The truth is lost and maybe never to be found

Sosem járt még ennyire fent a Fellegvár sziklába vájt házai között, ahonnan szinte az egész város látszott. A házak a hatalmas szirtek közé simultak, s olyannak tűntek, mint ha egy óriási ékkőfaragó mintázta volna meg őket csecsebecsékként az évezredek óta létező hegyek királyai és királynői számára. Mert tulajdonképpen azok voltak, akik ezekben a házaknak talán már talán nem is nevezhető csodákban laktak. És mert ide már szinte mindenki léghajón érkezett, így Nizzi-t nem igazán zavarták más járókelők a gondolkodásban a széles és virágokkal, aranyszínű fénnyel világító lámpákkal ékes utcákon.

Mert volt min gondolkodnia. Elsőképpen is azon, hogyan szólítja majd meghívóját, a ház úrnőjét, Mrs. Taggin-t. Az úrnő ugyanis valószínűleg a legkevésbé volt úri. Trastine tisztelendőanya erre külön felhívta a főpapnő figyelmét, amikor a rend vezetője kijelölte Nizzi-t a feladatra, hogy az Estrance-i Nőszövetség tagságával kapcsolatos felajánlásáról egyeztessen a nevezettel. Mrs. Taggin ugyanis csak igen rövid ideje bérelte hites és a törvényeket, valamint a zsiványbecsületet kevéssé tisztelő urával a minden luxust kielégítő és egy teljes szintet magában foglaló lakást az egyik legelőkelőbb épület legfelső szintjén. És ennek megfelelően hasonlóképpen rövid ideje vágyakozott az asszonyság arra, hogy a fényes és csillogó bálakon és összejöveteleken Estrance nemes hölgyei között tündökölhessen.

Mert persze míg az urak vágyaiban a hatalom és a gazdagság, no meg a befolyás szerepelt első helyen, addig a hölgyek, főképpen azok számára, akik kevésbé tehetősen élték eddigi életüket, mindenekelőtt a jelenlét volt a fontos. Éppen ezért Mrs. Taggin, vagy ahogyan Nizzi végül magában szólítani kezdte, a „méltóságos asszony” elhatározta, hogy felülmúlja az eddigi legmerészebb és bőkezűbb felajánlásokat és a Rend támogatásával vásárolja meg helyét Estrance legtehetősebb asszonyai között.

Hát ezért igyekezett Nizase a szokásos kék egyenruhájában az esti lámpafényben a ház csillogó üvegablakai felé és persze azért is, mert az asszony mindenképpen a mai napra akarta a találkozót. Hogy senki se zavarja őket… És a Rend most éppen kevésbé lelkes, ám ezen a téren már tapasztalt novíciája számára ez azt jelentette, hogy Mrs. Taggin ma szabadnapot adott a személyzetnek. Vagyis a megbeszélés alatt töltheti majd ki ő a teát és még jó, ha nem neki kell elkészíteni.

Ezek tudatában lépett be az ajtón, amelyet két ajtónálló tárt ki előtte, és indult a hall közepén terpeszkedő hatalmas márványpult felé, ahol a szürke-ezüst egyenruhába öltözött portás kérdő és kissé lekicsinylő tekintetével találkozzon.

- Jó estét! – igyekszik az utóbbiról tudomást sem venni a lány. - Mrs. Taggin kért meg, hogy keressem fel ma este.

S ha a név említése nem is jelent Nizase számára a továbbiakban nagyobb megbecsülést, de legalább nem kell továbbra is a három szempár kereszttüzében odalent állnia.

- Jó estét, kisasszony! – pillant a férfi az asztalon heverő papírlapra és a lány már kapja szinte nyomban a tájékoztatást is és a kéz udvariasan mutat irányt neki. – A középső lifttel menjen fel a legfelső emeletre.

Nizzi pedig elindul, és miközben hallja, hogy egy berregő hang szólal meg mögötte, arra gondol, hogy ez alkalommal sem tévedett a „támogató” megítélésében. Aztán már csak a világító és lefelé mutató nyilat figyeli, amely a lift érkezését jelzi. Aztán a színes, üvegberakású ajtó kinyílásával egyidőben fordul vissza, mert hallja, ahogy a portás még utána szól.

- Felcsöngettem Taggin nagyságos asszonynak, hogy megérkezett.

Mióta a magam útját jártam, ez volt a második legnagyobb megbízásom, ami most éppen jókor jött, hogy bizonytalan pénzügyi helyzetemet a biztos felé terelje, a megerősödő hírnevemről már nem is beszélve. Ha ez a munka jól megy és az ügyfél meg lesz elégedve, akkor számíthatok más, jövedelmező megrendelésekre is, amivel kikecmereghetek a gödörből, amiben most voltam és akár még valami normálisabb lakhelyet is kereshetek, nem csak egy ágyat egy lyukban.
Hozzátartozik azért a dologhoz az is, hogy azért nem egy könnyű feladatról volt szó. Mind a helyszín, mind a célpont veszélyes lehet, bár inkább a városi és a fellegvári palota saját biztonsági őrsége okozhatta a nagyobb problémát. Na meg a bejutás! Minden valószínűség szerint épp ezért kerestek meg engem a munkával. Egy ember, még ha a legügyesebb akrobata is volt a vidéken, nem hiszem, hogy bejuthatott volna oda.
Hiszen a Fellegvárról, pontosabban annak egyik sziklalakásáról volt szó, amit – minden emberi számítás szerint, - csak a földszintről lehetett megközelíteni, ahol meg ott álltak az őrök és állított meg mindenkit, aki nem volt oda hivatalos, a rendíthetetlen portaszolgálat.
A célpont Mr. Taggin Leopold volt, akinek még alig száradt meg az aláírásra használt tinta a felsőszinti lakosztály adásvételi papírján, hiszen hirtelen jött gazdagsága magamutogatást kívánt.
És ez is lett a veszte. Mások is felfigyeltek arra, hogyan tudott egy átlagos italkereskedő, hirtelen a felső tízezer beszállítójává válni. Szájról szájra járt a suttogás, hogy a híres „Fantastic Madness” nevű pezsgője különleges ízesítéssel van ellátva.
Természetesen az összetétel szígorúan titkos volt, de az engem megbízó komor testvérpár, akiknek - ífjú informátoraim szerint - volt némi közük az illegális tündérpor beszerzésben, úgy vélték Mr. Taggin belekontárkodott az üzletükbe és az italkereskedésének ezért támadt fel haló poraiból és vált az elit ünnepségeinek nélkülözhetetlen kellékévé.
Már figyelmeztették és füle botját sem mozdította, inkább megvette azt a drága lakosztályt és azt hitte az majd megvédi. Hát most én jöttem, a végső megoldás.
Napokig tanulmányoztam a helyet, hogy miként tudnék bejutni észrevétlenül. A lejutás volt a könnyebb, kifelé senkit nem állítottak meg, feltételezték, hogy ha már bent volt, akkor valaki beengedte. Persze felmerülhetne, hogy miért épp ezen a helyen akartam végezni vele, de, ha kitette a lábát, akkor őrök vették körül és legtöbb helyre a saját léghajójával járt. Ha nem is reagált a konkurencia fenyegetésére, azért nem volt bolond, az óvintézkedéseit megtette. A saját – meglátása szerint megközelíthetetlen – lakásában, azonban biztonságban érezte magát.
Észrevettem, hogy a Fellegjárat kocsija, amely az épület bejáratánál is megállt, tovább menve épp a lakosztály hatalmas üvegablakai előtt/fölött haladtak el, melyek széles, díszesen faragott párkánnyal voltak ellátva. Csak egy merész ugrás és máris szilárdan megvethettem a lábam, ráadásul a faragványok még takartak is a kíváncsiskodó tekintetekről, már ha valaki egyáltalán felfelé meregette volna a szemét.
A terveket megvalósítás követte. Ezen a napon a személyzet kimenőnapja volt. A napnyugta már életlen homályát és az ilyenkor tetőző emberi fáradtságot kihasználva cselekedtem. A Fellegjárat kocsija alján bújtam el, a megfelelő szintet elérve ugrottam, aztán az ablak zárszerkezetét a tőröm szinte lélegzetvételnyi idő alatt felpattintotta és már bent is voltam a méretes hálószobában.
Mr. Taggin halkan hortyogott. Jó! Nem számítottam itt rá, de úgy látsik, fárasztó napja volt az uraságnak. Megkönnyítette a dolgomat és a fojtóhurok elvégezte többit, de mikor épp végeztem, kivágódott az ajtó és megjelent egy testes nő, hangja izgatottságról árulkodott.
Elsőre fel sem nézett.
- Ha már nem emeled fel a segged és támo………
Nem volt választásom. Feleslegesen nem szerettem életet elvenni, abban semmi kifizetődő nem volt, de volt, amikor elkerülhetetlen volt az áldozat.
Egyébként meg valószínűtlennek tartottam, hogy nem tudta, mit művel a férje, így a bűn az ő fejére is visszahullott. A törtetése meg nyílt szóbeszéd tárgya volt.
Halk, tiszta munka és még jó ideig fel sem fogják fedezni őket.
A kihalt lakosztályon átosonva értem el az ajtót. Halkan kinyitottam és kinéztem a folyosóra, ahol a lift kijelzője derengett. Remek.
A felvonó épp az orrom előtt csukódott be és a hangos berregő hangra majdnem ugrottam egyet. Mi a fene!
Annyira egyszerűnek tűnt a kijutás és most vagy megvárom mi fog kisülni ebből, ki a váratlan „vendég”, vagy megkockáztatom a visszautat is az ablakon keresztül, ám már kezdett sötétedni és még én sem voltam halhatatlan és nem tudtam repülni sem, ha valamit elvétek.
A fojtóhurkot a kezem ügyében a zsebembe rakva, felvettem a legártatlanabb vonásaimat és türelmet kényszerítve magamra vártam ki bukkan fel.
Utálok feleslegesen túlmunkát végezni!

A „köszönöm” még biztosan eljut a libériába öltözött férfiúhoz, azonban a lány figyelmét ezután már a gombok és fények kötik le, amelyek az emeleteket mutatják. Karcsú ujjai sorra veszik a lehetséges választásokat, hogy aztán a legmagasabban elhelyezett, zölden foszforeszkálót nyomja meg kellő határozottsággal. Nem kell megkapaszkodnia, mert az elevátor finoman és szinte zajtalanul csukja össze kétszárnyú ajtaját és érzékelhetetlen könnyedséggel indul a tetőtéri otthon felé, ahol Mrs. Taggin várja őt. Nizase nem ül le a vastagon párnázott padra, amely elfoglalja a gépezet teljes hátsó falát, hanem magabiztos elszántsággal szorítja a kezében tartott mappát a mellkasához és várja, hogy mikor érzi meg a zökkenést, amely a megérkeztét jelenti majd az egyik legkülönlegesebb helyre, ahol eddig is járt. Próbálja elképzelni, hogy milyen lehet egy ilyen nagyszerű lakás, amelyben ő sosem fog lakni és titkon abban reménykedik, hogy az ablakokon keresztül vethet majd egy pillantást az alattuk elterülő városra. Talán még a Falat is megláthatja…

S mert eszében sem jut, hogy az este más folytatást is vehetne, hát gondolatban felkészül a „nagyságos asszony” kérdéseire is. Mindig abban reménykedik, hogy már éppen eleget tud a Rend tevékenységéről és a Nőegylet tagjairól, de eddig mindig meg kellett állapítania egy-egy ilyen találkozó után, hogy elbizakodott és tudatlan. Így most is arra készül, hogy látogatása után a főpapnő és a tisztelendő anya majd megint megfeddi, hogy nem készült fel rendesen. De mégis hogyan lehet felkészülni olyan kérdésekre, hogy mekkora hozományt kapott a polgármester fiatalabb lánya, vagy hogy milyen színű a kórházigazgató feleségének budoárja. És legutóbb azt sem tudta, hogy az Egylet legutóbbi bálján a hattyú alakú tortát a város melyik cukrászatában rendelték.

Éppen ezért próbált erőt gyűjteni a következő percekhez, vagy órákhoz és kapaszkodott elszántan a szalaggal átkötött mappába, amelyben az adományozás részleteit magába foglaló és a mai estén aláírásra váró okiratot tette. S a bátorság összegyűjtését talán az is jelzi, hogy amikor végre megáll a fényűző, lábak és lépcsők kímélését lehetővé tevő szerkezet, Nizase nem indul azonnal kifelé, hanem néhányszor mélyet lélegzik, csak hogy nyugalmat erőltessen magára. És talán azért is, hogy ne tűnjön úgy, sietségével a háziasszony előzékenységét próbálja csorbítani.

Vagyis inkább csak próbálná. Mert hiába nyílik ki a szépen megmunkált és ólomüveg betétekkel díszített ajtó, a szemközti lakás mahagóniból készült és kristálykilinccsel ellátott bejárata zárva marad. Nizzi pedig kissé aggodalmasan tekint a mappára helyezett tenyérnyi cédulára, hogy önmagát és a helyet ellenőrizze, hátha ő volt az, aki eltévesztette az időpontot. De aztán – miután tévedésére nem talál bizonyítékot – mégis csak kilép a liftből, s bizonytalansága, amelyet kissé megfűszerez némi bosszúság is arra készteti, hogy maga induljon a lakás ajtaja felé, csak hogy kopogtatással jelezze érkezését.

Akkor veszi észre a feketébe öltözött alakot. A felvonó mellett áll egy fiatal, izmos férfi, kit talán először a ház egy újabb alkalmazottjának nézne a lány. De mert öltözéke jeltelen és nem illik az odalentiek szürke-ezüst ruhájához, arra gondol, talán Mr. Taggin embere lehet, kit elé küldtek és így már nem aggódik annyira a zárt ajtó miatt. S aggodalmát az ifjú nyugodt arckifejezése is oszlatja.

- Jó estét! – köszön, ha a férfi nem teszi meg, s mert nem szeretné tovább váratni a nyilvánvalóan rá váró „támogatót”, hát gyorsan egyértelműsíti is látogatása célját. – Mrs. Taggin kéretett magához. Ugye nem késtem el? Nizase Nae vagyok, A Rend küldött.

Tudtommal a teljes szint a gazdag, de meggondolatlan seggfejé volt, így elképzelhetetlen volt, hogy, ha a lift egyik emeleten sem áll meg, akkor ne idetartson valaki célirányosan. És ez nem jelentett jót.
Próbáltam minden lehetőséget számba venni és a merényletet olyan időpontra igazítani, amikor a legkevesebb áldozattal kellett számolnom, de váratlan faktort soha nem lehet kiküszöbölni.
Erre kell általában készíteni egy B tervet, amit általában meg is tettem, most azonban elég korlátozottak voltak a lehetőségeim, hiszen egy felhőket karcoló szikla tetejéről volt szó.
Végső esetben elmenekülhettem még az ablakon, de ez még nekem is beszélyes volt.
Így a döntés megszületett a fejemben, bízva benni, hogy nem egy tucat lidérc őr tart felfelé, vagy sikerül visszafordítanom azt, azokat, akik a felvonóban voltak, vagy sajnos gyarapíthatom a vétlen áldozatok számát.
A döntés által a feszültség megszűnt, nyugodtan várakoztam és vettem szemügyre a liftajtó kinyílása után azt az egyetlen személyt, aki se jobbra, se balra nem nézve, a Taggin család ajtajára szegezte tekintetét, amiben bizonytalanságot véltem felfedezni, de akár tévedhettem is.
Egy nő, jobban mondva egy fiatal lány volt, a rend nővéreinek jellegzetes, puritán ruházatában, úgy szorítva magához egy irattartót, hogy szinte belefehéredtek az ujjai.
Nyilván arra számított, hogy valaki várni fogja, vagy nyitva lesz az ajtó, mert egy pillanatnyi habozás után már emelte a kezét, hogy bekopogjon, amire persze senki nem reagált volna, ám az ajtót nem zártam be magam után, így ha arra a merész elhatározásra jutna, hogy lenyomja a kilincset, akkor bejuthatna és én nem tudtam, hogy meddig menne el és mire van felhatalmazva. Lehet, hogy a háziasszony fizet neki egy felolvasásért, vagy írnoki feladatot bízott rá és azért nem láttam a felmérésem során, mert csak alkalmanként jár ide. De semmit nem bízhattam a véletlenre!
Végül aztán nem érte el a kézbütyke az ajtólapot, mert meglátott engem.
Persze, amúgy is megszólítottam volna, de azért mosolyra késztető volt, hogy mennyi időm lett volna, hogy az ő nyakára is hurkot vessek és még azt sem tudta volna ki okozta a halálát és miért.
A szeme egy pillanatra felragyogott és én elismerően vettem újra szemügyre. Vörös haja és szürke, különleges, a felhőkhöz hasonlító szeme különös szépségűvé varázsolta az arcát, éles ellentétben az öltözetével.
Megszólítása nyilvánvalóvá tette, hogy azt hiszi a személyzethez tartozom, ami az én malmomra hajtotta a vizet.
- Jó estét! – léptem közelebb hozzá a könnyebb elérhetőség érdekében. – Sajnos Mrs. Taggin, a legnagyobb sajnálatára el kellett, hogy halassza ezt a találkozót, mivel …..ööö…nem régen elájult és az orvosa szigorú pihenést és teljes nyugalmat írt elő. A …..nagyságos úr, ezért is küldött ki engem ide, hogy ezt biztosítsam számára. Kérem alázatos bocsánatát, hogy feleslegesen kellett idefáradnia, de már késő volt ahhoz, hogy futárt menesszünk az értesítésére. Mrs. Taggin értesíteni fogja….az új időpontról. – hajoltam meg folyékony eleganciával, így legalább elégedett képemet is elrejthettem előle, hogy ilyen jól kivágtam magam a helyzetből.
Bíztam benne, hogy ezzel vége is a problémának és természetesen eszem ágában sem volt bemutatkozni, de ezt talán észre sem vette.

Nem fordít túlzott figyelmet a fiatalembernek, csak egy lelkiismeretes alkalmazottat lát benne. A pillantást, amellyel az idegen felméri, talán észre sem veszi Nizase. Csak a nyugodt határozottságot hallja, s a tiszteletteljes választ, a nem tolakodó mozdulatot látja. Mégis valamiért bizonytalanság üli meg a lány gondolatait és bár megfogalmazni nem tudja, valami furcsa kétség telepszik meg a lelkében. Nyilván elemző elméje rakja össze a hallottakat és lel bennük hibát, hiányosságot és pontatlanságot, bár még maga sem tudja megfogalmazni, mi is lenne az. Történik ez talán azért, mert néhány röpke pillanat alatt még nem állította szembe egymással a kimért portás egyértelmű tájékozatlanságát az előtte álló sötét alak túlzott tájékozottságával. Még nem tűnik fel neki, hogy az odalent posztolók semmit sem tudnak törölt látogatásról, rosszullétről és orvosról, s őt is beengedték akkor, amikor a nagyságos asszony betegsége nyilvánvalóan másokat is távol kell tartson ezen nagyszabású otthontól. S mert nem teszi, nem vonja felelősségre a szavakért az előtte állót és nem indul lefelé, hogy a lentiekkel tegye ugyanezt, a fekete kabátos, határozott ifjú szándékait sem érzi. Nizzi nem lát a higgadtság álarca mögé, nem érez veszélyt sem, csak megpróbál a helyzetnek megfelelően viselkedni. S a megfelelőség most azt jelenti, hogy igyekszik ragaszkodni az „eredeti tervhez” és csak annyit módosítani rajta, amennyit Taggin úr hitvesének megromlott egészségi állapota, és az illendőség megkíván.

- Ó, ezt igazán szörnyen sajnálom – veszi el a mappa tetejéről a papírlapot, amelyre az időpontot és a címet jegyezte fel és nyújtja a szalaggal átkötött irattartót váratlan „informátora” felé. – Remélem, semmi komoly dologról nincsen szó és a pihenés valóban segíteni fog. Akkor nem is zavarom, természetesen megértem. De kérem, megtenné, hogy átadja áttekintésre neki ezt a dokumentumot? És persze aláírásra… A Nőszövetség éves tisztújító gyűlése 7 nap múlva lesz és ha ma este nem kapják meg az aláírt kérelmet és a támogató dokumentumot, Mrs. Taggin az idén már nem vehet részt a karácsonyi bálon tagként. Rettenetesen csalódott lenne, azt gondolom, mert mindenképpen ragaszkodott a mai estéhez. Megtenné, hogy ezt átadja neki, hogy a szokott kézjelével elláthassa mindkét dokumentumot a nagyságos asszony? Nem szeretném, ha az én hibám lenne, hogy nem kerül időben vissza a mappa a Nővérekhez. Kérem, ugye segít? Tényleg roppant fontos lenne – veszi elő esdeklő tekintetét a lány. – Csak néhány pillanat, és biztos vagyok benne, hogy nem fárasztaná ki Mrs. Taggint-t. Talán még javítana is az állapotán, ha tudná, hogy a tagsága már rendben van…

Benne volt a pakliban, hogy minden igyekezetem ellenére átlát a hazugságomon, hiszen a lenti őrök valószínűleg minden szó nélkül felengedték, de vagy meg tudom győzni, hogy visszaforduljon, vagy ma még egy halált felstrigulázhatok fekete lelkemre, amit elkerülhettem volna, ha a kockázatosabb menekülési utat választottam volna.
De hát ezt választottam, ezzel kell hát megbirkóznom és egy darabig azt gondoltam, hogy talán sikerrel fogok járni. Nem néztem ki a lányból, hogy erőszakos alkat lett volna és biztosnak sem látszott a dolgában, így talán ennyi ösztönzés elég lesz, hogy visszaszálljon a liftbe és elmenjen.
Ha megteszi, sosem fogja megtudni, hogy milyen veszélynek volt kitéve és, hogy ezzel megmentette az életét.
A testbeszédem is azt sugallta neki, hogy irány a felvonó, de ma úgy látszik nem mosolyogtak rám az Istenek, nem akarták megkönnyíteni sem az én, sem az ő dolgát, mert a lány, Nizase Nae még sem indult el lefelé……..
Először meglepődve, aztán egyre nagyobb zavarban néztem hol rá, hol a felém nyújtott irattartóra, amit ráadásul még önkéntelenül el is vettem mielőtt még kiderült volna, mit akar vele.
Lassan azért felfogtam – általában nem vagyok ilyen nehéz felfogású, csak meglepett a makacssága, - hogy valami tagsági kérelem miatt volt itt, mert az a frissen felkapaszkodott nőszemély, aki már kis ideje nem tartozott az élők világához, be akarta mutatni magát valami hülye asszonybálon…….
És egy ilyen ostobaság húzza keresztül a számításaimat, meg egy munkáját túlságosan kitartóan végző nővér, aki nem érti a „nem zavarjuk” szavak értelmét.
- De…..de, nem érti…..kisasszony! – toltam felé az iratait, mintha valami fertőző betegség lenne benne. – Az a né…….A nemesasszony NEM fogad senkit, nem tudja aláírni a …..a….papírjait, mert .…….senki nem mehet be oda…….egy darabig. – intettem az ajtó felé. – Ugye megérti, hogy nem szeghetem meg az utasításokat. – mondtam neki kesernyés képpel. hogy érezze, milyen szerencsétlen helyzetbe hozna ezzel. – Tudom, hogy maga megérti, hiszen gondolom ugyanúgy utasítást kapott ezeknek az elintézésére, de…..nem megy. Kérem ne erőltesse.
Aztán még egy reménysugár villant fel előttem, ahogy visszaidéztem a szavait.
- Azt mondta van még 7 nap a gyűlésig, ha 1-2 nap múlva vissza jön, biztos minden megoldódik. – próbáltam a lift felé noszogatni.
Persze, minden meg fog oldódni. Holnap minden bizonnyal már a rikkancsok fogják ország-világnak ordítani, hogy mi történt itt, nem kell Mrs. Taggin tagsága miatt aggódni.
Csak legyünk már ezen túl.
- Lekísérem……..

Elkeseredett tekintettel fogja újra a kezébe a mappát. Érti ő, miért ne értené, hogy feleslegesen jött, s hogy egy beteg számára a nyugalom jelenti a gyógyulás alapját. Nizzi mégis attól fél, az elmulasztott alkalom majd gondot jelent Mrs. Taggin és a Rend számára is. De látja az előtte álló férfit, hallja az ellenkezését, amely logikusnak tűnik és a kérést is hallja, hogy ne ragaszkodjon makacsul a tervhez, amelynek pusztán végrehajtásában és nem kiötlésében vállalt szerepet. És persze hallja a haladékra vonatkozó ígéretet is, és úgy érzi, az előtte állónak hiába is magyarázná, az a 7 nap a bírálatokra és az értesítésekre kell, s hogy ő sem tartja szerencsésnek, hogy a csukott ajtó mögött az ágyában heverő asszony az utolsó pillanatban döntött a dokumentumok aláírásáról. És mert nem szeretné, ha Mr. Taggin embere emiatt bajba kerülne, hát hajlik arra, hogy higgyen a másik ígéretében még akkor is, hogy ha ő maga pontosan tudja, hogy az 1-2 nap már mindenképpen egy teljes évnyi veszteséget jelent majd a ház asszonya számára.

- Sajnálom, és nem akarom, hogy bajba kerüljön. Bocsásson meg, nem akartam kellemetlenséget okozni. És rendben, kísérjen csak le – vigasztalja a kétségbeesettnek tűnő alakot, aki Nizase számára szinte észrevétlenül állja el az útját. Igen, talán az első pillanatban ezt nem tartotta furcsának a lány, de aztán a kényelmetlenség kezd bekúszni a bőre alá és mert nem talál újabb indokot a maradásra, hát úgy dönt, feladja a tervét és inkább arra készül, hogy megfelelő magyarázatot adja majd Trastine tisztelendő anya és a főpapnő számára. Bár szinte biztos abban, hogy az előbbi titkon reménykedik ebben a lehetőségben, s abban is, hogy nem neki kell ezen új tag tekintetében meggyőző érvekkel szolgálni a felvétel támogatását illetően. Éppen ezért Nizzi lassan megfordul, csak hogy a lift felé induljon, de persze problémamegoldásra kondicionált agya lázasan tovább dolgozik. Lassan halad, mert a gondolatok lekötik a figyelmét, s talán a bejutását megakadályozó alkalmazott is utána indul időközben.

Még 3 lépés a szerkezet díszes ajtaja…

Aztán már csak 2…

Hirtelen fordul meg és ha a sötét kabátot viselő, gyengének cseppet sem tűnő férfiú túlontúl közel lépkedne hozzá, hát talán még bele is ütközne a karcsú lányba, akinek a hirtelen mozdulattól most bomlott ki néhány tincs a lazán, hevenyészett kontyba tűzött hajából.

- Jaj, kérem, ne haragudjon! Ó, hogy lehettem ilyen ostoba?! – kezdi bocsánatkéréssel, amely szólhat a hirtelen mozdulatnak és az elfelejtett lehetőségnek is, miközben próbál rendezettebb külsőt igazítani a kusza hajkölteményből.– Nem zavarnám a nagyságos asszonyt, semmiképpen sem! De ha Mr. Taggin átvenné a dokumentumokat, bármikor aláírhatná a neje az iratokat. És nekem sem kellene ismét meglátogatnom őket. Akkor talán én sem kapnék szemrehányást, hogy nem tettem meg mindent a feladat elvégzéséért. Ugye beszélhetek vele?

Bíztam benne, hogy a nyájas és udvarias magyarázat, a beosztottak egymás közötti szolidarítása meghozza a kívánt gyümölcsöt és a nővér végre hajlandó lesz távozni, megmentve mind magát, mind engem, mind a takarítókat a kellemetlenségektől. Óóóó, annyira jó lett volna, ha valami ezen az átkozott napon legalább könnyen ment volna!
Rendelkeztem annyi önuralommal, hogy nem sóhajtottam fel hangosan, amikor nem boldogan, de legalább megértően beleegyezett abba, hogy elmenjen és még abba is, hogy elkísérjem.
Lehet, ez okozott volna talán némi figyelmet a recepciós és az őrök részéről, de tudok én annyira hétköznapinak tűnni és úgy fordulni, hogy túl sokat ne lássanak belőlem, míg elhúzok elöttük. A lány már akkor nem fog érdekelni, eltűnök a Sötét negyedben lévő mocsokban.
Az örömteli fordulatra azért megajándékozom egy barátságos mosollyal és az egyik kezem a dereka felé mozdul, bár ha a lift felé indul, centik híján de nem érek hozz, a másik kezem a felvonó felé „mutatja” az utat, így terelve őt magam előtt.
Pár lépés csak a szerkezet, így aztán egyáltalán nem számítok rá, hogy a szavai után még visszafordul, ráadásul olyan lendülettel, mintha hirtelen falba ütközött volna. Csak a gyors reflexeimnek köszönhető, hogy nem löktem fel, éppen csak egy pillanatra érintkezett a testünk és én már léptem is hátra, bár ez beillett egy könnyed ugrásnak is.
Önkéntelen kis hang tört ki a torkomon, ami átkozódásnak indult, de időben visszafogtam, így csak egy halk horkantás lett belőle……
- Mi az már megint! – kérdeztem és ez talán már nem hangzott olyan udvariasnak, hiszen mégis csak egy féllegális bűnöző lennék, nem holmi nyálas lakáj, aki kiismeri magát az ilyen makacs nőszemélyek között, akik folyton csak akadékoskodnak és nem tudják, hogy épp a halál bajszát huzigálják.
Szememben tükröződő türelmetlenséggel néztem a haját igazgató lányra, aki ismét csak erőltetni kezdte az az átkozott aláírást.
~ Mintha a királyi koronaékszerek biztonságát kéne szavatolnia! ~ mérgelődtem magamban. ~ De még annak őrei sem lennének ilyen kitartóak! ~
- Mr. Taggin nem foglalkozik ilyen ostobaságokkal, ha bevinném neki azokat a nyom….nyomtatványokat, akkor lehet kihajítaná az ablakon és akkor később sem tudná aláíratni. – léptem egyre közelebb hozzá, bár majdnem mást bukott ki a számon.
Feltett szándékom volt, hogyha ezek ellenére sem hajlandó távozni, megragadom és berángatom azon az átkozott ajtón, hogy az utolsó percei előtt még szembesüljön vele, miért is nem tudja az a törtető Mrs. Taggin aláírni azokat a fene fontos papírokat.
Akkor talán végre felhagy a makacskodással Nizase nővér! Bár az számára késő lesz……..

Nem, az egyértelműen látható, hogy a sötét ruhás „ajtónálló” tetszését nem nyerte el az újabb javaslat, de Nizzi elszántságát a nem túl optimista feltételezés, amely szerint a ház ura holmi iratokat hajigálna ki az ablakon, főként, ha a neje számára „életbevágóan” fontos dokumentumokról van szó, egy kicsit sem csökkenti. Sőt valójában a lány számára teljesen képtelen ötletnek tűnik. S ha egy ötlet képtelen, úgy az egy analitikus elmét minden esetben gondolkodásra sarkall és ez most sincsen másképpen. Éppen ezért történnek aztán úgy a dolgok, ahogyan megtörténnek, annak ellenére is, hogy az előtte álló, most már türelmetlen és talán dühös ifjú már nem csak szavakkal próbálja elérni a diskurzus gyors és természetesen nem a Rend ifjú próbaidőse számára megfelelő módon végződő lezárását. Mert a gondolatok következtetéseket és felfedezéseket szülnek, ezek pedig tetteket. A lány pedig arra a következtetésre jut, hogy az előtte álló alak semmiképpen sem akarja beengedni. És ezzel egyidőben arra a felfedezésre is, hogy az előzetesen egyeztetett tervbe hiba csúszott, hiszen hozzá az az információ jutott el, hogy Mr. és Mrs. Taggin egyedül kívánja fogadni őt, most mégis egyik emberük áll előtte és gátolja meg őt a feladata végrehajtásában. S ez a felfedezés pedig tettre sarkallja, olyanra, amely senkit sem lepne meg, aki ismeri. Nizase ugyanis a mentegetőzés „álarca” mögé rejtve kérdez.

- Sajnálom, kérem higgye el és azt is el kell hinnie, hogy nem bosszantani akarom – lép hátra egy lépést, ahogyan a férfi közelebb lép, így már csak egyetlen lépés választja el a felvonótól, ahová – és most ebben a kérdésben határozott döntésre jut – csak akkor lép be, ha beszélhetett a nagylelkű adományok felajánlóinak valamelyikével.

- Kérem, nem segítene mégis? Nem tenné meg, hogy megkérdezi a ház urát? Csak egy kérdés, amellyel nem rabolnám sokáig az idejét, de nekem hatalmas segítség lenne? Mert ha nem viszem vissza az aláírt dokumentumokat, tényleg valami különlegesen jó indokkal kell szolgáljak a főpapnő és a tisztelendő anya számára, arra vonatkozóan, hogy miért is esik el a Rend és ezzel együtt miért esnek el a város támogatásra szoruló emberei egy nagyonnagyon jelentős pénzösszegtől.

És bár az összeg jelentős és valóban az említett célt szolgálná, ennek nagyságának hangsúlyozása nyilvánvalóan a meggyőzést szolgálja ebben az esetben. Ahogyan a folytatás is.

- És igen, a nagyságos asszony rosszulléte TÉNYLEG ilyen indok lenne, de mit mondjak a férjével kapcsolatban? – teszi fel a kérdést fekete kabátos, egyre bosszúsabbnak látszó alaknak a lány. – Mondjam azt, hogy az egyik embere, akinek még a nevét sem tudom, azt mondta, biztosan nem segítene a nejének ennek a váratlan helyzetnek a megnyugtató megoldásában? Ön mit tenne a helyemben, ha ilyen magyarázatra kényszerülne? Önnek hinne Mr. Taggin?

És nem és nem és nem! Ez a fiatal nővér egyszerűen nem érti azt a szót, hogy NEM. Nem, nem beszélhet azzal a ribanc nemesasszonnyal, nem, nem adhatja oda a férjének az iratokat és nem, nem mehet be abba a nyomorult szobába!
Míg pár pillanattal azelőtt még úgy véltem simán és minden probléma nélkül sikerül beterelnem a liftbe és végre elmehetek erről az átkozott helyről, ez egyre távolabb került tőlem.
Szándékosan léptem közelebb a lányhoz, mert azt gondoltam, hogy zavarja majd egy férfi közelsége is annyira, hogy ez is adjon neki egy löketet az indulásra. Egy pillanatra még azt hihettem működik, mert hátra lépett, de aztán olyan fényt láttam meg a szemében, ami a tudomásomra hozta, hogy ez a verbális párbajt nem nyerhetem meg. Nem először láttam már, amikor valaki dacosan megmakacsolja magát és hiába az észérvek, nem adja fel. Most ezt láttam Nizase nővér szemében is. Valami, vagy……valaki arra kényszerítette, hogy az ügyet, amiben járt, ha törik, ha szakad véghez vigye. Így minden igyekezetem kárba veszett, amivel meg akartam kímélni az életét. Nem várhattam tovább! Minden egyes perc, amit is a hiábavaló vitával töltök, azzal a kockázattal jár, hogy valaki keresni kezdi valamelyik nemest és akkor oda a jól kieszelt észrevétlen távozásom, már így is sokat kockáztattam.
Bosszús arcomon ő is észrevehette, hogy átlépte a türelmem határát, de semmi magyarázat nem volt már elég. Éreztem, hogy nem fogja feladni. Nagyot sóhajtottam, mint aki elismeri, hogy igaza van, de csak a sajnálat és a végleges döntés adatta ki velem ezt a hangot. Kár érte.
- Szóval sajnálja…….. – léptem hátrébb, hogy teret adjak neki és az arcomra némi szomorúság telepedett, amit nem volt értelme titkolni, úgy is félre fogja érteni, ahogy tovább hallgat engem. – Ezt elég nehéz elhinnem, amikor kifejtettem, hogy ez mivel járna rám és a megbízhatóságomat illetve, de ennek ellenére ragaszkodik ahhoz, hogy aláírassa azokat az átokverte papírokat. Hát…..tessék! – intettem az ajtó felé, majd magam járva elől jó példával, a bejárat elé lépve lenyomtam a kilincset és kitártam az ajtót.
- Jöjjön csak és tegye a dolgát, aztán ne engem okoljon a következményekért.
Ha be is lép, még nem léthat semmit, hiszen a holttestek a hálószobában vannak, szépen elrendezve az ágyon, bár a szagok azért már kiszivárogtak az szobát rejtő ajtó alatt. A fojtogatás során sokan nem tudják kordában tartani a záróizmaikat……..
- Úgy látom a hálóban vannak. – tereltem beljebb, ha nem akadékoskodik. – Menjünk, bejelentem.
Gondosan becsukom mögötte a bejárati ajtót és észrevétlen a zsebembe csúsztatom a kulcsot, amíg ő valószínűleg a szobát veszi szemügyre.
- Ha ennyire fontos és sürgős, akkor biztosan mindent el fognak fogadni Öntől.
Hagytam, hogy előttem érjen az ajtóhoz, aztán egy hirtelen mozdulattal löktem azt be, időt adva rá, hogy a szeme végigpásztázza a szobát, aztán hideg mosollyal felé fordultam……….

Nizase először attól tart, túlfeszítette azt a bizonyos húrt. Hogy utolsó próbálkozása hangos rosszallást vált majd ki a másikból. Mert látja a fellobbanó dühöt, bosszúságot és türelmetlenséget az ismeretlen arcon, amelyhez nem köthet nevet. Pedig már éppen ő tenné meg, hogy feladja. Egyetlen lélegzetvételnyire jár attól, hogy minden elszántságát sutba dobja, és vállalja a szidást és feddést, amely az el nem végzett feladatért jár majd neki, s amelyre bizton számíthat. De egyetlen pillanatnyi késlekedés és hezitálás - most úgy véli - mégis a javára fordít mindent. Mert egyetlen szempillantással, lélegzetvétellel korábban érkezik az ismeretlen – Nizzi számára a megadást jelentő – sóhaja.

És mert az utóbbi percek kemény szócsatája nem ezt, nem a győzelem lehetőségét vetítette előre a novícia számára, éppen ezért a lányt is meglepi a változás, s meglepetését némi habozás mutathatja a fekete kabát gazdája számára. De csak másodpercekben mérhető a tétovázás, éppen csak annyi időre korlátozódik, ameddig az eddig hajthatatlan úr némi szemrehányással fűszerezett mondattal ismeri el vereségét a Rend ifjú növendéke szerint, s végre utat enged neki „befelé”.

- Tényleg nem szeretnék ártani önnek, ne nehezteljen rám, kérem – áll meg a kékbe öltözött nővérjelölt a férfi előtt. – Ha ismerné Trastine tisztelendő anyát, igyekezne ön is, hogy soha ne okozzon neki csalódást. Jobban tartok tőle, mint az összes Céh-beli tudóstól együttvéve. De ígérem, semmiért sem fogom okolni és ha kell, kiállok magáért, ha hibáztatná Mr. Taggin bármiért is. És köszönöm…

S már indul is befelé, át a nyitott ajtón, hogy odabent aztán álmélkodhasson a drága, mégis borzalmas ízléssel berendezett fogadószobán és hogy csak halványan, de érezni vélje a rosszullétre fogható kellemetlen szagokat. S csak az érinti kellemetlenebbül, amikor nem túl lelkes, de tagadhatatlanul udvarias kísérője megemlíti, hogy a házaspár minden bizonnyal a hálóba vonult el. Mert bár Nizzi sejtette, hogy a „nagyságos asszony” az ágyában pihen, de arra talán nem számított, hogy érte aggódó urával is ezen az intimnek tekinthető helyen kell megbeszélést folytatnia. Tiltakozása most viszont éppen annyi időt késik, amennyivel hamarabb érkezett odakint az – akkor még megadónak tűnő – felelet. S ha akkor a bronzszín hajkoronát viselő lány érezhette magát győztesnek, most ő veszít. Bár azt még nem tudhatja pontosan, hogy mit.

Hiszen a hirtelen mozdulat, amely feltárja előtte az emlegetett hálószoba belsejét, és a borzalmakat tárja elé ahelyett, hogy a párnákkal és szövetekkel teli budoár cifrasága rémíthetné el. Érzékei egyszerre próbálják meg felfogni a látványt, érezni a gyötrelmes halál bűzét, s a tudatot, hogy támogatóik immár a túlvilágra távoztak, ráadásul együtt és olyan rettenetes módon, amely megfagyasztja a lány ereiben a vért. Ám most talán nem késik egyetlen pillanatot sem a sikoly, amely előtör belőle, ami a koppanás zaját is elnyomja, amely a földre hulló irattartót jelzi. S már fordulna is, menekülne, de meglátja a hideg,  fenyegető mosolyt, hát megtorpan és elméje ezúttal minden részletet képes a helyére illeszteni, hogy a megfelelő és tévedésektől mentes következtetést vonja le.

- Maga… - nyögi alig hallhatóan, mert a szó a szájára szorított tenyerek ujjai közül szűrődik ki. – De miért? – s ha nem is kap a kérdésre választ, az újabb konklúzió már önnön sorsát láttatja a rémülettől tágra nyílt szemeivel kíméletlenül. – Kérem… Ne! Én nem…

S erőtlen tiltakozását fejrázással próbálja meggyőzővé tenni, olyanná, ami távolt tarthatja tőle az útját elálló, sötét alakot.

Egy gyilkost.

Magamban már azt fontolgatom, hogy ezen nem tervezett gyilkosság után, vajon megkockáztassam-e, hogy a lifttel megyek le, vagy kockáztassam meg, hogy megvárom a következő Fellegjáratot és, ahogy jöttem, úgy távozzam is, tehát a párkányról átugorjak-e. Ez azért jóval veszélyesebb lenne, mint amit befelé kockáztattam.
A lány csak fecseg nem észlelve az általam rejtette veszélyt, de hát miért is gyanakodna, nem járatos itt és én nagyon jól játszottam a karót nyelt, a szabályokhoz ragaszkodó szolgálót.
Ő meg annyira fél attól a Trastine tisztelendő anyától, hogy még azt is megkockáztatná, hogy rosszabb esetben a nemes kidobatná. Az a nő biztos egy sárkány!
Igazából csak a feleslegesen elveszejteni készülő élet sajnálata fut végig rajta, hiszen egy könyörgés nekem mit sem ér, ha annyi aranyat kapnék, ahányszor ezzel próbálkoztak, akkor már gazdag ember lennék.
A kékruhás nővér sikítására számítanom kellett volna, de valamiért mégis meglepett, de mielőtt még a torkára fontam volna a hurkot, saját maga fogta be a száját. A csukott ajtók jól szigeteltek, így ez a rövid hangoskodás, nem fog senkit idevonzani, abban biztos vagyok.
Nem először láttam, ahogy a felismerés után a rettegés költözik a szemekbe, ahogy az elkerülhetetlen kezd bizonyossá válni.
Túl fiatal és a kötelességtudata lesz a halála……
- Ha nem lettél volna ennyire kitartó….. – sóhajtottam fel. – Miért kellett ezt annyira erőltetni? Simán elsétálhattál volna, de…….. most már nem engedhetlek el ezt te is tudod. – intettem az ágyon merevedő holtak felé.
- Elmondhatsz egy imát, ha ….gondolod. – ajánlottam fel, mert tényleg sajnáltam.
Hagytam neki kis időt, hogy ezt megtegye, miközben én a távolságokat mérlegeltem az ugráshoz. Nem voltam nyugodt miatta és mondhattam volna, hogy ebbe a helyzetbe az előttem álló lány sodort, de igazából magam tehettem róla, de mindeközben eszembe jutott valami, ami talán még jobb is volt, mint az a sors, amit szántam neki még egy pillanattal ezelőtt is.
- De……..talán ……hmm……nem kell meghalnod, még hasznodat vehetem. Alkut köthetünk! – néztem rá kérdőn, bár nem gondoltam, hogy nagyon van más választása, de még okozhat meglepetést.
- Fedezel engem, amíg eltűnök. Hamis leírást adsz és életben hagylak, de……. –hidegen elmosolyodtam. – ne gondold, hogy nem biztosítom be magam! Te vagy itt az első a gyilkosság óta, ha átversz, elintézem, hogy téged gyanúsítsanak, hiszen mást nem fognak itt találni. Most pedig pakold ki a zsebeidet, mindent látni akarok, ami nálad van.
Volt egy tervem és ez jobb volt, mint megölni a lányt………..

Még mindig igyekszik visszafojtani a rátörő rosszullétet, amelyet a holtak látványa okoz és a kétségbeesést, amelyet saját helyzete. De mit sem ér az igyekezete, mert a borzalmas tettek elkövetője nyilvánvalóvá teszi szándékait, s azok rémséges véget jósolnak neki. S az sem csökkenti rettegését, hogy az előtte álló, s őt érzelmek nélkül szemlélő alak „engedélyt” ad arra, hogy élete utolsó perceiben a Hold Úrnőjét keresse könyörgésével. És Nizase így tesz. A Szánalom és a Tűz Asszonyához fohászkodik összekulcsolt kezekkel, akár, ha magában keresné a megváltást, a menedéket és a reményt, amelyet Tsvig nyújthat neki. És a lány – úgy hiszi – csodát láthat, amikor az őt méregető, éjszín alak egy idő múlva megszólal, azonban már nem halálról beszél és szavai nem bizonyosan bekövetkező pusztulásról, hanem „alkuról” szólnak. Ajánlatára – amely láthatóan a kedvére van - a lány először végtelen megkönnyebbüléssel igennel felelne, csak hogy túlélését biztosítsa, de ahogy újabb és újabb részleteire derül fény az egyezségnek, úgy rettentik el őt a beleegyezéstől saját elvei, s az általa tisztelt szabályok.

Mert ha megteszi, amit a Névtelen kér, ha fedezi őt a hatóságok előtt, cinkosává válik, s a hazugság bűnét is magára veszi. De ha nem teszi meg – és tudja, ebben nem hazudik az ismeretlen -, ő maga lesz az mások szemében, aki ölt, nem is egyszer.

És ha gondja nem lenne elég nagy, ha döntése mindezek ellenére könnyű lenne, az előtte fekvő, s a halál dermedtségében torznak és szánni valóan gyengének tűnő Mr. és Mrs. Taggin - s akikről képtelen levenni a tekintetét - biztosan kellő érvként hatnának az egyik, jelenleg általa éppen, hogy a rosszabbnak gondolt lehetőség választásához. Hát csak bámulja őket, egymásba kulcsolt ujjakkal, és a szánalom és a félelem könnyeket csal a szemébe. Talán ezért lehet, hogy végül lehunyt szemmel bólint néhány aprót, megadóan és elkeseredetten, megadva ezzel az alku kiagyalójának azt, amit szeretne, s közben gyűlöli magát, hogy nincs mersze nemet mondani, s vállalni a közösséget a ház urának és úrnőjének sorsával. S csak aztán szólal meg, szinte alig hallhatóan, hogy antracitszürke szemei a saját, remegő kezeit bámulják, csak mert a pusztulás közelsége – legyen az a másé, vagy a sajátja – elveszi a bátorságát, s képtelen szembenézni azzal, ki döntésével most úr életen és halálon.

S Nizzi ahhoz sem elég merész, hogy ellentmondjon először, hogy tiltakozzon, hogy dehogy gondolja ő a másikat ostobának. Inkább hiszi elővigyázatosnak, olyannak, amilyennek neki kellett volna lennie egy idegen láttán. De aztán mégis erőt gyűjt, szavakat keresgél hirtelen kiürült agyában, s összefont ujjait is kibontja, csak hogy a kék, sokgombos kabát aprócska zsebébe nyúljon és néhány rézgarast mutasson felfordított tenyerében a férfi felé.

- Nincs más nálam – suttogja. – Csak ennyi… Kérem, higgye el! Az iratokat hoztam csak magammal.

Annyira logikus az ötlet, ami csak úgy váratlanul beugrott, hogy nem is értem, hogy nem jutott előbb eszembe. Ám végül nem bántam, mert a nővér legalább eléggé megrémült ahhoz, hogy ne okozzon problémát és az életben maradásának meglebegtetése az orra előtt kezes báránnyá tehette.
Nem mintha az eddigi viselkedése után azt vártam volna tőle, hogy hirtelen fogakat és karmokat növeszt, majd megpróbál legyűrni. Ó nem, biztos voltam benne, hogy nem fog próbálkozni semmivel, nem szokta az erőszakos halált, nem ilyen környezetben nőtt fel. És ez sokkoló lehet, ahogy valószínűleg az is, ahogy engem most lát.
Igen lát…… és ha van egy csepp sütnivalója, akkor azt is tudja, hogy ez sem jó dolog, hiszen most ő az egyetlen élő ember, aki tudja, hogy ki a gyilkos, ami …. valljuk be, nem egy életbiztosítás.
Szóval hálás lehet, hogy egyáltalán felajánlom neki azt, amibe igazán szó nélkül is belekeverhetném, mert ha itt hagyom, akkor mindenképp ő lesz a gyanúsított, hiszen mást egyáltalán nem láttak feljönni és ezt mindjárt három ember is tudja tanúsítani: a portás és a két őr.
Nagylelkűségem ellenére, pár pillanatig látom a habozást, - bár talán csak a rémület sokkja tartja a karmaiban még, - a szemében, de csak addig, míg a tekintete a halálba merevedett párra nem téved.
- Jó döntés. – mormoltam kissé bosszúsan, mert nem szeretem a könnyeket, kellemetlenül érzem magam tőlük.
Azonban a folytatás már nem ennyire egyértelmű, mert igaz, hogy az utasításomra azonnal a zsebébe nyúl és felém nyújtja a pár rézérmét, de nekem nem ez kell.
- Gondolod, hogy ezért kértem? – mosolyodom el gunyorosan. – Sejthetnéd, hogy nem ennyivel fizetnek meg ezért. – intettem a halottak felé. – Egyébként meg nem hiszek neked. Majd segítek.
Azzal a falhoz taszítom, nem erősen csak, annyira, hogy ne tudjon elmozdulni és szakavatott kezekkel végigkutatom. Nincs ebben semmi perverz, nem tapogatom sehol tovább, mint ami a kutatáshoz kell, de persze meg is lesz az eredménye.
A zsebkendő, amit a ruha ujjában találok nem érdekel, azt csak ledobom a földre, de, ahogy a nyakán és a mellkasán végigsimítva érzem, hogy van a ruha alatt valami.
Kipattintom a magas nyakon a gombot és előhúzom a láncon lévő medált.
- És ez? Ez semmi?
Ismerős volt a szimbólum, de egyelőre nem jutott eszembe honnan, azonban a célnak megfelelt.
Egy gyors mozdulattal leszakítottam róla, majd elléptem a közeléből.
- És most adunk a lidérceknek egy kis bizonyítékot, ha esetleg mégis úgy döntenél feldobsz.
Elindultam Mr. és Mrs. Taggin felé.

Nem, a döntés nem lehet jó, semmiképpen sem lehetett, hiába a gyilkos megjegyzése. S hiába Nizase igyekezete is, hogy ne haragítsa magára az alkut ajánlót. Mert bár haragot nem lát a másik szemében, amikor megszólal, a lány mégis azt érzi, engedelmessége csak gúnyt és gyanakvást szült az éjszín öltözetet viselőben.

- Gondolod, hogy ezért kértem? Sejthetnéd, hogy nem ennyivel fizetnek meg ezért…

Nem, ilyenre nem is gondolt. Eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy megvásárolja az életét. Mert persze, tudja jól, hogy vannak, akik megfizetnek bérgyilkosokat, de Nizz számára elképzelhetetlen, hogy akár a saját sorsa, akár Mr. vagy Mrs. Taggin élete bárki számára is pénzzel mérhető „áru” lehetett volna. S az sem jut az eszébe, hogy bárki hazugnak tarthatja őt. De most ez is megtörténik és a büntetés, amelyet a rémes tettek elkövetője kiszab rá, gyors és ha nem rettegne úgy a lány, biztos szörnyen megalázó is lenne számára.

Mert a hirtelen lökés, amely miatt a Rend riadt küldötte kiejti a tenyeréből az érméket és a falnak tántorodik, csak a nem várt és nem kívánt „segítség” első része. S hiába kapna a lehulló rézpénzek után, már nem nyúlhat értük, mert a kezek, amelyek megtaszították a vállát, most mozdulatlanságra kárhoztatják, visszatartják. S Nizase azt hiszi, válasza és ügyetlensége, és talán a miattuk ébredő gyanakvás végül mégis a vesztét okozza, s a férfi mégsem kegyelmez meg neki, hiába ígérte meg. Hát – nem akarván szembenézni a végzetével – szorosra zárja a szemeit, visszafojtja a lélegzetét, s védekezve emeli fel a karjait, de a fájdalom helyett tapogató tenyereket érez, amelyek a lábaitól kezdve kutatják át a testét, ujjakat, amelyek beférkőznek a ruhája ráncaiba is…

Csak akkor jön rá, hogy tényleg „hazugságon” kapták, szándéktalan, de egyértelmű hazugságon, amikor a nyakán simítanak végig ezek az ujjak, hogy aztán a kabát gombjait oldják meg, s ő meghallja – még mindig csukott szemekkel – a szemrehányásnak hangzó mondatokat.

- És ez? Ez semmi?

Aztán a rántás gyors, a lánc elpattanó szemei felsértik a bőrét, s ő végre rá mer nézni a „halálhozóra”, kapna az emlék után, amelyet veszni lát, de a tekintet, amellyel találkozik a pillantása, félbetöri a mozdulatot, de a tiltakozást nem fojthatja belé. Még akkor sem, ha nem érti, csak érzi a fenyegetést.

- Kérem, azt ne vegye el! Az emlék! Az egyetlen!

Hogy őszinte legyek a lány megadása, majdnem, de csak majdnem elbizonytalanít. Sok mindent láttam már mióta ezt a szakmát űzöm és már űzöm egy ideje, higyjék el. Volt aki, sírt és könyörgött, volt aki dühöngött, volt, aki nekem támadt, próbálja szabadulni, de olyan belenyugvó megadást, amit most Nizase részéről tapasztaltam, szinte megdöbbentő volt. Egyetlen ösztönös mozdulatot tett csak, amikor kicsit hátrébb löktem, hogy minden menekülési kísérletét kizárjam, de az sem volt komoly ellenállás. Úgy gondoltam magamra, hogy szenvtelenül, profin végzem a munkámat, se most mégis sajnálatot éreztem a nővér iránt, hiszen nekem vele nem is volt bajom. Nem élveztem, hogy a rettegés szinte elborított, ami belőle áradt.
- Nem foglak megölni. – morogtam a füle mellet, hogy elejét vegyem a pániknak, mert ha minden remény elhagyja, akkor minden mindegy alapon, akár áteshet a ló másik oldalára.
Nem először kutattam át nőt és nem élvezetből tettem most sem, de általában az emberek, még a halál küszöbén is van, amit titkolni próbálnak, mert szégyenlik, vagy épp erős érzelmek fűzik hozzájuk. Valamiért úgy gondolják, hogy ezek nem számítanak, hogy azért akarom, hogy kirakjanak mindent, mert pénz akarok.
De én sosem raboltam ki az áldozataimat! A munkáért a megrendelő fizet.
Most másra van szükségem és a lánc, amit találtam, nagyon is megfelelt a célnak, láthatóan és hallhatóan ragaszkodott hozzá.
Egy elnéző mosollyal távolodtam el tőle, figyelmen kívül hagyva a kérlelő, könyörgő mozdulatot.
Gyors mozdulattal a lassan merevedő férfihez lépek, aki valamikor Mr. Taggin volt és a derekamról előhúzott tőrrel egy kis vágást ejtek a csuklóján. A vér még nem dermedt meg, de már lomhán folyik. A medált megmártom ebben a vörös folyadékban.
- Ígérem Nizase Nae, hűen meg fogom őrízni és ha kiérdemelted a bizalmat, visszakapod, de most ez lesz a másik biztosíték, hogy nem adsz fel. A lidércek hamar kiszagolják, hogy a TE nyakláncodon Mr. Taggin vére van, és mit gondolnak majd, hogy szegény haláltusájában a TE nyakadról szakította le. Szóval úgy vélem nagyon nyomós érdeked, hogy segíts itt nekem. – néztem rá a láncot lóbálva felé. – Akkor számíthatok rád? ha igen, akkor elmondom, hogy rendezzük el ezt a …… kellemetlen helyzetet, hogy most tisztán kerülj ki belőle……. – néztem rá kérdőn, hiszen volt döntési lehetősége.

Megbabonázva nézi a láncot és a rajta lógó medált. S először talán nem érti, mit akar tenni vele a férfi, csak a veszteségét érzi és próbál uralkodni elkeseredésén, amely sokkal jobban kínozza most, mint a rettegés, amelyet önmaga miatt érez. És persze a kés is meglepi, hiszen a helyzete oly elkeserítő és ingatag, hogy képtelen hinni a borzalmas bűntettek elkövetőjének. Hát talán úgy hiszi, hogy hiába az ígéret, hogy nem veszi életét a bérgyilkos, mert mindez csak arra volt jó, hogy megrabolhassa, így azt várja, mikor indul felé a félelmetes alak. De aztán látja, hogy a halott ellen fordítja tőrét az ismeretlen, látja a halott húsba metsző fémet, s aztán azt is, hogy örökségének milyen sorsot szánt az őt fenyegető, és az undortól összeugrik a gyomra és a keserűség helyett harag ébred benne Mr. Taggin, és a saját anyja meggyalázott emléke miatt. S ha a sikoly meglepte a bérgyilkost, hát ugyanúgy meglepheti most Nizase azzal, hogy nem teszi újra ugyanezt.

- Maga hitvány gazember! Nem volt már elég a borzalom, amit velük tett? – nem mer kiabálni, de hangja elfojtott indulatokkal teli, s le sem veszi a tekintetét a félelmetes figuráról. Talán azt képzeli, ha ő így tesz, hát a másik majd nem veszi észre igyekezetét, hogy közelebb jusson hozzá. Próbál okot és indokot találni, amellyel meggyőzhetné a gyilkost arról, hogy magával vigye féltett kincsét miközben felé lépked. – Nem elég magának az alku, amibe belekényszerített? Tudja jól, hogy nem bízom magában és nyilván maga sem teszi meg ugyanezt, hát kár ezzel hitegetnie. Nem vagyok ostoba, és pontosan tudom anélkül is, hogy elvenné tőlem az egyetlen bizonyítékát annak, hogy éltek és léteztek a szüleim, hogy nem tehetnék mást. Csak azt tehetem, hogy alkut kötök magával és azt teszem, amire kér. Hát teljesen felesleges ilyen borzalmas eszközöket használnia a meggyőzésemhez, mert a vér, amellyel bizonyítani akar valamit, talán pont az ellenkezőjét igazolja majd. Lehet, hogy a halál illatát szagolják majd ki a lidércei. Márpedig egy eltávozott, nem tud láncokat tépni és gyűrűket a markába zárni anélkül, hogy ne hagyjon nyomokat. Nem kell ügyeskedni, megígérem enélkül is, hogy megtartom a szavamat, de kérem, adja vissza azt az ékszert – könyörög elkeseredetten, mégis határozottan és elszántan. – Mert ahogy mondja, nyomós okom van rá, hogy így tegyek és meg is teszem – aztán eszébe jut még valami, de nem tudja, hogyan adja a tudtára a házaspár gyilkosának, hogy a választott holmi bajt fog rá hozni. Mert azt talán mégsem szeretné az orrára kötni, hogy az O2 bármikor meglelheti a gyűrűt, ha akarja. S ha a gyűrűt megleli, akkor a bérgyilkost is. S ez az információ lehet olyan értékes, mint az az ékszer, amit most a sűrű vér borít. Nem tudja, hogy adja a másik tudtára, hogy választása veszélyes útra terelheti a játszmát, amelyben most győztesnek hiszi magát. Lassan lépked, hogy tette ne legyen ok a másiknak arra, hogy közeledését fenyegetésnek érezze. De nem akarja hagyni, hogy az ékszer elvesszen. – Nem tudja, mit jelent az az ékszer nekem, ahogyan azt sem… Hogy mire képes… Mi értelme van kockáztatni ilyesmit, ha úgyis megkapja, amit akar?

Áll meg a férfi mellett és kezét nyújtja a láncon lógó aranykarikáért.

- Kérem, adja vissza!

Azt gondoltam a gyerekkorom megpróbáltatásai, a kegyetlen nevelés és kiképzés már immunissá tette az érzelmek befogadására és ami még maradt belőle, ami miatt bizonyos elveket állítottam fel magamban, bizonyos határokat, amit nem léptem át soha, azokat majd az évek lassan kiölik belőlem. Egészen jó úton haladtam, olyan munkákat elve nem vállalva el, ahol számítani lehette például egy gyerek felbukkanására.
De most rá kellett jönnöm, hogy a szívem még sem növesztett maga köré olyan kemény burkot, amit szerettem volna.
Eleve nem volt késztetésem rá, hogy elvegyek egy ártatlan életet, akinek semmi köze nem volt az üzletemhez, csak épp rosszkor volt rossz helyen. Persze jó részt a saját makacsságának köszönhette a kialakult helyzetet, de akkor is csak egy vétlen áldozat, aki úgy állt előttem, mint a kígyó előtt a megbabonázott kisegér.
Ám most ez a kisegér karmokat és fogakat növesztett, ami alaposan meglepett. Egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy a nyaklánc olyan fontos neki, hogy a látottak ellenére megkockáztassa, hogy visszavonom az ajánlatomat és inkább a nekem sokkal biztonságosabb utat válasszam és ne bajlódjak vele.
A szemöldököm összeráncoltam és úgy néztem rá. A szememben halvány elismerés lobbant, de meg kellett tartanom a kemény imázsomat.
- Ezeknek már teljesen mindegy. – intettem a hullák felé. – Hiszen nem éreznek semmit és a körülményekhez képest nagyon finom voltam, elvégre elvághattam volna a nyakát is. – dobtam vissza az első vádaskodást.
Nem mintha bármilyen magyarázattal tartoztam volna neki, de tetszett az új temperamentuma.
Vele szemben nekitámaszkodtam a falnak és teljesen nyugodtan végighallgattam a dühkitörését és az eddig rettegésében magába zárt szavakat. Általában az emberek ilyenkor a legőszintébbek, hiszen nem gondolkoznak logikusan.
De nála még a logika is megmaradt és el kellett ismernem, hogy volt a szavaiban igazság. Nem kell annyira meghúznom a zsinórt, ami a zsarolással hozzám köti, hogy az túlfeszüljön, mert akkor átlökhetem a másik oldalra. Ha nem engedek neki egy kicsit, ami még hálára is kötelezheti, akkor eldobhat mindent magától és nekem az nem válik előnyömre.
Na meg ráadásul még hittem is neki. Már épp eleget tapasztaltam meg az emberek álnokságából, hogy tudjam ő még a közelében sem járt soha. Ritkán látni olyat, aki ennyire tiszta, mint a nővér, legalábbis azokban a körökben, ahol én mozgok.
Elgondolkodva a kezemben himbálózó láncra, a véres medálra néztem, aztán a feldúlt arcra, majd két lépéssel a lány előtt teremtem, olyan kecsesen, mint egy macska.
- Látom, hogy tényleg sokat jelent neked, hogy nagyon vissza akarod kapni. – emeltem az ékszer szemmagasságba egy félmosollyal. - Ezért ……….. – tartottam egy lélegzetvételnyi szünetet, - tessék ……. – ejtettem a markába és rázártam az ujjai a véres tárgyra. – Megegyeztünk! Tartod a szád és mindketten élve és szabadon távozunk. – léptem távolabb tőle.
Ha kicsit megnyugodott, akkor felvázolom előtte a kijutási tervet.

Maga sem hiszi, hogy sikerült, amiért annyi kockázatot vállalt, s hogy a gyűrűt, még ha vértől mocskosan is, de újra a kezében tarthatja. Tudja, hogy hálásnak kellene lennie a gyilkosnak a nagylelkűségéért, s a belátásáért, de most inkább csak megkönnyebbült. S hogy biztos legyen a dolgában, abban a pillanatban, amikor az ifjú a tenyerébe ejtette az ékszert, Nizzi már fonta is köré a hosszú és kecses ujjait, s a férfi kezének érintésére csak még szorosabban markolta a kincsét addig, míg Taggin-ék gyilkosa nem lépett tőle távolabb, s úgy tűnt, eldöntötte, hogy nem okoz neki bajt és azt is, hogy tovább már nem húzzák az időt.

Hát Nizase a zsebkendőért hajol le, amely érdektelennek tűnt az őt átkutató férfi számára, amikor meglelte a ruhaujjában, s nem sokkal ezelőtt a finom szövet a földön végezte néhány pénzérme mellett, így azokat is összegyűjti, mielőtt felegyenesedne, hogy aztán immár nyugodtabban forduljon a fekete kabátos felé.

- Reméltem, hogy meggyőzhetem – sóhajt fel végül. – De ugye megérti, hogy ez nem menti fel… - vet egy gyors pillantást a testek felé. – A gyilkosságok bűne alól – csomagolja be a kendőbe az ékszert és rejti el a zsebébe gyorsan. – Ám megígértem, hogy nem okozom a vesztét, és az ígéretemet nem szegem meg. De kérem, engedje, hogy úgy tegyem, ahogy talán a legjobb lehet. Tudom, hogy azt kérte, adjak olyan leírást, amely alapján nem ismerik fel, de attól tartok, ha hazugságon kapnak, azzal csak ártok majd mindenkinek. Talán nem lesz hihető az, amit mondani fogok a városőrök számára… Sajnálom… - Nizzi zavara nyilvánvaló, amikor erről kell beszélnie. - Még sosem voltam ilyen helyzetben… Lehet, hogy csak ostobaság az egész és csak én gondolom túl a dolgokat. Rossz szokás – rázza meg a fejét. – De félek, ha „részleteket” találok ki arról, akit láttam, vagy látni véltem, talán túlzásokba esek majd, vagy éppen az ellenkezője történik és nem tudok megfelelően kidolgozott személyt kitalálni, aki semmilyen módon nem köthető önhöz. Nem tudom, de talán, ha csak egy árnyról lenne szó – és a hálószoba ablaka felé pillant. – Aki éppen eltűnik odakint… Ha nem kellene róla semmilyen pontos és felismerhető dologról beszélnem… Vagy talán még jobb lenne, ha csak egy félig nyitott ajtóról esne szó, ami ezt a szörnyűséget rejtette, és ahol senki más sem volt… Nem lenne jobb, ha semmit sem mondanék önről? Ha semmit sem mondhatnék? És tudom, hogy azért teszi ezt, mert el kell innen mennie. Hogy fontos, hogy ne találják itt. De nem hiszem, hogy a lifttel kellene ezt megtennie és arra kellene indulnia. Akkor a próbálkozás, hogy eltereljük magáról a figyelmet, teljesen feleslegessé válna. Megértettem, hogy önnek idő kell, hogy kijusson innen, ha egyáltalán ez lehetséges – néz kérdőn a férfire. – És ha így teszünk, ha időt nyerünk önnek, akkor erre is indok kell, hogy miért nem rohantam le azonnal… Tényleg létezhet egy ilyen terv?

A viselkedése után nem csodálkoztam rajta, hogy úgy szorított magához a visszakapott ékszert a lány, hogy még az ujjpercei is elfehéredtek. Ezt látva tudtam, hogy jól döntöttem, ha elvettem volna tőle, akkor valami őrültséget csinált volna, most viszont ezért a kis gesztusért is hálás. Éreztem, ahogy a feszültség alábbhagyott benne, mintha már az sem érdekelte volna, hogy épp lét holttest felett alkudozunk.
Eddig úgy tartotta velem a szemkontaktust, mintha attól félt volna, ha elveszi rólam a tekintetét, rögtön nekiugrom, de most lehajolt és felvette a zsebkendőjét és abba csomagolta a láncon lévő gyűrűt és a pár garast, ami nem rég a földre hullott.
Első szavait meghallva halkan felnevettem és nem álltam meg, hogy közbe ne szúrjam.
- Ez elég különösen hangzott Nizase, elfelejtette már, hogy én egy bérgyilkos vagyok? Gondolja, hogy vágyom bármilyen felmentésre? – tényleg naiv volt, vagy csak magából indult ki ……
A többi mondanivalója azonban magára vonta a teljes figyelmemet, mert egyrészt arra alapozott, hogy feltétel nélkül megbízom abban, hogy betartja az ígéretét – bár ezt már előbb elfogadtam magamban, - másrészt pedig rávilágított arra a helyzetre, hogy nem hagyatkozhatok rá a hazugságok terén.
Hát igen, ezt tényleg számba kellett volna vennem, hiszen pont ezért hittem neki, mert azonnal rájöttem volna, ha át akar vágni. Hmm…… Ez probléma lehetett volna, ha erre alapozom a tervem, de az csak kisebb módosítást ígényelt.
Neki biztos nem fog annyira tetszeni, nekem meg veszélyes volt, de ha csak nem akartam volna meggondolni magam, akkor ez van. Az én menekülési lehetőségem így sem, úgy sem változott, a liftet már nem volt opció, akkor meg feleslegesen minek öljem meg.
Végighallgattam mert a rémülete ellenére logikusan gondolkodott és – bár volt rá nyomos oka, - azért mondta, hogy én is megmenekülhessek és ne loholjanak lidérckopók a nyomomban.
- Igen, létezik a terv. – bólintottam magabiztosan. - Nem kell hazudnod majd a kinézetemről mert a terv szerint nem fogd látni a tettest. - fogva tartottam a tekintetét, hogy jól figyeljen. – Beléptél ide, de nem rögtön, mert vártad, hogy valaki kinyissa neked a bejárati ajtót. Szólongattad a háziakat, de mikor nem reagáltak, bejöttél, tehát már itt is eltelt kis idő. Aztán megláttad a nyitott hálószoba ajtót, idejöttél, aztán valaki hátulról fojtogatni kezdett – sajnos ezt a valóságban sem kerülhetjük el, hogy nyoma legyen, ennek következtében elájultál és mikor magadhoz tértél elkezdtél segítségért sikoltozni Ezt meg tudod csinálni feltételezem. Én pedig arra távozom. – intettem az ablak felé.

Hallgatja a tervet és megkönnyebbül, amikor ráébred arra, hogy nem kell kitalálnia egy ismeretlent, akit megvádol majd a gyilkosságokkal. Hiszen ezzel fel sem tudja mérni, kit sodorhat veszélybe. S ha nem is halálos veszélybe, olyanba, amilyenben most ő érzi magát, de annak mindenképpen kiteszi azokat, kik hevenyészett leírásának megfelelnének, hogy gyanúba keverje őket a hatóságok előtt, börtönre, vagy még rosszabbra ítélve ezeket az ártatlanokat. Az, hogy ezt nem kell megtennie, megnyugtató, ahogy az is, hogy a terv első része szinte teljesen megegyezne azzal, amit valóban megtett volna. Hiszen valószínűleg és hozzávetőlegesen így történt volna minden. Mert ha állnia kellett volna a csukott ajtó előtt, ahogyan azt első pillanatban feltételezte, egy idő után nyilván bátorságot gyűjtött és bekopogtatott volna. S ha a kopogtatásra nem kapott volna választ, akkor talán tényleg benyitott volna a díszes ajtón, ám abban, hogy a hálószobába is belépett volna, némileg kételkedik, de ez most a kisebb gondja.

- Fojtogatni? Engem? Az Anya kegyelmére – nyögi a lány elkeseredetten, amikor az idegen kifejti a tervét, s már folytatná, kérdezné, hogy biztosan szükséges-e, hogy nincs-e más megoldás erre. De a férfi – akár, ha olvasna a gondolataiban – az elkerülhetetlent emlegeti, s így a lány néhány pillanatig hiábavalónak érzi ellenvetését. Pedig biztosan tudja, hogy azt kellene tennie. Ellentmondani és tiltakoznia amiatt, hogy kiszolgáltassa magát valakinek, ki embereket öl… Nem önvédelemből… Megbízásból… Mert ha ezt megteszi, azt, ami a TERV-ben szerepel, nem lesz befolyása a történésekre többé. Ha engedi, hogy az idegen ujjai a nyakára fonódjanak és engedje, hogy addig szorítsák, míg el nem veszti az eszméletét, de addig mindenképpen, míg vöröslő nyomokat nem hagynak rajta az erős kezek, akkor már csak magát vádolhatná azért, ha a dolgok rosszra fordulnának…

Az újabb és újabb gondolatok pedig egyre csak növelik ellenérzését, olyannyira, hogy aztán már képtelen hallgatni.

- Ne, kérem! Találjon ki valami mást! Ez kicsit sem jó terv – próbálja lebeszélni a fekete ruhába öltözött alakot, aki úgy bámul rá, mintha egy szigorú tanár lenne, ki éppen most vizsgáztatja kissé ügyetlen és figyelmetlen tanítványát. De Nizz tudja, hogy ez alkalommal egy rossz jegynél sokkal súlyosabb dolog forog kockán. – Azt tudom, hogy képes embereket ölni… Ezt már bizonyította... De nem megtenni is képes? Mert én az életemet adom az ön kezébe, ha ebbe beleegyezem. Hogyan harcolhatnék maga ellen egy ilyen helyzetben? Hogyan védhetném meg magam? Hagyatkozzam az ígéretére, hogy nem tesz semmit ellenem?

A komor nézésemet elég nehéz volt fenntartani, amikor legszívesebben megforgattam volna a szemem a tiltakozására, bár természetesen számítottam rá, hogy nem nyeri el a tervem elsőre a tetszését, hiszen ki szeretné, ha fojtogatnák…..
Na, de mégis csak pont azt ajánlottam fel neki, hogy miként mentheti meg az életét, és még azon túl a jó hírét is, hogy még csak a gyanú árnyéka sem essen rá. És tessék egy kis fojtogatás miatt aggódik!
Na, de mit tesz ilyenkor egy kedves és türelmes bérgyilkos? Természetesen felfortyan!
- Ez egy igenis jó terv! A legeslegjobb, amit ilyen váratlan helyzetben csak ki lehet rántani a mellényzsebből. De, ha gondolod, akkor ki is üthetlek, bár azt nem tudom garantálni, hogy utána, nem zagyválódik össze az agyad, mert, ahogy olyan jól felhívtad rá a figyelmet, én egy olyan fickó vagyok, aki embereket öl és talán elvetem a sulykot…….. – néztem rá gúnyosan. – Tudom, hogy mikor ájul el valaki egy fojtogatástól, így nem leszel „veszélyben”. Egyébként, ha meg akartalak volna ölni, már halott lennél és ezt te is tudod jól. Nem lenne semmi esélyed ellenem „nővér”! – nyomtam meg az utolsó szót, felhívva a figyelmét rá, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. – Szóval a válaszom igen, meg kell bíznod a szavamban.
Hangsúlyosan az ajtó felé néztem, majd felé léptem.
- Bele kell kezdenünk, mert kifutunk az időből.
Ha jól emlékeztem, akkor perceken belül ide kell érkeznie a menetrendszerinti járatnak és nem késhetem le, különben lőttek a tervnek.

Düh és türelmetlenség. Ezt látni egy arcon, akinek gazdája halálos veszélyt jelent az emberekre, nem túl biztató és legfőképpen nem megnyugtató. És Nizase most éppen ezt látja a sötét tekintetű idegen arcán. S nem megnyugtató a folytatás sem, a gúnyos, mégis félelmetes javaslat, amelyet a tiltakozására ad elő a bérgyilkos, és amely felkavarja a gyomrát.

- De, ha gondolod, akkor ki is üthetlek…

Nem, az sem lenne jó, ezt érzi a lány is, s egyre jobban érlelődik benne a gondolat, hogy ez az egyezség semmiképpen sem lehet megfelelő a számára. Nem, nem akarja elárulni a másikat, de az, hogy ilyen bizalmat tanúsítson valaki iránt, aki ki tudja mennyi, de legalább 2 ember halálát okozta, s aki most azt kéri, hogy saját épségét is bízza rá, meghaladja a lány képességeit. S az sem segít rajta, hogy a fekete ruhás alak türelmetlensége oly szűkre szabja az idejét, hogy nincs ideje arra, hogy valami más lehetőséget gondoljon ki az alku rémséges része helyett, s hogy meggyőzhesse erről az idegent. Éppen ezért a lány végső kétségbeesésében egy vakmerő lépésre ragadtatja magát. S hogy elterelje a másik figyelmét, beszélni kezd, még maga sem tudja, mit fog mondani. Csak azt akarja, hogy a másik inkább a szavaira figyeljen és ne a tetteire, és azt is tudja, időt kell nyernie. S némi előnyt is. Hát a mappa felé indul, amit a földre ejtett, és lázasan járnak a gondolatai, hogy mit is tehetne magáért.

- Kérem, csak az iratok... Ne legyenek szanaszét ezen a szörnyű helyen. És az ajánlatára térve... Sajnálom, de ez sem hangzik jobban és ez nem az ön hibája és higgye el, mert megkímélte az életemet, sosem árulnám el senkinek – már hajol is le az iratokkal teli tartóért. – Kérem, ezt higgye el nekem és menjen, meneküljön. Sajnálom…

Többet már nem akar mondani, mert úgy érzi, ennél távolabbra már nem juthat a falat támasztó alaktól, s már iramodik is kifelé a nyitott ajtón, ki a borzalmas szobából, a szagtól, a vértől, a haláltól és a veszélyes idegentől. S ha szerencséje van, elérheti az ajtót, a liftet, vagy a lépcsőt, és akkor a másik már nem fogja üldözni, s neki odalent már csak az iszonyatról kell beszélnie.

Ha elér addig...

Nem értettem, hogy még miért habozik mindig. Az emberek általában térden állva, sírva könyörögtek, hogy hagyjam őket életben és bármit vállaltak volna, csak, hogy ezt megtegyem, de ez a kékbe öltözött, törékeny nővér, a vörös hajával és néha már-már gyermeki naivitásával folyton aggályoskodott valamin. Hol a gyilkosságok miatt, hol az ékszere miatt, hol azon, hogy mégis megölhetem, hogy nem tud hazudni, blablabla és így tovább. Egyszerűen nem bírta felfogni, hogy én az életét akartam megmenteni és mintha csak szándékosan azt akarná elérni, hogy meggondoljam ez irányba magam.
Ha ez volt a terve, igen csak jó úton haladt, mert most már tényleg kezdtem elveszíteni a türelmemet, az idő nem nekünk dolgozott. Azon kívül, hogy nekem egy igen veszélyes mutatvány kellett pontosan időzíteni a Fellegjárat kocsijába kapaszkodva és feltűnés mentesen leereszkedve, most már bármikor beállíthatott valaki, hiszen az első terveim szerint már nem is kéne a közelben lennem, de emiatt a makacs ember miatt, most mindent át kellett alakítanom és még nem is tetszik neki a megoldás, sőt még azok miatt az ostoba iratok miatt is képes aggodalmaskodni.
És csak beszély és beszél, nem fogja fel, hogy, ha nem teszi amit mondok ő lesz az első számú gyanúsított és az idő meg telik ……..
Na, ennyi volt, nekem ebből elegem van!
- Ha ezt akarod, akkor én ………. – „megyek” akartam mondani, de elharaptam az utolsó szót a meglepetésemben, amit a váratlan menekülése okozott.
Azonban én egy tapasztalt gyilkos és ráadásul alakváltó voltam, akinek a reflexei sokkal jobban működtek, mint amit neki a pánik adott. Az igaz, hogy a tette meglepett, de ez csak egy pillanatnyi előnyt adott neki és a következő pillanatban már a tenyerem a hátának csapódott, a lendületét sokkal jobban megtoldva, mint amit saját magából kipréselhetett volna, így ha minden a számításaim szerint alakult, olyan erővel zuhant előre, hogy a feje keményen találkozhatott a strapabíró faajtóval.
- Ostoba, aki az oroszlán bajuszát rángatja! De azt hiszem a probléma megoldva! – mondtam halkan és álltam meg mellette, lefékezve magam.
Nem ütöttem olyan nagyot, hogy súlyosan megsérüljön, de biztos, hogy látványos zúzódásra számíthat.
Nem számított, hogy eszméleténél tudott-e maradni, vagy elájult, a célt elértem, hihető lesz a sztorija.......

Értelmetlen, amit művel és ha több ideje marad volna, no meg ha nem érezné magát ennyire kutyaszorítóban, talán megfelelően át is tudta volna gondolni, hogy mit is fog tenni. De mert az istenek ez alkalommal sem időt, sem logikus gondolkodást nem adtak neki és a gyilkos tekintetű türelmetlensége is kényszerítette, no meg saját meglátása szerint csak rossz és rosszabb között dönthetett, hát próbált kibújni a választás abszurditása alól. Mert ugyan ki mondana olyat valakinek, aki az imént fojtott meg két embert és ez a tette láthatóan cseppet sem viselte meg, vagyis ki mondana egy ilyen szörnyetegnek olyat, hogy csak fojtogassa nyugodtan a beleegyezésével. Vagy üsse csak le, mert a fekete kabátos szerint ez is egy lehetőség volt.

Nem, Nizase minden igyekezete ellenére sem volt képes arra, hogy az éjsötét tekintetűnek beleegyezését adja egy ilyesfajta „megoldáshoz”. És mert hiába bizonygatta neki, hogy sosem árulná el, csak azt látta a másik szemében, hogy ő már döntött. Ám a lány nem akarta megvárni, hogy kiderüljön, vajon melyik „módszert” választotta magyarázatuk hitelessé tételéhez.

Hát ezért futott kétségbeesetten, miután azt gondolta, képes volt eloszlatni a másik gyanakvását. Ezért rohant az ajtó felé és ezért nem gondolkozott azon, hogy tulajdonképpen ő maga kínálta fel a megoldást a betolakodónak.

Mert a lökéssel pont azt a cél érte el a halálhozó, amit akart, s ehhez a lány a tettével adta a „beleegyezést”. Hiszen utóbb nyilván Nizz is belátná, hogy a bérgyilkos semmiképpen sem engedhette „csak úgy” el. Éppen ezért azt sem tagadná, hogy a fizetség az ostobaságáért gyors volt és utóbb fájdalmas is. Mert váratlanul érte a dolog, és mire elengedte volna a kezében szorongatott mappát, már esélye sem volt, hogy elkerülje az ütközést és a következményét, a néhány percnyi eszméletlenséget.

Meg persze a méretes púpot sem, amelyet akkor érez, amikor maga sem tudja, hogy mennyi idő múlva feltápászkodni próbál a földről, ahol magához tér. A fájdalom téríti magához, és önkéntelen mozdulata – amellyel a homlokát tapogatja - „rávilágít” ennek az okára is. Azonban beletelik még néhány pillanat, mire képes lesz felállni. Addig az ajtó előtt, a padlón ülve próbálja megtalálni az idegent, kinek a szédülést és a lassan színesedő foltot köszönheti. A függöny lebbenése árulja csak el, hogy mi történhetett. Nizzi pedig joggal gondolhatja, hogy a bűnös már elmenekült, elszökött, ahogyan tervezte is. Próbál az ajtónak támaszkodva feltápászkodni, s már nyitná is ki, menekülne, de hiába nyomja le a díszes kilincset, nem lesz szabad az út, s nem hagyhatja el végre ezt a szörnyű helyet. Próbálja rángatni az ajtót, hátha csak megszorult, de mert így sem jár sikerrel, hát kiabálni és dörömbölni kezd, de ez sem segít abban, hogy kijuthasson. Aztán meglátja a furcsa, rikító színű gombot az ajtó mellett és kétségbeesésében gondolkodás nélkül megnyomja, de semmi sem történik azon kívül, hogy hallja ugyanazt a hangot, amit ideérkezésekor is hallott odalent.

Vagyis egy ideig semmi sem történik.

Aztán halk zajokat hall odakintről, és aztán kopogtatnak az ajtón.

- Mrs. Taggin, a lány nem jött le a felvonóval! Valami baj van?

S Nizase megkönnyebbüléssel vegyes aggodalommal nyomja le újra a kilincset…

Köszönöm, hogy elengedtél és hogy kedves bérgyilkos voltál