[Magánküldetés] Nemus Caelorum

× Nemus caelorum ×

Őaprósága & az őrült tudósok

-----------------:O:-----------------

Mivel Morcosnak a szerda volt a szabadnapja, egészen logikus volt, hogy én is akkorra időzítsem az enyémet, bár így nélkülöznöm kellett a kiszolgálását, az biztos, hogy semmi fontos nem fog történni, amikor esetleg a segítségére volna szükségem. Legalábbis ezt hittem. Miközben nekifogtam a reggeli kávémnak, viszonylag későn, egy kis aprósüteménnyel, mégis megzavarták a szabad szerda szent nyugalmát (legalábbis kedvenc faunom szentnek tartotta ezt a napot, és még nem találtam ki hogyan akartam ezt tönkretenni). Az egyik takarítója az épületnek az, aki rengeteg elnézést kérve lépett be a szobámhoz tartozó hallba.
- Méltóságos Asszonyom, valaki nagyon kopogtat a főbejáraton, és az ön nevét kiabálja.
Felsóhajtottam és még kortyoltam egyet a kávémból, mielőtt válaszra méltattam volna, bár a "Méltóságos asszonyom" megszólítás egészen kedvemre való volt.
- Sürgős? Nem tudja, hogy ma van a szabadnapom?
- Nem tudom, hogy mennyire sürgős, de... De már letörte az egyik kopogtatót...
- Bahh! - mérgesen lecsaptam a csészém az asztalra. - Nyissa ki... Megyek.
A takarító meghajolt, majd előre sietett. A nagykövetség központi fogadótermében értem utol, ahol egy ruháit tekintve jól öltözött, de zilált, középkorú embernő lihegett, és köszörülgette a torkát, mintha futás közben kiköpte volna a tüdejét is. A hóna alatt egy halom papír volt, meg egy nagyon réginek tűnő könyv. Amikor meglátott, félrelökte a takarítót, hogy közelebb legyen hozzám. Csak pislogtam. Rendkívül otromba volt, még ahhoz képest is, hogy a személyzettől nagyjából elvárták, hogy láthatatlanok legyenek.
- Maga Prismblossom nagykövetasszony? Vagyis... Nagykövetnek hívják maguk is, igaz? – kérdezte, még mindig szinte lihegve.
- Én vagyok. Igen. - válaszoltam. - Bár a nagy követ erős eufemizmus rám nézve, én képviselem Tír na nÓgot. Mi az, ami annyira nem tűr halasztást, hogy a szabadnapomon letörte a kopogtatót?
- Remek, kiváló, nagyszerű. Azonban csak úgy tudom elmondani, ha nincs más, aki hallja. - nézett jelentőségteljesen a takarítóra.
- Elmehet, Brenda, köszönöm. - pillantottam a nőre, aki egy fejhajtással kísérve kiment. Most örültem igazán, hogy Morcos nem volt itt, mert akkor biztos, hogy akadékoskodott volna, én meg nem akartam, hogy ez a kéretlen látogatás tovább tartson a kelleténél.
- Köszönöm. Nos, ami miatt ilyen sürgősen felkerestem, az az, hogy végre be tudom bizonyítani, hogy a kutatásom nem volt hiábavaló, és hogy nekem volt igazam, és... És emberekre van szükségem hozzá. Mármint pixikre igazából, mert hogy az emberek nagyok, a pixik meg kicsik. Mármint, maga nagy, mert nagykövet, de érti, hogy mire gondolok.
Hadarta körülbelül egy levegőre nagyon csillogó szemekkel. Azt hittem, hogy nálam jobban errefelé senki se pörgött jobban, de be kellett látnom, hogy tévedtem. De legalább vagy humoránál volt, vagy ő sem tudott mit kezdeni velem kapcsolatban a „nagy” kifejezéssel.
- Kérem, üljön le. - mutattam a fal mellett két székre, meg egy kis asztalra, amin teát szoktak felszolgálni. Kicsit le kellett nyugodnia, hogy értelmesen és összeszedetten lehessen megtárgyalni, amit kellet, bár a nyitány nem kecsegtetett túl sok jóval. Én leültem az egyik szék közepére, és onnan néztem fel a nőre. - És nem talált Estrance-ban egyetlen pixit sem, aki a segítségére lehetne?
A nő szélsebesen leült, majd kifújta magát. Néhány mozdulattal igazított a haján is, de ez nem segít sokat a zilált kinézetén.
- Nem, vagyis találtam, csak nem olyanokat. Mert ide megbízható pixik kellenek. Mert... Ja, várjon, el se mondtam, hogy mit kutatok.
Jutott végül eszébe, majd halál komolyan a szemembe nézett.
- Van egy lebegő földterület nem messze Estrance fölött, és oda akarok menni.
- Az hogy lehetséges? - kérdeztem félrebillentett fejjel. Bár nem volt lehetetlen, hogy Tír na nÓg lebegő köveit valahogy áthozzák az emberek területeire, én nem tudtam ilyesmiről... Különös lett volna, de... belegondolva lehetséges volt. - És miért nem megy? Vannak léghajóik.
- Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, de ezért kell a segítség, mert oda megyek. Vagyis megyünk, mert kellenek még mások is. De azért nem lehet csak úgy, mert nagyon magasan van. – magyarázta vadul gesztikulálva. - De van valaki, aki tud építeni egy olyan léghajót, ami felmegy odáig, csak nagyon könnyűnek kell lennie.
Az elképzelés nem hangzik sokkal kevésbé őrültnek, mint bármelyik sarki "megvilágosodott" hajléktalan "látomása" arról, hogy a nap egy gépezet, de valahogy úgy tűnt, hogy teljesen biztos volt abban, amit mondott. Inkább az volt a bosszantó része, hogy nem értettem, hogy én hogy jöttem ehhez az egészhez, azon kívül, hogy pixiket emlegetett.
- Tehát, hogy összefoglaljam tisztán. Nem akar egyedül menni, de a hajó nem bír el több embert. Ezért pixi legénységet akar.
- Igen, pontosan, így van. - bólogatott hevesen. - Én meg a pilóta kell, hogy menjünk, de ezen kívül kellenek olyanok is, akik megbízhatóak és tudnak vigyázni magukra, és legfeljebb három pixit tudunk így is csak vinni az ellátmányokkal együtt. Vagyis, legutoljára, amikor Gideon próbálta a gépet, akkor ezt mondta.
- Milyen messze van ez plató?
- Hát, nem annyira plató, vagyis úgy tűnik, mintha darabokból állna, szóval technikailag nem annyira nevezhető annak... Sajnálom, nem ez volt a kérdése: Amennyire fel tudtam mérni, most hétvégén lesz a legalacsonyabban az elkövetkező száz évben, és így lesz kétezer méter magasan, olyan tizenöt kilóméterre a városfaltól északkeletre.
Kétezer méter, mint a Tír na nÓg északi részén lévő hegyek. Az tényleg magas volt, annyira, hogy bármelyik tündérnek nehéz lett volna felrepülnie odáig a légáramlatok és a metsző szél miatt. De hirtelenjében nem is ez volt a fejemben. Ha már ez a szerencsétlen nő rám törte az ajtót, és a nyugalmamnak már így is annyi, akkor legalább megpróbáltam neki segíteni, ha más nem ötletekkel.
- Úgy értem, mennyi idő felrepülni? Csak mert egy faun képes a súly csökkenteni ami a problémája, de nem ha kifogy az erőből ameddig felérne, akkor lezuhannak.
- Esélytelen sajnos szerintem. Ugyan nem nagy a gép, de a kormányozhatósága gyakorlatilag megszűnne, ha így megváltozna a súlya. Ugyan időre nem sok, néhány perc csupán felérni, nem biztos, hogy egyben feljutnánk. Viszont... Gideon jó pilóta. Lehet meg tudja oldani. Miért is ne tudná? Miért, tud faunt aki elvállalna egy ilyen veszélyes feladatot?
Valahogy úgy éreztem, hogy megfontolták már az ötletet, de nem gondoltak bele, hogy valaki az esetlegesen az életét is kockáztatná az ügyért. Felsóhajtottam. Megint. Persze, Morost megkerestethettem volna, de... úgy sejtettem tudom mi lesz a válasza. Pont az, amiért eredetileg elvetették, hogy megkérjenek egy faunt.
- Felejtse el. Miért gondolja, hogy a pixik vállalnák? Vagy hogy én segítenék?
A nő szélesen elmosolyodik, majd fellapozta a régi könyvet, és kivett belőle egy homályos fényképet, amit utána elém tartott. Egy erdő volt rajta, vagy hát nem igazán lehetett mást mondani rá. Azonban hegyvonulatok helyett ez az erdő töredezett sziklákon lebegett, különös alakú sziklákkal körülvéve. Közepe felől pedig mintha egy gigantikus oszlop meredt volna az ég felé, talán össze is volt kötve a furcsa lebegő sziklákkal. Mintha csak egy fa lett volna, ami a köveken gyökerezett - vagy talán épp a kövek a lombjában rejtőznek, gyökerei pedig ki tudja hová nyúlnak. A kép nagyon homályos volt, mintha futás közben készült volna, így többet nem tudtam belőle kihámozni.
- Biztosan tud egy pixit, aki szeretne elsőnek itt lenni, nemde?
Elvettem a képet, hogy közelebbről megvizsgáljam, éppen csak a szemem villant a nő provokatív kérdésére. Csodálatos volt. Bármelyik tündér annak tartotta volna, még ha kétezer méteren már hideg is volt, és mint már megállapítottam szél is kihívást jelentett, még a fénytündéreknek is, nem hogy az én fajtámnak.
- Hogyan készítették a képet? - kérdeztem, csak hogy időt nyerjek, pedig tulajdonképpen lényegtelen volt. Egyetlen kérdés volt, hogy én akartam-e menni, vagy sem, de furcsa módon bizonytalan voltam. A nagykövetség kötelezettségekkel járt, még ha nem is titkoltam túlzottan a szándékom, hogy ellátogassak a Peremre is.
- Gideon a próbarepülésére magával vitt egy fényképezőgépet is. Egyelőre ennyire tudta megközelíteni, és nagyon nehéz volt ezt a képet is megcsinálnia, meg egyébként is nagyon sok pénzbe került az akadémiától vennem egy olyan gépet, ami gyorsabban exponál, de szerencsére volt egy... Ah, igazából nem untatom ezzel. Szóval igen. Ez a bizonyíték. Létezik, és fel is tudunk menni odáig.
- Már csak egyetlen kérdésem van... Miért nem várhatott mindez holnapig?
A nő néhány másodpercig halálosan komolyan néz maga elé, majd lassan felém fordult.
- Most hogy mondja, ez egy jó kérdés.
- Letörte a kopogtatót az egyetlen szabadnapomon a héten, és nem tudja miért?
- Minden kétséget kizáróan így van. - bólintott teljesen komolyan. - Amint Gideon elmondta, hogy kész a gép, hirtelen nem tudtam tovább várni.
Nekidöntöttem a homlokom az ujjaimnak.
- Adriata szerelmére...
Kicsit még masszíroztam rajta a bőrt, mielőtt újra a nőre néztem volna.
- Mit remél mit talál odafent? Oreát? - mindenki az oreát akarta, hiszen gazdaggá tehetett bárkit, megváltoztatott sorsokat, és hihetetlen fejlődést hozott el az embereknek. Nem létezett a világban ennél nagyobb hatalom.
- Orea? Dehogy. Vagyis, biztos, hogy lesz fent orea is, az elméleteim alapján kellene, hogy legyen. De nem az érdekel. Fel akarok menni oda. Ahol még nem volt más.
- Mi az elmélet? - mi volt annyira fontos, hogy elhomályosítsa a zöld kristályok és közvetve az arany csillogását? A palotákét, a lehetőségekét? Tudtam a lelkem mélyén, éreztem… a kalandvágy volt az. Az elemi, eltörölhetetlen vágy, hogy pionír lehessen, lássa, amit még nem látott, először tudja meg, elsőnek írja le, és a csoda, amit találni remél egy ideig ne lehessen másé, csak az övé. Mulandó volt, de az emberek életében minden más is az volt, és ez talán boldogabbá tette, mint az, hogy mi mindent vehetett meg az anyagból amit találhatott. Nem tudtam biztosan, hányan indultak el a Peremre ugyanezért… vagy hány tündér jelentkezett önként, hogy az emberek világába költözik, azzal az ürüggyel, hogy képviseli a népét, valójában… ugyanezért.
- Az, hogy ez egy ősrégi ütközés eredménye. Egy eddig fel nem tárt peremvidék. Ha tudok erre bizonyítékot szerezni, hogy nem csak a világunk talajszintjéhez igazítottan történnek az ütközések, akkor lehetnek ilyenek még odafent. Vagy a föld alatt. Vagy a tenger alatt. Vagy bárhol.
Ez meglepett. Igazából elképzelhető volt ez is, hiszen alig tudtunk valamit az ütközések természetéről. Újra a képre néztem. A csodákra, amik fent lehetnek, pedig még nem is jártam a Peremnél sem. Ha pedig orea volt ott... az oreát jelentett a tündéreknek, hiszen már csak a feljutáshoz is kellettünk. A Lebegő Város nagyon elégedett lenne egy ilyen eredménnyel. Innentől pedig már nem csak kalandvágy volt, hanem tulajdonképpen része a kötelességemnek. Hiszen ezért voltam itt, hogy a tündérek is részesedjenek a gazdagságból, és ha még annál is többet viszek nekik… ki tudja annak milyen következményei lesznek. Jók, legalábbis ránk nézve.
- Ki tud még erről? - kérdeztem.
- Én, Gideon és most már maga. Senki nem vett komolyan, és senki más nem látta a képet, mert tegnap volt a próbarepülés.
- Helyes. Maradjon is így. Viszont a követségen nincs több pixi, így szerény személyemmel kell beérnie.
Hiszen ő maga mondta, hogy megbízható pixiket akar maga mellé. Így, hogy ez tulajdonképpen mostantól államtitok volt, én is ezt akartam. Jobb volt, ha az emberek ebbe egyelőre nem ütötték bele az orrukat – már azokon kívül, akik benne voltak, de őket képesek leszünk kompenzálni, nem csak pénzzel, hanem akár olyan dolgokkal is, amiket az emberek eddig megtagadtak tőlük. Végülis senki se vette komolyan…
- Tehát elvállalja? - nézett rám csillogó szemekkel.
- El. Sőt. Azt mondja, nem veszik komolyan igaz? Ki fizeti a kutatásait? - tértem a lényegre. Vagyis arra, ami most, nagykövetként nekem a lényeg kellett hogy legyen. A kalandvággyal majd foglalkozok később.
- Nos én magam... Tudja, meteorológus vagyok, és apám örökségéből dolgozom. Nagyon drága volt minden felszerelés, főleg, ami a hajóhoz kellett, de ez megér ennyit.
Elmosolyodtam. Valami ilyesmiben reménykedtem.
- Mi szólna ahhoz, hogyha azt mondanám, hogyha az első expedíció megerősíti a feltételezéseit, akkor Tír na nÓg szponzorálná a további kutatásait? Azzal a feltétellel természetesen, hogy a nyersanyag, amik esetleg egy új peremen vannak minket illet. Ha kiderül, hogy nem egy új perem, akkor is tetemes összeget kapna, hiszen a másik lehetőség az, hogy a terület eleve tőlünk sodródott el.
- Jó! Kiváló! Remek! Egy teljes ország hátterével... Óh, ez pazar! Fantasztikus!
Nagyon örült neki a nő, láthatóan annyira, hogy majdnem könnyekre fakadt. Pedig lehet épp hazaárulót csináltam belőle.
- Akkor szombat? Jól hangzik a szombat?
- Jól hangzik a szombat. - le kellett mondani néhány programot hozzá, de annyi baj legyen. Merjenek rám megsértődni.- Ezek szerint, ön, a pilótája és én megyünk?
- Így van, pontosan. Hacsak nem tud valaki mást... De ha nem, akkor jöjjön... Hová is? Hol van itt egy ellenőrizetlen reptér? Gideon a teszteket a falon kívülről indította, de azt azért nem várjuk el, hogy maga is eljöjjön odáig...
- Szerintem a városon belül nincs ellenőrizetlen reptér... Ha eljönnek értem a legközelebbi vonatállomáshoz, akkor kimegyek.
- Persze, hogyne. Akkor szombaton az állomáson, reggel kilencre?
- De meg kell mondania, melyik állomás. - emlékeztettem. Elég sok vonatállomás volt, és úgy tűnt a nő annyira izgatott lett, hogy az összeszedettségnek lőttek.
- Igaz, igaz, jogos. Kilenckor indul egy vonat a Közép-Estrance-i állomásról, ami kimegy egy külső megállóig is, ahol főleg egy kisebb Sinan-szentélynek van a lakónegyede. Attól a reptértől csinálta a próbarepülést is Gideon.
- Jól van. - bólintottam. - Fent leszek azon a vonaton.
- Akkor várom is! Most pedig rohanok, sok optimalizálni-való dolog vár!- felel, majd kiviharzott anélkül, hogy egyáltalán elmondta volna a nevét.
Egy ideig még ültem a széken, mint akibe belecsapott a villám. Szerencsére a fényképet is itt hagyta így tudtam még egy ideig nézegetni. Szombat. Sok teendő várt még rám szombatig ezek szerint, például írni haza arról, hogy úgy tűnik támogatni fogunk egy kutatást, lemondani a programjaimat, és valahogy kitalálni, hogy mit mondok, hova megyek…

× Nemus caelorum ×

Őaprósága & az őrült tudósok

-----------------:O:-----------------

Valójában senkinek nem volt semmi joga ellenőrizgetni, hogy mikor hova mentem és mit csináltam. Elengedtem a személyzetet a hétvégére, még Morosnak is szabadnapot adtam, aki ezt rendkívül furcsállta és bár próbált kérdezősködni, vadabbnál vadabb válaszokat adtam, azután amikor kifejtettem, hogy kivettem egy szobát a fürdőhöz kapcsolat szállodában három férfiprostival, akik közül csak egy volt fajtámbeli abbahagyta a kérdezősködést, én pedig nyugodtan össze tudtam pakolni az apró táskámba. Igazából nem vittem magammal sok dolgot, csak váltás fehérneműt, egy kést, egy villát és egy kanalat (az én méreteimben), meg egy bögrét. Kivételesen nadrágot húztam egy fekete blúzzal, fölé pedig egyszerű szürke szövetkabátkát, és egy bőrcipőt, csak hogy ne fázzon a lábam. Egyáltalán nem hasonlítottam nagykövetre, de még csak gazdagra sem, a teljes szettből már csak egy sapka hiányzott, de olyat nem készíttettem még a méretemben. Ez egy olyan hiányosság volt, amit mihamarabb pótolnom kellett, de nem ma.
Szerencsére biztonságban elértem a legközelebbi vonatállomást öt perccel az indulás előtt. Hamar kiszúrtam a kutatóhölgyet is, aki bár néha felnézett a papírjaiból, nem vett észre. Megigazítottam a vállamon a táskám, és odareppentem a nő mellé.
- Jó reggelt! - köszöntem rá hangosan, már amennyire hangos tudtam lenni mágia nélkül.
A nő majdnem kiejtette a kopott lapot a kezéből, de a meglepődöttsége azonnal örömmé is változott.
- Hát eljött!
Ez után villámgyorsan lehalkított a hangját, merthogy jóformán rám kiabált.
- Jaj, bocsánat, ugyan nem csinálunk semmi illegálisat, de azért jobb, ha nem keltünk feltűnést. Jó reggelt, Daphne kisasszony. Készen áll az utazásra?
- Amennyire egy ilyesmire készen lehet, igen. Azt hiszem. - hogyan lehetett volna készen állni arra, hogy egy otthon tákolt kísérleti léghajón felmenjünk két kilométer magasra, ahol vagy van egy új perem, vagy nem? Izgatott voltam, de igyekeztem nem mutatni, és csak reménykedtem benne, hogy nem bántam meg, hogy Morosnak végül nem az igazságot mondtam, és nem mentem el inkább tényleg a fürdőbe három hímringyóval.
- Remek, kiváló. Már kiváltottam a jegyeket. Vagyis, gondolom nem bánja, meg azt hiszem önöknek is kell, ami szerintem teljesen fölösleges mert nem foglalnak el egy teljes helyet, de azért a biztonság kedvéért váltottam. Nem lesz hosszú az út, kövessen!
Én elfoglaltam egy teljes helyet. Csak azért, mert kicsi voltam nekem is járt a saját ülés, szóval nagyon helyesen tette a nő - akinek még mindig nem tudtam a nevét -, hogy nekem is vett egyet. Azután előre sietett az egyik állomásban álló, indulásra készülő vonat fülkéjébe. Ahogy láttam, a legdrágább osztályra váltotta a jegyet, mert rajtunk kívül három ember ha kallódott benne. Az első osztályra drága volt a jegy, ám akik meg tudták volna fizetni elég ritkán vonatoztak. A tudós egy kényelmes, asztalos helynél ült le, majd rámutatott a vele szembeni ülésre.
- Nagyon örülök, hogy végül elvállalta. Nem is tudom, hogy hogyan oldottuk volna meg ön nélkül.
Követtem a kabinba, és leültem a helyemre, annak is a közepébe, elegánsan magam alá húzott lábakkal. Bár kivételesen nadrágban voltam, ha már kalandozni mentünk, de azért nem akartam illetlen lenni - még ennél is jobban.
- Remélem meg fogja érni. Én is kíváncsi vagyok, mi lehet odafent. Egyébként még nem mondta el a nevét.
A nő elsápadt, majd a homlokához kapott olyan lendülettel, hogy még a kalapját is leverte a fejéről.
- Jaj, hát persze! Milyen faragatlan vagyok. Hihetetlen. Jeanne Saileach vagyok. Örvendek.
Nyújtott kezet reflexesen, amit aztán gyorsan vissza is húzott, majd ismét visszanyújtotta, de most csak a mutatóujját. Általánosan úgy tűnt, hogy komoly zavarban volt a művelettel kapcsolatban. Kinyújtottam a kezem és megráztam a nő ujját.
- Az én nevemet már tudja végülis, de Daphne Prismblossom, én is örvendek.
Látszólag nagyon megkönnyebbült, hogy nem vettem sértésnek a dolgot, és közben a vonat is elindult. Ahogy szép lassan haladtunk a város külső területei felé, Jeanne elgondolkodva nézett kifelé az ablakon.
- Amennyire tudom, a tündérek hosszú életűek. Illetlenség ilyet kérdeznem egy hölgytől, de... Hány éves ön?
Elvigyorodtam.
- Valóban nem illik ilyet kérdezni egy hölgytől. Száznyolcvan éves vagyok. A súlyomat viszont nem mondom meg.
- Ó, amiatt ne aggódjon, kétlem, hogy egy pixi képes lenne annyit nyomni súlyra, hogy a repülésben ez akadályozó tényező legyen... - nevette el magát, teljesen félreértve a dolgot. - Tehát száznyolcvan. Akkor ön már élt akkor. A háború alatt. - komorodott el az arca hirtelen.
Most először a magabiztos mosoly és kedvesség leolvadt az én arcomról is. Nem tudtam, hova akart kilyukadni ezzel.
- Igen. - válaszoltam szűkszavúan. Nem szerettem erről beszélni, nem is akartam, mert nagyon-nagyon rontotta az imázsomat. A könnyedség, a naivság, ha kicsit talán még gyerekesnek is gondoltak mind az én malmomra hajtotta a vizet a politika csataterén. Nem kellett tudnia senkinek miket láttam, sem azt, hogy illúzióval tartottam fent a látszatot, hogy a bőröm hibátlan és hegmentes volt.
- Meg tudja védeni magát, ha kell, igaz?
Jeanne hanglejtése nem változott, látszólag észre se vette nálam a hangulat változást.
- A fajtám illúziómágiája némi kreativitással igen sok mindenre képes. De ezt bizonyára tudja ön is.
- Igen, ebben biztos vagyok. Ez jó hír.
Bólintott egyet félig visszanyerve a korábbi magabiztosságát.
- Nem tudom megerősíteni fényképpel, de Gideon azt mondta, hogy amikor távcsővel a szigetekre nézett, látott lent mozgást. Nagy, embernél talán nagyobb dolgokat. Nem tudom, hogy mik lehetnek, de jó felkészülni.
- Vannak fegyvereik? - ha már a háborúról beszélgettünk korábban…
- Nos, nem sok. Nálam itt van apám hagyatéka, egy pisztoly, illetve Gideonnak van egy régi karabélya. Nem sok, de... talán elég lehet. Talán. Jobb esetben.
Bólogatott magában számolgatva.
- Jól van, nem kell rögtön hadat üzennünk azoknak, akik ott élnek. - bólintottam én is. - De jobb ha mindenre fel vannak készülve önök is.
- Igen, így van. - erősítette meg a dolgot, majd újra kibámult az ablakon. A falat nemrég hagytuk el, a házak bronz és szürke látképét a természet zöldje váltotta fel. Jeanne láthatóan a gondolataiba merült, így rajtam volt a sor, hogy esetlegesen kellemetlen kérdéseket tegyek fel.
- Miért olyan fontos ez önnek, hogy életveszélyes küldetést vállaljon? A kalandvágyat értem, a bizonyítási vágyat is, de... ennyi valóban elég? Ha meghal ott, akkor nem bizonyít senkinek.
Jeanne megtámasztotta az állát egy ujjával a gondolkodáshoz, majd mosolyogva válaszolt.
- Gyerekkorom óta szerettem nézni az eget. Talán ezért is lettem tudós, a testvéreimmel ellentétben. Látni akarok egy új világot, ami odafenn van. A lenti Perem nem érdekel annyira, meg ott már sokan jártak is. Ennek a helynek viszont én leszek a felfedezője. Meghódítom a földet az égben. Ezen felül nincs komoly okom. Csak úgy érzem, hogy meg kell tennem. - Majd valamin elnevette magát - Ha meg meghalok, legalább aközben halok meg, amit szeretek. Maga tündér, ki tudja, hogy hány évszázadig él még. De én már csak hatvan évig, legjobb esetben is. Jól kell eltöltenem az időmet. Nem akarok csalódást okozni a kis Jeanne-nak, aki annyira szerette nézni az eget. Joggal utálnám magam, ha elszalasztanám ezt.
- Nincs semmi más, amiért élne? Család, gyerekek, barátok...
- A családommal nincs rossz viszonyom, de ha visszamennék, csak egy előre elrendezett házasság várna. Gyerekem nincs, párom se. Barátom csak Gideon, de ő meg velem tart. Azt hiszem, végső soron tudni kell jól meghalni is, kisasszony. - nevette el a végét ismét.
Erre elmosolyodtam.
- Végülis, ebben van igazság.
Nem kellett túl sokat utazni, hogy megérkezünk a faluhoz. A központi téren emelt napóra és kőkör köré épült az egész település, de ez nem volt meglepő, a vallási kegyhelyek leginkább Estrance-on kívül estek. A falu szélén, nem messze a kis vasúti megállótól egy kikövezett kifutópálya feküdt, a szélén pedig egy viszonylag új építésű hangár terpeszkedett el. A kutató elmutatott arra. Körülbelül öt-hatszáz méternyire lehetett, nem volt vészes.
- Ott a gép. Nem tudom, hogy mennyire fárasztó repülni önnek, de nekem ez nem távolság, szóval ha szeretné... elvihetem... valahogy?
Láthatóan fejben az összes létező variáció átfutott rajta, ahogy utazhattam.
- Áhh igen, köszönöm. - mondtam és azzal a lendülettel felültem Jeanne vállára. Tudtam volna repülni, de így sokkal kényelmesebb volt. - Ez a hangár korábban is itt volt? Nem túl feltűnők a kíséleteik az itt élőknek?
- Ja, itt volt már korábban is, csak felújítottuk. Nem furcsálják nagyon, ez végül is másodlagosan egy Tsvig-szentély is, ők meg a kutatókkal jóban vannak. Bár azt hallottam, hogy az első próbarepülés nagy vihart kavart, de végül senki nem panaszkodott.
Mondta, miközben elindult az állomástól a reptérig vezető földúton, ami kissé távolabb vezetett a falutól, egy rozsmezőn át. Az ég napos volt, néhány bárányfelhő úszott csak rajta. Olyan félúton lehettünk, amikor felmutatott az egyik nagyobbra.
- Nos, oda megyünk majd. Nem tudom, hogy hogyan, de innét lentről felhőnek látszik csak.
- Ez tényleg különös. - és azt a teóriát támasztotta alá, hogy talán tényleg egy ütközés eredménye lehetett, a Tír na nÓg-i lebegő sziklák ugyanis nem felhőkön ültek. - Sejti mióta lehet itt?
- Nagyon régóta. Háromszáz éves volt a feljegyzés, amit találtam, és ami alapján lekövettem a mozgását. De már az az asztrológus is úgy írt róla, hogy amióta emlékszik rá, már van. Több száz, sőt, több ezer éves is lehet.
- Csodálkozom, hogy eddig senki sem próbált meg felmenni oda, bár a technológia talán akkor még nem tette lehetővé, és azóta elfelejtették. - csak hangosan gondolkoztam. Ez alapján lehet, hogy az Ütközések között eltelt időket is elszámolták…
- Erre tippelek én is. Aztán ki tudja, lehet, hogy találunk odafent néhány törött repülőt. Bár azért kétlem, majd meglátja, hogy a mi hajónk se szokványos. Sőt, talán első és egyetlen a kategóriájában.
Vigyorgott büszkén, mintha ő építette volna.
- Érdekesen hangzik. - mosolyodtam el. - Alig várom, hogy lássam.
Ehhez nem kellett sok idő. Hamar átszeltük a termőföldet, és a hangár bejáratához értünk. Odabent a félárnyékban egy igen kicsi repülő szerkezet pihent, csillogó bronzlemezekkel borítva. Szárnyakat vagy rotort sehol nem láttam rajta, legalábbis egyelőre, mert a repüléshez azért kellett lennie valahol. Az oldalánál egy fiatal férfiember forrasztott valamit, majd amint a szeme sarkából észrevett minket, közelebb sétált.
- Gideon, meghoztam a pixinket. - köszöntötte Jeanne, mire Gideon csak biccentett, kezet viszont nem nyújtott.
- Gideon Crossfield. Örvendek. Szűk az időablakunk, szóval remélem készen áll az indulásra.
- Én is örvendek. - mondtam és odareppentem én kezet nyújtani. Felsőbb körökben ugyanis ezt a hölgynek kellett megtenni, így hezitálását a jólneveltségére fogtam. - Készen állok, ezért jöttem.
Gideon tétován elfogadta a kezemet, majd valami kallantyút áthúzott a szerkezet alján, és felnyitotta vele az üvegbúrával fedett pilótafülkét. Két ember kényelmesen elfért, három már csak szorosan ment volna, így végülis érthető volt, hogy miért volt szükség rám. Vagyis valakire, aki akkora volt mint én.
- Remek. Már berakodtam előre, és fel is tankoltam. Ha beszáll, indulhatunk is.
Intett Jeanne-nak is, aki sietősen lépett fel a pár létrafokon, amit a szerkezet oldalába süllyesztettek. Gideon maga is helyet foglalt közben a pilótaülésben, és állítgatni kezdte a karokat és kapcsolókat maga előtt.
- Jeanne, kösd be magad. Prismblossom kisasszonyt pedig tartsd jó szorosan, az ő méretében nincs öv.
- Egyébként lehet már késő megkérdeznem, de miért is nem csak ketten mentek? - kérdeztem, miközben elhelyezkedtem, amennyire lehetett kényelmesen, úgy, hogy még kapaszkodni is tudjak.
Jeanne óvatosan, de stabilan átfogott azért derékban az egyik kezével.
- Nos, első sorban azért, hogy legyen valaki aki a lebegő sziklák között könnyebben közlekedik, mint mi. Meg tud távlatból is rálátást biztosítani a terepre. Ez is közrejátszott abban, hogy pixit kerestünk a munkára.
Felelt a nő, majd a mérnök, miközben valami mechanikával automatikusan ránk csukta az üveget, még hozzá tette:
- A dolog fölött, bármi is legyen az, nem fúj a szél annyira, szóval tökéletes a feladatra. Meg ha lenne velünk valami ott, legalább valaki haza tudna szólni Jeanne családjának.
Fújtam egyet, miközben kibontakoztam Jeanne fogásából. Azért ezt már mégse hagytam, tudtam kapaszkodni.
- Jól van. Adjunk neki.
Ahogy ezt kimondtam, valami robogni kezdett valahol mögöttünk. A szerkezet rázkódni kezdett, ahogy kigurult a hangárból, birtokba véve a legkevésbé sem kerékbarát földutat. A zajjal és a remegéssel együtt a sebesség egyre nőt, majd végül a gép elemelkedett a földtől, miközben oldalról két szárny bontakozik ki, ami eddig feltehetően valahogy a szerekezet alá volt hajtogatva. A magasság eszeveszetten nőtt, pedig alig tudod megtartani magam. Egy ponton biztos vagy benne, hogy meghalunk és a gép cafatokra fog esni, illetve, hogy életem leghülyébb ötlete volt random kutatókban bízni, ráadásul valamiért úgy éreztem, hogy menten el fogok ájulni, mintha minden vér a lábamba zuhant volna.
A rázkódás egyszer csak véget ért, és így, hogy már ki mertem nézni az ablakon kiderült, hogy már a felhők fölött voltunk. Minden hangot elnyomott valami eszeveszett süvítés - amiről feltételeztem, hogy a gépet hajtotta előre - a látvány azonban lenyűgöző volt. Majd méginkább azzá vált amikor megpillantottam a szigeteket. Valóban léteztek, és sokkal gyönyörűbbek voltak, mint ahogy azt a fénykép vissza tudta adni. A távolban a fatörzs-szerű oszlop ominózusan a ködbe veszett, mi pedig észveszejtő sebességgel közelítettük meg a helyet, elsuhanva néhány nyolcszög-alakú, üres keret mellett – amik jelenlétét végképp nem tudtam hova tenni -, hogy egy fákkal kevésbé tarkított, inkább rét-szerű helyen érjünk földet. Néhány ismeretlen madár riadtan reppent fel érkezésünkre, ahogy pedig felpattan a fülke teteje, hűvös, de nem hideg levegő áramlik be a fülkébe. Minden csendes volt, kivéve a gép halk morajlását és sistergését. Mire összeszednéd magam és ki tudnál lépni, Jeanne már a földön van, és szájtátva, könnyes szemmel nézelődik.
Ez rázós volt. Ez volt az egyetlen értelmes gondolatom, amikor végül landoltunk ebben az ismeretlen világban. Egy ideig pihegtem még a léghajó tákolmányban, majd kiröppentem Jeanne mellé. Tényleg lenyűgöző volt.
- Olyan, mint várta? - kérdeztem a nőtől mosolyogva, ami nem tudom hogy sikerült, azzal együtt, hogy a hányingerrel küzdöttem, noha sejtettem hogy még annál is szebbnek találja majd, mint a képzeletében. Előre repültem a legközelebbi fáig, és a legalsó ágán megállva néztem beljebb.
- Szebb. Sokkal szebb. - felelte Jeanne a könnyeivel küszködve, majd óvatosan követett a fáig. Ahogy nézelődtem befelé, nagyon halkan mintha zörgést hallottam volna. Sőt, inkább fémes csörömpölést. A hangok után a távolban különös alakok bontakoztak ki, bár egyelőre az erdőben maradtak. Az erdő nagyon hasonlított a lenti erdőkre, csak más növényekkel, a benne honoló finom ködtől viszont nem volt kivehető, hogy pontosan mik is voltak. Olyan emberméretűek lehettek.
- Közelebb megyek, maradjanak a gépnél. - mondtam Jeanne-nak és Gideonnak. Ha már itt voltam, akkor már hasznossá is tehettem magam. A fák ágai között maradtam, rejtve, hogy megfigyeljem kik lakták az erdőt. Ahogy közelebb kerültem, megláttam, hogy tulajdonképpen a különös alakok, szám szerint hárman, leginkább gépeknek tűnnek, de érdekes módon olyan humanoid formájuk volt. Fegyvert nem láttam náluk, bár ez nem jelent sokat, és a tervezésük nagyon-nagyon eltért azoktól a primitív gőzgólemektől, amikkel lent találkoztál néhányszor az akadémia vagy az egyetem közelében. Egyenes vonalban haladtak a két ember felé, és nem vettek észre egyelőre.
Alig voltunk itt néhány perce és már elkezdődtek a furcsaságok. Szóljon kellett volna Jeanne-nak és Gideonnak, de nem tettem. Ha harcra került a sor nem tehettem semmit, ha foglyuk ejtik őket, akkor pedig jobb volt, ha rólam nem szereztek tudomást. Rejtve követtem őket és vártam mi lesz.
Idővel a két ember is észrevette az alakokat. Gideon lépett előre, kezében a karabéllyal. Ahogy a gépek közel értek az emberekhez, némi nyekergés és zúgás után érthető nyelven szólaltak meg. Úgy tűnik, mintha az arcukba, ami többnyire koromfekete üresség volt, egy fénylő követ rejtettek volna, ami most mintha szem lenne pásztázta őket végig.
- Üdvözlünk benneteket, Tervezők. Már vártunk az érkezésetekre.

× Nemus caelorum ×

Őaprósága & az őrült tudósok

-----------------:O:-----------------

A két ember tétován követte azt a három valamit, amik óvatosan billegtek keresztül az erdőn. Tényleg leginkább azokhoz a kezdetleges emberformájú automatonokhoz hasonlítottak, amikkel az emberek tudósai kísérleteztek, mindeddig hiába. Úgy tűnik egy másik világ megelőzte őket.
Az erdő egyébként nagyon szép volt innen belülről is. A fák lomba kékeszöld volt, a törzsük fehér, fű helyett valami lilás moha szerű növény borította a talajt, és mindent beleng valami különös köd. Így belülről nagyon kellemes illata is volt, bár semmire nem emlékeztett, amit hosszú életem alatt éreztem. A többi tündérnek is nagyon tetszett volna ez a hely, ebben biztos voltam, nem hasonlított Tír na nÓg erdeire, de mégis közelebb állt a mi otthonunkhoz, mint az emberekéhez. Így viszont már teljesen biztos voltam benne, hogy nem tőlünk sodródott el, ez valóban egy Ütközés eredménye kellett, hogy legyen.
Igyekeztem rejtve maradni az ágak között, de Jeanne észrevett, és a fejével intett, hogy repülj oda hozzá. Szerinte ezek szerint nem volt veszély. Nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet volt odamenni, így többet segíthettem nekik, ha gond volt, ám ahogyan a gép üdvözölte Jeanne-t és Gideont, az alapján nem tűntek ellenségesnek. Végül vettem egy nagy levegőt, odareppentem és letelepedtem a nő vállára.
- Látott már bármi ilyesmit, kisasszony? Mik ezek a dolgok? Ilyenről nem volt szó sehol a kutatásaimban... - súgta nekem aggódva.
- Fogalmam sincs. Láttam már nagyon kezdetleges automatonokat, de ez valami sokkal fejlettebb. - súgtam vissza.
- És milyen régiek lehetnek! Nézze a bal szélsőt, konkrétan növények nőnek rajta... Mi a fene folyik itt?  - rázta meg a fejét Jeanne, majd folytatta a sétálást. Nekem sem volt ötletem sem, mi a fene folyhatott itt, azon kívül, hogy az egyetlen teóriám annyiról szólt, hogy egy másik, fejlettebb világból érkezhettek. Nem tudtam elképzelni semmilyen más magyarázatot.
A séta még elég sokáig tartott. Vagy tizenöt-húsz percen át is gyalogolhattunk – vagy hát ők, én ültem – a szép, de idővel egyhangú erdőn át, míg egészen hirtelen végeszakadt. A gépek egy meredek lejtő tetejére vezettek ki minket, a lejtő aljánál pedig végre testközelből rajzolódott ki a gigantikus fa-jellegű valami, amit korábban az ideúton és a képen is láttunk. Innen közelről sokkal nagyobb volt. A tövében vastag fallal körbevéve egy kis településféle volt, amit látszólag folyamatosan javított valaki vagy valami, mert a legalján már jóformán egybeforrt a mohás talajjal a kő. Az egyik gép nagyon hirtelen fordult Jeanne felé, így még ha akartam volna se tudtam volna elrejtőzni a nő mögött... De látszólag nem is kellett, gyakorlatilag észre se vett.
- Tervezők, itt a támaszpont, amit létesítettünk számotokra.
- K-Köszönjük... - Hebegte Jeanne, majd Gideonra nézett, de az csak vállat vont.
- Te vagy a tudós, te beszélsz.
- De mit mondjak nekik? Azt sem tudom, hogy miről beszélnek. És milyen Tervezők? Kisasszony? Bármi ötlet? - nézett rám kétségbeesetten. Nagyon úgy tűnt, hogy Jeanne Saileach nem volt jó az első találkozások létesítésében, sem pedig a folytatásban.
- Kérdezze meg tőlük, hogy mióta várnak, és hogy hogyan és ki tervezte őket. Talán innen a legjobb elindulni. - mondtam rövid gondolkodás után.
Jeanne lelkesen bólintott.
- Hála Sinannak, maga diplomata... Jól van, kedves... Barátom? Mióta vártok itt? És ki tervezett titeket?
A gép pár másodpercig gondolkodott.
- Tsvig úrnő harminchatezer-kétszáznegyvenhét ciklusával ezelőtt küldtek minket ide, hogy létesítsük a támaszpontot. Avtandil őméltósága tervezett és bízott meg minket.
Jeanne gondolkodóba esett.
- Harminchatezer.... Ciklus... Holdciklus? Az leosztva... kétezerhétszáz év? - majdnem felkiáltott a végén. - Teljességgel kizárt. Az akkori emberek jó, ha kardot tudtak kovácsolni, nem hogy... ilyet? Meg milyen név az Avtandil? Kit hívnának így? - Gyakorlatilag dühös lett értetlenségében, és szemével ismét Gideont kereste, aki megrázta a fejét. Nem volt valósíznű, hogy többet tudjon a helyzetről, mint ő.
Óvatosan megérintettem Jeanne vállát.
- Csak nyugalom. A diplomácia türelemjáték. Ha ez a hely tényleg Ütközéssel került ide, Avtandil bizonyára egy emberszerű valaki volt az ő világukban, ez mint tudjuk nem lehetetlen, hiszen a tündérek még szaporodni is tudnak az emberekkel, hiába jöttünk más világból. Lehetnek emberek máshol, akik sokkal fejlettebbek, mint ez a világ. - az emberek hajlamosak voltak azt hinni, hogy az ő világuk az egyetlen és igazi, pedig nekünk az óvilág épp olyan valódi volt. Miért ne lehetne más helyen olyan civilizáció, akik képesek voltak ilyen automatonokat létrehozni? Egy dolog volt furcsa, ami talán Jeanne-nak fel sem tűnt: Tsvig-et a nevén nevezték, pedig nekünk is volt saját szavunk rá. - Kérdezze meg tudják-e, hogy Ütközés történt.
Jeanne vett egy mély levegőt.
- Igen, igaza van. Rendben. Remek ötlet, lehet hogy rá se jöttek, hogy átkerültek. - majd megköszörülte a torkát. - Mondd csak, mit tudtok az Ütközésről?
A robot - jobb szavam nem volt rá hirtelen - pár másodpercig ismét gondolkodott.
- Sajnálom, Tervező, nem sokat. Nem kaptunk utasítást arra, hogy mélységében felfedezzük az új területet. Ellenben amennyiben rendelkeznek a megfelelő engedélyekkel, a belső archívumban megtalálhatják az önök számára szükséges információkat. Továbbá elvihetjük az orea-szolgájukat a Kohómesterhez javításra, amennyiben megviselte őt az út.
Nagyokat pislogtam. Orea-szolga? ÉN? Legalábbis másra nagyon nem gondolhatott, amivel érkeztünk egyértelműen jármű volt és nem szolga, oreát pedig tartalmazott a vérem, talán érzékelték valahogyan.
- Elnézést uram, de nem vagyok szolga, ez igazán nagy sértés a részéről. Az orea a természetes része a szervezetemnek. - közöltem.
Jeanne szeme elkerekedett. Látszólag ő átsiklott azon, hogy szolgának hívott engem a gép.
- Lehet, hogy ezek még is csak a felszínről jöttek? Orea-szolga... Ezek szerint ők azok? Kisasszony, van egy ötletem, de nem fog tetszeni magának...
Jeanne arca most pont ugyan olyan volt, mint amikor először prezentálta a lebegő szigeteket és a feljutás tervét.
- Ez az egész már nem tetszik. - mondtam neki, kicsit sértetten, de utána vártam hogy kifejtse.
- Mi lenne, ha elhitetnénk velük, hogy ön tényleg egy ilyen orea-szolga, és ugyan nem javításra, de tényleg elküldenénk ehhez a Kohómesterhez vagy kihez. Hátha az egy fejlettebb valami és több információval rendelkezik. A helyzet az, hogy kétlem, hogy "rendelkezünk a megfelelő engedélyekkel" az archívumuk feltárásához. Vagyis gondolom. Mármint, miért rendelkeznénk, nem éltünk közel háromezer évvel ezelőtt... Szóval így tudnánk valamiféle adatot gyűjteni. Mit szól hozzá, szörnyű ötlet, ugye?
Az első reakcióm az volt, hogyha elhitetik, hogy szolga vagyok miért mondanának el nekem bármit... Ám ha kicsit is úgy gondolkoztak, mint az emberek, akkor a tervezőik háta mögött beszédesebbek lehettek. Sajnos bármennyire is derogált a dolog, elképzelhető volt, hogy hasznot húzhattunk belőle.
- Kérdezzen rá az engedélyre, és ha nem működik, akkor megyek a kohómesterhez... - egyeztem bele végül.
- Mondd csak, rendelkezünk engedélyekkel? - kérdezte Jeanne rögtön a vezetőinktől.
A dolog végignézett rajtunk.
- Nem. Nem található önöknél megfelelő felhatalmazásra jogosító tábla.
Jeanne sóhajtott egyet.
- Akkor miért vetetted fel a lehetőségét... Mindegy, úgy tűnik, hogy nincs. - súgta felém, aztán felemelte a hangját megint. - Szolga, vezesd a kisassz- orea-szolg- öhm, segítőmet a Kohómesterhez! Nem kell javítás, hozzá ne érjetek, de mutasd be neki! Nekünk pedig készítsetek szállást! Ha pedig a segítőm vissza akar térni hozzánk, maradéktalanul engedelmeskedjetek neki.
A robotok meghajoltak, majd amelyik beszélt úgy tűnt, hogy várta, hogy kövessem. A másik kettő elvezette Jeanne-t és Gideont a lejtő alján elterülő faluba, amelyik így közelebbről egy kisvárosnak is beillett. Ráadásul tele volt különbözően szétesett hozzájuk hasonló robotok testével, akik nem mozogtak és teljesen élettelennek tűntek. Ezek szerint az a bizonyos Kohómester sem volt mindenható, és nekik is létezett üzemidejük.
Leröppentem Jeanne válláról a robot mellé, hogy lássa megyek utána.
Elváltak útjaink, engem pedig a legnagyobb épület felé vezettek. A házak hidegnek érződtek és első ránézésre fémlapokból tákolták össze őket. Miután vezetőm befurakodott egy keskeny ajtón - ami nekem inkább széles kapu volt - egy kohókkal, elképesztő meleggel és különös, mechanikus szerkezetekkel teli tágas szoba fogadott. Középén egy talán még emberi mértékkel is hatalmas, sokkarú gép dolgozott szorgosan, láthatóan olyan lapokon, amelyekből a házak is álltak. Ahogy beröppentem, felém fordította a fejét és egész közelről mért végig hatalmas szemével. Recsegő, üres hangon szólított meg.
- Mi vagy te?
Ámulva néztem körbe, így szinte összerezzentem, amikor realizáltam, hogy a hatalmas gépnek feje volt... és beszélt.
- Én tündér vagyok. Mi vagy te? - nem gondoltam, hogy bármit is fog neki mondani az, hogy tündér, de itt volt az ideje, hogy kilépjek az orea-szolga szerepéből. Egyébként sem tetszett.
A hatalmas gép visszatért a munkához, de válaszolt.
- Én a Kohómester vagyok, Avtandil nagyúr szolgája. Én vezetem ezt a küldetést. De tündért még soha nem láttam. Orea van benned. Nem sok, de elég ahhoz, hogy manipuláld a valóságot. Te nem vagy gép, téged nem építettek.
Úgy tűnik ezek az automatonok sem voltak egyformán fejlettek. Amik idevezettek minket önmagukban is lenyűgözők voltak, de szinte csak fogaskerekeknek számítottak a Kohómesterhez képest.
- Nem, én születtem, ahogyan az emberek. Mi a küldetésetek? - ha már ilyen készségesen beszélgetett, igyekeztem minél több információt kiszedni belőle. Talán nem annyira óvatosan és udvariasan, mint amit a munkám megkívánt volna, de ők is eléggé egyenesek voltak velünk eddig.
- Az volt a küldetésünk, hogy alakítsunk ki egy támaszpontot itt fent, hogy az emberek felfedezhessék ezt a helyet. Viszont sok év telt el azóta. Túl sok. Nem fognak jönni, ezt tudom. A küldetésünk elbukott.
Szinte már megsajnáltam. Ahhoz képest, hogy gép volt, mintha érzelmeket fedeztem volna fel a fém mögött, ami egy elég különös élmény volt. Még nem tudtam, hogy el kellene-e vonatkoztatnom a gépi mivoltuktól, vagy pont ellenkezőleg, annak kezelnem őket, amik voltak, az élet és az értelem imitációjának.
- Nem bukott el, két ember, akikkel én is érkeztem feljöttek ide. De ti nem ebben a világban... készültetek.
Legalábbis ezt feltételeztem, de valami borsódzás a hátamon azt súgta, hogy valami nem stimmelt és még nem láttam át egészen a dolgokat.
- Hát eljöttek... De attól tartok a küldetés elbukott, ugyanis nincs már orea itt fent, amit begyűjthetnének. Ellenben mit értesz az alatt, hogy nem ebben a világban készültünk? Nem lett újabb ütközés színtere ez a sziget, amióta felküldtek minket ide.
Nagyokat pislogtam.
Mintha kételyt hallottam volna a hangjában, de ami még különösebb volt, hogy Tsvig neve után az oreát is a nevén nevezték. Ez nem lehetett véletlen, és bármennyire is lehetetlennek hangzott, el kellett vetnem az eddigi teóriámat.
- Tehát... ez a lebegő szigetcsoport ütközéssel került ide és ti az UTÁN jöttetek fel? - kérdeztem döbbenten.
- Így van. Nem tudtak biztonságosan feljutni az emberek még, így felküldtek minket. Nagyon kevés orea volt, nem pazarolhatták olyan dolgokra, mint nagy repülő szerkezetek. Elkészítettek engem, és küldtek nyersanyagot, hogy egyengessem a terepet számukra. De Sinan már nem egy ezer alkalommal haladt el Vahe előtt azóta... Mondd, tündér, mi lett az emberekkel? Kik jöttek fel ide? És te hogy kerültél közéjük? Nem volt a királyságunkban tündér az információim alapján.
Elszédültem és szerettem volna leülni valahova, de semmit nem láttam, ami erre alkalmas lett volna, így erőt vettem magamon és tovább lebegtem, de így nehezebb volt elrejtenem, hogy egészen megremegtem.
- Az én népem ötszáz évvel ezelőtt egy Ütközéssel került ide a királyságunkkal együtt, akkor találkoztunk az emberekkel, és azóta próbálunk... szomszédok lenni egymással. - kezdtem előbb a könnyebbel. - Egy tudós ember vette észre ezt a helyet és építettek egy apró repülő szerkezetet a társával, hogy ide tudjanak jönni. Hogy mi lett az emberekkel... Egy nagy birodalom van lent, amit gőz hajt, és az orea mágiája, de elképzelni sem tudnak olyan technológiát, amivel ti készültetek. Azt hiszem... Történt velük valami, ami miatt nagyon sok tudást elvesztettek és a semmiből építették újra magukat.
Tanulmányoztam az emberek történelmét, de abból egy lineáris fejlődési út rajzolódott ki, semmi olyan, ami magyarázhatta volna ilyen gépek létezését. Sokakat izgatott az értelmes automaton létrehozánásak lehetősége, de a közelében sem jártak. Az egyetlen magyarázat az maradt hát, hogy az írott történelem előtt már volt egy civilizációja az embereknek, régebbi faj volt, mint eddig gondoltuk, ám történt velük valami, ami visszareptette őket a kőszerszámok világába, valószínűleg nem sokkal azután, hogy ezek a gépek feljöttek ide.
- Értem. Köszönöm, tündér. Amikor én készültem, nem volt még sok ütközés, és minden város, minden birodalom felhalmozott minden oreát, amit talált. A miénk volt a legfényeseb királyság, de hiányzott az orea. Amikor látta a nagyuram az ütközést és a lebegő szigeteket, tudtuk, hogy ez lesz a kulcs. De soha nem jöttek utánunk. Mi pedig a működésünkhöz majdnem az összes oreát felemésztettük.
Tehát nem reménykedhettem abban, hogy Tír na nÓg itt bányászhat oreát, mert nem volt mit. Ez csalódás volt. Ami érték lehetett az a technolgóiai tudásuk, de a Lebegő Város az emberek mostani tudásából sem kért, az ekkora fejlettség megrémítette volna őket. A semmiért jöttem ide, ez a gondolat pedig egy kicsit elkedvtelenített. Viszont ezek szerint egy olyan technológiával készültek, ami felemésztette az oreát, ez pedig nem volt a legoptimálisabb. Így is rengeteget használtak belőle az emberek, bár lehet az automatonokért megérte volna, hogy etessék őket. De ez még csak egy nagyon halovány gondolat volt, ami nem volt érdemes rá, hogy szavakba öntsem.
- Még mindig az orea irányítja a világot, sok minden készül belőle, de azt mondják sosincs elég. Az én népemnek nincs rá szüksége, mert mindenben van ami él... - felesleges lett volna megkérdezni, mi lett a birodalmukkal, biztos voltam benne, hogy nem tudja. Ehhez sokkal mélyebbre kellett volna ásni, képletesen és valószínűleg szó szerint is. - Fél évvel ezelőtt volt odalent egy Ütközés, közel ide a felszínen. Most mindenki odament felfedezni és persze kibányászni az oreát. Mihez kezdtek most, hogy érkezett két ember?
Ez volt az igazi, és hirtelen fontos kérdés. Mi lesz most. Mit akartak ezek a gépek valójában, vagy hát mit akart a tervezőjük?
- Volt egy parancsom régen. Megbíztak vele, hogy ha bármi nem a terv szerint történik, pusztítsam el ezeket a szigeteket. Nem tudom, miért nem tettem meg eddig, de most úgy érzem, hogy eljött az ideje ennek. Segítenél benne, tündér?
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a fémlapokon csattogó kalapács elhallgatott, a kohók tüze pedig meggyengült. A Kohómester mozdulatlanul állt a terem közepén. Elsápadtam. A szigetek elpusztítása ennyire hirtelen nagyon drasztikus dolognak tűnt, és nem értettem, miért lett volna szükséges. Még mindig hiányoztak lényegi információk.
- Dehát a terv szerint történik a dolog csak az emberek... késtek. Ennyi az egész. Igazán kár lenne ezekért a szigetekért, nagyon szépek.
- Az esztétikai érték meghatározása nem az én hatásköröm. Ellenben ez a hely felmérhetetlen veszélyeket rejt. A közepén lévő torony régi népek munkája, vagy talán maga Sinané. Veszélyes lenne bárki kezébe adni.
Itt voltak azok a lényegi információk elásva.
- Régi népek? Úgy érti azok csinálták, akik az őslakói annak a világnak, ahonnan a szigetek jöttek?
- Vagy ők, vagy a legeslegelső emberek, akikben még Sinan bölcsessége és hatalma ragyogott. Soha nem voltunk benne, de mint mesterséges élet érzem, hogy hív magához. És azt is érzem, hogy nem akarok egyesülni vele.
Ez… legalább annyira érdekes volt, mint amennyire veszélyesnek hangzott valóban. És sajnos ha a kettőt mérlegre tettem, mindig az érdekes győzött.
- Miért nem pusztították el, amikor idejöttek? Mármint akkor is embereket vártak, most is ember jött, nincs különbség...
- Ha elpusztul, vele pusztulnak a szigetek is. Valahogyan ez tartja egyben az egészet. Eddig vártunk emberre, hogy vihessék az oreát. De annyi maradt már csak, ami talán még Tsvig úrnő néhány ciklusáig üzemeltet engem és pár szolgát. Most már nincs mire várnom. Hacsak neked és a két embernek nincs jobb ötlete.
Ötletem az volt, levinni őket, vagy oreát hozni fel az üzemeltetésükhöz de... az rengeteg pénz volt és még annál is több logisztika. Ráadásul az sem volt biztos, hogy az emberek hajlandók lettek volna bármennyi oreát feláldozni, hogy hozzá férjenek ehhez a technológiához. És ott voltam én… Akartam, hogy az emberek hozzáférjenek ehhez a technológiához?
- Hadd gondolkozzak. Addig is, ha sosem jártak az oszlopban honnan tudják, hogy nincs ott semmi, ami segíthetne? - kérdeztem.
- Azt mondod, hogy menjek be?
Drasztikus és egyenes, ismét. A Kohómester nem ismerte a diplomácia és a tárgyalás finomságait.
- Csak azt mondom, kár lenne elvetni a lehetőséget anélkül, hogy megnéznék. Benézhetek én. Kicsi vagyok, el tudom kerülni a veszélyeket. - mert az érdekes mindig győz a veszélyessel szemben. Mostmár tudni akartam mi volt odabent. Mitől féltek ennyire.
- Mi lesz, ha elpusztulsz ott? Ez az emberek területe, és az emberek gépeié. Kockáztatnád az életed értünk?
Félrebillentettem a fejem. Attól még, hogy a Kohómester nem ismerte a diplomácia finomságait, én igen, és már az is eldőlt a fejemben, hogy nem tudtam ezt az elmét puszta gépnek, az élet olcsó utánzatának látni. Fémből voltak, oreával működtek, de az ember meg húsból volt és szerves táplálékkal működött. Így pedig nem feltétlenül eszközök voltak, hanem lehetséges szövetségesek. És sajnos már az a döntés is megszületett bennem, hogy nem akartam ezt a technológiát az embereknek adni, hogy kiéheztessék utána pedig szétszedjék a Kohómestert. Mi is felhasználtuk volna őket – talán – de másképp. Sosem gondoltam volna, hogy a népem technofóbiája egyszer még jól is jöhet. Ezzel vajon elárultam Jeanne-t és Gideont?
- Az emberek cserbenhagytak titeket. Ez nem az ő területük, hanem a tiétek. Már csak a szomszédaik vagytok, ahogy mi. Akár lehetnénk barátok is.
Néhány másodperc csend után a nagy gépezet nyikorogni kezdett, recsegett-ropogott, a közepéből pedig leereszkedik egy fémes spirálban egy meglepően emberi géptest. Sokkal emberibb volt, mint bármelyik másik gép, amit eddig láttam. Közel sétált hozzám, a kinti robotokhoz képest meglepően emberi mozgással is, és a Kohómester hangján szólalt meg.
- Ez esetben menjünk. De csak mi ketten. Ha eddig nem kellettünk az embereknek, akkor ők sem kellenek nekem.
Elégedetten mosolyodtam el, és meghajoltam, egyik karommal az ajtó felé nyújtózva.

× Nemus caelorum ×

Őaprósága, a Kohómester & az őrült tudósok(?)

-----------------:O:-----------------

A kohómester némán vezetett át a településen, a torony irányába. A Jeanne-nak és Gideonnak nyoma sem volt, a többi gép pedig nem úgy tűnt, mintha érdeklődött volna az úticélunk felől. A gigantikus épületet még egy fal és néhány méternyi fűből álló senkiföldje választotta el a falutól. Szinte szürreális csendben és nyugalomban közelítettük meg. A torony fala sima volt, csiszolt, majdhogynem fémes hatású. Biztos voltam benne, hogy bárhonnan is jött, az nem a mi világunk volt. Ajtó látszólag nem volt rajta, a kohómester azonban egy szemmel nehezen észrevehető panelt tolt be a falba, és az lassan elkezdte nyikorogva átrendeződni a körülötte levő felületet. Közben a kohómester csak úgy magának talán, de beszélni kezdett.
- Annak idején, amikor ütközés volt, gyakran jelent meg ilyen torony. Nem tudjuk, hogy kik készítették őket, de a papjaink azt mondták, hogy régebbiek az emlékezetnél. Amikor sokáig nem közelítették meg őket, maguktól eltűntek, egyszerűen köddé váltak.
- Csak úgy megjelennek a semmiből és utána kámforrá válnak? Ez mióta van itt? - kérdeztem, miközben próbáltam megjegyezni, hogyan nyitotta ki a tornyot, de elég nehéz volt. Valószínűleg egyedül nem találtam volna meg, hogy hol kellett benyomni az oldalát.
- Ez akkor került ide, amikor megtörtént az ütközés. Hamar felküldtek ide minket, így nem volt esélye sem eltűnni. Valamiért, amikor emberek voltak a közelében, megmaradtak. De ezt is csak feljegyzésekből tudjuk. Ötszáz év, ami eltelik az ütközések között sok idő, senki sem él olyan sokáig. Senki nem is látott másik ilyen népünkből. Csak aki mesterséges, mint én.
Újra nagyokat pislogtam.
- Ami azt illeti... mostanában nagyjából száz évente van Ütközés. - jegyeztem meg. Hallottam olyan teóriákat, hogy a folyamat gyorsult, de senkinek sem volt ötlete, hogy mi okozhatta. Még a papoknak sem, hogy ezzel mit akarnak mondani az Istenek.
- Száz évente...? - némult el a kohómester is néhány másodpercre, miközben egy megfelelően nagy ajtó méretű nyílás alakul ki a falon. Mögötte emberi mérettel is gigászi néma üresség honolt és égett szag terjengett a kiáradó levegőben. - A mi időnkben is gondolták a papok, hogy gyorsulnak, de azt nem, hogy ennyire. De ez mindegy is, nem tudunk mit kezdeni vele. Feltehetően ti sem.
- Nem, mi sem. De ez legalább megerősíti a feltételezést. - ez után az ürességbe néztem. Nem tetszett a kiáradó égett szag, de mostmár nem akartam visszafordulni. - Mondd csak... leülhetek a válladra? - kérdeztem a Kohómestert. Másoktól nem szoktam engedélyt kérni, de most valahogy illendőnek érződött.
- Természetesen. Nincs akadálya. - bólintott a kérésemre.
Letelepedtem a Kohómester vállára és így léptünk be. A benti rész olyan volt, mint valami... előadás.
Felnézve látszólag a torony a végtelenségbe nyúlt, vagyis inkább mintha az éjjeli égboltra nézett volna, aminek a közepén ott ragyogott Vahe a baljós vörös fényével. Egyszerre ragyogott az egyik Nap, de körülötte az éjjeli égbolt látszott, és nem is volt nappali világosság. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyet valaha is látni fogok, de úgy tűnt ez a hely több meglepetést tartogatott, mint gondoltam. A falak tövében a különös vörös fényben teljesen idegen, halványzölden fénylő növények nőttek, és ahogy felnéztem, az egész falat beborították. Sőt, az egész tornyot benőtték belülről, mintha egy erdő borította volna egy nagy cső belsejét. Most, hogy így néztem, sokkal nagyobb volt ez a hely, mint kívülről látszott.
Különös volt ez a torony. A fénylő növények viszont kevésbé, Tír na nÓg tele volt ilyenekkel, de nem számítottam rá, hogy ezen a helyen találkozom hasonlóval.
- Az én hazámban sok ilyen növény van, amik derengenek. A szerves orea csinálja, valahogy reakcióba lép a napfénnyel.
- Akkor ezért pusztul el a torony, ha felégetjük az erdőt.
Bólintott egyet a kohómester, noha én nem egészen értettem az összefüggést. A gép odasétált a legközelebbi falhoz és Nemes egyszerűséggel rálépett a falra, majd fordult velem a világ – kicsit fel is sikkantottam meglepetésemben -, ahogy a kohómester kiegyenesedett, és mintha a legtermészetesebb lett volna, a torony fala érződött a talajnak - az eredeti talaj pedig a falnak.
- Mitől égnek el leghamarabb?
- Nem értem, mi köze van az erdő égetésének a torony pusztulásához. Mint minden növény ezek is a tűztől égnek el. - nem egészen értettem, hogy miről beszélt a Kohómester, de próbáltam összerakni az információkat.
Ahogy kicsit jobban megnéztem a növényeket, tényleg nagyon hasonlítottak arra, amik nálunk voltak. Néhánynak még a nevét is tudtam. Vagy hát annak, amire annyira kísértetiesen hasonlított, hogy szinte összekeverhető volt. Azt gondoltam először, hogy dehát ez lehetetlen, de igazából nem volt az. Végtelen világok cserélődtek ki egymással, nem volt lehetetlen, hogy évezredekkel ezelőtt ez a földdarabka már ütközött a minénkkel.
- A papok úgy hívták ezeket a tornyokat, hogy "Égi Erdők". Azt mondták, hogy Vahe küldte őket, de ezt mi, a katonák nem vettük komolyan soha. Minden esetre, amikor két ütközéssel ezelőtt a városunk egyik királya felgyújtotta az erdőt benne, eltűnt. Szóval ezt kell tennünk nekünk is.
Voltak kitüremkedések is a távolban a ritkás, alacsony fák között, ugyan abból az anyagból, mint a torony fala. Egyelőre nem látszottak, hogy mik lehettek, így inkább igyekeztem tovább vinni az előző gondolat-fonalat.
- Tehát... Ezek a tornyok megjelentek korábban is? Én azt hittem csak itt a lebegő szigeten van ez az egy... Oldalent semmiféle feljegyzés sincs hasonlóról sem.
- Akkor tudom, hogy mi történt. - mondta, majd elkezdett sétálni előre.
- Felvilágosítasz engem is?
- Azért nem jelentek meg, mert ez még itt volt. Úgy tűnik nem lehet egyszerre kettő belőlük.
- Ó. Ez logikus. De mi a baj velük? Miért kéne felgyújtani? Nézd, az a növény például ott smaragdnyílnak hívjuk, orvosság. Vagyis pont ugyanúgy néz ki. Az a fa ott, olyan gyantát termel, amit az enyémek, az apró tündérek kaptárépítésre használnak. Csupa hasznos dolog.
- Tehát ezek a növények a te világodból valók? Ahonnét a tündérek jöttek? - kérdezte látszólag eltűnődő hangon. Jobban megnézve a növényeket ezek nem hasonlóak voltak mieinkhez - ezek konkrétan azok voltak. Még ha őrültségnek is tűnt, a szemem azért még jó volt. Annyira nem voltam öreg, hogy már ne is lássak.
- Nos... Azt mondanám ez lehetetlen, de ostobaság lenne elvetni a nyilvánvalót. Szóval szerintem igen.
- Semmi nem ért ehhez a toronyhoz aközött, hogy ti és hogy mi feljöttünk ide. Azt mondtad, hogy ötszáz éve vagytok itt. Én végig itt voltam, és nem történt semmi. Akkor hogyan lehetnek ezek a ti növényeitek?
Leröppentem a válláról, és elkezdtem körözni körülötte - az én verzióm volt ez a fel-le járkálásra - és közben gondolkoztam.
- Hát... lehet, hogy az oszlop járt ezelőtt a mi világunkban is?
Egy szó keringett a fejemben: mintavétel. Mint a pipetták, amivel Moros adagolta a kávémat reggelente a kis csészémbe, csak hatalmas kivitelben, amivel világokból lehetett mintákat venni. Nem tudtam, hogy juthatott eszembe ilyen őrült ötlet, de a fogalom szinte üvöltött a fejemben.
- Vannak feljegyzéseitek róla? Legalább Sinan kétezer diadalával ezelőtt kellett lennie.
- Nem hiszem. Akkor kezdtük el lejegyezni a történeteinket és az emlékeinket a régi világunkról, miután ide kerültünk. De ha ez ismert dolog volt, talán a legöregebb pixik emlékezete megőrizhetett erről valamit. Akár csak nagyon halványan. Az én népem, a pixik, akik ilyen apró tündérek mint én vagyok, hatszáz évig is elélnek.
- Értem. Nem mintha számítana bármit is, hogy mi ez, vagy hogy honnét jött. Az emberek nagyon akarták az én időmben.
Ahogy sétált, egyre közelített az a bizonyos kitüremkedés. Látszólag szabályos négyzetekből volt egymásra pakolva valami épületféle, amin volt egy bejárat is.
- Már hogy ne számítana? Már tudjuk, hogy ez olyan, mintha minta lenne más világokból. Lehet tanulmányozni, hogy milyenek vannak, amik esetleg Ütközhetnek. Fel lehetne készülni, ha megérkezik...
Ahogy megközelítettük az épület-félét, a kohómester lehajolt, és én is észrevettem, amit ő: A fű le volt taposva helyeken.
- És ha az emberek viszik el előbb?
- Hogy érted?
- Valahogy megelőzött minket a két ember. Itt vannak bent.
Döbbenten néztem a Kohómesterre. Nem tudtam, hogy pontosan miből állapította ezt meg, de nem láttam, hogy mi oka lett volna hazudni. Viszont ők hogyan jutottak be? Miért akartak volna ilyen sietősen bejönni, mikor én alig tíz percet, ha beszélgettem a Kohómesterrel egyedül? Valami nem stimmelt. Kényelmetlen borzongás futott végig a tarkómon, ahogyan egyre erősebb lett a bizonyosság, hogy engem itt valaki átvert, erősen, és valamiért nem az automatonra gyanakodtam. Az emberekben nem lehetett megbízni. Az együttműködésünket velük mindig kényszerűségnek láttam, ami még mindig sokkal jobb volt, mint a hódítással járó vérontás, de attól még kellemetlen volt. Sosem mondtam el senkinek, hogy miért engem küldtek az Égi Városból Estrance-ba, de a legfőbb ok, amiben egyet kellett értenem őfelségével, az az volt, hogy én nem fogok se meghajolni, se megtörni a nyomástól. Nem fog elbódítani a fejlettség, sem a technológiájuk csodája. Meg kellett ismernem, meg kellett értenem, de nem szabadott megrészegülnöm tőle, és emlékeznem kellett arra, hogy mire voltak képesek, hogyha valaki nem az ő kottájukból játszott. A bosszantásuk, amit egy pixi jelenléte jelentett csak hab volt a tortán mindannyiunknak. Most veszélyesen közel kerültem ahhoz, hogy csalódást okozzak, de szerencsére pont időben buktatták le magukat ahhoz, hogy kiküszöbölhessem a csorbát. Persze csak úgy, hogy az alapelveket észben kellett tartanom: nem robbantunk ki újabb háborút, soha, semmi esetre sem, mert azzal a legfontosabb dolgot veszítenénk el az emberekkel szemben: az erkölcsi fölényünket.
- Én diplomata vagyok. Előbb tárgyalunk.
- Akkor tárgyalunk. - felelte, majd elindult befelé az épületbe.
Ismét váltott néhány alkalommal a talaj pozíciója, ahogy valami lépcsőfélén haladtunk, ezt még úgy is meg tudtam mondani, hogy repültem. Valamiért azonban biztos voltam benne, hogy felfelé haladtatunk, még ha kívülről nem is látszott, hogy felfelé magas lenne az épület. Sok-sok lépcsőzés után egy jókora teremben találtuk magunkat, ami valahogy nem látszott lentről – így belegondolva pont, mint a sziget. Ennek a közepén egy különös, bárpult féle kiemelkedés volt, ugyan abból a fémes fekete anyagból, mint amiből a torony fala is volt, fölötte pedig nem is tudtam mi alapján, de orea-zöld geometriai alakzatok kavarogtak. A pultnál nekünk háttal, csípőre tett kézzel szemlélte őket Gideon, mellette pedig igen megrémülten Jeanne nézett ránk.
Ideje volt felöltenem a szertelen, gyermeki nagykövet jelmezt.
- Ó látom, megelőztetek minket. - mondtam vidáman a két embernek. - Jeanne, Giedeon, bemutatom nektek a Kohómestert, egészen összebarátkoztunk.
Nem kérdeztem, mit csináltak itt, sem azt, hogy hogy jutottak be, főleg hogyan jutottak el idáig ilyen gyorsan. A játék elkezdődött. Legnagyobb meglepetésemre Gideon sebesen megfordult, és ránk fogta a karabélyát. A kohómester megállt, Jeanne pedig aggódva, gyakorlatilag megbénulva figyelte az eseményeket.
- Szóval ő a Kohómester. Hát örülök, hogy megbarátkoztatok. Mit mondott neked, mi ez a torony?
A hangja most sokkal bátrabb és hangosabb volt, mint rövid ismeretségünk alatt bármikor. Jeanne a tekintetem kereste (már amennyire megtalálta), és némán annyit tátogott, hogy "sajnálom".
Hatalmasra tágult szemekkel pislogtam a férfira és főleg a karabélyára. Jeanne-ról egyelőre nem vettem tudomást, nem ő volt az égető probléma éppen.
- Nade Gideon, kérem, mi ez a modor? Tegye azt el, nincs rá semmi szükség. A Kohómester nem tudja mi ez a torony, én azt feltételezem mintát hoz és gyűjt más világokból. Legalábbis a kinti Tír na nÓg-i flóra alapján. Ön szerint mi ez?
- Mintát gyűjt, így van. És tárol. És elrejt. Mint egy nagy könyvtár. Potenciálisan nem csak a te világodról, de potenciálisan mindegyikről. És minden előző ütközésről. Ezt pedig ő tudta is, mert már egyszer volt itt, és hozzányúlt a toronyhoz. - mondta, majd nem leengedett fegyverével a kohómester felé bökött.
Az automatonra néztem. És én még őt tartottam az őszintének. Tudott egy gép egyáltalán hazudni? Fura lett volna, de itt végülis minden fura volt.
- Kohómester, igaz ez?
- Én személyesen soha nem jártam bent. A szolgáimmal elvégeztettem a parancsot, amit lentről kaptam. Ez pedig az volt, hogy el kell rejtenem a szigeteket és a tornyot. - felelt az tárgyilagosan.
- Miért? - mindig ez volt a fontosabb kérdés.
- A városállamom akarta megszerezni a tornyot és mindent, amit tárolt. Nem csak az oreát. Ha pedig nem lehetett a miénk, parancsot kaptam, hogy pusztítsam el.
Gideon ekkor elnevette magát.
- És, hol van a városállamod, herceg?  - nyomta meg a végét nagyon, hogy nekem is feltűnjön. Herceg? Ez volt viszont a legkevésbé sürgős problémánk.
- Nem tudom, hogy hol van a városállamom. És nem tudom, hogy honnét tudod, hogy ki vagyok.
A kohómester hangja fenyegetővé vált, de Gideon látszólag jól szórakozott rajta.
- Nem is fogod megtudni soha, ha rajtam múlik. Minden információt elviszek Sinarinba, és ledöntöm ezt a tornyot a pokolba! - mondta, majd felém fordult. - Ami meg téged illet, Daphne Prismblossom, nem viszed el az emberek oreájának egy grammját se.
Először is, nem téged, hanem önt. De ezeken az udvariassági formulákon vitatkozni tényleg teljesen felesleges volt egy olyan pillanatban, amiben szerepelt két áruló, egy herceg, egy teljesen nem evilági torony információkkal és egy karabély.
- Tarthatnánk egy kis szünetet? Kérdéseim vannak. Mármint nem olyan egyértelműek, mint hogy honnan tudsz ennyi mindent, meg ki vagy meg ilyen ostobaságok. - egyértelműen a Birodalom kéme volt, birtokában minden féle titkos információknak, amiket nem tártak még a nemesek elé sem. Nekünk is voltak ilyen ügynökeink, ez teljesen természetes volt. - De hogyan is akarod elvinni az információt? Nem olyannak tűnik, amit csak úgy le lehetne jegyzetelni... Meg ha ennyire bajod volna velem, minek hoztál fel? Mert hogy Jeanne kisasszony hazudott nekem az egy dolog, de ha már megölnél, felrobbantanál itt, vagy tudom is én, legalább érdekelne mit keresek itt elsősorban.
- Abban nem hazudott Jeanne, hogy kellett egy pixi, ha olyan munkára akadunk, amihez egy ember túl nagy. De nem gondoltam volna, hogy a nagykövetet hozza el. Soha nem volt a legfényesebb elme, de nem gondoltam, hogy ennyire együgyű. Főleg annyira nem, hogy elcserélje a jelentéktelen kutatásáért mindazt, ami itt van fent. Az információkat illetően pedig nem is kell semmit hoznom. Én lejutok, és hozunk fel olyan tudósokat, akik majd lejegyzik valahogy. Csak meg kell, hogy öljelek titeket.
Alapvetően a tervvel nem lett volna bajom, kiaknázni a tudást mindenki közös érdeke volt, és utána azzal már lehetett kereskedni. Nem álltam volna Gideon útjába, sőt talán még meg is fontoltam volna, hogy segítsek benne. Csak a megölés részével volt egy aprócska problémám, és aprócska alatt azt értem, hogy nem hogy így nem számíthatott a férfi segítségre, de sajnos kénytelen voltam megakadályozni a terveit és inkább az itt lévő több ezer éves automatonok mellé állni. Szomorú kudarca volt ez a diplomáciának.
- Nos, Kohómester, nagyon örültem a szerencsének. Szerintem tudod mit kell tenned. - mondtam neki, majd nekiálltam felhúzni egy illúziót Gideon köré. Igazából egy erdőrészlet volt, de ő messzire látott benne, mintha hirtelen máshova került volna, minket viszont elrejtett. Még Jeanne-t is. Ezt kihasználva röppentem oda a nőhöz.
- Szerintem fusson. Én is azt fogok. - mondtam, majd ez után amilyen gyorsan csak tudtam elröppentem a kijárat felé.
A kohómester eszeveszett sebességgel iramodott meg Gideon felé, majd nekicsapódott, de pontosan nem láttam, hogy mi történt, mert Jeanne hevesen bólogatva megragadott, és a kijárat felé iramodott. Bentről lövések hallatszottak, de a nő meg sem állt a kijáratig, ahol az ajtó mellett, még a cső-torony belsejében leroskadt, és csendesen sírni kezdett.
- Annyira sajnálom, kisasszony, nem tudtam, hogy... Nem tudtam, hogy Gideon... Hogy ő...
- Álljon fel, és menjen tovább. Nem állunk meg a hajóig, ez a hely szét fog esni ha a torony elpusztul.
A nő pár másodpercig lihegett, majd feltápászkodott, és nem olyan sebesen, mint korábban, de futni kezdett. Ahogy a bejáraton áthaladtunk, láttam, hogy néhány gépezet tartott a torony felé, de látszólag ügyet sem vetettek ránk. Egészen a lejtőig eljutottunk, ahol Jeanne lihegve megtorpant.
- Egy... Egy pillanat... Egy... Én... Nem tudom, hogy hogy jutunk át az erdőn... És.. Mire gondol azalatt, hogy szétesik a hely, meg elpusztul a torony?
- Nos, én sem tudom pontosan mire gondolok ez alatt, de a Kohómester ezt mondta. - ez után felnéztem a lejtőre. - Hmm... - volt egy ötletem. - Utasítsd a gépeket, hogy vigyenek vissza. Mondd meg hogy a Kohómester befejezi a küldetést.
- De... A kulcs Gideonnál van... Soha nem jutunk le nélküle... - majd hirtelen mintha ötlete támadt volna. - Megállítjuk a Kohómestert ÉS Gideont. Tudom, hogy hová kell mennünk.
- Dehogy állítjuk! - vágtam rá élesen. Gideon után majd küldenek mást, ha ő elbukott. Egy pillanatig se gondoltam, hogy saját szakállára dolgozott. Persze ennek nem kellett volna problémának lennie, de mostmár haragudtam. Azt akartam, hogy ez a hely elpusztuljon. A Kohómester is ezt akarta. - A gépeknek biztos van módja, hogy elvigyenek innen téged.
Jeanne töprengett egy darabig, majd eltökélten nézett a város felé.
- Kisasszony. Menjen előre. Hamarosan én is megyek. Hozok egy gépet, aki segít lejutni, de kérem, készítse addig elő a dolgokat az indulásra. Mindent megtalál a pilótafülkében. Menjen!
Intett, majd elkezdett rohanni a város irányába. Ha volt tanulsága a mai napnak, az az volt, hogy mindenki hazudott és senkiben sem lehetett megbízni. Jeanne-ban sem. Mindegy volt, hogy én mit mondtam, biztos voltam benne, hogy a fejébe vette, hogy megállítja Gideont és a Kohómestert. Persze hiba volt elmondanom neki, hogy a hely el fog pusztulni, eszembe kellett volna, hogy jusson, hogy az egész életét erre a kutatásra tette fel, aminek így örökre vége lesz. Sóhajtottam egy hatalmasat és amilyen gyorsan csak tudtam a nő után repültem.

× Nemus caelorum ×

Őaprósága, a Kohómester & az őrült tudósok(?)

-----------------:O:-----------------

Valahol az automatonok falujának kapujában értem utól Jeanne-t. Ahogy néztem, már minden gép a toronyba tartott, kivéve a szétroncsolódott, már nem működő darabokat a földön. A nő észrevett, és egy látszólag nem túl feltűnő épület felé vezetett. Szerencsére nem tűnt úgy, mint aki bánta, hogy utána mentem, ez talán bíztató volt egy kicsit, hogy annyira rosszban mégsem sántikált.
- Kisasszony, sajnálom, egy dolgot nem mondtam el magának. Gideon... Vele ellentétben nekem nincsenek hátsó szándékaim azon kívül, amit már tud. De nem mondtam el mindent a kutatásomról.
Ki gondolta volna...
- Hallgatom. - sóhajtottam. Szerintem ezen a ponton már mindenre fel voltam készülve. Az lepett volna meg jobban, ha itt nem lett volna semmilyen turpisság.
- A papírok, amik alapján megtaláltam ezt a helyet réginek tűntek, ugye? Nem véletlenül, mert olyan régiek majdnem, mint ez a szigetcsoport és ez az ütközés.
Jeanne belépett az épületbe, amiben egy lefelé vezető csigalépcsőn kívül nem volt semmi más. A nő mégis gondolkodás nélkül megindult lefelé rajta.
- Régen, sok ezer éve az emberek városállamokban éltek, és volt közülük egy, aki különösen is elhaladt technológiailag. Ők találták meg ezt az ütközést az égben, és eldöntötték, hogy megszerzik maguknak. De a technológiájuk... Nos, nem tudom, hogy milyen volt, de nem elég jó. Nem tudtak feljönni az előreküldött szerkezeteik után. Végül pedig nem volt esélyük se utánuk jönni, mert a városuk... Meg tudja tippelni, mi történt a városukkal?
- Eltűnt egy ütközéssel? - tényleg csak tippeltem, de logikusnak tűnt. Ha meghódították volna őket, akkor nem veszett volna el ennyi minden. De ezt Jeanne miért nem mondta el vajon korábban? Egyáltalán hova tartottunk? Rengeteg kérdés volt a fejemben, és úgy éreztem, hogy vakon követtem a nőt, aki eddig szintén csak elhallgatott előlem dolgokat. Nem volt olyan súlyos a titka, mint Gideonnak, valószínűleg nem is volt kém, de meg voltak a saját motivációi és céljai, amik biztos, hogy nem azok voltak, amiket nekem korábban, még a követségen elmondott.
- Gondolkodott már a kutatói pályán? Remek megérzései vannak. - felelt már-már boldogan. - És azt is meg tudja mondani, hogy én honnét tudom mindezt?
- Higgye el, a diplomáciában is ezt az érzéket kell kamatoztatni. Nem csak azért vagyok én a nagykövet hogy kiidegeljem az embereket. - válaszoltam neki. Ez után elgondolkoztam. Végignéztem Jeanne-on, de átlagos embernek tűnt... Majd összehúztam a szemem. - Maga egy álmodó, igaz?
Ezen a nő felnevetett. Bár ez is csak tipp volt a részemről, az álmodók különös dolgokat láttak, ha megérintettek tárgyakat, ha a kezébe került az a papír akár láthatta is a múltját, bár ha ennyire régre visszament az különösen nagy erőt feltételezett.
- Túl nagyra értékel. Sajnos nem vagyok ennyire különleges. Akkoriban régen meg volt az emberek képessége arra valahogy, hogy előre megjósolják az ütközések idejét pontosan. Csak a helyüket nem tudták. Szóval ez a városállam itt kiküldött egy kutatót, hogy a többi városállam kutatóival együtt hátha meg tudják majd jósolni, hogy hol lesz pontosan. Nem sikerült, viszont ő az ütközéskor nem tartózkodott a városban, hanem messze elutazott.
Eközben leértünk egy nagy terembe, ami mintha egy jókora korong lett kivágva a sziklából, amire a falu épült. A falon körös-körül kis, négyzetes bevágások sorakoztak, rajtuk különös jelekkel, amihez hasonlót még nem láttam.
- És ön annak az embernek a leszármazottja? - kérdeztem inkább Jeanne-t tovább a történetről. Ha nem volt álmodó, ez volt a következő leglogikusabb következtetés.
- Így van. Nem öröklődött tőle sok minden. Letelepedett, megnősült, családot alapított, gyakorlatilag minden elveszett a hagyatékából. Két dolgot kivéve. Az egyik a jegyzetei voltak, amiket családunk házában gyerekként egy lomtalanításon találtam egy légmentes fémdobozban. Feltehetően mivel régi írással írták, nem tudta elolvasni senki, ezért értéktelennek gondolták. Miután megtaláltam nem sokkal csapódott mellém Gideon. Azt hittem, hogy csak játszótársat keres, de úgy tűnik már akkor be volt építve, hogy amikor eljön az ideje, akkor kiszolgálja a Birodalmat.
Jeanne tartott egy kis szünetet, majd a falhoz sétált és keserű mosollyal nézett végig rajta.
- Amikor bejöttünk, a gépek azt mondták, hogy nincs jogosultságom az archívumhoz, mert nincs nálam tábla. Tényleg nincs. Viszont mégis van jogosultságom az archívumhoz.
Gyanítottam, hogy akkor ahhoz a bizonyos archívumhoz tartottunk, vagy már ott is voltunk, így csak félrebillentettet fejjel néztem a ténykedését.
- Mit akar itt elérni Jeanne? - kérdeztem. Nem csak a jelen pillanatra gondoltam, hanem úgy általában. Megelégedhettem volna azzal, hogy megszállottja volt az ősei örökségének, de már nem mertem hinni benne, hogy valóban ennyi lett volna.
- Lejuttatni magát, engem, és a Kohómestert élve. Ehhez viszont szükségem van a segítségére. A másik dolog, ami öröklődött a családomban egy dal volt, különös technikával énekelve. Azt hittem eleinte, hogy nincs ennek jelentősége, de a felmenőm jegyzetein elvétve voltak utalások dallamokra. Szóval kipróbáltam itt, és...
Jeanne énekelni kezdett. Nem hagyományos a technika, bár tanulhatónak tűnt, de bizonyára sok időt igényelt. Egészen éteri volt, szinte nem evilági. Az egész archívum életre kelt a dallamra, és számos kőnégyszög pattant ki a helyéről. Jeanne a dal végeztével felmutatott az egyikre, ami olyan négy és fél, öt méter magasan volt.
- Úgy tűnik, hogy a városállam minden lakójának meg volt a saját azonosító dallama, amivel vészhelyzet esetén is üzemeltethették a technológiájukat. Ez volt a felmenőmé. Amit keresünk a Kohómester megjavításához, az ott van fent. Én viszont nem érem el. Megkérhetem, hogy hozza le a papírokat, amik ott vannak?
- És ha a Kohómestert megjavítja mi lesz? Nem hinném, hogy lenne számára hely a mi világunkban, hacsak tényleg nem egy ősöreg ember van a fém alatt. - jegyeztem meg.
- Van egy olyan sejtésem, hogy hosszú távon ő nem fogja túlélni ezt a helyzetet. Nem tudom, hogy pontosan mi lehet a páncél alatt, de kétlem, hogy bármilyen formában egy emberi test kihúzza ilyen sokáig. Ahhoz viszont, hogy én lejussak, szükségem van az ő segítségére. Biztos vagyok benne, hogy a régiek telepítettek valamilyen vészhelyzeti menekülőutat ide, és ezt csak ő tudja, hogy hol lehet.
Nem bíztam Jeanne-ban, még úgy sem, hogy elmondta az igazságot. Ez nem változtatott azon, hogy korábban nem tette, hogy Gideon kém volt, meg úgy általánosságban ezen a rengeteg megtévesztésen. Persze most szüksége volt rám, bár kíváncsi lettem volna, mit csinált volna itt, hogyha nem követem... Viszont a vészhelyzeti menekülőút jól hangzott.
- Honnan tudja, hogy azt keressük? - kérdeztem a papírra utalva miközben felreppentem, hogy lehozzam neki.
- Nos, szó szerint az van írva rá, hogy "Kohómester". Egyébként nem tudom, hogy arra van-e szükségünk, de tényleg. Viszont nincs jobb ötletem. A gép, ami felhozott ide minket, nem fog levinni. Maga még csak-csak megoldja szárnyakkal, de én... Nos, én nekem nincs esélyem túlélni máshogy. - nevetett kissé kényszeredetten.
Odavittem neki a papírokat.
- A Kohómester azt mondta oreával működik. Valami olyan technológiával, ami felemészti a kristályt működés közben ezért mindig új kell neki. - hátha ez segített abban a bizonyos javításban, bár pont a Kohómester mondta, hogy idefönt már nem nagyon volt orea.
- Köszönöm, kisasszony. - vette át hálásan Jeanne a papírokat, majd olvasgatni kezdte. - Tehát oreát bont... Igen, ez megmagyarázza, hogy miért álltak le a gépek. A mostani technológiánk megoldaná, hogy megközelítőleg örökké működjenek. Hmm... Igen, ha kap elég oreát, valószínűleg el tudja vezetni a páncéljáról a kinetikus energiákat, és kibír egy ekkora zuhanást. El sem tudom képzelni, mi lett volna, ha a városállamuk nem tűnik el... És... Oh. Nos, erre nem számítottam. - húzta össze a szemét a harmadik vékony tekercs olvasásakor.
- Mit talált?
- A kohómester tényleg herceg volt, a király fia. De nem önkét jött ide, hanem áldozatként. Van egy része a szerkezetének, amit még én sem tudok megjavítani, ez pedig a tudata. Valahogy... Oreára írták? Nem tudom jobban megmagyarázni, de emberi ésszel felfoghatatlanul bonyolult varázslatokkal áthelyezték a herceg tudatát egy orea-tömbbe. Talán nem is baj, hogy eltűntek... Az pedig nem nyugtat, hogy a felmenőm neve is a kutatók között van.
Arcán látható undorral tette le a papírt.
- De mindegy is. Én szerencsére nem értek az ilyesmihez. Csak egy megfelelő darab orea kell, és a Kohómester maga. Kisasszony, még egyszer kérném a segítségét. Cserébe, ha kijuttat innét, Tír na nÓg szolgálatába állok. Nem egy oreával teli lebegő sziget, tudom, csekély kárpótlás, de ez minden, amivel szolgálhatok.
- Miért tettek vele ilyesmit? - kérdeztem. A felajánlására egyelőre nem mondtam semmit. Megbízhatatlan embereket nem állítottam az országom szolgálatába, az életükért cserébe az emberek még az anyjukat is képesek lettek volna sokszor eladni. Ám amint elmúlt a veszélyhelyzet, akkor már bizonyára nem lett volna ennyire készséges.
- Honnan akar oreát szerezni? A szigeten már nem nagyon van belőle.
- Valószínűleg azért, hogy örökké tartson. Valaki, aki évezredekig él, és lojális az országukhoz. Kegyetlen megoldás. Valami igazán emberi. - nevetett Jeanne keserűen. - A szigeten nincs is orea már, de a gépünkben van. A motorban és a koordináló rendszerben maradt elég belőle. Vagyis, elégnek kell lennie, hogy a Kohómester rendszereit teljes erővel működésre bírja.
- Jól van. Haragszom magára, de nem kívánom a halálát, és nekem is biztonságosabb így. Menjünk. Már ha a Kohómester még él. - döntöttem el végül.
- Köszönöm, kisasszony. Ígérem, hogy nem fogja megbánni. Viszont amiért szükségem lenne a segítségére az az, hogy szét kell válnunk. Valamelyikünknek el kell mennie az oreáért, valamelyikünknek meg ide kell hoznia a Kohómestert. Vagyis, inkább szólni neki, hogy jöjjön, mert kétlem, hogy bármelyikünk elbírja. Melyiket vállalja?
- Megyek a kohómesterért. Ahhoz biztos nem kell fizikai erő, vagy ha igen a magáé se lenne elég ahogy mondta.
Furcsa volt, de valahogy szívesebben voltam egy ősi herceg-automaton társaságában, mint egy mai ember tudóséban. A Kohómester volt itt egyedül megbízható, vagy hát megbízhatóbb, mint a két ember együttvéve. Bármennyire is azt mondtam, hogy nincs helye a mi világunkban, a szívem mélyén mégsem akartam, hogy meghaljon.
- Rendben. A torony bejáratánál találkozzunk. Én... Még nem tudom, hogy hogyan találok el a gépig, de megoldom. Köszönöm, még egyszer!
Mondta, és már rohant is fel a lépcsőkön. A papírokat ott hagyta a földön, de néhány fura ábrán kívül semmit nem mondtak nekem. Még egyszer feléjük pillantottam, de utána ott hagytam őket. Egy letűnt civilizáció technikája érdekes lehetett, de talán bölcsebb volt, ha itt pusztul az egész. Felrepültem a lépcsőkön vissza a torony felé, megnézni, hogy a Kohómester megölte-e már Gideont.
A torony még állt a helyén, de bent a robotok már szorgosan gyújtogatták a növényzetet. Látszólag rám ügyet sem vetettek. A falon felnézve láttam az épület kiszögellését, ahol levezetett a Kohómester a fal belsejébe... vagy valami olyasmibe.
- Kohómester! Kohómester! - kiabáltam, miközben az épület felé repültem.
Sikerült emlékezetből visszatalálnom a helyre, és megtaláltam a termet is, ahol Gideonnal harcolt. Ami maradt a férfiból, az nem volt szép látvány.
"Kegyetlen megoldás. Valami igazán emberi."
A gépen láthatóan nem voltak sérülések, mégis elesetten támaszkodott a pultra, ami fölött most fekete üresség honolt a korábbi zöld jelek helyett.
- Kohómester... - nyögtem fel, mikor végre megtaláltam odabent. Gideon maradványaira ügyet sem vetettem. Láttam már csúf hullákat. - Felség, még egy kicsit ki kéne tartania...
- Tündér. A szigetek hamarosan megsemmisülnek. Menekülnöd kellene. - fordult felém. - Felség... Rég hívtak így, és nem vagyok méltó rá már.
- Ajj dehogynem. Jól vezetted itt a többieket évezredekig, szóval teljesen megérdemled. És igen... kéne, de a helyzet az, hogy Jeanne, az embernő nem fog tudni lejutni a segítséged nélkül. Én még megoldanám, de nekem is biztonságosabb lenne, ha te is jönnél. Jeanne szerez neked oreát.
- A nő... Mondd, jól láttam, hogy a főpapok vérvonalából származik?
A főpapok vérvonala. Annyi mindent szerettem volna kérdezni a régi világról és a kultúrájukról, de nem volt rá időnk.
- Mint kiderült, jól... bár én nem ismerem annyira ennek a jelentőségét. Miből látszik? Elmesélhetnéd, miközben megyünk ki.
A Kohómester felemelkedett, és ingatagon elindult kifelé. Intett, hogy a vállára ülhettem, és éltem is a lehetőséggel. Nem azért, mert nem bírtam volna repülni, hanem mert jól esett, hogy felajánlotta és nem akartam megbántani.
- Nem tudom pontosan megmondani. De hasonlított rá. Valahogy a vonásaiban. De ezek szerint túlélte a városunk? Ha vannak leszármazottjai a papoknak, túl kellett, hogy élje valahogy...
- Ami azt illeti, Jeanne szerint a városod eltűnt egy ütközéssel. Az pedig azt jelenti, hogy valahol a végtelen világok egyikében túlélhette.... Az ő őse nem volt a városban amikor ez történt, így maradhatott fent a vérvonala. - próbáltam bíztató lenni. Reményt adni, hogy az övéi nem haltak ki végleg, és nem is hazudtam ezzel.
A kohómester némán lépdel egy darabig, közben kiértünk az épületből. A lángok egyre inkább terjedtek, nem lehetett túl sok időnk hátra.
- És mire kellek még én? Neki is menekülnie kellene.
- Hát... Azt hiszem neked kéne levinned minket, de majd Jeanne elmagyarázza, hogy gondolta. Meg amúgy is rosszul éreztem magam, hogy csak úgy itt hagytunk. Mit csináltál, hogy felküldtek ide? - legalábbis Jeanne azt mondta, nem önként jött fel ide, hanem áldozatnak.
- Apám fia voltam. Mindösszesen ennyit. Kellett valaki, aki rendezi a kolóniát itt fent. Valaki megbízható. Minden tekintet felém fordult. Apámé és nővéremé is. Volt maradásom?
- A nővéred volt a trónörökös vagy te?
- Ő volt. Ha erre gondolsz, nem veszélyeztettem a pozícióját. Csak nincsenek a tündéreknél is hasonló viszályok?
- Mindenhol vannak. - vontam vállat. - A kaptáramban a nővéreim szerintem már elkezdték megmerényelni egymást az örökségért. Legalábbis azok, akik örökölték a királynők előjogát. De így értem. Bizonyítani akartál. Sajnálom, hogy így alakult, és tisztellek az önfeláldozásodért.
Ennyit arról, hogy a feljegyzések pontosak voltak.
- Nem érdemlem meg. Csak tettem, amit megkívánt a népem. Viszont te is hercegnő vagy ezek szerint. Ha máshogy alakul a sors, és Sinan nem így álmodja a jövőt, talán egy tárgyalóteremben is találkozhattunk volna, bor mellett.
A helyzet egészen szürreális volt, ahogy haladtunk át az egyre lángolóbb néma erdőn. Csak a Kohómester nehéz léptei visszhangoztak, és a lángok ropogtak. Vahe vörös fényébe táncolva vegyültek a lángok. Valahogy az egész helyzet olyan földöntúlian nyugodt volt, minden abszurditása ellenére.
Mégis, ahogy a lángoló növényeket néztem a gyomrom kezdett összeszorulni. Régi emlékek törtek fel belőlem, amikor az emberek miatt égett az erdőm egy évszázada. Megráztam a fejem, és próbáltam nagy levegőt venni, de a füst se volt sokkal jobb. Inkább próbáltam a Kohómesterre figyelni.
- Én vagyok a népem nagykövete az embereknél. Vagy hát, kiskövete. Szóval ez igen valószínű lett volna. - úgy tűnt semmivel sem tudtam elhitetni vele, hogy igenis nagy dolgot vitt véghez. - Elmondod a neved? Gondoskodok róla, hogy emlékezzenek rá legalább néhányan, hogy mit vittél véghez. És ki tudja, ha egyszer még találkozunk a tieiddel, akkor ők is tudni fogják.
- Levan, Avtandil fia. Így hívnak. Nem hiszem, hogy bárkinek mond ez a név bármit is.
Idő közben kiértünk a toronyból.
- Hová kell mennem? - kérdezte Levan.
- Nekem mond. Mostmár. - mosolyogtam rá, bá szerintem nem látta. Jeanne persze nem volt sehol... Próbáltam elnyomni magamban a baljós előérzetet. - Jeanne a szerkezethez ment, amivel feljöttünk, hogy elhozza belőle az orea-ötvözetet. Gideon nélkül nem tudjuk irányítani, így akár szét is szedheti. A lejtőn felfele, utána át az erdőn.
- Az rossz hír. Az erdőt teleraktuk orea-szerkezetekkel, hogy elterelje a betolakodókat. Nem hiszem, hogy átjutott rajta.
- Induljunk el arra, gondolom akkor bele kell futnunk.
Arra nem akartam gondolni, hogy mit jelentett az az „elterelés”, és hogy halálos volt-e, vagy Jeanne-ból is csak annyi maradt, mint Gideonból. A kohómester bólintott, és erejét összeszedve gyorsan futva megindult az erdő felé.
A torony mögöttünk baljósan recsegni kezdett.

× Nemus caelorum ×

Őaprósága, a Kohómester és Jeanne

-----------------:O:-----------------

A Kohómester sebesen szelte át az erdőt, míg meg nem érkezett ahhoz a tisztáshoz, ahol a fémszárnyú különös repülő gépünk landolt. Út közben nem érzékeltem semmiz azokból a csapdákból, amikről korábban beszélt, bár a falu felé menet sem, így ezeket bizonyára elég nehéz volt kiszúrni, talán lehetetlen, hogyha valaki nem tudta, hogy mit keressen. Mindenesetre örültem, hogy nem kellett sehol Jeanne szétszaggatott holttestével találkoznom.
A levegőt baljós búgás töltötte meg, mint egy hangyabolyt vagy inkább méhkaptárt, de a fejemet forgatva nem tudtam meghatározni a forrását. Amit viszont azonnal észrevettem, hogy a torony, a különös, fekete torony, minden baj forrása eltűnt. Ez pedig azt jelentette, hogy ennek a szigetcsoportnak is talán már csak percei voltak hátra. Jó esetben egy órája.
Amikor odaértünk a géphez már láttam, hogy Jeanne a gép motorterében turkált. Ezek szerint átjutott a védelmen, bár fogalmam sem volt hogyan. Lehet ez is annak a tudásnak volt köszönhető, amit az ősei örökítettek rá. Nem számított. Most az volt a fontos, hogy mind lejussunk innen épségben, vagy legalább menthető állapotban.
- Jeanne? Itt a Kohómester.
- Levan herceg, ugye? Örülök a megtiszteltetésnek. Bocsánatot kérek, hogy nem fordulok meg, de azt hiszem sietni kell, és nem igazán érem el itt, amit kell. Van elég orea ahhoz, hogy lejussunk, csak anélkül, ami ott van bent a... Mi ez egyáltalán... Navigációs valamiben, na anélkül nem biztos, hogy a tudata egyben fog maradni a végére. - hadarja Jeanne, és egyre hevesebben rángatott a gépben valamit.
- Az nem akadály, papnő. Az idő viszont az. Mennünk kell. - feleli a Kohómester szokásos sztoikus hangján.
- Hát, már pedig én szeretném a népem utolsó hercegét megmenteni. - válaszolt a nő, és zavartalanul folytatja, amit eddig csinált.
- Tudunk segíteni kivenni? - kérdeztem, bármit is keressen. Nekem elég volt, hogy az a valami kellet ahhoz, hogy Levan tudatát megmentsük, ezért megérte kicsit az utolsó pillanatra hagyni a távozásunkat. Az ő emlékei, tudása de a személyisége is felbecsülhetetlen értéket képviselt, nagyobbat, mint bármennyi orea.
Jeanne kimászott a gépházból. Vállig olajos volt, karja pedig feltehetően a nem rendesen lesorjázott fémlapoktól lett tele vágásokkal. Reméltem, hogyha lejutunk hamar orvoshoz fordul majd, hogy ezeket kitisztítsák, mert láttam már harctéren az ilyen sérülések okozta fertőzésbe belehalni jó katonákat. Majd később talán megemlítem neki.
- Igazából, igen. Ön szerintem pont befér a résen. Ha bemegy és kihozza az oreát, akkor simán lejutunk, és Levan herceg tudata is túléli biztosan. Viszont biztos, hogy amennyi olaj van odabent, a szárnyai se ússzák meg. Szóval akkor maga is ránk lesz utalva.
A Kohómesterre néztem és elővettem a legszebb, legkérlelőbb égkék pillantásomat.
- Bízhatok benned, hogy leviszel, ugye?
- Ha ezzel túlélem, az adósa maradok örökké. Nincs okom nem megtenni, ha kockáztatja értem az életét. - bólintott Levan. Ennél többet, nagy összeborulást vagy bármit azt hiszem nem is igazán várhattam el tőle.
- Jól van. - mondtam majd a géphez repültem és igyekeztem utat találni az oreához. Nagyon próbáltam nem belegondolni, hogy ragadni fogok, hogy a szárnyaim hártyái össze fognak tapadni, és hogy az egész milyen nagyon kellemetlen lesz már önmagában is. Hogy hogyan fogok kinézni utána az a kérdés a diszkomfort mellett már el is törpült.
Egy cső-féleség vezetett befelé, amin épp csak kúszva tudtam haladni, és a fémdarabok, amik Jeanne kezét felhasították kis híján a szárnyaimat is megtépázták, de - talán a szakadt csövekből fröcskölő szervóolajnak köszönhetően - jobban tapadnak hozzám, és így elkerültem a katasztrófát. Belegondolva, megérte az a kis diszkomfort, hogy még repülni tudjak az életben. A járat legalább másfélszer olyan hosszú volt, mint Jeanne karja, így már látszott, hogy minden próbálkozása hiábavaló volt, nélkülem esélye sem lett volna eljutni az oreáig, és ezzel Levan tudatának megmentéséig.
A végén pedig ott ragyogott a maga túlvilági zöld-arany fényével maga az orea ötvözet, ami reptette a gépet. Az olajtól nagyon csúsztam, de próbáltam valahogy megtisztítani körülötte a terepet. Először a géptörmelékeket takarítottam el, kicsit talán fel is sértettem vele magam, de nem vészesen, majd a foglaltból próbáltam kiügyeskedni a kristályt. Némi erőlködéssel eltörtem az akadályozó fémfogókat, amik mintha egy gyémántot foglaltak volna egy feleslegesen drága eljegyzési gyűrűbe, de ahogy megpróbáltam kihúzni a kristályt a kezem a nyomorult olajtól mindig lecsúszott róla. Végül valahogy sikerült mögötte annyi helyet csinálnom magamnak, hogy nem húzni, hanem tolni tudtam a szabályos dodekaédert. Így már kijött a helyéről, és magam előtt tudtam tolni-csúsztatni görgetni vissza a járaton. Küzdelmes út volt, de a nagyobb baj, hogy hosszabb is, mint szerettem volna. Reméltem, hogy még volt elég időnk, hogy lejussunk mielőtt elpusztul a sziget így is.
Ahogy kiértem, nagyon furcsa látvány fogadott: Jeanne a földön fekvő Kohómester páncéljának arclemezét próbálja teljes erőből felfeszíteni egy jókora fogóval. Noha lehetetlennek tartottam, hogy ez a törékeny nő leteperjen egy csupa fém, több tonnás testet, már tudtam, hogy megvoltak a maga módszerei… Reméltem, hogy nem csak eltávolítani akart, hogy utána szétszedhesse a Kohómestert…
- Jeanne! Mégis mit művel? Levan? Jól vagy?
A nő nagy nehezen felpattintotta a lemezt. Odabent egy téglányi, gyönyörű, talán több ezer rétegből összepréselt orealap hevert, felfoghatatlanul bonyolult szerkezetek között. Ahogy meghallotta a hangom felpattant és odasietett hozzám.
- Valahogy bele kell rakni az oreát. Jöjjön, mert én megint nem férek be. Törölközzön meg a galléromban vagy az ingujjamban, mert olajosan nem fog menni.- mondta, majd odanyújtotta a tenyerét, hogy ráállhassak, meg a másik kezének az ingujját is.
A szomszédos nagyobb lebegő sziget egész egyszerűen eltűnt amíg bent voltam.
Amennyire tudtam, igyekeztem letörölni magamról az olajat, bár a dolog nem volt száz százalékos, ehhez sok szappan kellett volna. Próbáltam a szárnyaimat is megtörölni, de még utána is alig bírtam megmozdítani, egy jó fürdő előtt esélytelen lett volna repülni vele. Bíznom kellett Levanban és Jeanne-ban, ez az utóbbi gondolat pedig még mindig nagyon kényelmetlen volt.
- Nekem pedig az még egészen sok oreának tűnik... - jegyeztem meg a bonyolult lapra, ami Levan fejében volt, hogy kicsit eltereljem a gondolataimat a saját nyomorúságosnak kinéző állapotomról.
- Nagy az ember tudta is. Sok hely kell neki. - mondta Jeanne, miközben visszasietett a kohómesterhez, és a lenyitott arclemezhez.- Ha kész van, menjen be és találni fog egy nagy üres részt, tele orea maradványokkal. Oda ejtse be ezt, amit most hozott ki, meg lecsúsztatom a másikat, amit meg a motortérből szedtem fel.
Odasétáltam - mivel repülni nem nagyon tudtam, ez sajnos sokkal tovább tartott, mint szerettem volna - kezemben az oreeával és bemásztam a Kohómester fejébe. Elég szürreális volt belegondolni, hogy mit is műveltem. Megpróbáltam helyet csinálni az orea darabkának, kicsit eltakarítani az útból a maradványokat, amik már látszólag nem voltak szükségesek… Bár ki tudta volna megmondani, hogy itt mire volt szükség és mire nem? Végül pedig úgy tettem, ahogy Jeanne kérte, bár megpróbáltam nem „ejteni”, hanem amennyire lehetett tiszteletteljesen belehelyezni a kristályt Levan fejébe.
- Meg van! - kiáltottam.
Jeanne nagy nehezen letuszkolta a másik darabot is - ami közel akkora volt, mint én – majd pedig igen körülményesen, de betettem azt a darabot is a helyére, amennyire meg tudtam állapítani, hogy hol is volt az a bizonyos hely. Így már majdnem annyi orea volt a tárolóban, mint Levan fejében, bár elég nagy darabok voltak, biztos hogy valójában ötvözetek mert ekkora nyers oreából egy birtokot lehetett volna venni, de reméltem, hogy ez is megfelelő volt.
- Ha sikerült, nagyon gyorsan jöjjön! Azt hiszem a szigetrészünk elkezdett eltűnni! - kiáltotta Jeanne.
Sietve megpróbáltam kimászni, de ragadtam, koszos voltam, minden bajom volt... Igazából nem is bántam, hogy eltűnik ez a sziget és vége lesz a kalandnak. Jeanne segített kijutni amikor már elért, majd a vállára tesz. Nagy mozdulatokkal visszapattintotta a lemezt, majd énekelni kezdett, mint az Archívumban.
Közben már láttam, hogy miről beszélt amikor arra gondolt, hogy a sziget kezdett eltűnni: Valóban szó szerint porrá vált éppen, egyre közelebb hozva hozzánk a peremét és a szédítő mélységet azon túl. A Kohómester lassan elkezdett feltápászkodni, majd némi billegés közepette szétnézett ő is, és azonnal felkapta Jeanne-t. A nőnek megijedni sem volt ideje, mert a Kohómester jókora ugrással vetette magát a mélybe.
Nekem azért volt időm felsikkantani. Csak remélni mertem, hogy még Levan volt odabent, és ez a kis extra orea nem tett tönkre benne semmit. Kapaszkodtam Jeanne ruhájába, mintha az életem múlt volna rajta... mert hát az múlt. A zuhanás így, nem működő szárnyakkal ijesztőbb volt, mint vártam. Feltehetően nem volt sok idő, de mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Vártam, hogy a Kohómester vagy talán Jeanne szól valamit, de teljesen némák maradtak.
Végül a becsapódás érzésre nem volt rosszabb, mint reggel véletlenül leesni egy ágyról - hangra azonban fülsüketítő volt. A Kohómester külső fémpáncélja milliárdnyi apró darabra robbant egy vakító villanás kíséretében. Úgy tűnt, hogy képes volt a robbanást úgy manipulálni, hogy a repeszek ne minket szabdaljanak szét, hanem a földbe csapódjanak.
A becsapódáskor egészen elszédültem, a lökéshullám talán el is dobott kicsit, és szinte csoda volt, hogy a Kohómester egyetlen darabjában sem sérültünk meg. Kellett kis idő ameddig összeszedtem magam és visszanyertem az egyensúlyomat.
Lent voltunk ez biztos volt, a becsapódáskor keletkezett krátert pedig csak reméltem, hogy nem kellett megpróbálnom megmagyarázni senkinek. Jeanne ott állt a kisebb kráter közepén, kezében a Kohómester lapokból álló orea tömbjét szorongatva. A talajon, ingatag léptekkel sétáltam az innen óriásnak tűnő nőhöz.
- Hát... ez nem semmi kaland volt, azt kell mondjam.
- Soha nem gondoltam, hogy ez fog odafenn várni. - sóhajtott nagyot Jeanne. - Minden esetre, köszönöm, hogy elkísért. És sajnálom a kellemetlenségeket.
- Levan azt mondta, hogy szerkezetek védik a helyet a betolakodóktól és nem gondolta, hogy eljut a hajóig. Hogy jutott át?
- Énekeltem. Nem volt más ötletem, őszintén. De úgy tűnik bevált. Aztán pedig futottam egyenesen. Tudja, nem sajnálom, hogy elvesztek az őseim őrültségei, de néhány dolgukat azért mégis. Sebaj, egyszer majd eljutunk megint odáig. Talán.
Vállat vontam.
- Lehetséges... bár akik képesek ilyesmire, azok nem biztos, hogy követendő példák. - intettem itt Levan herceg orea maradványai felé. Szörnyű volt, amit vele tettek. Amit elvártak tőle. A technológia nem minden volt, mellé szív is kellett, és az akkori emberek annak bizony eléggé híján voltak, és sajnos úgy tűnt, most is efelé tartottak.
- Abszolút. Bár a mostani emberek se jobbak. Ott legalább nem rejtegették a lapjaikat. De itt? Majdnem húsz éve ismertem Gideont...
- Biztos vagyok benne, hogy ott is hasonlóan volt. Az emberek alapvetően nem változnak. Gideon szemében a céljai bizonyára nemesek voltak, és azt hitte a hazáját szolgálja.
Bár megértettem, hogy Jeanne-t miért ütötte szíven az árulása, utólag én nem voltam meglepve. A nagypolitikában az ilyesmi mindennapos volt, és a nagy kép, a célok, eszmék és birodalmak szolgálata és érdeke legtöbbször felülírta az egyénét. Nem volt jól így, én is tudtam, de sajnos még senki se talált ki ennél jobbat.
- Bizonyára, ebben igaza van. Mindenki az érdekeit szolgálja. Én viszont kinek az érdekeit szolgálom ezután? - nézett itt rám sokat sejtetően. Tudtam, mire célzott, hiszen nem olyan rég beszéltünk róla, hogy az én hazán szolgálatába is állhatna, ám azóta nagyon sok minden történt, ami elbizonytalanított ebben az ajánlatomban.
- Eddig kiét szolgálta? - kérdeztem, kicsit talán időhúzásból is.
- Azt hittem, hogy a magamét. De úgy tűnik, hogy közvetetten a Birodalomét. De az után, ami történt, ha rajtam múlik, nem szeretném a "magam" érdekét szolgálni.
- Szolgálja akkor Levanét. - böktem az állammal a Kohómester maradványai felé. - Találja ki, hogy adhat neki újra emberi életet. Megérdemelné. -ebben viszont egészen biztos voltam. És ezt akár csinálhatta nálunk is, nem folyt volna bele a politikába, nem tudott volna zűrt csinálni akkor sem, hogyha most nem mondott igazat, viszont mégis valami igazán jó és hasznos dologgal töltötte volna az idejét. És ki tudja, talán eljön majd a nap, amikor én is újra beszélgethetek majd a Kohómesterrel.
- Ez... Nem hangzik rosszul, kisasszony. - mosolyodott el Jeanne. - Kétlem viszont, hogy Estrance-ba visszatérhetek. Hacsak nincs olyan szeglete a városnak, ami nem a birodalom része. - nézett rám megint úgy. De azok után ami történt, én nem ajánlhattam fel neki amit akart, kérnie kellett, hogy magában is tudatosítsa, hogy ő döntött így. Hogy nem csak az árral sodródott, mert csak akkor tudtam legalább egy kicsit elhinni, hogy lojális lesz hozzánk.
- Mondja ki. Ne csak célozgasson.
- Felvenne Tír na nÓg-i kutatónak? Tudom, hogy az asztrológia nem olyan gyakori tudomány, meg le is van értékelve, de úgy összességében használható. Meg egyébként sokat tudok a gépészetről is ha kell, mert Gideonnak sokat segítettem a gépünk építésében, bár sok mindenre nem emlékszem. És amúgy nem dolgozok drágán, mármint nyilván valamennyi fizetés kell, mert máskülönben éhen halok, de tényleg nem kell sok és... Hajh, megint fecsegek. Dolgozhatok önöknek?
Gonoszan elmosolyodtam. Kicsit talán túlzásba vitte a dolgot, de végülis valami ilyesmit akartam elérni.
- Azért azt nem vártam el, hogy könyörögni kezdjen, Jeanne. Elég lett volna, ha kimondja, hogy nekünk akar dolgozni a birodalom helyett. Ha visszavisz a városba, akkor a követségen megírom a papírokat. - léptem közelebb, hogy felkéreckedjek a nő vállára. Így tényleg nem nagyon tudtam máshogy utazni anélkül, hogy nagyon hátráltattam volna. - Az asztrológia nálunk nincs lebecsülve, sőt. Bár az emberek őt nem tisztelik, a Csillagok Úrnője, Adriata, nagyon népszerű istennő, ezért a hozzá kötődő tudományágak is szentek. De ha Levannak akarja szentelni az idejét, akkor azt is elintézhetem, hogy az ő elméjének kutatására kapjon támogatást.
Azt már nem tettem hozzá, hogy három tündér fogja figyelni minden lépését. Jeanne lelkesebben mosolygott azokál, mint akiket éppen házi őrizetre ítéltek, és felsegített a vállára.
- Köszönöm! Ígérem, hogy megteszem, amit kell. Magukért is, és az őseimért is.
Majd pedig elindult a távolról látszó reptér irányába, ahonnét felszálltunk. Onnét fel tudunk szállni egy vonatra, és mehettünk tovább. Végre haza. Azt pedig már jó előre elkezdtem megtervezni, hogy hogyan jutok be a követségre és mosom le magamról ezt a rengeteg olajat és teszem magam újra röpképessé még azelőtt, hogy Morcosnak feltűnne. Ezt ugyanis nehezen tudnám a szokásos módon kimagyarázni.