Eydn A'Lan

Eydn A’Lan

Hibrid - Nem sok legális... - 19 - Li Hong Yi

-----------------:O:-----------------

Mmm, ő lesz az! Az, aki majd egy fejjel alacsonyabb - lehet több is az?-, mint a nagy átlagban tobzódó tömeg. Pontosan? Még nem állt mérce mellé, úgyhogy hagyjuk, vagy aki akarja becsüljön egyet, amolyan hasra ütésre. Nos. Ez biztos feltűnik, ha nem is ki persze. Távolról és elsőre úgy sem ragadná meg senki figyelmét. A vállig érő fekete haj, ami igaz trükkös, mert gyorsan megadja magát a nap erejének. E kapcsán beszéljünk a nyár verőfényes erejéről, persze napok tucatjait áldozva a változásra és ‘lá lesz belőle, amolyan se nem barna, se nem vörös, enyhén deres. Amúgy ránézésre egészen arányos, mármint a testfelépítése. Olyan, még pont jó. Kötözködhetnék, hogy a karjai hosszabbak-e, vagy sem és el lehetne töprengeni, jut e legalább heti egy-két alkalommal ételhez. Kérem szépen, jut, pont elégszer. Ami nyílt titok lenne, ha méretben rávaló ruházatba burkolhatná magát, de ez a kiváltság az ő nem létező pénztárcájának is drága. Szedett-vedett, stílustalan és többségében nagy, de a mozgásában még akadályt nem jelentő ruhadarabok maradhatnak meg nála. Amik, nagy ismérve, hogy tiszták! Köhm. Általában.
Meg kell hagyni a bőre hibátlan és hamvas, sötétben a szemed sem káprázik, ha úgy látod, ezt értheted szó szerint is. Csak képzeld magad elé a hamu színét. Ettől eltekintve és tudva, hogy vére vörös, egészen normális a bőrének színe. Kevésbé fognád rá ezt a jelzőt arra, amin úgy is megakad a szemed, pontosabban az ő két szép szemén. Könnyű lenne azt kiáltani, hogy fekete, vagy legalább is nagyon sötét barna, ez utóbbi igazából igaz is lenne. De! Nem hunyhatsz szemet a természet pazar műve felett, ahogy kedve szerint, szertelenül teleszórta íriszét az égő narancs és mézsárga foltok, parányi pöttyök millióival. Ha esetleg úgy érzed megbújik ott egy kíváncsi kis lilás árnylat, kár lenne elhessegetni. Bár, csak a jobb szemében él ez a különcség. Vagy igazából nem is, de más testtájakra kell elkukucskálni, meg már más árnylatokban fut az a... minta? A gerince vonalán egészen pontosan és minden bordájának ívét, amolyan festői nagyzolással kirajzolja egy fekete csík. Nincs éles körvonala, az erek szövevényes hálózatán át ügyesen összemosódik a környezetével. Segít még az e részeken nővő szőr is, puha és rövid, tövében fekete, de a vége felé kiszürkülő, vagy egészében fehér, elvétve vörös szálak.
Mondhatnánk, hogy itt a vége, de hát belefut és alapszínét adja annak, amit bármennyire szeretnénk egy ékességet megillető dicső szavakkal leírni, de ez akkor is csak egy farok. Olyan lompos, bozontos, egészen rókaszerű és szőrű is, minőségében is teljességgel értékkel használható. Persze, elrejteni a köz kíváncsi szeme elől már kevésbé... praktikus? Ó, mielőtt egy rőt ravaszdi képét idéznéd fel, hát van benne vörös, de nem ez az uralkodó színvilága. Talán az ezüst, vagy szürke, de a vége az a fehér!
Visszatérve a vezérfonal helyet vonalhoz, arrafelé “kunkorodik”, amerre ritkán ér el a Nap fénye és hiába várnád, hogy itt tényleg vége. Nem. Csak némileg szemérmesebb helyen halad, míg végül bele nem torkollik jobb lábát nézve a térde alatt véget érő határozottan fekete bőrfelszínbe. Ugyan ez a helyzet a bal lábán, csak ott valamivel lejjebb ér véget a fekete réteg. És nyugalom! Nem üszkös és nem is fagyott el, egyszerűen ilyen. Ó, igen! A füle hátsó részét sem kosz borítja, talán ezek után könnyebb elhinni, hogy nem a szappannal bánik csínján. Ha már fülek, a balikból’ hiányzik egy elenyésző darabka, aminek oka halovány karcot hagyott azonos oldali orcáján is.





Nem olyan, mint amilyen lenni szeretne! Ellopja, majd saját felhasználásra tökéletesíti azt a tengernyi viselkedésformát, amivel ámíthat, meghunyászkodhat... eljátszhat bármit úgy, hogy közben megőrzi legtöbb titkát. Tehát: alkalmazkodik.  
Szinte végtelen türelemmel viseltet minden iránt, jól palástolva ezzel, legmegvetendőbb tulajdonságát. Megtorolja a sérelmeket, később, a közel tökéletes pillanatban. Nem meglepő hát, hogy szeret előre tervezni, de mindezek ismerete mellet sem roskad kétségek közé, ha váratlan esemény romba dönti minden eddigi munkáját. Rögtönöz.
Nem számít neki, ki, vagy hogy mi vagy, bizalmatlanul fog kezelni. Akkor is, ha ennek éppen írmagját sem fedezed fel könnyed viselkedésében. Továbbá jóra sem számít, nemhogy az idegenektől, de a közeli ismerőseitől sem és ez valahol érthető. Így nagyobb esélyt ad annak, hogy nem kell majd csalódnia. Ki sem néznéd belőle, hogy ilyesmi érzékenyen érinti, mi? De, ha már legalább egyszer beleütköztél abba a pillantásba. Melyikbe? Abba, amiből pontosan tudod, hogy felőle itt és most, a békesség legcsekélyebb jele nélkül megfulladhatsz, akkor sem nyúl hozzád. Valószínűleg inkább elásnád, mint ilyesmin gondolkodnál.  
Neki kell az, hogy mások is távolságot akarjanak tőle tartani. Oka ugyan sok nincs, hogy miért, de szinte rühelli az érintést. Az viszont rejtély, miért nem élvez e téren túl nagy sikereket. Jó észben tartani, hogy mint általában a legtöbb állatnál, esetében sem árt intő jelzésként venni a morgást. Harap is, zokszó nélkül, ha azon múlik.
Ha azon múlik?... Ugyan olyan ostobán viselkedik, mint akiknek helyén van az értékrendje és tudatos igazságérzetüket képtelenek kordában tartani lágy szívük miatt. Mit is jelent ez? Megfontolás nélkül, saját íratlan szabályait is felrúgva képes segítséget nyújtani. Ugye-ugye! Az a fránya lelkiismeret. Nem marcangolja, nem igazán az a fajta, de a régi tanítások értéke még mindig egyenes példát mutatnak számára. Ha teheti, követi.  
Ott motoz még benne a minden ismeretlen felefedezésének nyitottsága, ahogy az őszinte érzések görbéje is. Csak egyre kevesebben vannak, akiknek hajlandó megnyílni, gyengeséget mutatni. Azt pedig letagadná, hogy még ma is meg van benne az a fajta pajkos játékosság, ami a gyermekek sajátja. Persze bosszantásra, csínyek alapjaként szívesen merít ebből.




Érzékeiben és mozgásában érhető tetten a genetikai torzítás, amiben természetesen az emberi jegyek mellett a róka bizton valószínűsíthető.  
Hallása csak valamivel jobb az emberinél - egy igazán jó hallásúénál-, valószínűleg ez annak köszönhető, hogy füleit elég látványosan emberire szabták. Ige-igen, nem ilyen fülekkel született. A szaglása viszont közel olyan jó, mint a rókáknak és ha azt hiszed ez mennyire jó, akkor csak itt hagyom fontolóra: A Sötét negyed illatvilága mennyire szívmelengető? Mh? ... A látására nem panaszkodhat, ugyan a nappali normál fény is képes hunyorgásra késztetni, ezzel rontva az érzékelés minőségét. A szürkületi időszakban és szottyos időben elmondható, hogy a legélesebb a környezte képe. Este? Nagyon jól elboldogul az egyszerű éjszakai sötétben, ám hogy ha csillagnyi fényforrás sincs? Azt még nem próbálta. Viszont éjjel csekély fény hatására is megvillan a szeme, mint a legtöbb éjjel is látó állatnak. Szóval lopakodni is csak ésszel szokott.
Ha már lopakodás, könnyed és laza járásának köszönhetően, egészen hangtalan ezen művelet kivitelezésekor és úgy általában. Nincs meg benne egy bivaly ereje, tehát azzal nem is vállal rokonságot, de cserébe mozgékony és elég gyors is akár mászás, akár ugrás tekintetében. Ebben karmok nem igazán segítik, kezein valamivel erősebbek egy emberiénél, de nagy kárt nem képesek okozni. Nagyobb veszélyt rejt magában az, ami miatt ritkán látni önfeledt mosolyt az arcán. Szájában ugyan is túlnyomó többségében ragadozó fogazat található, úgy a negyedik fogait követően sorakozik a többi hegyes szépség. Az említettek pedig, a felső állkapcsában arányos agyarként fejlődtek ki. Ettől előrébb pedig, minden olyan “emberi”. A vaskos csontokra nem jelent veszélyt, de a lágy részek, a kéz és láb vékony csontjait már fenyegetheti komoly sérüléssel. És persze az a bozontos kellék is ott van még, nos, a mellett, hogy kispárnának sem utolsó, jól jön egyensúlyozás terén, meg hát dekoratív is. Nem?

Álmodó, de hogy ezt az orrodra kösse, az ki van zárva! Kicsi kora óta a használatára volt nevelve, némi hasonlatkereséssel: mint egy vadászkutyát az apportírozásra. Összességében nem idegen tőle a mágikus fegyverek felkutatása, meglelni az általa dorombolásnak nevezett hangot. Vagy belesni egy tárgy az addig elmúlt életébe, noha talán ez távolabb áll tőle. De mondjuk kijelenti azt, hogy teljeséggel uralja, vagy azt állítani, sosem fél tőle... Hazugság lenne.

Tulajdonában a tárgyak sora sose állandó, de a sok változás, az éppen elmarkolt holmik mellett azért az állandóság jelképeként ott van a Gustól megörökölt vadászkés.  Na meg persze az a kisebb átalakításon átesett szivargyújtó is általában vele tart, csakhogy szükség esetén legyen némi fényforrása.



Volt egy ifjú, feltörekvő, aki egy zseni elméjével fúrta magát a tudós társadalom krémje közé, hogy elérje a vágyát. De a rögeszme, a mű megalkotása mértéktelenné és esztelenné tette. Lassan minden mecénását elmarta. A meddő évek és a gyűlő ígéretek mellett halmozódó adósságok, végül, derékba törte karrierjét. Bűnbak lett. Akinek minden ballépését a nyilvánosság elé dobták, hogy ami jó hírnév még menthető, azt ne is érje az a fertő és mocsok, ami őt övezte. Néma ígérettel tért meg a semmi közepétől egy köpésnyire roskadozó, egykor szép reményű birtokra...

Csupán négyen laktak ott és persze az a néhány haszonállat, amik létükkel kiszolgálták őket. Ott volt a Professzor, akit mindig hűséggel követett gyermekkori barátja Gus, hozzájuk került dajkaként Miwa és ott volt azaz apró csecsemő. Gyorsan nőtt a gondos anyai kezekben. Sokkal hamarabb vált mindenben önállóvá, mint azt várták. De elmondható, fejlődésével a felnőttek is folyvást tanultak. Aggódni. Bosszankodni. Akkor is türelmet erőltetni magukra, amikor az utolsó csepp is elfogyott. Gondoljuk csak át! Az átlag gyerekek is mindent a szájukba vesznek, de amikor tűéles apró fogakat az asztal, szék és végül a pótanyja lábán élezi. Hát, kell az a bizonyos nagy levegő. Utóbbiért viszont élete első igazi szidását megérdemelten meg is kapta. Úgy megijedt, hogy egy életre az eszébe véste, nem harapunk. Hogy ezt ma még is mennyire tartja be? ... Nem vesz mindent a szájába.
Idővel mindennek megszokott menete lett. Kiszabadult a házból és egy egész vadvilág várta odakint, egyetlen szabállyal: Nem mehet a kapun és a birtok határát jelző köveken kívül. Van olyan hit, elképzelés, ha nem látják, akkor nem is tudják. Ilyenkor viszont megesik, hogy a szabályszegő még is pórul jár, mert a tanító jó akarat pont akkor sodor oda egy harapós ebet. A seb hamar beforrt, de a tanulság, ha nem is örök életre, de sokáig megmaradt. Innentől nem jelentett gondot elvégezni a ház körüli munkákat, amivel Miwa bízta meg. Kicsit engesztelve is a pillanatnyi engedetlenségek miatt. Kapva kapott a lehetőségen, ha Gus a veteményest alakította, palántázott, vagy már gondozta. De még is azt imádta igazán, hogy elvitte vadászni. Nem csak az alapokat tanította meg neki. Néha, elég sokszor, csak figyeltek az erdő motozását. Meglesték az énekesmadarakat, vagy ízletes vadszamócát zsákmányoltak. Zokszó nélkül ült az édesapja mellé, hogy megértse, tanulja mire jók a betűk és számok. Igazán, nem is értette, később, miért volt szinte fájdalmas érzés megtanulni olvasni. Hogy imádta a könyveket? Azokat mindenképpen, amik kalandos varászlattal töltötték meg a perceit. Na persze, azokat sem tolta el magától, amiben különböző gépezetek leírását, fejlesztését taglalták, na de mondjuk az anatómia. Nos. Nem kevés volt, amit nem is értet és azt a temérdek kérdést mindig-mind feltette. De, egy sem maradt válasz nélkül. Ahogy vigasztalásért, megbocsátásért tett legapróbb mozdulatait sem utasították el, soha. Bizonyossága csupán az a temérdek apró elrejtett gesztus, amik megtartották benne a képességet, hogy tettek alapján ítéljen és ne húzza rá mindenkire ugyan azt a szennyest.
Az édesapja mindig ott volt,- részben az örök jó példa képében- temérdek történettel segítve az elalvást. Hihetetlen, hogy azt a rutint, rituálét még ma is szívesen alkalmazza, amit együtt építettek fel, hoyg távol tartsák a rémeket. Sosem tágított mellőle mikor magas láz gyötörte és a rengetek játék, amivel elvette létjogosultságát az unalom perceinek. Ezért is zavarta, féltette, talán féltékeny is volt, amikor elment. Sosem többre két hétnél, de tagadhatatlanul másként viselkedett utána és mindig orrfacsaró szagot árasztott egy ideig. Idegen és bűzös volt. Néha és egyre gyakrabban már akkor is, amikor a virágházban töltött órái napokká sűrűsödtek. Ő pedig sosem ment arra, mert az ottani búgás túl kellemetlen volt és valamikor el is hangzott, hogy oda sem mehet.
Már rég betöltötte a kilencet és nagyon készült a tizedik születésnapjára, mert Miwa olyankor mindig különleges süteménnyel készült. Az a nap még messze volt, egy másiknak pedig sosem kellett volna elérkeznie. Szélviharos, késő délután volt, amikor a Porördög, kellemetlen alak lévén méltó becenevet kapott. Minden túlzás nélkül elképesztő hűséggel hozta a legtöbb regény főgonoszaként megformált alakok egyvelegét. A harmadik látogatását tette a birtokon. Cseppet sem volt szokatlan, hogy az apja és a Porördög között hangos, több mint indulatos vita bontakozik ki. Ez még is más volt! A nem szívesen látott vendég önelégülten távozott és bár csak egyszer hallhatta ígéretét. Nehéz volt elhinni, hogy legközelebb magával viszi. Az édesapjától várta a cseppet sem vonzó kilátás megcáfolását, de egészen mást kapott. Először látta teljesen kifordulni önmagából, ahogy mindent rázúdított, hogy aztán a hajába markolva, ugyan azt a kérdést szajkózva maga után rángassa. Miért vagy te is egy selejt, mint a többi!? Ellenkezés nélkül tűrt és ment. Cél az üvegház, az ott rejtőző ajtó volt és az, ami mögött feltárul. A nyirkos levegő, amiben az az utálatos szag terjengett elriasztotta volna és ezért landolt a földön. Az előtt és azóta sem történt meg vele, hogy egy egész tér emléke rázuhant volna. Talán mert életében először, igazán rettegett? Talán azért, mert a sokat megélt falakban bújt meg az akarat, hogy meséljenek?  
Ismerős és idegen arcok fordultak felé, hogy megszabaduljanak a kézről kézre adott újszülöttől. Hiába sírt teli torokból, ő nem kellett! Végül a földre tették és nyilván a föld alá szánták. És az apja? Ott volt, elégedetten, gyöngéden vette kezébe a másodszülöttet. Nem volt ... semmi sem volt benne emberi. Az életnek csupán szikráját birtokolta, mi gyorsan kihunyt, egy újabb kudarccal toldva meg a sort. Maradt a selejt, akiben kényszerűen önmagára kellett ismernie. Hát, így tarthatta meg az életét?
Őszinte könnyeitől homályos valóságban egy őrültfényű tekintet és egy sötéten ásító pisztoly csöve fogadta. Egy borzongató dörrenés után, a sikító csendben jobban fájt az arcát ért sebnél, hogy elveszítette eddigi életét, mindenét.
Napok múlva nyílt ki a cella ajtaja, ahová kétségbeesésében az apja zárta. Apja? Nem az, akkor sem, ha vérrokonságot nem tagadhatja meg egyikük sem. Nem értette miért gyengéd, miért mantrázza ugyanazt, a bocsánatát kérve, ígéreteket hullajtva a bizalmatlanság tengerébe. Talán az elmúlt éjszaka rémei nem csak őt kergették kis híján a halálba? Szerette volna kiadni a bánatát, de a rácsok fogságában szűkölő “alkotások”, ékes példái voltak, ha tesznek, ha szólnak a jussuk nem lesz más, mint kivágott nyelv és még mennyi más borzalom. Üres volt, csupán árnyéka önmagának.
Ezek után háromszor hagyta el a birtokot. Két alkalommal Sinarin városában tett látogatást. A számlák kiegyenlítésének gondolták, hogy majd szolgál, de a miértekbe őt se akkor, se később nem avatták be. Az új világ egy részt elkápráztatta pompájával, vonzotta minden bohó találmányával. Kicsit felrázta réveteg létéből. Másodrészt viszont, arcul csapta a valósággal és ez meglátszott rajta. Minden rosszabb. Bizonyára gyorsan eltűnt volna a sűllyjesztőben, ha nem adja jelét annak, hogy tud valamit. De hogy miért térhetett vissza a birtokra? Ez egy újabb olyan dolog volt, ami nem tartozott rá.  
Az visszatérése napján a Professzor ünnepséget rögtönzött, amire talán az eltelt hónap minden napját rászánta. Kitervelt, mindent, előre. Ízletes vacsora, mint mindig. Kellemes bájcsevej, ami a nagyvárosi fennhéjázást idézte. Váratlan, ólomsúlyú álom. ... Mielőtt megébredt volna, már tudta, hol van. Abban a cellában, amibe hónapokkal ez előtt zárta őt a megalkotója, ahogy tette volna azt most is, de elejtette a kulcsokat, ahogy tekintetük találkozott. Meghagyta a menekvés lehetőségét, hiszen minden mást már faltak a lángok. Megtisztítva a bűntől, ahogy a Professzor suttogta. Végzett a teremtményivel és végzett a vendégeivel és végül végzett a legnagyobb ellenségével, önmagával is. Ott állt egyetlen életben maradt alkotása, végig nézte és ha nem jön Gus, talán még ma is ott állna.
A harmadik alkalommal pedig, örökre elhagyta az otthonát, Miwa és Gus társaságában. Elmenekültek, hol ott lehet senki sem kereste volna őket. De jobb volt így, elveszni a végeláthatatlan mezők tengerében. Dolgos, nehéz életet választva, de visszacsempészve a mindennapok egyszerű örömeit. Megküzdött és megélt életre nevelő dolgokat, szerezett barátokat és kevésbé azokat. Gus mondta mindig, ilyen az élet: Küzdeni kell! És valamiféle igazság az is, ha az ember nem hoz bajt a fejére, majd hoz más. Az időjárás, átokverte sáskák, még ha az átkot a torz lények számlájára is írták és az éhínség nyomában járó megannyi kór. Két ínséges év után a himlő végül elvette legnagyobb támaszát, Gust, aki annyi, de annyi mindent tanított neki és adott emlékül az édesanyjáról. Csendes és szeretetteljes személy volt, akivel oly sok hasonlóságra derült fény. Miwa még ott volt! Bár a betegség elvette arcának bájos szépségét, amit -ha rossz szemmel is nézett a családja, gyakran használta plusz javak megszerzésére. Így viszont, csak maréknyi, semmire is alig elég tartalékukat élhették fel. De pótanyja a városba akart menni, ahol a családja lakott. Hogy hagyhatta volna egyedül útnak indulni? Sehogy és nem is hagyta!  
Estrance más volt, meglepetés Sinarinhoz képest, de végtére semmiben sem különb attól. Miwa családjának csupán egy tagja lett meg, minden túlzás nélkül elásva a Sötét negyed mocska alá mélyen. Így a reményt lelet hitelezők mellé, nem egy alvilági figura fenyegetése lett az életük része. Hamar kiderült, hogy a tisztes munka, az élhető környezet fenntartása számukra, ha nem is teljesen elérhetetlen, így közel sem lehetséges. Apránként mindig alább adtak. Először csak az igényekből, aztán eljött a pillanat, amikor az önbecsülésüket csorbították, hogy egyenek és ne puszta lyukas bádogtető jelentse az otthont. Hiába próbált jó munkaerő lenni, kevert vére sokszor csak alamizsnát érdemelt. Csoda, hogy megpróbált lopni? Hogy amiatt majd félholtra verték? De újra megtette és újra, és újra. Mert gyűlölte a tudatot, hogy Miwa milyen könnyen áruba bocsájtja magát egy falatnyi lakrész béréért cserébe. A zúzódások, vágások és kötélnyomok, nem tűntek el csak azért, mert a nő azt mondta, így is élvezi. Abban az időben tűnt fel egy jobb reményű férfi, aki azt a cseppnyi előnyét mások manipulálására használta. Leichmennek mindaddig nem voltak szándékai vele, míg Miwa nem kotyogta el titkainak egy nagyobb szeletét. A meglepő az, hogy nevelőanyja és az a féreg kellemesen összemelegetek, utóbbit ez még sem gátolta meg abban, hogy a siker érdekében megfossza Pillangóját a szertől.
Biztos van olyan, aki a saját boldogulását e pillanatban helyezte volna minden másnál előrébb. Ő viszont nem volt képes rá, az anyjának porra volt szüksége és a legolcsóbban, egyetlen szóval, csak Leichmennél fizethetett. Bár az ár valamivel több lett volna, de ez maradjon a leharapott kisujj történetének kisérett históriája.  
Ez a törékeny béklyó tartja őt még ma is ott az utcakölykök és kiélt koldusok társaságában, akik ezért vagy azért függenek ettől a férfitől. Tőlük tanulta meg hogyan maradhat életben és nem utolsó sorban, mi módon juthat olyan pénzhez, amit nem kell odaadnia. Meg még sok más olyat, amit a fényesebb utcák lakói fintorogva fogadnának.  

Ezek után bárki bizton állíthatná, hogy életének egyetlen mozgatórugója, hogy a nevelőanyja biztonságban és jólétben élhessen. Tagadni kár lenne, hogy valóban fontos része az életéned, de már nem képes ezt célként maga elé tűzni. Könnyen felmerülhet lehetőségként, hogy fondorlattal azt várja, hogy mikor teheti tönkre mindazok életét, akik az övé megkeserítésében részt vettek. Ki is nőhetné magát ez a vágy, hogy megfizessen minden olyan tudósnak, akik életeket tesznek tönkre. De ez is csak ideig óráig működne, tudja. Nem a végletek embere és az ilyen szörnycsinálók nem is érdemlik meg, hogy a megváltó halál csak úgy eljöjjön értük. A sok szenvedés viszont ... talán őt ölné meg. Az, ami hajtja, amit elérne,  de még nem tudja hogyan és ez olyan féltve óvott, hogy gondolatban sem meri megfogalmazni. Megelégedne pár lélekkel, akikkel megélheti, felidézheti a gyermekkorában megélt érzéseket. Más úgy mondaná, szerető családra vágyik, ahol otthon van az őszinteség és még oly sok más szentimentális erény.

Elfogadva!

Külön örültem egy újabb hibridnek, hát légy üdvözölve ifjú róka!
Igazán szerencsés vagy, hogy nem a déli fertőben nőttél fel, hanem család vett körül, legalábbis kezdetben, nem is véletlen, hogy újra erre vágysz. Az is szerencsésen indított, hogy leszoktál róla, hogy mindent a szádba vegyél, annyi mocsok van idelenn délen. Te is érzed kitűnő szimatoddal. Viszont nagyon tetszett, hogy kezdetben elhatárolódtál a várostól és a tanyasi életre helyezted a hangsúlyt, hiszen ez is bőven a világ része, álmodó valód pedig igazán egyedi koncepciót tár elénk.
Később nyilván beekóstoltál az élet keserű oldalába, megaláztatásokba és lettek sebeid nem csak testeden, de lelkeden is. Ez a hibridek nehéz sorsa a mocsokban, de hiszem, hogy a te reményeid is valóra válnak és őszinte családra, otthonra találsz közöttünk!

Ne felejtsd el elkészíteni a karakterlapodat, ezt itt tudod megtenni, leírást pedig itt találsz arról, hogyan is kell kinéznie.