Moira Greycloud

Moira Greycloud

Tündér - Faun – Zeneművész (tolvaj) - 97 – Cara Delevingne

-----------------:O:-----------------

Láttál te már balerinát tütüben és balettcipőben lábujjhegyen táncolni? Hát képzeld el ezt patákban végződő lábakkal! Hajmeresztő! Hát ezért nem lettem balerina. Na nem mintha akartam volna. Ha eltakarjuk térdtől lefelé a lábaimat, bárki azt hihetné, hogy én is ember vagyok. Semmiben sem különbözöm a köztes részen az emberektől, ha eltekintünk attól a kis szépséghibától, amelyeket apró szarvaim jelentenek. Alig hat centi hosszú, közvetlenül a halántékom mellől hátra hajló, világos barna szarvak. A térd alatti furán megtörő lábszárak, melyek patákban végződnek, mindenki számára elárulja, hová is tartozom. Vagy legalábbis tartoztam egykoron.
Magas vagyok, a legtöbb ember nőnél legalábbis, magasabb. A hajam közép-szőke és hosszú. Szemeim égkékek. Ruháim általában elfedik a lábaimat, legyen szó épp egy hosszú szoknyáról, vagy csizmáról, melyet ügyesen alkottak meg. Ezt jobbára azon alkalmakkor használom, amikor… amikor a fekete testhez simuló bőröket húzom magamra. De ez már egy másik történet.




Nézz csak a szemembe. Mélyén láng lobban. Szikrázó vágy, ha úgy kívánod. Harag, ha épp bosszús vagy, és gyűlölet, ha nem tudsz megbékélni. Hányféle szikra szórja fényét a nap felé, vagy épp éjjel a holdra? Mindig olyan, amire éppen szükséged van ahhoz, hogy élvezd a társaságomat, és odaadj nekem mindent önszántadból, amire vágyakozom. Vagy még annál is többet. A lényeg, hogy elhidd, Te akartad odaadni.
Olyan vagyok, mint az emberek Janus Istene. Kétarcú. Egyszerre gyűlölök és ragaszkodok. Haragszom és megbocsátok. Irigykedek és mindenemet odaadnám. Félek, és én vagyok a legvakmerőbb. Gyengéd vagyok és mérhetetlen erővel taszítalak el. Égő lánggal lobogok és a víz kirobbanó erejével söpörlek el.
Én vagyok a Káosz.



Hála Morosnak a mágiám igen gyenge. Mindent elszívott előlem az önző. Arra korlátozódik csupán, hogy saját súlyomat, mely egy átlagos faun nő súlyát messze nem éri el, szinte pihe könnyűvé tudom bűvölni. Azért ez is sok bajból kirántott már. Ezt a lehetőségemet erősíti fel az a felkarra illeszthető, leveleket formáló karkötő, melynek leveleibe oreát kevertek bele. Nem túl sok ez, éppen csak annyi, hogy ne kerüljön akkora erőfeszítésembe egy-egy ilyen varázslat.



-Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz magamra! Gyűűűlöllek!
Ráüvöltöttem. Nem mintha valamikor is segített volna, nem mintha valamikor is megvédett volna. Talán soha nem is szeretett! Mindig csak elvett tőlem, és mindig is magamra hagyott. Hát mi változik most? Elmegy, és nem lesz része az életemnek tovább, és én sem leszek része az övének. Nagy dolog! Vonhatnék is vállat. De létezésem első pillanatától kezdve ott volt. Jól-rosszul… de ott volt.

-Korcs!
A gúnynév, mely már jó régóta rám ragadt, úgy vágott hátba, mint a furkó, melyet utánam dobtak. Gyenge voltam és kicsi, de gyors és hajlékony, valamivel túl a tizenkettőn. A botot még sem tudtam kikerülni, és az úgy lapockán csapott, hogy hasra vágódtam tőle. Pedig, aki dobta nem volt idősebb nálam, épp csak normális faun gyermek. A karjaimmal igyekeztem fékezni az esést, így azok alám is szorultak kicsit, az arcom pedig belecsobbant a tócsába, melyet ügyesen épp telibe kaptam. Bugyborékolva fújtam ki a levegőmet, majd kaptam fel a fejem, rásegítve karommal is, hogy oldalra gördüljek. Sarat és sáros vizet köpve ki magamból. Félig még oldalt feküdtem, amikor támadóm megérkezett rám lovagló ülésben és püfölni kezdte a vállamat, karomat, oldalamat.
-Tolvaj vagy Moira! Büdös tolvaj!
Az ütlegek hangosan puffantak, én pedig nyögtem és visítottam alatta. Rúgkapáltam, hogy megszabaduljak tőle. Mennyi ideig tartott? Nem tudom felidézni. Azt tudom, hogy nekem óráknak tűnt, és végül váratlanul szűnt meg, ahogy egy felnőtt a karjánál fogva rántotta le rólam.
És mit csinált addig Ő? Állt és nézett. Rettegve, nehogy ő kapja a következőt. Beszari alak! Óh, mennyire haragudtam rá akkor! Nem állt ki mellettem, nem védett meg még akkor sem, amikor számonkérték rajtam a lopást. Pedig akkor nem is loptam, és ezt Ő is tudta. Becsületes fogadásban nyertem el azt a csinos kis tőrt, melynek vércsatornájába oreát öntöttek. De hát tény, ami tény, túl értékes volt.

-Férj kéne neki. -Hallottam anyám hangját, ahogy a konyhában beszélgettek halkan apámmal. Ez nem sokkal azután volt, hogy Moros elutazott, és Zoi is lelépett valamerre.
-Ki venné el? Kicsi és gyenge. Alkalmatlan.
A félhomályból láttam, ahogy apám vállat von, hangjában nem kis lefitymálás volt. Mindig tudtam, hogy ez a véleménye rólam, és azt is, hogy nem éppen álomfeleségnek való vagyok. Ezt mások is az értésemre adták már. Igaz, nem is annyira ragaszkodtam volna ahhoz, az élethez, de még is csak fájdalmasan érintett egy újabb csalódás. Keserű lett a szám íze a szívemmel együtt.
-Keress neki valakit. Akárkit.
Anyám lemondó hangjából egyféle szánalom csendült. Összeszorult a torkom. Hát tényleg ennyire semmire nem tartanak?
Talán ez a kurta párbeszéd, melyből többet már nem is hallottam, erősítette meg korábbi szándékomat. Igaz, ekkor csak kirohantam a közeli erdőbe. Egy fatörzsön ülve, tornászva, háton fekve töltöttem a nap hátralévő részét, és közben kigondoltam szökésem minden mozzanatát.
„Elmentem Moroshoz.” Dobtam egy cédulát a konyhaasztalra, aztán már ott sem voltam.

-”Okot kutatva poklot jártam.
Átbuktam a sáncon e kifacsart világban.
Zaklatón kavargott sok félig-igaz szó.
Hazugság, és megbolondulás.
Százszor mondtam már mennyit ér a mámor:
Illúziók után a kiábrándulás.”
A félhomályban zeneszó andalított mindenkit, a hangom telebúgta a helyet. Lágyan ringatóztam a hangszerek hangjára, és az utolsó taktusok után még kivártam. Aztán lesétáltam a színpadról.
-Gyenge közönség van ma.
A vöröshajú emberlány úgy simult mellém, hogy szinte észre sem vettem, mikor került oda. Rápillantottam, és mosolyt csaltam az arcomra.
-Ugyan Keira. Mondj egy olyan estét, amikor nem volt gyenge.
Felnevetett. Kacéran. Megcsóváltam a fejem és tovább léptem.
-Nem jössz ma el velem Moira? Egy összejövetelre megyek. Lesznek férfiak is. Na gyere már. A múltkor is jól érezted magad végül.
Megadóan sóhajtottam. Még hogy jól?! Ezt vélhetően csak ő látta így. Hogy mit kínlódtam össze, tűrve a nyálas ember-férfiak hízelkedését! Fújj!
-Azt hiszem, ma kihagyom.
És ennyiben is maradtunk. Estrance nem szűkölködött szórakozó helyekben, és ha annyira vágytam volna ember-férfire, hát akár minden este ágyba bújhattam volna eggyel. Csakhogy… nem jönnek be. Ez van.
Otthon – a lakás kicsi és szűkös – valamiért bevillant Moros. Talán épp a szoba méretei miatt. Drága jó testvéremnek biztosan nem kell szűkölködnie. Láttam Őt. Nem is olyan régen. Úgy hiszem, Ő nem vett észre engem. Pedig… valamiért örültem volna neki… Azt hiszem.

Elfogadva!

Nagyon reméltem, hogy valaki elviszi drága másik felem, és azt kell mondjam jó kezekbe került. Remekül megragadtad a karakter érzelmi világát, a nehézségeket és az árulást, amit az ikertestvéred akarva vagy akaratlan elkövetett ellened.Előre látom, hogy fantasztikus, pattogós játékok lesznek az ikrek között, szóval nem is szaporítom tovább a szót.

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.