Puha pázsit, szép álmok.

Mese

-----------------:O:-----------------

Alig vártam, hogy itt, Közép Estranceban kössek ki.. Hát most itt voltam, noha izgalmamban azt sem tudtam mit nézzen meg először, csak abban voltam biztos, Ashnek is jönnie kell.
Viharra persze nem számítottam, de egyáltalán nem bántam az érkezését, sőt! Szerettem a villámokat, ilyenkor kell Közép Estrancet felfedezni, éppen ilyenkor. Hangulatomhoz, személyiségemhez, még hajamhoz is pont a vihar illett. Ash-el, kis hulla szolgámmal éppen egy fiatal nőt szúrtunk ki, mintha nekünk integetne. Konkrétan nekem.  Miért ne alapon elindultunk felé, nyomomban Ash cammogott. Valami fogadónak tűnt az az egyszer csak felbukkanó hely, ahonnan a fiatal lány kandikált felénk. Bár szívesebben járkáltam volna odakint, a villámok között, esőben, még ha meg is ázom, egyszerűen érdekelt mi van odabent, hogyan fest egy vendéglátóhely belülről, középen, ahol elvileg gazdagabbak éltek.
- Egyébként jó napot, nekem szólt? - köszöntem, ha már betértem, márpedig átléptem a fogadó küszöbét.
Utánam nem sokkal ázott lányka érkezett. Úgy tűnt nem akar sok vizet zavarni, szerényen köszönt.
- Köszönöm, elnézést…
Ahogy benyomakodott, őt pedig egy fénytündérnek tűnő valaki követte
- Óh, hála az isteneknek. El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok.
Megszólalt az a lány is, aki behívott bennünket.
- Üdvözöllek Titeket! Ott a kandalló mellett van az utolsó asztalunk, de csak három székünk van hozzá
Na ez nekünk szólt, csodálatos…
Furcsa, hogy mennyien voltak, mindenki ennyire ódzkodott az esőtől. Meg hogy pont hármunkat ültették egy helyre, vagyis megint egy tündérrel kell beszélnem, gondolom kell. Megborzongtam, ha arra gondoltam hogy bántak nálunk odaát az ilyen nagyszájú, fénygúnárokkal.
De a lányra mosolyogtam, legalábbis megpróbáltam, aztán vetettem Ash-re egy együttérző fintort. Valahogy, mintha a csaj azt akarta volna, hogy barátkozzak a "gyerekekkel" csak mert korban hozzám hasonlóak.
- Nem gond, őt elég csak leültetni valahol, ahol nincs szem előtt. Ellesz magában. De ne bojgassák.
Vagyis beparancsoltam valami elhagyott, szakadt lyukba. Szegény Ash... Dehát mégsem jöhetett oda hozzánk, táthatta ki rohadó száját, hogy úgy köszönjön Boáh.
Én viszont mentem és leültem oda, ahová mondták, mert valahogy hagytam sodorni magam az eseményekkel. Végülis sosem beszéltem még korban elvileg hozzám illőekkel. Bár biztosan idősebb voltam.
- Sziasztok...- vetettem bizonytalan pillantást a többiekre.
- Fura, nem?
Jó meleg volt a kandalló mellett, fényes is, mint otthon. Gyertyák és kandalló. Persze úrilány nem volt, aki levest kért volna, nálunk ugye véresen tálalak mindent.
- Esetleg... kaphatnék egy tányér levest, hogy átmelegítsen? Ki tudom fizetni.
- Nem… - reagált azonnal arra, hogy szerintem fura valami. Biztos a paranoia. Odaát azért gyakran akartuk megölni egymást.
- Lehet, hogy csak itt van hely és pont három, de az a fura, hogy pont három nekünk.
Kezdtem magyarázni. Erre a sráctündér persze lefröcskölt. Nem mintha nem lettem volna már eddigis vizes.
- Kösz szépen, erre pont szükségem volt. - Vetettem rá ironikus vicsort, és megigazítottam én is a hajam, vagyis flegmán hátracsaptam. Férfiasabban mint ő, ha ezt anyám látta volna, rátapos a lábfejemre, de úgy, hogy egy hétig nem kelek fel.
- Jajj, izé, bocsi! Nem gondolkodtam. Néha megesik.
Szabadkozott a fiú. Mindketten helyetfoglaltak, én is. Ash meg szédelgett valahol. Tömeg volt, biztos nem zavaró, ha valaki mormogva dúdol.
- Fura? Nem tudom, igazából csak most jöttem. Itt furcsák a viharok?
- Jobb később elsajátítani a gondolkodás művészetét, mint soha. De én is csak most jöttem, úgyhogy gondolom? -tettem fel a költői kérdést, aztán a másik lányra néztem, mármint annak néztem, lánynak. Túl szép arca volt.
- Mintha azt akarnák barátkozzunk. Ash meg nem fért ide. Mondjuk nem baj, ő is fura. De nekem minden fura még, úgyhogy talán csak túlgondolom - próbáltam kivágni magam, de azért mindent megbámultam, amit más rendelt. Nekem is kellett volna?
Végre én is levetettem szürke kabátom, de a sokkal egyszerűbb gyakorló ruhám volt rajtam, ing, meg az öveim, csak semmi feltűnő. Ahogy megnyugodtam, lassan hozzám is eljutott, éhes vagyok, szóval mégiscsak rendelni kéne, egy fél disznót például. Csak nem tudtam ez olyan hely-e, a leves elbizonytalanított.
A másik lány aranyosan reagált a tündérre.
- Semmi baj...
És rám is.
- Ilyenkor szokott lenni vihar errefelé. Ilyen nagyon is, én legalábbis sokat láttam... Meg a zsúfoltság is egészen megszokott itt, mindenki jött ide szerencsét próbálni, szóval az se fura hogy sokan vannak. Inkább szerencsénk van, hogy volt még három helyük, pedig négy kellett volna
Amit mondott logikusnak hangzott. Sokan bejöttek, félnek a vihartól, gyengék, csak három hely volt, ennyi. Nincs itt, ebben semmi rejtély. - Értem kösz... - kezdtem mondani, amikor megálltam a fejlődésben, mert Eos, mint kiderült Eos játszi könnyedséggel leplezett le.
- Ú, te egy lidérc vagy? Még sosem találkoztam lidérccel. Az milyen? Egyébként Eos vagyok, örvendek.

- Miii? Nem! Mi az, hogy milyen? Szerinted milyen? Tündért eszik! - keltem ki sodromból egy pillanat alatt, csak az volt a szerencse beállított a csaj a levessel és három korsó sörrel?
- Ahogyan láthatjátok, igen nagy a tömeg ma. Az egyik fele az eső miatt tért be, míg a másik fele tudta hogy ma ünnepli a Cserfes Cigánylány Fogadó a fennállásának a 25.évét. Emiatt amíg ki nem fogy a hordó ingyen van a sör, és olcsó a leves. Sajnos a tartalmasabb ételeket a normál áron kínáljuk ugyan úgy. Kértek még valamit a sör mellé? -
- Szóval disznó nincs? Mindegy...jó lesz a sör. A barátom nem kér semmit! - bámultam Ash felé, aki elég hülye helyen volt, szem előtt, de mindegy. Úgyis csak hörög, ha meg baj van, megparancsolom neki, hogy fusson. Elvettem az egyik sört, ez úgy tűnik járt, aztán a másik kettőre néztem. - Ez titok. És nem eszem testrészeket. És Luna vagyok - sóhajtottam. Azt hiszem nem volt erősségem a korombeliekkel való kommunikáció.
De a másik lány konkrétan mindent megköszönt. Most is.
- Köszönöm.
- Én Eva... Evie. Legyen csak Evie. Az Evangeline túl hosszú.Szerintem... amúgy szerintem van disznójuk csak, az nem olcsó. És gratulálok a fogadóhoz.
Biccentettem a lánynak, Evienek, a három lehetőség közül, amit motyogott ez volt a legszimpatikusabb.
Drága a disznó, pont ezért próbáltam kihátrálni, butaság lett volna pillanatnyi szeszélyemnek hódolni, megint. Igaz lelki egyensúlyomból máris kibillentett, hogy ilyen csúnyán lelepleződtem.
- Jól van, nyugalom, csak kérdeztem. Szóval nem más lidércnek lenni, mint embernek?
De a gyerek feje a helyén maradt, csak sóhajtottam. Láttam, hogy mohón inni kezdett, mintha alkoholista lenne. Ezt a szót már megtanultam.
- De más. Messziről jöttél és csak most, de inni azt tudsz, látom.
- Legyen úgy, hogy ketten kérjük, akkor biztos nem drága. Szóval kérnénk ide egy tálcán disznót, izé... Sütve? Az jó?
Meglepett, hogy nyers stílusom ellenére próbált kedves lenni, szóval biccentettem, bár azért a pincérlánynak megsúgtam.
- Az egyik fele ne legyen annyira átsütve, kérem. Neked pedig köszönöm - mondtam Eosnak.
- Persze megoldható, de lehet kicsit késni fog, mert hamarosan itt az ideje a Madam ünnepi beszédének - mondta a pincérlány az egész rendelésünkre, bár akkor talán még nem hallotta, hogy én nem akarom annyira átsütve. Na mindegy, legfeljebb lenyelem úgy.
Úgyis késni fog, bár az ünnepi beszédre nem voltam kíváncsi, az ilyesmik még itt is biztos unalmasak. Inkább beleittam én is a sörömbe. Most ittam először ilyesmit, olyan arcot vágtam, mint amikor kimondta a tündérsrác, hogy lidérc.
Jött az emlegetett asszony közben, aki beszédet fog mondani, jól megnéztem magamnak. Ilyen egy cigányasszony? Színes volt, barnább bőrű, feltűnőbb.
- Evie, te ismersz ilyen cigányokat?
Hallottam valami szájhős pojácát is közben, aki a nőket kábítja. Elég undorítónak tartőttam, úgyhogy a nagyhangú majomra nem figyeltem, véletlenül beleittam a sörbe még egyszer
. - Jó szar, nem? Vagy nektek ízlik? - kérdeztem, amikor a pincérlány már távozott az asztaltól.
Evie nagyon félénknek tűnt, de most elárulta a véleményét, vagyis valamennyire felülkerekedett rajta és ez tetszett.
- Nem ismerek egyet sem személyesen. A sör meg... Hát... ilyennek kell lennie? Mert ha igen nem tudom miért vannak úgy oda érte.
Vállat vontam aztán, kissé elmosolyodtam, ha fanyar is volt.
- Én sem értem - feleltem cinkosan a lányra mosolyogva
- Izé, nagyon szívesen. A titokra meg...
Eosra is barátságosabban néztem, ahogy megkötötte láthatatlan madzagjait.
Aztán a tündérfiú még hozzátette:
- Óh, hát annyit tudok mondani, hogy Tír na nÓgban nem ilyen a sör. Ott sokkal édesebb, meg gyümölcsöt is főznek bele, szóval sokkal jobb. Majd hozok egyszer a követségről, biztosan megengedik. Izé... Mik azok a cigányok?
Komolyan bólintottam neki, csak a Tír na nÓgi sörre kaptam fel a fejem.
- Azt szívesen megkóstolnám. Hát, mondta a pincérlány, hogy ez a Cserfes cigánylány fogadó, ebből gondolom, hogy a Madame is az, mert másképp néz ki. Színesebb.
-Osztottam meg Eossal észrevételeim, szinte vidáman, mert szerettem a színeket. Nekem nem voltak. Ekkor csattanást hallottam. A díszes kancsót, ami a Madammenál volt, jó erősen nekivágták valaminek. A csattanásra összerezzentem. Evie aki félénknek tűnt biztos megijedt, rá próbáltam megnyugtatóan nézi és köröztem a halántékomnál, de csak óvatosan, más ne lássa mennyire gondolom bolondosnak őket. És ezt a beszéd is tükrözte.
- Jányok, és urak, utazók és úttalanok, kalandorok és kalandra vágyók, szüzek  és kurtizánok! Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük e drága fogadó sokéves fennállását. Mindenki nagy utat tett meg ebben a 25 évben, velünk együtt, azt bizton állíthatom. Így hát ünnepeljünk ma hajnalig, és még egy hétig tovább
Még a beszéd is tetszett, nem volt olyan unalmas, amilyennek gondoltam, amikoris furcsa dolog történt, varázslat. Konkrétan kaptunk egy cseppet a poharunkba abból, ami abban a furcsa kancsóban volt. Szétvált az ital és szétcsepegett, maga a látvány is érdekes volt és én csak néztem mi a manó örvénylik kupám mélyén.
Hát ez sokkal érdekesebbnek tűnt, mint az, amit ittunk. Nyilván belekóstoltam, valahogy nagyon hívogatónak tűnt és ekkor és vér fémes ízét éreztem a számban.
- Húú, ez megváltozott. Nagyon finom lett! - jelentettem ki vidáman.
- Tudjátok mit? Szeretem a cigányokat!

- Biztosan csodálatos hely.
Jelentette ki Evie Eosnak. Igzából megnéztem volna én is, csak engem ott nagyon felboncolnának, arra meg nem vágytam. A kés másik végén szerettem lenni.
- A kancsójuk... Az csinálta. Hát ha mindegyikük ilyen, akkor azt hiszem én is.
-Nahát... - megbámultam a kancsót, amikor Evie megvádolta varázslattal.
- Honnan tudod?
kérdeztem vidáman még mindig, a vér íze mindig feldobott. De örültem, hogy együtt mind megismertünk egy új dolgot és meg is kedveltük. Biztos a vér miatt... Remélem nem voltam túl érzelgős.
- Nem vagyok egészen biztos benne, hogy az emberek hogy öregszenek, de a huszonöt év a sok, ugye? Lehet a Madam a Cserfes Cigánylány, vagy hát volt. Most pedig ő a Cserfes Madam.
Eos tényleg nem volt képben az emberekkel, úgyhogy csak csóváltam a fejem a 25 évre.
- Az még nem sok. Ő már legalább ötven. Miért te mennyi vagy? És mit jelent nálad amennyi vagy?
Eos is boldogan kiáltott fel.
- Na, erről van szó! Egyébként a Tír na nÓgi sör pont ilyen. Mármint... ha nektek is ugyanazt csinálta a varázskancsó.
- Nekem nem sör íze van...
Kezdtem Eosnak, aztán Eviere néztem. Furcsán éreztem magam egy idő után, de nem is tudom mennyi telt el. Sokat ittam? Igen, kifejezetten szédültem, amikor felálltam, hogy megnézzem Ash a helyén volt-e. Megettem egy fél disznót nyersen. Most olyan halottat tudnék összehozni! De nem beszélhetek róla! Halottakról nem szabad.
- Na most ez nem fura? Részeg vagyok, vagy nem? Ti részegek vagytok? Eos, mondhatnál tündérmondókát, jó bonyolultat.
Nem nagyon éreztem, hogy végig tudnék menni a fogadón és megkeresni Asht, úgyhogy inkább visszaültem.
- Hát... Varázstárggyal kellett csinálnia, és a kancsóból jöttek a cseppek amik átváltoztatták az italt szóóóval... biztos az volt
Felelte Evie
- Közepes hosszú. A madame huszonöt éve sem volt cserfes kamaszlány szerintem... De persze ki tudja, lehet csak... csak többnek néz ki mint amennyi, ha nehéz volt az élete.
Ez a lány jókat mondott, tényleg onnan származtak a cseppek, de ki gondolta volna, hogy az emberek tudnak ilyen szintű varázstárgyakat használni. Lehet, hogy erősebbek voltak nálunk? Nem, az lehetetlen
Mustrálta Evie is a cigányasszonyt, hát nagyon diszkréten fogalmazott. Később úgy tűnt ő is fejre állt, vagy legalábbis ijedtnek tűnt.
- Nekem habzóbor íze van. Én még... nem tudom, talán? Még sosem voltam. De jaj, azt nem szabad... Olyat nekem nem szabad. Dehát én nem is kértem ennyit inni...
-Én nem bort ittam, nem is alkoholt, elvileg nem lehetnék részeg, mégis mozog minden.

- Hogy én? Huszonöt De tündéreknél az még elég fiatal. Nem kisbabakor, de azért nem annyi, mint embereknél. De szerintem úgy körülbelül egyidősnek számíthatunk.

Még Eos is azt mondja, hogy 25 éves, ami szemenszedett hazugság lehet, de a vér a fejembe szállt.
Ő is elég pocsékul festett.
- Már megbocsáss, de hogy lehetnénk részegek, mikor csak egy...
Egy. Négy. Hét. Hét, eddig. Ráadásul ezt a disznót is most rendeltük, kizárt dolog volt, hogy megegyük.
Na jó, várjunk egy picit, valami itt egészen nem stimmel. Csak nekem mozog a föld a talpam alatt, vagy nektek is?
-Valami tényleg nem stimmel! Én mindig emlékszem minden falatra és csepp…vé…italra! Mozog!
Kiáltottam még Eosnak és belekapaszkodtam az asztal lapjába, mintha az is el akart volna táncolni előlem.
Evie ráadásul nagyon hirtelen rosszul lett én meg kezdtem kicsit haragudni a cigányokra, mert amit mondott, összeegyeztetve jelenlegi helyzetünkkel világos. A lány csak annyit tudott kinyögni:
- Nem jó... varázsital...
Megmérgeztek minket! Vagyis...elkábítottak! Még a vérben is volt valami, vagy nem is az volt. Ash! Kiáltanék, de szegény lány összeesik közben.
- Csodálatos, hogy visszük haza? Azt sem tudjuk merre lakik. Húúú, ha én most! Ash!
Kiáltottam neki végül hangosan és megfogtam a lány karját, hogy felhúzzam
Közben Eos is élesztgetni kezdte Eviet.
- Evie?  Kaphatnánk egy kis vizet? Evie nincs jól! Gyerünk, kelj fel, még ki kell derítenünk, hogy mi folyik itt.
Mindenki elájult, hát persze! Én bírtam legtovább, mert lidérc voltam! Én túlélem, Ash is jött, elindult felém.
Még láttam, ahogy megállt felettem, aztán elsötétült a világ.

× Sweet dreams are made of these ×

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

A viharok nem voltak idegenek a Birodalomban főleg tavasz elején. Alapvetően kedveltem az esőt, mert frissességgel töltötte meg a levegőt, és miatta pompáztak a birtok növényei smaragdzölden és nyíltak ki a virágok. Estrance-ban viszont az eső nem volt szép. Bár valamennyire tisztábbá tette a levegőt, de sarat csinált, és igazából nem mosta le az épületekről sem a gyárkémények füstjét. Éppen a szállásomra tartottam egy ékszerésztől, aki végül megvett két gyűrűt a családi örökségemből, így most egy pár napig biztos, hogy rendben voltam anyagilag. Már éppen kezdtem volna vidám lenni, amikor végül a nyakamba szakadt az ég.
Fázósan húztam össze magamon a kabátomat, és pontosan egy olyan helyet kerestem, ahova behúzódhattam az eső elől, mint a fogadó az apró tér túlfelén, aminek az ablakai meleg fénnyel hívogattak, és még az ajtóba álló nő is kifejezetten kedvesnek tűnt, ahogy széles kézmozdulatokkal mindenkit beinvitált a vihar elől. Engem is, azt hiszem, de bizonyára a másik három emberalakot is, akik szintén arra tartottak. Futottam, de mire odaértem bőrig is áztam, így még jól is fog esni egy tányér meleg leves, amiben reménykedtem. Végülis ez egy fogadó volt. Minden történetben rotyog valamiféle leves a fogadók konyháján, ez afféle kötelező elemnek tűnt.
- Köszönöm, elnézést... - mondtam halkan, amikor elslisszoltam a korombéli lány mellett, aki kicsivel előttem érkezett a kísérőjével és meg is szólította az integetőt. Nem akartam feltartani senkit, így gyorsan beljebb húzódtam és a tekintetemmel helyet kerestem magamnak bent lehetőleg tűz közelében, ahol megszáradhattak a ruháim.
Utánam rögtön egy szintén elég fiatal fiú érkezett, így jobb is volt, hogy kicsit beljebb léptem, hogy legalább kis tető legyen a feje fölött, mielőtt mindannyian még jobban átázunk.
- El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok. - mondta a fiú, gyanítottam annak a fiatal nőnek, aki behívott minket. Úgy beszélt, mintha ismerte volna, de ki tudja, lehet gyakran megfordult errefelé.
- Üdvözöllek Titeket! - mondta a fogadóslány, széles mosollyal az arcán. Amennyit az ajtóból láttam, igencsak sok ember gyűlt össze a fogadóban, bizonyára ők is a vihar elől kerestek menedéket. A kinti háborgó idővel ellentétben, odabent jó volt a hangulat. Kicsit hangos, de… olyan szívmelengető. - Ott a kandalló mellett van az utolsó asztalunk, de csak három székünk van hozzá. -mondta, majd a magas, hallgatag alakhoz fordult. - Elnézést, de önnek sajnos már ülőhellyel nem tudok szolgálni, de valamit kitalálunk! - mosolygott a lány, majd intett nekem és a másik két kamasznak, és egy asztal felé mutatott. Riadt pillantást vetettem az ajtóba álló többiekre, hogy ezek szerint muszáj leszek idegenekkel megosztanom az asztalomat, de mióta Estrance-ben voltam kénytelen voltam szembenézni vele, hogy minden zsúfolt volt, azt mondták főleg a Perem óta mindenki itt akart szerencsét próbálni ahogyan én is... Dehát sosem gondoltam, hogy ez az ötlet olyan egyedi lett volna.
- Nem gond, őt elég csak leültetni valahol, ahol nincs szem előtt. Ellesz magában. De ne bolygassák. - mondta a lány, aki előttem ért oda. Érdekes külseje volt, olyan nagyon fehér benyomást keltett. De ezek szerint a magas, hallgatag alak valami szolgaféléje volt, szóval biztosan gazdag lány volt. Az Estrance-i nemeseket nem ismertem, de ők sem engem, úgyhogy ez egy szerencsés helyzet volt.
Biccentettem a nőnek, aki behívott minket. Végülis nem lehetett vészes egy asztalnál ülni… Reméltem.
- Esetleg... kaphatnék egy tányér levest, hogy átmelegítsen? Ki tudom fizetni. - bár igyekeztem spórolni minden rézérmével, azért vacsorára még futotta, főleg ha az csak egy kis leves volt.
Ez után én is odamentem az asztalhoz és legalább a kabátomat a szék támlájára terítettem, hogy megszáradjon.
- Sziasztok...- kezdte bizonytalanul a fehér lány. - Fura, nem?
A másik lány rögtön beszélni is kezdett, de hogy mit tarthatott furának, afelől ötletem sem volt. az eső természetes dolog volt, ahogyan a tömeg is.
- Nem... - vagy lehet, hogy rosszul értettem? Lehet, hogy rosszul értettem.
A fiú beletúrt a hajába, hogy kicsit kirázza belőle a vizet és ne is tapadjon a homlokához azután utánunk lépett. Az asztal mellé érve megrázta a szárnyaimat is, kissé lefröcskölve a minket, amitől hirtelen megdermedt, észrevéve, hogy ez igencsak otromba dolog volt tőle.
- Jajj, izé, bocsi! Nem gondolkodtam. Néha megesik.
- Kösz szépen, erre pont szükségem volt. - vágott vissza rögtön a lány is hátracsapva a haját. Ahhoz képest, hogy szolgával járt neki is olyan… csiszolatlan volt a stílusa. Nem mintha gondom lett volna ezzel, csak nem ehhez voltam szokva… Bár kezdtem ráébredni, hogy voltaképpen még annyit sem tudtam a világról és főleg az emberekről, mint amennyit hittem, hogy tudok.
- Semmi baj... - mondtam halkan a szabadkozására.
Leült az egyik székbe, aztán levettem a pápaszemét, hogy megtöröljem egy tisztább kendőbe, majd felpillantott ránk… amitől egy pillanatra elállt a lélegzetem, a szeme ugyanis úgy ragyogott, mintha lámpások lettek volna az írisze mögött. Még sosem láttam fénytündért azelőtt, nem tudtam, hogy a szemük is világított. Szép volt… de azért eléggé ijesztő is. Ezt biztosan ő is tudta, mert gyorsan visszatette az ezt takaró pápaszemet.
- Fura? Nem tudom, igazából csak most jöttem. Itt furcsák a viharok? - kérdezte utána tőlünk. Bizonyára nem volt idevalósi, így talán nem is lehetett felróni neki, hogy lefröcskölt minket, sem pedig a közvetlen modorát. Lehet, hogy az ő földjükön így volt szokás.
- Jobb később elsajátítani a gondolkodás művészetét, mint soha. De én is csak most jöttem, úgyhogy gondolom? - ez után rám nézett. - Mintha azt akarnák barátkozzunk. Ash meg nem fért ide. Mondjuk nem baj, ő is fura. De nekem minden fura még, úgyhogy talán csak túlgondolom.
Ezek szerint ő is külföldi volt, mint a fiú, csak nem tündér. A lány is levette közben a szürke kabátját, ami alól előbukkantak az egyszerűnek mondható ruhái. Talán… Olyasfajta helyzetben volt, mint én, csak a szolgája elkísérte? Az igencsak érdekes lett volna, de egyelőre nem akartam további feltételezésekbe bocsátkozni.
- Ilyenkor szokott lenni vihar errefelé. Ilyen nagyon is, én legalábbis sokat láttam... Meg a zsúfoltság is egészen megszokott itt, mindenki jött ide szerencsét próbálni, szóval az se fura hogy sokan vannak. Inkább szerencsénk van, hogy volt még három helyük, pedig négy kellett volna. - pillantottam a nagyobb emberre, aki együtt jött a másik lánnyal.
- Ú, te egy lidérc vagy? Még sosem találkoztam lidérccel. Az milyen? - robbant be közénk a fiú közvetlensége, mint egy hirtelen tűzijáték. Most, hogy jobban megnéztem, így már értelmet nyert a fehérsége, és kicsit butának is éreztem magam, hogy nekem ez nem volt egyértelmű az első pillanattól kezdve. - Egyébként Eos vagyok, örvendek. - mosolyodott el a fiú.
- Értem kösz... - kezdett bele a lidérclány mondani, amikor eljutott a tudatáig, hogy Eos leleplezte a lidércségét. - Miii? Nem! Mi az, hogy milyen? Szerinted milyen? Tündért eszik!
Szóval a másik lány lidérc volt. A fiú meg tündér. Én meg ember, bár ez a tény egyáltalán nem zavart szerencsére, pedig azt hittem, fog, de... Valószínűleg hármunk közül én voltam itt a legveszélyesebb. A fogadóslány közben megérkezett a levesemmel és három korsó sörrel, bár nem emlékeztem, hogy bármelyikünk is kért volna.
- Ahogyan láthatjátok, igen nagy a tömeg ma. Az egyik fele az eső miatt tért be, míg a másik fele tudta hogy ma ünnepli a Cserfes Cigánylány Fogadó a fennállásának a huszonötödik évét. Emiatt amíg ki nem fogy a hordó ingyen van a sör, és olcsó a leves. Sajnos a tartalmasabb ételeket a normál áron kínáljuk ugyan úgy.
Elővette a kis cetlijét és írószerszámát.
- Kértek még valamit a sör mellé?
- Szóval disznó nincs? Mindegy...jó lesz a sör. A barátom nem kér semmit! - bámult a lidérclány az Ash nevű szolgája felé, majd elvettem az egyik sört. - Ez titok. És nem eszem testrészeket. És Luna vagyok. – sóhajtott végül.
- Köszönöm. - néztem fel a nőre, aki hozta a levesemet, és még söröket is. Bizonytalanul elvettem az egyiket én is. Még sosem ittam sört, pezsgőt meg bort már igen, de azt is csak ritkán. Részeg se voltam még, azt hiszem azt is halálos veszélyként élték volna meg a környezetemben. - Én Eva... Evie. Legyen csak Evie. Az Evangeline túl hosszú. - végülis a korombeliekkel nem volt udvariatlan, ők se mondták a családnevüket. - Szerintem... amúgy szerintem van disznójuk csak, az nem olcsó. És gratulálok a fogadóhoz. - néztem fel még a felszolgálólányra, ha még ott volt.
- Jól van, nyugalom, csak kérdeztem. Szóval nem más lidércnek lenni, mint embernek?
Eos úgy vetette rá magát a sörre, mintha a sivatagokban szomjazott volna napokig. De azért annyira mégsem, mert az olyan emberek bármit képesek lettek volna meginni fintorgás nélkül, márpedig a tündérfiúnak jól láthatóan nem ízlett a sör.
- Legyen úgy, hogy ketten kérjük, akkor biztos nem drága. - mondtam Lunának, miközben elő is vette a pénztárcáját. - Szóval kérnénk ide egy tálcán disznót, izé... Sütve? Az jó?
A felszolgálólány elgondolkodott egy pillanatra.
- Persze megoldható, de lehet kicsit késni fog, mert hamarosan itt az ideje a Madam ünnepi beszédének. - Majd elindult leadni a rendelést.
- De más. Messziről jöttél és csak most, de inni azt tudsz, látom. Az egyik fele ne legyen annyira átsütve, kérem. Neked pedig köszönöm – mondta Luna Eosnak.
Egy pillanat múlva pedig meghallottam… Estrance-ben viszonylag gyakran csapta meg a fülemet az orea jellegzetes zúgása, ami a mágikus tárgyakból áradt, és bár igyekeztem kizárni és valahogy hozzászokni, még mindig különös volt ahhoz a csöndhöz képest, amihez szokva voltam. Szerencsére a forrása még nem volt olyan közel, hogy nagyon zavarjon.
Felemeltem a fejem a tányéromból, és érdeklődve néztem körbe, próbáltam megállapítani, hogy mégis honnan jöhetett. Talán az a nagyhangú férfi lehetett a forrás? Egészen élénken gesztikulálta mesélte a kalandjait egy hölgykoszorúnak, igencsak nagyképűnek tűnt, és valóban otrombának, neki pedig még az a kifogása sem lehetett meg, hogy külföldi lett volna. Csak akkor fordultam vissza amikor megszólított.
- Evie, te ismersz ilyen cigányokat? – kérdezte miközben beleivott a sörbe. - Jó szar, nem? vagy nektek ízlik? - tette még hozzá, amikor a pincérlány már távozott az asztaltól.
Az én söröm még mindig érintetlen volt, de ez után muszáj volt beleinnom, hogy véleményt mondhassak.
- Nem ismerek egyet sem személyesen. A sör meg... Hát... ilyennek kell lennie? Mert ha igen nem tudom miért vannak úgy oda érte.
Eos egy kissé zavartan megvakarta az arcát.
- Izé, nagyon szívesen. A titokra meg... - itt úgy tett, mintha madzagot kötött volna a számjára, még masnija is lett a nagy igyekezetében. - Óh, hát annyit tudok mondani, hogy Tír na nÓgban nem ilyen a sör. Ott sokkal édesebb, meg gyümölcsöt is főznek bele, szóval sokkal jobb. Majd hozok egyszer a követségről, biztosan megengedik. Izé... Mik azok a cigányok? - kérdezte a tündér kíváncsian.
- Én sem értem – felelte Luna cinkosan rám mosolyogva és Eosra is barátságosabban nézett, ahogy megkötötte a láthatatlan madzagjait. Komolyan bólintott neki, csak a Tír na nÓgi sörre kapta fel a fejét. - Azt szívesen megkóstolnám. Hát, mondta a pincérlány, hogy ez a Cserfes cigánylány fogadó, ebből gondolom, hogy a Madame is az, mert másképp néz ki. Színesebb
- Biztosan csodálatos hely. - mosolyogtam halványan Eosra, amikor tündérföldet emlegette. Azt már nem kommentáltam, hogy hozna nekünk olyat a követségről, hiszen mi csak három idegen gyerek voltunk, akiket leültettek véletlenül egy asztalhoz, de talán hozzátartozott, hogy rögtön ilyen nagy ígéreteket tesz.
- Nem vagyok egészen biztos benne, hogy az emberek hogy öregszenek, de a huszonöt év a sok, ugye? Lehet a Madam a Cserfes Cigánylány, vagy hát volt. Most pedig ő a Cserfes Madam. - fejtegette Eos.
Egy nagy csattanásra kaptam fel a fejem, és hátrafordultam, amerre a többiek már egyébként is nézelődtek egy ideje. Bár még láttam, hogy Luna az ujjával köröz kicsit a halántékánál, hogy oldja az idegességem, ezt csak egy halvány mosollyal jutalmaztam. Ekkor láttam meg a Madamot, hosszú, színes pörgős szoknyában volt, testesebb is volt, barna bőrrel és fekete hajjal, kezében pedig egy ezüstkancsót tartott, zöld ékkövekkel kirakva.
- Jányok, és urak, utazók és úttalanok, kalandorok és kalandra vágyók, szüzek  és kurtizánok! - vett egy nagy levegőt, és folytatta érdes mély hangján, a monológját, miközben elkezdett lefelé lépdelni a lépcsőn. - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük e drága fogadó sokéves fennállását. Mindenki nagy utat tett meg ebben a huszonöt évben, velünk együtt, azt bizton állíthatom. Így hát ünnepeljünk ma hajnalig, és még egy hétig tovább! -
Odaért a hordóhoz, aminek feltörése volt a korábbi csattanó hang, majd belemerítette a díszes kancsót és egy nagy lendítéssel kiborította az egész tartalmát, maga elé. Legnagyobb meglepetésemre, a hordó tartalma, ami szintén sörnek látszott, megáll a levegőben, és sok kis cseppre robbant szét, és arany színben ragyogtak fel. Ez után mindenki poharába beleszállt egy-egy méretes csepp. A korsóm tartalma ettől örvényleni kezdett, majd még az illata is megváltozott. A színe hívogató volt és egészen meghozta az ember kedvét inni.
- Húú, ez megváltozott. Nagyon finom lett! - kiáltott fel a lidérc vidáman. - Tudjátok mit? Szeretem a cigányokat!
Belenéztem én is a poharamba. Rózsaszín lett mint a rosé bor és buborékok is voltak benne, mint a habzóbornak. Beleittam, és legnagyobb meglepetésemre tényleg az volt. A kedvenc ünneplős italom. Akkor összeállt.
- A kancsójuk... Az csinálta. - mondtam a többieknek, de ez semmit sem vont le az ital értékéből. Még én is a tömeg felé fordultam, hogy elismerően megemeljem a poharam a Madam felé. Felesleges volt úgy megijedni, hiszen ez tényleg nagyon-nagyon kedves volt.
- Hát ha mindegyikük ilyen, akkor azt hiszem én is. - osztottam Luna vidámságát.
Ettől már Eos is adott még egy esélyt az italának.
- Na, erről van szó! - mondta elégedetten, miután kiürítettem a korsót. - Egyébként a Tír na nÓgi sör pont ilyen. Mármint... ha nektek is ugyanazt csinálta a varázskancsó.
-Nahát... - bámult Luna a kancsóra. - Honnan tudod? - kérdeztem vidáman még mindig, de köben visszafordult Eoshoz is. - Az még nem sok. Ő már legalább ötven. Miért te mennyi vagy? És mit jelent nálad amennyi vagy? Nekem nem sör íze van...
- Hát... Varázstárggyal kellett csinálnia, és a kancsóból jöttek a cseppek, amik átváltoztatták az italt szóóóval... biztos az volt. - magyaráztam, mintha tényleg egyértelmű lett volna a dolog, hogy az embereknél ezek a dolgok már csak így működtek. De reméltem, hogy ezzel még nem szóltam el magam olyanról, amiről talán nem kellett volna.
A huszonötre ingattam a fejem.
- Közepes hosszú. A madame huszonöt éve sem volt cserfes kamaszlány szerintem... De persze ki tudja, lehet csak... csak többnek néz ki mint amennyi, ha nehéz volt az élete. - fűztem körbe az ujjaim a poharam körül. - Nekem habzóbor íze van. - tettem még hozzá, de egyébként engem is érdekelt, amiket Luna kérdezett a tündértől. Miközben hallgattam iszogattam az italomból, ennyi még csak nem árthatott meg.
- Hogy én? - kérdezett vissza Eos Lunának. - Huszonöt. - felelte hűvösen, még hátra is dőlt. - De tündéreknél az még elég fiatal. Nem kisbabakor, de azért nem annyi, mint embereknél. De szerintem úgy körülbelül egyidősnek számíthatunk.
Beleittam a boromba. Nagyon finom volt.
Ám azután…
Észrevettem, hogy már túl sok a pohár előttem, pedig nem emlékeztem rá, hogy kértem volna még. vagy hogy mikor ittam meg. Amikor pedig megpróbáltam felállni, határozottan imbolyogtam. Sőt, nem csak előttem volt több korsó, mint kellett volna, hanem Luna és Eos előtt is, akik előtt már ott voltak a kikért disznósült maradványai is, mintha ugrottunk volna egyet előre az időben, de nekem… nekem egyáltalán nem rémlett az egész. Gondolkozni tudtam, az elmémre nem ült rá az alkohol, mint vártam, csak a testemre, ami még furcsább volt.
- Na most ez nem fura? Részeg vagyok, vagy nem? Ti részegek vagytok? Eos, mondhatnál tündérmondókát, jó bonyolultat. - kérdezte Luna is. Ezek szerint ezt nem csak én éreztem, de még nem tudtam volna eldönteni, hogy ennek örülnöm kellett volna vagy sem. Ám amikor eszembe jutott, hogy miért nem ittam eddig alkoholt, hogy mit mondtak róla azok, akik már idősebbek voltak és több tapasztalatuk volt az álmokkal, akkor a bőröm alá kúszott egy jeges pánik.
- Én még... nem tudom, talán? Még sosem voltam. De jaj, azt nem szabad... Olyat nekem nem szabad. Dehát én nem is kértem ennyit inni...
- Már megbocsáss, de hogy lehetnénk részegek, mikor csak egy... - Eos ekkor vette észre maga előtt a korsókat. - Na jó, várjunk egy picit, valami itt egészen nem stimmel. - mondtam gyanakodva, miközben megpróbált felkelni, de ő sem imbolyoghatott kevésbé, mint én. - Csak nekem mozog a föld a talpam alatt, vagy nektek is?
Hirtelen elkezdtem nagyon szédülni, furcsamód mintha én lettem volna az első, akin kifogott az ital. Talán nem csak az ízében, de az alkohol erősségében is változtatott az a kancsó. A testem mintha felhevült volna, és bizsergett is, majd újra hallottam az orea zúgását, de ez a zúgás egyre inkább alakult sistergéssé, ráadásul erősödött is. A hangerővel pedig egyre nőtt a fejfájásom is, szinte elviselhetetlen mértékig.
Nem tudtam milyennek kellene lennie a részegségnek, de azt hittem alapvetően egy kellemes állapot és a másnapot szokták megbánni az emberek, de ez... Grimaszba torzult az arcom a fájdalomtól, és még a kezem is a halántékomhoz szorítottam, majd ahogyan egyre hangosabb lett a zúgás úgy csúszott le a kezem a fülemre, mintha az segített volna. Mágia volt. Annak kellett lennie.
- Nem jó... varázsital... - ez volt a három szó, amit még ki tudtam mondani, mielőtt még a zúgás eluralta volna az összes érzékszervem, majd a világ elsötétült előttem.

× Puha pázsit, szép álmok ×

Nothing bad will happen, I'm sure

-----------------:O:-----------------

A sötét sosem zavart egy fénytündért, engem meg különösen nem. Az eső már annál inkább, mert a szárnyaim teljesen eláztak, és baromi nehéz volt őket mozgatni is a rátapadt víztől, nem hogy repülni. Nem mintha Estrance közepén egyébként díjazták volna a repkedést, azok, akik nem tudtak egészen csúnyán szoktak rám nézni. De csak úgy nem nyithattam be valakinek a házába - először is egészen kellemetlen volt -, az legtöbb veranda foglalt volt, szóval maradt az utca. A pápaszem is teljesen elázott, a kabátom még épp tartotta magát, de ezek után a megmentőm az ajtónyílásban olyan volt, mintha Adriata maga lett volna.
- Óh, hála az isteneknek.
Egyik pocsolyát a másik után ugorva át elszökdeltem az ajtóig, az utolsó ugrásnál majdnem nekiütközve egy hallgatag alaknak, aki egy fiatal, nagyon, nagyon fehér lány mellett ácsorgott.
- El sem tudod képzelni, mennyire hálás vagyok. - mondtam az integető lánynak, teljes mértékben ignorálva a majdnem bekövetkezett testi sértést. Minden majdnem-katasztrófa az nem-katasztrófa volt, ahogy a mondás is tartotta.
- Üdvözöllek titeket! - mondta a fogadóslány mosolyogva, ezek szerint egyetlen kalap alá téve mindhármunkat. Illetve mind a négyünket, mert az ajtó túloldalán is állt elég tanácstalanul egy fiatal... ember, valószínűleg. Biztosan nem tündér. - Ott a kandalló mellett van az utolsó asztalunk, de csak három székünk van hozzá. Elnézést, de önnek sajnos már ülőhellyel nem tudok szolgálni, de valamit kitalálunk!
Meg sem tudtam tippelni, mi alapján lőtte ki pont a hallgatag alakot közülünk, de a vele sétáló - vagy hát jelenleg inkább csöpögve ácsorgó - lány ezt meglehetősen lazán vette, mintha valami úrnő-szolgáló viszonyban lettek volna.
- Nem gond, őt elég csak leültetni valahol, ahol nincs szem előtt. Ellesz magában. De ne bolygassák.
Mivel még mindig az ajtóban ácsorogtunk, a fogadóslány pedig ellibbent mellőlünk, a kis társaságban szinte egyszerre érett meg a vágy, hogy beljebb kerüljön, ahol voltak székek, meg tűz, meg szétnézve egy nagy, zsibongó tömeg. Egészen otthonos hangulata volt.
- Sziasztok... - mondta meglehetősen bátortalanul a fehér lány.
Asztaltársaságunk harmadik tagja, akiről a ruhái és a haja alapján nem tudtam eldönteni, hogy fiú volt vagy lány riadt őzgida-tekintettel nézett ránk, aztán még utána szólt a mosolygós fogadósnak.
- Esetleg... kaphatnék egy tányér levest, hogy átmelegítsen? Ki tudom fizetni.
A fehérhajú lány, aki még nem mutatkozott be a "szia" után körbenézett rajtunk, aztán hozzátett még egy bizonytalan kérdést a beszélgetéshez. Haladtunk!
- Fura, nem?
Őzike-szem erre megint félénken nézett rá, aztán lesütötte a szemét.
- Nem...
Beletúrtam a hajamba, hogy kiseperjek belőle legalább valamennyi vizet és ne is tapadjon a homlokomhoz - zavart is meg nem is állt jól -, aztán beljebb léptem és megráztam a szárnyaimat is, kissé lefröcskölve a társaságomat, amitől hirtelen megdermedtem.
- Jajj, izé, bocsi! Nem gondolkodtam. Néha megesik.
Leültem az egyik székbe, aztán levettem a pápaszemet, hogy megtöröljem egy tisztább kendőbe, ha találtam, másképp a ruhám szélébe, aztán felpillantottam a lányra.
- Fura? Nem tudom, igazából csak most jöttem. Itt furcsák a viharok?
- Lehet, hogy csak itt van hely és pont három, de az a fura, hogy pont három nekünk. - magyarázta a fehér lány, akinek ezek szerint nem az időjárás volt különös, aztán letörölte az arcáról a rá fröcskölt cseppeket. És vicsorgott. Nem úgy, mint az emberek, olyan igazi, mélyről jövő morgós fenyegetéssel. - Kösz szépen, erre pont szükségem volt.Jobb később elsajátítani a gondolkodás művészetét, mint soha. De én is csak most jöttem, úgyhogy gondolom? Mintha azt akarnák barátkozzunk. Ash meg nem fért ide. Mondjuk nem baj, ő is fura. De nekem minden fura még, úgyhogy talán csak túlgondolom.
Őzikeszem sokkal kevésbé hangosan fejezte ki a nemtetszését, ami, őszintén, nagyobb megbánást csinált, mint a vicsorgós szarkazmus.
- Semmi baj... Ilyenkor szokott lenni vihar errefelé. Ilyen nagyon is, én legalábbis sokat láttam... Meg a zsúfoltság is egészen megszokott itt, mindenki jött ide szerencsét próbálni, szóval az se fura hogy sokan vannak. Inkább szerencsénk van, hogy volt még három helyük, pedig négy kellett volna.
Biztosan igaza volt, de abban a pillanatban engem már rég jobban érdekelt valami az időjárásnál vagy az ülőhelyek számánál.
- Ú, te egy lidérc vagy? Még sosem találkoztam lidérccel. Az milyen?
- Miii? Nem! Mi az, hogy milyen? Szerinted milyen? Tündért eszik!
Mármint ez egy fantasztikusan hülye kérdésnek hangzott, de azért csak kicsúszott a számon. Ez persze felvetette a kérdést, hogy az Ashnek nevezett kísérője, akinek majdnem nekiszaladtam is lidérc volt-e, de a szótlanságából ítélve biztosan. A harmadik asztaltársunk, aki a hangjából ítélve szintén lány volt olyan halkan beszélt, mint... mint ahogy tőlem is elvárták volna néha, ami igazán vérlázító volt. Kifejezetten ellene voltam, hogy bárki ennyire feszengjen körülöttem.
- Egyébként Eos vagyok, örvendek. - mosolyodtam el a pápaszem alatt, ráunva arra, hogy senkinek nem tudtam a nevét.
Mielőtt válaszolhattak volna azonban a fogadóslány visszatért a levessel, meg három korsó sörrel, amit egyébként egyikünk sem kért.
- Ahogyan láthatjátok, igen nagy a tömeg ma. Az egyik fele az eső miatt tért be, míg a másik fele tudta hogy ma ünnepli a Cserfes Cigánylány Fogadó a fennállásának a huszonötödik évét. Emiatt amíg ki nem fogy a hordó ingyen van a sör, és olcsó a leves. Sajnos a tartalmasabb ételeket a normál áron kínáljuk ugyan úgy. Kértek még valamit a sör mellé?
A lidérclány - ki gondolta, hogy a lidércek is felnőnek? - a levest látva mintha elszontyolodott volna.
- Szóval disznó nincs? Mindegy...jó lesz a sör. A barátom nem kér semmit! - nézett a sarokban ácsorgó fickó felé, aztán visszafordult felénk és közelebb hajolt. - Ez titok. És nem eszem testrészeket. És Luna vagyok.
- Én Eva... Evie. Legyen csak Evie. Az Evangeline túl hosszú. - mondta őzikeszem is, végre tisztázva mindenkinek a nevét. - Szerintem... amúgy szerintem van disznójuk csak, az nem olcsó. És gratulálok a fogadóhoz. - nézett fel a fogadóslányra, bár biztos nem ő volt, aki alapította huszonöt éve. Mármint én is huszonöt voltam, szóval ha ő is - és többnek nem nézett ki -, akkor babakorában kellett volna megnyitnia a fogadót. Az meg egészen nagy teljesítmény egy babától - de megint elkalandoztam. A lidérclány kirohanására csak a pápaszemem fölött néztem rá megemelt szemöldökkel, miközben védekezően hátradőltem.
- Jól van, nyugalom, csak kérdeztem. Szóval nem más lidércnek lenni, mint embernek?
Azt szánt szándékkal ignoráltam, hogy tündért eszik. Én amúgy is nagy falat lettem volna neki, és még cserébe jól a torkán is akadok. A másik lány - mármint, az Evie az lánynév volt, ha jól emlékszem - viszont a bemutatkozásba is belezavarodott, szóval a hangulat oldását nem sikerült abszolválnom. Azt majd hátha megteszi a sör, amire úgy vetettem rá magam, mint aki soha nem ivott. Pedig igen. Legalább négyszer. Csak abban méz is volt és nem volt ilyen pocsolyaíze, ami olyan váratlanul ért, hogy nem tudtam megállni a fintorgást.
- Legyen úgy, hogy ketten kérjük, akkor biztos nem drága. - mondtam Luna felé, miközben előkerestem a pénztárcámat és az asztalra tettem, hogy ne felejtsek el fizetni majd. - Szóval kérnénk ide egy tálcán disznót, izé... Sütve? Az jó?
A kérdés láthatóan nem volt egyértelmű, mert a lánynak el kellett gondolkoznia. Az ő nevét is meg kellett volna kérdeznem.
- Persze megoldható, de lehet kicsit késni fog, mert hamarosan itt az ideje a Madam ünnepi beszédének. - felelte végül. "A Madam" már egy lépcső tetején állt, és egészen különösen nézett ki, még ember létére is. Például tele volt aggatva arannyal, mintha megfürdött volna egy királyi kincstárban, meg a ruhái is nagyon... hangosak voltak, ha ennek van értelme.
- De más. - mondta Luna. Eltartott egy kis ideig, míg rájöttem, hogy az előbb feltett kérdésemre felelt épp, de azt már nem fejtette ki, hogy mégis miben más. - Messziről jöttél és csak most, de inni azt tudsz, látom. - Ezután nagyon bizalmasan súgott valamit a fogadóslánynak, aztán visszanézett rám. - Neked pedig köszönöm.
Erre egy kissé zavartan megvakartam az arcom.
- Izé, nagyon szívesen. A titokra meg... - itt úgy tettem, mintha madzagot kötnék a számra, még masnija is lett a nagy igyekezetemben. Mármint csak képletesen, meg is haltam volna, hogyha némaságra kényszerítenek.
- Evie, te ismersz ilyen cigányokat? - kérdezte Luna.
A fogadóslány úgy tűnt elkönyvelte, hogy több érdemi választ már nem fog tőlünk kapni, csak a véletlenszerű kérdéseink repkedtek, főleg egymásnak. A lidérclány láthatóan próbált jó példát venni rólam, de ahogy meghúzta a sörét láttam rajta, hogy ő sem volt kifejezetten jó véleménnyel róla.
- Jó szar, nem? Vagy nektek ízlik?
- Nem ismerek egyet sem személyesen. - szakította meg Evie egy pillanatra a leves kanalazást, hogy Lunának válaszoljon. - A sör meg... Hát... ilyennek kell lennie? Mert ha igen nem tudom miért vannak úgy oda érte.
- Óh, hát annyit tudok mondani, hogy Tír na nÓgban nem ilyen a sör. Ott sokkal édesebb, meg gyümölcsöt is főznek bele, szóval sokkal jobb. Majd hozok egyszer a követségről, biztosan megengedik.
Evie erre váratlanul - de kellemes meglepetésként - elmosolyodott.
- Biztosan csodálatos hely.
- Azt szívesen megkóstolnám. - tette hozzá a lidérclány is.
Mivel a várakozáson kívül más dolgunk nem volt, tovább kortyolgattam a pocsolyasört és kíváncsian néztem ahogy a Madam levonul egy felső emeletről.
- Izé... Mik azok a cigányok?
- Hát, mondta a pincérlány, hogy ez a Cserfes cigánylány fogadó, ebből gondolom, hogy a Madame is az, mert másképp néz ki. Színesebb. - magyarázta Luna.
A beszélgetést hirtelen egy semmiből felcsattantó... csattanás szakította félbe, ami halványan ismerős volt a Beltayne és Imbolc napi ünnepségekről. Pont ilyen hangja volt, mikor valaki egy lékelővel lyukat ütött egy hordóra.
- Jányok, és urak, utazók és úttalanok, kalandorok és kalandra vágyók, szüzek  és kurtizánok! - kezdte rekedtesen a Madam, ami nyilván a beszéd felvezetője volt. Azt hiszem én az "urak" részbe tartoztam. - Azért gyűltünk ma itt össze, hogy megünnepeljük e drága fogadó sokéves fennállását. Mindenki nagy utat tett meg ebben a huszonöt évben, velünk együtt, azt bizton állíthatom. Így hát ünnepeljünk ma hajnalig, és még egy hétig tovább!
Még egy utolsó kísérletet tettem, hogy megkóstoljam a sört, hátha jobb íze lesz - de nem lett, szóval csak nagyot koppintva letettem magam elé. Helyette inkább megpróbáltam figyelni a beszédre. Én tényleg megpróbáltam, de a beszédek olyan unalmasak voltak! Kivéve persze, mikor meglendített egy kancsót, amiből lebegő sörcseppek repültek szét. Ahogy az egyik belecsobbant a kancsómba és sokkal barátibb színt adott benne a pocsolyasörnek, adtam még egy utolsó esélyt a dolognak. És nem csak én voltam így.
- Húú, ez megváltozott. Nagyon finom lett! - jelentette ki Luna a művelet eredményére. - Tudjátok mit? Szeretem a cigányokat!
- A kancsójuk... Az csinálta. - tette hozzá Evie. - Hát ha mindegyikük ilyen, akkor azt hiszem én is.
- Na, erről van szó! - mondtam elégedetten, miután kiürítettem a korsót. Ami persze magával hozta, hogy elfogyott, amitől egy kicsit szomorú lettem, de próbáltam nem mutatni. Végülis végre mindkét lány vidámnak tűnt, nem léphettünk vissza kettőt egy előre után! - Egyébként a Tír na nÓgi sör pont ilyen. Mármint... ha nektek is ugyanazt csinálta a varázskancsó. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy az emberek hogy öregszenek, de a huszonöt év a sok, ugye? Lehet a Madam a Cserfes Cigánylány, vagy hát volt. Most pedig ő a Cserfes Madam.
A fogadósra tekintve ez a gondolat hideg bizsergést küldött le a gerincem mentén, szóval inkább megpróbáltam kiverni a fejemből a képet, hogy milyen is lehetett a Madam cserfesen.
- Nahát... Honnan tudod? - kérdezte Luna Evie-t, aztán felém fordult és megcsóválta a fejét. - Az még nem sok. Ő már legalább ötven. Miért te mennyi vagy? És mit jelent nálad amennyi vagy? Nekem nem sör íze van...
Evie körbeölelte a kezével a korsóját, mintha valami nagyon kedves és nagyon régi mementó lett volna.
- Nekem habzóbor íze van. Hát... Varázstárggyal kellett csinálnia, és a kancsóból jöttek a cseppek amik átváltoztatták az italt szóóóval... biztos az volt. - mondta Evie, aztán megingatta a fejét. - Közepes hosszú. A madame huszonöt éve sem volt cserfes kamaszlány szerintem... De persze ki tudja, lehet csak... csak többnek néz ki mint amennyi, ha nehéz volt az élete.
- Hogy én? - kérdeztem vissza. Vajon mit kellett volna mondanom, hogy ne tűnjek furának? - Huszonöt. - feleltem hűvösen, még hátra is dőltem, közben odébb tologatva a tányéron a disznó maradványait. - De tündéreknél az még elég fiatal. Nem kisbabakor, de azért nem annyi, mint embereknél. De szerintem úgy körülbelül egyidősnek számíthatunk.
Luna kezdett összefüggéstelenül beszélni, ami mondjuk engem nem zavart, de azért feltűnt. És egy pillanattal később neki is.
- Na most ez nem fura? Részeg vagyok, vagy nem? Ti részegek vagytok? Eos, mondhatnál tündérmondókát, jó bonyolultat.
- Én még... nem tudom, talán? Még sosem voltam. De jaj, azt nem szabad... Olyat nekem nem szabad. Dehát én nem is kértem ennyit inni...
Odébb toltam egy üres korsót, hogy ne takarja a kilátást se Luna, se Evie felé, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lehet az a habzóbor.
- Már megbocsáss, de hogy lehetnénk részegek, mikor csak egy...
Egy. Négy. Hét. Hét, eddig. Ráadásul ezt a disznót is most rendeltük, kizárt dolog volt, hogy megegyük.
- Na jó, várjunk egy picit, valami itt egészen nem stimmel. - mondtam gyanakodva, miközben felemelkedtem... aztán visszaültem, ahogy a fogadó deszkapadlója kitáncolt alólam. - Csak nekem mozog a föld a talpam alatt, vagy nektek is?
- Én nem bort ittam, nem is alkoholt, elvileg nem lehetnék részeg, mégis mozog minden. Valami tényleg nem stimmel! Én mindig emlékszem minden falatra és csepp…vé…italra! Mozog!
Evie hirtelen grimaszolni kezdett, mint aki készült elhányni magát, vagy elájulni. Végül inkább az utóbbi lett, mert csak fájdalmas és szívszorítóan rettegő arccal kipréselt magából három szót és ráborult az asztalra.
- Nem jó... varázsital...
- Csodálatos, hogy visszük haza? Azt sem tudjuk merre lakik. Húúú, ha én most! Ash! - kiáltott a kísérője után a lidérclány.
Ahogy szegény lány előrezuhant az asztalra én ösztönösen ugrottam fel, hogy segítsek, de után rá kellett tenyerelnem a lapjára, hogy ne veszítsem el az egyensúlyomat.
- Evie? - kérdeztem, miközben odabotorkáltam mellé. - Evie, ébresztő.
Valami itt nagyon nem tetszett nekem. És nem az, hogy Luna elharapta a "csepp vér" szót, azon már csak legfeljebb nagyokat pislogtam volna, ha épp nem készül valami nagyon kellemetlen történni. Az ilyen alkalmakkor szükség volt... egy hősre!
- Kaphatnánk egy kis vizet? Evie nincs jól! - kiabáltam, miközban óvatosan rázogatni kezdtem a lány vállát. - Gyerünk, kelj fel, még ki kell derítenünk, hogy mi folyik itt.
Szép kijelentés volt, de sajnos elég erősen megakadályozott benne az az érzés, ami a gyomromból indulva belém mart és galacsinná gyűrte a testrészeimet, mint egy gyerek a könyvek lapjait. A szemem volt az utolsó, ami megadta magát - természetesen, ott volt a legtöbb orea -, de végül az is veszített a sötétség ellen, én pedig bezuhantam az álomtalan semmibe. És az utolsó hősies gondolatom az volt, hogy nem kellene eltalálnom az asztal szélét, mert egy lila folttal fogok ébredni az állkapcsomon.

× Sweet dreams are made of these ×

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Fogalmam sem volt, hogy mi történik velem. Egy láthatatlan erő húzott keresztül az alagúton, amire semmilyen befolyásom nem volt. Kapálóztam, sikoltoztam, mindhiába, a különös jelek pedig szinte megvakítottak. Vörösen villantak fel, hol egészen aprók voltak, hol annyira nagyok, hogy nem is láttam semmi mást, néha halványak voltak, máskor úgy fénylettel, mint a meggyújtott magnézium. Még sosem láttam hasonlót sem, és értelmezni sem tudtam, mintha az elmém képtelen lett volna befogadni ezeket a formákat és a mögöttük rejlő értelmet. Megjegyezni más meg sem próbáltam volna, csak azt akartam, hogy vége legyen, bárhogyan…
Amikor felriadtam, mintha álomból ébredtem volna... Egy idilli mezőn voltunk, a fű dús volt, messzebb fák szegélyezték, mintha egy erdő széle lett volna, az ég tiszta kék. Viszont tisztán emlékeztem rá, hogy nemrégiben még egy fogadóban voltunk, ahol lebukott a fejünk a különös módon elénk kerülő rengeteg alkoholtól. Ráadásul… Ahogy jobban körülnéztem egyszerűen éreztem, hogy valami nem volt rendjén. A föld idegen tapintású volt, és itt volt mindenki a fogadóból...
Nem emlékszem, hogy valaha történt volna velem ilyen. Hogy valaha megtettem-e azt, amitől mindenki rettegett, hogy meg fogom. Azt, ami most történt, a jelek alapján, hiszen az nem történhetett meg, hogy mindenkit elkábítottak és elvittek egy erdő szélére. Az, hogy ez a hely nem volt igazi, csak egy álmodó szőtte sokkal kézenfekvőbb volt, főleg hogy én biztosan tudtam, hogy a fogadóban jelen volt legalább egy álmodó. Egy álmodó, aki túl sokat ivott.
A pánik jeges karmai hatoltak a mellkasomba, a szívem hevesen kalapált, nem kaptam levegőt, a gyomrom összeszorult. Öklendeztem, de nem jött ki semmi. Fulladoztam, de nem jött az ájulás sötét megváltása, ahogyan a zakatoló szívem sem mondta fel a szolgálatot, pedig talán jobban járt volna vele mindenki.
Mit kellett ilyenkor tenni? Sűrűn elnézést kérni?
Egyelőre hallgattam, tekintetemmel Lunát és Eost kerestem. A lány fehér haját könnyebb volt kiszúrni, így felé kezdtem kúszni inkább... Nem tudtam, furcsa volt-e, hogy a Madame már előttem ébren volt, mindenki más viszont még most kezdett el lassan magához térni.
Luna már feltápászkodott, amikor odaértem hozzá, és amikor meglátott azonnal a kezem felé nyúlt, hogy felsegítsen.
- Jól vagy? - kérdezte. - Szerintem az a nő elátkozott minket és direkt valami nyálas helyre teleportált. - hajolt a fülemhez, miközben gyilkos tekintettel meredt a Madamera. És ez még mindig a jobbik eset volt talán. Körülöttünk az emberek nagyon változatosan reagáltak a helyzetre, volt aki ideges volt, volt aki térdre rogyva sírt, de mindenkit eléggé megrázott, hogy a semmi közepén ébredtek fel, és nem segített az a különös, idegen érzés sem, ami bekúszott a bőr alá, mint egy hideg érintés. Hogy minden túl szép volt, túl művi, a föld a talpunk alatt pedig egészen más volt, mint egy igazi mező.
Nagy szemekkel néztem Lunára.
- Nem... nem igazán vagyok jól. Szerintem nem teleportált el minket sehova... Ez... ez szerintem egy Rémálom. - mondtam neki remegő hangon, de nem mertem elmondani, hogy én voltam. Mármint... Mi esélye volt annak, hogy nem én voltam, és két álmodó is volt egyszerre egy fogadóban? Nem sok.
- Eost láttad?
A lány aggódva pislogott rám.
-Rémálom? Valaki egyszer mesélt róla, de... nem egészen értem. De biztos a Madame volt, azt hiszem ki kell nyírnunk. - mondta halkan, sajnálkozó arccal, de mégis úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna, mintha délutáni teára akarta volna meginvitálni az asszony, ami bá nem volt annyira ijesztő, mint egy rémálom, de azért elégg. Eos említésére felkapta a fejét és körbenézett. - Hát persze! Nézd milyen jól elvan.
Követtem a tekintetét, és így már én is kiszúrtam a tündért egy csapat lány mellett, meg ott volt az a nagy hangú bájgúnár is, aki még a fogadóban a történeteivel szórakoztatta a hölgykoszorúját. Luna egy szót tátogott a tündér felé, ami egészen úgy tűnt, mintha azt mondta volna, hogy „kurvapecér” de Luna biztos nem ejtett volna ki a száján egy ilyen borzalmas szót! Főleg, hogy Eos igencsak kedves volt velünk, és udvarias is igyekezett lenni.
- Kinyírni? - sápadtam el. - Várj, nem tudhatod biztosan, hogy ő-e az álmodó... És ha igen, biztosan véletlen volt, azt hiszem egy álmodó sem akarna szándékosan elvinni egy fogadónyi embert egy rémálomba.
Valahogy meg kellett akadályoznom, hogy megöljenek valakit miattam. Az szörnyű lett volna... Azt hiszem akkor inkább megmondtam volna, hogy én voltam, ha tényleg, minthogy tovább éljek azzal a bűntudattal.
Eos felé pillantottam közben én is, de a sok lány között azt hiszem valóban jól elvolt, de ennek ellenére integetett nekünk, és inkább otthagyta a hölgykoszorút.
-Szerintem igen, gyanús... és ezek olyan halálos dolgok, nem? Inkább ő, mint mi. - bizonygatta Luna. - Mögém! - mondta valakinek… akit én egyáltalán nem láttam, és csak felhúzott szemöldökkel illettem ezt a furcsa parancsot, mert nem szólhatott nekem, ám mielőtt rákérdezhettem volna, Eos odaért hozzánk. Ekkor láttam meg, hogy a magas, hallgatag férfi, aki Lunát kísérte mintha áttetszően, de láthatóvá vált volna, és ténylegesen is a lány mögé állt. Ijedten ugrottam hátra a délibábtól.
- Mi ez? - kérdeztem, de ez után vettem egy nagy levegőt és próbáltam úrrá lenni a kalapáló szívverésemen.
-Azt hiszem Ash... - suttogta Luna.
- Mindenki jól van? - kérdezte a tündér.
- Meg kell ölni a cigányasszonyt. - közölte Luna csípőre tett kézzel, némileg bosszúsan. Valamit megsejthettek ebből, ugyanis szinte rögtön meghallottam mögöttünk a szoknya csörgését, és ahogy odanéztem láttam, hogy a Madame és a fogadó szinte teljes személyzete elindult felénk. Ha Luna tervezett is bármit, reméltem, hogyha mi nem is, de legalább a túlerő el fogja tántorítani ettől.
- Luna úgy gondolja, hogy a Madame az álmodó, és hogyha megölik, akkor majd minden rendben lesz. Kérlek, előbb próbáljunk meg beszélni vele... - néztem könyörgőn a lányra.
Újra a Madame felé néztem. Elképzelhető volt, hogy... Tudja? De honnan tudhatná?
- Nem tudok sokat az álmokról, de az biztos, hogy valami itt fura. Szóval légyszi ne öld meg, még meg kell magyaráznia, hol vagyunk meg mi folyik itt. - mondta Eos. Ha másért is, de legalább a lényegben egyet értett velem.
- Beszélni? Ha gondolod? De nekem már az sem volt szimpatikus, hogy elkábított minket. Ha ennyire ragaszkodtok hozzá... Mindenesetre fura, hogy mind felénk jönnek... - ez mondjuk sajnos igaz volt, és valamiért éreztem a gyomromban, hogy egyáltalán nem Luna gyilkos szándékai miatt tartottak erre. Egyszerűen éreztem magamon a vizslató szemeit, és amikor a tekintetünk találkozott, akkor fel is húzta az egyik szemöldökét… de végül csak… sóhajtott? Mintha nem is lett volna haragos inkább csak amolyan beletörődő. Mint aki pontosan tudta és értette, hogy mi történt.
A kedves fogadóslány arcára, egy sokkalta komolyabb kifejezés ült ki. Ő nem pánikolt, mintha már lett volna ilyenben dolga. A csapos és a két raktáros, szintén hasonlóan reagáltak. Mind olyan… nyugodtak voltak.
A cigányasszony ahogy odaért hozzánk, még egyet sóhajtott, majd így szólt.
- Álmos lány gyere csak velem egy percre. - nézett rám, majd meg is ragadta a csuklómat. Így már biztossá vált, hogy tudta, mi voltam, és le is leplezett ennyi ember előtt. Végem volt, vagy így, vagy úgy. De tagadni nem volt értelme így már semmit.
- Én... esküszöm nem akartam... - mondtam neki nagyot nyelve, a könnyeimmel küszködve. Nem mertem hátranézni se Lunára se Eosra. És persze vele mentem ahová akarta.
- Na, nyugalom, lassabban. - ragadta meg Eos a Madam kezét, amivel engem akart elrángatni. - Ez az egész már sokkal korábban elkezdődött, mint hogy Evie bekábult, szóval mielőtt csak úgy elrángatja valahová, kedves Madam, kezdhetné azzal, hogy mi történt.
-Fogd le hátulról! - lendült akcióba Luna is, majd belekapaszkodott a másik kezembe. - Biztos azért történt mert maga leitatott bennünket!
Ash – vagy hát a délibáb – lefogta hátulról a cigányasszonyt, mire a fogadó személyzete már rá is ugrott volna, de két másodperc alatt a kéken derengő alak kámforrá vált. Amikor újra szabad lett, a Madame csak forgatta a szemeit.
- Nyugalom harcikakasok nyugalom. - de elengedte a kezem. Nem is tudtam, hogy mit mondjak… Eos és Luna rögtön meg akartak menteni. Hiába akarta Luna az előbb még megölni a cigányasszonyt, mondván, hogy ő volt az álmodó, most, hogy én voltam, rögtön inkább mellém állt mint... mint a barátok. Pedig még csak most ismert meg. Egészen meghatódva néztem a két (egykori) asztaltársamra, bár az események sodrásában úgy tűnt, hogy a Madame egyáltalán nem is akart rosszat nekem, csak beszélgetni.
De talán jobb is volt, hogy inkább hallgattam, mert féltem, hogyha ezt kimondom, akkor sírni fogok és az most nem tudom mennyire lett volna helyén való. Okom lett volna rá több is.
- Az én korsóm csak jó szomjat, és ízes italt ad a népességnek! No meg nem az ital erős, hanem az ember gyenge. - mondta a Madame kissé felháborodva arra, hogy még az ő hibája lenne, hogy berúgtunk. Ez után újra felém fordult. - Nyugodjál meg álmos lány, csak beszélni akarok veled e. Amúgy meg minek vinném én a susnyásba te fénylő páwamadár. - szólt oda Eosnak. - Ha jót akartok megsem közelítitek ennek az erdőnek a szélét, furcsásságok turpiskodnak a mélyében. Égjen le a cserfes cigánylány, ha nem mondok igazat. - ez után újra megfogta a csuklóm. - Van amit csak különc lányok beszélhetnek meg egymás között, ne félj, gyere.
- Honnan tudja mi van az erdőben? - kérdeztem tőle, de inkább kíváncsi voltam, nem számonkérő. Az egész egészen jól is haladt volna, ha nem jelent volna meg az a nagyon hangos és otromba bájgúnár... Én meg azt hittem mindjárt összeesek itt a szégyentől.
- Hé engedd el a lányt!
Teljesen lemaradt a beszélgetés elejéről, csak masírozott előre játszani a hőst. Tudtam, hogy a lányok többsége oda volt az ilyen férfiakért, de hogy lehetett szeretni valakit, aki ennyire… Nem is tudom milyen volt. Ostoba? Nemtörődöm? Figyelmetlen? Fejjel a falnak? Mindegyik, azt hiszem.
- Elég, elég legyen! - csattantam fel, pedig rám ez igazán nem volt jellemző. - Mindenki, nyugodjatok meg! Meghallgatom, amit a Madame mondani akar. - jelentettem ki határozottan, pedig tényleg mindjárt elhánytam magam.
- Amúgy szerintem Evie-t nem fújja el a szél, nem kell fognia a csuklóját. - mondta még Eos.
- Azért vigyáz magadra, meg hogy ne jöjjön ki az erdőből semmi természetellenes. - tanácsolta Luna is, bár nem tudtam, hogy én az ellen mit tudnék tenni, azért értékeltem az aggodalmukat. Komolyan.
-Hát ezt a vékony jánykát pont hogy elfújná, még a kósza tavaszi szellő is. - válaszolt a Madam Eosnak, majd elvezetett mostmár tényleg hallótávolságon kívülre a többiektől. Azért még hallottam a hősjelölt kiáltását:
. - Megmentelek Szépségem ne aggódj! - hát pont amiatt aggódtam, hogy tényleg megmentene, én nekem meg társadalmi kötelességem lett volna elalélni tőle.
Megálltunk a Madame-mal néhány méterre a fáktól, hogy még lássuk a többieket, de ők már ne halljanak minket. Ez után az asszonyság hozzám fordult.
- Először rakjunk kicsit rendbe szívem. - szembe fordult velem, majd hírtelen összecsapta az orrom előtt a tenyerét, jó hangosat csattanva, amitől kissé összefolyik a világ körülöttem, majd a két füled mellett is csettintett mind a két kezével.
Minden, az eddigi émelygés és hányinger valóban átfordult tényleges rosszullétté, így a leves, az alkohol, meg minden ami a gyomromban volt, nem túl szép hanggal távozott belőlem. Igazából kedves volt tőle, hogy megfogta a hajam...
- Úgy úgy adj ki minden rosszaságot magadból.
Viszont meglepő módon amikor már úgy éreztem, hogy tényleg üres voltam, valahogy a többi belső görcs is oldódni látszott. A maradék rosszullét elpárolgott belőle, mintha mindez tényleg varázslat lett volna.
- Mi... Ki maga valójában? - kérdeztem döbbenten tőle. -  Ön is...?
Álmodó. Azt akartam kérdezni, hogy Álmodó volt-e, de nem tudtam kimondani a szót.
- Én mi is? - kérdezett vissza, majd kacsintott. - Én csak egy szerény fogadósasszony vagyok. Ha az idő úgy kívánja kicsit több, ha amúgy akkor kicsit kevesebb.
Megragadta a kezem és felhúzta a ruhám ujját. Egy furcsa jelet láttam halványan az alkaromon, közel a hajlathoz. Halvány vörösen izzott, nagyjából olyan háromszor-három centiméteres volt az egész. Valamiért emlékeztetett azokra a jelekre, amiket láttam mielőtt felébredtem, de ez legalább tiszta volt, még azokra visszaemlékezni sem tudtam.
- Háhá az első sorsdöntöd ahogy látom, akkor itt van a kutya elásva. - mondja a Madam, majd felhúzta ő is a ruhája úját. Három sorban mint egy karkötő sorakoztak a jelek nagyjából ugyanott a karján, de az ővéi erős vörösen izzottak. Mielőtt szóhoz jutottam volna a döbbenettől vissza is húzta a ruhája ujját, majd így szólt. - Ha nem bírnál az álmaiddal, keresd a Madamot. Ez az alkalom most még ingyen van. De a cserfes cigánylány nem adja olcsón a szolgáltatásait.
- Sorsdöntő? Úgy érti, hogy ez-e az első rémálmom? Nem tudom... Lehet. - nehéz volt eldönteni, mi volt igazi álom, amilyen a normális embereké, és mi volt olyan ami a képességemből fakadt. Tényleg lehet, hogy ez volt az első... de az is lehet hogy ezek a bizonyos "Sorsdöntők" másfajta álmok voltak. - Valóban az én hibám? Hogy tudom megszűntetni és visszajuttatni mindenkit?
Valahogy fel lehetett ébredni, ez biztos volt. Ekkor azonban hirtelen egy hangos, fémesen csikorgó sikítás töltötte be az erdőt és a rétet is, ahol magunkhoz tértünk. Egyetlen hosszú, hangosan induló, de lassan elhaló sikoly, majd pár pillanattal később egy nagyon furcsa csippanás következett, majd síri csönd. A beszélgetések elhaltak, és mindenki egy emberként nézett a hang irányába. Bár semmit sem láttunk, de bármi is volt az, közeledett.

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Én még ott tartottam, hogy köszönöm szépen berúgtam és felháborító, hogy így. Asht szerettem volna valahogy elérni, hogy segítsen, amikor valami füvön tértem magamhoz, mindenki mással. Próbáltam elérni Ash lábait, mert csak azt láttam, de halványodni kezdett, a víz is levert, hogy itt maradok egy képzeletbeli helyen, a kemény földön egy ennyire zöld közegben. Valami nem stimmelt, gyilkos pillantást vetettem a közelben sürgölődő Madamra, ő tehetett róla, erre esküdni mernék, de még magam előtt hadonásztam, hátha Ash valahogyan reagál rám.
- Mögém gyere - próbáltam parancsot adni neki, közben észrevettem, hogy Evie felém kúszik, így gyorsan megragadtam kezét és ha engedte felhúztam, legalábbis megpróbálkoztam vele.
-Jól vagy?
Szerintem az a nő elátkozott minket és direkt valami nyálas helyre teleportált - hajoltam a füléhez, miközben még mindig gyilkos tekintettel meredtem a Madamera. Nyakon fogom haraptatni Ash-el. A fényes tündérgyerek közben érdemesebb társaság után nézett, konkrétan nők vették körül. Nem nagyon figyeltem mit mond, inkább Evienek szenteltem minden figyelmem.
Mindenki majrézik, persze nem is vártam többet az emberekről, de térdre borulva bőgnek, elég szánalmas.
Evie is elég sokkos állapotban volt, de ő hamar rosszul is lett, nem hibáztattam.
- Nem... nem igazán vagyok jól. Szerintem nem teleportált el minket sehova... Ez... ez szerintem egy Rémálom.  Eost láttad?
Aggódva pislogtam Eviere, akkorát nyeltem, hogy szerintem hallatszott.
-Rémálom? Valaki egyszer mesélt róla, de...nem egészen értem. De biztos a Madame volt, azt hiszem ki kell nyírnunk
Hajoltam hozzá közelebb sajnálkozó képpel, bár terveztem a dolgot magamra vállalni. Csak előbb meg kellett győződnöm róla Ash tényleg hallgat-e rám. Eos említésére felkaptam a fejem és nők gyűrűjében láttam viszont.
- Hát persze! Nézd milyen jól elvan.
Ha idenézne esetleg eltátogom neki "kurvapecér" de csupa szeretetből csak, aztán Asht kezdtem tesztelgetni, mennyire hallgat rám
Evie elsápadt, azt hiszem megráztam ezzel a gyilkossággal.
- Kinyírni? Várj, nem tudhatod biztosan, hogy ő-e az álmodó... És ha igen, biztosan véletlen volt, azt hiszem egy álmodó sem akarna szándékosan elvinni egy fogadónyi embert egy rémálomba.
Mondta és akkor már mindketten a tündért néztük, aki nem reagált a sértésemre. Gondolom nem hallotta, vagy máson járt az esze.
- Mindenki jól van?
Evienek válaszoltam előbb még mindig a Madammot fixírozva.
-Szerintem igen, gyanús... és ezek olyan halálos dolgok, nem? Inkább ő, mint mi - bizonygattam, de még nem voltam biztos Ash-ben.
- Mögém! - próbáltam meg még egyszer.
Eos végre tiszteletét tette szerény kis körünkben, csípőre tett kézzel fogadtam.
- Meg kell ölni a cigányasszonyt
Közöltem vele kissé bosszúsan. Ash viszont mintha adott volna életjelet magáról, noha ez nem volt túl biztató, mert ahogy megjelent, már halványodott is. Fenébe.
- Mi ez?
Ijedt meg tőle Evie is, vagyis érzékelt belőle valamennyit.
- Luna úgy gondolja, hogy a Madame az álmodó, és hogyha megölik, akkor majd minden rendben lesz. Kérlek, előbb próbáljunk meg beszélni vele...
Nagyon könyörgően nézett, ahogy ezt mondta, nem igazán lehetett ellenállni neki. Csakhogy a fogadósok is mozgásba lendültek közben.
- Nem tudok sokat az álmokról, de az biztos, hogy valami itt fura. Szóval légyszi ne öld meg, még meg kell magyaráznia, hol vagyunk meg mi folyik itt.
Tette hozzá Eos is és valamit kutrált a zsebében, de épp elég dologra kellett figyelnem közben.
-Azt hiszem Ash...
Suttogtam döbbenten Evienek, mert időközben észleltem, hogy hallgat rám az én hallottam, bár halványodott ugye. Evienek így meg tudtam magyarázni mit érzékelhetett. Az eredménnyel azonban nem voltam elégedett, mintha nem tudott volna teljesen átjönni az álomba. Talán mérgesebben kellett volna rászólnom? Mindenesetre annyi biztos, hogy valamilyen formában még itt van és engedelmes.
- Beszélni? Ha gondolod? De nekem már az sem volt szimpatikus, hogy elkábított minket
Válaszoltam még Evienek, de aztán Eos is meggyőzött.
- Ha ennyire ragaszkodtok hozzá... Mindenesetre fura, hogy mind felénk jönnek...  
Én a magam részéről egy lépést hátráltam és a diplomáciai dumát rájuk bíztam. Jöttek felénk, aztán a cigányasszony egyszer csak megragadta Evie karját.
- Álmos lány gyere csak velem egy percre.
- Én... esküszöm nem akartam...
Eos megragadta a Madamme kezét.
- Na, nyugalom, lassabban.Ez az egész már sokkal korábban elkezdődött, mint hogy Evie bekábult, szóval mielőtt csak úgy elrángatja valahová, kedves Madam, kezdhetné azzal, hogy mi történt.
Bizony a tündérfiúnak teljesen igaza volt, nekünk “gyerekeknek” össze kellett tartanunk, itt igenis mi voltunk az áldozatok!
Erre viszont nem számítottam, hogy Evie csinálta,  de nagyon ártatlannak tűnt a lány és Eos is mellé állt, szóval ráripakodtam Ashra, méghozzá elég zaklatottan:
-Fogd le hátulról!
Evie másik kezébe pedig én kapaszkodtam bele.
- Biztos azért történt mert maga leitatott bennünket!
Továbbra is vádoltam az asszonyt, Ash remélem rendesen le tudta fogni, mint amikor hús vér élőholt szokott lenni.
Először úgy tűnt sikerült, de aztán halványodni kezdtett, végeredményben nem ért az egész semmit.
- Nyugalom harcikakasok nyugalom. Az én korsóm csak jó szomjat, és ízes italt ad a népességnek! No meg nem az ital erős, hanem az ember gyenge. Nyugodjál meg álmos lány, csak beszélni akarok veled e. Amúgy meg minek vinném én a susnyásba te fénylő páwamadár. Ha jót akartok megsem közelítitek ennek az erdőnek a szélét, furcsásságok turpiskodnak a mélyében. Égjen le a cserfes cigánylány, ha nem mondok igazat. Van amit csak különc lányok beszélhetnek meg egymás között, ne félj, gyere.
Mindeközben Eos szedett-vedett barátai is ránk találnak, az az idegesítő alak, akire halványan emlékeztem a fogadóból, jön lányt menteni. Szánalmas…
- Hé engedd el a lányt!
Förmedt a cigányasszonyra.
Evie közben furcsán nézett ránk, de nem tudom mit akarhatott mondani ezzel a pillantással.
- Honnan tudja mi van az erdőben?
Úgy tűnt a bájgúnár őt is felhúzta, mert rá nem jellemző módon hangosabban szólalt meg.
- Elég, elég legyen! Mindenki, nyugodjatok meg! Meghallgatom, amit a Madame mondani akar.
- Amúgy szerintem Evie-t nem fújja el a szél, nem kell fognia a csuklóját.
Tette hozzá Eos a bájgúnárnak, aztán nekem is súgott valamit.
- Figyelj, ha te jobb vagy a settenkedésben, mint én, követhetnéd őket.
És bár nem örültem Ash sikertelenségének, olybá tűnik ez a nő nem fal fel bennünket vacsorára, ez egy álomban nem is lenne annyira abszurd. Megforgattam szemem és elengedtem inkább minden kéretlen megjegyzésem, talán mert nagyon tetszett, hogy fénylő pávamadárnak hívta Eost, tényleg olyan, avagy tetszett ez az esküdözés a fogadójára. Már csak a ripacs nem hiányzott a háremével.
- Azért vigyázz magadra, meg hogy ne jöjjön ki az erdőből semmi természetellenes
Tanácsoltam még Evienek, bár ha az ő álma volt gondolom tudta befolyásolni. Már éppen belekötöttem volna a háremes tagba, amikor Eos nagyszerű ötlettel állt elő. Biccentettem és megfogadva a tanácsát feléjük lopakodtam. Egyébként...Ash-en keresztül is kihallgathattam volna, ha esetleg lebuknék még mindig volt második esélyünk. Kedvenc halottam képességeiben most nem voltam olyan biztos.
-Hát ezt a vékony jánykát pont hogy elfújná, még a kósza tavaszi szellő is.
Tette hozzá a cigányasszony, az a szerencsétlen idióta viszont csak ordította a magáét. Remélem Eos le tudta foglalni annyira, hogy ne buktasson le!
-Megmentelek szépségem! Ne aggódj!
Inkább nem kommentáltam a gyökér viselkedését, főleg, hogy lopakodnom kellett és engem is meglepett, hogy viszonylag közel sikerült jutnom hozzájuk, ugyan nem hallottam semmi lényegeset. Talán valóban Asht kellett volna bevetnem. Megpróbáltam neki telepatikusan üzenni, de őszintén szólva kevéssé bíztam a sikerben. Annyit mindenesetre láttam, hogy meghánytatták Eviet. Már éppen indultam volna, hogy közéjük csapjak, de aztán mégis maradtam a helyemen, mert úgy tűnt jól van.
Már éppen belejöttem volna a hallgatózásba, amikor valami jöttment idióta megzavart.
- Te te olyan szörny lennél?  Akkor te erős vagy ugye?
Közben még mindig nem  egészen hallottam miről folyik a beszéd, de láttam, hogy valamit mutogattak egymásnak. Gondolom az álmokról eshetett szó. Éppen közelebb küldtem volna Asht, amikor érkezett ez a kellemetlen figura. Elfintorodtam és kedvesen közöltem.
- Anyád. Erős, úgyhogy fogd be és tűnj el. Látod ott azt a szőke tündért, aki világít? Na ő majd megment. Én kijutok, az, aki szörnynek nevez, meghal.
 Közöltem vele a tényállást és rávicsorogtam, hátha ez elijeszti. Ashre akartam koncentrálni és hallani miről beszélnek, ha nem állt utamba senki próbáltam előre lopakodni.
Ekkor valami borzalmas ricsaj harsant fel, azt hittem megsüketülök. Fémes, csikorgó sikoltás, Eosék felől, de nem hiszem, hogy a tündér csinálta. Mintha valaki közelített volna. Fogytak az izgalmas másodpercek.

× Puha pázsit, szép álmok ×

Nothing bad will happen, I'm sure

-----------------:O:-----------------

Keltem már nagyon nehezen, de ez egészen új szintje volt a dolognak. De nem hasogatott a fejem, nem fájtak a tagjaim, csak ott, ahol rajta feküdtem a kemény... pázsitnak? Valami még mindig nem olyan volt, mint amilyennek lennie kellene. Feltornáztam magam, körbenézve a réten, ahová kerültünk, de - persze - először a fogadóból csak halványan ismerős lánycsapatot találtam meg, akik egy eszméletlen férfit próbáltak meg észhez téríteni. Kiegyenesedtem, hátrasimítottam a hajam és óvatosan, de határozottan beléptem a nő-gyűrűbe.
- Segíthetek, hölgyeim?
A gáláns felajánlásra először csak egy megdermedt bámulást kaptam válasznak egyfelől, másik irányból, egy másik lány pedig inkább a földön fekvő szerencsétlent szólongatta valószínűleg feleslegesen.
- Adam! Adam!
Az egyetlen közülök, aki észrevett jól láthatóan a határán volt egy tisztességes kiborulásnak. És azokból már láttam eleget, végülis volt egy nevelőnőm.
- Hol vagyok? Mi történt? Adam halott... Adam Halott?! Nem az nem lehet. De ha mégis? Mi legyen? Adam halott?
- Minden rendben lesz ez csak egy rossz álom. - mondta egy negyedik lány, miközben az ötödiket próbálta lenyugtatni, közben valószínűleg saját magával együtt.
- Igen igen ez az ez csak egy rossz álom. Ez csak egy rossz másnapos álom nem igaz?
Rossz... álom. Úgy, hogy én benne vagyok. Mint jövendő nagy hős, rendkívül éretten lenyeltem ezt a sértést, aztán lehajoltam az alvó szerencsétlenhez és csettintgettem az arca előtt néhányat, még egy szemhéját is felhúztam és az ujjam végével belevilágítottam. Ettől magához kellett térnie. Ahogy elkezdett pislogni és még a feje is elfordult egy kicsit feljebb toltam az orromon a pápaszemet.
- Semmi gond, Adam nem halott, csak kicsit rosszabbul viseli a varázsitalt. Ne aggódjanak, még lehet egy fantasztikus álom. Végülis gyönyörű időnk van.
Csak a fű nem érződött úgy, mintha a helyén lenne. Meg a föld alatta.
Az Adam nevű férfi, aki éppen öt nő rajongásának tárgya volt lassan mintha magához tért volna az előbbi pislogás után és feljebb tornászta magát.
- Hol vagyunk?
Ha akartam sem tudtam volna neki válaszolni, egyrészt mert fogalmam sem volt, másrészt mert a sok lány nem is engedett, szinte egymást taposva próbáltak belemászni a férfi nyakába.
- Most hogy Adam jól van, nem lehet semmi baj!
De az én dolgom itt véget ért, szóval csak hitetlenkedve felhúztam a szemöldököm, aztán egy szinte csak háttérzajként hordott félmosollyal elfordultam a kicsi-a-rakást játszó emberektől. Evie és Luna nem messze álltak, az utóbbi még valamit tátogott is, de nem igazán sikerült leolvasnom a szájáról a szavakat. Így csak integettem feléjük és odasétáltam a két lányhoz.
- Mindenki jól van?
Luna a teljesen ártatlan kérdésre hetykén csípőre tette a kezét és morózus pillantással nézett fel rám.
- Meg kell ölni a cigányasszonyt.
Mintha csak nyomatékot akart volna adni a dolognak, a lidérclány szótlan kísérője - vagy hát az átlátszóságból ítélve lassan csak kísértője - is megjelent egy röpke pillanatra, mint valami szellem, aztán Luna mögé sétált és eétűnt. Közben pedig a frászt hozta Evie-re.
- Mi ez? -kérdezte riadtan, aztán visszatért az előbbi témához. - Luna úgy gondolja, hogy a Madame az álmodó, és hogyha megölik, akkor majd minden rendben lesz. Kérlek, előbb próbáljunk meg beszélni vele...
Ahogy elnéztem a társaságunk mögé, úgy tűnt nem volt sok időnk kitalálni, éljen-e a Madam vagy ne, mert éppen felénk tartott a kocsma teljes személyzetével együtt.
- Nem tudok sokat az álmokról, de az biztos, hogy valami itt fura. Szóval légyszi ne öld meg, még meg kell magyaráznia, hol vagyunk meg mi folyik itt.
Utána sem lett volna túl hősies, de ha tényleg ő volt a gonosz boszorkány a történetben, kellett egy fénylő lovag. Annak meg eg fénylő fegyver, szóval ezzel a lendülettel jó mélyre túrtam a zsebembe, a Solast keresve. Hacsak nem zsebeltek ki alvás közben, akkor ott kellett lennie.
- Beszélni? Ha gondolod? De nekem már az sem volt szimpatikus, hogy elkábított minket - mondta Luna látszólag mindkettőnknek. - Ha ennyire ragaszkodtok hozzá... Mindenesetre fura, hogy mind felénk jönnek...
Igazat kellett adnom neki, tényleg fura volt, így szinte megkönnyebbülten sóhajtottam, ahogy az ujjaim megtalálták a lándzsa hideg nyelét a zsebemben. A Madam nem volt a hosszú magyarázatok híve, egyszerűen odalépett hozzánk és megragadta Evie csuklóját.
- Álmos lány gyere csak velem egy percre.
- Én... esküszöm nem akartam... - motyogta megilletődve a lány - aki ezek szerint egy olyan Álmodó volt, mint a rémmesékben a Szürke Királynő meg a Daloló Koporsó Lovagja, csak épp negyedannyira sem tűnt rémisztőnek.
- Na, nyugalom, lassabban. - ragadtam meg ösztönösen a Madam kezét, amivel Evie-t akarta elrángatni ki tudja, hová. Egyébként sem értettem hová akart volna menni, itt voltunk egy mezőn. A fák közé? - Ez az egész már sokkal korábban elkezdődött, mint hogy Evie bekábult, szóval mielőtt csak úgy elrángatja valahová, kedves Madam, kezdhetné azzal, hogy mi történt.
Luna tett még egy - felettébb goromba - kísérletet arra, hogy utasítást adjon a szellem-szolgájának, de közben belekapaszkodott Evie másik kezébe ellensúlynak.
- Biztos azért történt mert maga leitatott bennünket!
A Cserfes Madam szinte lerázta magáról az átlátszó lidércet, aztán megforgatta a szemét - megforgatta a szemét! rám! - és felettébb lekezelően nézett a szemembe. De én a lehető legnagyobb nyugalommal bámultam vissza a pápaszem mögül, az anyámnál amúgy sem tudott csúnyábban nézni.
- Nyugalom harcikakasok nyugalom. Az én korsóm csak jó szomjat, és ízes italt ad a népességnek! No meg nem az ital erős, hanem az ember gyenge.
Azért még volt problémám azzal, hogy hogyan jutottunk el a teljes emlékvesztés szakaszába úgy, hogy még az időt se érzékeltük a fogadóban, anélkül, hogy például gyomorrontást kaptunk volna a sok sörtől. De a Madam láthatóan nem volt az a fajta, aki könnyedén beismerte volna a dolgokat, szóval nem is erőltettem.
- Nyugodjál meg álmos lány, csak beszélni akarok veled e. - folytatta a a cigányasszony, aztán felém nézett. - Amúgy meg minek vinném én a susnyásba te fénylő pávamadár. Ha jót akartok meg sem közelítitek ennek az erdőnek a szélét, furcsásságok turpiskodnak a mélyében. Égjen le a cserfes cigánylány, ha nem mondok igazat.
Legalább a Madam tudta, hogy hol vagyunk, ha már felismerte az erdőt meg a benne... turpáló... susnyákat, vagy miket. Tehát tényleg jó lett volna, ha Luna nem eszi meg baracklekvárral. Mármint kijelentette, hogy nem eszik testrészeket, de mi van a fejével? Meg a májával? Jobb volt biztosra menni.
- Van amit csak különc lányok beszélhetnek meg egymás között, ne félj, gyere. - ismételte meg a kijelentést. Már nyitottam a számat, hogy kikérjem magamnak ezt a társaságban elbújást, de valaki megelőzött.
- Hé engedd el a lányt!
Adam fogalmam sem volt ki lehetett, de amilyen hősies attitűdje volt - csak épp kicsit hiányzó állóképessége - valami szerencsétlen lovagnak néztem. Határozottan rosszul csinálta.
- Elég, elég legyen! - csattant fel meglepő határozottsággal Evie. - Mindenki, nyugodjatok meg! Meghallgatom, amit a Madame mondani akar.
- Amúgy szerintem Evie-t nem fújja el a szél, nem kell fognia a csuklóját. - tettem hozzá, mikor a cigányasszony megint karon ragadta szegény lányt.
- Azért vigyáz magadra, meg hogy ne jöjjön ki az erdőből semmi természetellenes - mondta Luna haragvó szemeket villantva a Madamra, aki közben elindult Evie karját fogva a fák felé.
- Hát ezt a vékony jánykát pont hogy elfújná, még a kósza tavaszi szellő is.
Azért nem tudtam ennyiben hagyni a témát, szóval közelebb hajoltam Lunához.
- Figyelj, ha te jobb vagy a settenkedésben, mint én, követhetnéd őket.
A lidérclány csak bólintott és oldalazva eltűnt a tömegben. Én nem voltam jó semmifajta settenkedésben, de kiváló voltam a figyelem magamra irányításában, és úgy tűnt ezúttal segítségem is volt benne.
- Azonnal engedjetek át! - ordította magából kikelve Sir Adam, de a Madam fogdmegjei láthatóan nem hatódtak meg a benne dúló hősiességtől. - Megmentelek szépségem ne aggódj!
Ennyi ordenáré kiáltozás azonban már inkább ártott, mint használt, szóval odaléptem hozzá és megfogtam a vállait.
- Adriatának hála, hogy rendben vagy, a hölgyek már nagyon aggódtak. - biccentettem itt a lánykoszorú felé, amik körbevették. - Te olyan okos fickónak tűnsz, igaz? Biztos tudod, hogy hol vagyunk. Talán haza is tudsz vinni mindenkit?
Ez jól láthatóan megvette Adam jóindulatát, ugyanis az arca szinte megkönnyebbült és egy elégedett vigyor terült szét rajta.
- Látom vannak itt azért még értelmiségi emberek is. És jó szemed van kiválasztani a legalkalmasabb embert a tömegből. Ezek a fickók nem is merik fel kiben is van igazán potenciál. Igaz lányok?
Persze esélytelen volt, hogy az őt követő hölgykoszorú nemlegesen válaszol bármire, amit kijelent, szóval mind az öten helyeslően bólogattak, ami csak tovább bátorította Sir Adamet.
- Egyértelműen tudom hol vagyunk! De itt ezeknek a balfácánoknak sose fogom elárulni. Ezer egy ilyen helyen megfordultam már! A kisujjamból kirázom hogy mégis hogy kéne innen kiszabadulni!
Adam bizonygatására csak bátorítóan elvigyorodtam.
- Remek, tudtam én, hogy bízhatok benned! Figyelj, össze kellene terelnünk az embereket, hogy könnyebb legyen. Én balról megyek, te mehetsz jobbról, és mindenkinek elmondjuk, hogy csak nyugodjanak meg és várják a megmentőt a rét közepén.
Újdonsült pjzshordozóm - mert Solast a kezébe nem adtam volna - éppen nekiindult volna csodás személyiségével középre terelni az embereket, amit igazából csak azért mondtam neki, hogy máshová vigye a figyelem középpontját, mikor a levegő szinte felsikított, mint egy hirtelen satufékbe húzott vonat vaskereke. Ezután valami hangosan csippant, mint egy nem létező madár, aztán jött egy halk, mélyről jövő hangú dobbanás. Aztán még egy. És még egy, még a föld is remegett.
Valami, amitől a Madam határozottan óva intett éppen felénk tartott.

× Sweet dreams are made of these ×

Evie, Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

- Ez mi? - kérdeztem a Madame-ot ijedten. Az a hang olyan különös volt, annyira idegen, és én még mindig nem tudtam talán egészen felfogni, hogy a rémálmokat nem véletlenül nevezték „rém”-nek, és talán ez volt a legelső szörnyűség, amivel szembe fogunk találkozni. Egyedül talán Eos talált magában annyi bátorságot, hogy szembenézzen az ismeretlennel, ugyanis ő egyértelműen a hang irányába indult, semmint elfele onnan, szinte már védelmezően állva a Cserfes Cigánylány személyzete és vendégsereglete elé.
- Honnan tudjam? – kérdezte a Madame flegmán megrántva a vállát, de utána megenyhülve sóhajtott fel. - Egy biztos, biztos nem valami jó. A többi kérdésedre meg válaszolok, amikor ennek az egésznek vége lesz.
Ekkor a csapata felé fordult és két ujját a szájába téve egy hatalmasat fütyült. Én is szerettem volna megtanulni így fütyülni, de lehet az már túlságosan nagy kérés lett volna azok után, hogyha még a kérdéseimet is megválaszolja, mert azokból bizony volt rengeteg.
A Madame csapata pedig mintha a füttyszóra egészen megváltozott volna, olyan volt, mintha eddig pórázon fogták volna vissza őket, de most mintha végre engedélyt kaptak volna rá, hogy tegyenek is valamit. Először a lány, aki fogadott minket vette ki a hajából, amivel eddig összefogta, majd a csuklójára tette és ez után… egyszercsak elhalványodott és eltűnt. A furcsa fémes hang is mintha megtorpant volna, talán mert ellenállást érzékelt. Ekkor egy furcsa, vöröses lepel indult ki az erdőből, ami először szélesedett, majd elindult elfelé, mintha be akarta volna borítani az embereket, de ehelyett leért a földre, majd újra összement és eltűnt. Utána pedig… semmi.
A nyomasztó, hangtalan semmi, még a levegő is megállt és ez nem volt kevésbé ijesztő, mint az előbbi különös hangok utána pedig az a piros… valami.
- Öhm... ez mi volt? - vonta fel Eos az egyik szemöldökét.
- Na most ez nem a fütyülő Madame volt? - kérdezte Luna, majd úgy döntöttem visszarohan felénk. - Maga tüntette el a lányt? És mi volt ez a lepel? - kiabálta már jó messziről, de mi is éppen nekiindultunk, hogy csatlakozzunk a többiekhez.
- Ez egy bestia! Ezerrel megküzdöttem már ezek előtt!  Pont ilyeneket csinálnak! - hallottam a távolból a bájgúnárt, de szerencsére a Madame jobban lekötött, semminthogy egy szemforgatással reagálhassak rá. Azt úgysem illett. - Hah nem is, ez csak egy szarvas.
Ahogy odanéztem már én is láttam, hogy egy igen rossz állapotban levő, talán sebesült szarvas botorkált ki az erdőből, de a Madame újra megszólalt és bölcsebb dolognak láttam inkább rá figyelni.
- Izabellának megvannak a maga kis praktikái. Én se tudhatok mindent nemigaz? - válaszolta Luna kérdéseire, de közben azért sietett a többiek felé. - Essünk túl ezen az első akármin akármi is legyen, aztán megbeszélünk mindent rendben? Nem kéne, hogy a cserfes cigánylány a mai nap történései miatt zárjon be. - ebben igaza volt. És még ha úgy éreztem, hogy kicsit flegma is volt, és megérthette volna, hogy ebben az egész történetben teljesen rá voltunk utalva, azért volt oka a feszültségének. Igazából kisebb csoda volt, hogy nem kezdett el velem üvöltözni, vagy még rosszabb, amiért tönkretettem a Cserfes Cigánylány évfordulóját ezzel a rettenetes rémálommal.  
-Akkor ő már felébredt? De minek fütyült? Maga fütyült nem? Minek? Azt csak tudja miért csinálta? - öntötte a madame-ra a kérdéseit Luna, majd amikor válaszokat nem igazán kapott inkább hozzám fordult. - Te tudod hogyan kell felébredni? Elmondta?
Megráztam a fejem.
- Nem jutottunk el odáig. De... Azt hiszem, bár a Madame is olyan, mint én, ha jól értem, de ez az álom az én hibám. Szóval talán... nem is tudom, ha velem történik valami, akkor lehet hogy mind felébredtek.
- Amíg nem találjuk ki, hogy mégis mit, hol, és hogyan kell megtennünk, senki sem megy sehova. Iza meg itt van velünk, csak kicsit szégyenlős. Fütyülni meg azért kell, mert ha sokat ordibálok elmegy a gyönyörű hangom. Készülj a legrosszabbra, és rosszabb fog történni, ez egy ilyen hely. Mindenért megkell fizetni, az álmosok pedig kamatostul megfizetik, de amit kapnak cserébe az se mindegy ám. - válaszolta mégis a Madame.
Nem tudtam pontosan hogyan működtek ezek a rémálmok, mit kellett tenni. Ahogy végignéztem a Madame-on és a csapatán egy dolog megfogalmazódott bennem.
- Harcra készülnek igaz? Az ellen ami megsebesítette a szarvast. Ha elébe megyünk, gyorsabban felébredhet mindenki? - kérdeztem a cigányasszonytól.
- Elébe megyünk? Elébe mentek! Szerinted ki fogja védeni ezeknek a semmirekellő alkoholistáknak az életét? Egyre jók, hogy hozzák a pénzt sajnos másra nem.
- Nem lenne jó, ha rossz történne veled, valami más mód kell. - mondta Luna határozottan. Pedig… nem érdemeltem tőle ekkora kedvességet azok után, hogy belerángattam őket ebbe az egészbe. Sajnos egyelőre csak hálás pillantásokra futotta tőlem.
A szarvas tágra nyitotta a száját miközben Eosra és a bájgúnár Adamre nézett, majd valami megszólalt… valahonnan egy teljesen idegen nyelven, amiből csak két szót lehetett érteni. Talán, ha nagyon figyeltünk.
Korrupció.... Protokoll....
Ekkor a szarvas szeméből egy vörös fénysugár célzott pontosan Adam hátának közepére, de mielőtt bármi már történt volna, az állat alsó állkapcsa leszakadt, és hangosan koppant a földön. És még ennek ellenére is groteszk módon felkapta a fejét, és látszott hogy valamit még folytatott volna.
- A... ha... - nyögte Eos, miközben lassan hátrálni kezdett a lénytől, és nagyon helyesen tette. Mert ez biztos hogy nem igazi szarvas volt, hanem olyan rémszarvas féle. - Evie? Ha ez a te álmod, meg tudod mondani, hogy miért emleget a szarvas korrupciót? Mi lehet korrupt egy szarvasnak?
- Szégyellős? Akkor azért csinált leplet? Vagy nem ő csinálta? Vagy ő a szarvas? - találgatott közben Luna, összekapcsolva a fejében Izát, meg a szarvast meg a rémálom megoldását, bár nehezen tudtam követni a gondolatmenetét.
- Szerintem láthatatlanná vált, úgy értette... - vetettem fel Izával kapcsolatban. Ha az amit a hajából kivett valami mágikus tárgy volt, az könnyedén láthatatlanná tette, és ezek szerint a rémálmomban működött az orea ereje. Majd Eoshoz fordultam. - Gondolom nem úgy érti, hogy korrupt, minthogy pénzt fogad el valamiért, hanem hogy valami... megfertőzte?
Ez után pedig a Madame-hoz fordultam. Annyit forgolódtam, hogy lassan már kezdtem elszédülni.
- Tehát ön megvédi az embereit, mi hárman meg menjünk be az erdőbe, jól értem? Ha igazam van az eddigiekben csak mondja hogy igen!
- Igen igen - mondta a Madam, majd elordította magát, meghazudtolva a saját állítását a  gyönyörű hangjának védelméről. - Iza!
Ekkor a szarvas feje körül egy suhintás árnyai rajzolódtak ki, és a szarvas feje le is hullott a földre.  Mellette megjelent egy igazán dekoratív tőr, ami után lassan az igazán dekoratív fogadóslány újra alakot öltött a markolattól kezdve szép fokozatosan. Ez után visszasietett a többiekhez.
- Miért nekem kell csinálnom mindig ezeket.
Eos közben lassan hátrálva odaért hozzánk.
- Egy csapással? - ámuldozott. - Azta, ilyet eddig csak könyvekben olvastam, tiszta menő volt. Láttátok?
Én is eltátottam a szám Iza manővere láttán, és csak bólogattam Eosnak, hogy láttam bizony!
- Köszönöm. - mondta közben Luna a magyarázatomra, majd Iza mutatványát látva elismerően füttyentett. - Akkor honnan jött a lepel? Az is te voltál? - kérdezte Izától.
- A leplet én sem tudom... - motyogtam. - Ha nekünk kell menni az erdőbe Iza legalább velünk jöhet? És akkor megyünk.
Iza csak rázta a fejét, kibontott haja csak úgy lobogott körülötte.
- Fogalmam sincs mi lehetett az a vörös lepel amit csinált, de kirázott a hideg amíg ottvoltam abba a furcsa erdőbe az állat körül.  
A Madam csak felhúzta a szemöldökét.
- Nem nem, Iza marad itt szépen. mind a négy égtájról figyeljük az erdőt, nem akarunk semmi rosszaságot, hogy történjen.
Eközben Adam az erdő szélén matatott a szarvas tetemnél. Egy ponton aztán felkapta a szarvas fejét, és elkezdett felénk futni vele.
- Hé nézzétek! Nézzétek! Megfejtettem a titkát! - hablatyolt. Az az az őz fej viszont nagyon nem úgy nézett ki, mint amit láttunk korában. Vagy amilyennek egy őz vagy szarvas fejének lennie kellett volna. Az egész mintha fémből lett volna, fura üvegszemekkel, melyek korom feketék belülről. Olyan kábelek lógnak ki belőle, amilyenhez hasonló talán az akadémiákon már létezett, de ez sokkalta bonyolultabbnak tűnt, és itt ott már eléggé megkezdte rozsda.
Amikor Adam odaért vele hozzánk, a fej szikrázik egyet, amitől a férfi megijedt, és egy igazán "férfias sikollyal" a földre ejtette. Ekkor a háreme is kezd észbe kapott, és már futottak is bájgúnár Adamhez. Biztosan velem volt a baj, hogy én nem estem hanyat a fickótól.
Eos csak félrebillentette a fejét, aztán elővett a zsebéből valamit, ami egy apró fénysziporka után lándzsaméretűvé nőtt, a hegyével pedig óvatosan megkocogtatja a szarvasfejet. Újabb alkalmat adott, hogy eltátsam a számat, pedig mindezt úgy csinálta, mintha neki a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Nem vagyok naprakész az emberek találmányaiban, de... kellene szikráznia a gépeknek?
-Úgy tűnik mi hárman megyünk, ő nem áldozza be a véreit. - felelte még Luna nekem. - Szerintem igen, szóval ne csókold össze. - mondta Eosnak.
Odasétáltam a többiekhez, illetve a fura szarvas teteméhez, bármennyire nem kívánta egyetlen porcikám sem. Még csak ránézni sem akartam.
- Én még sosem láttam ilyesmit. Elég furcsa.
Ez után a néhai asztaltársaimra néztem.
- Nincs jogom ilyesmit kérni tőletek, hiszen nem is ismertek de... Elkísértek az erdő mélyére, ahonnan ez jött? Úgy érzem, ezt a helyzetet nekünk... vagyis nekem kell megoldani, de nem hiszem, hogy egyedül képes lennék rá.
A szarvas feje Eos piszkálása után még nagyobbat szikrázott, majd a szájából furcsa tüskék lövelltek kifele, miközben a fej össze-vissza dülöngélt, és értelmetlen megakadt szövegrészleteket ismételgetett és néha még csipogott is.
Annyira viszont nem voltam gyors, egyikünk sem volt, hogy a tüskék ne találjanak el minket. Éreztem, ahogyan egy belefúródott a jobb combomba, majd egyre mélyebbre és mélyebbre fúrta magát. Még soha nem éreztem ilyen kínt. A lábam megbicsaklott alattam, ahogy pedig a tüske más a csontom közelében járt felvisítottam. Bármit… tényleg bármit megtettem volna, hogy vége legyen.
Majd egyszercsak tényleg vége lett, mintha elvágták volna. Helyette más rémség következett. A világ szövete mintha felszakad volna a szemem előtt, a látvány szétesett, majd újra összeállt és látni engedett egy világot a világ mögött, ami majdnek ugyanolyan volt, de mégsem. A növények fémből voltak, még a föld is fémlemezekből állt, a fák is, és kábelek futottak a végtelenségbe, mint egy groteszk mesterséges imitációja a természetnek egy olyan helyen, ahol már semmi valódi élet nem volt. A levelek mintha mind apró tükrök lettek volna, amik a nap felé fordultak, visszaverve a fényét. Mégis, mintha ez lett volna az valóság, nem az eddigi zöld mező és erdő.
A Madame aggódva állt mellettünk. Ő még ugyanolyan volt, nem volt fémből.
- Jól vagytok? - kérdezte. - Győző! - ordította el magát, miközben látszott az aggodalom az arcán. - Nem tudom mi történt velük. Valami beléjük furákolt, hozd a szikét!
- Szi... szikét? Mit akar, kifaragni belőlünk? - kérdezte Eos, aki szintén mellettünk térdelt már. Bár láttam, hogy a tüske őt is eltalálta, mintha könnyebben megúszta volna mint mi, talán mert tündér volt, ki tudja.
-Nem tetszik! - dörzsölte meg a szemét Luna, miközben talpra állt. Azt hiszem ő is ugyanazt láthatta, amit én. - Evie? - nézett rám, bár azt hiszem csak az érdekelte, hogy voltam. - Nem kell semmiféle szike, ezt még egyszer nem éljük át. Majd...Estranceban keresünk egy rendes orvost. Ronda a világ, minden...ilyen emberes! Nektek is? Nem akarom!
Most először hallottam a hangjában tényleges kétségbeesést, majdnem sírvafakadt, amitől keserű szégyen öntötte el a szám.
- Én... sajnálom. - mondtam Lunának. - Tényleg sajnálom, de azt hiszem ezt kell látnunk.
Felnéztem a rémálom-égre és próbáltam az összes határozottságom, minden cseppnyi erőmet összeszednem. Azt akartam, hogy vége legyen, hogy Luna ne szenvedjen, hogy én is bebújhassak az ágy alá összekuporodva, de ehhez előre kellett mennünk.
- Ez az én álmom. - mondtam a nagy semminek, hátha volt rá egy kis esély, hogy a rémálmom hallgatott is rám. - Mutasd magad, essünk túl rajta végre!
Persze nem történt semmi, úgyhogy csak újabb okot csináltam, hogy ostobán érezhessen magam. Miért is lett volna egyszerű. Ha befolyásolhattuk volna igazán a rémálmokat, talán az emberek nem féltek volna ennyire tőlünk.
- Hát azt a valamit! meg a te újadból is! - mondta a Madame Eosnak. Eközben Adam háreméből az egyik lány már nem bírta tovább.
- Elég elég volt! Én ezt nem akarom, felakarok ébredni!
Majd futásnak eredt az erdő széle fele egy teljesen másik irányba mint ahol addig bárki is járt volna. Hirtelen a vele szembe levő egyik fán kinyílt egy kis csapóajtó, amiből pont egy olyan üvegszemnek tűnő dolog bukkant elő, mint amilyen a szarvasnak is volt, csak nagyobb. Az üvegszemből az a furcsa vörös lepel ereszkedett a lányra, aki ekkor sírva megtorpant.
- Én csak elakarok innen tűn... - ekkor a földből egy hatalmas fémkaró szúrja át a lányt. Majd még egy, majd még egy.
Néhányan lefagytak, mások pánikba estek, megint mások térdre rogytak, köztük én is. Mégsem tudtam levenni a szemem róla. Adam elindult a lány irányába, de a lába mintha a földbe gyökerezett volna, a három lány pedig akik még életben voltak a háremből szintén sokkos állapotban sóbálvánnyá válva álltak.
- Győző hagyjad! - kiáltott a csapos fele a Madam, [color=salmon]- A sánkír lánynak igaza van, sorsdöntő után, úgyis mindegy hogy bennük van, vagy sincs ez a furcsaság.
Majd felénk fordult, miközben egy kört írt le a kezével a válla fölött az égfelé, és a csapata elkezdte középre terelni az embereket.
- Induljatok, nincs már idő itt a babusgatásra.
Azt nem tudtam, hogy ő hogy volt képes megszólalni azok után, ami történt. Ahogy azt sem, hogy mi hogy leszünk képesek ezek után csak egy lépést is megtenni. Valaki meghalt a rémálmomban, de vajon a valóságban mi történt vele?

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Még alig érkeztem Estrancebe, de már elmondhattam, hogy utáltam ezt a fajta lidérc megközelítést, sem idegzetem, sem kedvem nem volt parttalan vitákba bonyolódni egy ilyen senkiházival.
Otthagytam ezt a barmot, aki éppen a lidércségemmel buzerált, remélem eléggé betojt tőlem, nem okoz több gondot. Elindultam Eosék felé a hang miatt, bár nem hittem, hogy ő és a bájgúnár csikorognának. Ettől a zajtól úgysem hallottam amit Eviék beszélnek és a debil is megzavart, így semmi kedvem nem volt “hallgatózni” Reméltem a lány majd elmeséli mivel zaklatta a Madame.
Mindenki, aki mellett elhaladtam zavarodottan nézett, talán a hang forrását kereste, éreztem a néma feszültség belső sikolyait - és egyáltalán nem tetszett. Nyugtalan bizsergés lett úrrá rajtam. Hiába hívták ezt álomnak, minden mintha valóságos lett volna. Kisvártatva odaértem Eosékhoz, velük együtt bámultam a büdös nagy semmit. A füttyszóra összerezzentem, ezek a cigányok… Hirtelen feltűnt a fogadós lány is, aki a hajgumijával játszott és eltűnt. Kettőt pislogtam, biztosan jól láttam-e a helyes kis cigánylány kámforrá válását, de ez egy álom volt, ahol bármi megtörténhetett. Meg is történt. Keletkezett egy random lepel, csak úgy, vörös volt, mint a színházakban, állítólag, mert én ezt is csak hallomásból tudtam és  ránk hullott.  Eos bár nagyon korrekten kérdezte:
-Öhm... ez mi volt?
Mondhatni a számból vette ki a szót, én csak halkan szitkozódtam az orrom alatt.
- Na most ez nem a fütyülő Madame volt?
Valamiért még mindig őket vádoltam és nekik tulajdonítottam az ilyen meghökkentő eseményeket. Fütyült a nő, egy másik eltűnt, ránk lepel hullott, aztán rólunk is elpárologott mi ez ha nem cigányálom?
Úgy döntöttem vissza rohanok Eviék felé, mielőtt a Madame felfalja.
- Maga tüntette el a lányt? És mi volt ez a lepel?
Kiabáltam nekik már jó messziről, hogy hallják, ahogy jövök.
Félúton nagyjából találkoztunk, gondolom őket is előre vonzották a furcsaságok.
- Izabellának megvannak a maga kis praktikái.
Aztán sokkal barátságtalanabbul tette hozzá, mint eddig, mondjuk ez engem cseppet sem hatott meg.
-Én se tudhatok mindent nemigaz?   Essünk túl ezen az első akármin akármi is legyen, aztán megbeszélünk mindent rendben?Nem kéne hogy a cserfes cigánylány a mai nap történései miatt zárjon be.

-Akkor ő már felébredt?
Szegeztem neki a kérdést azonnal. Hiszen ha ez egy álom, csak úgy lehet belőle kijutni. Vagy egyáltalán szó sincs felébredésről, csak az álmon belül teleportált el máshová? Olyan értetlen és bamba lehetett a képem, örültem, hogy az otthoniak (főleg a bátyám) nem látták.
-De minek fütyült? Maga fütyült nem? Minek? Azt csak tudja miért csinálta? Kérdeztem mielőtt még elhúzott volna mellettem, viszont nekem mindegy volt bezárnak-e, vagy hogy flegma.
Miközben visszafelé sétáltunk, láttam, hogy az antipatikus szájhős egy szarvastól ijedt meg, megkérdeztem Eviet
- Te tudod hogyan kell felébredni? Elmondta?
Megszaporáztam lépteim, kisvártatva odaértem Eoshoz és új haverjához, akik marha nagy hősként meredtek a semmire, amiből fokozatosan kibontakozott egy szarvas.
Evie menet közben válaszolt nekem.
- Nem jutottunk el odáig. De... Azt hiszem, bár a Madame is olyan mint én ha jól értem, de ez az álom az én hibám. Szóval talán... nem is tudom, ha velem történik valami, akkor lehet hogy mind felébredtek.
Ez nem volt valami biztató, ha olyan áron ébredhetnénk csak, hogy neki valami komoly baja lesz, nem örülnék.
Mindenesetre Evie a Madamera is reagált.
- Harcra készülnek igaz? Az ellen ami megsebesítette a szarvast. Ha elébe megyünk, gyorsabban felébredhet mindenki?
Loholtam mellettük, a cigányasszony is beszélt közben folyamatosan, miközben Eoséknál egyre furcsább dolgok történtek.
- Amíg nem találjuk ki, hogy mégis mit, hol, és hogyan kell megtennünk, senki sem megy sehova. Iza meg itt van velünk, csak kicsit szégyenlős. Fütyülni meg azért kell, mert ha sokat ordibálok elmegy a gyönyörű hangom.  Készülj a legrosszabbra, és rosszabb fog történni, ez egy ilyen hely. Mindenért megkell fizetni, az álmosok pedig kamatostul megfizetik, de amit kapnak cserébe az se mindegy ám.  Elébe megyünk? Elébe mentek!  Szerinted ki fogja védeni ezeknek a semmirekellő alkoholistáknak az életét? Egyre jók hogy hozzák a pénzt sajnos másra nem.
A szarvas állkapcsa hirtelen leszakadt, összerezzentem, az egész jelenet valahogy tényleg álomszerű volt, mintha ez az állat nem is igazi lett volna, hanem valami szerkezet, amikkel az emberek mókolnak, nem értettem hozzá. Az a két szó, amit felböfögött rém irrális volt és Eos is megintcsak ugyanazt kérdezte, amire én is gondoltam. Evie a legtöbb kérdésre remekül válaszolt, különben is az ő álma volt.
- A... ha... Evie? Ha ez a te álmod, meg tudod mondani, hogy miért emleget a szarvas korrupciót? Mi lehet korrupt egy szarvasnak?
Arról például lemaradtam, hogy meg lenne sebesülve a szarvas, mert mi közben a Madameval is beszélgettünk.
- Nem lenne jó, ha rossz történne veled, valami más mód kell.
Válaszoltam még Evienek, mert tényleg elég rosszul éreztem volna magam, ha az ő élete árán térek magamhoz, annak ellenére, hogy alig ismertem. Közben elképedve néztem a kibontakozó jelenetet. Valami egészen ördögi dolognak tűnt a korrupt szarvas. A Madamenak már erősen az idegeire mentem, de bevallom volt ebben némi széndékosság.
- Szégyellős? Akkor azért csinált leplet? Vagy nem ő csinálta? Vagy ő a szarvas?  Találgattam. Noha az alkoholisták nem érdekeltek, a rossz rosszat ígért és továbbra sem szerettem volna, ha mindennek a törékeny lány issza meg a levét, aki úgy tűnt tényleg semmiről nem tehet. Ha a szarvas elébe kell menni, akkor megtettem az első, óvatos lépést felé. Büszke voltam a vérmágiámra. Feleslegesen, nem volt rá szükség.
Evie megintcsak megfejtette a Madame gondolkodásmódját.
- Szerintem láthatatlanná vált, úgy értette... Gondolom nem úgy érti hogy korrupt, minthogy pénzt fogad el valamiért, hanem hogy valami... megfertőzte?
Mondta ez utóbbi mondatot Eosnak, aztán a Madame felé fordult
- Tehát ön megvédi az embereit, mi hárman meg menjünk be az erdőbe, jól értem? Ha igazam van az eddigiekben csak mondja hogy igen!
- Igen igen
Regált az asszony, aztán harsányan ordított fel. Nem tudom milyen hangot akart így megőrizni…
- Iza!
Ekkor valami láthatatlan erő levágta a szarvas fejét, de az egészet, egyszer csak, hirtelen, aztán fokozatosan kibontakozott egy tőr a semmiből, a szép fogadóslánnyal, aki az egészet csinálta, vagyis tényleg nem tűnt el, főleg nem ébredt fel.
- Miért nekem kell csinálnom mindig ezeket?
Méltatlakodott.
Eost úgy tűnt nagyon lenyűgözte a lány.
- Egy csapással? Azta, ilyet eddig csak könyvekben olvastam, tiszta menő volt. Láttátok?
Gondolom tőlünk kérdezte. Nem látott még menő dolgot. Mondjuk, el kell ismernem ez sem volt rossz húzás.
Evienek közben megköszöntem az információt.
-Köszönöm
Iza azonnal elintézte, amit én csak akartam. Jobb volt így, én vért veszítettem volna. Eszembe jutott hogy fütyörészett a Madame az előbb. Elismerően füttyentettem, hogy kicsit bosszantsam őket, de nem nagyon reagáltak rá, nem volt humorérzékük.
- Akkor honnan jött a lepel? Az is te voltál?
Kérdeztem Izától, az eltűnő dolgok mesterétől.
Evienek is volt valami, amire nem tudott válaszolni.
- A leplet én sem tudom... Ha nekünk kell menni az erdőbe Iza legalább velünk jöhet? És akkor megyünk.
Iza a fejét rázta.
-Fogalmam sincs mi lehetett az a vörös lepel amit csinált, de kirázott a hideg amíg ott voltam abba a furcsa erdőbe az állat körül.
Helyette pedig a Madame döntött.
- Nem nem, Iza marad itt szépen. mind a négy égtájról figyeljük az erdőt, nem akarunk semmi rosszaságot hogy történjen.
Ekkor az idióta Adam, megfogta a szarvas fejét és kiáltozni kezdett:
- Hé nézzétek! Nézzétek! Megfejtettem a titkát!
Az égvilágon semmit nem fejtett meg, én már azelőtt is láttam, hogy gép, de nem értettem hozzá. Apáék hoztak néha a toronyba emberi találmányokat, de nem nyúlhattam hozzájuk, csak messziről volt szabad nézni. Most is meredtem az állat alkatrészeire, amíg az nem vetett szikrát hirtelen, mire a bájgúnár természetesen leejtette, olyan férfias sikollyal, hogy szerintem Eviet is lepipálná. Elhúztam a szám, főleg ahogy láttam a sok ostoba liba ennek ellenére kitart mellette. Nekem aztán nem kellett volna. Szerencsére hozzám nem közelített, kapott volna rúgást is a gyomrába!
Ekkor Eos konkrétan egy fény lándzsát hívott elő valahonnan, aztán megkocogtatta a robot állatot. Elég durva fegyver volt, vajon hol rejtegette?
- Nem vagyok naprakész az emberek találmányaiban, de... kellene szikráznia a gépeknek?
Az sem hangzott jól, amit Iza mondott, hogy csak úgy a semmiből leplek tűntek elő, aztán tova, bár Ash is hasonló jelenség volt végül is, kíváncsi vagyok van-e köze a rongynak is az ébrenléthez.
-Úgy tűnik mi hárman megyünk, ő nem áldozza be a véreit
Feleltem még Evienek, aztán figyeltem a tündérfiú mit tudott a játékszerével. Én se nagyon értettem a technikához, úgyhogy csak annyit feleltem:
- Szerintem igen, szóval ne csókold össze.
Evie értett hármunk közül a legjobban az emberi dolgokhoz, de tanácstalanul állt felette.
- Én még sosem láttam ilyesmit. Elég furcsa. Nincs jogom ilyesmit kérni tőletek, hiszen nem is ismertek de... Elkísértek az erdő mélyére, ahonnan ez jött? Úgy érzem, ezt a helyzetet nekünk... vagyis nekem kell megoldani, de nem hiszem, hogy egyedül képes lennék rá.
Fordult felénk hirtelen. Ahogy Eos piszkálta a fejet, ami összefüggéstelenül hablatyolt, egyszer csak tüskék lőttek ki belőle. Eltalálta Eost is, de valahogy arra nem tudtam rendesen figyelni, mert az én bal combomba fúródott egy. A fájdalom hirtelen tépett belém és azt hittem remekül tűröm az ilyesmit, de hirtelen alig bírtam gondolkodni, minden összemosódott előttem. Nyúltam volna utána, de egyre mélyebbre fúródott, mintha a csontjaimba ette volna magát. Hirtelen elviselhetetlennek éreztem, egy röpke másodpercre azt is megbántam, hogy megszülettem, mindent odaadtam volna, az egész létezésem, csak ez a pillanat sose történjen meg. Amikor kinyitottam a szemem már csesztem a sebre, mert sokkal rosszabb volt, amit láttam, a fájdalomnál is elviselhetetlenebb. A világ szakadozott. Én mindig nagy érdeklődéssel figyeltem, olyannak akartam látni, amilyen, lenyűgöztek a színek és formák, főleg, amikkel Estranceban találkoztam, de mintha mindent elvettek volna tőlem egy pillanat alatt. Minden robotszerű lett, fémes, üveges és nem segített, hogy a Madame odállított mellénk.
- Jól vagytok? Győző!  Nem tudom mi történt velük. Valami beléjük furákolt, hozd a szikét!
És valami hülyenevű tag után ordítozott, az ötlet sem volt épp díjnyertes.
Érzékeltem, ahogy Eos leguggolt hozzám
- Szi... szikét? Mit akar, kifaragni belőlünk?
Kérdezte és ettől is nagyon megijedtem.
Nem is bírtam figyelni rá mi történik a többiekkel, annyira belém hasított ez, hogy  üvöltöttem és biztosan mondtam pár ronda dolgot is. Szaggatni kezdtem a nadrágom, ami szövet rajtam volt gyűrködtem, próbáltam nem sírni, mert lidérc voltam apám szakállára, lidérc-és mindenki nagyon csalódott volna ha még egy "kis" fájdalmat sem tudtam elviselni. De amikor a világ megváltozott már sikítottam dühömben.
-Nem tetszik!
És kapartam meg a szemem, mert biztos a tüskétől és most már mindent így fogok látni. Eos úgy tűnt jól van, legalábbis nem a leveleket nézte, amik átlátszóak voltak, de amint elmúlt a fájdalom én is talpra álltam.
- Evie?
Kérdeztem, mert úgy tűnt vele is ez történt és biztos rosszabbul viselte.
- Nem kell semmiféle szike, ezt még egyszer nem éljük át. Majd...Estranceban keresünk egy rendes orvost. Ronda a világ, minden...ilyen emberes! Nektek is? Nem akarom!
Oké, majdnem sírtam, még Evie is jobb bőrben volt.
- Én... sajnálom. Tényleg sajnálom, de azt hiszem ezt kell látnunk. Ez az én álmom. Mutasd magad, essünk túl rajta végre!
Evie úgy tűnt a semmihez beszélt.
A Madame még magyarázott, talán Eosnak, nem tudtam rendesen figyelni rá.
-Hát azt a valamit! meg a te ujjadból is!
Ekkor az egyik lány futásnak eredt, neki elege lett az erőszakból.
-Elég elég volt! Én ezt nem akarom, fel akarok ébredni!  
Kiáltotta és egy szembe fának üvegszeme nőtt, abból jött ki a vörös lepel ismét.
- Én csak el akarok innen tűn...
Be sem fejezhette a mondatát, hatalmas fém karók álltak a testébe. Mindezt én vöröses és zöldes színben láttam, ami még inkább elvette az eszem, mert imádtam a színeket! Nekem nem voltak, én fehér voltam, a ruháim többsége is sápadt, vonzódtam mindenhez, ami pompázott, most viszont erre a két árnyalatra redukálódott, és egyáltalán nem tetszett.
Az istenverte bájgúnár most nem rohant senki segítségére, pedig annak a lánynak kellett volna egy hős.
- Győző hagyjad!  A sánkír lánynak igaza van, sorsdöntő után, úgyis mindegy hogy bennük van, vagy sincs ez a furcsaság
Kiáltott még a Madame, miközben körözött az ég felé és az emberei, mindenki középre terelődött.
- Induljatok, nincs már idő itt a babusgatásra.
Mondta nekünk útravalóul. Bekaphatta mindenki! Rohadtul nem volt kedvem már ehhez az egészhez. Nem tudtam megszólalni, mert féltem, hogy elsírom magam és én lidérc voltam. Nem éghettem ekkorát, bármi is történt.

× Puha pázsit, szép álmok ×

Nothing bad will happen, I'm sure

-----------------:O:-----------------

Mivel nem akartam, hogy a felénk tartó, csikorgó-nyikorgó akármi rögtön a szerencsétlen emberekkel találkozzon előre sétáltam, zsebre dugott kézzel, de közben a szemem folyamatosan figyelte az erdőt, a legkisebb fénycsillanást kutatva, ami elárulhatja az ellenfelem. Adam hasonlóan bátor volt, sőt, még kihívóan elém is állt, hogy ő legyen az első, aki a bestia támadását fogadja és én bosszulhassam meg a hősi halálát. Igazán nagy hatást gyakorolt rám ez az áldozatkészség. Főleg úgy, hogy láthatóan nem sok gyakorlata volt a fegyverforgatásban, ugyanis ahogy a kardját tartotta az első összeütközés eltörte volna a hüvelykujját. De a bátorság az bátorság volt.
A hang lépésről lépésre közeledett hozzánk, de nem lépett elő semmiféle élőlény a fák közül, csak egy lapos, szögletes sík, ami pixi legyek ha nem vörös fényből állt. A fény átvilágított rajtunk, mintha valaki elejtette volna a forrását, csak nagyon lassan, aztán lesüllyedt a földre és eltűnt.
- Öhm... ez mi volt? - kérdeztem jobb híján Adamtől csodálkozva.
- Ez egy bestia! Ezerrel megküzdöttem már ezek előtt!  Pont ilyeneket csinálnak! - jött a válasz, és valamiben igaza lehetett, mert ebben a pillanatban valami előbotorkált az erdőből. Hosszú lábak, rezgő térdek, bágyadtan lengő fej és össze-vissza billegő agancsok. - Hah nem is, ez csak egy szarvas.
Az említett szarvas néhány toporgó lépést tett a rét közepe felé, aztán kinyitotta a száját és... megszólalt. Jó, nem volt minden szava érthető, csak annyi, hogy "korrupció" és "protokoll", amik önmagukban is elég kétes értelműek voltak, de határozottan szavakat használt, nem... szarvasbőgést. Ráadásul éppen készült darabjaira hullani, de ez valahogy nem akadályozta meg, hogy újrakezdje a mondandóját.
- A... ha... - nyögtem tanácstalanul, miközben hátrálva elindultam a többiek felé. - Evie? Ha ez a te álmod, meg tudod mondani, hogy miért emleget a szarvas korrupciót? Mi lehet korrupt egy szarvasnak?
- Gondolom nem úgy érti hogy korrupt, minthogy pénzt fogad el valamiért, hanem hogy valami... megfertőzte? - felelte Evie, közben a még mindig nagyon fontoskodva álló Cserfes Madam felé fordulva. - Tehát ön megvédi az embereit, mi hárman meg menjünk be az erdőbe, jól értem? Ha igazam van az eddigiekben csak mondja hogy igen!
- Igen, igen. Iza!
A cigányasszony kiáltására a szarvas feje levált a testéről, mintha egy bárd csapta volna le, mellette a levegőben pedig megjelent egy tőr, a nagyon kedves, mosolygós pincérlány kezében, aki a tőr után tűnt elő - szintén a semmiből -, aztán mint aki jól végezte a dolgát odasétált hozzánk.
- Miért nekem kell csinálnom mindig ezeket.
- Egy csapással? Azta, ilyet eddig csak könyvekben olvastam, tiszta menő volt. Láttátok? - fordultam a többiek felé magamról szinte megfeledkezve. Biztos voltam benne, hogy ha nem lett volna rajtam a pápaszem, a csillagokat a tekintetemben egész Tír na nÓg-ig lehetett volna látni.
- Akkor honnan jött a lepel? - kérdezte Luna, bár ötletem nem volt milyen lepelre gondolt. - Az is te voltál?
- A leplet én sem tudom... - motyogta Evie, mert ezek szerint ebből az eseményből csak én maradtam ki. - Ha nekünk kell menni az erdőbe Iza legalább velünk jöhet? És akkor megyünk.
Iza csak rázza a fejét, meglobogtatva a mostmár szabadon hagyott haját. - Fogalmam sincs mi lehetett az a vörös lepel amit csinált, de kirázott a hideg amíg ott voltam abba a furcsa erdőbe az állat körül.
Óh, hogy vörös lepel! Lehet a fénysugárra hitték azt, hogy lepel. Mondjuk tényleg elég sűrű volt, de fénytündérként az apám elásná magát, ha nem ismerek fel egy fénysugarat, bármilyen színű.
- Nem nem, Iza marad itt szépen. Mind a négy égtájról figyeljük az erdőt, nem akarunk semmi rosszaságot hogy történjen. - jelentette ki a Madam, ellopva a lehetőségét is, hogy még egyszer lássam hogyan csinálta a fogadóslány az előbbi mozdulatot.
A beszélgetést Adam kiabálása szakította félbe, ahogy a szarvas levágott fejét a karjába véve rohant hozzánk, szinte a tüdejét is kiköpve.
- Hé nézzétek! Nézzétek! Megfejtettem a titkát!
A szarvas belülről nem hús és vér volt, ahogy elvártuk volna, inkább fém és valami huzalok, mint a sodrott rézdrótok Estrance felvonóiban, csak ezek szikráztak. Az egyik akkorát pattant, hogy Adam el is ejtette nagyon bölcsen, mielőtt megégette volna magát.
Egy pillanatig csak félrebillentettem a fejem, aztán elővettem a zsebemből a Solast, ami egy apró fénysziporka után lándzsaméretűvé nőt, a hegyével pedig óvatosan megkocogtattam a szarvasfejet.
- Nem vagyok naprakész az emberek találmányaiban, de... kellene szikráznia a gépeknek?
- Szerintem igen, szóval ne csókold össze. - válaszolta Luna, bár lidércként valószínűleg ő sem lehetett otthon a mérnökösségben.
Evie közelebb sétált a fejhez, aztán elborzadva lépett hátra. - Én még sosem láttam ilyesmit. Elég furcsa. Nincs jogom ilyesmit kérni tőletek, hiszen nem is ismertek de... Elkísértek az erdő mélyére, ahonnan ez jött? Úgy érzem, ezt a helyzetet nekünk... vagyis nekem kell megoldani, de nem hiszem, hogy egyedül képes lennék rá.
Mielőtt válaszolhattam volna, a szarvasfej még egy nagyot szikrázott Solas hegye alatt, aztán váratlanul ugrott egyet és valamit köpött felénk, ami nyílegyenest belefúródott az egyik ujjamba. Jó három másodperc következett, miközben az ujjam szorongatva és a kezemet rázva káromkodtam és ugráltam két lábon, mintha csak egy láda fedelét csaptam volna rá, de még időben leesett, hogy a két lány sokkal rosszabbul járt, így sietve odaléptem Lunához, megnézni a sebet, aztán Eviehez is ugyanúgy, végül a Madamra néztem, hátha tud valami okosat mondani. De csalódnom kellett.
- Győző! Nem tudom mi történt velük. Valami beléjük furákolt, hozd a szikét!
- Szi... szikét? - háborodtam fel egy pillanatra. - Mit akar, kifaragni belőlünk?
Azért ez mégis túlzás volt egy akkora szúrásért, amit nem is láttam, ahogy az ujjam nézegettem - mást viszont igen. Például hogy az eddig is furcsa fű most eltűnt a lábunk alól, ahogy a fák kérge is lepergett, csak valami furcsa, szürke vas maradt, meg lehetetlen alakban hajlongó csövek, furcsa világítás... Ez a rémálom egészen bizarr volt. De láthatóan nem én éreztem egyedül így, ugyanis Luna mintha az eszét vesztve ki akarta volna kaparni a saját szemét.
- Nem tetszik! - jelentette ki közben hisztisen. - Evie? Nem kell semmiféle szike, ezt még egyszer nem éljük át. Majd...Estranceban keresünk egy rendes orvost. Ronda a világ, minden...ilyen emberes! Nektek is? Nem akarom!
- Én... sajnálom. - nyögte Evie megszeppenten, bár még mindig nem egészen értettem, hogy ez miért volt az ő hibája. Lehet csak nem tudtam eleget az emberekről. - Tényleg sajnálom, de azt hiszem ezt kell látnunk.
Az álmodó-lány felnézett az égre, ami ugyanolyan furcsa volt, mint az erdő, aztán mintha összekapta volna minden megmaradt bátorságát - amitől elképesztő menőn nézett ki -, és kihívóan körbenézett.
- Ez az én álmom. Mutasd magad, essünk túl rajta végre!
Miközben mi ilyen történésekkel voltunk elfoglalva, az egyik lány Adam követői közül megelégelte az egész álmot és sírva rohant a fák felé.
- Elég elég volt! Én ezt nem akarom, felakarok ébredni!  Én csak elakarok innen tűn...
Nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis az egyik fán mintha kinyílt volna egy ajtó, amiből megint kicsapott a sűrű, vörös fény, ugyanúgy végigvilágítva a lányt, mint minket - aztán a földből előtört egy fémkaró, keresztülszúrva a lány testét. Aztán egy újabb. És még egy, míg a lány teste teljesen ki nem csavarodott. Ez volt az a pont, ahol a valóság először kopogtatott be a fejemen, miszerint nem valami kalandregényben voltunk. Ez itt Vahe egyik rémálma volt, ami nem kímélt senkit.
- Induljatok, nincs már idő itt a babusgatásra. - jelentette ki ez után a Madam. Feltoltam az orromon a pápaszemet és nyeltem egyet. Induljunk. Hát jó.

× Sweet dreams are made of these ×

Evie, Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Még visszapillantottam a tisztás felé, mielőtt végleg belevesztünk volna a különös fémerdő sűrűjébe. A Madam és a kis csapat középre terelték az embereket, ahol már remélték, hogy nem leselkedett rájuk több veszély, a szerencsétlenül járt lányt pedig le akarták takarni valami lepellel, de a fiatal fogadóslány fele is kilövellt egy karó a földből, ami elől akrobatikus mozdulatokkal tért ki. Utána már nem próbálkozott tovább a szerencsétlenül járt lány holtestének a letakarásával, és a cigányok igyekeztek máshogy elterelni a tömeg figyelmét. Elfordítottam a fejem és igyekeztem az erdőre koncentrálni.
Mind a hárman határozottan indultunk meg befelé, mintha ez egy bátorságot próbára tevő verseny lett volna, amit mind meg akartunk nyerni. Az erdő fái között voltak, amelyek vörösen és voltak, amik zölden izzottak. A tisztáson az a fa, amelyik felnyársalta szerencsétlen lányt szintén vörös volt, még a karó is.
- Oké, tehát van piros meg zöld... - gondolkodott hangosan Eos. - A piros már megölt valakit. Én azt mondom menjünk a zöld felé.
-Francba már! - Luna még mindig haragos volt, és meg is tudtam érteni. - Jó, egyetértek, a zöld felé.
- Egyet értek. - mondtam én is halkan, és én is elindultam, akár a többiek mögött, akár elsőre, végülis az én rémálmom volt, nem várhattam, hogy előttem haladjanak engem védve. Nem akartam, hogy bárki más is meghaljon miattam. Ahhoz képest, hogy álmodó voltam, a rémálmokról nagyon keveset tudtam. El kellett kerülni, hogy megjelenjenek és ennyi, de hogy hogyan, vagy hogy mi történt, hogyha mégis megtörtént, arról senki sem mondott semmit.
- És... köszönöm, hogy elkísértek. Ez az egész nagyon félelmetes. - vallottam be.
- Nem lenne valami hősies magadra hagyni. – felelte Eos egy gondtalan mosollyal. Fogalmam sem volt, hogy tudott ilyen vidám lenni ebben a helyzetben, de el kellett volna tanulnom tőle valahogyan ezt a képességet.
-Nem maradtam volna azokkal a barmokkal és a cigányok túlságosan rafináltak az ízlésemnek. - mondta Luna is.
Elmosolyodtam Luna ítéletére, pedig még ott a fogadóban kedvelte a cigányokat, de igaza volt.
- A Madame is egy álmodó. Szerintem van tapasztalatuk az ilyesmiben, csak azt mondta ez most nem az ő rémálma, hanem valami féle beavatás szerűség nekem... de ennél többet én sem fogtam fel.
Ahogy haladtunk egyre beljebb a fémerdő zölden izzó fái között, a sokezernyi apró tükörként csillogó lombkorona árnyékában, már majdhogynem egy idilli varázslatos erdei séta is lehetne az utunk. Ám az erdő még mindig valami kellemetlen érzéssel fogott el. Sok fura fémes állat tetemét láttam a földön, mint a halott szarvas korábbról, de volt egy fémfarkas is, akit egy földből előtörő karó szúrt át, mint azt a lányt a táborban… Egyre több volt a furcsa zaj is, amik aggasztottak, de nem tudtam eldönteni, hogy közeledtünk feléjük, vagy távolodtunk. Reméltem, hogy a tisztáson maradt csapatnak nem esett baja.
- Miért pusztítják el a vörös fák vajon azokat is, amik eleve itt élnek? - költői kérdés volt, mert egyikünknek sem volt válasza. Azért igyekeztem, hogy csak a zöld jelzést követtük. Az, hogy eddig nem támadott meg minket egy fa sem azt mutatta, hogy talán ezt jól gondoltuk.
Egyre sűrűsödtek a vörös fénnyel izzó fák. Ez a természetellenes fény egy idő után bántotta a szememet, szinte már égetett, a fejem pedig fájdalmasan lüktetett az egésztől. Nem tudtam, meddig tudtam még elviselni. Egy ponton Eos is megállt és összeszorította a szemét.
- Próbáljunk meg gyorsabban haladni, mert bele fogunk vakulni ebbe. mondta Luna. - Oké, engem is idegesít az...atmoszféra, de jól vagy? - kérdezte Eostól. Én is megálltam mellette. Ha rosszul volt, pihenhettünk.
Eközben feltűnt, hogy a távolban a pirosan izzó fák mintha elállták volna az utat, de előttünk volt még egy narancssárgán fénylő fűzfa, vagyis két fűzfa, amiknek összefonódott a törzse.
- Tessék? - kérdezett vissza Eos.- Jajj, nem, jól vagyok. Csak már fájt a szemem, szóval szüneteltettem ezt az... akármi is ez. Egy perc, utána mehetünk tovább.
-Ja, hogy te visszacsináltad? Mert mi még mindig szenvedünk. Legalábbis én. Hogy csináltad? - kérdezte Luna, majd hunyorogva rám nézett. Meglepve pislogtam Eosra, miközben megmasszíroztam a homlokom meg a két szemem közötti részt. Most épp ott lüktetett a legjobban, de lassan az egész koponyám lángba borult.
- Én sem látok változást. De azt hiszem jobb, ha legalább az egyikünk látja a pirosat, nehogy minket is felnyársaljon valami. Ott elől... Mintha sorfalat állnának... Az viszont legalább valami más. - mondtam majd tétován de elindultam a fűzfa felé.
Odaérve találtam egy panelt, és valamiféle kijelzőt az oldalán. A panel fedele félig takarta azt, ami benne lehetett. A szemem már kifejezetten fájt, mintha homokot fújt volna bele a szél, de még láttam, hogy a kijelző sárgán és kéken felváltva villog. A szöveget benne nem tudtam viszont kiolvasni.
- Hát becsuktam a szemem és ömm... próbálkoztam? Nem tudom jobban körülírni. Szóval ha nektek is sikerül, akár mehetünk felváltva, hogy senki se vakuljon meg. - mondta Eos, majd odalépett mellém. - Találtál valamit?
Közben Luna is odajött.
- Mi az?
Megdörgöltem a szemem, majd felnyitottam a fedelet, hogy egészben látszódjon a panel meg ami még mögötte lehetett.
- Sárgán és kéken villog. Ti el tudjátok olvasni a feliratot? Nekem már túlságosan fáj...
Közben a színek megváltoztak, már kéken és pirosan villogtak. A panel fedele mögött három másik kis képernyő volt, körülöttük színes keret egy lila, egy narancssárga, és egy zöld. Alattuk egy-egy kapcsolóval, melyek körkörösen egytől nyolcig lehettek számozva.
- Csukd be a szemed Evie, most nézem én. - mondta Eos. - Nem vagyok nagyon jártas az emberi technológiában, már a vonatnál komolyabbakban, de ez... Mi is ez?
-A vészhelyzet nem hangzik jól! Az újraindítás meg valaminek a kezdete lehet, nem? Lehet, hogy most indult újra ez a dolog. De ezek a számok furák, meg van itt egy kapcsoló, megnyomjam? - kérdezte Luna, bár mivel nem mondták el, hogy mit láttak, nem igazán értettem pontosan mire is gondolhatott a lány. Mindenesetre hátra léptem és becsuktam a szemem, hogy kicsit megkönnyebbüljön meg vele együtt a fejem is.
- Fogalmam sincs, még sosem láttam ehhez hasonlót sem. Nem... nem gondolnám, hogy emberi technológia. Meg ezek szerint nem is tündér... Luna? Szerinted? - végülis ő lidérc volt, hátha az ő népétől jött, de mivel ez egy rémálom volt, lehet, hogy soha senki az egész világon nem látott még ilyesmit.
- A számok... nem visszaszámlálás? Mondjuk lehet jelzi azt az újraindítást, előlről kezdene valamit vagy ilyenek. Ott az a sok halott állat nem úgy néz ki mintha most kezdődött volna bármi is...
A kapcsoló. Vagyis inkább tekerő.
- Hát... Én nem tudom mi mást tehetnénk. Nincs itt semmi azon kívül.
Még láttam, hogy a kijelző színe megváltozott, most pirosan és sárgán világított. Mikor viszont épp lehunytam volna a szemem, már újra csak a fémerdőt láttam, az izzás pedig lassan kezdett elmúlni. Ezek szerint tudtuk irányítani, hogy „lássunk” vagy sem.  
- Oké, gondolkodjunk logikusan. - dörgölte meg az állát Eos. - Ha ez egy kalandregény lenne, az őrző... - mutatott rá egy szóra, aztán tovább egy másikra. - ... őrizné a kombinációt ahhoz, hogy újraindítással megoldjuk a vészhelyzetet. Szerintem ez elég egyértelmű. Csak meg kell keresnünk az őrzőt.
-A lidércek nem élnek ilyesmivel. - rázta meg a fejét Luna. - Ez legalább valami, induljunk el akkor a regényeid nyomán. Ezeket akkor érdemes forgatni, ha kiderítünk valamit. - vizsgálta meg jobban Luna a paneleket.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor elmúlt a fájdalom.
- Jó, tehát, keresünk lilát és hozzákötődő számot, narancssárgát és hozzá kötődő számot, illetve zöldet és hozzá kötődő számot? Elmúltak a színek, kicsit pihenek, de utána ha visszajön akkor tudok keresni én is.... - azért így is körbenéztem hátha feltűnt valami ami legalább irányt mutathatna.
Miközben elkezdtünk még kutakodni a fa körül, bár csak elpusztult fémlélnyek rozsdaette tetemeit találtuk, a fűzfa ágai megmozdultak, mintha a nem létező szélben hullámzottak volna, majd egy enyhe hullámot lövell ki magából minden irányba. Ettől a távolban pár zöld fa pirosra vált, pár másik pedig zöldre. A messzi távolból, pedig fémes vonyítást hallottam, de ez még kilométerekre lehetett. Ekkor belenyilalt a fájdalom a combomba, ott, ahol az a furcsa tüske eltalált, majd utána el is zsibbadt.
- Áu. – mondta Eos miközben megrázta az ujját.- Szóval ez a fa dönti el, hogy a többi piros vagy zöld?
-Számot? - kérdezte Luna miközben a hozzánk legközelebb eső vörös fa felé indult, mikor elérte a fájdalom. - Ezek szerint nektek is újra fájt. Remek!- mérgelődött, majd elkezdte megvizsgálni a tüske helyét.
- Azt hiszem.... áucs... ez a fa, vagy szerkezet vagy mi ez irányíthatja a többit. A növények meg megölik az állatokat... - nyögtem miközben masszíroztam a combomat, ahova beleállt a tüske. - Látsz valamit a helyén? - kérdeztem Lunát. Egyáltalán nem tartottam rossz ötletnek megnézni. De ekkor ismét végignyillalt a testemben a fájdalom, ahogy a tüskéhez értem, így csak egy pillanatnyi fáziskéséssel jöttem rá, hogy mit művelt Luna… Hogy amikor a vörös fa, amihez odament ugyanúgy kieresztette magából azt a lassú, vörös leplet, ami a tisztáson a lányra is ráhullott, mielőtt még…
Odaugrottam és megpróbáltam hátrahúzni a lidércet amennyire csak lehetett.
- Nem! Nem és nem, nem engedem! - rivalltam rá a fára, pedig tudtam, hogy semmi értelme nem volt, ez az álom nem hallgatott rám.
Éppen annyira sikerült elrántanom Lunát, hogy feltörő karó ne döfje át, de így is megkarcolta. Ennyivel viszont nem volt vége. Egy újabb tört fel a földből egyenesen előttem, majd még egy… Ami átszúrta a kinyújtott karom és még azelőtt felrántott a földről, hogy fel tudtam volna fogni mi történik. Még soha életemben nem éreztem ekkora fájdalmat. Minden más, ami ez alatt a rémálom alatt történt eltörpült a leírhatatlan kín mellett, amit ez okozott.
- Luna! Evie! - hallottam meg Eos hangját, de mintha távolról, talán egy egészen másik világból jött volna.
Sikítottam. A fájdalom szinte mindent elöntött, és bár nem voltam súlyos, úgy éreztem mindjárt kiszakadt a kezem. Belekapaszkodtam a másik kezemmel a karóba még a lábammal is átfogtam, hogy a súlyomat valamennyire levegyem az átszúrt kezemről, de ezen kívül csak sírni és nyöszörögni tudtam odafent.

× Puha pázsit, szép álmok ×

Nothing bad will happen, I'm sure

-----------------:O:-----------------

- Oké, tehát van piros meg zöld... - gondolkodtam fennhangon, közben jobbra-balra forgatva a fejem, mint aki először lát kaleidoszkópot. - A piros már megölt valakit. Én azt mondom menjünk a zöld felé.
Ez egy egészen jó tervnek hangzott legalább is a saját fejemben.
Luna mögöttem még nem egészen tette túl magát valamin, legalább is a káromkodásból ítélve.
- Francba már! Jó, egyetértek, a zöld felé.
- Egyet értek. – tette hozzá Evie is, de olyan halkan, hogy szinte alig hallottam meg. - És... köszönöm, hogy elkísértek. Ez az egész nagyon félelmetes.
- Nem lenne valami hősies magadra hagyni. - feleltem Evienek egy gondtalan mosollyal, miközben tovább forgatva a fejem elindultam a fák között.
-Nem maradtam volna azokkal a barmokkal és a cigányok túlságosan rafináltak az ízlésemnek.[/color] – mondta Luna.
Evie erre csak bocsánatkérően elmosolyodott.
- A Madame is egy álmodó. Szerintem van tapasztalatuk az ilyesmiben, csak azt mondta ez most nem az ő rémálma, hanem valami féle beavatás szerűség nekem... de ennél többet én sem fogtam fel. Miért pusztítják el a vörös fák vajon azokat is, amik eleve itt élnek?
Szegény Cserfes Madam nem lopta be magát a kis csapatunk szívébe, pedig az este egészen jól indult. Még mindig nem tudtam, hogy ő hozott-e ide minket, vagy ha nem, akkor miért volt fura a varázskancsóból csepegő sör még a fogadóban, de ezzel ráértünk akkor foglalkozni, ha már nem itt voltunk.
Nem ez volt a legszebb erdei túra, amit valaha tettem, főleg a közelünkben szétszórt rengeteg, hasonlóan karóba húzott, darabokra tört fém-állatka miatt, de a háttérből szűrődő hangok sem sokat segítettek az összhatáson. És akkor ott voltak a világító fák. Fénytündér voltam, bírtam a fényes dolgokat, de azért egy idő után még nekem is szúrt a sok szín.
Ahogy elértünk egy vörösebb részt erősen összeszorítottam a szemem és megpróbáltam valahogy kikapcsolni az egészet, ahogy a szárnyaimon szoktam a világítást.
- Próbáljunk meg gyorsabban haladni, mert bele fogunk vakulni ebbe. – mondta Luna, hozzám hasonlóan valószínűleg fejfájósan, aztán megállt mellettem. - Oké, engem is idegesít az...atmoszféra, de jól vagy?
- Tessék? - kérdeztem vissza, és ahogy felnéztem az erdő már nem volt fényes meg fémes, csak az a hazugság, amit először is láttunk. - Jajj, nem, jól vagyok. Csak már fájt a szemem, szóval szüneteltettem ezt az... akármi is ez. Egy perc, utána mehetünk tovább.
- Ja, hogy te visszacsináltad? Mert mi még mindig szenvedünk. Legalábbis én. Hogy csináltad?
A két lány láthatóan eléggé meg volt lepve, szóval kezdtem elbizonytalanodni, hogy mennyire néztem ki idiótán a hunyorgás közben.
- Én sem látok változást. De azt hiszem jobb, ha legalább az egyikünk látja a pirosat, nehogy minket is felnyársaljon valami. Ott elől... Mintha sorfalat állnának... Az viszont legalább valami más.
- Hát becsuktam a szemem és ömm... próbálkoztam? Nem tudom jobban körülírni. Szóval ha nektek is sikerül, akár mehetünk felváltva, hogy senki se vakuljon meg. - Közben odaléptem Evie mellé és a fára néztem, ami mellett megállt, de nekem csak egyszerű fának tűnt. - Találtál valamit?
- Most nekem is jobb egy kicsit, bár nem csuktam be a szemem annyi időre, mint te. Fura. – jelentette ki Luna némi hunyorgás után. Vajon én is így néztem ki kívülről? Csak nem. - Mi az? – kérdezte utána, odalépve a fához.
Evei eközben belenyúlt a fa kérgébe és felpattintotta, mit egy doboz tetejét, felfedve alatta… valamit. Sürgősen mérnöki órákat kellett vennem. Egyszer- Valamikor.
- Sárgán és kéken villog. Ti el tudjátok olvasni a feliratot? Nekem már túlságosan fáj...
A felirat, amire Evie utalt számos érthetetlen szöveg között néhány értelmes szót mutatott. Vészhelyzet. Újraindítás. Kombináció. Őrző.
- Csukd be a szemed Evie, most nézem én. - mondtam, miközben közelebb hajoltam és megpróbáltam visszafelé csinálni bármit is csináltam az előbb. - Nem vagyok nagyon jártas az emberi technológiában, már a vonatnál komolyabbakban, de ez... Mi is ez?
- A vészhelyzet nem hangzik jól! Az újraindítás meg valaminek a kezdete lehet, nem? – találgatott Luna. - Lehet, hogy most indult újra ez a dolog. De ezek a számok furák, meg van itt egy kapcsoló, megnyomjam?
Evie hátralépett és becsukta a szemét. Nem tudtam az emberek hogy bírták ezt a rengeteg fényt, de ha csak annyira fájt neki, mint az előbb nekem, akkor is elég kemény volt, hogy eddig bírta.
- Fogalmam sincs, még sosem láttam ehhez hasonlót sem. Nem... nem gondolnám, hogy emberi technológia. Meg ezek szerint nem is tündér... Luna? Szerinted?
- A lidércek nem élnek ilyesmivel. – rázta meg a lány a fejét.
- A számok... nem visszaszámlálás? – morfondírozott tovább Evie. - Mondjuk lehet jelzi azt az újraindítást, előröl kezdene valamit vagy ilyenek. Ott az a sok halott állat nem úgy néz ki mintha most kezdődött volna bármi is... A kapcsoló. Hát... Én nem tudom mi mást tehetnénk. Nincs itt semmi azon kívül.
- Oké, gondolkodjunk logikusan. - dörgöltem meg az állam, miközben a megint színesbe váltó villogást figyeltem. - Ha ez egy kalandregény lenne, az őrző... - mutattam rá a szóra, aztán tovább egy másikra. - ... őrizné a kombinációt ahhoz, hogy újraindítással megoldjuk a vészhelyzetet. Szerintem ez elég egyértelmű. Csak meg kell keresnünk az őrzőt.
- Ez legalább valami, induljunk el akkor a regényeid nyomán. – helyeset Luna, amit én teljes és elsöprő győzelemnek könyveltem el. Még a végén mosolyogni is fog rám, ez biztos volt. - Ezeket akkor érdemes forgatni, ha kiderítünk valamit.
- Jó, tehát, keresünk lilát és hozzákötődő számot, narancssárgát és hozzá kötődő számot, illetve zöldet és hozzá kötődő számot? Elmúltak a színek, kicsit pihenek, de utána ha visszajön akkor tudok keresni én is…
Mindenki körbeforgott, hogy megtaláljuk a rejtélyes őrzőt, de mielőtt bármi értelmeset észrevehettünk volna, a táblás-tekerős fa villant egyet, amitől a többi színt váltott.
- Whoah. - ez volt az első reakcióm. Fénytündér voltam, ez a sok szín olyan volt, mintha valaki epikus csatát néztem volna távolról. - Áu. - Ez volt a következő, meg némi ujjrázás, amikor a fából kitörő hullámtól megint sajogni kezdett az előbbi heg. - Szóval ez a fa dönti el, hogy a többi piros vagy zöld?
Persze a lányok ebből megint nagyobb áldást kaptak, ami kezdte kikezdeni Luna egyébként sem túl vastag idegeit.
- Ezek szerint nektek is újra fájt. Remek! – füstölgött mérgében, miközben a combját vizsgálta, ahová beleállt a fémszilánk nem olyan régen.
- Azt hiszem.... áucs... ez a fa, vagy szerkezet vagy mi ez irányíthatja a többit. A növények meg megölik az állatokat... Látsz valamit a helyén? – kérdezte Evie Lunát.
Luna a fájdalom leküzdése után közelebb sétált az egyik vörös fához, hátha közelebb visz minket a megoldáshoz, de nagyon rossz ötletnek bizonyult. A törzsön kinyílt egy ajtó, abból pedig egy fekete üvegszem nézett ki és végigsimogatta Lunát a vörös fénnyel, pont, mint a réten engem és a hősies lovagot. Csak a miheztartás végett úgy döntöttem ideje csinálni valamit, szóval megemeltem Luna üvegszeme (vagy hát a fa üvegszeme, de most épp Lunára nézett) felé egy ujjam és jól belevilágítottam. Evie közelebb állt, szóval ő pánikolva ugrott a lidérclány után és próbálta hátrarántani.
- Nem! Nem és nem, nem engedem!
Aztán elszabadult Vahe rémálma.
A fa fémgyökerei úgy törtek elő a földből, mintha lándzsák csaptak volna ki rejtett réseken. Az egyik végigszántotta Luna arcát, és a végén lecsorgó vérből ítélve ha nem is találta el teljesen, azért kegyetlen nyomot hagyott. Egy másik a két lány között csapott elő, egy harmadik azonban átszúrta Evie csuklóját és kérlelhetetlenül felrántotta a földről.
Elsőre nem is igazán tudtam felfogni, hogy mit látok, csak elkerekedő szemekkel bámultam a kialakuló horrort, aztán a kelleténél hangosabban kiáltottam fel.
- Luna! Evie!
Kettőjük közül Evie tűnt nagyobb bajban lévőnek, így gondolkodás nélkül húztam elő a lándzsámat és szúrtam. Ez nem egy hőstörténet volt. Ez egy rémálom. A csatából visszatérő veteránok rettegő lázálma – és most rajtunk volt a sor, hogy kiverekedjük magunkat belőle.

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Azért nem volt semmi a fogadós luvnya amilyen mutatványokat művelt,  miközben a cigányok középre próbálták terelni a tömeget, de még láttam, hogy karók zúgtak a lány felé is, ahogy szerencsétlen halottat szerette volna letakarni.
Nagyon elcseszett álom volt ez, de a világért sem mondtam volna hangosan, nehogy Evie megharagudjon. Nem tetszett ahogy a világot láttam, vörösben meg zöldben, a vörös valami rosszat jelenthetett, mert a karók körül is ilyen szín dominált.
- Oké, tehát van piros meg zöld... A piros már megölt valakit. Én azt mondom menjünk a zöld felé
Javasolta Eos, hát egyetértettem vele.
-Francba már!
Még mindig ki voltam akadva, de azt láttam, illetve sejtettem, hogy a piros mit jelentett.
- Jó, egyetértek, a zöld felé.
Követtem a színeket, avagy Eost, ha előrébb haladt.
- Egyet értek
Tette hozzá Evie is szerényen.
-És... köszönöm, hogy elkísértek. Ez az egész nagyon félelmetes.
Nekem akkor se tetszett ez az egész, ha szépen csillogott, pedig a döglött állatok lázba kellett volna, hogy hozzanak. Ha fémes, semmi sem jó, pedig az elhullott vadról mindig a bátyámmal való vadászat jutott eszembe. Ez a karóba húzás sem tetszett, itt sok állat ugyanúgy megszívta, mint az a cigány, aki azért sajnáltam. Meg az állatokat szintén, hiába voltak fémesek. A zajok borzasztóak voltak, minden rossz és az agyamra ment! Nem szerettem ennyire hisztis lenni, legalább pihentett volna az álom. Csak belefájdult a szemem ebbe az egészbe.
-Nem lenne valami hősies magadra hagyni
Reagált Eos Evienek, én is mondtam valamit.
-Nem maradtam volna azokkal a barmokkal és a cigányok túlságosan rafináltak az ízlésemnek
-  Próbáljunk meg gyorsabban haladni, mert bele fogunk vakulni ebbe.
Mondtam és közben láttam a tündér próbálkozott valamivel, de lehet csak rosszul volt.
- Oké, engem is idegesít az...atmoszféra, de jól vagy?
Kérdeztem azért, mert úgy tűnt rohama van.
Evie mosolyogva reagált, biztos kedves voltam. Nem mondhatta senki én igazán igyekeztem…
-A Madame is egy álmodó. Szerintem van tapasztalatuk az ilyesmiben, csak azt mondta ez most nem az ő rémálma, hanem valamiféle beavatás szerűség nekem... de ennél többet én sem fogtam fel.
Válaszolta, aztán még kérdezett és megállt Eos mellett, mert szerintem rosszul volt. A tündérek gyengék, otthon legalábbis mindig ezt mondták.
- Miért pusztítják el a vörös fák vajon azokat is, amik eleve itt élnek?
Kérdezte Evie. Valami narancsos fa tűnt fel előttünk közben, én meg piros fákat láttam sorakozni a távolban, amik elzárták az utat.
Eos azután válaszolt, miután magához tért.
- Tessék? Jajj, nem, jól vagyok. Csak már fájt a szemem, szóval szüneteltettem ezt az... akármi is ez. Egy perc, utána mehetünk tovább.
-Ja, hogy te visszacsináltad? Mert mi még mindig szenvedünk. Legalábbis én. Hogy csináltad?
Kérdeztem, aztán hunyorogva Eviere néztem, tapasztalt-e ő is változást. Nem hittem, hogy nekünk is meg tudja oldani, tündérmágia lehetett, szóval ha mindenki készen állt fintorogva indultam, de gyorsan, ahogy mondtam, mert nem tudtam meddig bírom még idegekkel.
Evienek se működött a dolog, mert hasonlóan kivolt, mint én.
- Én sem látok változást. De azt hiszem jobb ha legalább az egyikünk látja a pirosat, nehogy minket is felnyársaljon valami. Ott elől... Mintha sorfalat állnának... Az viszont legalább valami más.
Megindult a narancs fűzfa felé, én meg követtem jobb híján. A költői kérdésére sajnos nem tudtam válaszolni.
Közben a szemem javulni kezdett, és észrevettem, hogy Evie is felfedezett valamit a fán.
- Hát becsuktam a szemem és ömm... próbálkoztam? Nem tudom jobban körülírni. Szóval ha nektek is sikerül, akár mehetünk felváltva, hogy senki se vakuljon meg.
És én még azt hittem a tündérek gyengék. Valamit benézhettek otthon velük kapcsolatban.
-- Találtál valamit?
Kérdezte Eos Eviet.
-Most nekem is jobb egy kicsit, bár nem csuktam be a szemem annyi időre, mint te. Fura.
Mindenesetre odaléptem Evie másik oldalára én is, mert úgy tűnt talált valamit.
- Mi az?
Valamit mókolt rajta, mire kinyílt a dolog.
- Sárgán és kéken villog. Ti el tudjátok olvasni a feliratot? Nekem már túlságosan fáj…
Mondta szegény Evie, nagyon sajnáltam.
Én nem igazán láttam színesnek, csak pár fura, összefüggéstelen szó tűnt fel.
"Vészhelyzet,..... újraindítás,...... kombináció,...... őrző"
Aztán kivettem egy színes keretet, lila, egy narancssárga, és zöld volt. Alatta egy egy kapcsoló, melyek körkörösen egytől nyolcig számozva.
-Csukd be a szemed Evie, most nézem én. Nem vagyok nagyon jártas az emberi technológiában, már a vonatnál komolyabbakban, de ez... Mi is ez?
Most Eos tett fel költői kérdéseket. Kicsit versenyezni akartam vele, úgyhogy találgatni kezdtem.
-A vészhelyzet nem hangzik jól! Az újraindítás meg valaminek a kezdete lehet, nem? Lehet, hogy most indult újra ez a dolog. De ezek a számok furák, meg van itt egy kapcsoló, megnyomjam?
Kérdeztem, mert én is néztem, nehogymár Eos erősebb legyen nálam és egyedül segítsen Evienek. Ha szerintük jó ötlet volt nyomogatni, akkor vállaltam a dolgot. Persze ők nem tudhatták mennyire strapabíróak a lidércek.
Evie becsukta egy kicsit a szemét, biztos nagyon fáradt volt már ő is.
-Fogalmam sincs, még sosem láttam ehhez hasonlót sem. Nem... nem gondolnám, hogy emberi technológia. Meg ezek szerint nem is tündér... Luna? Szerinted? A számok... nem visszaszámlálás? Mondjuk lehet jelzi azt az újraindítást, elölről kezdene valamit vagy ilyenek. Ott az a sok halott állat nem úgy néz ki mintha most kezdődött volna bármi is...Hát... Én nem tudom mi mást tehetnénk. Nincs itt semmi azon kívül.
Eos is megpróbált találgatni a maga módján.
-- Oké, gondolkodjunk logikusan. Ha ez egy kalandregény lenne, az őrző..őrizné a kombinációt ahhoz, hogy újraindítással megoldjuk a vészhelyzetet. Szerintem ez elég egyértelmű. Csak meg kell keresnünk az őrzőt.
-A lidércek nem élnek ilyesmivel
Ráztam fejem Evienek, aztán meghallgattam Eos okfejtését is.
- Ez legalább valami, induljunk el akkor a regényeid nyomán. Ezeket akkor érdemes forgatni, ha kiderítünk valamit
Vizsgáltam meg jobban ezt a sok szart, ami egyelőre nagyon bonyolultnak tűnt, főleg így, fájó fejjel. Kutatni kezdtem a környéken bármiféle nyom után.
Evie is körbenézett.
-- Jó, tehát, keresünk lilát és hozzákötődő számot, narancssárgát és hozzá kötődő számot, illetve zöldet és hozzá kötődő számot? Elmúltak a színek, kicsit pihenek, de utána ha visszajön akkor tudok keresni én is....
Alighogy kimondta láttam, hogy a fűzfa ágai hullámozni kezdtek és ezek a hullámok valahogy terjedni. Még ez a bolond világ is megőrült, pirosra változott az a fa, ami eddig zöld volt és fordítva. Ilyen már komolyan nem létezett! Ráadásul egy furcsa fájdalom nyilallt a bal combomba, el is zsibbadt.
-Whoah.
Kommentálta Eos.
-Áu. Szóval ez a fa dönti el, hogy a többi piros vagy zöld?
-Számot? -
Kérdeztem Eviet és próbáltam megnézni a hozzám legközelebb eső, vörös fát, nincs-e rajta ilyen furcsa, emberi ketyere.
- Ezek szerint nektek is újra fájt. Remek!
Mérgelődtem és a fájdalom útját próbáltam kitapogatni a combomon, mintha ott is megjelenhetne valami különös.
Evievel is az történhetett, mint velünk.
-- Azt hiszem.... áucs... ez a fa, vagy szerkezet vagy mi ez irányíthatja a többit. A növények meg megölik az állatokat... Látsz valamit a helyén?
Kérdezte még Eos, de sajnos semmit nem láttam. Ekkor nagyon furcsa dolog történt, a fának konkrétan szeme nőtt, amibe Eos próbált belevilágítani az ujjával?
Felkiáltottam, ahogy visszabámult rám a fa. Aztán kiáltásom sikoltássá fokozódott, mert úgy láttan rám akar hull az a gyilkos lepel. Így fogok meghalni? Ha nem működött volna a tündérfi bűvölése, megpróbáltam kiszúrni azt a szemet, úgy, hogy késnyi élességűvé próbáltam keményíteni ujjam és kiszúrni azt a vackot.
Éreztem, hogy Evie megpróbált elrángatni, valahol mélyen nagyon meghatódtam, csak épp el voltam foglalva a sikítással.
-- Nem! Nem és nem, nem engedem!
Hallottam még, ahogy tiltakozik. Ekkor a fa gyökere fogta magát és valamit eltépett bennem, rajtam, éreztem, ahogy feltépte mellkasom és olyan részeim mutogatta, amit rohadtul nem akartam. A fájdalom vadul tombolt bennem, saját sikolyom is elnyelte, de alig tudtam felfogni, máris szakadozni kezdett a bal szememnél, mintha kettévágta volna azt is. Nem hagyhattam, de nagyon kapkodva és szánalmasan kiálltva álltam hozzá a regenerációhoz, mert azt senki nem mondta, ha be is gyógyítom magam a fájdalmat attól még érezni fogom.
Gyorsan elindítottam a regenerációs folyamatokat és amikor szemem már nagyjából helyre rándult, láttam, hogy Eviet felnyársalta egy karó. Nem volt lidérc baszki! Ha én be is gyógyultam, ő simán elvérezhetett.

× Sweet dreams are made of these ×

Evie, Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

A fájdalomtól nem tudtam koncentrálni semmire, ami körülöttem történik. Érzékeltem, hogy Eos megmozdult és csinált valami fényeset, hallottam Luna sikolyát is.
- Gyerünk! Valami történik, valami rezeg és jön megint a lepel! Hozd le Eviet!
De képtelen voltam értelmezni, vagy sorba rendezni az eseményeket. Csak öleltem azt a nyomorult karót, hogy ne tépje le a karom, még akkor is, amikor sikítva dőlni kezdtem vele.
-Ash, hozd őket, fogd őket!
Valami puhára estem, de mire felfoghattam volna, hogy az a bizonyos „puha” Eos volt, és egy rendkívül illetlen helyzetbe kerültünk, valami felkapott minket, és mint amikor a sebről tépik le a kötést, úgy rántott le valami nagy és erős a karóról. Egy pillanatra azt hittem, hogy letépte a kezemet, de az a helyén volt és még mindig fájt, emellett pedig eltörpült az újra a combomba nyilaló fájdalom, ami megbénította a lábamat. Nem számított. Már az egész testem lángolt és nem voltam benne biztos, hogy a kín véget ér valaha. Szinte vágytam a megváltást jelentő ájulást, az lehet, hogy a rémálomnak magának is véget vetett volna, de a fájdalomnak biztosan… De nem jött. Tartottam tőle, hogy bele fogok őrülni.
- Hé, a lándzs… - hallottam Eos hangját, majd a nagy alak, bármi is volt az, letett minket a földre.
- Jól vagy, Evie? Mennyire rossz a helyz... áu, áu! Adriata szerelmére, igazán abbahagyhatná ezt. - mondta a tündér az ujját rázogatva.
A fények pedig csak villództak a szemem előtt. Piros és kék... lila... Piros és sárga... narancs...
Próbáltam koncentrálni körülnézni és felfogni a környezetemet. Az erdő elcsendesedett. A fűzfa ágai egy gúlát formázva ágaskodtak felfele és valamiféle erőt idéztek, ami lassan növekedett akár a víz, de nem volt kétségem afelől, hogy ez csak előkészítette az újabb hullámát a szenvedéseinknek. Biztos, hogy ez aktiválta újra a belénk fúródott szilánkokat is, de legalább adott nekünk egy kis békét is, hogy összeszedjük magunkat.
- A fények... - motyogtam, miközben az agyam próbált mindebben valami értelmet keresni. - A piros és kék az lila...
Luna mellém lépett, és letépett a szoknyájából egy darabot, hogy legalább megpróbáljon bekötözni, de amennyire láttam, ő sem volt már túl jó állapotban. A nagy alak, akiben lassan kezdtem felismerni a csöndes fickót, aki együtt érkezett a lidérc lánnyal lassan kezdett elhalványulni. Mi a fene volt ő? Nem hatott rá a rémálmom… de egy kicsit mintha mégis.
- Te rájöttél? - kérdezte közben tőlem Luna.
Eos visszarepült a lándzsájáért, gyorsan felkapta a földről, utána pedig mellettünk szállt le, mielőtt még újabb karók törhettek volna elő a földből.
- Hmm, a szín- és fényteória órákon sajnos sosem figyeltem oda, de mondasz valamit. - dörgölte meg az állát nagyon bölcsen. Azt hiszem hármunk közül ő bírta még a legjobban a gyűrődést.
Én még mindig a földön feküdtem, próbáltam nagy levegőket venni. Éreztem, ahogy Luna hozzáért a karomhoz, de csak nyögni tudtam.
- Nem... - válaszoltam a lidércnek. - Nem tudom de... A piros és kék az lila... a piros és sárga narancs... És villog. Ami szám...
Visszatettem a fejem a földre. Valahogy próbáltam kizárni a fájdalmat, csökkenteni a fájdalmat, vagy bármit, ami segíthet megtartani a józan eszem. Én nem voltam ilyen szenvedéshez szokva.
- Vissza kellene mennünk a panelhez és megnézni megint. De... én sem vagyok jól. – mondta Luna miközben látványosan távolabb húzódott tőlem. Keveset tudtam a lidércekről, de azért valamennyit tanultam róluk a házitanítóktól. Például azt, hogy a mágiájukhoz vérre volt szüksége. Itt pedig az én véremből most volt bőven mindenhol.
- Van egy módszer, amit egykori katonáktól tanultam az ilyen sebekre, de... fájni fog. - mondta Eos aggódó pillantást vetve rám.
- Ennél rosszabb nem lehet. - persze lehet, hogy még megbánom ezt a kijelentésemet, de egyelőre így éreztem. Luna zihálva ment arrébb, talán a vérem illatát nem bírta már.
- Hát... jól van. Bocsi. - mondta Eos, majd összeérintette a mutató és a hüvelykujjait, hogy kört formázzon a kezével. Egy… lencsét? A lidércek és a tündérek is egészen félelmetesek voltak. Majd a fényt fókuszálva, mint amikor a gyerekek nagyítóval kínozzák a bogarakat, felforrósította a lándzsáját. - Gyerünk, megy ez. Nem most hagyj cserben, Solas.
Ez után leszedte a kötést, amit Luna most tett fel, és mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, nekinyomta az izzó fémet a sebemnek.
- Ezer bocsi, tényleg!
- Jó... jó, most segíts Lunán... - nem tudtam igazából mi baja volt, ha nem csak a vérszag, de azt mondta nincs jól ő sem.
- A lidércek vérrel regenerálódnak és két halálos sebet is begyógyítottam. Ezen nem tud segíteni senki, inkább nézze meg a panelt, aki jól van. - mondta a lány erre.
A seb kiégetése hatott a vérzés elmúlt, de a karom sajnos nem lett használhatóbb. Valahol a távolból szárnycsapásokat és egy fémsikolyt hozott magával az enyhe szellő, de még elég messze volt ahhoz, hogy aggódnunk kelljen miatta.
- Öhmm... - fagyott le Eos a vér említésére. - Hát jó, az lesz a legjobb, ha mihamarabb kijutunk innen. Szóval nézzük azokat a fényeket. - lépett oda a fához.
- Luna... Én... odaadom, ami kifolyt, ha az jó. A kezemen meg a ruhámról... - mondtam neki hallkan, teljesen kimerülve a fájdalomtól. De mivel az a vér már kifolyt, belém vissza már nem jött, ha Lunán segített örömmel neki adtam. - Bár nem tudom mennyire elég, és a karón is sok van még belőle. Bármennyire megalázó lehet, a szükség nagy úr.
Remélem hallotta, és reméltem élt vele, nem lett volna jó, ha használhatatlan marad, ki tudja hány sebesülés érhette még... Miattam.
Ez után megpróbáltam felülni, és Eost nézni, ahogy a fényekkel babrál.
- Csak... számolj. Ha több mint amennyire tekerni lehet, akkor felezz... Csak ez lehet.
Luna darabosan bólintott, és a mutatóujjával szedte le a vért a karomról, hogy utána lenyalogassa amennyit csak tudott róla. Szinte egészen meg is tisztított ezzel. Furának kellett volna éreznem, de így, hogy nem a szájával állt neki, azt hiszem nem láttam ebben semmi kivetnivalót. Utána nekiesett a kidőlt karónak is, de ekkor már diszkréten elfordultam inkább, hogy ne hozzam zavarba még jobban.
-Köszönöm. Majd...felejtsük el, jó? - kérte a lány.
A távolból érkező szárnycsapások egyre közelebbről és egyre hangosabban hallatszottak és újabb hangos rikoltás követte. Nem kellett már hozzá sok, hogy újabb vendég érkezzen. A fűzfa ágai újra az ég felé meredtek, és az energiaköd is újra gyűlni kezdett körülötte. Eos közben a panelt bűvölte.
- Izé, a tizennyolcnak a fele az... Mindegy, meg van! - kiáltotta hátra, majd ellépett a fától.
- Becsületszavamra mondom, hogy soha nem fogom felemlegetni. - mondtam Lunának. Tényleg elég bizarr volt ez az egész, de ez kellett a túléléshez... - Eos? Működik?
Nem lett volna jó, ha bármilyen rikító állat a közelbe ér... Elég vért vesztettünk így is. Luna hálásan nézett rám, és úgy tűnt valamivel jobban is lett.
-Gyorsan, közelít. Megpróbálom feltartani, ha jönne. - mondta az égre nézve, majd felemelte a jobb karját, és a szemével keresett valamit, talán a nagy alakot.
A fák ágai feljebb emelkedtek, majd visszaestek a helyükre, ahogy Eos beállította a kapcsolókat, az energiaköd vibrált és sűrűsödött, de nem tudtam, ez mégis mit jelenthetett. A panelek mellett feltűnt egy nagy piros gomb, azzal legalább tovább tudtunk menni, ám ekkor átsuhant felettünk egy hatalmas fémmadár vörösen izzó üvegszemekkel, kilógó vezetékekkel, fémlemezekből álló tollazattal. Újra rikított és ettől megint megbénult a lábam, ahova a szilánk fúródott, még a dobhártyám is megérezte. Tudtam, hogy csak rövid pihenőt kaptunk az újabb szenvedések előtt.
- Megjelentek itt valami gombok. - mondta Eos, miközben magához vette a lándzsáját és megrezgette a szárnyait. - Átveszi valaki? Addig én lefoglalom az új barátunkat. - majd fel is röppent, hogy szembenézzen a fémmadárral.
- Eos, ne! - rémültem néztem, ahogy elrepült. Közülünk ő volt még a leginkább talpon, ha neki is baja lesz, végünk... Ez után a piros gombra néztem. - Még nem próbált minket megölni senki, miközben Eos tekergetett. Talán meg kéne nyomni. Most csinálom én, az előző piros fa a tiéd volt. - mondtam Lunának, majd feltápászkodtam és ha csak nem előzött meg akkor a jó kezemmel rátenyereltem a piros gombra. Egy furcsa, mély zúgást hallottam, mintha méh zümmögött volna, de egyre gyorsult és egyre magasabb lett.
- Na abból nem eszel. - mondta Eos a madárnak, aki minket vett célba, miközben fölé repült, aztán a szárnyait összecsukva egyszerűen ráestem a madár egyik fémszárnyára, közben a lándzsával lefelé szúrva. A fémsas ettől elvesztette az egyensúlyát és pörögve zuhant a föld felé.
A fűzfa abbahagyta a búgást, és egy más fajta hullámot lőtt ki magából, amitől sípolni kezdett a fülem, a madár viszont megmerevedett a levegőben és abbahagyta a kapálózást is. Eos kirátra a szárnyait, hogy tompítson a zuhanásán, majd a lándzsáját büszkén markolva ért földet a sas mozdulatlan maradványain. Még pózolt is, mint a dicső vadászatokat ábrázoló festményeken volt szokás. Ez után még meg is hajolt, majd nekidőlt a lándzsájának.
A sasból ekkor kigurult egy furcsa szerkezet, egyenesen a lábam elé.
- Megtapsolnálak, ha lenne két működő kezem. - mosolyogtam a tündérfiúra. - De azt hiszem a fa is segített. Megnyomtam a gombot, és valamit csinált ami segített neked, de nem tudom.
Ez után felvettem a kis szerkezetet, és a többieknek is megmutattam.
-Ez pofátlanul menő volt. - ismerte el Luna is, miközben a fülére szorította a kezét, majd a szerkezetre nézett. - Ez micsoda?
A madár mindeközben rángani kezd, és lassan kezdett az eszéhez térni, de még eléggé kótyagos volt.
- Köszönöm. – mosolygott ránk Eos, majd egy kis méretmódosítással kihúzta a madár szárnyából a lándzsát és kissé felemelkedtem a levegőbe a feje fölött, aztán fejbe döfte a madarat, hogy ne mozduljon többé.
- Fogalmam sincs. - válaszoltam Lunának.
A szerkezet hosszúkés alakú volt, az egyik végén egy lekerekített, üreges résszel. Körülötte négy piros kis üveggolyó szerű valami volt, amiből a kör minden negyedére jutott egy. A szerkezetben volt valami fiola is, zöld folyadékkal, de mielőtt még ennél is jobban megnézhettem volna, a szerkezetből fémes-hegyes póklábak nyúltak ki, amikkel elkezdett végigszaladni a kezemen. Ijedten igyekeztem magamról lerázni, de nem eresztett és leesni sem akart. Amikor rátalált a sebesült karomra még jobban rákapaszkodott, majd egy tű fúródott a kezembe, majd elkezdett valamit belepumpálni. Az érzés szinte kibírhatatlan volt. Fél térdre estem, eleredt a könnyem az újabb fájdalomtól.
Hát már sosem lesz vége?!
A látásom vibrált a fémes valóság és a szép zöld erdő között. Ám ekkor a fájdalom lassan múlni kezdett. Bármit is pumpált belém a szerkezet, az gyógyított. Már kevésbé éreztem magam gyengének, és mintha az ujjaimat is tudtam volna mozgatni. Nem volt az igazi… de határozottan mozgott és ez már előrelépés volt. A fémpókra néztem, amin, amikor végzett, felnyílt egy panel, amit kitöltött egy kék korong.
- Izé... Köszönöm? - néztem a tárgyra, majd utána a felnyíló kék korongra. Nem igazán tudtam mi volt az, de utána hozzá értem egy ujjal. A négy üveggolyóból kilőtt egy-egy piros fénycsík, de csak világított, a kék kört pedig kitöltött egy piros X.
- Azta. - nézte Eos elképedve az új pók... akármimet, miközben leugrotta a fémsasról. - Akárki csinálta is ezeket, szerette a fényeket. Egészen lenyűgöző... de mit jelent?
- Nem tudom, de segített a karomon. Szóval... mivel még nem csinált semmi rosszat, ezért gondolom ezzel is segít, csak nem tudjuk hogyan. De tessék, vegye el valamelyikőtök. - nyújtottam előbb az egyikük, majd a másikuk felé, de úgy, hogy azért a fény véletlenül se érjen hozzájuk, csak a biztonság kedvéért.
-Kösz nem, én nem bízom az ilyesmiben. - mondta Luna és hátrébb állt megint. Igaza is volt.
- Óh, hát...Én átveszem, ha neked nem kell. - mondta Eos, és meg is próbálta rólam levenni, de a szerkezet nagyon ragaszkodott hozzám és nem volt hajlandó elengedni. - Ezen a helyen minden olyan tapadós.
Lunára néztem.
- Hát, nem hibáztatlak, értem... Úgy tűnik nekem nincs választásom. - mondtam, amikor Eos megpróbálta elvenni, csak épp nem sikerült neki. - Ezen a helyen minden furcsa, fájdalmas, és érthetetlen, és gyűlölök itt lenni, remélem kint valaki lelocsol egy vödör vízzel. Nem tudom segít-e, de hátha.
- Sajnálom, hogy sok rossz dolog történik veled. - válaszolta a lidérc lány, pedig azért ő is szívott eleget. És én hoztam őket ide, jobb volt, hogy én kaptam a rossz dolgokat, mint valami büntetést ezért az egészért. Rosszabb lett volna, ha nekik kellett volna még többet szenvedniük énmiattam.
Eos közben kíváncsian megnyomta a piros X-et a szerkezeten. Gyorsan mélyből magas hangig felkúszva zümmögött a szerkezet, majd egy lökéshullámot engedett ki magából a sasra hasonlító rikító hang kíséretében, ami egyenesen hasba talála a pont a szerkezet előtt álló Eost, aki ettől elrepült négy öt méterre. A lökéshullámmal együtt, három furcsa kékes kör is kiszáll az eszközből, hasonló energiával, mint a fűzfából jött de az szerencsére nem bántotta a tündért. Eos szárnyai felfogták az esést, és meg tudott érkezni a térdére, talán csak néhány horzsolása lehetett. Az eszköz visszaállt az eredeti állapotába, és szépen lassan újraformálódott az X nélküli kék kör.
- Áú! - nyögte Eos, miközben az egyik kezét a mellkasához szorította. - Jól vagyok... Azt hiszem.
Luna elrohant segíteni Eosnak, majd együtt indultak vissza felém és a fűzfához.
- Bocsáss meg! Ne haragudj! - kiáltottam Eosnak, még akkor is, hogyha ő nyomta meg azt a furcsa X-et. És azt hiszem... újratöltődött? Talán. - Hát legalább... már nem vagyok védtelen. Köszi fa, azt hiszem... de most merre? Nyomjuk meg újra a piros gombot, nézzük meg mi történik?
- Nem tudom. Megnyomom most én. - sóhajtottam és ha úgy adódott megnyomta.

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Nagyon meg voltam ijedve Evie miatt, ugyanakkor hatalmas fájdamaim voltak. Koncentrálnom kellett a sebgyógyításra, először a szememre, hogy lássak, az helyre is jött, a mellkasom azonban kínok szaggatták. Gyűlöltem az egészet és haza akartam menni! De nem nagyon volt időm kiszenvedni.
Mivel újra láttam, észrevettem, bár összegörnyedve azt a fénylő leplet, ami indult felénk megint és hallottam a zajt, bár fülemben még dübörgött a fájdalom.
- Gyerünk! Valami történik, valami rezeg és jön megint a lepel! Hozd le Eviet!
Sikoltottam Eosnak és fél kézzel, ha tudtam elrángattam, illetve próbáltam félrerángatni őket. Ha megláttam Asht, akkor visítva parancsot közöltem vele, bár pontosan nem határoztam meg Evie-ék állapotát, nem volt rá időm
-Ash, hozd őket, fogd őket!
Igyekeztem koncentrálni arra, hogy mozogjon, éljen és rohanni távolabb, illetve Ash-t is arra késztetni, hogy rohanjon velük.
Sikerült, láttam, ahogy az én kis zombim újra megjelent. Előre rontott, mintha nem is lett volna halott soha, szemeim könnybe lábadtak a stressz-meghatottság-fájdalom kombójától így utólagosan. Megmentette őket, karjába zárta, Evie-t is lerángatta a karóról, egészen pontosan hajtva végre, amit mondtam neki.
- Hé, a lándzs…  Jól vagy, Evie? Mennyire rossz a helyz... áu, áu! Adriata szerelmére, igazán abbahagyhatná ezt.
Hallottam Eos kiáltását, aztán Evie nyögéseit is.
- A fények….A piros és kék az lila...
Kis is pottyantak könnyeim, amikor három kibaszott karó akart felnyársalni és semmi mást nem hallottam csak saját rémült sikoltásomat. Egy ideig.  Aztán újfajta-régi fájdalom nyilallt a combomba, azzal voltam elfoglalva, talán csak ezért úsztam meg az egészet, különben simán elmozdultam volna, hogy gyökérfej legyek. Gyűlölteeeem! Valahogy visszatántorogtam a többiekhez és Ash-hez ha egyáltalán láttam még, bár a mellkasom  nem tudom mennyire sikerült meggyógyítanom, a regeneráció legyengített. Ki a frászt egyek itt meg?  
- Te rájöttél?
Kérdeztem Eviet, mert én nem tudtam gondolkodni, csak egy sémát láttam ebben az egészben, most zöld lett a fa, de hamarosan talán megint piros lesz majd. Letéptem mindnesetre a szoknyámból egy darabot és próbáltam bekötöznie Evie sérülését, mert csak ember volt... Ugyanakkor nagyon sokat kellett nyelnem, mert szívesen lerágtam volna a karját. Fenébe!
Eos repkedett a cuccáért, aztán ilyesmit jelentett ki:
-Hmm, a szín- és fényteória órákon sajnos sosem figyeltem oda, de mondasz valamit.
Evie viszont nagyon rossz állapotban volt.
-Nem...Nem tudom de... A piros és kék az lila... a piros és sárga narancs... És villog. Ami szám…
Vetettem egy lesajnáló pillantást Eosra, milyen órái voltak és próbáltam figyelni Evie-ra, de egyre jobban kívántam a vérét, regenerálnom kellett a testem. Rohadt gyenge voltam, és Ashnek is csak körvonalait láttam.
-Vissza kellene mennünk a panelhez és megnézni megint. De... én sem vagyok jól.  
Azért távolabb mentem Evietől még éreztem rajta a vérszagot...
-Van egy módszer, amit egykori katonáktól tanultam az ilyen sebekre, de... fájni fog
- Ennél rosszabb nem lehet.
- Hát... jól van. Bocsi. Gyerünk, megy ez. Nem most hagyj cserben, Solas. Ezer bocsi, tényleg!
Nem tudtam odanézni, nem is akartam, elfordultam és csak Evie velőtrázó sikítását hallottam. Minden belső szervezm összerándult tőle.
- Jó... jó, most segíts Lunán...
Mikor meghallottam, hogy rajtam kellene segítenie, megráztam a fejem. Nem tudtak. Nekem vérre volt szükségem, nem tündérmágiára.
- A lidércek vérrel regenerálódnak és két halálos sebet is begyógyítottam. Ezen nem tud segíteni senki, inkább nézze meg a panelt, aki jól van. Mondtam jobb híján továbbra is próbáltam összeszedni magam.
Eos is tanácstalan volt, mert hallottam, ahogy okosan azt mondta:
- Öhmm…
Szerencsére aztán ő is jobb belátásra tért.
-Hát jó, az lesz a legjobb, ha miharabb kijutunk innen. Szóval nézzük azokat a fényeket.
- Luna... Én... odaadom, ami kifolyt, ha az jó. A kezemen meg a ruhámról..Bár nem tudom mennyire elég, és a karón is sok van még belőle. Bármennyire megalázó lehet, a szükség nagy úr.
De még volt ereje Eoshoz is beszélni, engem most a fa nem érdekelt.
-Csak... számolj. Ha több mint amennyire tekerni lehet, akkor felezz... Csak ez lehet.
Tényleg nagyon megalázó volt, de más választásom nem maradt. Darabosan biccentettem és a kimerültségtől káprázó szemmel mentem oda hozzá és szedtem le mutatóujjammal vérét a kezéről, hogy lenyalogassam. Amennyit csak tudtam. A karóval már hevesebben, éhesebben bántam és most nem figyeltem semmi másra, csak a regenerációra. Aztán...vörös fejjel nyögtem Evienek:
-Köszönöm. Majd...felejtsük el, jó?
- Izé, a tizennyolcnak a fele az... Mindegy, meg van!
Hallottam, ahogy Eos számol a fánál, de inkább Eviere figyeltem.
- Becsületszavamra mondom, hogy soha nem fogom felemlegetni. Eos? Működik?
Vetettem egy hálás pillantást Eviere, aztán megpróbáltam napirendre térni felette, hogy nem a legjobb a félszáraz vér. Jobban lettem tőle és ez volt a lényeg. Aztán már tudtam arra is figyelni mit művel a tündér, ugyanakkor hallottam, hogy valami nagy és rikoltás szerű közeledik, meg hogy megint gyűlik ez a szörnyű energia, vagyis nagy bajban voltunk.
-Gyorsan, közelít. Megpróbálom feltartani, ha jönne.
Mondtam jobb híján és felemeltem jobb karom, illetve Asht kerestem tekintetemmel. Bár nem tetszett a gondolat, hogy újra meg kelljen sebezni magam, de az volt a tervem, hogy hosszú lándzsát manifesztálok a véremből és átszúrom a közeledő, rikoltó, szárnyas dögöt. Nem láttam, hogy olyan sokkal jobb lett volna a helyzet Eos pötyögésétől, csak sűrűsödött ez a furcsa köd és már láttam a madarat is. Egyáltalán nem úgy festett, mint egy normális sas, hanem olyan volt, mint az itt élő állatok zöme, furcsa, fémes, vörös szemű. Ahogy felvisított, éreztem megint a fájdalmat, vele kiáltottam én is, alig hallottam meg mit ordítanak a többiek. Illetve én, én ordítottam, Eos furcsa mód nyugodtan tűnt, pedig már rég össze kellett volna csinálnia magát! Nem értettem ezt a tündért.
-Megjelentek itt valami gombok. Átveszi valaki? Addig én lefoglalom az új barátunkat.
Jelentette ki, aztán felrepült, egyenesen a madárhoz.
-Eos, ne! Még nem próbált minket megölni senki, miközben Eos tekergetett. Talán meg kéne nyomni. Most csinálom én, az előző piros fa a tiéd volt.
Nem akadályoztam Eviet abban, hogy megnyomja a gombot, de résen voltam melyiknek kell most segíteni, mivel a lökött tündér elindult meghalni.
Láttam, hogy a madár Eviet készül megtámadni, gondolom a piros gomb miatt. Még jó, hogy itt volt hős Eos.
-Na abból nem eszel.
Fogta, beleszúrta lándzsáját a madár szárnyába és úgy érkezett le mint egy…tényleg mint egy hős. Egy percig egyszerre irigyeltem és csodáltam érte. Bár éppen sípolni kezdett megint valami, úgyhogy nem is tudtam rendesen megdicsérni a tündért, megint kiáltottam.
-Megtapsolnálak, ha lenne két működő kezem. De azt hiszem a fa is segített. Megnyomtam a gombot, és valamit csinált ami segített neked, de nem tudom.
-Ez pofátlanul menő volt
Ismertem el, de zavart közben az átkozott sípolás, így fülemre szorítottam a kezem.
-Ez micsoda?
Kérdeztem és vártam, hogy valaki megmondja. Eos pofátlanul fürdött a dicsőségben, csak forgattam a szemem.
- Köszönöm
Még manőverezett, miközben megint minden munka Eviere irányult. Vele történt valami, megint, de képtelen voltam követni pontosan micsoda, magas volt nekem ez az egész a technikával, vagy emberi baromságokkal, én otthon baldachinos ágyban aludtam! Hiányoztak a vízköpők és a sötét, gótikus színek, vagy saját, fehér ruháim mintái! Közben, sikítás előtt Evie még válaszolt.
-Fogalmam sincs. Izé... Köszönöm?
Aggódva néztem Evie-re, megint nem tudtam mihez kezdjek, csak bámultam ezúttal mit talált.
- Azta. Akárki csinálta is ezeket, szerette a fényeket. Egészen lenyűgöző... de mit jelent?
Jött le végre Eos is a magas sasról, miután levágta a fejét. Jó, hogy ő csinálta, nekem nem lett volna kedvem hozzá.
-Nem tudom, de segített a karomon. Szóval... mivel még nem csinált semmi rosszat, ezért gondolom ezzel is segít, csak nem tudjuk hogyan. De tessék, vegye el valamelyikőtök.
Kínálta fel Evie azt a dolgot, rögtön hátráltam egy lépést.
-Kösz nem, én nem bízom az ilyesmiben.
-Óh, hát...Én átveszem, ha neked nem kell. Ezen a helyen minden olyan tapadós.
Természetesen Eos jelentkezett a kütyüért, de a kütyü kivételesen nem rajongott érte.
-Hát, nem hibáztatlak, értem... Úgy tűnik nekem nincs választásom. Ezen a helyen minden furcsa, fájdalmas, és érthetetlen, és gyűlölök itt lenni, remélem kint valaki lelocsol egy vödör vízzel. Nem tudom segít-e, de hátha.
-Sajnálom, hogy sok rossz dolog történik veled
Mondtam őszintén Evienek, mert ő szívott a legtöbbet, Eos csak...menő volt a fene vinné el. Néztem mi történik az x-el és szomorúan vizslattam Eviet. Aztán Ashra koncentráltam. Nem tudom sikerült-e teljesen áthoznom, vagy az éber világban is ott volt-e, de elkezdtem félhangosan motyogni neki: "ébreszd fel Eviet a valóságban"
Mire feleszméltem sötét gondolataimból megint történt valami, Eos repült, de nem a szárnyán, hanem Evie eszköze miatt valamitől.
-Áú!  Jól vagyok... Azt hiszem.
-Bocsáss meg! Ne haragudj. Hát legalább... már nem vagyok védtelen. Köszi fa, azt hiszem... de most merre? Nyomjuk meg újra a piros gombot, nézzük meg mi történik?
Én azért elrohantam Eos után és megpróbáltam felrángatni legalábbis annál a kezénél fogva, ami nem tört el.  Olyan lányosan nyávogott és nem is vérzett, hogy félnem kellett volna tőle.
- Nem tudom
Indultam vissza Evie felé, aztán jobb híján vállat rántottam. Most ő biztonságban volt, Eos nyávogott, azt hiszem megint én kerültem sorra kínok tekintetében. Vettem egy hatalmas levegőt.
- Megnyomom most én
Sóhajtottam és ha úgy adódott megnyomtam a gombot és vártam a halált, vagy felébredést.

× Puha pázsit, szép álmok ×

Nothing bad will happen, I'm sure

-----------------:O:-----------------

A karó egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek egy karónak lennie kellett volna. Fémes volt, meg darabos, és Solas sem egészen úgy hatolt bele, ahogy illett volna. Eleget döfködtem fabábukat, ebben már profi voltam. De akármi is volt, szerencsére nem kellett mágiát használnom, hogy dőlni kezdjen. Elengedtem a lándzsát és megpróbáltam elkapni Evie-t, meg fél kézzel a karót is, nehogy zuhanás közben leszakítsa szegény lány csuklóját.
Persze ezt kitalálni lényegesen egyszerűbb volt, mint kivitelezni, ugyanis ez a fém-gyökér-karó dögnehéz volt, szóval ketten estünk el a földre. A következő pillanatban pedig valami megragadott és úgy rángatott végig a kis réten, mintha egy szalmabábu lettem volna – amit szintén sokat döfködtem, szóval abból is profi voltam.
- Hé, a lándzs— - Eddig jutottam, miközben a semmiből megjelenő nagydarab alak elrángatott, ott hagyva Tír na nÓg leglegendásabb fegyverét, a Sunspear dinasztia féltve őrzött kincsét a földön. De azzal ráértem később is foglalkozni. - Jól vagy, Evie? Mennyire rossz a helyz... áu, áu! Adriata szerelmére, igazán abbahagyhatná ezt. - mondtam az ujjamat rázogatva, ahogy a fa megint emlékeztetett a szarvas okozta vágásra. Tényleg igazán abbahagyhatta volna.
- A fények... - motyogta Evie, ami végülis egyfajta válasz volt arra, hogy jól van-e. - A piros és kék az lila...
- Te rájöttél? - hallatszott Luna hangja valahonnan fölöttünk. Ami eszembe juttatta, hogy még mindig a földön feküdtünk, szóval ideje volt feltápászkodni. És mivel senki más nem foglalkozott láthatóan a lándzsámmal, én magam óvakodtam vissza és kaptam fel a földről, aztán ugrottam hátra szinte repülve. Ezen a ponton jutott csak eszembe, hogy igazából ötletem sem volt én miért kutyagoltam, mikor repülhettem is volna. Ezen felbuzdulva odarebbentem a két lányhoz és bölcsen megdörgöltem az államat.
- Hmm, a szín- és fényteória órákon sajnos sosem figyeltem oda, de mondasz valamit. - Shimmerglade nagyúr ezen a ponton biztosan rendkívül bosszúsan tüsszögött valahol a távolban.
- Nem... Nem tudom de... A piros és kék az lila... a piros és sárga narancs... És villog. Ami szám... - nyöszörögte Evie még mindig a földön. Nem nézett ki jól. Mármint hogy úgy nézett ki, mint aki készül elájulni, ami úgy alapvetően nem volt jó. De igazából Luna is hasonló arcot vágott, és gyanítottam, hogy őket nem tudom úgy felébreszteni, mint a lovagot a réten legutóbb.
- Vissza kellene mennünk a panelhez és megnézni megint. De... én sem vagyok jól. - mondta Luna, megerősítve az előbbi felvetésemet.
- Van egy módszer, amit egykori katonáktól tanultam az ilyen sebekre, de... fájni fog. - mondtam aggódó tekintettel nézve Evie-re, Luna együttérző pillantását egyelőre csak eltéve az emlékeim közé.
- Ennél rosszabb nem lehet.
Ezzel nem értettem egészen egyet, de most valamit muszáj volt kezdenünk, mielőtt tényleg itt ájulnak el mindketten.
- Hát... jól van. Bocsi. - mondtam egy fancsali fintorral, miközben kissé kisebbre vettem Solast, aztán egyik kezemen összeérintettem a mutató és a hüvelykujjam, hogy egy kört csináljak. Szerencsére világítani tudtam, ide pedig az kellett most. A két ujjam között a napfény összegyűlt, mint egy lencsén át, egyre erősebben sütve le a másik kezemben tartott lándzsa hegyére. - Gyerünk, megy ez. Nem most hagyj cserben, Solas.
Amikor úgy ítéltem meg, hogy elég forró lett a lándzsa fejét alkotó fém bocsánatkérő arccal lefosztottam Evie karjáról a kötést és nekinyomtam.
- Ezer bocsi, tényleg!
Evie pont úgy reagált, ahogy arra számítottam, felettébb hangosan sikítva bele a furcsa erdőbe. Összeszorítottam a szemem, egymáshoz préseltem a fogaimat és nagyon próbáltam nem abbahagyni, amíg azt nem láttam, hogy már nem csorgott ki a vére. Gyógyítónak lenni kutyanehéz volt. Végeredményben azonban sikerült; a seb nem lett szebb, de legalább nem vérzett.
- Jó... jó, most segíts Lunán... - lihegte az álmodó lány, miután elvettem a kezétől a világítóan forró pengét.
- A lidércek vérrel regenerálódnak és két halálos sebet is begyógyítottam. Ezen nem tud segíteni senki, inkább nézze meg a panelt, aki jól van. - szögezte le Luna felettébb gyorsan.
- Öhmm... - egy pillanatra lefagyva gondolkodtam, hogy mit is lehetne kezdeni Lunával, de azért a véremet adni az első kalandunkon eléggé extravagáns lett volna. Ráadásul nekem is kellett, szóval ebben nem tudtam segíteni. - Hát jó, az lesz a legjobb, ha miharabb kijutunk innen. Szóval nézzük azokat a fényeket. - léptem oda a fához.
- Csak... számolj. - hallottam még Evie tanácsát. Sajnos ő nem tudta, hogy ez pont nem volt az erősségeim között. - Ha több mint amennyire tekerni lehet, akkor felezz... Csak ez lehet.
Betű szerint betartottam, amit Evie mondott, szóval elkezdtem tekergetni a számokat. A lilát ötre (ha jól emlékeztem az emberi írásra), a narancsot hétre, a zöldet... - Izé, a tizennyolcnak a fele az... Mindegy, meg van! - kiáltottam hátra, közben a kilencesre tekerve a tárcsát. Aztán vártam, hogy mi történik.
- Eos? Működik?
- Gyorsan, közelít. Megpróbálom feltartani, ha jönne. - mondta Luna, de erre a kijelentésre már elszakítottam a tekintetem a villogó fától és körbenéztem. Valami nagyon rikoltozott a háttérben, a fa ágai az égnek meredtek és szinte zizegtek valami erőtől. De a számos tárcsák kinyíltak, és felfedtek egy nagy, vörös gombot.
- Megjelentek itt valami gombok. - mondtam, miközben magamhoz vettem a lándzsámat és megrezgettem a szárnyaimat. Végre találtam valamit, amiben hasznosabb lehettem, mint a színszámolgatás. - Átveszi valaki? Addig én lefoglalom az új barátunkat.
- Eos, ne!
Evie kiáltása már későn jutott el felém, addigra már a megjelenő, rikoltozó fémmadárral néztem farkasszemet odafent. De a madár nem engem nézett, helyettem a fánál kotorászó Evie-t vette célba.
- Na abból nem eszel. - mondtam a madárnak, miközben fölé repültem, aztán a szárnyaimat összecsukva egyszerűen ráestem az egyik szárnyára, közben a lándzsával lefelé szúrva. Az egyensúlyát vesztett bestia pörögni kezdett, szóval eléggé meg kellett kapaszkodnom Solas nyelében, hogy ne zúgjak le róla. De imádtam a dugóhúzókat, gyerekként is, szóval a forgás nem volt ismeretlen.
Mielőtt a földbe csapódtunk volna, a madár kitárta a szárnyait és egyszerűen leereszkedett a földre, mintha az utolsó pillanatban hirtelen kezes jószággá változott volna. Ahogy földet értünk először meghajoltam a két lány felé, aztán lazán nekidőltem a sasba ágyazott lándzsának az egyik vállammal.
- Megtapsolnálak, ha lenne két működő kezem. - mondta Evie egy ragyogó mosollyal—mert egy hősre nézve mindenki ragyogóan mosolygott—, de még Luna is elismerően nézett rám.
- Ez pofátlanul menő volt.
- De azt hiszem a fa is segített. - tette hozzá Evie, visszarángatva a valóságba. Vagy hát abba, ahol voltunk. - Megnyomtam a gombot, és valamit csinált ami segített neked, de nem tudom.
A fa megint sípolni kezdett, az ujjam sajogni, a madáron pedig kinyílt valami ajtóféle és kiesett belőle… valami. Azok után, ami a szarvasfejjel történt, ehhez már nem volt annyira kedvem közel kerülni.
- Ez micsoda?
A lidérclány kérdése jogos volt teljesen. Mielőtt azonban nagyon elgondolkozhattunk volna az újabb ajándékon, a madár rángatózni kezdett, mint aki kezd magához térni, így némi méretváltoztatással kihúztam a lándzsámat, aztán a feje fölé repültem és a teljes súlyommal együtt rázuhantam, ezúttal megpróbálva a koponyáját átszúrni. Már ha volt koponyája.
Nem tudom közben mi történt a földön, csak Evie sikítására kaptam oda a fejem, meg a látványra, ahogy az akármi körbefonta a kezét, aztán… mintha begyógyította volna a sebesülését.
- Izé... Köszönöm?
Az akármi nem felelt, csak felnyílt rajta megint egy még kisebb ajtó—vagy ez már csak fiók volt?—aztán a levegőbe rajzolt egy táblácskát, puszta fényből.
- Azta. - néztem elképedve az akármire, miközben leugrottam a fémsasról. - Akárki csinálta is ezeket, szerette a fényeket. Egészen lenyűgöző... de mit jelent?
- Nem tudom, de segített a karomon. Szóval... mivel még nem csinált semmi rosszat, ezért gondolom ezzel is segít, csak nem tudjuk hogyan. De tessék, vegye el valamelyikőtök.
Luna láthatóan szintén emlékezett a szarvasfejre, mert sietve hátrált két lépést.
- Kösz nem, én nem bízom az ilyesmiben.
- Óh, hát...Én átveszem, ha neked nem kell. - gondoltam nagy mellénnyel, de úgy tűnt a pók jobban ragaszkodott Evie-hez, mint azt először hittük. - Ezen a helyen minden olyan tapadós. - dörzsöltem meg az ujjam, amibe belefúródott a szarvas fejéből kilövellő másik akármi. Ez az akármik világa volt. Viszont megint egy talánnyal álltunk szemben, szóval csak megérintettem a fénytáblácskára rajzolt ferde keresztet, hátha történik valami.
Valami pedig történt, olyan sebességgel, hogy alig fogtam fel. A mellkasomnak mintha egy ló rohant volna neki, a lábam megadóan elengedte a földet, én pedig nem a saját szárnyamon, de repültem hátra, aztán bele is csapódtam a földbe. Ráadásul olyan bénán érkeztem le, hogy az egyik kezem magam alá szorult, és a hirtelen zsibbadásból meg a lángoló fájdalomból ítélve meglehetősen eltörött.
- Áú! - nyávogtam volna a földetfogás után, de egy ekkora ütés után még ez is fájt. Még sosem tört el semmim eddig. Csak panaszosan a mellkasomhoz szorítottam a kezem és átfogtam a másikkal. - Jól vagyok... Azt hiszem.
- Bocsáss meg! Ne haragudj! - mondta Evie, szinte meg sem merve mozdulni, nehogy megint elsüljön a kezére ragadt fegyver. Mert így egyértelműen az volt, nem is kérdés. - Hát legalább... már nem vagyok védtelen. Köszi fa, azt hiszem... de most merre? Nyomjuk meg újra a piros gombot, nézzük meg mi történik?
Luna hősiesen a segítségemre sietett és rendkívül bajtársiasan felrángatott a földről, amit egy hálás mosollyal fogadtam, de a lidérclány már nem is figyelt rám, inkább Evie felé fordult.
- Nem tudom. - Luna visszasétált a fához és kimondta, amit egyikünknek sajnos muszáj volt. - Megnyomom most én.

× Sweet dreams are made of these ×

Evie, Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Ahogy összeszedtük magunkat, és Luna odasétált a fához a kijelzőn a korábbi helyett furcsa alakzatok váltakoztak. Reméltem, hogy ezúttal valami nyomot is fogunk kapni a furcsa fűztől, és nem csak tovább rontjuk a saját sorsunkat. Amikor megnyomta a gombot, egy nagy kék gömb formálódik a fa felett, ami egy ideig csak nőtt és nőtt, a felülete pedig fodrozódott, mint egy tónak, amibe kavicsokat dobáltak. Néhány pillanat múlva a gömb kipukkadt, és mintha kéken izzó hópelyhek estek volna az égből. A különös pelyhek alakja folyamatosan változott, mindegyik furcsa geometriai alakzatokat váltogatott.
Ez után a szemünk előtt kezdett formálódni egy különös négyszögletű ablak, melynek a felülete olyan volt mint a frissen megbolygatott víztükör. Aztán egy lágy és kellemes női hangot hallottunk, ahogy a víztükörben egy mozgó kép öltött formát. Érdeklődve néztem a fényeket, majd szinte ugrottam egyet hátra amikor megjelent egy nőalak.
- Mi a...? - lepődött meg Luna.
- Azta. Én miért nem tudok ilyet? - billentette félre a fejét Eos is.

Kezdetben, világunk csak egy kietlen és élettelen vidék volt. Ez tartott mindaddig, amíg megérkezett a alkotó.

Ekkor a kép megváltozott, benne egy hatalmas fémmasinát láttunk leereszkedni az égből. Kék fényű furcsa alakzatok szálltak ki belőle és szántották fel a talajt, majd fúrtak a kietlen bolygó húsának a mélyébe.

Ez tartott mindaddig, míg meg nem érkezett az alkotó. Ő tudatot adott nekünk, majd testet, amiben élhetünk és mozoghatunk. Itt tartózkodásának utolsó idején, megalkotta a világunkat, és lefektette működésének a szabályait.

- Ó... ez olyan mint egy... házitanító? - néztem érdeklődve majd hallgattam a történetet.
A kép újra változott, egy furcsa örvénylő alakzatban egy sas, és egy levélkoronával rendelkező nő képe forgott. A sas vajon ugyanaz volt, mint amit az imént Eos elpusztított?

Fauna és Flóra Protokoll. A két fő lételem, melyben egyik se létezhet a másik nélkül, megteremtve a tökéletes harmón...

Itt megszakad a szöveg, a kék víztükrös kép pedig széttöredezett és újra hópelyhek lettek belőle. Ám legalább kék pislákoló fények haladtak tovább a fűzfa felől az erdő mélyébe és ez adott nekünk végre egy irányt is, amit követhettünk.
- Najó, ti értettétek mi volt ez? – tért magához először a lidérclány széttárt karokkal, és rám nézett, hátha én többet tudtam, de sajnos csalódást kellett okoznom neki. -Talán követnünk kellene a fényeket, ha jól vagytok. - vetette fel.
- Nem tudtam, hogy az Álmok világát is teremtette valaki. De... - pislogott Eos. - Izé... Lehet, hogy most megöltem a faunaistent? - jutott eszébe neki is az, amire én is asszociáltam.
- Szerintem ez csak egy madár volt. Legalábbis istennek elég... Hát különös lett volna, ha ez egy isten és elég volt csak leszúrnod. - mondtam Eosnak, hogy megnyugtassam, és reméltem hogy igazam volt. Tényleg elég… gyenge kis isten lett volna különben. - Nem nyomjuk meg a gombot megint? Hátha folytatja... Utána mehetünk a fények után.
Luna felciccentem Eos parádézására, aztán elnevette magát.
-Úgy van, elég béna isten lenne, ha csak úgy meg lehetne ölni, úgyhogy ne aggódj. Megnyomom megint, ha gondoljátok. - vontt vállat, aztán csinálta is, nem akadályoztuk meg benne. - Különben érdekes lett volna a sztori, ha nem ilyen hirtelen és ennyi viszontagság után érkezik. - fújtatott és vártuk mi lesz.
- Jól van, remélem ezúttal sem történik semmi baj. - mondtam, majd én vártam, hogy folytatódjon a történet, de a gomb megnyomásával már nem történt semmi új. Legalább a kék pelyhek sem tűntek el.
- Akkor induljunk. - vont vállat Luna ismét, majd elindult a fények után, Eos pedig követte.
- Legalább nem is támadt ránk semmit. - mondtam bár némiképp csalódott voltam, hogy nem jött a történet folytatása. Követtem Lunát én is a fényösvényen.
Amikor elértünk az első pislákoló fényhez, az kipukkant, és újra megjelent előttünk a különös ablak. A női hang ismét mesélni kezdett és közben egy ezüst fényben csillogó város tárult elénk, és ahogy egyre tágult a kép, vagy inkább távolodott, úgy kiderült, hogy egy hatalmas erdő vette körbe.

Míg a Flóra  Protokoll felelt mindenért ami teremtett és mindenért ami táplált, úgy a Fauna protokoll célja a fenntartás, felügyelet volt. A két Protokoll egyesítve védte táplálta és gondozta a világot, ahogy azt az alkotó elrendelte.

Az ezüst város körül a az eddig fémes erdő kizöldült, madarak szálltak az égen, majd változott a kép és őzeket, szarvasokat és sok más állatott mutatott futni az erdőben.

Maga volt a paradicsom. Mindaddig amíg...

- Hé, ne már, most jön az izgalmas rész! - csattant fel Eos csalódottan. - Amikor megjelenik a veszedelem és leigáz mindent, utána meg jön a hős és... Hmm. Hősködik.
Elmosolyodtam Eos csalódottságán de biztos voltam benne hogy a következő fény rejti majd a történet folytatását. Sétáltam hát tovább Luna után.
- Azért jól esik, hogy kivételesen semmi se próbál megölni minket. - jegyeztem meg. Ez a különös színház kellemesebb volt, mint az eddigi kalandjaink.
- Hőskomplexus. - állapította meg Luna Eos felé bámulva, ahogy tovább sétáltam, felém pedig mosolyogva biccentett. A következő fénynél a történet folytatódott, bár a női hang mintha kicsit rekedtebb lett volna, mint korábban.

Az égből érkezett. A szivárvány minden színében ragyogott, és úgy gondoltunk, hogy sok ezer éves távozása után, az alkotó küldött nekünk üzenetet.

Az ablakon át láttuk, hogy az égből lefele zuhant valami furcsa nyolcszögletű szerkezet. A maga mögött húzott csóva a szivárvány színeit idézte, de mégis az egészet egy lila fény vette körbe.

Ahogy megvizsgáltuk a szerkezetet, a belőle nyert tudásból a világunk újonnan fejlődni kezdett. Ez maga volt az alkotó áldása. Meghálálta nekünk hogy sokezer év után is a bolygó szíve ugyanolyan tisztán dobban mint amikor megalkotta azt…

És itt véget ért megint. Bárki is csinálta ezeket a felvételeket volt drámai érzéke.
- Najó, azt hittem lesz valami istenes katasztrófa, ami rendesen elcseszte ezt az álomvilágot, de eez? Lila fény? Megalkotta a mit? Nincs tovább. Lehet az a hatalmas alkotás akar majd bennünket ténylegesen megölni. - fordultam felém sajnálkozva a lidérclány.
- Nekem eddig azt mondták világos komplexitásom van, de elhiszem neked. - felelt Eos Luna kijelentésére, de közben az eltűnő buborék felé nézett szinte megbabonázva. - Hát, ne itt hagyjuk abba, merre van a következő?
- Még lehet, hogy kiderül. Nekem gyanús ez a lila fény, valaminek történnie kellett.
- Világos komplexitás. – ismételte meg Luna felvont szemöldökkel, de utána ennyiben hagyta a dolgot.
Ahogy odaértünk következőhöz, úgy újra láttuk a női arcot, de a kép szakadozott, a hangja pedig tovább torzult az előzőhöz képest is. Minden szakadozásban egy pillanatra egy torzult néhol hiányos fém arcot láttam az övé helyett, mint amikor a szép zöld erdőből lett ez a furcsa fémerdő. Amikor lehullik egy illúzió.

Tévedtünk. De mekkorát tévedtünk.

Változott a kép és most közelről láttuk azt a fura szerkezetet. Olyan tíz méteres lehetett minden irányban, és furcsán pulzált az egész.

Az eszköznek tudata volt, de nem vettük észre. Nem tudjuk honnan érkezhetett, de az alkotó biztos nem bocsátotta volna ránk ezt a katasztrófát.

A kép újra változott és a magasból láttuk, ahogy az erdő egy pontjától minden kezdett összeomlani. Szikrák szóródtak, és furcsa semmilyen előlényhez sem fogható lények masíroztak az eszköz irányából, ahol most egy hatalmas fémkupacként kinéző összeeszkábált torony állt. Az határvonalon olyan harc dúlt, amilyet még sosem láttam. Mintha szörnyek harcoltak volna az anyatermészettel, farkasok ugrottak rá az egyik monstrumra, az leszedte magáról az egyiket és ketté tépte, majd egy fénysugár ütött lyukat bele. A következő szörnyeteget négy-öt gyökér nyársalta fel, de csak addig, ameddig egy másik ki nem tépte a fát a helyéről, és az erdőbe nem hajította.

Nem voltunk rá felkészülve, senki sem volt felkészülve rá...

Ekkor megszakadt a felvétel. Egyikünk sem vette észre, ahogy felénk ólálkodott, de egy két fejű párduc szerű állat veti magát Luna felé a fák lombjai közül. Felsikkantottam amikor Lunára támadtak, és már készítettem is elő a karomra ragadt fegyvert, de a karók gyorsabbak voltak. Ahogy a karmaival éppen átölelte volna a lidérc lányt, és fogait belemélyesztené a torkába, úgy három karó nyársalja fel lényt, ami így a karókra tűzve nagy eséllyel meg is halt, mielőtt még bármelyikünk reagálni tudott volna.
- Ez nem igaz! Hogy én ezt mennyire utálom! - fakadt ki Luna. -És akkor most mit kéne? Megszüntetni a lila fény rémuralmát?
- Nyilvánvalóan. A lila fény valami gonosz lélek, gondolom ő tette fémmé az erdőt és írtott ki mindent, ami benne lakott. Szóval le kell sújtanunk rá. - mondta Eos, kezében a lándzsájával. Már ő is fel volt készülve rá, hogy harcolnunk kell megint.
Még mindig sebeseb vert a szívem amikor végre megszólaltam.
- Ilyesmi lehetett. Ez azt hiszem egy neked való feladat, Eos. - mondtam pislogva és ha volt még, követtem újra a fényeket.
A következőnél a női hang most már sokkalta rekedtebben szólalt meg, az érces-fémes hangja kifejezetten kellemetlen lett.

Ezt a vírust, ezt az eszközt meg kellett állítanunk. De hatalmas árat fizettünk érte.

Az ablakon keresztül néztük, ahogy az ezüstös város körül kék fénydarabok úsztak körbe-körbe, majd részekre szakadva felfele haladva egy óriási spirálként, egy nagy kört formáltak.

De ezzel is csak időt tudunk nyerni ki tudja mennyit.

Ez után láttunk egy vékony női alakot. Az egész teste fémből volt, de mégis kecses maradt, bár látszódtak rajta a tünetek, hogy nem volt képes tökéletesen funkcionálni. Egy furcsa géphez ment, ahol kinyílt a mellkasa, és annak a közepéből kivettek valami furcsa szerkezetet amit három részre választottak.

A szívemet három részbe választva, én ki a Flóra protokoll megtestesítője vagyok, mindent megtettem ami tőlem telt, hogy megváltoztathassuk a kimenetelét ennek a katasztrófának.

A nőt befogták egy nagy gépezetbe, mind a két csuklóját és bokáját megbilincselte a gép, és közel húzta magához, a koponyájához pedig hozzákapcsolódott a gigantikus szerkezet.

A tettünk miatt elsötétül hosszú időre a világunk. Mindenki mély álomba merül, de hogy ki mikor ébred fel, az nem kiszámítható. Mikor felkelek, újra felépítem azt a világot, amit az alkotó teremtett, az ő képére, az ő akarata szerint. A szívem tiszta marad, még ha az elmémet el is borítja a katasztrófa káosza...

Ekkor váltott a kép, a gép feltöltődött, és a hatalmas kék kör ami most már a város fölött lebegett, elkezdett pulzálni, miközben egyre több fura lény jutott közelebb a városhoz, ostromolva az erdőt, és a védőket. A gyorsuló kék pulzáláshoz egy furcsa mély hangról egyre vékonyabb hangon történő zümmögés is társult, és ahogy az elérte a legmagasabb hangot összeroskadt az energia, és egy hatalmas hullámként hasított végig az erdőn. Ahogy elérte a hullám a képet, az szétesik újra a kék pelyhekre. Szerencsére távolabb még láttunk egy utolsót, így talán nem ez volt a történet szörnyűséges vége.
-Aha. - összegezte Luna velősen. -Tehát ha Evie felébred, vagy felébresszük ezt a valamit újra építi ezt a világot, ami jó nekünk? -kérdezte kicsit furcsállva, de nem tudtam erről mit gondoljak. - De a fák még mindig gyilkolják a vadakat. - mondta elgondolkozva. - Valami itt nem stimmel.
- Szerintem... Szerintem felébredt és éppen a renoválás közepébe csöppentünk... - mondtam halkan. A lehető legrosszabbkor érkeztünk. Követtem közben Lunát.
Az utolsó kék gömb egy résre nyitott hatalmas fémajtó előtt volt. Amikor odaértünk, csak értelmetlen sistergést láttunk a kék ablakon át, csak vibrált, de nem tudtunk belőle kivenni semmit. A levegő is levegő furcsán vibrál fölöttünk, mint a legnagyobb forróságok idején szokott, csakhogy itt nem volt meleg egyáltalán.
Az ajtón a levél koronás nő alakja volt mint a jel amit korábban láttunk.
- Hát, ha ez renoválás, megérkeztünk. Itt az asszony. - bökött Luna a leveles nő felé. - Gondolom csak be kéne menni. - nézett ránk a lidérclány, miközben megpróbált bekukucskálni a résen.
- Nos igen. - feleltem nagyon bölcsen Eos. - De hogy?
- Résnyire van hagyva az ajtó. Próbáljuk meg kijjebb nyitni. - értettem egyet Lunával, majd nekiveselkedtem az ajtónak. Persze sosem voltam  kifejezetten erős, így egyedül nem tudtam ezt a régi, berozsdásodott ajtót kinyitni, de mintha kicsit megmozdult volna. A többiek segítségével azért sikerülhetett ez.
- Hős! Segíts nekünk kinyitni! - kiáltott oda Luna Eosnak, de közben ő is nekiveselkedett az ajtónak. - Valami gépek vannak bent és elég tágasnak tűnik, nagyobbnak, mint innen kívülről.
Eos elég nagy vehemenciával esett neki az ajtónak, mintha bizonyítani akarta volna, hogy ő valóban hős volt. Nem tudtam, hogy nem értette, hogy Luna gúnyolódott vele, vagy értette, de lepergett róla. Az ajtó hangos csikorgással kinyílt. Belülről a dohos és állott volt a levegő, az orromat pedig por csapta meg, mire aprót tüsszentettem. Hatalmas, sötét tér tárult elénk, a belmagasságot nem láttam, de az biztos, hogy ez egy egészen nagy épületkomplexum volt.
Luna megköszörülte a torkát, majd elindultam óvatosan a gépek felé körülnézni. Én is mentem utána, és Eos is, aki közben kitárta a szárnyait, amik erre felragyogtak, hogy nyújtsanak némi világosságot. Egészen lenyűgözően nézett ki ezt el kellett ismerjem. Amikor pedig a tündér szárnyai felragyogtak az épületben is bekapcsolt valami furcsa világítás. Nem tudtam, hogy ennek köze volt-e a tündér mágiájához vagy sem, mindenesetre jól jött. Az épület egy másik részéről ez után viszont hangos csörömpölés hallatszott, majd egy sikoly… Mintha a lelkem mélyébe mart volna. Csikorgás, majd mintha valamit levertek volna és utána… csönd. A csönd volt a legrosszabb.
- Ezt te csináltad? – kérdezte Luna a tündértől, majd rám nézett, de csak megráztam a fejem. Biztos, hogy nem én voltam.  Ez után Luna már el is kapta Eos karját, aki készült a levegőbe emelkedni, mintha már előre tudta volna, hogy a fiúnak mi lesz a következő lépése. [color=white]-Legyünk óvatosak, lehet, hogy csapda. De azért nézzük meg csak lassan.
- Ünneprontó.
Óvatosan Luna után araszoltam.
- Lehet, hogy ez ugyanaz a nő, aki beszélt? Meggyőzhetnénk valahogy, hogy segíteni akarunk... Mármint... Akarunk nem?
- Fel akarunk ébredni és ha ehhez meg kell menteni a nőt, megmentjük.
Ez után viszont Eos a levegőbe emelkedett Lunával együtt, én pedig magamra maradtam és vártam. Egészen türelmes voltam, reméltem, hogy be fognak avatni, hogyha valami izgalmasat látnak. Ez után viszont csörömpölést hallottam, majd döngő lépteket, sőt, inkább futást a terem hátsó részéből. A többiek után eredtem, de nem volt rá szükség.
- Vissza Eviehez és futás, ezt nem kell megmenteni! – hallottam Luna hangját, és ahogy felnéztem még kalimpált is Eosba kapaszkodva.
- Óh, hát ez nem tűnik bajbajutott hajadonnak. - mondta a tündér is miközben visszarepültek hozzám. - Talán jobb, ha kimegyünk.
- Siessünk.
- Mi az? Mi történt? - kérdeztem, majd felemeltem a kezem rajta azzal a furcsa fegyverrel és megnyomtam a kék kört, de ha megjelent a vörös X azzal még kivártam, csak magam elé emeltem. Valami történhetett a nővel, akit a felvételen láttunk.
-Kifelé, a nőt nem kell megmenteni, támad! – sikongatott Luna, de közben már tartott is kifelé.
- Ahogy Luna mondja, megtaláltuk Florát, de nem tűnik nagyon életadónak. Kifelé, most! - tette hozzá Eos is.
- Várjatok, ha lelövöm ezzel talán megnyugszik, nem? Nincs innen hova mennünk, nincs több nyomunk! - nem ez volt a legbölcsebb döntés, tudtam én. Viszont, ha meg akartuk oldani ezt a rémálmot, ha fel akartunk ébredni ez volt az egyetlen út. Flóra pedig közeledett és nem is tartotta titokban.
- Próbáld meg! -kiáltotta Luna, miközben nekiveselkedett az ajtónak, bár nem emlékeztem, hogy becsukódott volna.
- Jól van, akkor jön a hősies kitartás. - mondta Eos, miközben a lándzsáját egy kézbe fogva megállt mellettem, készen arra, hogy szúrjon. Jól esett, hogy ott volt mellettem, hogy nem egyedül kellett szembenéznem ezzel az egésszel. Csak hálát éreztem a társaim iránt, hogy mind a ketten ennyire kiálltak mellettem, jelen voltak, segítettek… Meg kellett nekik ezt hálálnom idővel.
Egyszercsak feltűnt előttünk a fémnő, aki most inkább tűnt valamiféle bestiának, semmint értelmes, érző lénynek. Előre nyújtottam a kezem, és lőttem amint megláttam a felénk rohanó nőt, pont akkor, amikor rám vetette volna magát. Az elszabaduló erő nekilökte egy gépnek, de ez nem állította meg. Szikrázott, de közben akadozó, darabos mozgással igyekezett összeszedni magát. Ekkor pedig tágra nyitotta a száját és sikoltott.
A szilánk a lábamban, vagyis az a terület elzsibbadt, annyira, hogy alig tudtam mozgatni a lábam. Innen nem tudtunk elfutni, vagy értelmet verünk ebbe a gépnőbe, vagy el kellett, hogy pusztítsuk.

× Puha pázsit, szép álmok ×

Nothing bad will happen, I'm sure

-----------------:O:-----------------

Luna érintésére a fa megint fényjátékot játszott velünk, de ezt ezúttal nem követte semmi legyőzendő fémbestia. Csak egy buborék volt, ami nőtt és dagadt, míg egyszer csak túl nagy nem lett a létezéshez–gondoltam én–, szóval hang nélkül szétrepedt. Különös mágiája volt ennek az álom-helynek, de azt senki nem tagadhatta le, hogy lenyűgöző volt. Meg színes.
- Kezdetben, világunk csak egy kietlen és élettelen vidék volt. Ez tartott mindaddig, amíg megérkezett a alkotó. - mondta valahonnan egy testetlen hang. A buborék szétrepedt darabkái valami érthetetlen illúzióba rendeződtek, mint azok a történetek, amiket nagyapa mesélt az esti gyertyafényből hajlítgatva. Ezen nem nagy hősök voltak, csak valami gép, ami az égből szakadt le.
- Ó... ez olyan mint egy... házitanító? - kérdezte Evie, de a áthatatlan hang figyelmen kívül hagyta, csak mondta a magáét.
- Ő tudatot adott nekünk, majd testet amiben élhetünk és mozoghatunk. Itt tartózkodásának utolsó idején, megalkotta a világunkat, és lefektette működésének a szabályait.
Az illúzió megváltozott, egy furcsa, örvénylő alakzatban egy sas és egy levélkoronával rendelkező nő képe forgott. Kissé melodramatikus volt az én ízlésemnek.
- Fauna és Flóra Protokoll. A két fő lételem, melyben egyik se létezhet a másik nélkül, megteremtve a tökéletes harmón—
A kép hirtelen megszakadt, az illúzió darabokra esett, mint a porhó, egyedül egy kis világító csermely maradt a fák között andalogva.
- Na jó, ti értettétek mi volt ez? - kérdezte teljesen jogosan Luna. - Talán követnünk kellene a fényeket, ha jól vagytok.
Logikus következő lépés volt, azonban én valami egészen mással voltam elfoglalva.
- Azta. Én miért nem tudok ilyet? - billentettem félre a fejem. - Nem tudtam, hogy az Álmok világát is teremtette valaki. De... - Itt sajnos rám támadt a legnagyobb ellenségem, akivel valaha találkoztam: a cselekedeteim következményei. - Izé... Lehet, hogy most megöltem a faunaistent? - néztem hátra a gépsasra.
- Szerintem ez csak egy madár volt. Legalábbis istennek elég... Hát különös lett volna, ha ez egy isten és elég volt csak leszúrnod. - felelte Evie. - Nem nyomjuk meg a gombot megint? Hátha folytatja... Utána mehetünk a fények után.
- Úgy van, elég béna isten lenne, ha csak úgy meg lehetne ölni, úgyhogy ne aggódj. - tette hozzá Luna is. Kifejezetten kedves volt tőle, hogy így próbált vigasztalni. - Megnyomom megint, ha gondoljátok. Különben érdekes lett volna a sztori, ha nem ilyen hirtelen és ennyi viszontagság után érkezik.
- Jól van, remélem ezúttal sem történik semmi baj.
Luna lenyomta a gombot, de az égegyadta világon semmi nem történt. Csak a kék fénypászma maradt, kísértetiesen vezetve minket tovább.
- Akkor induljunk.
Én azért sanda pillantásokat vetettem a madárra, de véletlenül sem akartam lemaradni semmiről, így követtem a lidérclányt.
- Legalább nem is támadt ránk semmit. - próbálta megtalálni a pozitívumokat Evie. Végülis ezt fel lehetett írni szerencsének, amiből úgy egyébként nem jutott túl sok nekünk ma.
Ahogy közeledtünk a következő fénygömbhöz, az mintha megrémült volna tőlünk megint felfújta magát durranásig, és elénk vetített még egy illúziót.
- Míg a Flóra  Protokoll felelt mindenért ami teremtett és mindenért ami táplált, úgy a Fauna protokoll célja a fenntartás, felügyelet volt. A két Protokoll egyesítve védte táplálta és gondozta a világot, ahogy azt az alkotó elrendelte.
A szöveg mögött egy csillogó város rajzolódott ki, körülötte egy felettébb ismerős erdővel. A fák között szarvasok, rájuk leső farkasok, meg a többi erdei vad rohangált, látszólag teljes békében. Leszámítva, hogy a szarvas az életéért rohant, a farkasok meg a vacsorájukért.
- Maga volt a paradicsom. Mindaddig amíg—
- Hé, ne már, most jön az izgalmas rész! - csattantam fel kissé csalódottan. - Amikor megjelenik a veszedelem és leigáz mindent, utána meg jön a hős és... Hmm. Hősködik.
- Hőskomplexus. - jelentette ki Luna.
- Nekem eddig azt mondták világos komplexitásom van, de elhiszem neked.
Mivel jó ideig itt se történt semmi, kis csapatunk bizonytalanul megindult a következő fénybuborék irányába.
- Azért jól esik, hogy kivételesen semmi se próbál megölni minket.
Az újabb szétdurranó buborék szinte várható volt, és csak egy egészen kicsit lepett meg így harmadjára. A hang, ami eddig egészen éneklő volt, most mintha elkezdett volna berekedni.
- Az égből érkezett. A szivárvány minden színében ragyogott, és úgy gondoltunk, hogy sok ezer éves távozása után, az alkotó küldött nekünk üzenetet.
Az illúzión jól látszott, ahogy az égből lefele zuhan valami furcsa, nyolcszögletű szerkezet. Egy egész parádés szivárványt húzott maga után, mint én a jobb napjaimon, de a körülötte gomolygó fény valamiért nem tűnt ragyogónak. Inkább gonosznak.
- Ahogy megvizsgáltuk a szerkezetet, a belőle nyert tudásból a világunk újonnan fejlődni kezdett. Ez maga volt az alkotó áldása. Meghálálta nekünk hogy sokezer év után is a bolygó szíve ugyanolyan tisztán dobban mint amikor megalkotta azt—
És ez után megint lógva maradtunk.
- Najó, azt hittem lesz valami istenes katasztrófa, ami rendesen elcseszte ezt az álomvilágot, de ez? - csattant fel Luna teljesen jogosan. - Lila fény? Megalkotta a mit? Nincs tovább. Lehet az a hatalmas alkotás akar majd bennünket ténylegesen megölni.
- Még lehet, hogy kiderül. Nekem gyanús ez a lila fény, valaminek történnie kellett. - mondta Evie, láthatóan ugyanazon a nyomon járva, mint én. Lehet volt valamennyi fénytündér a felmenői között, azért voltak ilyen jó érzékei a fényeket illetően.
- Hát, ne itt hagyjuk abba, merre van a következő?
Ahogy elindultunk és elértük a következő szétdurranó buborékot, az illúzió már határozottan kezdett szétesni, és az éneklő női hang is inkább csak krákogott.
- Tévedtünk. De mekkorát tévedtünk. Az eszköznek tudata volt, de nem vettük észre. Nem tudjuk honnan érkezhetett, de az alkotó biztos nem bocsátotta volna ránk ezt a katasztrófát.
Az erdő, amit az illúzió elénk vetített megromlott. A furcsa lila fény úgy lengte be, mint egy kísértetköd, szikrát és szörnyeket ontva mindenhol, ahol megjelent.
- Nem voltunk rá felkészülve, senki sem volt felkészülve rá—
Az illúzió megint megszakadt, de ezúttal nem ez volt a nagyobb problémánk. Az erdőben lakó állatok ekkor unhatták meg a területükön toporgásunkat, ugyanis valami macskaszerű bestia a fák ágai közül Lunára vetette magát. Mire Lunának ideje volt felsikítani, a lény már halott is volt az őt felnyársaló három karótól.
- Ez nem igaz! Hogy én ezt mennyire utálom! - fakadt ki a lidérclány. - És akkor most mit kéne? Megszüntetni a lila fény rémuralmát?
Ahogy a hirtelen adrenalin elmúlt, én ott álltam félig öntudatlanul előhúzott lándzsával, aztán elgondolkozva néztem a szerencsétlenül járt fenevadra.
- Nyilvánvalóan. A lila fény valami gonosz lélek, gondolom ő tette fémmé az erdőt és irtott ki mindent, ami benne lakott. Szóval le kell sújtanunk rá.
- Ilyesmi lehetett. - támogatott Evie, bár felettébb hevesen kapkodva a levegőt. - Ez azt hiszem egy neked való feladat, Eos.
Ezzel nem tudtam–és bárki, aki ismert tudta, hogy nem is akartam–volna vitatkozni. Viszont nem ez volt az utolsó illúzió-buborék, szóval elindultunk a maradék fények mentén, míg szembe nem jött a következő üzenet.
- Ezt a vírust, ezt az eszközt meg kellett állítanunk. De hatalmas árat fizettünk érte. - mondta a láthatatlan hang, elénk rajzolva valami sosem látott mágia képét, ami fénylő pászmákként vonták be a korábbi várost. - De ezzel is csak időt tudunk nyerni, ki tudja mennyit. A szívemet három részbe választva, én ki a Flóra protokoll megtestesítője vagyok, mindent megtettem ami tőlem telt, hogy megváltoztathassuk a kimenetelét ennek a katasztrófának.A tettünk miatt elsötétül hosszú időre a világunk. Mindenki mély álomba merül, de hogy ki mikor ébred fel, az nem kiszámítható. Mikor felkelek, újra felépítem azt a világot, amit az alkotó teremtett, az ő képére, az ő akarata szerint. A szívem tiszta marad, még ha az elmémet el is borítja a katasztrófa káosza...
- Aha. - összegeztem Luna a látottakat, és ennél jobban jelenleg én sem tudtam volna megfogalmazni. - Tehát ha Evie felébred, vagy felébresszük ezt a valamit újra építi ezt a világot, ami jó nekünk?
- De a fák még mindig gyilkolják a vadakat. - mondtam elgondolkozva. - Valami itt nem stimmel.
- Szerintem... Szerintem felébredt és éppen a renoválás közepébe csöppentünk... - mondta szinte csak suttogva Evie. Nekem valami még mindig kifejezetten nem akart a helyére billenni ebben az egész történetben, és felettébb zavart, hogy ilyen makacs részlet volt. De még volt hátra egy utolsó fény. Talán az, ami a választ rejtette.
Az utolsó illúzió szinte felismerhetetlen volt. Semmi értelmes alakot nem rajzolt, hang sem volt, csak valami sistergés, mindezt egy félig nyitott ajtó előtt.
- Hát, ha ez renoválás, megérkeztünk. Itt az asszony. Gondolom csak be kéne menni. - mondta Luna, befelé kukucskálva a résen.
- Nos igen. - feleltem nagyon bölcsen. - De hogy?
- Résnyire van hagyva az ajtó. Próbáljuk meg kijjebb nyitni.
Ezzel a kijelentéssel Evie bele is kapaszkodott az ajtóba, aztán Luna is nekiveselkedett.
- Hős! Segíts nekünk kinyitni! Valami gépek vannak bent és elég tágasnak tűnik, nagyobbnak, mint innen kívülről.
Tehát Luna végre elkezdte látni a valódi énem. Ezen egy egészen aprót meg is hatódtam, így meglehetős vehemenciával estem neki az ajtónak.
Az ajtó lassan, de nyikorogva engedett, és ahogy megbolygattuk a benti állot levegőt, a kicsapó szél egyértelművé tette, hogy már nagyon, de nagyon régen nem járt itt senki. Ráadásul nem csak nagy volt, de sötét is, annyira, hogy minden fala feketébe veszett.
Ahogy Luna belépett, én szorosan mögötte maradtam és kitártam a szárnyaimat, hagyva a bennük áramló mágiának, hogy bevilágítsa körülöttünk a teret. Azért hátranéztem, hogy Evie nem-e maradt le. Szerencsére a lány egy apró tüsszentés után felzárkózott.
A fény–nyilván az én fényem–megtöltötte az egész teret belülről. Igazam volt, tényleg hatalmas volt, és a fény után csikorgás és valami iszonyatosan szívfájdító sikoly is üdvözölt minket.
- Ezt te csináltad? - kérdezte Luna, majd ahogy lendületet vettem hogy beljebb repüljek, megéreztem a lidérclány ujjait a lábam körül.
- Legyünk óvatosak, lehet, hogy csapda. De azért nézzük meg, csak lassan.
- Ünneprontó. - morogtam, de a lendület akaratlanul is vitt tovább, szóval így mindketten a levegőbe kerültünk. Még szerencse volt, hogy én voltam az utóbbi három generáció legjobb szárnyvadásza, szóval nem okozott gondot a levegőben egyensúlyozva közelebb reptetnem mindkettőnket.
- Lehet, hogy ez ugyanaz a nő aki beszélt? Meggyőzhetnénk valahogy hogy segíteni akarunk... Mármint... Akarunk nem? - kérdezte még Evie mögöttünk.
- Fel akarunk ébredni és ha ehhez meg kell menteni a nőt, megmentjük.
Ezután Evie kissé lemaradt mögöttünk, előttünk viszont egy ismerős gép tűnt fel. Az, amibe Flóra Protokolt–legalább is úgy hittem, hogy ez utóbbi lehetett a családneve–tették. És Lady Flora ott is feküdt benne - aztán felém nézett.
Nem tetszett az a vörös, amit láttam. Nem királyi vörös volt, még csak nem is dicsőséges. Fenyegető volt és önző. Az pedig, ahogy előre görnyedt, mint egy vadállat és megindult felénk csak tovább erősítette a balsejtelmet.
- Vissza Eviehez és futás, ezt nem kell megmenteni! - kiabálta Luna még mindig a lábamba kapaszkodva, kissé ki is billentve az egyensúlyomból.
- Óh, hát ez nem tűnik bajbajutott hajadonnak. - erősítettem meg Lunát, miközben visszarepültem Eviehez. - Talán jobb, ha kimegyünk.
- Mi az? Mi történt? - kérdezte Evie, de a választ nem várta meg, inkább maga elé emelte a furcsa pókból lett fegyvert.
- Kifelé, a nőt nem kell megmenteni, támad!
- Ahogy Luna mondja, megtaláltuk Florát, de nem tűnik nagyon életadónak. - egészítettem ki a lidérclány kurta összfoglalóját, aztán ahogy felharsant mögöttünk a csörömpölés, amit a mozgása keltett, valami furcsa érzés végigszaladt a gerincem mentén. Biztosan a harci láz. - Kifelé, most!
- Várjatok, ha lelövöm ezzel talán megnyugszik, nem? - kérdezte Evie. - Nincs innen hova mennünk, nincs több nyomunk!
- Próbáld meg. - felelte Luna, miközben nekiveselkedett felfeszíteni a kijáratot.
- Jól van, akkor jön a hősies kitartás. - mondtam, miközben a lándzsámat egy kézbe fogva megálltam Evie mellett, készen arra, hogy döfjek.

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Ez a világ, az álmoké, nagyon fura volt és hiába szerettem volna hibáztatni valakit, Eviet például, nem tudtam. De nagyon szabadulhatnékom támadt, ennyi viszontagságot, még edzéseken sem éltem át, pedig a bátyám alaposan megdolgoztatott.
Csak bámultam a furcsa, lehulló alakzatokat és szinte már meg sem lepődtem, amikor egy nő kezdett el beszélni.
-Mi a..? - bámultam a női fejre (leszarom milyen szép) aki süket dumát kezdett el nyomni nekünk.
-Najó, ti értettétek mi volt ez?
Tártam szét a karom, miközben próbáltam felfogni a látottakat. Valamiféle teremtéstörténetnek tűnt, de nekem egyik jelkép se volt ismerős. Eviere bámultam, hátha.
-Talán követnünk kellene a fényeket, ha jól vagytok
Vetettem fel, de csak akkor indultam utánuk, ha mindenki egyetértett.
- Azta. Én miért nem tudok ilyet? Nem tudtam, hogy az Álmok világát is teremtette valaki. De... Izé... Lehet, hogy most megöltem a faunaistent?
Eos most kezdett el gondolkodni, jellemzően.
Evie nagyon furcsa dolgoknak tulajdonította a hangot és a kibontakozó képet.
-Ó... ez olyan mint egy... házitanító? Szerintem ez csak egy madár volt. Legalábbis istennek elég... Hát különös lett volna, ha ez egy isten és elég volt csak leszúrnod. Nem nyomjuk meg a gombot megint? Hátha folytatja... Utána mehetünk a fények után.
Megint Evie volt az, aki gondolkodott, mármint ezt a házitanítósdit leszámítva.
Eost ismételtem kinevettem.
-Úgy van, elég béna isten lenne, ha csak úgy meg lehetne ölni, úgyhogy ne aggódj. Megnyomom megint, ha gondoljátok
Vontam vállat, aztán csináltam, hacsak nem akadályoztak meg benne. -Különben érdekes lett volna a sztori, ha nem ilyen hirtelen és ennyi viszontagság után érkezik
Fújtattam és vártam mi lesz.
- Jól van, remélem ezúttal sem történik semmi baj.
Tette hozzá Evie is. Megnyomtam a gombot, de persze nem történt semmi, a pelyhek sem tűntek el.
[color:8a14=LemonChiffon0]-Akkor induljunk
Ennyi volt az össz ötletem ezzel kapcsolatban. Elindultam, a többiek jobb híján engem követtek. Evie még megjegyezte:
- Legalább nem is támadt ránk semmi.
Végre folytatódott a történet és ezt a részét egészen élveztem ennek az “élménynek” Láttam egy ezüst fényben csillogó várost, meg valami erdőt, szép volt.
-Míg a Flóra  Protokoll felelt mindenért ami teremtett és mindenért ami táplált, úgy a Fauna protokoll célja a fenntartás, felügyelet volt. A két Protokoll egyesítve védte táplálta és gondozta a világot, ahogy azt az alkotó elrendelte.
A világ normálisnak tűnik a felvételen, az erdőben állatok szaladgálnak, ahogy most is kellene szürke, emberi ocsmányságok helyett.
-Maga volt a paradicsom. Mindaddig amíg..... -
A kép pelyhekre hullik és csalódottan felhorkantunk, nem csak én, hanem pl Eos.
- Hé, ne már, most jön az izgalmas rész! Amikor megjelenik a veszedelem és leigáz mindent, utána meg jön a hős és... Hmm. Hősködik.
Evie is úgy élvezte ezt a történeti sétát, mint én, mert megjegyzete:
-Azért jól esik, hogy kivételesen semmi se próbál megölni minket.
A történet pedig folytatódott, mintha csak egy szellem teljesítette volna a kívánságunkat.
-Az égből érkezett. A szivárvány minden színében ragyogott, és úgy gondoltunk, hogy sok ezer éves távozása után, az alkotó küldött nekünk üzenetet.
Valami fura esik le az égből, lilás és szivárványos
-Ahogy megvizsgáltuk a szerkezetet, a belőle nyert tudásból a világunk újonnan fejlődni kezdett. Ez maga volt az alkotó áldása. Meghálálta nekünk hogy sokezer év után is a bolygó szíve ugyanolyan tisztán dobban mint amikor megalkotta azt....
Eosnak még megjegyeztem, hogy hőskomplexusos, Evienek is volt mondanivalóm
-Najó, azt hittem lesz valami istenes katasztrófa, ami rendesen elcseszte ezt az álomvilágot, de eez? Lila fény? Megalkotta a mit? Nincs tovább. Lehet az a hatalmas alkotás akar majd bennünket ténylegesen megölni.
-Nekem eddig azt mondták világos komplexitásom van, de elhiszem neked. Hát, ne itt hagyjuk abba, merre van a következő?
Eost azt hiszem nem az eszéért tartották meg a szülei.
- Még lehet, hogy kiderül. Nekem gyanús ez a lila fény, valaminek történnie kellett.
Jegyezte meg Evie is, amíg a nőpofa nem kezdett el újra magyarázni. Mondjuk egyre torzabbnak tűnik a bige.
-Tévedtünk. De mekkorát tévedtünk. Az eszköznek tudata volt, de nem vettük észre. Nem tudjuk honnan érkezhetett, de az alkotó biztos nem bocsátotta volna ránk ezt a katasztrófát.  

Tornyot látunk, meg minden fémesedik, vagyis torzul el, ahogy ez a világ is. Valami különös harc bonatkozik ki, amit nem is nagyon értek. Valamire ráugranak a farkasok, de fénysugár világít át rajtuk, a természet visszavág, a gyökér megtámadja őket.
-Nem voltunk rá felkészülve, senki sem volt felkészülve rá....
Én még dumálok Eoshoz, amikor kétfejű nagymacska támadt rám, csak úgy random, a semmiből. Először nem is tudatosítottam mi az, csak hirtelen felsikítottam, a következő pillanatban meg már halottak voltak.
-Ez nem igaz! Hogy én ezt mennyire utálom!
Fakadtam ki hirtelen a döglött párducra.
-És akkor most mit kéne? Megszüntetni a lila fény rémuralmát?
-Nyilvánvalóan. A lila fény valami gonosz lélek, gondolom ő tette fémmé az erdőt és írtott ki mindent, ami benne lakott. Szóval le kell sújtanunk rá.
Tette hozzá Eos is, miközben én úgy tettem, mintha nem zavarna, hogy megint meg akartak ölni.
Folytatódott a történet a rövid intermezzo után.
- Ezt a vírust, ezt az eszközt meg kellett állítanunk. De hatalmas árat fizettünk érte. -
A lila fény akcióba lendült és láttuk, hogy egy gömbbé állt össze.
-De ezzel is csak időt tudunk nyerni ki tudja mennyit.
Megjelent egy vasasszony és nagyon furcsa dolgot csinált, valamit elővett a mellkasából, mintha a szíve lett volna. Még jó, hogy akadt hozzá kommentár.
-A szívemet három részbe választva, én ki a Flóra protokoll megtestesítője vagyok, mindent megtettem ami tőlem telt, hogy megváltoztathassuk a kimenetelét ennek a katasztrófának.
Elég szerencsétlenül járt mert egy szerkezet csatlakozott a fejébe.
-A tettünk miatt elsötétűl hosszú időre a világunk. Mindenki mély álomba merül, de hogy ki mikor ébred fel, az nem kiszámítható. Mikor felkelek, újra felépítem azt a világot, amit az alkotó teremtett, az ő képére, az ő akarata szerint. A szívem tiszta marad, még ha az elmémet el is borítja a katasztrófa káosza…
Láttuk a harcot, de mielőtt még igazán fel tudtam volna fogni mi van a kép megint szétesett.
-Aha - összegeztem a látottakat, hallottakat. Tehát ha Evie felébred, vagy felébresszük ezt a valamit újra építi ezt a világot, ami jó nekünk?
Kérdeztem furcsállva, bár lehet én bonyolítottam túl. Ha volt még pötty mentem nézni.
- De a fák még mindig gyilkolják a vadakat. Valami itt nem stimmel.
Vélekedett Eos.
-Szerintem... Szerintem felébredt és éppen a renoválás közepébe csöppentünk... A lehető legrosszabbkor érkeztünk.
Mondta Evie és elindult utánam. Eos is követett, amíg el nem érkeztünk egy fémes ajtóig, ahol megpillantottuk azt a nőt, aki az egészet előadta.
-Hát, ha ez renoválás, megérkeztünk. Itt az asszony Gondolom csak be kéne menni.
Néztem a többiekre, megpróbáltam bekukkantani a résen.
- Nos igen. De hogy?
Tette fel a költői kérdést Eos, utána Evie is csatlakozott.
- Résnyire van hagyva az ajtó. Próbáljuk meg kijjebb nyitni.
Gépes területet pillantottam meg a résen keresztül és sokkal magasabb, nagyobb teret, mint gondoltam volna. Nem volt túl bizalomgerjesztő. Közben Evie nem bírta egyedül nagyobbra tárni az ajtót, úgyhogy rászóltam Eosra, legyen megint hős.
-Hős! Segíts nekünk kinyitni. Valami gépek vannak bent és elég tágasnak tűnik, nagyobbnak, mint innen kívülről
Meséltem közben, hogy én mit láttam. Ahogy nekiveselkedtünk és kinyitottuk, rögtön megsapott a dohos szag, de túl nagy volt a sötétség még mindig.
Megköszörültem a torkom, hátha visszhangzott, aztán elindultam óvatosan a gépek felé körülnézni. Figyeltem van-e valami fény, vagy csak botorkáltam.
Evie eltüsszentette magát, én a tormokat köszörültem a lüke tündér éppen csinált valamit a szárnyával, amikor minden megvilágosodott. Csakhogy furcsa hangok töltötték be a teret.
-Ezt te csináltad?
Kérdeztem hihetetlenkedve a tündértől, aztán Eviere néztem volt-e köze hozzá. Ekkor meghallottam, hogy valaki felsikolt, de ha Eos repült volna, megpróbáltam elkapni a karját, ennyire már kiismertem a fénylő hőskomplexusával...
-Legyünk óvatosak, lehet, hogy csapda. De azért nézzük meg csak lassan  Javasoltam és részemről lassan kezdtem el araszolni a női sikoly felé
- Lehet, hogy ez ugyanaz a nő aki beszélt? Meggyőzhetnénk valahogy hogy segíteni akarunk... Mármint... Akarunk nem?
Kérdezte Evie.
Eos perszehogy felemelt, mondjuk így jobban beláttuk a teret és megpillanthattuk a nőt is. Még a lidérceknél is félelmetesebbnek tűnt és nagyon nem kellett megmenteni. Állatias, véreres szemei forogtak, valami rabul ejthette, de kitörhetett onnan.
-Vissza Eviehez és futás, ezt nem kell megmenteni!
Kezdtem el kalimpálni és csak reméltem, hogy Eos nem ejt el.
-Óh, hát ez nem tűnik bajbajutott hajadonnak. Talán jobb, ha kimegyünk.
Kiáltotta a fiútündér is.
- Mi az? Mi történt?
Hallottam meg Evie hangját.
-Siessünk
Sürgettem Eost, aki idegesítően nyugodtnak tűnt és remélem közben letett, vagy felkapta Eviet is, mindenesetre sikongatni kezdtem neki.
-Kifelé, a nőt nem kell megmenteni, támad!
Nem láttam jól mit csinált éppen, de a kijáratot céloztam meg.
- Ahogy Luna mondja, megtaláltuk Florát, de nem tűnik nagyon életadónak. Kifelé, most!
Erősített meg Eos.
- Várjatok, ha lelövöm ezzel talán megnyugszik, nem? Nincs innen hova mennünk, nincs több nyomunk!
-Próbáld meg-kiáltottam Evienek és én azért megpróbáltam feszegetni azt a kijáratot.
- Jól van, akkor jön a hősies kitartás.
Eos elővette a lándzsáját és Evie mellé állt. A lány rálőtt valamit, amitől óbégatni kezdett az asszony, de ekkor a fájdalom ismét beleállt a lábunkba

× Sweet dreams are made of these ×

Evie, Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

A rozsda ette nő szikrázva szedte össze magát a szemünk elött. Fémes, rekedt hangjából nem lehetett érteni egy szót sem, inkább hallatszott hörgésnek és sikításnak. Már-már rémtörténetekbe illő látvány volt, ahogy az ízületei ropogva és kifordulva rendezték újra magukat. Kattogva akadozó mozdulatokkal markolt bele egyik kezével a fém gépezetbe, és ekkor a fém, mint egy élő folyadék futott fel a karján, és kezdte kijavítani a sérült részeket. Reméltem, hogy a nőt megállítja, vagy legalább észhez téríti a fegyver, de úgy tűnt csak alig hátráltatta kicsit. Mi még az ajtóban álltunk, de nem is nagyon lettem volna képes elszaladni, a lábamba állt szilánktól, ami még mindig úgy zsibbasztotta az izmaimat, mintha a lábam egy merev művégtag lett volna csupán.
- Hé, álljon le, segíteni jöttünk! Segíteni! - szóltam rá, de közben hátráltam, amennyire a fájó lábam engedte. Nem volt több ötletem, hogy mit tehettünk volna még vele azon kívül, hogy rázárjuk az ajtót és futunk. Eos a lándzsáját előre szegezve szintén hátrált.
- Izé, Miss Protokol, mi igazán csak jót akarunk. - próbálkozott azért. Luna közben a véréből két hegyes tőrt formált ami… azt hittem undorító lesz, de egészen lenyűgöző volt.
- Szerintem nem fog hallgatni ránk. - zihálta, de azért ő is készen állt arra, hogy küzdjön, ha kellett. A fémnő lassan talpra állt, de még nem rontott nekünk, volt még egy kis időnk, mire teljesen regenerálódott.
Felsóhajtottam.
- Igazad van, Luna. - mondtam, majd amilyen gyorsan csak tudtam iszkoltam az ajtó felé, és amikor a többiek is kijöttek, akkor nekiveselkedtünk, hogy visszacsukjuk. Még hallottam, ahogy a nő sikítva nekirontott az ajtónak. Fém csikorgott fémen, az egyik keze még kapálózott kifelé, de még be tudtuk csukni. Lerogytam a fal mellé.
- Kár. - mondta Eos Lunának lebiggyedő alsó ajakkal, miközben ő is segített becsukni az ajtót.
- Kifogytam az ötletekből. Fogalmam sincs mit vár tőlünk a rémálom. Miss Flora azt hiszem itt el akar pusztítani mindent, minket is beleértve, gyanítom neki köszönhetjük a karókat is meg a fém-fákat... - kezdtem egészen elkámpicsorodni.
- Valamit kihagyunk. Mit nem vettünk észre? - kérdezte Eos.
-Mi van, ha csak simán szét kell gyilkolni az alkatrészeit, apró cafatokra? -kérdezte Luna bizonytalanul. Közben még hallottam, ahogy Miss Flora időről időre nekiront az ajtónak, de kinyitni nem tudta. És még a lábam is javult.
- Gondolod, hogy ennyire egyszerű lenne? - kérdeztem Lunától. Persze ennek csak az elmélete volt egyszerű a gyakorlata korántsem. - És ha megöljük akkor leállítjuk azt a furcsa protokollt bent, ami elpusztít mindent? És mi lesz a kockával, amit láttunk azokon a furcsa mozgó képeken? Mi van, ha rosszat teszünk ezzel? - ez volt egyelőre az egyetlen ami legalább minimálisan ötletnek volt mondható, én pedig túl bizonytalan voltam az ilyesmihez. Ekkora döntésekhez...
- Egy próbát minden esetre megér. - vont vállat Eos. - Jobb ötletünk nincs. Már csak ki kell dolgoznunk egy csataformációt.
- Hát nem tudom tényleg, próbáljuk meg. Evie mi lenne, ha megpróbálnád elterelni a figyelmét? Mi pedig Eossal nekirontanánk? - nézett ránk Luna. - Ha mindenki benne van, háromra nyissuk ki.
A csikorgó sikító hangok közben elhaltak és újra csönd ereszkedett a fémes világra. Majd a távolban hallottam egy mély, berregő hangot, és egy fénycsóva lövellt fel az égbe, majd néhány másodperc alatt el is tűnt. Fogalmam sem volt, mi lehetett ez, de előbb Miss Flora problémáját kellett megoldanunk.
Bólintottam a többieknek.
- Hát jól van. Megint rálövök ezzel, azzal nyerek nektek egy kis időt. - ez után felnéztem az égre. - Hacsak nem ő távozott épp ilyen látványosan...
Kicsit vártunk, hogy a fegyverem feltöltse magát, ez után odaálltam az ajtó elé magam elé emelve azt a furcsa - bár nem sokat érő - fegyvert és bólintottam Lunának és Eosnak, hogy mehet. Nekiveselkedtek, majd berontottunk az ajtón, ám Miss Flora nem volt sehol. Legalábbis első pillantásra. A plafonról viszont valami csöpögött, furcsa, barnás folyadék, ami épp a bejáratnál esett le. Óvatosan lépkedtem és igyekeztem kikerülni, bármi is volt nem akartam, hogy rám essen.
- Honnan jött elő a nő az előbb? - kérdeztem suttogva.
- Abból a fura gépből, amiben a fényjáték végén betették. - suttogta vissza Eos, körbeforogva a lándzsájával, mindenre felkészülve. - Megnézzük?
- Nézzük. - dohogta mérgesen Luna, aki látszólag nagyon csalódott volt, hogy elmaradt az akció. Végül csak felnéztem a plafonra, hogy honnan jöttek a furcsa cseppek, és ahogy beljebb mentünk végre olyan szögbe kerültünk, hogy megláttam Miss Florát… a barna folyadék forrását, épp időben, mielőtt ránk vetette volna magát.
- Azt hiszem... majd akkor nézzük meg, ha kiviteleztük az eredeti tervet. - suttogtam Eosnak, majd felmutattam a plafonra, de rögtön utána lőttem is. A tündérfiú döfésre készen húzta hátra a lándzsáját, ami egyre fényesebben kezdett ragyogni. A lövésem hátralökte, és nagyjából tíz méterre sodorta el egy rakás gép-kacat közé. A fegyveremnek újra idő kellett, hogy feltöltsön, így a többiekre várt a harc további része, de mostmár nem engedhettük megszökni. Futva indultam arrafelé, amerre Miss Flora elrepült, és reméltem, hogy valami rögtönzött fegyvert még fogok tudni használni, más nem valami fémcsőbő husángot csinálni, vagy ilyesmit. Nem volt igazán elegáns, de sajnos most nem engedhettem meg magamnak olyan luxust, hogy ilyesmin lamentáljak. Legrosszabb esetben pedig figyelemelterelésnek még mindig jó voltam.
- Azta. - nézett a repülő Flora után Eos. - Gyere, Luna, most van lehetőségünk befejezni. - rohant a fiú is a géptörmelék felé, Luna pedig lelkesen követte. Szerencsére hamar megtaláltuk a gépnőt, ahogy igyekezett összeszedni magát és a fejét kicsavarva, szinte egészen hátrafordulva bámult ránk. Az állkapcsa szinte leesett, de egyértelmű volt, hogy száját tágra nyitva újabb sikításra készült.
Én igyekeztem kisebb géptörmelékeket hozzávágni, legalább figyelemelterelésképp, de nem volt rá szükség. Eos nekirontott, majd a szájába döfte a lándzsáját, és egy lökéshullámot is kieresztett belőle, ez után pedig Luna igyekezett a vértőreivel levágni a nő fejét, mielőtt bármivel újra próbálkozhatott volna. Csodálatos, harcias társaim voltak, a gépnőnek esélye sem volt ellenük.
Amikor nem mozdult többé közelebb óvakodtam a robotnőhöz.
- Vége van? - kérdeztem a többiektől. Szinte el sem mertem hinni. Ha ésszel álltunk neki talán... nem is volt olyan nehéz?
Eos a lándzsájára támaszkodva pihegett.
- Egy... Egy pillanat csak... Csak kifújom magam. Még nem megy olyan jól ez a lándzsahasználat...
- Szerintem vége van, nem? -nézett körül Luna. - Csapatmunka volt. Most már felébredhetünk? -tettem fel a költői kérdést. Sajnos ha ez lett volna a megoldás, akkor már felébredtünk volna ebből a nyomorult rémálomból.
Pár percig csend volt és nem történt semmi, de utána zöld fények kezdenek pislákolni, amelyek aztán narancssárgába fordultak, végül pirosba. Egy recsegő hangot szólalt meg a teremben.
F....F....F..f... una prot.... oll... hi... ba.. - Ismételgette a hang, ezután érthetetlen sercegést következett… Majd kopogó léptek.
- Ezek szerint mégsincs vége. Eos, el tudsz vinni ahhoz a géphez, amiből Miss Flora kiszállt? Hátha ki tudjuk kapcsolni ezt az egészet... - nem akartam megvárni ameddig ideér bármi is tartott felénk.
- Persze, arra volt... - mutatott el abba az irányba, ahonnan Miss Flora előmászott. - Gyertek.
Elindultunk. Az utunkat több mozgó gép is keresztezte, akik Miss Flora felé igyekeztek, de érdekes módon minket teljesen figyelmen kívül hagytak. Ez érdekes, de örömteli újdonság volt az eddigi vérengző gépekhez képest.
- Lehet, hogy megpróbálják megjavítani. - suttogtam. - Igyekezzünk.
Megszaporáztuk a lépteinket, és szerencsére hamar odaértünk a helyhez, amit Eos mutatott. Több kezelőfelület is volt össze vissza, középen egy piedesztállal, amin található három nyílás volt. A gép maga egy hatalmas kör volt, amiből karok nyúlnak be középre. Ebből mászhatott elő Miss Flora, ebből irányíthatta az összes gépet odakint, első sorban a gépfákat. És most a hely irányító nélkül maradt. Hacsak…
Nagy levegőt vettem, azután lassan kifújtam.
- Hát... egy ötletem van. Aztán lehet meghalunk. - mondtam szájhúzva.
- Na várjunk. - dörgölte meg az állát Eos. - Nem volt valami a szívével? Hogy több darabba szették vagy ilyesmi?
- Igazbából nekem is, valahogy megsemmisíteni a nyílást. De ebbe is lehet belehalnánk. -sóhajtott fel Luna. - Akkor szedjük szét?
- Szív? Nekem nem rémlik, de lehet már túlterhelt az agyam. De a szétszedés se rossz ötlet. Én arra gondoltam... hogy talán átvehetném Miss Flora helyét a gépben, hátha belülről ki tudom kapcsolni...
- Bele akarsz feküdni ebbe? - nézett a tündér gyanakodva a gépre. - Biztosan egy jó ötlet ez?
- Szerintem ne mássz bele. Itt minden hirtelen beindulhat, simán összepréselhet. Inkább próbáljuk meg szétszedni... - javasolta Luna, aki közben rá is próbált. Lentről közben lázad munka zajai hallatszottak. A kisebb robotk elkezdték megjavítani Florát.
Kénytelen voltam igazat adni nekik. Tényleg csak egy veszélyes ötlet volt.
- Jól van, akkor bontsuk szét a gépet. - mondtam, majd nekiálltam, bár azt se tudtam hol kezdjem.
- Szerintem én őrködök. - mondta Eos, a lassú gépeket figyelve, készen bármire.
Luna gyorsan dolgozott, mindent leszedett a gépről, ami mozdítható volt, és én is nekiveselkedtem. Volt ahol egészen könnyű volt, máshol kicsit nagyobb erőt kellett kifejteni, de végső soron sikerült az egészet használhatatlanná tennünk. Ám az időnk is elfogyott. Miss Flora felsikított a távolban és biztos voltam benne, hogy lassan újra találkozni fogunk vele.
Leporoltam a kezem és megcsodáltam a Lunával közös művünket.
- Na ezt már nem fogja tudni használni, de lehet most még egyszer meg kell ölnünk. Eos fel tudnád nekem idézni kérlek, hogy mi a fene volt azzal a szív dologgal? - éreztem, hogy a fiú rátapintott valamire, de még nem tudtam, mit tudnánk vele kezdeni.
- Hát, megpróbálom. De mintha én úgy emlékeznék, hogy... valahogy kivették a szívét, hogy... ne érhesse el a romlás? Szerintem azok a foglalatok a szíve darabkáinak voltak. - morfondíroott nagyon bölcsen alátámasztva az alsó ajkát egy ujjal. - Szóval szerintem, amit az előbb megöltünk csak a teste. A szíve el van rejtve... valahol.
- Remek. - forgatta a szemét Luna. - Akkor megöljük megint, aztán megkeressük a szívet? Úgy vettem észre azért eltelik némi idő, amíg újjáéled.
Közben már hallottuk is Miss Flora döngő lépteit.
- Van itt bármi, ami szívre hasonlít? Gondolom nem normális emberszíve van, szóval gömbdarabka? Vagy bármi? Utalás gondolom nem volt rá, hogy mégis hol dugta el a szívdarabkáit.
- Nem, olyanra nem emlékszem. - húzta el a száját a tündér. - Esetleg körberepülhetek majd... miután visszaaltattuk Miss Florát.
- A repülés remek ötlet. - erősítette meg Luna Eost és újra tőrt formált a vérémből.
Az egyik gép tetejére felmászva láttuk ahogy keresett minket a gépnő, majd ahogy szemkontaktusba kerültünk vele, nekünk is rontott. A többi gép jó munkát végzett vele, remek állapotban volt.
- Második kör, úgy mint előbb? - vigyorogtam rá a társaimra. Egészen kezdett megjönni az önbizalmam. Azt hiszem még sosem voltak barátaim ezelőtt, és most hogy belekóstoltam milyen is az elkezdtem értékelni.
Amikor megfelelő távolságba ért, újra rálőttem Miss Flora-ra.
- Ez után nem tudom, mi lenne, ha magunkkal vinnénk a fejét? Csakhogy ne tudják újra összerakni... - jegyeztem meg csak úgy mellékesen.
- Akkor szerintem utánunk jönnének... - válaszolta még Eos, aztán a szárnyaimat is bevetve nekiveselkedett, hogy átdöfje a nő fejét.
[color=white]- Második. – vigyorgott rám Luna. - Rúgjuk el messzire. Vagy Eos, majd ha felrepülsz ejtsd le valahol messzebb. - tanácsolta a lidérclány, majd ő is igyekezett újra levágni azt a bizonyos fejet. Sajnos csak félig sikerült eltalálnom a gépnőt, Eos is elvétette az első szúrást, Lunának pedig úgy láttam, hogy a lába merevedett meg a benne levő szilánk miatt.
Mivel a fegyverem még sokáig töltött ez után, így hozzávágtam pár kezem ügyébe akadó gépdarabkát, amit az imént szedtünk szét. Közben a fejemben elkezdett körvonalazódni egy terv, hogy hogyan is találhatnánk meg a szívet. Már ha az álmodó képességeim működtek itt is, amire nem volt semmiféle garancia, de egy próbát megért.
Eos két kézre fogta a lándzsát.
- Luna, bukj le!
Luna lebukott, aztán Eos szélesen meglendítette a lándzsát, hogy a nyelével fejbe vághassa a gépnőt, majd a lidérclány is nekiesett. Miss Flora kapálózott a földön és a karmokban végződő ujjaival végigszántotta Eos lábát.
- Eos!
Abbahagytam a dobálózást, és az egyik nagyobb darabka géppel mintha csak egy kő lenne megpróbáltam szétzúzni a nő fejét. A fiú épp csak egy picit nyikkant, majd hátraugrott és már újra döfött is. Luna közben nem tántorodott el a tervétől, hogy levágja a fejet, kisebb tőröket csinált a véréből és még mindig humoránál maradt.
- Hallottátok? Mintha valami felnyávogott volna?
Végül Florának nem volt esélye a lidérc és a tündér egyesített erejében. Eos beledöfte a lándzsáját újra és újra, Luna pedig teljesen szétkaszabolta, hogy még tovább tartson a kisebb javító robotoknak újra összeraknia a nőt.
Amikor Flora már nem mozdult, és Luna és Eos is kitombolták magukat letettem, ami a kezemben volt és odaléptem a fémtesthez.
- Megpróbálnék valamit. Álmodóként ha hozzáérek bármihez képes vagyok annak a múltjába belenézni. Tárgyakéba, emberekébe... Talán ki tudom szedni belőle hol rejtette el a szíve darabjait. Ha a képességeim működnek ebben a világban is persze. Remélem igen.
Nem tudtam, tisztában voltak-e azzal, hogy mire is voltam képes, de meg kellett bíznom bennük. Már tudták mi voltam, elhoztam őket ebbe a rémálomba, és nem gyűlöltek ezért, így minden bizalmat kiérdemeltek. Ha nem volt ellenvetésük, akkor a kezembe vettem Miss Flora fejét és koncentráltam. Hátha láthattam, amit ő látott.
Eos hátralépett, hogy helyet adjon nekem.
- Azta, ez elég menő azért. - nézett rám csillogó szemekkel, amitől egészen zavarba jöttem, de ugyanakkor vegyes érzéseim is voltak, hiszen ez a képességem vezetett oda, ahova… Bármennyire hasznos is volt, sokszor azt kívántam bár ne lenne.
- Persze, nem veszíthetünk semmit. Ha nem sikerül, maradunk az eredeti tervnél, Eos repül egyet a fejjel, megpróbálja megkeresni a szívet és mi alkatrészekkel dobáljuk addig robotokat. - mondta Luna.
Mielőtt nekikezdtem volna Eosra mosolyogtam.
- Hasznos dolog valóban. Ameddig nem próbál a saját családod minden csepp erőd kiszipolyozni belőled érte, és nem kezd el a környezeted félni, hogy egy érintéssel kiből milyen titkokat szedsz ki.
A kezembe vettem Miss Flora fejét, majd koncentráltam. Nehéz volt, eleinte éreztem az ellenállását, és már majdnem feladtam, amikor mintha átszakadt volna egy gát, és elöntöttek az emlékek. Flora emlékei.
Robotok sürögtek forogtak, kívül lövések hangjai dördültek. Láttam, ahogy egy hatalmas képernyőn egy folyamatosan változó térkép volt frontvonalakkal és katonai csapatok mozgásával.
Ez után Flora tekintete másmerre tévedt. Egy apró képernyőn a furcsa jelek folyamatosan mozogtak, de még furcsább, volt, hogy értettem is őket. Persze, Flora is értette, ezáltal én is. Egy tervről szóltak, amelynek fő célja Flora megóvása volt, és a háború elülése után az újraaktiválása.
A hatalmas gépezet, amit szétszedtünk arra szolgált, hogy Florát elszeparálja a fő rendszereitől, melyeket csak szívnek neveztek. A robotikus test, és rendszer korrupciójától szándékozták megóvni így, miközben a szívek folyamatos elemzéseket végeztek, hogy a korrupciót visszafordíthassák, vagy védettséget szerezzenek ellene.
A tervük az volt, hogy a távoli jövőben, amikor elül a háború, és már csak minimális robotikus életforma marad életben karbantartás hiányában, akkor majd Flora szíveit összegyűjtve, és őt újra aktiválva legyőzhessék a furcsa gépezetet és a befolyását. Ehhez volt szükséges a gép, ami visszaültette volna Flórába, és újra aktiválta volna a szívét.
De gyorsan kellett cselekedniük, mert ők tudni fognak róla, hogyha Flora felébred, és azonnali ellenintézkedéseket fognak tenni ez ügyben. A gépnő csak remélni merte, hogy minden rendben fog menni, és a terv sikerrel jár.
Még láttam ahogy Flóra bemászik a furcsa, köralakú gépezetbe, a karok rácsatlakoztak, felnyitották, és kivették a három darabban a szívét. A három darabot később három különböző helyre zárták el, méghozzá ebben a teremben, hogy megvédjék a korrupciótól.
Az emlékeknek pedig végük szakadtak. Mintha mély víz alól bukkantam volna újra a felszínre, egy hatalmas levegővétellel tértem vissza ismét a jelenbe. Zihálva próbáltam összeszedni a gondolataimat, megterhelő volt ennyi mindent látni.
- Oké, vagy két jó hírem és egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy a gép, amit szétszedtünk tette volna vissza Miss Florába a szívét. Az egyik jó hír, hogy a képességeim működnek, a másik jó hír pedig az, hogy a szívdarabok itt vannak, és láttam is merre vitték őket.
- Hmm. Akkor először keressük meg a szíveket, aztán rakjuk össze a gépet. Vagy... Evie, ha láttad, merre vitték, akkor ti Lunával megkereshetitek, én addig... - Ezen a ponton Eos felmarkolta Miss Flora fejét. - Én kergetőzök a... szolgáival?
-Nane, akkor össze kell rakni. - fújtatott Luna, és mélységesen egyetértettem vele. Ezt elrontottuk, és most nagyon sok munkát csináltunk magunknak, már ha egyáltalán képesek voltunk újra összerakni a gépeket, hogy működjenek. Kicsit tartottam tőle, hogy túl nagy kárt okoztunk, de ezt nem akartam hangosan kimondani. Akkor az olyan lett volna, mintha feladtuk volna. Utána a lidérclány is összeszedte a gondolatait. - Vagy mondd el merre van és akkor én egyik irányba megyek, te a másikba, Eos pedig ellabdázik a fejével. -biccentett, és azt hiszem meg is könnyebbült, hogy végre volt tervünk, és nem csak a sötétben tapogatóztunk. Ez után pedig Luna… megölelt.
De hát… Épp az imént mondtam el nekik, hogy mire voltam képes egy érintéssel. Hogy bármit megtudhattam volna róluk, akármilyen titkukat, de a lidérclányt mintha ez az egész… nem is érdekelte volna.
Az ölelés különös érzés volt. Nem is emlékeztem rá, hogy valaha bárki megölelt volna, azóta biztosan nem, hogy kiderültek a képességeim. Eleinte nem is tudtam mit kellett volna tennem, az izmaim megmerevedtek, majd utána lassan… visszaöleltem Lunát. Magamhoz szorítottam, és barátkoztam azzal a meleg érzéssel, amit ez okozott, és igyekeztem, hogy ne nagyon áztassam el könnyekkel a lány vállát.

× Puha pázsit, szép álmok ×

Nothing bad will happen, I'm sure

-----------------:O:-----------------

Lady Protokol nem volt hajlandó tisztességesen a földön maradni - ami tekintve hogy én mekkorát estem legutóbb a különös fegyver lökése után egy kicsit fájt -, helyette csak recsegve-ropogva szedte össze magát, mint egy hátára fordult bogár. Csak éppen sokkal sikeresebben.
- Hé, álljon le, segíteni jöttünk! Segíteni! - próbálkozott Evie, de a válaszként kapott hörgés nem utalt arra, hogy a fém asszonyság megértette volna. Vagy ha igen, még mindig nem volt hajlandó együttműködni.
Ahogy Lady Protokol feltápászkodott én csak álltam ott, lándzsát szegezve, felkészülve, hogy fogadjam a rohamot, de közben próbáltam Evie mellett maradni, lépésről lépésre követve a hátrálásban.
- Izé, Miss Protokol, mi igazán csak jót akarunk. - próbálkoztam meg azért.
- Szerintem nem fog hallgatni ránk. - jelentette ki Luna morózusan, miközben a tenyerén csordogáló vér előemelkedett és két tőrré állt össze az ujjai között. Tiszta szerencse volt, hogy a szemem magától is világított, így nem kellett az elképedt csillogássall lejáratnom magam egy olyan helyzetben.
- Igazad van, Luna. - jelentette ki Evie.
- Kár. - mondtam Lunának lebiggyedő alsó ajakkal, aztán ahogy Evie megindult futólépésben kifelé néhány szárnycsapással mögötte teremtem.
- Kifogytam az ötletekből. - mondta Evie lihegve. - Fogalmam sincs mit vár tőlünk a rémálom. Miss Flora azt hiszem itt el akar pusztítani mindent, minket is beleértve, gyanítom neki köszönhetjük a karókat is meg a fém-fákat...
- Valamit kihagyunk. - mondtam elgondolkodva. - Mit nem vettünk észre?
Mivel a fémes recsegés mögöttünk hangosabb lett, mindenkinek eszébe jutott nagyjából egyszerre, hogy be kellene csukni az ajtót, így hárman nekiveselkedtünk. Lady Protokol összekapta magát annyira, hogy egy vágtató ló erejével csapódjon neki az ajtónak, az egyik kezét még ki is dugta a résen, de szerencsére sikeresen rázártuk.
- Mi van, ha csak simán szét kell gyilkolni az alkatrészeit, apró cafatokra? - kérdezte Luna, miután sikeresen visszazártuk a szörny-nénit a helyére.
- Gondolod, hogy ennyire egyszerű lenne? - kérdezte Evie - És ha megöljük akkor leállítjuk azt a furcsa protokollt bent ami elpusztít mindent? És mi lesz a kockával, amit láttunk azokon a furcsa mozgó képeken? Mi van ha rosszat teszünk ezzel?
- Egy próbát minden esetre megér. - vontam vállat. - Jobb ötletünk nincs. Már csak ki kell dolgoznunk egy csataformációt.
Nyilván, minden epikus csata formációban zajlott. Magától értetődő volt.
- Hát nem tudom tényleg, próbáljuk meg. Evie mi lenne, ha megpróbálnád elterelni a figyelmét? Mi pedig Eossal nekirontanánk? - javasolta Luna. Kissé egyszerű stratégia volt, de az egyszerű volt a középső nevem. És nem az Adrianos. Tényleg. - Ha mindenki benne van, háromra nyissuk ki.
Evie erre bólintott.
- Hát jól van. Megint rálövök ezzel, azzal nyerek nektek egy kis időt. Hacsak nem ő távozott épp ilyen látványosan... - nézett fel az Álmodó lány az erdő közepéből fellövő fénycsóvára.
Mindenki feszülten várakozott, miközben a különös fegyver újraéledt, aztán ahogy Evie bólintott, én és a lidérclány nekiveselkedve kitártuk az ajtót, aztán... semmi. Miss Flora nem volt sehol, csak valami olvadó jégcsapszerű csepegés fogadott.
Evie óvatosan belépett, kikerülve a csepegést.
- Honnan jött elő a nő az előbb? - kérdezte suttogva.
- Abból a fura gépből, amiben a fényjáték végén betették. - suttogtam vissza, körbeforogva a lándzsámmal, ha esetleg ránk akart volna rontani. - Megnézzük?
- Nézzük.
Persze ennyi ideig semmi nem csepeghetett előttünk anélkül, hogy a tündér önkénytelenül fel ne nézett volna, nagyjából egyszerre a két lánnyal, hogy - természetesen - szembe találjuk magunkat Miss Flora alakjával a plafonon. És ezek szerint... vérzett?
- Azt hiszem... majd akkor nézzük meg, ha kiviteleztük az eredeti tervet. - suttogta Evie, aztán felfordította a fegyvere veszélyesebb végét és elsütötte.
A lökéshullám épp ugrás közben találta el a fém-nénit, és aztán sodorta tovább magával, át a rengeteg felhalmozott fémszerkezeten, hogy aztán hatalmas dörrenéssel érjen talajt.
- Azta. - néztem a repülő Flora után. - Gyere, Luna, most van lehetőségünk befejezni. - azzal rohantam is arra, amerre leesni láttuk.
Az ujjam bizseregtek, ahogy a tündérmágia átáramlott belőlem a Solas orea-ötvözet hegyébe futás közben, csak nyelve és nyelve az erőt. Florát nem kellett sokáig keresni, még mindig iszonyatos zajt csinált ahogy összekaparta magát, a félig leszakadt állkapcsa mögött pedig mintha valami hang gyűlt vonla egy újabb sikításhoz. De ezt ezúttal nem hagytam neki, a lándzsámat egyenesen beledöftem a szájába, elszabadítva az eddig gyűjtött varázserőt. A nagyapám ezzel egész léghajókat volt képes leszedni az égből - én csak annyit értem el, hogy Lady Protokol hátrarepült, neki egy nagyobb fémdoboznak, teret adva Lunának, hogy addig nyiszálja a a nyakát, míg a feje elvált a vállaitól.
Evie óvatosan közelebb óvakodott a legyőzött fémlényhez.
- Vége van?
Már éppen válaszolni akartam volna, mikor megéreztem, hogy ez bizony nem fog menni. Az egyetlen, amire képes voltam az a lándzsámon támaszkodva pihegés, ahogy próbáltam visszanyerni a lélegzetem.
- Egy... Egy pillanat csak... Csak kifújom magam. Még nem megy olyan jól ez a lándzsahasználat...
- Szerintem vége van, nem? - jelentette ki Luna bizakodóan. - Csapatmunka volt. Most már felébredhetünk?
Láthatóan a Rémálom nem értett vele egyet, ugyanis percekig nem történt semmi, csak a lihegésemet lehetett hallani. Épp amikor kifújtam magam, a zöld fények, amik eddig körülvettek hirtelen meguntak zöldnek lenni és inkább narancsszínt öltöttek, aztán pirosat. Nem tudtam a piros miért volt mindig rosszabb, mint a zöld, de a kinti fák alapján ez volt a tendencia.
F....F....F..f... una prot.... oll... hi... ba..
- Ezek szerint még sincs vége. - fancsalodott el Evie arca. - Eos, el tudsz vinni ahhoz a géphez, amiből Miss Flora kiszállt? Hátha ki tudjuk kapcsolni ezt az egészet...
- Persze, arra volt... - mutattam el abba az irányba, ahonnan Miss Flora előmászott. - Gyertek.
A roncsok körülöttünk lassan életre keltek, de mielőtt már nekiveselkedtem volna az újabb ütközetnek, az egyik csak úgy elsétált mellettem. Mint egy nagyon álmos kecske, amelyik csak a füvet látja, ami most épp a lefejezett Flora volt.
- Lehet, hogy megpróbálják megjavítani. - suttogta Evie, és sajnos még én is úgy láttam, hogy igaza lehetett. - Igyekezzünk.
Engedelmeskedtem a parancsnak, gyorsabban szedve a lábam a hatalmas fémgyűrű felé, amiből a fém-néni előmászott. Tele volt cseppet sem bíztató karokkal meg három réssel, mintha foglalatok lettek volna nevetségesen nagy ékszereknek.
Evie hallhatóan sóhajtott egyet.
- Hát... egy ötletem van. Aztán lehet meghalunk.
- Igazából nekem is, valahogy megsemmisíteni a nyílást. De ebbe is lehet belehalnánk. - tette hozzá Luna a maga felemelő mondatát.
- Na várjunk. - dörgöltem meg az államat. - Nem volt valami a szívével? Hogy több darabba szették vagy ilyesmi?
- Akkor szedjük szét?
Valamiért Lunának minden ötlete az volt, hogy valamit válasszunk el valamitől alaposan, de úgy sejtettem ezúttal nem ez volt a megoldás. Talán épp ellenkezőleg.
- Szív? - pislogott Evie. - Nekem nem rémlik, de lehet már túlterhelt az agyam. De a szétszedés se rossz ötlet. Én arra gondoltam... hogy talán átvehetném miss Flora helyét a gépben, hátha belülről ki tudom kapcsolni...
- Bele akarsz feküdni ebbe? - néztem gyanakodva a gépre. - Biztosan egy jó ötlet ez?
- Szerintem ne mássz bele. - értett egyet Luna is. - Itt minden hirtelen beindulhat, simán összepréselhet. Inkább próbáljuk meg szétszedni...
Evie egy röpke pillanatig gondolkozott, aztán végül beadta a derekát.
- Jól van, akkor bontsuk szét a gépet.
- Szerintem én őrködök. - mondtam, a lassú gépeket figyelve, készen bármire. De ezen a ponton már tényleg bármire, ha vérengző nyulakká váltak volna, arra is.[/color]
Nem figyeltem mit csinált a két lány - és legyünk őszinték, ha figyeltem volna se értettem volna -, de az eredményét láttam. Illetve inkább hallottam, tekintve, hogy Miss Flora elég szívszaggatóan sikított fel.
- Na ezt már nem fogja tudni használni, de lehet most még egyszer meg kell ölnünk. - jelentette ki Evie. - Eos fel tudnád nekem idézni kérlek, hogy mi a fene volt azzal a szív dologgal?
- Hát, megpróbálom. De mintha én úgy emlékeznék, hogy... valahogy kivették a szívét, hogy... ne érhesse el a romlás? Szerintem azok a foglalatok a szíve darabkáinak voltak. - morfondíroztam nagyon bölcsen alátámasztva az alsó ajkam egy ujjal.- Szóval szerintem amit az előbb megöltünk csak a teste. A szíve el van rejtve... valahol.
- Remek. Akkor megöljük megint, aztán megkeressük a szívet? Úgy vettem észre azért eltelik némi idő, amíg újjáéled.
- Van itt bármi ami szívre hasonlít? - nézett körül Evie kétségbeesetten, ahogy Miss Flora döngő léptekkel megindult felénk. - Gondolom nem normális emberszíve van, szóval gömbdarabka? Vagy bármi? Utalás gondolom nem volt rá, hogy mégis hol dugta el a szívdarabkáit.
- Nem, olyanra nem emlékszem. - húztam el a számat. - Esetleg körberepülhetek majd... miután visszaaltattuk Miss Florát.
- A repülés remek ötlet. - Csak egyetérteni tudtam Lunával, a repülés mindig remek ötlet volt. Ez után viszont a figyelmünket elvonta a ránk találó fém-néni, aki ugyanazzal az eddig sem működő stratégiával rontott nekünk, mint eddig.
- Második kör, úgy mint előbb? - mondta Evie, egy harci lázban égő vigyorral. Végre, csak megtalálta a benne élő harcost. - Ez után nem tudom, mi lenne ha magunkkal vinnénk a fejét? Csakhogy ne tudják újra összerakni...
- Akkor szerintem utánunk jönnének... - mondtam még, aztán a szárnyaimat is bevetve nekiveselkedtem, hogy átdöfjem a szemén keresztül a gépistennőt.
- Rúgjuk el messzire. Vagy Eos, majd ha felrepülsz ejtsd le valahol messzebb. - mondta Luna mellettem rohamozva.
A lökéshullám ezúttal nem repítette el Florát, csak megpörgette a levegőben, de mielőtt én és Luna le tudtunk volna számolni vele, nekem a karom zsibbadt le a szarvafej köpése nyomán, a lidérclánynak pedig láthatóan a lába nem oda érkezett, ahová kellett volna.
Az első szúrás sikertelensége után inkább biztosra mentem, és két kézre fogtam a lándzsát.
- Luna, bukj le! - aztán szélesen meglendítettem, hogy a nyelével fejbe vághassam, remélem eléggé kizökkentve, hogy utána a lidérclány befejezhesse.
De persze túl egyszerű lett volna, ha ez így alakul. A lendítés közben felettébb kevés figyelmet fordítottam a lábamra, ami így sajnos a gép-néni karmainak útjába került, a nadrágommal és a bőrömmel együtt. Hősiesen feljajdultam, aztán hátraugrottamés véletlenszerűen célozva döftem előre.
Solas ezúttal beleszaladt Flora fémbőrébe, és egy pillanattal később Evie is csatlakozott egy jókora fémdarabbal, amit rendkívül amazonosan nekicsapott Flora fejének. Egy ideig még azért csapkodtuk a fémtestet, csak úgy a biztonság kedvéért, aztán mindenki szépen hátralépett.
- Megpróbálnék valamit. - mondta Evie. - Álmodóként ha hozzáérek bármihez képes vagyok annak a múltjába belenézni. Tárgyakéba, emberekébe... Talán ki tudom szedni belőle hol rejtette el a szíve darabjait. Ha a képességeim működnek ebben a világban is persze. Remélem igen.
- Azta, ez elég menő azért. - néztem az Álmodó-lányra csillogó szemekkel, ahogy a kezébe fogta Miss Flora fejét és koncentrálni kezdett.
- Persze, nem veszíthetünk semmit. - vonta meg a vállát Luna. - Ha nem sikerül, maradunk az eredeti tervnél, Eos repül egyet a fejjel, megpróbálja megkeresni a szívet és mi alkatrészekkel dobáljuk addig robotokat.
- Hasznos dolog valóban. - felelte Evie egy szomorú mosollyal. - Ameddig nem próbál a saját családod minden csepp erőd kiszipolyozni belőled érte, és nem kezd el a környezeted félni, hogy egy érintéssel kiből milyen titkokat szedsz ki.
Ez azért nem volt egy vidám kép, pedig felettébb könnyű megoldása volt. Ha senkinek nem voltak titkai, akkor nem volt mit kiolvasni Evie pedig lehetett csak a gonosz ármánykodók leleplezője. Ami, most hogy belegondolok, prímán beleillett a hős csapatba.
- Oké, vagy két jó hírem és egy rossz hírem. - mondta az Álmodó lány, aki míg én a jövőbeli hőscsapatom összetételén ábrándoztam közben végzett is. - A rossz hír az, hogy a gép amit szétszedtünk tette volna vissza Miss Florába a szívét. Az egyik jó hír, hogy a képességeim működnek, a másik jó hír pedig az, hogy a szívdarabok itt vannak, és láttam is merre vitték őket.
- Hmm. Akkor először keressük meg a szíveket, aztán rakjuk össze a gépet. Vagy... Evie, ha láttad, merre vitték, akkor ti Lunával megkereshetitek, én addig... - Ezen a ponton felmarkoltam Miss Flora fejét. - Én kergetőzök a... szolgáival?
- Na ne, akkor össze kell rakni. - mondta Luna bosszúsan, bár lehet, hogy ennyi idő után ez már csak a normális hangja volt. - Vagy mondd el merre van és akkor én egyik irányba megyek, te a másikba, Eos pedig ellabdázik a fejével.
Labdázás. Abban mindig jó voltam.

Evie & Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Iszonyatos volt látni, ahogy ez a nő szikrázva új életre ébredt. Mintha hörgött, vagy sikoltott volna. Befogtam a fülem és megbántottan fintorogtam rá. Bár én aztán nem ijedtem meg, az élőholtak is pont így rakták össze magukat húsból, cafatokból, rengeteg vérből. Bár olyat még az én zombijaim se tudtak, hogy ilyen gyorsan megjavítsák maguk, hiába cuppantak volna az én véremre.
Evie hátrálva kiáltozott.
- Hé, álljon le, segíteni jöttünk! Segíteni!
Eos meg a lándzsájával hadonászott és valami hasonlót harsogott.
- Izé, Miss Protokol, mi igazán csak jót akarunk.
Én ott álltam a többiek mellett, véremből két hegyes tőrt vonva elő
-Szerintem nem fog hallgatni ránk
Ziháltam és ha közelebb jött próbáltam megvédeni magunkat legjobb tudásom szerint.
A nő nagyon támadni készült, de mi közben a bejárathoz értünk.
Evie-t nagyon bírtam, mert a csapatunkból neki volt a legtöbb esze.
-Igazad van, Luna.
Hát persze, hogy igazam. Berohant ő is az ajtó mögé.
-Kifogytam az ötletekből. Fogalmam sincs mit vár tőlünk a rémálom. Miss Flora azt hiszem itt el akar pusztítani mindent, minket is beleértve, gyanítom neki köszönhetjük a karókat is meg a fém-fákat…
Evie hangján hallottam, hogy ő is rendesen elfáradt.
Eos is szomorúnak tűnt, de legalább segített rácsukni az ajtót a banyára.
-Kár. Valamit kihagyunk. Mit nem vettünk észre?
Mindenki olyan arcot vágott, mintha lócitromot evett volna, szerintem én is.
-Mi van, ha csak simán szét kell gyilkolni az alkatrészeit, apró cafatokra?
Kérdeztem bizonytalanul.
A nőt legalább sikerült kicsuknunk.
- Gondolod, hogy ennyire egyszerű lenne? - kérdezte tőlem Evie.
-És ha megöljük akkor leállítjuk azt a furcsa protokollt bent ami elpusztít mindent? És mi lesz a kockával, amit láttunk azokon a furcsa mozgó képeken? Mi van ha rosszat teszünk ezzel?
Rémüldözött.
Eos kicsit tömörebben fogalmazott és a vállát vonogatta.
- Egy próbát minden esetre megér. Jobb ötletünk nincs.
Legalább a zsibbadást nem éreztem már annyira, bár az őrült asszony fényében ez volt a legkevesebb.  A többiekre néztem, de senkinek sem volt jobb ötlete, pedig Evie több jogos kérdést is feltett.
-Hát nem tudom tényleg, próbáljuk meg. Evie mi lenne, ha megpróbálnád elterelni a figyelmét? Mi pedig Eossal nekirontanánk?
Néztem a többiekre. Evie volt a legvédtelenebb közelharcban, én és Eos pedig talán meg tudtuk védeni. Minden maradék vérem egy hegyes tőrbe koncentráltam és előszedtem harci tudásom is.
[color=LemonChiffon-Ha mindenki benne van, háromra nyissuk ki!
[/color]- Hát jól van. Megint rálövök ezzel, azzal nyerek nektek egy kis időt. Hacsak nem ő távozott épp ilyen látványosan...
Tudtam, hogy Evie szava mérvadó lesz, Eois is nekiveselkedett az ajtónak. Én is észrevettem a fényt, dehát most mit csináltam volna vele? Megvártuk, amíg Evie fegyvere feltölt, csak akkor nyitottuk ki Eossal az ajtót, ha eléggé felkészültnek éreztük magunkat. Én előreszegeztem a véremből csinált tőrt, ami egész hosszú volt kisebb kardnak is és vártam, hogy a nő gyenge pontjába szúrhassak vele. Amint kiszúrtam ilyet, neki estem, mint egy lidérc állat.
Természetesen a nő nem volt a helyén, így nem tudtam megmutatni mekkora állat vagyok.
- Honnan jött elő a nő az előbb?
Kérdezte Evie.
-Abból a fura gépből, amiben a fényjáték végén betették. Megnézzük?
-Nézzük -- dohogtam mérgesen, mert én már levágtam volna. Figyeltem rá, hogy a csepegő szarba én se lépjek bele és óvatosan araszoltam vissza a géphez a többiekkel.
Aztán megláttam, hogy a nő felettünk csüng a plafonon. Elég ronda látványt nyújtott. Az a barna folyadék, amit próbáltam kikerülni belőle folyt le.
- Azt hiszem... majd akkor nézzük meg, ha kiviteleztük az eredeti tervet.
Válaszolta Evie Eosnak. A lány elsütötte fegyverét, sőt el is találta az asszonyt, már csak azt láttam, hogy zuhan.
- Azta. Gyere, Luna, most van lehetőségünk befejezni.
Kiáltott nekem Eos. Rohantam a többiek után, kiáltozva, hogy megyek, megyek és még mindig kivont vértőrrel, kábelekre éhesen.
A nő közben próbálta összeszedni magát, de az állkapcsa nem volt túl jó formában. Evie törmelékekkel dobálta, Eos pedig A szájába nyomta a lándzsáját. Én is a szájába akartam lépni, de Eos megelőzött, azért a biztonság kedvéért megpróbáltam levágni a fejét a tőrömmel.
Az egyesült támadás célt ért, Eos kikészítette, én levágtam a fejét.
- Vége van? Szinte el sem mertem hinni. Ha ésszel álltunk neki talán... nem is volt olyan nehéz?
Kérdezte Evie, közben Eos kissé kifulladt.
- Egy... Egy pillanat csak... Csak kifújom magam. Még nem megy olyan jól ez a lándzsahasználat…
-Szerintem vége van, nem?
Néztem körül változott-e valami.
-Csapatmunka volt. Most már felébredhetünk?
Tettem fel a költői kérdést a semminek. De nem volt vége.
Zöld fények kezdtek pislákolni, aztán narancssárgába, majd pirosba váltottak. Egy recsegő hangot hallotta, valami olyasmit mondott
F....F....F..f... una prot.... oll... hi... ba.. Ezután érthetetlen sercegést és fémesen kopogó lépteket. Baj volt, éreztem.
- Ezek szerint mégsincs vége. Eos, el tudsz vinni ahhoz a géphez, amiből Miss Flora kiszállt? Hátha ki tudjuk kapcsolni ezt az egészet...
Evie megint jól gondolkodott.
- Persze, arra volt... Gyertek.
Mutogatott Eos előre, én pedig mentem utánuk. Furcsa rozoga robotokat láttam ugyanabba az irányba menetelni, de velünk nem törődtek.
- Lehet, hogy megpróbálják megjavítani. Igyekezzünk.
Sürgetett bennünket Evie.
Több kezelőfelület is észrevettem középen egy piedesztállal, amin három nyílás volt. Egy hatalmas körből mászott ki az asszony.
- Hát... egy ötletem van. Aztán lehet meghalunk
Vetette fel Evie. Remek.
Eos is megpróbált gondolkodni
- Na várjunk. Nem volt valami a szívével? Hogy több darabba szették vagy ilyesmi?
-Igazából nekem is, valahogy megsemmisíteni a nyílást. De ebbe is lehet belehalnánk
Sóhajtottam fel és Evie-re néztem ő mire gondolt, aztán Eosra.
-Akkor szedjük szét?
Kérdeztem nekem már minden mindegy alapon.
-Szív? Nekem nem rémlik, de lehet már túlterhelt az agyam. De a szétszedés se rossz ötlet. Én arra gondoltam... hogy talán átvehetném miss Flora helyét a gépben, hátha belülről ki tudom kapcsolni…
Vetette fel Evie.
- Bele akarsz feküdni ebbe? Biztosan egy jó ötlet ez?
Még Eosnak is voltak aggályai.
-Szerintem ne mássz bele. Itt minden hirtelen beindulhat, simán összepréselhet. Inkább próbáljuk meg szétszedni...
Javasoltam és elkezdtem babrálni a külső részét van-e rajta bármi mozdítható.
-Jól van, akkor bontsuk szét a gépet.
Egyezett bele Evie is.
-Szerintem én őrködök.
Jelentette ki Eos és gondolom a robotokat figyelte.
Azon voltam, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban szétszedjem ezt az átkozott masinát.Mindent, ami mozdíthatónak tűnt megpróbáltam leszedni róla. Sikerült, viszont Flora felsikított valamerre arrébb.
- Na ezt már nem fogja tudni használni, de lehet most még egyszer meg kell ölnünk. Eos fel tudnád nekem idézni kérlek, hogy mi a fene volt azzal a szív dologgal?
Kérdezte Evie.
- Hát, megpróbálom. De mintha én úgy emlékeznék, hogy... valahogy kivették a szívét, hogy... ne érhesse el a romlás? Szerintem azok a foglalatok a szíve darabkáinak voltak. Szóval szerintem amit az előbb megöltünk csak a teste. A szíve el van rejtve... valahol.
Találgatott Eos.
-Remek.
Forgattam a szemem és már hallottam is, hogy megint jön, legalábbis sikít.
-Akkor megöljük megint, aztán megkeressük a szívet? Úgy vettem észre azért eltelik némi idő, amíg újjáéled.
- Van itt bármi ami szívre hasonlít? Gondolom nem normális emberszíve van, szóval gömbdarabka? Vagy bármi? Utalás gondolom nem volt rá, hogy mégis hol dugta el a szívdarablákit.
Kérdezte Evie.
- Nem, olyanra nem emlékszem. Esetleg körberepülhetek majd... miután visszaaltattuk Miss Florát.
-A repülés remek ötlet
Erősítettem meg Eost és újra tőrt manifesztáltam a véremből. Mivel most a szív miatt is gyorsnak kellett lennünk, megpróbáltam azonnal torokra menni.
- Második kör, úgy mint előbb? Ez után nem tudom, mi lenne ha megunkkal vinnénk a fejét? Csakhogy ne tudják újra összerakni...
Mondta Evie és rálőtt Florára.
-Akkor szerintem utánunk jönnének...
Mondta Eos, miközben a gépnő szemét próbálta kidöfni.
-Második
Vigyorogtam Eviere.
- Rúgjuk el messzire. Vagy Eos, majd ha felrepülsz ejtsd le valahol messzebb
Tanácsoltam, aztán megint megpróbáltam leszedni a fejét és átadni a tündérfiúnak.
Látom, hogy Evienek köszönhetően a banya pörögve, sikoltva a földre esik, én sajnos nem tudtam elérni. Ekkor meghallottam Eos hangját.
-Luna, bukj le!
Lebuktam, mert ez a hülye lábam bekrepált és nem tudtam befejezni, amit elkezdtem. De lebuktam és ha Eosnak sikerült eltalálnia egyszerűen letéptem a ribanc fejét. Legalábbis azt hittem sikerülni fog, de sajnos nem jött össze.
Hallottam, ahogy Evie felkiált:
-Eos!
De nem értettem mi baj lehet.
Két kezembe próbáltam tőröket manifesztálni, igaz kisebbek voltak, de talán dupla annyi eséllyel tudtam leszedni a fejét.
-Hallottátok? Mintha valami felnyávogott volna?
Reagáltam közben a nyikkanásra is. Később leesett, hogy őférfiasságából érkezett a hang, de aztán már nem foglaloztam vele, annyira beleéltem magam a csépelésbe.
- Megpróbálnék valamit. Álmodóként ha hozzáérek bármihez képes vagyok annak a múltjába belenézni. Tárgyakéba, emberekébe... Talán ki tudom szedni belőle hol rejtette el a szíve darabjait. Ha a képességeim működnek ebben a világban is persze. Remélem igen.
Hallottam meg Evie tervét és nagyon elsimerően néztem rá, ahogy Eos is.
-Azta, ez elég menő azért.
-Persze, nem veszíthetünk semmit. Ha nem sikerül, maradunk az eredeti tervnél, Eos repül egyet a fejjel, megpróbálja megkeresni a szívet és mi alkatrészekkel dobáljuk addig robotokat
Költöttem hozzá a maradékot, aztán néztem Eviet és a fejet vajon működik-e a dolog.
Evienek valami látomása lehetett, hallgattam mi mindent mond a képességéről.
-Hasznos dolog valóban. Ameddig nem próbál a saját családod minden csepp erőd kiszipolyozni belőled érte, és nem kezd el a környezeted félni, hogy egy érintéssel kiből milyen titkokat szedsz ki.
Aztán láttam rajta, hogy a látomás azért megviselte
- Oké, vagy két jó hírem és egy rossz hírem. A rossz hír az, hogy a gép amit szétszedtünk tette volna vissza Miss Florába a szívét. Az egyik jó hír, hogy a képességeim működnek, a másik jó hír pedig az, hogy a szívdarabok itt vannak, és láttam is merre vitték őket.
-Nane, akkor össze kell rakni
Fújtattam, mert elég nagy meló volt szétcincálni és ebben jobb vagyok, mint összerakásban. Meghallgattam Eost is, amint felvázolta a tervet. -Vagy mondd el merre van és akkor én egyik irányba megyek, te a másikba, Eos pedig ellabdázik a fejével.
Biccentettem, aztán hálásan, hogy közelebb kerültünk a megoldáshoz meg is öleltem Eviet.

× Sweet dreams are made of these ×

Evie, Luna & Eos

-----------------:O:-----------------

Csak idő kérdése volt, hogy a Miss Florát javító képezetek meginduljanak felénk, és a hangok alapján ez a pillanat most érkezett el. Szerencsére nem voltak olyan gyorsak, mint az úrnőjük, de azért nem szerettem volna nekik túl nagy előnyt adni.
- Azt hiszem sietnünk kell. - mondtam a többieknek. - Három darab, három irány. Egyet arrafelé vittek... - intettem egy irányba, amerre láttam elmenni a gépeket amikor belepillantottam Miss Flora emlékeibe. - A másikat erre... - mutattam egy másikba. - És oda meg a harmadikat. Nem nagy dolgokat keresünk gépdarabok ezek is, de eléggé különböznek minden mástól ahhoz, hogy megismerjétek. Eos, ha gondolod játsz azokkal, akik erre jönnek... de ha esetleg valahogy összeraknák ezt a gépet az még jobb lenne. Ha hárman három felé indulunk, de őket csak a javítás érdekli még az is lehet, hogy megcsinálják. - vetettem fel a többieknek.
- Akkor váljunk háromfelé? -kérdezte Luna. - Vagy, vigyük közben magunkkal a részeit és akkor ezek a javító izék is szétválnak? Aztán mindenki megküzd a maga szerelőivel, amíg keresi a darabját. Eos meg mehetne legmesszebb, mert tud repülni.
- Szerintem maradhatunk az eredeti tervnél, hogy én felkapom a fejét és csalinak használom. Akkor csak utánam jönnek, nem kell mindenkire rászabadítani. Addig ti megkeresitek Miss Protokol szívét és végre megint ott doboghat a vas mellkasában. - mondta Eos.
Hallottam az ősi gépek nyikorgó lépteit, így gyorsan kellett döntenünk, még ha ránk nem is voltak igazán veszélyesek. Mindeközben egy pillanatra villogni kezdtek a lámpák, mintha csak valami megzavarta volna az egész rendszert. Ezután szerencsére visszaálltak az eddigi állapotukba. Erre az időre, a javító robotok is megálltak egy pillanatra, a nyikorgás abbamarad. De ahogy minden helyreállt, a csikorgó karbantartók újra munkába meneteltek.
- Rendben. Akkor Eos marad, Luna, mi menjünk el egy-egy ért, utána egyikünk elszalad a harmadikért, a másik kettő megpróbálja meg összerakni ezt a gépet amit az előbb szétszedtünk. - sóhajtottam fel. Nem szoktam ilyen parancsolgató lenni, egyáltalán nem volt kényelmes, de aggódtam, és most nálam volt az információ amire szükségünk volt. - Ez jó így nektek is? - kérdeztem azért.
- Oké. – pillantotta Luna előbb rám, aztán Eosra. - Jó nekünk így.
Eos sem tiltakozott így eliramodtam az egyik irányba, Luna pedig az ellenkezőbe. Még láttam, ahogyan Eos is nekifutott, de ő szív helyett a gépek felé, hogy kicsit eljátszon velük, időt adva nekünk ezzel.
- Ezt keresitek? - hallottam a tündérfiú hangját.
Egy rövidebb rohanás után egy furcsa géphez értem. Persze, itt minden gép igencsak furcsa volt, de ez még közöttük is kiemelkedett. Volt rajta egy kék üveggel elzárt tároló, benne pedig ott lebegett egy a látomásban is látott szívdarab. Teljesen tiszta volt, mintha frissen polírozták volna, vagy most került volna ki a gondos mesteremberek kezei közül. A szín oldalán pedig piros és kék fénycsíkok cikáztak egyik pontból a másikba. A tároló alatt pedig ott is volt a lila, zöld és narancssárga kapcsoló, alatta pedig egy panel számokkal nullától kilencig. Ilyennel pedig már találkoztunk. Ott, annál a furcsa fánál, rengeteg fájdalom és küzdelem közepette végül csak megértettük a felvillanó színek jelentőségét. A szín most egyértelmű volt, a kék és a piros együtt lilát adott ki, de a számra nem utalt semmi. Nem jutott eszembe más, minthogy a korábbi lilához tartozó számot próbáljam ki elsőre.
- Eos! - kiáltottam a tündérfiúnak amennyire hangosan csak tudtam. - Mi is volt a számkód a fánál? Az utolsó kilenc volt arra emlékszem!
- Számkód? - álltam meg Eos a levegőben, még én is láttam, félrebillentve a fejét, miközben gondolkozott. - Izé... a lila volt öt... nyolc volt a narancssárga... nem, hét... aztán kilenc a zöld? Talán. - majd visszafordult a gépekhez. - Na, nem kell? Ez kiábrándító.
Szívesen néztem volna, hogy Eos hogyan repkedett a gépekkel, de a feladatra kellett koncentrálnom nekem is. Megnyomtam az ötös számot, erre a fura erőtér leereszkedett a szív körül és ott lebeg előttem az egyharmad szív. Egy pillanatra felfénylett, és dobbant egy nagyot. A lökéshullám, amit keltett, nem volt bántó, sőt, inkább kellemes volt, és valamiért kifejezetten nyugodtan éreztem magam tőle, bár az érzés hamar el is illant.
- Működött! - kiáltottam a többieknek. - Luna, azzal a számmal kezdd, ami a te színedhez tartozik!
Megragadtam a szívet és már rohantam is vissza a találkozási pontra. Láttam, ahogyan Luna is felém indult, de azután meghallottam Eos hangját…
- Vigyázz Luna, most lehet csinálok valami hülyeséget!
Amikor odakaptam a fejem, akkor a fiú viszont már nem volt a levegőben, csak egy fényvillanást láttam, ami lehetett akár a lándzsája, akár valami varázslat.
- Nekem zöld volt az első! - mondta Luna nekem lihegve, de utána elszaladt, hogy Eosnak segítsen, így a feladat egyértelmű volt. Elszaladtam a harmadik szívdarabért, ami egy hasonló gépben volt, mint az enyém, és ahogy számítottam rá, sárga és piros fények futottak rajta, így a narancssárga színhez tartozó szám kellett hozzá.
Az akció persze odébb továbbra is folytatódott, de nem tudtam eldönteni, hogy csalódott voltam-e hogy nem vettem részt benne, vagy inkább megkönnyebbült, hogy nem kellett küzdenem. Engem azt hiszem nem az ilyesmire találtak ki.
- Maradj mögöttem hülyeségeket csináló fénymanó! Egy tízes skálán mennyire vagy rosszul?
Azt viszont nem értettem, hogy Eos mit válaszolt. Ebből arra következtettem, hogy nagy a baj így próbáltam sietni.
Ez csak egy rémálom. Csak egy álom. Csak egy álom…
A szív dobbant egyet a kezemben, és ettől hirtelen kifejezetten bátornak éreztem magam. Olyan ide-nekem-az-oroszlánt-is módján. Megpróbáltam összeilleszteni a szív darabkáit, hogy legalább ennyivel beljebb legyünk, de sajnos a kezemben levő két darab nem illett össze ennyire egyszerűen, kellett hozzá a gép, amivel Miss Florát is meg kellett javítani. Inkább a többiek felé iramodtam, akik hősiesen küzdöttek a gépekkel.
- Megvan a harmadik darab, vonuljatok vissza!
Valami gond lehetett Eos fénylándzsájával, mert még gyorsan megragadta, mielőtt még talpra segítette volna a tündérfiút. Bár nem voltam szakértő, nem tűnt úgy, hogy jó bőrben lenne… Már Eos, nem a lándzsa. Luna a vérből szilárdított tőreivel igyekezte fedezni a visszavonulást, én pedig már futottam is a korábban általink szétszedett géphez… Olyan ostobák voltunk… viszont öröm volt az ürömben, hogy amennyire ostobán nekiesünk szétszedni a gépeket épp annyira nem voltunk hatékonyak benne. Kihúztunk ezt-azt így önmagában működésképtelen volt, de még én is láttam, hogy a javítógépek nagyjából egyetlen perc alatt rakták volna össze ezt is újra. Egy kábelt kihúztunk innen, de könnyen vissza lehetett tenni, egy panelt leszedtünk egy másik helyről, de csak pattintani kellett… Szinte már komikusnak tűnt.
- Evie, hogy állsz? - kérdezte Luna, aki igyekezett tőlünk minél távolabb tartani a gépeket és Miss Florát. Közben Eos is összeszedte magát annyira, hogy odajöjjön segíteni.
- Szerintem Luna úgy érti a kérdést, hogy meg leszel, mielőtt azok ott meg lesznek? - nézett a kis gépszolgákra a tündérfiú. - Segítsek? Ez hová kell?
- Oda rakd, ahova beleillik. - tanácsoltam. Gyorsan odamutattam, ahonnan emlékeztem, hogy azt a rugalmas csőszerű részt kihúztuk, igazából elég magától értetődő volt, addig én még a helyére tettem két másik kis darabot és… El is készültünk. A gép fényei felizzottak és mély hangú mormogással adta a tudtunkra, hogy felébredt és kész volt elvégezni a feladatát. Megkönnyebbültem, hogy nem rontottuk el véglegesen az egészet és ragadtunk itt ebben a rémálomban. Nem is tudtam, hogy benne lehetett-e ragadni, de az ember lánya azért hall időnként rémtörténeteket…
Luna közben ártalmatlanított a tőrével egy robotot, de már ő is fáradthatott, mert a másikat nem találta el, és így ő pedig befejezhette a javítást Miss Flora testén. Tulajdonképpen pont időben. Két másik javítógép pedig elindult, hogy visszaszerezze az utolsó, kulcsfontosságú darabot Eostól: Miss Flora fejét.
- Szükségünk lesz Miss Flora-ra is, hogy belekerüljön a szív, tegyétek bele a fejét oda, a szív meg kábé itt volt... Reméljük, hogy a gépek összerakják ezután...
Nem volt jobb ötletem. Próbáltam beletenni a gépbe Flora nálunk levő darabjait, hátha a többit már megcsinálta magától a gép. Nagyon-nagyon nem akartam a sok kis géplény között még elzarándokolni a testéért is.
- Eos, rajtad a világ szeme, tedd oda a fejét. Közben nekem nincs már elég fölös vérem még egy kardot csinálni, ezt odaadod? Nem dobom el. - kértem el Eostól a lándzsát, hogy a támadó robotok felé döfjön vele. -Evie, te mindent megtettél.
Reméltem, hogy valóban úgy volt.
- A Solast? Hátizé... O...oké, persze, tessék... - adta át a lándzsát Eos.
A gép belseje persze nem egészen úgy működött, mint vártuk. A szív darabjainak meg volt a maguk helye, ahova tökéletesen beleillettek. Apró fémkarok nyúltak feléjük és már meg is kezdték az összeillesztést, de így külön a fejnek egyszerűen nem volt helye sehol. Közben pedig Miss Flora teste is akcióba lépett, és haragosan rontott nekünk. Mindezen túl pedig mintha kint is újra hallottam volna azokat a furcsa hangokat… Akárha ostrom alatt lettünk volna, bár első kézből nem tudtam, milyen is volt egy valódi ostrom.
[color=pink]- Csaljátok ide a testet, valahogy hogy bekerüljön a gépbe! Ha ez megvan akkor nyert ügyünk van!
Mindent megtettem. Szomorú volt, hogy csak ennyi telt tőlem és nem volt olyan hasznos a csatában mint Luna és Eos, de legalább a történet megoldásában tudtam segíteni. Hogy a gép dolgozott a szíven az bíztató volt.
- Gyerünk, Miss Flora, itt a feje, itt a szíve, itt az ágyacskája, mi kellhet még? - integettem a géptest felé, teljesen értelmetlenül, de legalább megvolt az illúziója, hogy csináltam valamit. Luna pedig addig eltéríthette a többi robotot, hogy ne akadályozzák a haladását felesleges javítgatásokkal meg efféle ostobaságokkal.
- Vigyázok rá, bele se fogom állítani, csak épp megsuhintom őket. – közölte Luna, miközben megforgatta a kezében a lándzsát. Ha nem lett volna a helyzet kritikus azt hittem volna, hogy élvezte is ezt a helyzetet.
Mikor Miss Flora felénk vetette magát a javítógépezet, amiben a szív volt egyszercsak megszólalt.

Túlságosan sérült, beépítés nem lehetséges

Nem mondod komolyan, le volt vágva a feje, persze hogy nem tudta csak a testet megjavítani. Luna megpróbálta a lándzsával eltéríteni a rohamozó Flora testét, de nem sikerült neki, így a nő egyenesen Eosra vetette magát. A tündérfiú hátrarepült, elejtve a gépnő fejét. Az rögtön érte is nyúlt, majd a hóna alá csapva igyekezett a kis javítógépekhez, hogy összerakják. Eos szerencsére még mozgott és eszméleténél volt, de biztos voltan benne, hogy megérezte ezt az összecsapást.
- Hagyjuk, hogy a robotok összerakják, utána újra próbálkozunk. - javasoltam a többieknek, hiszen addig úgy tűnt, hogy nem tudtunk előre haladni. Közben odasiettem Eoshoz, bár sokat nem tudtam tenni érte. Lunáért viszont igen.
- Áu, hé, ezért adtam o... da... - csúszott le a fal mentén Eos.
- Tudok adni vért neked addig. - mondtam a lánynak. - Ha gondolod.
-Nem, megpróbálom ezzel, ha már ideadta, nem akarom, hogy legyengülj, szükség van rád. - válaszolta Luna. - Vigyázz rá, addig én levadászom majd, ha kell.
Nem gondoltam, hogy az eddigieken túl még hasznomat fogják venni ebben a kis rémálomban, de végülis sosem lehetett tudni. Bíztam Lunában, hogy tudta, hol voltak a határai. Lenyűgöző volt, ahogy előbb a vértőrökkel, most pedig egy fénylándzsával ádázul védelmezett minket. Igazából mind a két társam mintha hőstörténetek és mesekönyvek megsárgult lapjai közül lépett volna elő. A robotok viszont ezúttal nem támadtak, jobban el voltak foglalva azzal, hogy Miss Flora fejét visszaeszkábálják a testére.
Luna közben kipróbált néhány formagyakorlatot a Soals-al, és bár láttam, ahogy Eos szemöldöke összeugrott, túl gyenge volt ahhoz, hogy bármit is mondjon a lánynak vagy esetleg kijavítsa, amit csinált.
Minden remény, hogy Miss Florával lehet majd beszélni amikor megjavították elszállt a semmibe, amikor a kis robotok befejezték a munkát a gépnő pedig fülsüketítően sikított fel a plafon felé, majd azonnal rohamozott Luna felé.

Sérülések mértéke moderált, beépítés lehetséges

A nagy javítógép belsejében eddig nyugvó fémkarok szinte kilőttek Miss Flora felé, majd megragadták a végtagjait és a nyakát mielőtt elérte volna a lidérclányt. Ez után pedig behúzta a gép önmagába csak szépen komótosan, nem törődve azzal, hogy Flora visított és kapálózott, minden mozdulatra fémesen nyikorgott, hogy még úgy is bántson minket, hogy egyébként hozzánk sem ért. Egy ismerős, vörös fény burkolta be a gépnőt, amikor az végre a javítószerkezet belsejébe ért, majd egy áramütés tette ártalmatlanná, végül pedig további karok nyitották fel a mellkasát, hogy a szívet visszarakhassák a helyére. Az eddigi javítórobotok pedig… Mondhatni megfagytak az időben, csak előtte még leültek a földre. Az ő feladatuk itt véget ért, legalábbis ezek alapján úgy tűnt.
- Sinannak hála... - suttogtam. - Nyertünk Eos, nézd, nyertünk.
Legalábbis remélem, hogy ez azt jelentette, hogy nyertünk, és nem vár ránk több meglepetés. Vagy hogy legalább előtte egy kicsit pihenhettünk. Kinyújtottam a kezem Luna felé, hogy jöjjön ide ő is hozzánk, itt harcra már nem lesz szükség. - Jól áll a kezedben a lándzsa. - mosolyogtam rá fáradtan. Luna odarohant hozzánk és megfogta a kezem.
- Ezek szerint felébredhetünk? Ennek mi baja? Lehet ez majd segít. - tette vissza Eos lándzsáját a fiú mellkasára, aki továbbra is küzdött azzal, hogy ne veszítse el az eszméletét.
Flora vörös fényei kékre váltottak, majd aprócska gépek repültek elő és elkezdték átalakítani az egész helyiséget. A romokat eltakarították, mások pedig azon ügyködtek, hogy Miss Florát csinosítsák ki, mint aki bálba készült.
Feltűnt viszont még valami. Mintha mi magunk elkezdtünk volna kifakulni, egyre kevésbé éreztem a kötődést ezzel a rémálomvilággal, egyre inkább olybá tűnt, mintha csak távoli szemlélője lettem volna az eseményeknek, nem aktív résztvevője. Ez pedig csak azt jelenthette, hogy tényleg elkezdtünk felébredni. Végre. Az Isteneknek hála.
- Azt hiszem igen, Luna... Remélem Miss Flora megjavítja ezt a világot. Pedig azt még megnéztem volna.
- Szuper! A cigányok ezért majd jönnek nekünk eggyel… - jegyezte meg sötéten. És tegyük hozzá teljesen jogosan is.
Ahogyan a mi testünk – vagy szellemünk itt már nem nagyon voltak meg ezek a határok – felemelkedett és lassan kilépett ebből az álomból még láttam, ahogy Flora javítása befejeződött, a nő pedig lelépett a gépről. Még több ajtó nyílt ki, ahonnan további gépek rajzottak elő, ekkor pedig a bejárat berobbant, ahonnan pedig fertőzött robotok kezdtek beözönleni, köztük a vezérük. Nagyobb volt, mint ők, de nem hasonlított se a fertőzöttekre, sem pedig Miss Florára. A két hadvezér megállt fenyegetően egymással szemben… És itt véget ért az álom.
Egy fehér falú szobában találtuk magunkat, ahol ott volt mindenki, aki velünk tartott ebbe a rémálomba, és akiket otthagytunk a mezőn. Épek voltak, és sértetlenek, ám mielőtt még hangot adhattam volna a megkönnyebbülésemnek, a kép szétesett a szemeim előtt, majd felemeltem a fejem az asztalról, amire letehettem, amikor rám tört a rémálom.
Újra a Cserfes Cigánylányban voltunk.
Amikor ez végre eljutott a tudatomig hirtelen kaptam fel a fejem és néztem körbe, de első sorban Eost vettem szemügyre, hogy jól volt-e. Látszólag kutya baja volt, csak elgémberedett… De azt hiszem egy kicsit mindannyian. Tekintetemmel a vén cigányasszonyt kerestem, akivel bőven volt miről beszélgetnünk, de talán még ennél is fontosabb volt, hogy valahogy kifejezzem a hálám a társaim iránt.
- Azt hiszem... Fizetem a vacsorátokat. - mondtam a társaimnak bűnbánóan. - Mármint, legközelebb.
Luna könnyeden felnevetett.
- Nagyon fura dìszìtés volt Flora mellén láttátok?
Eos egy ideig csak nézegette a kezeit meg a szárnyát, aztán felemeltem az üres korsót a levegőbe.
- Hősök vagyunk!
Egy ideig csak néztem a társaim, értetlenül, hogy hogyan tudtak egy ilyen eseményt ennyire könnyeden venni. Hogyan nem menekültek előlem fejvesztve, és hogyhogy nem néztek rám félelemmel vegyes undorral, mint a betegekre szokás. Talán a szüleimnek, de még a nevelőimnek és a cselédeimnek sem volt igazuk abban, hogy mi fog történni, hogyha a képességeim kitudódnak. Talán mégsem csak megvetés és kitaszítás várt idekint rám… Vagy csak a világ két legkülönösebb, legkönnyedebb lelkével hozott össze a jószerencse. Akárhogy is, mosolyt csalt az én arcomra is az, ahogy a lidérc és a tündér – akiknek olvasmányaim alapján esküdt ellenségeknek kellett volna lenniük – viselkedtek.
Lepillantottam a karomra, ahol mostmár nekem is ott díszelgett egy piros pecsét. Emlékeztem, hogy az öreg álmodó cigányasszonynak mennyi volt ebből. Ő vajon mennyi ilyen álmot élhetett már át… Csak remélni mertem, hogy ő is hajlandó lesz még velem szóba állni, hiszen ő volt az első, akivel találkoztam és olyan volt, mint én. Miért éreztem úgy, hogy ennek a történetnek talán még nem volt itt vége?