)
Először a vasútállomáson kezdtem, ahol – elég …hmm….jellegzetes személyleírása volt a srácnak, - a jelzőőr útbaigazított, merre látta utoljára. Elmondása szerint eléggé el volt varázsolódva a város látnivalóitól, arra ment, amerre a leglátványosabb és leghangosabb mérnöki találmányok voltak, még majdnem egy kocsi alá is alákeveredett a nagy bambulásban.
Szóval levontam a következtetést, hogy ment az orra, a szeme és a füle után. Hát ez remek!
Már nem is tudom, hány embert, faunt kérdeztem meg, ahogy nyomról-nyomra haladtam. Egyre idegesebben vettem észre, hogy az a tudatlan és eszement ifjút egyenesen a Sötét negyed felé vitte a kíváncsisága, ami nem volt biztató fejlemény. Csak abban bízhattam, hogy „csak” kirabolják és alaposan helybenhagyják legfeljebb, de nem a hulláját kell kézbesítenem Daphne-nak.
Éppen elmentem egy szűk sikátor mellett, amikor hangok ütötték meg a fülemet, amik megtorpanásra késztettek. Visszaléptem és három jellegzetes alvilági alakot láttam, akik a személyleírásomhoz megtévesztően hasonló ifjút vettek körbe.
Megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem. Életben van…….még…
A szemöldököm azonban a homlokomra szaladt, amikor egy fényes lándzsa villant a kezében és - innen ne menjek el, ha – nem valami macskaszerű elégedettség nem ült az arcán.
Persze nem hagyhattam, hogy a tapasztalatlansága miatt megöljék, így szándékosan nagy dobogással a három alak fel vettem az irányt, remélve, hogy egyrészt rám figyelnek majd, másrészt talán egy felfegyverzett fauntól meg ijednek és elszaladnak. Hahh! Egy próbát megér, bár szívesen táncoltattam volna már meg végre az ostorom……csak most ne bukkanjon fel egy hidegvérű lidérc se….
- Segíthetek esetleg úrfi?

Igazából azon kívül, hogy egy hamisítatlan Tír na nÓg-i herceget kell megkeresnem, meg a cseppet sem szokványos személyleíráson kívül, amit Daphne nővére adott, nem sokat tudtam a fiúról, akinek megkeresésével meg lettem bízva, na még annyit, hogy minél előbb leljek rá, mert szereti bajba keverni magát.
Az előttem látott események és alakok tükrében, minden teljesen stimmelt, így kétségem sem volt, hogy egyrészt megtaláltam a célpontomat, másrészt a baj is jelen volt.
Ám ha azt gondoltam hatalmas megkönnyebbülést fogok látni a megjelenésem és segítség felajánlásom okán, akkor valószínűleg nagyot tévedtem, mivel ezen érzelmek helyett, inkább zavart véltem felfedezni az ifiúr arcán. Az okulárétól ugyan a szemét nem láttam, de az arckifejezése és a habozó válasz ezt sugallta.
De mindez nem is számított, mert már eldöntöttem, hogy megmutatom ezeknek a szerencsétlen útonállóknak, hogy milyen ügyes is vagyok az ostorommal. Édes Vahe, milyen régen nem használhattam igazi harcban, tulajdonképpen még egyszer sem, ha jobban átgondolom…….
Soha nem hagytam volna ki ezt az alkalmat!
Éééééés a legjobb az egészben, hogy a gazfickók is a harcot választják, nem futnak el, sőt minden bizonnyal alaposan alábecsülnek.
Örülök, hogy ketten engem választanak, de aggódom és csak remélni merem, hogy a hercegfiú használni is tudja azt a csudalándzsát, nem csak dísznek van nála.
Jobb lesz, ha mielőbb megszabadulok a két jómadártól, hogy ha kell megvédhessem Daphne kiskövetasszony védencét és épségben juttassam el hozzá.
- Gyertek csak, gyertek. – Mosolyodtam el és már a kezemben is volt az ostor nyele.
Bár jó lett volna elszórakozni, de sürgetett az idő, ezért, amikor az egyik férfi kicsit előrébb mozdult, mint a másik, őt csípte vállon először a bőrszíj vége, aztán úgy rántottam vissza, hogy a kissé a jobb oldalán álló, egy fél lépéssel mögötte állónak, a combjába marjon.
Természetesen azonnal lebénultak, én pedig eléjük lépve az elsőnek megragadva a felsőjét egyszerűen lefejeltem, kihasználva a szarvaim előnyét, a másikat gyomron rúgtam a patámmal, amitől pár lépéssel arrébb rogyott össze. Lehet még sem kellett volna az ostor……….
Elsőke még mindig a kezemben lógott, amikor a herceg felé fordultam. Megnyugodva láttam, hogy nyerésre áll.
- Mit szeretne velük tenni Astraeos úrfi?

Elengedtem Elsőkét, aki nagy puffanással rogyott össze, mint egy nagy kupac rongy, mindez azért történt, mert bár én is eltévelyedtem időnként a városi lakosok és főleg a nemesség furcsa beszédvilágában, azért ez a furcsa válasz az úrfi részéről meglepetésként ért. Milyen hőstörténetről beszélt egyáltalán? Hol vannak itt hősök és hol vannak megmentett áldozatok? Mert mintha az is kellene ehhez, csekély ismereteim szerint.
Aztán felidéztem magamban Daphne és testvére furcsa arckifejezését, amivel a trónörökös felkutatását és a követségre kísérését feladatba adták és így belegondolva, mintha lett volna valami furcsa kifejezés az arcukon……
- Ez…..ez nagyon szuper volt! Jó kis fegyver– jegyeztem meg felcsillanó szemmel, kicsit irigykedve, ahogy a dárda hirtelen kicsivé vált és a zsebébe süllyesztette. – Egyébként meg nem tudom mennyire van tisztában fen……..óóóó…..szóval Eos úr….Eos….ha így szeretné...... – próbáltam megfelelni a kérésének, mert ugyan nem tudtam az okát pontosan, de sejtettem, hogy nem a rangjának megfelelően akarta megszemlélni a várost, amit meg is tudtam érteni valahol, - hogy ez a Sötét negyed. -intettem körbe sokat mondó arccal. – Itt eltartana egy darabig, míg találunk egy lidérc csapatot, addigra ezek itt biztosan nem lesznek itt vagy maguk jó szántából vagy….hmm….máséból.
Na meg aztán most már itt voltam én, más védelemre nem volt szüksége és láthatóan azért nem volt egy elveszett lélek, ha harcra került sor.
- Én Daphne kiskövetasszony testőre vagyok, a nevem Zoi Greycloud szolgálatára úr….Eos és akit az Ön keresésére szalajtottak és láthatóan pont jókor érkeztem. Szerintem, ha nem akarja a halálukat, egyszerűen hagyjuk itt őket és menjünk, mielőtt megjönnek a cimboráik, mert lehet, hogy valamelyik itteni banda tagjai. – sürgettem kicsit, kíváncsian legeltetve rajta azért a szemem, mert jóképű egy hercegecske volt és még a szemüvegen keresztül is intenzíven éreztem, hogy ő is szemmel tart engem.

Remélem, hogy fog menni nekem ez az álneves dolog, mert nem én szerettem volna az lenni, aki lebuktatja az úrfit ilyen módon, ha ő nem a rangjának megfelelően akar utazni.
Valószínűleg a kiskövetasszony és vendége, nem szándékosan hallgatták el előlem ezt a dolgot, az is lehet, hogy nem is tudtak róla, bár akkor bizonyára keresni sem kellett volna…….
~ Egy legendás fegyver? Hűűű az anyját! ~ meresztettem még jobban a szemem a zsebében eltűnő eszközre és nem is kételkedtem szavaiban, mert egyrészt ő egy magasrangú tündér, másrészt soha nem láttam még fegyvert így működni.
- Nagyon szeretném megnézni. – bólogattam szaporán és el sem hittem, hogy felajánlotta.
A cserében kért ostormutogatás ehhez képest semmi sem volt, azonnal le is kaptam az övemről és elé tartottam.
- A csattintójában van belefonva az orea. – erősítettem meg a feltételezését. – A nagybátyámtól kaptam és sokszor tett már nagy hasznot nekem, mert pár másodpercre lebénítja azt, akihez hozzáér. – magyaráztam, nem gondoltam arra, hogy pont előtte kéne titkolnom, ha már ő sem titkolódzott és megnézhettem azt a híres-neves Solas-t.
- A lándzsád mire képes, már a zsugorodáson és a növekedésen kívül. Bár persze már ez is nagyszerű, de feltételezem nem ettől „legendás”. Na meg, ha rád bízták, biztos nagy erejűnek kell lennie, főként, ha szeretsz kíséret és testőrség nélkül utazgatni.
Ahogy kimondtam, rájöttem, hogy ez mennyire rosszul hangzott, azt hiheti, hogy megkérdőjelezem a rátermettségét vagy a harci tudását, ezért kissé elvörösödtem és azonnal hozzátettem.
- Természetesen nem gondolom, hogy nem elég bátor vagy ilyesmi, csak hát mégis Ön….te Eos egy királyi örökös vagy.
Reméltem, hogy nem fog megorrolni rám, mert nem vagyok képes elég kifinomultan fogalmazni.
Még eléggé ennek hatása alatt voltam, így elsiklottam az elszólása mellett.
A további szavai azonban már felélénkítettek az érdeklődésemet, mert megmutatta, hogy nem tudja igazából hol is van.
- Nem úgy sötét. – ráztam meg a fejem, igaz nem felejthettem el, hogy én sem voltam jobban tisztában a város felépítésével, amikor ideérkeztem, de azóta ezt a hiányt serényen igyekeztem pótolni. – Ez a …..benne lakókra vonatkozik, vagyis a…..legtöbbjére. Veszélyes itt lenni, főleg egy tehetősnek. Ez itt a nyomornegyede a városnak, nagy itt munkanélküliség és a bűnözés, ahogy tapasztalhattad is. – intettem a földön még mindig eszméletlenül fekvő fickókra. – És én sem szívesen végeznék így velük, bár abban erősen kételkedem, hogy ettől a kis veréstől jó útra térnének. De ha van főnökük és megtudja, hogy elszalasztottak egy zsíros zsákmányt, hát…..nem lennék a helyükben. – csóváltam meg a fejem.
Ezek után a sikátor azon kijárata felé intettem, ahonnan én is érkeztem.
- Arrafelé, északi irányba, de csak kövess …..úr….Eos. Ha szerencsénk lesz többen nem figyeltek fel rád és egy kis gyaloglás után, már kocsit is találunk, ami visszavisz.
Mivel ide egy egészséges életösztönnel rendelkező fogathajtó sem teszi be a lábát, ha nem
ebédként akarja viszontlátni a lovát.

Ha valaki egy órával ezelőtt azt mondja, hogy egy sikátorban, egy tündér herceggel fogok beszélgetni és az a kezembe adja – minden habozás nélkül – a családja legértékesebb fegyverét, hát biztosan körberöhögöm, de most a legnagyobb meglepetésemre ez az eddig elképzelhetetlen dolog valósággá vált és ott találtam magam a fényes fémdarabbal – ami egy lándzsa volt pár perce, - a kezemben.
Gondolkodás nélkül nyomtam a kezébe az ostoromat és áhítattal meredtem a Solas-ra.
Természetesen felmerült bennem a vágy, hogy kipróbáljam, működtetné-e az én mágiám, de mikor a fegyver bemutatásánál megemlítette, hogy felszabadíthatja egy Nap erejét, azonnal letettem róla.
Amilyen az én szerencsém még megsemmisítenék egy fél városnegyedet vele. Így inkább csak alaposan, de kellő óvatossággal megvizsgáltam, ezért nem tűnt fel, hogy kissé ideges lett az utolsó kérdésemtől. Az ostor durranására felnéztem és a megjegyzésére elmosolyodtam, miközben visszacseréltük a fegyvereket.
- Ha hozzászoksz kezes az és már tényleg sokszor vettem hasznát, értékes időt ad nekem. – értettem egyet vele. – Nagyon büszke lehetsz rá, hogy ilyen nagy felelősségű dolgot adtak neked. Jó, hogy a családod így megbecsül. – biccentettem tiszteletteljesen Solas felé
A derekamra visszaakasztottam az ostort, aztán indultam is az utca vége felé, de a szavaira megtorpantam. Fürkészve néztem szembe vele, majd megcsóváltam a fejem.
- Nem, azon kívül, hogy találjalak meg és vigyelek vissza, nem kaptam konkrét utasítást, hogy ezt hogyan tegyem. – ismertem el. – Csak gondoltam, hogy mielőbb…….. hahh, de mindegy mit gondoltam, - mosolyodtam el ismét, - te egy herceg vagy és mivel a kérésed nem ellenkezik Daphne úrnő parancsával, akár mehetünk gyalog is. – egyeztem bele. – Édességbolt biztos van, de nem ebben a negyedben, itt még a pék is ritkaság és hidd el arra nagyobb szükségük lenne, ám figyelmeztetlek az út és néha a látvány nem biztos, hogy kellemes lesz.
Mivel nem kételkedtem a magáról és a fegyveréről mondottakban, már nem aggódtam túlságosan attól, hogy mi lesz, ha megtámadnak újból, sőt a tettvágy majd szét feszített.
- A grill.....mázról, azonban még nem hallottam, az is valami édesség, nekem inkább húsfélének tűnik. – néztem rá kérdőn, - de mindegy is, húsbolt még annyira sincs errefelé, inkább induljunk neki, hogy legyen időnk még keresgélni. tereltem kifelé a sikátorból.– Egyébként ismered a kiskövetasszonyt? Vagy a nővérét, aki most nála van vendégségben, mert ők adták meg a leírásodat, gondolom már találkoztál velük. – próbáltam társalogni, meg talán több mindent megtudni, ami segíthet jobban eligazodni a tündérnemesek hierarchiájában.

Talán fel kellene tűnnie a szavaknak, melyekkel valahogy Eos mindig elkerüli, hogy a lándzsával kapcsolatban egyenes választ adjon, fel kellene tűnnie, hogy milyen fiatal, ahhoz, hogy egy ilyen nagy erejű, városokat is elpusztítható fegyvert csak úgy a kezébe adjanak, hagy szórakozzon vele és náspángoljon el útszéli zsiványokat, fel kellett volna tűnnie, hogy milyen messze áll a felelősségteljes viselkedéstől, hogy csak úgy eltűnjön a város bugyraiban, egyedül, amikor nem ismer itt semmit és senkit……… Szóval sok mindennek fel kellett volna tűnnie vele kapcsolatban, de a magam lázadozó fiatalságában, akit elvarázsolt, hogy egy igazi fénytündér herceggel ismerkedhettem meg, sőt én segíthettem ki szorult helyzetéből, semmi nem volt feltűnő.
Még arról is meggyőztem magam, hogy nem kell sürgősen visszatérnünk, hogy megnyugtassuk a két aggódó pixi kisasszonyt, minden rendben van, hanem engedve a kérésének városnézésre indultam vele, hogy valami különleges ételt szerezzen magának.
A kérdéseire kénytelen voltam elgondolkozni, mert amikor én a követségre kerültem, természetes volt, hogy átveszem a szokásos megszólításokat és eszembe sem jutott, hogy rákérdezzek.
- Nem tudom miért kiskövet, de talán……a mérete miatt ez olyan kedveskedés lehet, nem gondolod? Én a bátyámtól így hallottam, ezért így használom. – vontam aprót a vállamon, mert nem akartam, hogy nemtörődömségnek vegye. – A pixi kommandót Darazsaknak hívják? – csillant fel a szemem. – Daphna kisasszonynak van köze hozzájuk talán? – bizsergette meg a gondolataimat Eos megjegyzése, az emberi légiók megtévesztéséről, ez csak a háborúban volt lehetséges, nem? – Ilyenekről nem beszélt, de a háborúról senki nem beszél szívesen…… - jutott eszembe a családom. - De, hogy válaszoljak az előző kérdésre, azért azt nem mondhatnám, hogy ismerném a kiskövetet, de velem mindig kedves….öööö….kivéve az első találkozás félreértéseit, de az tényleg csak valami furcsa és kínos félreértés volt. Igazság szerint – ha őszinte lehetek veled, - néha úgy érzem nem igazán tud velem mit kezdeni. Nagyon önálló és talpraesett hölgy, aki képes megvédeni magát a mágiájával, még ha Moros bátyám – egy rosszul végződött kiruccanása miatt, - úgy is véli, hogy kell mellé egy testőr.
Eos közvetlensége és az, hogy csak úgy, első szóra a kezembe adta varázslatos fegyverét elég volt ahhoz, hogy a bizalmamba fogadjam. Na meg aztán csak ő volt a tündérek trónörököse és semmi titkot nem árultam el, ezt mindenki tudta……na jó, majdnem mindenki.
Daphne testvéréről szinte semmit sem tudtam, hiszen egyszer találkoztam csak vele, így kikerekedett szemmel hallgattam Eos beszámolóját.
- Én úgy tudtam a kaptárak napfényesek, miért volt Psyche kisasszony sötétben? Talán börtönben volt? – halkítottam le a hangom, nehogy más is meghallja, hiszen már kiértünk a forgalmasabb utcára és többen jártak körülöttünk és üzletek is fel-feltűntek. – Egyébként miért nem vele jöttél a követségre, talán pont ezért? – el tudtam képzelni, hogy rossz fényt vetne egy hercegre egy ilyen dolog.

Ha ma reggel azt monda valaki, hogy egy herceggel fogok sétálgatni a város utcáin és ráadásul még izgalmas dolgokat fogok megtudni a kiskövetasszony múltjáról, biztosan jót vigyorgok és nem hiszem el. Most meg még egy legendás fegyvert is a kezemben foghattam. Eos pedig egyáltalán nem viselkedett „hercegesen”, nem kezelt úgy, mint egy szolgát, - bár az igaz, hogy ezt Daphne részéről sem érzékeltem soha. Otthon, apám részéről sokkal inkább ezt éreztem, hiszen feltétlen engedelmességet várt tőlem és esélyem sem volt beleszólni a saját sorsomba.
Az Eos által felidézett – a pixik nemes harcáról szóló – beszámolóját szó szerint leesett állal hallgattam és, ha lehet, még nagyobb tisztelettel gondoltam munkaadómra. A hős Darazsak hadnagya! Azta!
- Tudom, rengetegen meghaltak, meg hogy sokakat tönkre tett lelkileg – sóhajtottam egy kis biccentéssel egyetértve vele. – Az én családom sem maradt ki belőle, de – belenéztem a hihetetlenül kék szemébe, amit most nem takart teljesen a szemüvege és nem is vakított meg, - hogyan tanulhatnánk a múlt hibáiból, ha nem tudunk róla semmit és ezért – biztosan ki fogsz nevetni, ám irigylem is a pixi és más tündérnőket, akik megmutathatták, hogy képesek és tudnak is harcolni. – pír szaladt az arcomra, mert megont gondolkodás nélkül szaladtak ki a szavak az ajkamon, de már nem volt visszaút, mert ráadásul kissé félre is értett. – Nem, nem! Engedi, sőt támogat abban, hogy képezzem magam, még a katonasághoz is segítene bejutnom, csak……csak neki magának, úgy érzi nincs szükséges védelemre. Persze azok után, amit elmondtál meg is értem, hiszen labdába sem rúghatok egy háborús hős mellett….. – keseredett meg a hangom, de ez az érzés azonnal el is szállt, ahogy meghallottam mit is ajánlott nekem. – Ezt tényleg komolyan mondtad vagy csak …… megsajnáltál? Persze nem lehetnék egy ….koronaherceg társa, erre nem is gondolnék, de egy testőr……. – a szavam is elakadt a lehetőségekre.
De amíg én letaglózva jártattam az agyam, Őfelségessége már meg is találta azt a valamit, amit grillázsnak hívott és, ami ezek szerint valamiégett szagú és ragacsos édességnek tűnt.
Az éjtündér emlegetésére felkuncogtam.
- Az a mogorva éjtündér még mogorvább lett, mert Daphne kisasszony kipenderítette a házból és mondhatom, nagyon nem tetszett neki. Szemmel is kell tartanom, mert még mindig ott ólálkodik a ház körül.
A papírba csomagolt ragacsra néztem.
- Ezt enni kell?

Nekem még soha senki nem mondott ennyi szépet és jót, meg magasztaltak erős faun harcosnőnek, így eléggé zavarba jöttem Eos szavaitól, amit nem is tudtam elrejteni és……bár nem láttam a szemüvegétől a szemét, valahogy azt éreztem, hogy ha látnám…….azt látnám benne, amit mond.
- Khmm…..nagyon jól esik …. Eos, amiket mondasz, tényleg, de nem vagyok én valami csodálatra méltó harcosnő, csak egy faunlány, aki megpróbálja a saját életét úgy alakítani, ahogy szeretné. – viszonoztam őszinte mosolyát még mindig kicsit zavartan.
Keményen igyekeztem megállni a helyem fegyverforgatóként és közben a háttérbe toltam azt a tényt, hogy nő is vagyok egyben, mert az egyelőre arra emlékeztetett, ahogy apám tekintett rám a családban. Elhessegettem ezeket a gondolatokat és inkább megkóstoltam a furcsa édességet.
Érezni lehetett rajta a pörzsölt ízt, de egyben a cukrot is.
- Hmm …. ez egészen finom.
Miután folytattuk az utunkat a már egyre tisztábbá váló utcákon, a dolguk után rohanó tisztviselők, diákok és szolgák között fél szemem a hercegre villantottam, hiszen olyan különösen beszélt, hogy azok a könyvek jutottak eszembe, amikbe a követségen beleolvastam kíváncsiságból.
Sokszor kísértem el Daphna kisasszonyt a nemes hölgyek összejöveteleire, de még ott sem hallottam, hogy valaki úgy beszélt volna, mint valami múltbéli lovag.
- Ööööö, igaz, hogy nem volt szimpatikus, de, hogy megátalkodott gonosz… - próbáltam kihámozni a mondanivalóját, - az az éjtündér Psyche kisasszonnyal érkezett és csak vele is akart maradni, nem valami bajba jutott hajadont fenyegetett….. Egyáltalán kire gondoltál? Kit kellene megmenteni? A kiskövetasszony húgát?
Az utolsó falat után alig bírtam megszabadulni az édesség papírjától, annyira ragadtam, így a szemem valami vizet keresett és nem túl messze az utca másik oldalán, egy közkutat láttam meg.
- Ott megmosakodhatunk. – intettem Eos-nak is.
Nem számítottam arra, hogy épp akkor kanyarodik ki egy tűzhöz siető tűzoltókocsi, a zakatoló masina megijesztett, de aztán rémülten ugrottam visszafelé, mert ha a herceg rögtön utánam lelépett az útról………
- Vigyázz….!!! – ekkor csúszott meg a lábam valamiben és a felharsanó kürtszó minden más hangot elnyomott.

Fél szemmel a magabiztos, talán túlságosan is magabiztos herceg felé sandítottam, amikor azt emlegette, hogy nyugodtan éljem úgy az életem, ahogy szeretném, de még az én naivitásommal is láttam rajta, hogy fogalma sincs hogyan él a legtöbb faun lány és, hogy neki soha nem volt gondja azzal, hogy megtegye azt amit akar. Feltételezem egy uralkodó gyerekének, aki a trón örököse, senki nem tilt meg semmit……
Nem láttam értelmét, hogy felvilágosítsam erről, hiszen nem volt már gyerek, egyedül utazgatott, így feltételeztem tényleg megbíztak benne.
Hogy hová jutott? Hát azt nem tudtam volna megmondani, mert neki ennél feljebb már csak az uralkodói cím volt, nem igaz?
Meghallgattam mi a véleménye a mogorva éjtündérről és megállapítottam, hogy egészen más elképzeléseink voltak arról, mi számít megátalkodottnak.
Épp azon gondolkoztam, hogy talán, ha elvonatkoztatok a trónörökösi címétől……..és kicsit gyakorlatiasabb szemmel nézem Eos-t, mintha valamelyik ábrándosabb fiúgyereket hallgatnék, aki a sok kalandos mesét olvasott és ezen az okkulárén keresztül látni kicsit a valóságot.
De ez a rövid idő amit vele töltöttem nem mutathatott meg belőle sokat még, de annyit már leszűrtem, hogy minden gyengét és rászorulót meg akarna menteni és ez kedvelni való tulajdonság volt.
- Semmiképpen nem hagyhatjuk, hogy Psyche vagy Daphne kisasszonyt nyomasszon egy ilyen alak. – helyeseltem azért, miközben lankadt a figyelmem és végül majdnem magam lettem a száguldó autómobil áldozata.
- Jól….jól vagyok, köszönöm. – vetettem meg a lábamat és haragos pillantást lövelltem a másik sarkon eltűnő jármű után. – Ez egy autómobil volt, egy tűzoltó kocsi, gondolom valahol tűz van, ezért rohant ennyire, ezért zajongott is, csak …..váratlanul ért és azt hittem elélépsz, erre én csúsztam meg.
Megigazítottam a ruhám, aztán elmartam egy koszos kis mancsot, ahogy épp Eos övén matatott, ahogy összegyűltek körülöttünk az emberek.
- Rossz helyen keresgélsz csimasz, talán keresnem kéne egy városőrt, hogy megtanítson rá, mi a helyes. – miközben vaskézzel fogtam a rángató kölyköt, a herceghez fordultam. – Meg van mindened? Már nem vagyunk messze a követségtől, átadhatjuk ott is a kis tolvajt az öröknek, hogy ne itt vonjuk magunkra a figyelmet.
Már találkoztam ilyen fiatal kis tolvajokkal, de legtöbbször egy kisebb fenékberúgás után elengedtem őket, tőlem nem lophattak semmit és látszott rajtuk, hogy a szükség mozgatta őket, de most vigyáznom kellett egy hercegre.

Belegondolva egyet kellett értenem a herceggel, hogy ezek a felettébb hangos, de egy embernél erősebb és gyorsabb kocsik, nem igazán válnának be, ezért csak vetettem még egy pillantást a gépezet után és bólintottam.
A figyelmem azonban már a kis tolvajé volt, aki a kis incidenst arra akarta felhasználni, hogy kizsebelje Eost, akiről nem volt nehéz kiszúrni, hogy nem idevaló, így az értékeit sem féltette a fürge ujjaktól, mint más tapasztalt városi.
Ám, amikor a büntetés helyett egy….., majd két aranyat nyomott a kölyök kezébe, mielőtt még megnyikanhattam volna, még a markom szorítása is engedett a döbbenettől. Mert az egy dolog, hogy némi hatásos dorgálás, egy nyakon csapás után az útjára engedjük, de, hogy még egy egész vagyont kapjon is a sikertelen lopása után……..
- Vahe tö...bütykére! – káromkodtam, amikor végre magamhoz tértem és eszembe jutott az ujjabb figyelmeztetést elmormolni.
Összehúzott gyanakvó szemekkel néztem, ahogy az elégedett mosoly pánikká válik, ahogy a herceg végig kutatta a ruháját, de sajnos már sejtettem, hogy a baj közeleg és talán sebesebben, mint ahogy az előbb a tűzoltókocsi, sőt ez el is gázol minket.
És az ösztöneim nem csaltak!
Az egy dolog, hogy ő mit kap a kiskövetasszonytól és a nagyapjától, de az semmi nem lesz ahhoz képest, amit én kapok, hiszen nem voltam képes megvédeni és hiánytalanul átadni, pedig csak a város egyik feléből a másikba kellett volna elkísérnem……..
- Az Istenek segítsenek meg! Az összesre szükségem lesz! - néztem kétségbeesetten körbe. – Meg kell keresnem azt a kölyköt, vagy akinek dolgozik, - rebbent Eosra a szemem, - de előtte hazaviszem………mielőtt még nagyobb baj lesz.

Hát az enyhe kifejezés volt, hogy „nem jó”! De igazán katasztrófa csak akkor lett a dologból, amikor Eos kissé nyakatekert módon, de bevallotta, hogy tulajdonképpen azt a hiper-szuper lándzsát, ami a királyi kincstár és a tündérnemzet felbecsülhetetlen értéke, igazából nem kiérdemelte, hanem ellopta! EL LOP TA! Persze ez az ő megfogalmazásában úgy hangzott, hogy csk „nem tudnak róla, hogy elhozta”! Hahh!
Soha életemben nem fájt még a fejem, de most ez is megtörtént, pedig nem vagyok az az idegeskedő és aggodalmaskodó fajta, ezt a környezetem igazolhatja. Általában miattam szoktak aggódni, de most megtapasztaltam a másik oldalt is.
- Ja….legfelsőbb tábornok….., ahogy a lándzsa is a tied. Mondjuk azt elhiszem, hogy Tír na nÓg-ban nem örülnének, ha kiderülne, hogy eltűnt ez a Solas. – mormoltam mérgesen. – De az érdekeink most egybe esnek Eos. Én sem szeretném, ha kiderülne, nem vigyáztam rád kellőképp és azt sem gondolnám, hogy Daphne kisasszony örülne, ha kiderülne az ő felügyelete alatt történt ez. Így mindent megteszek, hogy visszaszerezzem, de a végtelenségig nem lehet titkolni és mindenféleképpen szükséges, hogy visszatérj a Követségre, hogy megnyugtassunk mindenkit. Én majd megtalálom a tolvajt…..jobb lesz egyedül, neked meg a Követségen.
Remélem belemegy a herceg, mert a lándzsa megtalálásához, minden bizonnyal jobb a feltűnésmentesség, ő meg minden csak nem az.

~ Adriata!!?? ~ ráncoltam kissé összezavarodva a homlokom a herceg szavaira. Nem tudtam, hogy csak nemesi szórakozottsággal elfelejtette – esetleg meg sem jegyezte, - a nevemet vagy valami olyan drogot szívott, aminek most jött ki a hatása és holmi istennőket lát helyettem, de jobb az ilyen főúri dolgokat nem forszírozni, főleg nem a nyílt utcán, ahol bárki meghallhatja.
Némi diszkréciót már tanultam a kiskövetasszonytól, így befogtam a szám, bár ha valaki jól ismert a bizonytalanságot leolvashatta az arcomról.
- Öööö….rendben, soha nem kételkednék egy herceg szavában……. – néztem önkéntelenül azokba a világító szemekbe, amik döbbenetesek voltak.
Lehet, hogyha sokat erőlködik, ezek után még meg is győzött volna, hogy velem tarthasson, de időben el tudtam engedni a pillantását és megerősítettem magam, hiszen mindenkinek az volt a legjobb, ha Eos a Követségen van biztonságban és a továbbiakba Daphne és a nővére ügyel a jólétére.
Ezért egy megkönnyebbült sóhajjal bólintottam a szavaira, amik józanabbul szóltak belőle, mint eddig bármi.
- Igen, ez lesz a legjobb …Eos. És a becsület szavamat adom, hogy amíg nem muszáj senkinek nem mondom el, hogy a lándzsa egy pillanatra is kikerült a kezedből. – jelentettem ki komoly hanggal és tettem a szívemre a kezem. – Már mindjárt ott vagyunk, erre hercegem. – intettem a magasodó épületek felé.
A további utat incidensek nélkül tettük meg és a történtek ellenére örültem, mikor megérkeztünk.