Csak egy tea, nincs itt semmi látnivaló!

A meghívó a szokott helyre érkezett, s mivel legtöbbször Nizase volt az, akinek útba esett a Rézmérleg Patika, de mert nem érkezett túl sok levél számukra, így a patikus asszisztense készségesen vállalta a postás szerepét. Már kérnie sem kellett az általában fehér, jellegtelen borítékot, hanem ahogy meglátták, már nyújtották is felé. Hasonló gyorsasággal vették át az övét is, így a lánynak kétsége sem volt, hogy senkinek sem szúr szemet nem teljesen „tisztességes” megállapodásuk.

Ezért nem is lepődött meg, amikor benyitott, s a fiatal férfi már mozdult is, hogy küldeményét elővegye a pult alól. Az azonban meglepte, hogy a boríték vastagabb volt, mint a szokásos. Ezért nem is bontotta ki, csak otthon.

Hát Miss Evenstar végül megszervezte a találkozót. Elég időt adott neki, hogy válaszoljon, ha meggondolná magát és arra is, hogy - ahogy jelezte is neki – utána nézzen új „üzletfelüknek”. De persze azt is jelezte a Konyha tulajdonosa, hogy ha kérdezősködne, hát csak azt hallaná, amit „ismeretlen ismerősük” szeretné, ha tudnának róla, nem pedig azt, ami az igazság. Így hát Nizzi sem fektet túl sok energiát a keresésbe, inkább csak azért teszi, ne tűnjön tudatlannak teljesen. S amit hall, csak a tündért igazolják, hiszen, ha nem ő az, aki ajánlja a bandavezért, hát soha eszébe nem jutna megkeresni őt.

Éppen ezért óvatosabb ő is. Nem, nem attól fél, hogy baja esne, hisz semmit sem tett, vagy mondott, amivel kivívta volna a férfi haragját. Inkább attól tart, mások lesznek azok, akik esetleg megzavarhatják megbeszélésüket.

Talán emiatt látogatja meg egy nappal korábban a helyet, a Kiugrott Fogaskereket. Talán, ha mindez az O2 előtt történik, ha a meghívás magánjellegű lenne, nem tenné. S most sem úgy teszi, ahogyan két „beszélgetőpartnere” tenné valószínűleg. Mert a lány még csak „tanulja”, hogyan ne tűnjön ki és hogyan legyen alapos. Ezért is megy oda és néz szét. Látja az asztalokat, a helyet, s azt is, hogy túl feltűnő és túl nyilvános ahhoz, hogy ne essen bajuk.

Nem is megy oda túl korán. Ő megszokta a pontosságot, s a szoros időbeosztást, hát időben érkezik, csak néhány perccel korábban, mint kellene. A közeli óratorony órája jelez éppen, tízet kondul a harang, amikor megáll az asztalnál, hiszen már messziről felismeri Callie-t. Ruhája is a szokásos, hiszen nincs olyan sok, s az acélkék szoknya és kabát, a hófehér, magasan záródó blúz csak kiemeli hajának vörösét, s szemének szürkeségét.

- Üdvözlöm – köszön, s szándékosan nem említi a hölgy nevét, kit ismer már. – És … Önt is -  fordul a férfi felé aztán, afelé,  akit sosem látott.

S ha hellyel kínálják, akkor helyet foglal, bár ha lehet, nem ül az ismeretlen mellé, s az is lehet, hogy ha úgy mutatnak számára ülőhelyet, hát egyikük mellé sem. S miközben elhelyezkedik, kabátját levéve, megnézi magának legújabb ismerősét. De amit lát, még nem tudja hova tenni. Hiszen pontosan tudja, hogy a használt, sőt kopott holmi egy álca része, s ezt gondolja a kesztyűkről is.

Tudja, itt most nem az ő szabályai a mérvadóak, hát vár. Várja, hogyan mutatja be őket egymásnak Calliope Evenstar.

Nem bánja a távolságot, mit a férfi tartani kíván, inkább örül annak, hogy tisztes mértéket tarthatnak bimbózó együttműködésük során is. Nizzi jó jelnek veszi, hát fenntartásai fogyatkoznak a találkozóval kapcsolatban. S ha kap a kannába töltött teából ő is, úgy a csészébe cukrot tesz, s cseppnyi tejszínt.

- Mr. Crowle – biccent aztán a lány a név hallatán, s már érti a „Varjúlábat” is. Ahogy érti azt is Calliope Evenstar miért nem rá bízza azt, hogy ismerkedésüket ő maga kezdje. S talán jobb is így, mert amikor a férfi beszélni kezd, a kíváncsisága rögtön életre kell, s feszült figyelemmel hallgatja a „bemutatkozást”.

Persze, tudott már korábban is a „Szürke Negyedről”, de eszébe sem jutott megkérdezni, miben kevésbé sötét, mint „komorabb” társa. Így most meglepi, amit hall. Az igazságszolgáltatás megfelelősége persze kételyeket ébreszt benne, hiszen az is csak úgy működhet, ha valaki „törvényeket”, szabályokat alkot. Gondja csak azzal van, vajon ezen szabályok kinek az érdekeit védik. Így ez talán nem is keltené fel a figyelmét, de a többi hír, mit biztosan most hall először, már igen.

- Most már tudom, hogy miért gondolta Miss Evenstar, hogy találkoznunk kellene. Meglepett, Mr. Crowle azzal, amit mondott, de örömmel is töltött el. Nem tudom azonban, Ön hogyan vélekedik majd arról, ami bennünket összeköthet. A nevemet már tudják mindketten, s egyéb dologról, amely velem kapcsolatos nem igazán érdemes szót vesztegetni. Az ügy érdemel ugyanis figyelmet, amely miatt Calliope-t felkerestük. – titkot kell elárulnia egy „idegennek”, de a Konyha vezetője bízik benne. S bár nem kért Tom Noble-től engedélyt arra, hogy megossza rejtegetni valójukat vele, most mégis megteszi. Óvatosan, hogy ahogyan a másik, ő se mondjon túl sokat ahhoz, hogy kiadja társait, de túl keveset se, mert akkor talán értelmetlen lesz ez a beszélgetés. Végtére is ki szeretne egy bizalmatlan társat magának. – Ahogy már hallhatta, mi is hasonló dolgok miatt küzdünk, bár jelenleg még rejtve, ahogy nyilván Ön is teszi valamennyire. S míg ön a Sötét Negyedet karolta fel, mi talán még többre törünk, s talán kicsit máshogyan, Mr. Crowle. Igen, számunkra sem elfogadható az, amely jelenleg a világban tapasztalható, hogy oly kevés jut egyeseknek, míg másoknak annyi, mit felmérni, elképzelni sem tudunk. Világunk legnagyobb kincse, mi mindent, s mindenkit mozgat, a vagyon, s alapja manapság a pénz… és az orea. De ennek megszerzése veszélyes, s ezen veszélyt nem azok vállalják, kik aztán élvezik áldásait. Gondolom, a Negyedben is vannak olyanok, kiknek sorsa azon múlt, rosszul döntöttek egyszer, s vagyon reményében vágtak neki a Peremnek, hogy aztán sebesülten, vagy betegen sodorják még nagyobb nyomorba családjaikat. Nekik nem juthat új kar, láb, szem, s gyógyításukért fizetni az Ispotályban sem tudnak majd egy idő után. Feleségük, gyermekeik kényszerülnek éhbérért dolgozni, hiszen egyre többen vannak, kik azt hiszek, gazdagság és vagyon vár rájuk, de csak uzsorások és bankárok tartják markukban a sorsukat. S ahogyan mondta is, eközben mások bármit megkaphatnak, jó eszű gyermekeik tanítása nem marad el, csak mert ételre jobban kell a pénz. Hogy egy lábát, karját vesztett munkás már csak örök teher lehet, mert gyógyítása abból áll, hogy a Nővérek, s a Kórház kegyelméből nem halnak bele a vérfertőzésbe, de sosem lesznek már teljes értékűek, de ha valaki „fentről” elégedetlen szeme színével, hát oreából készíttet lencsét, csak hogy kijavítsa vélt testi hibáját. Sajnálom … - mentegeti túlzott lelkesedését a leány, s fordul Callie-hoz. – Sajnálom, remélem, nem bánja emiatt, hogy összehozta ezt a találkozót… S ön sem, hogy eljött – fordul Matty-hez, kutatva rajta a bosszúság, vagy a helyeslés vonásait.

Nem, talán arra nem számított, hogy nyers lesz bármelyikük is, arra azonban igen, hogy egyenes. Éppen ezért még jobban elhalványul a sápadt arca Matty Crowle kérdéseire, amelyekben felelősségre vonást, talán még némi rosszallást is érez. Callie-n kívül még sosem tárgyalt senkivel az O2 dolgairól, s így most nem is tudja, hogyan is folytathatná. Csak azt tudja, hogy Miss Evenstar ismerősét meggyőznie nem kell, hiszen ezt éppen az imént mondta, de választ adnia kérdéseire igen. Tudja, a tét most az, hogy kiderül, alkalmas-e önként vállalt és most még titokban is tartott feladatára. Mert ha egyetlen ember számára képtelen elfogadható magyarázatot adni arra, mit is akarnak, s kívánnak mindenki számára, akkor hogyan is tehetné ezt százak, vagy ezrek tekintetében. Hát nem veszi le a szemét az előtte ülőről, nem néz másfelé, palástolva zavarát, mely mikor beszélni kezd, még nyilvánvaló lehet az asztalnál ülők számára, de ami – ahogyan egyre jobban belemelegszik a mondanivalójába – lassan eltűnik hangjából, s arcáról is.

- Mr. Crowle, sajnos nem érthetek egyet önnel abban, hogy tudom hogyan küzd. Ezt én sem tudom. Annak alapján, amit hallottam, s amit Ön is elmondott, csak azt láthatom, hogy mely irányokban próbált meg eddig tenni bármit is. Csak azt látom, hogy találta meg az ellenállás és az ellenvetés oly formáit, amelyekkel van lehetősége tenni másokért. Nem, talán nem ismeri az „északi szalonok” modorát, amit én sem igazán, de talán nem ismeri oly alapossággal azok igényeit sem, akik még nem kényszerültek a Sötét Negyedbe. Más a világ, amelyben igyekszünk tenni azokért, akik rászorulnak, de éppen ezért mások az eszközeink is. Azt mondja, ön tolvajokat büntet, amit megtehet, mert azok, akik a Sötét Negyedben lopásra vetemednek, rézgarast, élelmet, mások utolsó féltett értékeit lopják el, csak hogy néhány napra ételt vegyenek maguknak, másoknak, vagy olyan dolgokra költsék, amelyek tiltottak, de ott mégis hozzájuthatnak. Közép-Estrance tolvajai ennél mohóbbak. Ők a napi munkabérből, amelyért 12-14 órát dolgozik egy gyári munkás, néhány rézgarast „lopnak el”, amelyért senki sem mer szólni, különben az utcán találja magát, ahol tucatnyian ácsorognak már a helyére pályázva a gyár előtt. Ellenük kell küzdenünk azzal, hogy meggyőzzük őket, hogy ne dolgozzanak kevesebbért, mi jár nekik, vagy hogy ne fizessenek kevesebbet, mint amennyit fizetni méltányos lenne. De akár javaslatokat is tehetünk arra, hogy munkásaik biztonságán, s jólétén hogyan javíthatnának. Azt mondja, munkájukat vesztett szakembereket alkalmaz, s pótolja azt az ellátást, szakértelmet, mi hiányzik Önöknek. Mi azzal próbálkozunk, hogy a törvényről, s jogaikról tájékoztatjuk őket, s abban segítünk, hogy ne kerüljenek utcára. Nem egyforma eszközökkel harcolunk, de nem is tehetnénk ugyanazt. Azt mondja, távol tartja a lidérceket? Nos, hogyan tenné ezt meg a város legnagyobb piacán, ahol üzletek, s árusok sokasága várja el a háborítatlan üzletmenetet, amelynek biztosítását – főként a Sötét Negyed-beli alkalmi „látogatóktól” jogosan féltve azt – tőlük remélnek? Itt csak annyit tehetünk, hogy igyekszünk védeni azokat, akik jogtalanul kerülnének a „felügyelők” szemei elé azzal, hogy jelen vagyunk. És ahogy mondtam is, az orea áldásairól – ahogy Ön sem tud mindenről – kevesen értesülnek, hát arról is tennünk kell, hogy ez ne maradjon így. S ha lehet, hát arra is találjunk megoldást, hogy ne csak az ismeretek, hanem a lehetőségek is megnyíljanak mindenki előtt. Erre is keresünk megoldásokat, s ha ön olyanokat karol fel, akik elvesztették a munkájukat, mi olyanokat keresünk, akik tudásukat osztanák meg velünk csak azért, hogy elérjük a céljainkat, vagy tudásukat áldoznák fel, csak hogy közelebb kerüljenek a megoldásokhoz. Mr. Crowle, az, hogy Ön nem látja, miben is kívánunk változásokat, nem azt jelenti, hogy nincsenek, talán inkább azt, hogy mindketten saját házunk táján igyekeztünk eredményeket elérni, s elfeledkeztünk arról, hogy az összefogás sokkal szélesebb körű is lehet. – hallgat el végül, s az arc már nem sápadt, inkább határozott, s ha azt látja, azok ketten tán rosszallják mondanivalóját, hát kész a "harcra", amellyel meg fogja védeni magát, s az O2-t.

A csésze ott áll érintetlenül előtte az asztalon. Talán fel sem tűnik neki, hogy ugyanazt teszi, mint első találkozásukkor, a Konyhán. Csak ül, és hol az egyikre néz, hol a másikra, keskenyre préselt ajkai talán elszántságról tennének másoknak tanúbizonyságot, de most főképpen csak azért teszi a lány, hogy képes legyen végighallgatni mindkettőjüket anélkül, hogy felpattanjon, s hagyja faképnél a furcsa párt. Most először gondolja azt komolyan, hogy rossz ötlet volt a találkozó. Most először látja azt, hogy képességei és tapasztalatai kevesek, sokkal kevesebbek, mint hitte. És hogy a bátorsága is az.

- Nem, Miss Evenstar, azt hiszem, ebben talán téved – szólal meg végül mégis, bátorsága utolsó morzsáit kapargatva össze, miután Matthew Crowle ajánlatát meghallja. – Úgy látom, Mr. Crowle nem megosztani kívánja a módszereit, inkább úgy gondolja, az a helyes és eredményes út, amelyet ő követ, s amelyet talán nekünk is kellene. Nem vitatni akarom azt, hogy a Sötét Negyed biztosan hálás a gondoskodásáért, s hiszem, hogy abban a közegben jól méri fel azt, hogy mit tehet, s hogy mit kell tennie. Én… - zavartan hallgat el, hiszen nem önmagáról van szó, s nem csak az ő véleményéről, életéről. - Ugye fel sem merült egyikükben sem, hogy mi bármilyen módon is szeretnénk abba beleszólni, hogy hogyan válogatja meg a módszereit és intézi az ügyeit bármelyikük is? S úgy hittem, ilyesmi önöknek sem áll szándékában. Éppen ezért mondok most ellent az úrnak, s gondolom azt, hogy talán nem feltétlenül dönt a mi dolgunk felől he… - azt akarja mondani, hogy „helyesen”, de meggondolj magát, mert azt gondolja, oktalansággal sem vádolhatja Calliope Evenstar ismerősét. – Hogy nem dönt minden szükséges információ birtokában, amikor gyilkosságokról és egyéb bűntettekről beszél, mint valós lehetőségekről – próbál megfelelően fogalmazni. – Sajnálom, hogy raboltam az idejüket, de nem vagyok biztos abban, hogy Mr. Crowle belátná, hogy segítségre van szüksége, ahogyan talán el sem fogadná azt tőlünk. És én sem gondolom azt, hogy ezekkel a javaslatokkal odaállhatok a többiek elé – rázza meg a fejét a lány. – Ha nincs más, amiről beszélnünk kellene…

Még nem áll fel, pedig úgy érzi, azt kellene tennie. Felpattanni és elfutni, aztán elfelejteni ezt az egészet. Elfelejteni a férfi kutató tekintetét és nyers gondolatait és a Konyha tulajdonosának talán éppen ezekben a pillanatokban ébredő csalódottságát. Ahogy a sajátját is. Jobb, ha erről senkinek sem fog beszélni…

Hallgatja őket, ahogy egyikük hűvössége a másik cinizmusával vetekszik. Csak azért nem indul el, mert úgy érzi, összeszedetlensége még jobban felpaprikázná Matthias Crowle indulatait, s ellenérzését, és távozása menekülésnek tűnne. De annak örömét, hogy a mogorva úr rajta élcelődjön, nem akarja megadni neki.

- Miss Evenstar… - fordul először tényleges vendéglátójához, ahhoz, akitől talán kevésbé tart. - A társaságukban semmi felháborító nincs. A felháborodás értelmetlen lenne és felesleges, hiszen csak beszélgettünk, ahogy javasolta is – de aztán persze nem hagyhatja felelet nélkül a férfit sem, így a lány sápadt arcát immár ő tanulmányozhatja. Nem akarja már sem meggyőzni az igazáról, sem bizonygatni neki azt, hogy tetteiknek valóban van értelme és valóban van eredménye. - Ahogy mondtam is, Mr. Crowle, a módszerei azok, amelyekre nem tudok igent mondani. De gondolom, nem is hitte, hogy megteszem majd – talán más esetben keserű mosoly kísérné a szavakat, de Nizz most inkább falakat épít maga köré, csak hogy a higgadtság látszatát még képes legyen fenntartani. - Legnagyobb eredményt szeretne? És mihez kezdene vele? Hozzámérné a sajátjaihoz? Annak meg mi értelme lenne? – a kérdés persze költői, s ezt Matt is érezheti. - Ön más mércével mér, az ön számára más az eredmény, a siker és a kudarc. Számunkra azonban a kis eredmény sem megvetendő, az, amit ön talán semmibe venne. És azt nem hiszem, … Sőt inkább azt mondom, hogy biztosan tudom, hogy a társaságunkból senki sem egyezne bele abba, hogy hatékonyságunk mérföldköve az legyen, hogy hány halott gyárost vagy háztulajdonost, hány leégett üzemet tudunk felmutatni, vagy hogy hány évet töltünk a börtönben. Azt gondolja, ha az emberek most nem állnak ki tettekkel egymásért, majd értem megtennék? Nem, azt hiszem, az ötletei nem tetszenének a többieknek sem. Ha nincs üzem, nincs hol dolgozni, nincs pénz kenyérre, orvosra… Ha nincs bérház, mert az örökösök éppen marakodnak a tulajdonjogon és az egekbe emelik a bérleti díjat, akkor nincs szoba, ahol egy kemény nap után végre egy kicsit nyugalomra lelhetnek… Kinek lenne ez hasznára? Azoknak talán, akik a káoszban találják meg a számításukat és a zavarosban halásznak. Ön azt szeretné, ha az egész világ Sötét Negyed lenne, azokkal a szabályokkal, amiket ön is megalkotott? – az elképzelés, annak víziója, hogy minden és mindenki elszabadul, s már nem csak délen kell rettegnie a hozzá hasonlóknak, felkavarja és végre erőt ad neki ahhoz, hogy felálljon, s búcsút mondjon beszélgetőtársainak, nem várva választ a kérdésére. – Köszönöm a teát, Miss Evenstar és köszönöm a javaslatokat és észrevételeket, Mr. Crowle. Nem hiszem, hogy élek a lehetőséggel, hogy felkeressem, de persze változhat a világ, és egyszer mégis rákényszerülök erre, így hálás vagyok a lehetőségért. Csak azt kérem, ön se felejtse el, hogy ha más oldalról is szeretné látni a dolgokat, akkor az ajtóm ön előtt is nyitva áll. Nem hiszem, hogy túl nagy fáradtságába kerülne, hogy megtalálja, hol is ez az ajtó – áll fel végül, de mielőtt indulna, még próbálja tompítani a visszautasítást, s a találkozó sikertelenségében vállalt részét sem akarja kisebbíteni. – Azt sajnos nem mondhatom, hogy örültem a találkozásnak, ám azt igen, hogy hasznomra volt… Így ahogy mondtam is, hálás vagyok a találkozóért mindkettőjüknek. Calliope… Mr. Crowle – már csak egy-egy fejbiccentés marad, s ha nem előzik meg az asztalnál ülők, akkor még egy kérdés a pultnál, csak hogy ne maradjon adósa senkinek. – Egy csésze teát ittam… Mennyit fizetek?