Tisztességes ajánlat - Callie & Rora

× Tisztességes ajánlat ×

Calliope & Aurora

Estrance zsúfolttá vált, miután alig tíz mérföldre innen történt a legutóbbi Ütközés, és sajnos azt kellett mondjam, hogy nem a Birodalom krémje lepte el a város északi felének macskaköves utcáit, a Sötét negyed sokszor még csak le sem kövezett sikátorait pedig még annyira sem. Szomorú látvány volt, főleg hogy a legtöbben úgy tervezték, hogy gyorsan megcsinálják a szerencséjüket, azután majd letelepszenek az ismeretlen földeken, vagy megpakolják a zsákjaikat oreával és gazdag emberekként élnek tovább ott, ahol akarnak. Csakhogy a hadsereg másképp gondolta, ahogy hallottam, és a nagy kivándorlás elmaradt.
Vártak. Mindenki várakozott, sokan még reménykedtek, de sokan voltak akik már elvesztették a lendületüket, és próbáltak itt, a városon belül munkához, és amellett némi vigaszhoz jutni.
Abból a szempontból nem volt okom panaszra, hogy az üzlet talán még sosem virágzott ennyire. A több kétségbeesett ember több potenciális vásárlót jelentett, a sok munkakereső több embert a bandákba, mindez pedig még több pénzt a széfembe.
Viszont a helyzet az volt, hogy bár az üzletnek jót tett a jelen helyzet az estance-i mindennapokban egyre több lett a kellemetlenség, én pedig azon kaptam magam, hogy lassan ki sem teszem a lábam az irodából, még bevásárolni is mást küldök el, hogy ne kelljen sorban állnom, és még friss levegőt is ki tudja mióta nem szívtam – már amennyire beszélhettünk errefelé friss levegőről, de ez más lapra tartozott. Viszont a Konyha maga is zsúfolt lett. Ahogy több lett az ember azt vettem észre, hogy voltak, akik a munkaállomásaik mellett a zsákjaikon aludtak, megint mások a raktárban húzták meg magukat, mert olcsó szállás gyakorlatilag már nem létezett a városban. Az utolsó szoba-szerűséget Lunának adtam oda a padláson, és már azt se tartottam ideálisnak. Kinőttük Konyhát, azt kellett mondanom.
Mindezen kellemetlenségek, és az, hogy a széfben csak gyűlt a pénz, de voltaképp nem csináltam vele semmit szülte meg végül a döntés, hogy lehet ideje volt elköltözni egy nagyobb, szebb, szellősebb helyre. Igényelt némi utána járást, hogy felderítsem a lehetőségeket, de amikor kiderült, hogy egy özvegy nemesasszony nemrégiben elhunyt és a cselédeire hagyta a házat és a birtokot (meg a szóbeszédek szerint egy pixire, és bár ravasz népek voltak, ezt elképzelni sem tudtam egyelőre) akkor elérkezettnek láttam az időt, hogy legalább tegyek nekik egy ajánlatot. Az ilyen helyzetekben az emberek általában szabadulni próbáltak a nyakukba szakadt nyűgtől, ők is jobban jártak volna a készpénzzel, nekem meg ha tetszett a hely, és elég nagy volt, akkor kiszervezhettem oda az üzlet egy részét, és személyesen nekem is kijárt volna egy szép lakosztály. Még az is lehet, hogy elkezdek partikat adni, ki tudja?
Először üzenetet küldtem, hogy mikor számíthattak az érkezésemre, ennyi etikettet azért tanítottak a bordélyban, ez után pedig kocsit béreltem – lovaskocsit, nem azokat a modern, pöfékelő koporsókat, bár lehet már csak nagyzolásból is kellett volna vennem egyet. Még abból a szempontból is megerőltettem magam, hogy zárt blúzt vettem fel, fölé fűzőt, a nyakamba lepke mintás zafír kámeát, hosszú szoknyát, és még a csizmám sarka is csak öt centis volt a szokásos nyolc helyett. Ha így nem tűntem tisztességes vásárlónak, akkor sehogy. Út közben elgondolkoztam rajta, hogy talán egy kisebb bőröndnyi kézpénzt is kellett volna hoznom, de az már tényleg nagyon alvilági módi lett volna, ami hozzám közel állt ugyan, de a tisztes dolgozó embereket nem akartam megijeszteni.
Amikor a lovak megálltak és a kocsis kisegített, akkor egyenesen a bejárathoz sétáltam. Csengőt kerestem és megnyomtam, ha volt, ha nem akkor, csak kopogtam, és vártam. Elsőre persze meg kellett kérdeznem, hogy hol pihenhettek meg a lovak, addig a kocsis is ott várt tisztes távolságban.

Tisztességes ajánlat

Calliope & Aurora

----------------- :O: -----------------

Végre újra tavasz van! A világ kivirágzott, és ezernyi pompájával kápráztatta a szemet. Bennem pedig bizsergett a vér, a szabadság szele kótyagossá csapdosta, mámoros szárnyaival a fejemet. Olyan boldogság járt át, amilyet kurta kis életem folyamán még soha nem éreztem. Persze, nagyon örültem, amikor Annelyne asszony megvásárolt, de hiába volt arany életem, még is csak rab voltam. Még ha csodakalitkába is zártak. Nem is volt az az élet ehhez fogható, amikor szabadon mehettem oda, ahová csak akarok.
Általában éjszakára azért haza repültem, mert pénzből nem dúskáltunk, és a ház még is csak szállást adott a fejünk fölé. A két idős szolgáló is csak tessék-lássék módon tette a dolgát, ők is érezték magukon a szabadság szelének finom ujjú érintését. De ki is kérte volna számon rajtuk, hogy nem állt minden glédában? Én ugyan nem!
Ám a ház nagy volt, és a fenntartása is sokba került, legalább is a mi helyzetünkhöz, így megbeszéltük, hogy eladjuk. Az érte kapott pénzt igazságosan elosztjuk, és mindenki mehet a maga dolgára. Én már ki is néztem egy kicsi lakot magamnak Estrance-ban, ami igazán pixi méretre volt tervezve, és a város jobb negyedében volt, egy csinos házikóban. Remélem senki nem csaklizza el az orrom elől. Ráadásul elég elfogadható áron adják el. Ez a jó benne, hogy nem tartós bérletről beszélhetünk.
Szóval, szinte minden készen állt már az újra kezdéshez, csak a házon kell túladni. Szerencsére az ügyvéd, aki anno a végrendeletet elolvasta nekünk, ebben is segített, és...
... és most várjuk az első vevő-jelöltet.
Erre az alkalomra, összerámoltunk közösen, kitakarítottunk, szellőztettünk, friss ágyneműt húztunk, és tiszta terítőket tettünk ki. Csak az ablak puceva maradt el, mert az mind a hármunk képességét meghaladta. Ők öregek, és meg kicsi vagyok a méretes üvegfelületekhez. De talán ennyi még nem vesz el a ház értékéből. Végül magam is felöltöztem, könnyű, lenge selyem ruhácska hullámzott vékony lábszáraim és karcsú derekam körül, hajam kibontva lobogott, és a két öreg szolgáló is a legjobb ruháját vette fel.
Régi szobám ablakából lestem a kocsiutat, már amennyi még megmaradt belőle, hiszen a sövények, a bokrok lassan visszahódítják maguknak a természetből kiszakított világot.
Lassan vánszorgott előre az idő, de egyszercsak kocsi tűnt fel a távolban, ki-kibukkanva a fák és bokrok takarásából, lódobogás zaja verte fel a csendet.
- Érkezik! Érkezik!
Száguldottam a bejárat irányába kiabálva izgatottságomban. Mire mind a hárman odaértünk, és a férfi kinyitotta az ajtót, a vevő már meg is zörgette a díszes kopogtatót, mely egy farkas fejét utánozta.
- Üdvözöljük a Bradley-kúriában Miss...
Röppentem előre, és intettem a hölgynek, hogy fáradjon beljebb.
- A nevem Aurora Nesmuyree. Szólítson csak Rorának. Mindenki így hív. Jöjjön nézzen bátran körül.
Invitáltam lelkesen, könnyű lebegéssel vezetve beljebb a bálteremnek beillő aulába.

× Tisztességes ajánlat ×

Calliope & Aurora

Ameddig várakoztam a kertet néztem. Elhanyagolt volt, de ritkán volt alkalmam megcsodálni a vad természetet – valójában nem is emlékeztem rá, volt-e ilyen alkalom valaha – és meglepő módon még tetszett is. Talán egy mélyről jövő tündérösztön lehetett, vagy valami ilyesmi. A kérdés az volt, hogyha végül ideköltöztetem a Konyhát mi lenne az előnyösebb, ha szépre nyírnák, állatszobrokat formázó bokrokkal, és lelegelt, apró, de dús fűvel, vagy kevésbé keltenénk feltűnést, ha csak így hagynánk? Egy nemesi kúriában sok a jövés menés, ha lakják is, így lehet meg kell szabadulni majd a vadszedertől, és behajtani ide egy birkacsordát. Kár érte.
Sokáig azonban nem elmélkedhettem az ajtó hamarosan kinyílt, én pedig megláthattam a pletykák tárgyát, hogy valóban egy pixi lakik egy ekkora házat. Más elsőre talán észre sem vette volna azt előtte lebegő apró alakot, de volt már szerencsém együtt dolgozni pixikkel – egy pixivel, és Nova Prismblossom meglehetősen harsány, de elbűvölő teremtés volt. És piszkosul tehetséges illuzionista, legalábbis úgy gondoltam, hogy az, még ha nem is volt összehasonlítási alapom.
Így hát egyenesen az apró hölgyre néztem és felé nyújtottam a kezem kézfogásra, első sorban a mutatóujjamat nyújtva, hogy megrázhassa.
- Evenstar. Calliope Evenstar, örvendek a szerencsének, Miss Nesmuyree. – egyelőre maradtam a hivatalosabb hangnemnél, csak hogy komoly vásárlónak tűnjek, ami idővel gyanítottam oldódni fog. A lány mindenesetre elég közvetlen volt, ez a fajta cserfes szertelenség megintcsak Novát juttatta eszembe. Reméltem, hogy ő is megvásárolta azt az emberméretű lakást, amit kinézett magának…
- Mielőtt beljebb mennék, a lovaiknak pihenniük kellene egy kicsit, és a kocsis is megvár, hogy majd visszavigyen a városba, megmutatnák esetleg az istállót, ahol megpihenhetnének? – kérdeztem. Az ilyen házaknál egy melléképületben szokott lenni istálló is, bár hallottam, hogy Sinarin környékén már lovak helyett autómobilok állnak bennük, itt ezt nem feltételeztem.
Közben beljebb léptem. Szép, nagy teremmel indítottunk, ahol még fogadásokat is lehetett tartani. Látszott, hogy tisztaság volt, és amennyire lehetőségük engedte nagyobb anyagi ráfordítás nélkül igyekeztek rendben tartani a házat.
- Fogadja őszinte részvétem az úrnőjük miatt. Biztos nehéz lehet ennyi emlék között lenni ilyen körülmények között. Mondja csak, a személyzetnek milyen tervei vannak, maradnának dolgozni, ha a ház gazdát cserélne? És ön?
Reméltem, hogy nem. Egyszerűbb lett volna, mint elbocsájtani őket. Még sosem bocsájtottam el senkit hosszú életem alatt a szó klasszikus értelmében, nálunk ezek a dolgok máshogy működtek, de tisztes, dolgozó embereket nem kezelhettem úgy, mint a hűtlen bandatagokat. Mis Nesmuyree státusza itt pedig teljes rejtély volt előttem…