True or False game ~ Callie&Eydn

>  True or False game <

Hogy miért állt itt? Arra így hirtelen több oka is van. De, hol is van? A Konyha bejáratánál, talán egy lépéssel beljebb. Pont ott, ahová a jobb híján csapdába csalt jómadár - az itteni egyik futár, még be merte invitálni, amíg szól az érdekében. Kellemetlen a jelenlegi állapota, jobb híján azt fürkészi kósza pillantásokkal, ami elé tárul, tétovának tüntetve fel önmagát. Nem csak a várakozás teszi azzá, ugye kellemetlené a helyzetet, mivel megannyi lehetőség következhet be nemsokára és nem lehet biztos abban, van e mindegyikre konyhakész válaszlépése. A kiszolgáltatottság érzése, noha csak alattomos sejtelemmel, de vállaira telepszik. Pont ezért van meg benne most az egészséges félelem és valamennyi izgalom is. Jó ez, kell ez! Ha túl felszínes vagy nyugodt, hogyan hitethetné el azt, hogy szüksége van erre a helyre? Arra, amit az utcai legendák elhintenek és aztán mindenki azt lát bele, amit: Megélhetést. Oltalmat. A tartozni valahová érzést. Kiszakadni a mételyező közegből. Lehetőséget!
Ez utóbbi csillant fel benne is, amikor Bobo bácsi kicsapta alkalmi pancsait a palccra és mivel olcsón mérte a jobb esetben csak gyomorrontást okozó szeszt, hát, köré gyűlt a léhűtő banda. Meg mindenki más, aki egy kicsit vágyott a meseszerű tündérvilágra, mert mindig hozott egy történetet. Eydn egyik közé sem tartozott, de az öreg meséi között néha akadt igazi gyöngyszem is. Amiről most regélt a félig leszakadt bádogtető alatt, az a tisztes távolban lévő közelben történt és nem rég, évekkel ez előtti hatalomátvételről szólt. Az ellentmondásokon nem kell fennakadni! A sorok között megbújó sértések és érdemek, amiket a Némber ért el aztán - ahogy Bobo bácsi nevezte, mert hát kimondani az új Könyha főnök nevét még suttogva se merte. Nos, hamar vita tárgya lett. Eydn valamiféle reményt - azt a bizonyos lehetőséget, látott a nyilvánvaló túlzásokon túl, az emberek minden közösbe dobott tapasztalásaiban. Hát nem volt rest érdeklődni, noha tisztában volt azzal, hogy a kérdéseknek bizony díjszabása van. Nem csoda, hogy a meg nem fizetett és a valósághoz leginkább közelítő információból nem sok lett osztályrésze.
- Fizetsz és válaszolok! - az öreg fogatlan mosolya láttán tűnt el a maradék reménye, mert itt az ígéret, pláne a szóban tett, ritkán volt elég. Pénze viszont nem volt, vagy is nem lehetett, mert korábban letagadta.  
Aztán még aznap este, a családi asztalnál, bár így nevezni elég nevetséges volt, neki is ott kellet ülnie és elkölteni a vacsorát Miwa és Lechmen társaságában. Utóbbi túlzott kedvessége már tudatta vele, hogy valami nem tetszik neki.  
- Kis Pillangóm, mára még van egy kis dolgom. Hozd ide a vörös nyakkendőmet! - Miwa pedig örömmel teljesítette a kérését, de csak miután a lovagiasság mintapéldánya kihúzta számára a széket. Eydn letette a kanalat, mert innen nem volt menekvése. Ahogy a nő kilibbent a szobából, Leichman levedlette szerető apa álcáját és tisztességesen tarkón ragadta. Egészen az asztal lapjához nyomta és addig szorította, míg fel nem szisszent, mert az ellenkezésről már régen leszokott. A nélkül pedig olyan üres az egész.
- Kis telhetetlen! - sziszegte. - Már nem elég az, amit itt kapsz? Hát nem adok meg mindent!? Ott van ám, rád is vár a Süllyesztő! Itt az asztalomnál ehetsz! Miközben arra sem vagy érdemes, hogy lenyald a szart a cipőm talpáról! - nem először és nyilván nem is utoljára hallott rigmusokba csak a tűrés szuszogásával szólt közbe. Na meg szidta magát, mert korábban felelőtlen volt. Kevésbé, máshogy kellet volna érdeklődőnek lennie.
- Ha már úgyis oda akarsz menni. - Leichman döntött helyette is. Elengedte, noha előtte még fogást váltott, "segített" neki kiegyenesedni, amiben elveszítette néhány hajszálát. - Kell a receptje! - a belső zsebéből elővett, kis fiolát tett elé, az asztalra. - És örülnék, ha...- a férfi finoman megpöccintette az üveget, hogy az felboruljon. Ez elég sokrétű utalás. De határozottan a férfira valló. - Kapsz egy kis időt, de ha elszúrod az üzletemet.... Gondolj az édesanyád egészségére! - végül Leichman bájolgó arcot vágva a szobába visszatérő nő elébe sietett, nyilván felvette a vörös -jóindulattal is alig halványpiros- nyakkendőjét és távozott. Néhány pillanat állt csak rendelkezésére, hogy eltüntesse az előbbi jelenet nyomait és a mellé telepedő nőre nézhessen, aki gyöngéden érintette meg a nyakát, ahol minden bizonnyal még látszottak az ujjak vörös nyomai.
- Jaj, édesem! Tudod jól, hogy ő egy nagyon kedves és gondoskodó ember. - Miwa közelebb vonta és átölelte fogadott gyermekét. -  Annyira fél attól, hogy nem tud megvédeni a rengeteg gonosz alaktól. Kérlek, ne okozz neki sok aggodalmat, olyan nagyon érzékeny. - a kérlelő hang hallatán, a törhetetlen hit ámítása alatt élővel szemben mit tehetett volna?
- Sajnálom. Igyekezni fogok! - ígérte, csendesen. Miközben igyekezett nagyon hinni abba, hogy ez még mindig megéri, hogy nem gondolhat rosszat arról, aki feltétel nélkül elfogadta, táplálta, nevelte és mindaddig, míg erejéből futotta, óvta őt.  
Hát ez vezetett oda, hogy most ott áll, ahol. Várakozik, jobb híján viseltes zöld kabátjának ujját gyürködve, igazgatva itt-ott, mint aki attól tart, hogy kilátszik, aminek nem kellene. Pedig, nincs szándékában nagy titkot csinálni abból, hogy hibrid, úgy is a gyanú árnyékából indul, sejtése szerint.  

× True or False game ×

Callie & Eydn

A sikert sokan irigyelték. Nem látták mögötte a verejtéket, és a vért, amit adott esetben ontottak érte. A receptjeimet éveken át tökéletesítette először Rufus és a kuktái, majd utána én. Volt egy elkülönített helyiség a Konyhában, ahol az ötleteket teszteltük, új összetevőket kerestünk néhány tehetségesebb bandataggal, csak hogy utána eláraszthassuk vele a piacot, és persze meg is kérjük az árát. A különlegességek mindig drágák voltak. Csak hogy ilyenkor óhatatlanul megjelentek a másolók is, akik annak reményében, hogy kikanyarinthatnak egy szeletet a piacból megpróbálták ugyanazt kínálni, amit én, csak időnként olcsóbban, máskor talán még drágábban is, de mindenképp silányabb minőségben. Volt, hogy felvásároltattam ezeket a készleteket, csak hogy lássam, hogy mikkel próbálkoznak, és volt, hogy már egészen közel jártak, máskor igencsak távol. Voltak, akik rájöttek, hogy néhány porba tündérpor is kerül, mások erre nem is gondoltak, de legtöbben mégis az eljárásokat rontották el, amik legalább annyira számítottak, mint az összetevők.
Ami miatt mégis fájt a fejem az az volt, hogy mostanában ez a másolás elharapózott, kezdett kicsúszni a kezeim közül, és egy pontig nem tudtam visszakövetni, hogy ki, és pontosan mivel próbálkozott. Még nem jöttem rá, hogy az embereim mennyisége, vagy a képességeik voltak az oka, hogy nem tudtunk leszámolni ezzel a kis problémával. És ez ártott az üzletnek.
Felmerülhet persze a kérdés, hogy volt-e valódi aggódni valóm, hiszen még így is nyereséges volt az üzlet, pénzem pedig több volt, mint amennyit hirtelen el akartam volna költeni – el tudtam volna, nem volt olyan mennyiségű pénz, amihez már ne lett volna elegendő fantáziám – de attól tartottam, hogy ha kicsúszik a kezemből az irányítás, azt trónfosztás fogja követni, amit mindenképp el akartam kerülni. Akár vér árán is, ha tudtam volna, hogy kiket kell megmérgeznem, de nem tudtam.
Estrance falra függesztett térképét tanulmányoztam, próbáltam rajta berajzolni a mi határainkat, gombostűkkel jelölni a problémás helyeket és a hamis anyag felbukkanásának pontjait, de ha megfeszültem sem láttam benne a mintázatot. Most még a gramofonból halkan szóló zene sem segített igazán koncentrálni, és az sem könnyítette meg a dolgom, hogy nagyjából fél óránként akartak tőlem valamit az embereim. A legutóbbi pedig közölte, hogy egy eddig ismeretlen srác állt a bejáratnál, idegeskedve, és még sosem látták azelőtt.
Ha sosem látták az előtt, akkor viszont, hogy jutott be? Valaki nyilván behozta… Felsóhajtottam és elléptem a térképtől. Ezzel úgy sem haladtam, akkor akár üdvözölhettem is a vendéget. Kiléptem az irodámból. A pallóról ráláttam az egy emelettel lentebb levő bejáratra, így ameddig odaértem volt alkalmam megfigyelni az ott toporgó fiú vonásait. Nem tündér volt, pedig akár lehetett is volna, sokkal inkább alakváltóra tippeltem, vagy hibridre. Nem mintha a Sötét Negyedben az ilyesmi számított volna. Legutóbb még egy lidércet is felvettem a kukták közé, és az ilyen korábban ismeretlen fiatal kölykök általában egy dolgot kerestek itt: munkát. Az meg volt bőven.
Amikor leértem láttam, hogy a kifejezetten magas sarkú cipőmben nagyjából egy magasak voltunk, a fémpadlón kopogva sétáltam elé. A szárnyaimat viszonylag ritkán használtam, többet kellett volna.
- Segíthetünk valamiben, fiatalember? – lassan már hangozni is úgy hangzottam, mint az öregasszonyok, vagy ami még rosszabb, mint annak idején a Rongyos Mama, pedig rá aztán végképp nem akartam hasonlítani.

>  True or False game <

 El van a saját maga alkotta programmal, vagy motozással. Ismeri ő már annyira az idő kurtán furcsaságát, hogy mikor azt várják el, gyorsan múljon, hát... Maradjunk a szép szavaknál, tesz rá! Na meg nyúlik, mint a rétestészta és talán kicsit mulattatja is a gondolat, hogy mire ránéz valaki addigra vagy már csak a porladó csontvázát csodálhatják meg, vagy majd több méteres fehér szakállával fogja a mindig kiutált port sepregetni.  
Apropó, vajon lesz szakálam? Mert hogy az álla nem azért szőrtelen, mert minden reggel nekiül és mániákusan levakarja valami kicsorbult pengével az orcájáról. Csak nem nő, bár helyette nő máshol. Mielőtt azonban elvadulna a képzeletünk a “hol” találgatásában, egy koppanás, illetve egy jól kivehető és ennek köszönhetően könnyen azonosítható sorozat hívta fel magára a figyelmet. Valaki közeledik! Méghozzá magasra dúcolt talpakon, hát összébb is rántotta a gondolatait és talán egy kicsit rendezettebbé igyekezett tenni a megjelenését is mire... Mire odaér a hölgy, mert hogy egy kósza, még is igyekvő pillantással előre kíváncsiskodott ez ügyben, hogy utána nyugton bevárja, visszahelyezkedve oda, ahonnan jobb rálátása nyílt az érkezőre.  
Egy kicsit rajtakapás ízét érezte, de nem bánta, ha sutának, túl kíváncsinak, esetleg óvatlannak tűnik. Mert még maga sem tudta eldönteni, mit is kéne mutatnia, hogy esélye legyen nyerni. Ezért is húzza tovább az előbbi felsorolások közül talán a túl kíváncsit, ahogy félig félszegen, de csak azért is felméri az elé táruló különleges látványt. Mert egy tündér, éjtündér valóban különleges! És persze, felettébb kellemes csalódás, hiszen valaki lidércbőrbe is belebújtatta a séfet. Ugyan könnyen lehet, hogy ez a hölgyemény jobb vagy bal keze csupán, de a “lehet” kezdetű találgatások sora még nem itt érne véget.
- Igen, abban reménykedem! - talán egy kicsit félszegebbre húzta szavait, játszva, az amúgy kellemes orgánumú se nem magas, se nem mély hangjával. - Úgy hallottam, hogy sokféle szert állítanak elő és köztük van az is, amire az édesanyámnak szüksége van. - tud ő egy szuszra is beszélni. Most ezt tette. Talán, hogy megmutassa, bármi is volt a mielőbbi látszat, egy hangos szótól még nem bújik rettegve a sarokba. És ott van az is, hogy egy jó hazugságnak mindig szüksége van, legalább részben, igaz alapokra. Tényleg segíteni akar Miwán. Így szándékozik az elcsépelt “mindent a szeretteimért teszek” érzésbe kapaszkodva erős motivációt adni, azaz jó és engedelmes munkaerőt. Igyekszik azzal erősebbé tenni elszántságát, hogy a hölgyemény szemébe néz és csak a végén hunyászkodik meg. Vesz levegőt is, de csak azért, hogy folytathassa, mintha, igen-igen, sürgetné az a fránya idő.
- De nincs pénzem! - lesüti a szemét, mintha ez a világ legnagyobb szégyene lenne. Ezen a tájon viszont, teljesen megszokott? Itt inkább szégyelli azt, hogy önerőből kevésre megy. - Viszont! ... Viszont, tudok és akarok is dolgozni, ha volna rá mód... - tekintetet apránként, ha úgy tetszik bizonytalanul keresi fel újra a vele szemben álló tekintetét. Megerősítést remél, miközben már igyekszik elébe szaladni néhány szándékosan elhagyott mozzanatnak.  

× True of False game ×

Callie & Eydn

Megpróbáltam megtippelni, mennyi idős lehetett a fiú, aki előttem állt. Az arcánál sokkal többet elárultak a mozdulatai, a félszegsége, ahogy lopva végignézett rajtam, ám nem azzal az éhséggel, mint sokak tekintetében látszott, hanem inkább úgy, mintha rajtakaphatnák valami szégyenletesen. Nem mintha engem ilyesmivel zavarba lehetett volna hozni, inkább szórakoztatott, annyit viszont mindenképp elárult, hogy vagy kamasz volt még, vagy épp csak átlépte a felnőttkor küszöbét papíron. Sok hozzá hasonlóval volt már dolgom, fiatalok, akik idejöttek munkáért, hogy fordítsanak a rossz sorson, amibe beleszülettek. Nem tudtam, elterjedt-e már rólam, hogy ez volt talán az egyik gyengém, hogy nagyon igyekeztem nekik helyet találni a bandámban, mert egyrészt velem még mindig egészen jól jártak, másrészt én is szerettem rajtuk tartani a szemem, és hogyha nem tűntek el a süllyesztőben (képletesen és szó szerint is), az legalább olyan édes siker volt, mint a csilingelő aranyérmék az asztalomon.
Amikor nekikezdett, hogy édesanyjának szüksége van valamire félrebillentettem a fejem, ám mielőtt válaszolhatott volna, azt is gyorsan hozzátette, hogy bár nincs pénze, megdolgozna érte. Felsóhajtottam.
- Gyógyszerre van szüksége, vagy kábítószerre? – reménykedtem benne, hogy gyógyszerre. Sőt, talán úgy meg tudott volna örvendeztetni ezzel a válasszal, hogy lehet, hogy ingyen is adtam volna neki egy adaggal előre, de tartottam tőle, hogy ez csak hiú ábránd volt. Akiknek orvosság kellett, azok többnyire nem hozzám szoktak jönni.
Sokszor tettem fel magamban a kérdést, hogy milyen tündér vagyok, hogy azzal foglalkozom, azzal kereskedek és olyan dolgokat készítek, amik megölték az én anyámat, de elég hosszú ideje voltam már itt ahhoz, hogy tudjam, a drog csak eszköz volt. Anyámnak, ezeknek az anyáknak a saját döntésük volt, hogy a könnyebb utat választották, és belecsúsztak a függőségbe, kiszolgáltatottakká váltak ahelyett, hogy azt nézték volna, mi volt a legjobb a gyermeküknek. Rájuk voltam dühös, nem a drogra, nem a bandavezérekre, még csak nem is Estrance-ra, vagy a helyzetre. Az, hogy én most itt voltam, kicsit a szerencsén múlt, de nagyobb részt egy idegen ember férfi jóságán. Rufus jóságán. Ha valamiféle példát követni akartam, az az övé volt. És a kör bezárult, gondolatban újra a fiatal fiúnál, és a munkakeresésénél tartottam.
- Mód mindig van, és munka is van bőven. Úgy sejtem, tudod ez milyen hely… – Luna után már nem ártott, hogyha rákérdeztem, bár mulatságos volt, hogy ő kezdetben azt hitte, ez egy klasszikus Konyha volt, ahol kenyér és meleg étel készült. Voltaképpen a fiú szerencsésen időzítette az érkezését, egyszerre két embert betanítani alig volt nehezebb, mint egyet. - Milyen fajta munkára gondoltál? Ameddig elmondod, kövess az irodámba.
Fiatal lányokat nem engedtem az utcára, de a kamasz, vagy éppen csak felnőtt fiúkból váltak a legjobb futárok, ha elég ravaszak voltak, ha nagyon erősek, akkor mehettek a raktárba – bár rajta végignézve valószínűleg jobb helyet is találhattam neki, az okosok, türelmesek és precízek pedig mehettek főzni. Bár a mostani másolási hullám után el kellett gondolkoznom rajta, hogy mennyire veszek fel új embereket olyan feladatokra, ahol a receptjeim közelébe engedem őket… De voltak ötleteim, hogyan akadályozzam meg a lopást.
Ha velem jött, követve a magassarkú ütemes kopogását fel a lépcsőn, végig a pallón és túl az ajtón, akkor egy kellemesen berendezett irodában találhatta magát, olyanban, ami a legtöbb gyárban volt. Nagy könyvespolcok, masszív, nagy íróasztal, előtt két székkel mögötte pedig eggyel, amiben én szoktam ülni, bár most a hátsó felemmel támaszkodtam neki az íróasztal szélének. A szoba éke egy grammofon volt, nagy, vadonatúj és jó minőségű. Ez volt az egyetlen, amit a központi bank kirámolása után vettem csak úgy magamnak.

>  True or False game <

Az a vallomás, mit a mozdulata tesz, intés a számára. Nem ítélhet úgy, ahogy azt bárki megtenné, csak mert egy az utca népének bódult gondolatait elősegítők közül, egy jobb világ álságos ígéretének piruláit hinti - jó pénzért, az arra vágyóknak. Ez alapvetés, persze. De az a finom fejmozdulat, az állandóság megszokottságát sugalló sóhaj, másról árulkodik Eydn számára. Nyilván nem tagadja a haszon elvét, de talán és csak talán, más indokok szolgálnak mozgatórugójául. És itt érkezik az aranytálcán kínált lehetőség, hogy előnyre tegyen szert!? Mert előfordulhat, hogy talált valamit, egy jellemvonást, amit kihasználhat? Idővel, elválik.
- Én... nem tudom, vagy is... - bátortalan nekikezdés után, az utolsó szavakat inkább már csak az orra alatt motyogja. Meg persze, mint aki nagy verésre számít meghunyászkodva néz először oldalra, majd a földre, talán még egy cseppet összébb is húzza magát. Vár, de csak éppen annyit, hogy ha nyakon akarják csapni, arra legyen ideje a másiknak. Ennek hiányában, újra “nekibátorodik”, hogy befejezhesse a mondanivalóját. - Ha, ..ha ő állna itt, nem merne választani. - bizonygatólag szól, miközben tisztában van ezzel, és itt van az a pont is, ahol valamennyi szennyest meglenget az életéből. - De ha az .. Az a, éhenkórász lenn itt, ő biztos drogot kérne. - az Az pedig nyíltan, utálatának minden aspektusával bír. Ott tobzódnak az irányában érzett őszinte érzelmek az arcán, kutatni sem kell utánuk. Hogy ki is Az? Ha a másikat érdekli biztosan kérdez, nem taglalja, addig is van ideje eldönteni a részleteket. Még is van egy olyan megérzése, bőven lesz elképzelése az említettről a Hölgynek, mert sablonos élethelyzet szagát árasztják a felidulás szavai. - Én viszont gyógyszert szeretnék! - elhessentette a dühöt, kiebrudalta a bizonytalanságot, hogy maradhasson egyfajta szilárd elhatározás, bár csak szolidan.  
Összeszedetlenségében nem lesz hiba, ha fény derül származásra, de a határokat sajnos nem húzta meg előre. Nem szándékozik túlzottan a ló másik oldalára esni, úgy sem lenne hiteles rövid időn belül. Már idegennek érzi a naiv, számítást mellőző viselkedést. Így marad a csendnél a kérdés hallatán és inkább buzgó bólogatással adja meg a választ. Igen, tisztában van azzal hová jött! Azt viszont illik hozzátenni, hogy nem száz százalékig, de ha így lenne, akkor nyilván már régen a szervezet tagjai közé tartozna. Na és ott van a következő is...
- Nem mertem ilyesmire gondolni. - vallja be őszintén, mert igaz: nem gondolkodott rajta. Most kellene valami olyasmi, ami nem túl konkrét, de kecsegtető és nem futárként kerülök az utcára. Amíg összelopkodja szerte futó gondolatai közül a lehetőségeket, addig is megadhatja az őszinte meglepettségnek a helyet. - Igazából, ... talán, amire alkalmasnak talál? - ha tehetné, még fel is háborodna, hogy miért kell neki a fejét törnie. - Egy birtokon szolgáltunk, mielőtt ide kellett jönnünk.  Sokféle feladatom volt, rendben tartottam az állatokat, jártam a mezőre, voltam segéd a vadászatokon, sokszor bízták rám a házimunkát is... - szedi elő a régi emlékeket, amiket most feladattá degradál. Legalább e rossz szájízt valamennyire kompenzálja az irodába vezető út, aminek részleteit óvatos rácsodálkozással igyekszik felderíteni. Az irodára még sincs igazán felkészülve, elhanyagoltabbnak, olyan rendetlen boszorkányzugnak képzelte. Hát, a valósággal, minden esetre köszönőviszonyban sem volt a valóság. Elfeledkezve magáról futtatta végig szemét a polcokon. Miért kutat ő most regénycímek után? Aztán a szoba éke is megkapja a maga jól megérdemelt elismerő pillantását, hogy utána némi szégyenkezéssel álljon alig egy lépéssel beljebb a helyiségben.

× True or False game ×

Callie & Eydn

A bizonytalansága hirtelen még fiatalabbá tette a fiút a szememben, mint amennyi valójában lehetett. Szerencséjére a kor nekem már elég türelmet tanított, hogy teljes nyugalomban, a sürgetés látszatát is elkerülve várjam meg, ameddig végül kibökte, hogy miért is jött.
Az.
Egyetlen szóba lett belesűrítve minden csöpögő keserűség, ami egy sajnos túlságosan hétköznapi történetet enged sejtetni. Csak itt egy vén madame helyett egy drogot követelő férfi volt, aki kihasználta a fiút és az anyját, majd mindannyian egyre lejjebb süllyedtek, míg végül az adósságok ebbe a negyedbe nem száműzték őket. Mondhatni fél évente előkerült egy-egy ilyen sztori, vagy talán évente, de bármelyiket túl soknak tartottam volna. Igazából egyet is. Amikor kibökte, hogy gyógyszer kellett csupán bólintottam, hogy megértettem, a kívánságot is, és egyébként a helyzetet is, de az ilyesmiről jobb volt az irodában beszélgetni.
Út közben inkább meghallgattam, hogy mire találta magát alkalmasnak, de sajnos az önéletrajza a fiúnak nem volt valami lenyűgöző. Állatokkal nem dolgoztam, legalábbis nem ilyen módon, merthogy dolgoztak itt hibridek és alakváltók is – bár őket nem neveztem volna ilyen módon állatnak – és bár volt akinek el kellett végeznie a házimunkát itt is, lehetett volna hasznosabb is. Érdekes volt a kontraszt Lunával szemben, aki lány létére volt rendkívül határozott, amikor beállított ide, ez a fiú viszont nagyon bizonytalan volt, hiába tűntek egykorúnak.
- Biztosan ki tudunk találni valamit. – mondtam, miközben becsuktam az iroda ajtaját magunk után. Hagytam, hogy kinézelődje magát, megcsodálhassa a grammofonomat és a könyvespolcot is, bár amin cím volt, azok mind enciklopédiák voltak, növényekről, alkímiáról, alap kémiáról, gyógyszerészetről, csupa olyan dologról, ami ebben a szakmában hasznos lehet. Szórakoztató irodalom nem volt közöttük, sosem olvastam kedvtelésből, ami bizonyára azért lehetett, mert már bőven felnőtt voltam, amikor Rufus egyáltalán megtanított olvasni. A könyvek nagy része is az ő öröksége volt.
- Beszéljünk először édesanyádról. Tudod mit használ? Vagy ha nem, hogy mik a tünetei amikor éppen a szer hatása alatt van, és milyenek a mellékhatások? Sok fajta drog van, amikre különböző orvosságok kellenek. És persze arra is van mód, hogy azt eltűntesd mellőle. – persze ha gyilkos düh tombolt volna benne, már régen lelőtte volna azt a férfit, vagy leszúrta volna, esetleg puszta kézzel szorítja ki belőle az életet. Az én módszereim kifinomultabbak voltak, de a gyilkosság az gyilkosság volt. A különbség abban rejlett, hogy egészen kreatívan lehetett álcázni a dolgokat. Drogtúladagolásnak, például.
Arról pedig, hogy mindezért mit kérek, majd később terveztem tárgyalni. A gyógyszer egy dolog volt, a méreg egy egészen másik, a megélhetés pedig egy harmadik. A legnagyobb problémám az volt, hogy bár tudott és akart is dolgozni, jelenleg még nem láttam, mire tudtam volna használni a kölyköt felmosáson kívül. Lehet neki is adnom kellett volna valami egyszerűbb főzési feladatot, két embert egyszerre betanítani végülis nem került volna extra munkába, de ahhoz is kellett volna a részéről némi magabiztosság. Most pedig különösen meg kellett válogatnom az embereimet.