[Magánküldetés] Arx Perditio

× Arx Perditia×

Daphne, Morcimorc és Jeanne

-----------------:O:-----------------

Nem tudom miért is hittem azt, hogy ennek a történetnek vége volt. Viszonylag ritkán kísértett a lebegő sziget, a torony, Levan herceg és Jeanne emléke, még úgy is, hogy a nő hivatalosan is Tír na nÓg alkalmazásában állt azóta. Úgy sejtettem élete hátralevő részében, ami valljuk be, tündérmércével nem volt túlságosan hosszú, kutatja az ősei titkait, majd magával viszi azokat a sírba. Talán az lett volna a legjobb mindenkinek, főleg hogy tudtam, hogy a Birodalom rá akarta tenni a mancsát a Torony és az ütközések titkaira. Reméltem, hogy Gideon halála, vagy az ő szemszögükből eltűnése elvette a kedvüket a próbálkozástól, ám az asztalomon heverő levél, melyben Jeanne sürgős audienciát kért tőlem másról árulkodott.
Hogy sürgős volt, az már meg sem lepett. Az a nő olyan volt, mint egy szélvihar, neki minden sürgős volt, olyan dolgok kiderítése is, amit több milleniumnyi homály fedett el. Ám hogyha a Birodalom ismét próbálkozott, esetleg ő, vagy akár Levan maradványai veszélyben voltak, arról mindenképp tudom kellett minél hamarabb nekem is. Kénytelen voltam hát miatta átszervezni az életemet, vagyis átszerveztetem Moros-al, hogy lehetőleg már másnap tudjam fogadni az embernőt.
A faun még akkor is a programjainkat rendezgette egy nagy parafatáblán, amikor Jeanne, mint egy tornádó csapta ki a fogadószobám ajtaját, és viharzott be szokásos barna fűzőjében, kopott cipőjében és csíkos szoknyájában. Az öltözékén már fent sem akadtam, megfelelő volt egy tudósnak, még ha nem is a legelegánsabb, vagy akár megközelítőleg olyan, amilyenben egy nagykövet (vagy kiskövet) elé szoktak járulni.
Én az íróasztalom tetején ücsörögtem épp egy méretemben készült karfás székben, ami meglepően kényelmes volt ahhoz képest, hogy eredetileg babáknak szánták. A játékkészítő mester még ki is párnázta meg minden.
- Prismblossom kisasszony! Nem fogja elhinni hogy... - amikor meglátta Morost is a teremben lehalkította a hangját, és odasiet mellém, egészen közel hajolva az arcomhoz. - Ő kicsoda? - kérdezte suttogva.
- Szép napot önnek is, Jeanne. Kér esetleg egy teát? - pillantottam rá, teljesen rosszallva azt, hogy megint csak így berontott. Sok mindent elnéztem neki így is, de azért volt néhány alapvető dolog, amihez szerettem volna ragaszkodni, már csak a saját jó hírnevem érdekében is. - Az úr Moros Greycloud, az asszisztensem, és épp mindent megtesz azért, hogy ne sértsek meg senkit azzal, hogy őket váratom meg ön helyett. Moros, a hölgy Jeanne Saileach, régész... térképész? Kutató. Meg történész is talán.
Voltaképp fogalmam sem volt, hogy minek is nevezzem a nőt hivatalosan. Tudós volt ez biztos, de ezen belül ki tudta?
- Örvendek a szerencsének. - fordult felénk a faun, összetéve a kezeit a háta mögött. Ennyit arról, hogy néha a szűk nadrág felé terelődjön a tekintetem megbeszélés közben… Pedig határozottan jót tett volna a hangulatomnak. Jeanne egy pillanatig hol Morosra hol rám nézett, azután megrázta a fejét, hogy kicsit összeszedje magát, és meghajolt előbb a férfi irányába, majd felém is.
- Jaj, hová tettem a modorom, igen, elnézést. Örvendek.
Ez után minden további kérdés nélkül leült, és továbbra sem tudta eldönteni, melyikünkre kellene néznie.
- Teát azt nem kérek, viszont... Mennyit tud Mr. Greycloud a... nos... közös utunkról? A korábbiról, tudja.
- Egyelőre még semmit. - pillantottam bizonytalanul Moros felé. El kellett volna küldenem. Tudtam én, de a helyzet az volt, hogy legutóbb, amikor Jeanne-nal közös útra mentünk akkor is megpróbáltak megölni, utána a Sötét Negyedben egy csapatnak majdnem sikerült is, ami után kedves asszisztensem több figyelmet és messze több őszinteséget követelt magának, mint amennyit korábban adtam neki. Leginkább azt, hogy ne legyen több hazugság, de ezt nem tudtam megígérni, meg kellett elégednie a „több” őszinteséggel, mint amennyi korábban volt. Ráadásul mióta hazajött Tír na nÓgból valami megváltozott, és rajta akartam tartani a szemem. Meg persze Zoin is bár rajta annyira nem tűnt fel, ha valami más volt, még kevés időm volt rendesen kiismerni.
- De nyugodtan beszélhet.
- A kiskövetasszony nagyon kreatívan adta tudtomra legutóbb, hogy ne kérdezősködjek. Így nem tettem.
Ezen majdnem felnevettem. Emlékeztem még rá, hogy mit mondtam, hova megyek – a fürdőbe férfiprostituáltakkal – de ezek szerint vagy nem sikerült hihetően, vagy Moros mégiscsak utána nézett az állításaim igazságtartalmának. Vagy feltételezte, hogy a valóságban nem követnék el ilyesmit… De hát ha nem lett volna meg a magához való esze, akkor nem lehetett volna az asszisztensem, és nem is láttam volna kifejezetten nagy reménységnek ebben a szakmában. Már a diplomáciában. Nem a prostitúcióban. Bár talán abban is, de abban én nem utaztam.
- Értem...- nyugtázta Jeanne, majd néhány másodpercig nézett maga elé, végül pedig felsóhajtott. - Hibáztunk a toronyban, és most azt hiszem hogy vége lesz a világnak emiatt. - közölte teljesen komolyan. Ha lett volna tea a kezemben vagy a számban, most biztosan kiköptem volna.
- Hogy... tessék?
Világvége. Ez volt az utolsó dolog, amire ma számítottam. Moros csak lassan pislogott kettőt.
- Bocsássanak meg, hölgyeim, de ezt a jeligét nem tudtam visszafejteni. Amikor azt mondja, Miss Saileach, hogy vége lesz a világnak, az mit is jelent pontosan?
- Igen, igen, remek kérdés Mr. Greycloud. - bólogatott Jeanne, mint akit éppen visszarántottak a valóságba. - Szóval azt, hogy... Hm, várjunk, az elejétől kellene kezdenem. Szóval sikerült elérnem, hogy kommunikáljak Levan herceggel. Mármint az oreával, ami ő. Nem fogom nagyon a technikai oldallal zargatni önöket, de sikerült egy írógépre rákötnöm, és elég zavaros volt, de néhány közepesen problémás következtetést sikerült levonnom. Egyrészt azt, hogy az a torony az nem az volt, aminek látszott. Másrészt meg azt, hogy valószínűleg csak rosszabbá tettük a helyzetet.
- Remek. Hogy van őfelsége? - nyögtem ki, mert hirtelen ennyit tudtam felfogni. - Jeanne, azt se tudjuk, hogy az a torony minek látszott azt végképp nem, hogy micsoda! És ezzel nemigen válaszoltál Mr. Greycloudnak.
Jeanne kifújta magát.
- Jó, igaz. Sajnálom. A herceg jól van azt hiszem, mondja hogy sötét van, meg hogy nincs hang és semmi és hogy mennyire vissza akar térni Sinanba, de ez részletkérdés. Szóval... Mr. Greycloud. - nézett Morosra, egyenesen a szemébe, pislogás nélkül a monológja végéig. - A helyzet az, hogy én és Daphne kisasszony felmentünk egy szigetre, ami az égen volt és egy korábbi ütközésből maradt ott és amúgy a családom tudott róla, mert amúgy a családom egy nagyon régi család és egy lokális ősi civilizáció valószínűleg utolsó embere vagyok, és egyébként ez segített odafent, de mindegy is, a lényeg az, hogy voltak ott gépek meg egy nagyon részletes gép is aki kiderült, hogy egy herceg volt és valahogy a tudatát belerakták egy darab oreába, és volt ott egy torony, amit fel kellett gyújtani, de közben a gyerekkori barátomról kiderült, hogy titkosügynök és egyébként elárult minket és megölte odabent őt a robot, és segített aztán a robot lejönni mert amúgy a sziget meg csak úgy eltűnt és csak az orea maradt a hercegből. - hadarta el az előzményeket nagyjából másfél levegővétel alatt. Közben én is a faun reakcióit figyeltem, de hagytam, hogy a nő befejezze a mondandóját.
- Na, igen, és a torony. Az nem az ütközés része volt. Vagyis az volt egyszer, de már nagyon-nagyon régóta itt van a mi világunkban. Szerintem azóta, hogy a lidércek ősei jöttek. De mindegy is, az a torony intelligens. Élő, mondhatnánk.
- Ha szükséged van egy fájdalomcsillapító pirulára, megértem, és szolgáld ki magad. - tettem hozzá, ezeket még az asszisztensemnek intézve, mielőtt visszafordultam Jeanne felé. - A torony nem pusztult el a szigetekkel együtt? Azt Levannal már sejtettük, hogy nem feltétlenül az ütközés része, inkább... előkészítője az ilyen eseményeknek. De ha nem pusztult el, akkor most hol van?
- A...ha. - felelte Moros, de most nem csodálkoztam rajta, hogy minden más szó cserben hagyta. Majd egy egészen váratlan kérdést tett fel. - A torony maga orea volt?
- Nem hiszem, hogy orea, de az biztos, hogy oreát tudott használni. Ez valami... más. - rázta meg a fejét Jeanne. - Az, hogy előkészítője, az túlzás, de amúgy biztos, hogy inkább előjele. Valahogy a torony "tudja", hogy hol lesz ütközés, és valahogy át tud egy kicsit nyúlni abba a világba, amivel az ütközésnél találkozunk. Ezért volt tele Tír na nÓg-i faunával, mert azt átragadta onnét. Aztán mindent szintetizál, és mindent magába épít. A legrosszabb pedig, hogy adtunk neki egy embert is, amikor legutoljára ott voltunk. - mondta szomorúan.
- Levan szerint a torony több ezer éve ott volt. Már akkor is ott volt, amikor ők felmentek. Mi ötszáz éve jöttünk ide, a kettő között azért volt még pár ütközés. - emlékeztettem Jeanne-t de nem tudtam, hogy ez számított-e valamit. - Fekete kőből volt, látszólag, de valójában fogalmam sincs, milyen anyagból volt a torony. - válaszoltam Morosnak. Szerettem volna megkérdezni, hogy miért kérdezte ezt, de nem akartam elterelni Jeanne így is csapongó gondolatait. A világvége elég komolynak hangzott. Emésztgettem az új információkat. Hogy ki volt az ember, azt nem kellett megkérdeznem.
- Honnan vannak ezek az információk? - gondoltam jó volt innét kezdeni, hátha volt egy halovány reménysugár, hogy a nő csak félreértett valamit.
- Én még mindig nem látom, ez miért hozza el a világvégét. - tette hozzá Moros, és ezzel én is hasonlóan voltam.
- Épp ez az! - mutatott rá Morosra hirtelen Jeanne. - Először nekem se jelentett semmit. Aztán elég sokat láttam Levan herceg zagyva gépelésében a "torony" szót. Néha voltak benne elszórva a mi nyelvünkön szavak. Elkezdtem keresni, hogy mi is lehet a dolog értelme, de a családi feljegyzéseimben nem volt semmi. Aztán rájöttem, hogy a betűk és írásjelek elég rendszeresen ismétlődnek a hercegnél, és elkezdtem visszafejteni. Persze, a saját írásukon volt, csak el voltak csúsztatva a karakterek, és rossz betűnek voltak az írógépen megfeleltetve. Na de mindegy, elkezdtem átírni magamnak őket. Úgy tűnik, hogy Levan herceg a fejében legendákat, népballadákat meg ilyesmiket mondogat, hogy ne őrüljön meg a bezártságban. Volt egy, ami különösen érdekesnek tűnt, ami arról szólt, hogy valakik egy világfaló férget tiszteltek az asztrális triász helyett. Na ez már érdekes volt. A "fekete erőd gyermekei", így hivatkozott rá, és képzeljék, róluk volt feljegyzés a rám hagyott iratokban. Levan idejében egy titkos bujkáló szekta lehettek, akik olyan technológiát használtak, amit még a felmenőim se értettek igazán. Elvileg látomásokat kaptak a "féregtől" Vahe álmairól, és hogy a féreg valójában az álmok közötti alagútba el tud rejtőzni, ha megpróbálná egy hős legyőzni. - itt tartott egy pillanat szünetet, és vett egy mély levegőt. - Szerintem a féreg a torony. Lehet, hogy sok száz olyan van, mint ez. Mindegy is. Valószínűleg egyszerre is tud több helyen lenni, vagyis több világban, az "álmok közötti alagútban". Gideonnak volt egy titka, amit véletlenül egyszer, amikor berúgott elmondott nekem. Álmodó volt.
Tehát a torony mint világfaló féreg. Igazából nem falt fel világokat egészében, de valóban ott voltak világok részei a gyomrában, így valóban lehetett ebben az egészben valami. A legendák alapja mindig a valóság volt, csak nagyon eltorzult az évezredek alatt.
- Gideon a titkosügynök pasas, akit végül otthagytunk a toronyban. Hullaként. - mondtam Morosnak, csak hogy értse a történetet ezen részét, miközben emésztgettem a hallottakat. - Maga a torony elég alagútszerű volt egyébként is, bár a két vége... igazából csak az egyik végét láttam, a másikat nem néztem meg, amikor elfordult, mintha a fala lenne a talaj és azon lehetett sétálni meg minden. Szóval azt akarja mondani, hogy ezek a szekták a toronytól kaptak információkat? De mi köze ennek az egésznek az álmokhoz? Jöjjön Jeanne, meg te is Moros menjünk át a konyhába. Kell egy kávé, hogy követni tudjam a dolgokat. Már persze ha akarsz jönni, maradhatsz is cetliket rendezgetni, csak akkor lehet nem tudod meg mitől lesz apokalipszis.
- Ez a részlet még mindig hiányzik. - ismerte be Moros is, miközben elindult mögöttem a konyhába. Ehhez az egészhez tényleg kellett egy kávé. - De csak hogy jól értem egy, vannak tornyok, amik megjelennek világokban, mint egy csali, mielőtt azok Ütköznének ezzel. És van, vagy hát volt egy szekta, ami ezektől látomásokat kaptak... Vagyis lehet, hogy mind Álmodók voltak. Ez felettébb érdekes, ezt el kell ismernem, még ha én nem is vagyok túlságosan jártas az Ütközések tudományában, de nem látom a fenyegetést.
- Ezek mind-mind jó feltételezések, magam is hasonlókra jutottam először. Aztán megkérdeztem a herceget. Nagyon minimális információt tudok közvetíteni felé. Amit visszamondott, az viszont félelmetesebb volt a kelleténél. - felelte Jeanne, miközben szó nélkül követett minket a konyhába. - Azzal egyetértett, hogy a torony él. Szerinte a "fekete erőd gyermekei" valahogy a toronyból kapták a technológiájukat, de soha nem volt közöttük álmodó. Valahogy a torony láttatta velük a dolgokat. Gideonnal viszont a torony megismerte, hogy micsoda az Álmodó. Levan herceg szerint azzal, hogy a torony kapott egy álmodót, szabadon tud mozogni a világunkban. És jelenleg az emberek már ki tudja, hogy hány alkalommal felgyújtották. Levan szerint meg kell keresnünk, és végleg elpusztítanunk, mielőtt felemészti a világot.
Szerencsére a konyha nem volt messze, így mire Jeanne végigmondta, már ott is voltunk. Elküldtem a szolgálókat, majd felröppentem a szekrényekhez, hogy elővegyek két nagy kávéscsészét és a saját aprócska csészéim egyikét. Volt ott egy asztal is, ami mellé le lehetett ülni, bár már ott voltak rajta az ebédhez kellő alapanyagok. Lehet ettől ma kicsivel később lesz ebéd, de ha a nyakunkon volt a világvége ki tudott volna ebédre gondolni?
- Mit jelent az, hogy szabadon mozogni? Ez egy torony. Egy rohadt nagy torony, elég nehéz szem elől téveszteni. Ráadásul, hogy lehetne elpusztítani, hogyha a szigetek felrobbanása nem volt elég? Annál nagyobb tűzerőnk nem nagyon van.
- Egyébként miért lenne okában egy ilyen toronynak felemészteni a világot? - kérdezte Moros. Teljesen jogosan megjegyezném.
- Úgy mozog valószínűleg, ahogy a felhők fölé került. Levan szerint, aki látta közülük mozogni az mind úgy írta le, hogy mintha csak üveglap tört volna be, valahogy a világ tört meg és megjelent a torony egyik pillanatról a másikra.
Majd Jeanne Morosra nézett.
- Nem hiszem, hogy a torony gonosz. Ha tényleg szintetizált és fejlődött eddig csupán, még nem is biztos, hogy a mi szempontunkból értelmes vagy élő. Viszont, ha mi ártottunk neki, akkor önvédelemből elpusztíthatja a rá veszélyes elemeket.
Ennél a pontnál felcsillant a szeme.
- Viszont ez ad reményt. Hogy ártottunk neki. Ha tudunk neki ártani, akkor el is pusztítható. Levan herceg szerint, ha eltávolítjuk az álmodó maradványait belőle, nem lesz képes mozogni. És akkor le tudjuk győzni. A legendáik szerint ugyanis ember nem győzheti le, viszont... Egy álombeli hős elpusztíthatja. Arról nincs szó, hogy hogyan, de ha a világok álmok, akkor az álombeli hős...
- ... egy álmodó? - fejeztem be, miközben letettem a csészéket az asztalra. Ez után várakozóan néztem Morosra, én ugyanis nem tudtam kávét csinálni. Konkrétan nem tudtam felemelni az eszközöket hozzá. - Nekem nincs álmodóm a zsebemben, szóval ha csak ön nem az, Jeanne, akkor nem tudom mit tehetnénk.
- Szerintem a kisasszony úgy értette, hogy ha a világok álmok, akkor Tír na nÓg is egy álom, szóval az álombeli hős akár tündér is lehet. - mondta Moros, miközben elkezdett vizet forralni a kávéhoz. Hát persze. Néha meg is feledkeztem róla, hogy az emberek mennyire saját amgukat helyezték a mindenség közepére. Nekik mi csak Vahe rémálmai voltunk. - Vagy ha tényleg ilyen ősi ez a legenda, akkor akár egy lidérc is, vagy egy alakváltó, de praktikusan maradhatunk a tündérnél.
Jeanne lelkesen elmosolyodott és bólogatni kezdett Moros szavaira.
- Igen, igen, pontosan! Meg amúgy se vonhatok bele másokat, már elég ha mi emberek és tündérek nyakig benne vagyunk... - rázta meg a fejét szomorúan. - Szóval, valójában ezért jöttem. Én nem vagyok tündér. Önök viszont...
Letelepedtem, és elkezdtem masszírozni a homlokomat. Próbáltam összerakni a dolgokat, de nem volt egyszerű, még mindig voltak homályos, és a többihez nem illő részletek.
- Tehát ha jól értem, foglaljuk össze. Egy ősi legenda miatt, amiben minden metafora és semmi sem biztos, úgy gondolja, hogy egy tündér el tudna pusztítani egy tornyot, ami a világban bárhol lehet, és bárhol tud közlekedni, mert bekebelezett egy álmodót, akinek a ki tudja milyen állapotban levő hulláját ki kéne hoznunk a toronyból? És aztán elpusztítani az egészet... valahogy? Mert különben a torony meg fogja próbálni elpusztítani a világot, mert múltkor lövöldöztünk benne. Vagyis maguk. Meg Levan talán szétvert ezt-azt.
- Szerintem jobb, ha nem kezdünk el a dolog logikáján gondolkozni, az ilyen ősi dolgok néha önmagába hajlítják a logikát. Nekem csak praktikus kérdéseim maradtak, például hogy hogy közelítjük meg ezt a helyváltoztató tornyot. - mondta a faun.
Jeanne kínosan mosolyogva megvakarta a fejét, és rám nézett.
- Hát, igen, vagyis majdnem, mert végül is Levan herceg gyújtotta fel, de a többi stimmel.
Ez után elgondolkozott.
- Ez szerintem megoldható. - mondta Morosnak. - Vagyis, van rá két ötletem, és önökön múlik, hogy mi lehet a jobb megoldás. Levan herceg nem mondta ki, de utalgatott rá, hogy valahogy nagyon különösen hat az álmodók rémálmaira, és elvileg azon belül megtalálható. Ha ott elpusztul, elpusztul véglegesen is. A másik megoldás az pedig az, hogy a legjobb hírszerzési csatornával, az emberek mindenütt jelen lévő hadseregével kötünk valami egyességet, és csak néhány olyan pont nem lesz lefedve, mint a lidércek földje, és hamar megtudjuk, hogy hol van. Vagyis, nekem nincs jobb ötletem.
És én még azt hittem, hogy a háborút lezáró béke után elfogynak majd a kalandjaim, és a legnagyobb problémám a politika és tiplomácia ingoványos talaja lesz... Nem elég ami a Peremen megy, éppen meg kéne menteni a világot is. Szerettem volna azt mondani, hogy öreg voltam én már ehhez, de valójában nem voltam az másrészt voltaképp kellett az ilyen fűszer az élethez, harmadrészt pedig nem bíztam volna a dolgot másra úgysem.
Egy apró sóhajjal nyugtáztam, hogy Morosnak igaza volt. Ha volt is logika mögötte, talán kevesek voltunk ahhoz, hogy megértsük.
- Továbbra sincs álmodó a zsebemben, de ha felvetette, gyanítom, hogy magának van. A másik megoldás viszont teljesen ki van zárva, az egy dolog, hogy nem bízom az emberekben, nem sértésképp, ön már nekünk dolgozik, de Gideon miatt nem vehetjük fel a kapcsolatot a hivatalos csatornákkal. Amit az magával hozna, annál még a világvége is jobb, és inkább a torony ellen halnék meg.
Ráadásul noha az emberek uralták az eget, nekik sem csak egy országuk volt. Voltak közöttük ellenségesek és szövetségesek is, a lidérceknek is megvoltak a maguk területei, aminek az egét is ők uralták, és akkor még nem beszéltünk a végtelen óceánokról, amiket nem uralt senki, és talán egy léghajó sem volt még elég jó ahhoz, hogy egyszer átrepüljön fölöttük, nem hogy bejárják az egészet. Ha félretettem volna minden ellenérzésemet, akkor is tűt kerestünk volna a szénakazalban. Az álmodó volt az egyetlen esélyünk valójában, és még az se volt túlságosan kecsegtető. Úgy tudtam nem tudták irányítani, hogy mikor rémálmodtak, ahogyan azt sem, hogy kit rántanak magukkal, márpedig itt most fontos volt, hogy mi is be tudjunk lépni az álomba, ha egyáltalán elő tudja idézni. Ez így sehogysem volt elég jó, és elég szomorú volt, hogy éppen azt láttam a legjobb esélyünknek, ha Jeanne egyszerűen csak tévedett azzal a résszel kapcsolatban, hogy ez el fogja hozni a világ végét.
- Ha a barátjuk valóban titkosügynök volt, én is jobban szeretném a kávémat méreg nélkül inni. - mondta Moros, miközben kimért két csészébe az elkészült kávéból, aztán az én apró csészémbe is cseppentett a pipettával.
Jeanne méregette a kávét, majd óvatosan belekortyolt.
- Hát, ötletem álmodóra nincs, de próbálhatok találni egyet. Annyira nem szokták mutogatni magukat, meg nem is annyira gyakoriak, de hátha van egy valahol. Mondjuk az Akadémián. Vagy nem tudom. Körbekérdek.
Majd viszonylag komoly hangon szólalt meg újra.
- Viszont akkor benne vannak a dologban? Mármint, az egész egy oreatömb-ember őrülete is lehet. De ha nem az, akkor tényleg vége lehet a világnak. Ha most azt mondják, hogy dobjam a dolgot, megteszem. Az önök alkalmazásában állok.
- Levan nem őrült. - jelentettem ki. - Lehet, hogy téved, de nem őrült, és ha véletlenül olyanhoz nyúltunk, amihez nem kellett volna, akkor a mi dolgunk helyrehozni. Vagyis... Az enyém, és az öné Jeanne. Mr. Greycloudot nem tenném ki egy öngyilkos küldetésnek... megint. - ha Jeanne tévedett legfeljebb felelegesen mentünk oda, de ha nem… Akkor ezt meg kellett oldanunk.
- Mr. Greycloud az eddigieket is túlélte, ez már egy séta a parkban. - jelentettem ki Moros, belekortyolva a kávéba. Ezzel tudtam volna vitatkozni, hogy séta volt a parkban, és az hogy túlélte, az nem jelentette azt, hogy nem rágtam tövig érte mind a tíz körmömet, és hogy nem bántam-e meg minden egyes pillanatban, amikor olyanra kértem, ami veszélybe sodorhatta. Viszont ezt semmiképp sem Jeanne előtt kellett megvitatni, és igazából nem gondoltam, hogy négyszemközt dűlőre tudtunk volna jutni a kérdésben. - Viszont az, hogy ez a herceg nem volt őrült még nem jelenti azt, hogy most sem az, kiskövetasszony. Ilyen tudás... furcsa dolgokat tud csinálni akárkivel.
- Levan nem hiszem hogy bezárva az orea tömbbe sok új tudásra tett volna szert az elmúlt hónapokban. Ha eddig nem őrült meg az évezredek alatt, nem most fog, és egyébként is rendben fogjuk hozni valahogy. - válaszoltam Morosnak határozottan. Már megint olyan volt, mint egy szürke esőfelhő az ilyen kijelentéseivel.
Jeanne bólintott kettőt.
- Jól van. Akkor ebben az esetben én megyek, és... öhm... Keresek egy álmodót? Nem sok nagyobb város van Estrance-nál, csak találok egyet...
Felelte kínosan mosolyogva, majd a forró kávéját lehúzta, az arcából ítélve fájdalmasan megégetve legalább a nyelvét.
- Ha van bármi hírem, jövök, vagy írok, vagy jelzek valahogy. Ha meg addig toronnyal találkoznak, akkor... Akkor inkább ne találkozzanak vele addig.
- Ajánljon neki jó sok pénzt... Vagy ilyesmi. - jobb ötletem nekem sem volt, hogyan találjunk meg valamit ami akárhol lehetett. Akár az óceán fölött, vagy távoli vidékeken, ahova nem ért el a Birodalom keze. Sajnos az álmodó volt a legjobb esélyünk. - És akkor most várunk? Egy ilyen hír után, hogy talán vége a világnak csak így... semmi?
- Ne aggódjon, kiskövetasszony, számtalan programja van addig is.
Jeanne az ajtó felé hátrált.
- Sietek, ahogy tudok! Ígérem! Az én világomnak is vége, szóval nekem is sietnem kell. De tényleg. Jövök mihamarabb. Vagyis írok. De sietek tényleg!
Mondja végül, majd elviharzik. Tényleg sietett. Lassan belekortyoltam a kávémba.
- Ezek után... mégis hogy a fenébe kellene érdekesnek lenniük a programjaimnak??? - néztem Jeanne után. Tehát egy kooperáló álmodó megtalálásán múlt a sorsunk? Vagy még inkább a világ sorsa? Ez nem hangzott túl jól, de a hadseregnél meg további Gideon féléknél mindenképp jobb volt.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

Morcimorc, át kellene szervezni minden programot hogy beleférjen azonnal egy megbeszélés, ismételtem meg csak úgy gondolatban, de még úgy is a saját hangomon csak eltorzítva, mintha rosszul próbáltam volna Daphne-t utánozni. Hogyne. Azonnal, kiskövetasszony, végülis mennyi idő is lehet minden dominót odébb pöccinteni eggyel? Költői kérdés volt, természetesen ő is pontosan tudta, de ennek ellenére egészen könnyedén sózta a nyakamba. Senki nem tudott úgy bosszantani, mint Daphne, de ez is mutatta hogy a közöttünk lévő kapcsolat valamiért más volt, mint bármi... és ezt a gondolatot ennyiben hagytam. De a rendezgetés volt a dolgom, szóval egy sóhajjal fejeztem ki a véleményem, aztán hoztam egy jókora parafa táblát, amire felpakoltam az előrelátható programokat és a ránk váró beszélgetőpartnerek elérhetőségét, hogy újra felépítsem ezt a kártyavárat. Akkor is ezt csináltam, mikor az azonnali megbeszélés kezdeményezője szinte berobbant az ajtón.
Első pillantásra embernek tűnt, olyan ruhákban, mint egy akademikus, de legalább egy jómódú polgár, ha nem is feltétlenül nemes. És gyakorlatilag szét se nézett, mielőtt nekikezdett a mondandójának.
-- Prismblossom kisasszony! Nem fogja elhinni hogy... - A szóáradat itt megakadt, ahogy észrevett engem is. Nem tudom mit gondolhatott, de mintha gyanakodva hajolt volna nagyon közel Daphne-hoz, aki ebben a percben egy méregdrága babaszéken ült. -- Ő kicsoda?
-- Szép napot önnek is, Jeanne. Kér esetleg egy teát? -- felelte Daphne egy porcelán mosollyal, de a hangjából már felismertem azokat a pillanatokat, amikor legszívesebben összetört volna valamit. Ha húsz centinél nagyobb lett volna, egészen fenyegető és ebben valahogy vonzó is lehetett volna ez a mimika, viszont a bársonypárnás baba fotelben valahogy nem ugyanazt a hatást keltette. -- Az úr Moros Greycloud, az asszisztensem, és épp mindent megtesz azért, hogy ne sértsek meg senkit azzal, hogy őket váratom meg ön helyett. Moros, a hölgy Jeanne Saileach, régész... térképész? Kutató. Meg történész is talán.
-- Örvendek a szerencsének. -- toldottam meg Daphne bemutatását, közben a hátam mögött összetéve a kezemet.
Jeanne Saileach mintha erőnek erejével tuszkolta volna le az új információkat az agyába, ugyanis néhány pillanatig csak értelmezhetetlen, üres arccal bámult rám, aztán Daphne felé, végül mereven meghajolt. Le sem tudta volna tagadni, hogy tudós volt, nem arisztokrata.
-- Jaj, hová tettem a modorom, igen, elnézést. Örvendek. Teát azt nem kérek, viszont... -- Jeanne ezen a ponton felajánlás és kérdés nélkül ült le az egyik székbe. Igazából éppen javasoltam volna neki, ha nem ciklonként pörög előttünk, így viszont felettébb udvariatlan volt. -- Mennyit tud Mr. Greycloud a... nos... közös utunkról? A korábbiról, tudja.
Talán rejtélyes is lehetett volna, de mint asszisztens, Daphne minden útjáról tudtam, egyet kivéve. Akkor közölte velem, hogy dorbézolni megy férfiprostikkal, akik közül állítása szerint csak egy készült pixinek - bár ötletem nem volt neki mi volt a jó bármi másban, még ha az illúziók sok lehetőséget is nyújtottak -, de ezt olyan egyenesen szegezte nekem, hogy egy pillanatig sem hittem el.
-- Egyelőre még semmit. -- felelte apró főnököm. -- De nyugodtan beszélhet.
-- A kiskövetasszony nagyon kreatívan adta tudtomra legutóbb, hogy ne kérdezősködjek. Így nem tettem. -- tettem hozzá én is. Legalább is én így éretettem az üzenetet, de egyébként is lekövethetetlen volt Daphne hová ment akkor azon kívül, hogy a városon kívülre. Gyanítottam, hogy nem a Peremre és egy karcolás nélkül jött haza, szóval - egy idő után - el tudtam engedni.
-- Értem... -- Jeanne csak maga elé nézett egy ideig, amit felettébb sokat csinált, aztán látszólag összeszedte magát és sóhajtott. -- Hibáztunk a toronyban, és most azt hiszem hogy vége lesz a világnak emiatt.
Ez azért még engem is váratlanul ért, így lassan pislogtam kettőt, mintha rosszul hallottam volna. De abból ítélve, hogy Daphne is csak nézett vissza a nőre, nem hiszem.
-- Hogy... tessék?
-- Bocsássanak meg, hölgyeim, de ezt a jeligét nem tudtam visszafejteni. Amikor azt mondja, Miss Saileach, hogy vége lesz a világnak, az mit is jelent pontosan?
-- Igen, igen, remek kérdés Mr. Greycloud. -- bólogatott hevesen az embernő. -- Szóval azt, hogy... Hm, várjunk, az elejétől kellene kezdenem. Szóval sikerült elérnem, hogy kommunikáljak Levan herceggel. Mármint az oreával, ami ő. Nem fogom nagyon a technikai oldallal zargatni önöket, de sikerült egy írógépre rákötnöm, és elég zavaros volt, de néhány közepesen problémás következtetést sikerült levonnom. Egyrészt azt, hogy az a torony az nem az volt, aminek látszott. Másrészt meg azt, hogy valószínűleg csak rosszabbá tettük a helyzetet.
-- Remek. Hogy van őfelsége? - felelte Daphne az érthetetlen szóáradatra. -- Jeanne, azt se tudjuk, hogy az a torony minek látszott azt végképp nem, hogy micsoda! És ezzel nemigen válaszoltál Mr. Greycloudnak.
Tehát Daphne a "beszéljen nyugodtan" felajánlást úgy értette, hogy "beszéljen nyugodtan rébuszokban, az asszisztens majd felfogja, vagy nem". Ennek ellenére próbáltam összekapargatni az információkat. Torony. Meg egy Levan herceg, aki most... egy orea. Ez eddig bizarrnak hangzott, de valószínűleg csak a fűszerezés hiányzott róla.
Jeanne kifújta magát.
-- Jó, igaz. Sajnálom. A herceg jól van azt hiszem, mondja hogy sötét van, meg hogy nincs hang és semmi és hogy mennyire vissza akar térni Sinanba, de ez részletkérdés. Szóval... Mr. Greycloud. A helyzet az, hogy én és Daphne kisasszony felmentünk egy szigetre, ami az égen volt és egy korábbi ütközésből maradt ott és amúgy a családom tudott róla, mert amúgy a családom egy nagyon régi család és egy lokális ősi civilizáció valószínűleg utolsó embere vagyok, és egyébként ez segített odafent, de mindegy is, a lényeg az, hogy voltak ott gépek meg egy nagyon részletes gép is aki kiderült, hogy egy herceg volt és valahogy a tudatát belerakták egy darab oreába, és volt ott egy torony, amit fel kellett gyújtani, de közben a gyerekkori barátomról kiderült, hogy titkosügynök és egyébként elárult minket és megölte odabent őt a robot, és segített aztán a robot lejönni mert amúgy a sziget meg csak úgy eltűnt és csak az orea maradt a hercegből.
A teljes monológ nagyjából két lopott levegő alatt préselődött ki Jeanne száján keresztül, szóval a végére eléggé lihegett, még a blúza nyakát is megigazította.
-- Na, igen, és a torony. Az nem az ütközés része volt. Vagyis az volt egyszer, de már nagyon-nagyon régóta itt van a mi világunkban. Szerintem azóta, hogy a lidércek ősei jöttek. De mindegy is, az a torony intelligens. Élő, mondhatnánk.
-- Ha szükséged van egy fájdalomcsillapító pirulára, megértem, és szolgáld ki magad. - mondta Daphne, gondolom észrevéve a lassan görcsbe álló, tanácstalan szemöldökemelésem. -- A torony nem pusztult el a szigetekkel együtt? Azt Levannal már sejtettük, hogy nem feltétlenül az ütközés része, inkább... előkészítője az
-- A...ha. -- feleltem a nő rendkívül összeszedettlen összefoglalójára. Kezdtem sejteni, hogy ez a kódnyelv egészen... konkrét volt. -- A torony maga orea volt?
Mivel minden részletet felettébb felesleges volt megpróbálnom kibogozni, kapaszkodtam azokba, amiket értettem... és amik ismerősek voltak.
Láttam már olyan ősi orea-szerkezetet, ami szinte élőnek hatott.
-- Nem hiszem, hogy orea, de az biztos, hogy oreát tudott használni. Ez valami... más. -- rázta meg a fejét Jeanne. -- Az, hogy előkészítője, az túlzás, de amúgy biztos, hogy inkább előjele. Valahogy a torony "tudja", hogy hol lesz ütközés, és valahogy át tud egy kicsit nyúlni abba a világba, amivel az ütközésnél találkozunk. Ezért volt tele Tír na nÓg-i faunával, mert azt átragadta onnét. Aztán mindent szintetizál, és mindent magába épít. A legrosszabb pedig, hogy adtunk neki egy embert is, amikor legutoljára ott voltunk.
-- Levan szerint a torony több ezer éve ott volt. Már akkor is ott volt, amikor ők felmentek. Mi ötszáz éve jöttünk ide, a kettő között azért volt még pár ütközés. -- felelte Daphne, aki ezek szerint értette, mi aggasztotta az embernőt. -- Fekete kőből volt, látszólag, de valójában fogalmam sincs, milyen anyagból volt a torony. Honnan vannak ezek az információk?
-- Én még mindig nem látom, ez miért hozza el a világvégét. -- tettem hozzá. Mármint ezek rémisztő kijelentések voltak, már csak a puszta jelentésük miatt is, olyasfajta, ami ösztönösen ránehezedik valaki elméjére, de azért nem apokaliptikus dolognak hangzott.
Jeanne Seileach hirtelen nekem szegezte az egyik ujját.
-- Épp ez az! Először nekem se jelentett semmit. Aztán elég sokat láttam Levan herceg zagyva gépelésében a "torony" szót. Néha voltak benne elszórva a mi nyelvünkön szavak. Elkezdtem keresni, hogy mi is lehet a dolog értelme, de a családi feljegyzéseimben nem volt semmi. Aztán rájöttem, hogy a betűk és írásjelek elég rendszeresen ismétlődnek a hercegnél, és elkezdtem visszafejteni. Persze, a saját írásukon volt, csak el voltak csúsztatva a karakterek, és rossz betűnek voltak az írógépen megfeleltetve. Na de mindegy, elkezdtem átírni magamnak őket. Úgy tűnik, hogy Levan herceg a fejében legendákat, népballadákat meg ilyesmiket mondogat, hogy ne őrüljön meg a bezártságban. Volt egy, ami különösen érdekesnek tűnt, ami arról szólt, hogy valakik egy világfaló férget tiszteltek az asztrális triász helyett. Na ez már érdekes volt. A "fekete erőd gyermekei", így hivatkozott rá, és képzeljék, róluk volt feljegyzés a rám hagyott iratokban. Levan idejében egy titkos bújkáló szekta lehettek, akik olyan technológiát használtak, amit még a felmenőim se értettek igazán. Elvileg látomásokat kaptak a "féregtől" Vahe álmairól, és hogy a féreg valójában az álmok közötti alagútba el tud rejtőzni, ha megpróbálná egy hős legyőzni.
Mivel Jeanne maga nem volt orea, így ezen a ponton megint kénytelen volt levegőt venni, mielőtt folytatta volna.
-- Szerintem a féreg a torony. Lehet, hogy sok száz olyan van, mint ez. Mindegy is. Valószínűleg egyszerre is tud több helyen lenni, vagyis több világban, az "álmok közötti alagútban". Gideonnak volt egy titka, amit véletlenül egyszer, amikor berúgott elmondott nekem. Álmodó volt.
-- Gideon a titkosügynök pasas, akit végül otthagytunk a toronyban. Hullaként. -- próbált felzárkóztatni Daphne közben. -- Maga a torony elég alagútszerű volt egyébként is, bár a két vége... igazából csak az egyik végét láttam, a másikat nem néztem meg, amikor elfordult, mintha a fala lenne a talaj és azon lehetett sétálni meg minden. Szóval azt akarja mondani, hogy ezek a szekták a toronytól kaptak információkat? De mi köze ennek az egésznek az álmokhoz? Jöjjön Jeanne, meg te is Moros menjünk át a konyhába. Kell egy kávé, hogy követni tudjam a dolgokat. Már persze ha akarsz jönni, maradhatsz is cetliket rendezgetni, csak akkor lehet nem tudod meg mitől lesz apokalipszis.
-- Ez a részlet még mindig hiányzik. -- ismertem be, miközben átsétáltam a konyhába. -- De csak hogy jól értem, vannak tornyok, amik megjelennek világokban, mint egy csali, mielőtt azok Ütköznének ezzel. És van, vagy hát volt egy szekta, ami ezektől látomásokat kaptak... Vagyis lehet, hogy mind Álmodók voltak. Ez felettébb érdekes, ezt el kell ismernem, még ha én nem is vagyok túlságosan jártas az Ütközések tudományában, de nem látom a fenyegetést.
-- Ezek mind-mind jó feltételezések, magam is hasonlókra jutottam először. Aztán megkérdeztem a herceget. Nagyon minimális információt tudok közvetíteni felé. Amit visszamondott, az viszont félelmetesebb volt a kelleténél.-- felelte Jeanne, miközben szó nélkül követett minket a konyhába. -- Azzal egyetértett, hogy a torony él. Szerinte a "fekete erőd gyermekei" valahogy a toronyból kapták a technológiájukat, de soha nem volt közöttük álmodó. Valahogy a torony láttatta velük a dolgokat. Gideonnal viszont a torony megismerte, hogy micsoda az álmodó. Levan herceg szerint azzal, hogy a torony kapott egy álmodót, szabadon tud mozogni a világunkban. És jelenleg az emberek már ki tudja, hogy hány alkalommal felgyújtották. Levan szerint meg kell keresnünk, és végleg elpusztítanunk, mielőtt felemészti a világot.
A konyhába érve Daphne kiparancsolta a szolgálókat - valószínűleg a saját érdekükben jobb is volt, ha nem hallották ezt.
-- Mit jelent az, hogy szabadon mozogni? Ez egy torony. Egy rohadt nagy torony, elég nehéz szem elől téveszteni. Ráadásul, hogy lehetne elpusztítani, hogyha a szigetek felrobbanása nem volt elég? Annál nagyobb tűzerőnk nem nagyon van.
-- Egyébként miért lenne okában egy ilyen toronynak felemészteni a világot?
Már ha nem volt annyira életszerű, hogy képes volt gonoszságra a gonoszság kedvéért. Vagy mert szórakoztatónak találta.
-- Úgy mozog valószínűleg, ahogy a felhők fölé került. Levan szerint aki látta közülük mozogni az mind úgy írta le, hogy mintha csak üveglap tört volna be, valahogy a világ tört meg és megjelent a torony egyik pillanatról a másikra. -- felelte Jeanne. -- Nem hiszem, hogy a torony gonosz. Ha tényleg szintetizált és fejlődött eddig csupán, még nem is biztos, hogy a mi szempontunkból értelmes vagy élő. Viszont ha mi ártottunk neki, akkor önvédelemből elpusztíthatja a rá veszélyes elemeket. Viszont ez ad reményt. Hogy ártottunk neki. Ha tudunk neki ártani, akkor el is pusztítható. Levan herceg szerint, ha eltávolítjuk az álmodó maradványait belőle, nem lesz képes mozogni. És akkor le tudjuk győzni. A legendáik szerint ugyanis ember nem győzheti le, viszont... Egy álombeli hős elpusztíthatja. Arról nincs szó, hogy hogyan, de ha a világok álmok, akkor az álombeli hős...
-- ... egy álmodó? -- tippelt Daphne, miközben a teljes karját igénybe véve leemelt két rendes és egy aprócska csészét az egyik polcról. -- Nekem nincs álmodóm a zsebemben, szóval ha csak ön nem az, Jeanne, akkor nem tudom mit tehetnénk.
-- Szerintem a kisasszony úgy értette, hogy ha a világok álmok, akkor Tír na nÓg is egy álom, szóval az álombeli hős akár tündér is lehet. -- mondtam, miközben elkezdtem vizet forralni a kávéhoz. -- Vagy ha tényleg ilyen ősi ez a legenda, akkor akár egy lidérc is, vagy egy alakváltó, de praktikusan maradhatunk a tündérnél.
Jeanne lelkesen mosolyodott el.
-- Igen, igen, pontosan! Meg amúgy se vonhatok bele másokat, már elég ha mi emberek és tündérek nyakig benne vagyunk... Szóval, valójában ezért jöttem. Én nem vagyok tündér. Önök viszont...
Daphne letelepedett az asztalra törökülésben és a halántékát kezdte masszírozni. Meg tudtam érteni, nekem is felettébb viszketett az orrnyergem némi dörzsölésért. //i know this sounds wrong, but I'm keeping it in//
-- Tehát ha jól értem, foglaljuk össze. -- mondta Daphne. -- Egy ősi legenda miatt, amiben minden metafora és semmi sem biztos, úgy gondolja, hogy egy tündér el tudna pusztítani egy tornyot, ami a világban bárhol lehet, és bárhol tud közlekedni, mert bekebelezett egy álmodót, akinek a ki tudja milyen állapotban levő hulláját ki kéne hoznunk a toronyból? És aztán elpusztítani az egészet... valahogy? Mert különben a torony meg fogja próbálni elpusztítani a világot, mert múltkor lövöldöztünk benne. Vagyis maguk. Meg Levan talán szétvert ezt-azt.
-- Szerintem jobb, ha nem kezdünk el a dolog logikáján gondolkozni, az ilyen ősi dolgok néha önmagába hajlítják a logikát. Nekem csak praktikus kérdéseim maradtak, például hogy hogy közelítjük meg ezt a helyváltoztató tornyot.
Jeanne az érkezése óta először mintha kissé zavarba jött volna.
-- Hát, igen, vagyis majdnem, mert végül is Levan herceg gyújtotta fel, de a többi stimmel. -- felelte, aztán elgondolkozva fordult felém. -- Ez szerintem megoldható. Vagyis, van rá két ötletem, és önökön múlik, hogy mi lehet a jobb megoldás. Levan Herceg nem mondta ki, de utalgatott rá, hogy valahogy nagyon különösen hat az álmodók rémálmaira, és elvileg azon belül megtalálható. Ha ott elpusztul, elpusztul véglegesen is. A másik megoldás az pedig az, hogy a legjobb hírszerzési csatornával, az emberek mindenütt jelen lévő hadseregével kötünk valami egyességet, és csak néhány olyan pont nem lesz lefedve, mint a lidércek földje, és hamar megtudjuk, hogy hol van. Vagyis, nekem nincs jobb ötletem.
-- Továbbra sincs álmodó a zsebemben, de ha felvetette, gyanítom, hogy magának van. -- ismételte meg Daphne. -- A másik megoldás viszont teljesen ki van zárva, az egy dolog, hogy nem bízom az emberekben, nem sértésképp, ön már nekünk dolgozik, de Gideon miatt nem vehetjük fel a kapcsolatot a hivatalos csatornákkal. Amit az magával hozna, annál még a világvége is jobb, és inkább a torony ellen halnék meg.
-- Ha a barátjuk valóban titkosügynök volt, én is jobban szeretném a kávémat méreg nélkül inni. -- tettem hozzá, miközben kimértem két csészébe az elkészült adagból, aztán Daphne apró csészéjébe is cseppentettem a pipettával.
Jeanne elsőre mintha nem bízott volna benne, vagy csak elültettem a bogarat a fülében a méreggel, de végül legyűrte az érzést és belekortyolt.
-- Hát, ötletem álmodóra nincs, de próbálhatok találni egyet. Annyira nem szokták mutogatni magukat, meg nem is annyira gyakoriak, de hátha van egy valahol. Mondjuk az Akadémián. Vagy nem tudom. Körbekérdek. Viszont akkor benne vannak a dologban? Mármint, az egész egy oreatömb-ember őrülete is lehet. De ha nem az, akkor tényleg vége lehet a világnak. Ha most azt mondják, hogy dobjam a dolgot, megteszem. Az önök alkalmazásában állok.
-- Levan nem őrült. - jelentette ki Daphne az ellenkezést nem tűrő hangján. -- Lehet, hogy téved, de nem őrült, és ha véletlenül olyanhoz nyúltunk, amihez nem kellett volna, akkor a mi dolgunk helyrehozni. Vagyis... Az enyém, és az öné Jeanne. Mr. Greycloudot nem tenném ki egy öngyilkos küldetésnek... megint.
-- Mr. Greycloud az eddigieket is túlélte, ez már egy séta a parkban. -- feleltem könnyelműen, belekortyolva a kávéba. -- Viszont az, hogy ez a herceg nem volt őrült még nem jelenti azt, hogy most sem az, kiskövetasszony. Ilyen tudás... furcsa dolgokat tud csinálni akárkivel.
Chryse például egy hasonló történet miatt volt most egy Estrance-i elmeszanatóriumban ahelyett, hogy a saját törzse sámánja lett volna.
Jeanne bólintott kettőt maga előtt.
-- Jól van. Akkor ebben az esetben én megyek, és... öhm... Keresek egy álmodót? Nem sok nagyobb város van Estrance-nál, csak találok egyet... -- felelte kínosan mosolyogva, majd a forró kávéját lehúzta, az arcáról leolvashatóan fájdalmasan megégetve legalább a nyelvét. -- Ha van bármi hírem, jövök, vagy írok, vagy jelzek valahogy. Ha meg addig toronnyal találkoznak, akkor... Akkor inkább ne találkozzanak vele addig.
-- Levan nem hiszem hogy bezárva az orea tömbbe sok új tudásra tett volna szert az elmúlt hónapokban. Ha eddig nem őrült meg az évezredek alatt, nem most fog, és egyébként is rendben fogjuk hozni valahogy. -- erősködött Daphne tovább. -- Ajánljon neki jó sok pénzt... Vagy ilyesmi. És akkor most várunk? Egy ilyen hír után, hogy talán vége a világnak csak így... semmi?
-- Ne aggódjon, kiskövetasszony, számtalan programja van addig is.
Az a parafa tábla még mindig ott volt a társalgóban, attól, hogy mi nem láttuk, sajnos nem szűnt meg létezni.
Jeanne az ajtó felé hátrált.
-- Sietek, ahogy tudok! Ígérem! Az én világomnak is vége, szóval nekem is sietnem kell. De tényleg. Jövök mihamarabb. Vagyis írok. De sietek tényleg!
Ezután épp úgy, ahogy jött sarkon fordult és kiviharzott a követségről.
Daphne lassan kortyolt egyet a kávéjából.
-- Ezek után... mégis hogy a fenébe kellene érdekesnek lenniük a programjaimnak?

× Arx Perditia×

Daphne, Morcimorc és Jeanne

-----------------:O:-----------------

Jeanne hirtelen távozása után eltelik egy nap. Majd még egy. És még egy. A világvége ígérete ott lebegett a követségen, legalábbis az én fejem fölött mindenképp. Próbáltam elhessegetni azzal, hogy Jeanne talán tévedett, de a lelkem mélyén tudtam, hogy valószínűleg nem így volt. Ehhez képest pedig minden más teendő csupán unalmas időhúzásnak tűnt. Mégis, ahogy telt az idő már kezdtük úgy érezni, hogy a nő csak viccelt ezzel az apokalipszis dologgal – legalábbis én mindenképp, de talán csak reménykedtem benne -, amikor hírek érkeznek Tir na nÓg-ból. Amikor megkaptam a levelet szinte megkönnyebbültem. Az elkerülhetetlen vég is jobb volt, mint várni, ha pedig tehettünk is valamit akkor még jobb volt. Az üzenet szerint nem túl távol a tündér fennhatóság alatt álló területektől, délkeletre egy furcsa légköri jelenséget figyeltek meg a felderítők. Halványan olyan, mintha "el lenne törve az égbolt" ahogy a közkatona, aki felfedezte hivatkozott rá, jobb szavak híján. A helyi lakosság még nem fedezte fel, és feltehetően ártalmatlan a dolog, de jónak látták az anyaországban, ha én is értesülök erről.
- Azonnal szólnunk kell Jeanne-nak. - mondtam Morosnak. Biztos, hogy ő is rájött, hogy ez nem lehetett más csak a torony.
Épp a levél fölött ültünk, amikor az egyik cseléd aggódva szólt, hogy egy nagyon szakadt emberférfi állt a nagykövetség ajtajánál, és minket keresett. Nem csak engem, hanem engem ÉS Morcimorcot is. A cseléd szavai alapján pedig az ember azt állította, hogy elvileg volt egy közös ismerősünk is. Még ha bosszantott is, hogy megzavartak talán pont most érkezett meg az álmodó is, ahogy Jeanne ígérte? Így viszont már lehet nem is volt rá szükségünk. Morosra néztem, végül nagyot sóhajtva bólintottam a cselédnek.
- Küldje be.
- Azért reméltem, hogy Miss Seileach nem a Süllyesztőből szedi az Álmodót. - tette hozzá halkan a faun.
A cseléd bólintott, eltűnt, majd hamarosan egy egészen ápolatlan koszos, bozontos szakállú és hajú férfival tért vissza, aki láthatóan feldúlt állapotban volt. Elképzelhető volt, hogy Moros baljós megjegyzése beigazolódni látszott. Ha nem lett volna nyakunkon a világvége kidobattam volna ezt az embert a követségről az egészen biztos. Így egyszerűen nem jelenünk meg! Viszont a közelgő apokalipszis némileg felülírta az illem szabályait. A férfi aggódva kapkodta a tekintetét ide-oda, majd megállapodott rajtunk, ahogy a cseléd elhátrált mellőle.
- Maguk "Daphne kisasszony" és "Moros úrfi", ugye? - kérdezte rekedtes hangon és bizonytalanul, mint akinek még szoknia kellett a beszédet.
- Nem tudom. Úrfi vagy? - néztem fel Morosra.
- Hogyne. - felelte szemrebbenés nélkül. - Királyfi is, csupán eddig titkoltam. Segíthetünk valamiben? - fordultam a férfi felé.
- A... Barátjuk, valami Jeanne küldött. Ha valami rosszul sül el, akkor jöjjek ide. Ezt mondta.
Szélesre szaladt a vigyorom Moros válaszára, jó kis válasz volt, de utána azonnal le is lohadt amikor a férfi azt emlegette, hogy valami rosszul sült el. Ekkor már egészen elsötétült az arcom.
- Hogy érti, hogy valami rosszul sült el?
- Üzent Jeanne valamit nekünk konkrétan? - kérdezte Moros is. Közben eszembe jutott, hogy hellyel kellett volna kínálnunk a férfit, de félő, hogy akkor dobhattuk volna ki a bútort a látogatás után.
- Azt, hogy menjenek utána. De többre nem emlékszem, olyan... zavaros volt az egész.
Az ajkamba haraptam. Ez így elég… kevés volt.
- Erőltesse meg az emlékeit. Esetleg ha néhány érme segítene rajta, nem probléma az sem. Emlegetett esetleg álmodókat, rémálmokat? Hirtelen ment el? Nem emlegetett egy tornyot? Minden részlet fontos lehet.
Közben hátrafordultam a személyzethez.
- Kerítsenek az úrnak valamit enni!
- Maga hol találkozott Jeanne-al?
- Nem tudom, hogy hogyan talált rám, de... Kint lakom az erdőben, messze a faltól. A családom elzavart már régen mert álmodó vagyok. - nézett itt rám. A koszt mondjuk az erdő megmagyarázta. És végső soron sajnos logikus is volt, hogy Jeanne épp egy ilyen magányos helyen bukkant egy álmodóra. - Érme nem kell, azt kaptam nagyon sokat ettől a Jeanne-tól. Kellett is volna, hogy gyanakodjak amúgy, de hát a pénz az pénz...
Aztán megszorongatta a fejét, mint akinek fájdalmai voltak.
- Adott valami drogot, valami pszihoizé drogot, és ott akart lenni mellettem, amikor elalszom. Na, olyan rémálomba kerültem, mint még soha. Ott volt az a torony, amit kérdezett az előbb a kisasszony, meg az ott van már egy ideje az álmaimban is, de nem foglalkoztam vele, most meg ő oda akart menni. Hát odamentünk, de...- itt elnémult, és maga elé nézett. Sajnos azonban nem hagyhattam annyira. Főleg hogy lehet, hogy a világ sorsa múlt rajta.
- De? Kérem, ez nagyon fontos. Hova kell Jeanne után mennünk?
- Szerintem... A rémálomba. - felelte Moros egy kissé rekedten, de utána megköszörülte a torkát. - Legutóbb Miss Saileach azt mondta, hogy egy álmodón keresztül oda tudunk jutni a toronyhoz. Gondolom ez történt vele.
- Azaz. - bólogatott az álmodó Morosnak. - Elmentünk oda, ő bement abba a toronyba, és mondta, hogy várjak kint. Hát egyszer csak úgy recsegni kezdett, mintha egy régi gőzmozdony lenne, és elkezdett repülni az egész torony. De nem is torony az a valami, hanem a fene se tudja. Elrejtőztem, aztán vártam, hogy felébredjek. Most meg itt vagyok.
- És Jeanne teste? - hiszen testnek lennie kellett valahol, ha egy álomban tűnt el… Legalábbis ez tűnt logikusnak hirtelen.
- Na ez amit én se hiszek el, de eltűnt. Gyerekkoromban sok... balesetem volt, és akkor amikor felébredtem mindig ott voltak utána akik velem jöttek az álomba. Még azok is, akik odabent... Meghaltak, mint a nagybátyám. De ez a Jeanne, ez felszívódott. Mintha soha se lett volna. Soha sem láttam még ilyet.
Bólintottam. A toronyból minden kitelt, de úgy gondoltam, hogy valószínűleg ott lesz Jeanne teste is, ahol a tudata, így legalább az újraegyesítéssel nem kellett foglalkoznunk. Legalábbis… reménykedtem benne.
- Ez megkönnyíti a dolgunkat. Uram, szerintem maga nem sejti mekkora szolgálatot tett ezzel a világnak. Ha segíthetünk bármiben, hogy megkönnyítsük az életét, csak kérnie kell. - ez után Moroshoz fordultam. Egy részem jobban szerette volna, hogyha itt marad a követségen biztonságban és intézi a napi dolgokat, mert csak ő tudott volna úgy helyettesíteni, hogy azzal elégedett is legyek, ám egy másik részen viszont kimondhatatlanul vágyott arra, hogy ne egyedül kelljen szembenéznem mindezzel, hanem vele együtt. Ráadásul sértette volna az önérzetét, hogyha ezek után ráparancsolok, hogy maradjon itt, ahhoz túl sokat tudott… - Nem tudlak rávenni, hogy itt maradj igaz? Mert ebben az esetben ne fecséreljük az időt, csomagolj egy hátizsáknyi valamit amire szerinted szükségünk lehet, és indulunk a határhoz.
- Azok után, amiket láttam... – kezdte, majd megakadtak a szavak a torkában, de egyetlen szívverésnyi idő múlva megráztam a fejét. - Nem, kiskövetasszony, sajnos most nem. Úgyhogy csomagolok.
A férfi is megrázta a fejét, mintha csak Morost akarta volna utánozni.
- Mibe... Mibe keveredtem pontosan?
Összehúzott szemöldökökkel néztem Morcira, mert fogalmam sem volt, most mire gondolt, de erre nem biztos, hogy az álmodó előtt kellett rákérdeznem. A határig még volt időnk megbeszélni. Inkább az emberférfihoz fordultam.
- Nem akarom feltétlenül megijeszteni, Mr.....? De a helyzet az, hogy nyakunkon a világvége, és az a torony a kulcsa, szóval eléggé a sűrűjébe keveredett.
- A legjobb, ha keres egy jó éttermet, aztán egy jó kocsmát, és holnapra kiderül, hogy másra is lesz-e ideje. - lapogatta meg Moros a szakadt férfi vállát, pedig sosem néztem volna ki belőle, hogy hajlandó lenne hozzáérni, aztán ellépett mellette és még láttam, hogy megtörölte a kezét az első útba akadó kendőben. Majdnem felnevettem a mozdulatra, de egyben meg is nyugtatott, hogy az asszisztensemet senki sem cserélte ki egy hasonmásra.
- Hát, rendben... - mondta a férfi, miközben még mindig zavartan követni kezdte azt a cselédet, aki bevezette idáig és most leszűrte, hogy ki kellene tessékelnie az illetőt. Aztán megtorpant, és hátrafordult. - Ja igen, barátjuk még azt üzeni, hogy a jelszó a "herceg" teljes neve, bármit is jelentsen ez.
Bólintottam.
- Én értem. És köszönjük.
Amilyen gyorsan csak tudtunk összepakoltunk, és elkezdtük szervezni magát az utazást. Kivételesen kapóra jött a forgalom, amit Estrance bonyolított a Perem megjelenése óta, így már másnapra tudtunk szerezni két jegyet egy léghajóra, ami elvitt minket Tír na nÓg határáig. Ameddig Moros ezt intézte - őrült tempóban még magához képest is, pedig eddig sem volt panaszom a munkájára, én leveleket körmöltem arra az esetre, ha bármi történne velünk. Tudtam, hogy nem lett volna szabad így hozzáállni, meg optimizmus meg minden ilyesmi kellett, hogy majd ezt is megoldjuk, de most olyan pozícióban voltam, amit nem hagyhattam csak úgy itt. Nem tűnhettem el minden féle további utasítás nélkül. Így írtam egy levelet Psychének, egyet Novának, egyet pedig Zoinak. Érdekes módon a faunlányra bíztam a legtöbb felelősségteljes feladatot, hogy kiket értesítsen, kinek és mit írjon. A világvégről nem tettem említést egyikben sem, csak egy titkos küldetésről, ami államügy és nagyon fontos. A leveleket ez után betettem az íróasztal egy fiókjába. Meg fogják találni, amikor szükségük lesz rá, de előtte nem akartam odaadni. Akkor csak feleslegesen aggódtak volna, vagy ami még rosszabb, velünk akartak volna jönni, azt a felelősséget pedig most úgy éreztem, hogy nem bírtam volna el.
Amikor másnap már a léghajón ültünk, és túl voltunk az összes praktikus dolgon, akkor tettem fel végre Morosnak a nagy kérdést.
- Hogy értetted, hogy azok után, amiket láttál?
Moros megdörgölte a szemét. Biztos voltam benne, hogy számított erre a kérdésre, de azt hiszem reménykedett benne, hogy mire idejutunk elfelejtem. Így is lett volna, ha nem érdekelt volna mi van a szarvas koponyájában.
- A Firesongoknál... Volt ott egy boszorkány, aki elátkozta a földet. Ők azt hitték, hogy a szellemek büntetése volt és az erejét is tőlük kapta, de nem. Egy ősrégi, még az óhazából hozott kőoltár volt a forrása. A belseje nyers orea volt, de... szerkezete volt. Mint egy gépezetnek. - válaszolta végül. Kicsit megkönnyebbültem, hogy nem kellett felesleges köröket futnunk azzal, hogy ki mibe kit akar beavatni és mennyire. Végülis én is bevettem ebbe az egész Jeanne-os történetbe.
Ám amit mondott arra leginkább csak pislogni tudtam.
- Ez... érdekes. Ezért kérdezted, hogy a torony oreából volt-e?
Moros bólintott.
- Amikor hozzáértem ehhez a kőhöz, elkezdte... Teletömni a fejem tudással. A legtöbbje eltűnt, mikor összetörtük a követ, de van egy, ami megmaradt. - bámult ki az ablakon. - Egy nagy, vörös gömb, olyan mint az emberek gépezetei, csak sokkal fejlettebb. És sokkal rettenetesebb.
Ha lett volna valami a kezemben, akkor most kiejtettem volna. Egy rövid ideig én is csak néztem ki a fejemből, bár Moros már láthatta, hogy gondolkoztam, és hogy messze nem rázott meg annyira az információ, mint kellett volna. Csak az a része, hogy ővele történt, annyi faun és annyi ember közül, és most pont egy olyan helyre készültem vinni, ahol talán újra át fog élni valami hasonlót.
- Miért nem mondtad el amikor visszajöttél? Mármint, láttam, hogy valami nem oké, de azt hittem, hogy csak a családod és majd elmúlik.
- Reméltem, hogy tényleg elmúlik. Hogy majd elfelejtem, mint a többit. De nem.
Felsóhajtottam.
- Ebben az esetben viszont tudnod kell, mi van a toronyban. Mármint mi volt ott, amikor legutóbb ott jártunk. Amikor beléptünk a belseje sokkal nagyobb volt, mint kívülről tűnt. Azután Levan ahogy előre lépett mintha kilencven fokot fordult volna az egész, az oldala lett a talaj, a korábbi alja mint egy cső vége. Minden tele volt Tír na nÓg-i növényekkel, pedig ez a torony sokkal régebb óta volt ebben a világban, minthogy a mi népünk ide került volna. Mintát vett tőlünk és elhozta ide, azt hiszem. Volt a toronyban egy épület. És volt benne egy pult, ami valamiféle tudástár volt. Gideon azt akarta megszerezni, szerintem hasonlóval találkoztál te is a Firesongoknál. Zöld fény, kavargó szimbólumok. Elméletileg Levan elpusztította, de elvileg a tornyot is, és mégis itt vagyunk. És a torony végén... Ami a teteje, vagy a cső vége... Én is láttam a vörös gömböt. Nem mint látomást, tényleg ott volt egyfolytában, vörös fénnyel világította be az egészet, csak nagyon messze, eszünkben sem volt arrafelé menni. - kis szünetet tartottam, hogy Moros emészthesse. - Ha mindezt látod, kézzelfogható közelségben, meg fogsz tudni birkózni vele?
A férfi egy rövid gondolkozás után megdörgölte az orrnyergét, mint általában amikor valamin nagyon gondolkozott, de igazából nem volt vele mit tenni.
- Nem tudom. De azt tudom, hogy ha nem látom, azzal biztosan nem fogok tudni megbirkózni, csak lassabban fog megőrjíteni és tovább tart.
- Hát... gondolom ez elég. Végülis nincs több.
Fejest ugrani az elkerülhetetlenbe talán tényleg jobb volt, mint csak várni a lassú véget.
Az út további része békésen telt. Még léghajóval is elég messze volt tündérföld határa, de végül nagy nehezen, több alvás és ebédszünettel, megérkeztünk. Egy hevenyészett leszállópályára érkeztünk, amit arra építettek, hogy teherhajókat fogadjanak az emberektől származó áruval, és küldjenek vissza a tündérek portékáival. Három katonai egyenruhás alak fogadott minket, ahogy lesétáltunk a pallón – vagyis Moros sétált, én repültem, - egy faun és két fénytűndér, akik kissé megilletődve üdvözöltek minket.
- Daphne követasszony, minek köszönhetjük a látogatást? - szólalt meg a faun, aki kissé idősödőnek tűnt már, és a jelzései alapján ő volt a rangidős közöttük. Szarvasagancsai voltak, és még azok nélkül is majd' másfél fejjel magasabb volt Morosnál, pedig az emberek között még ő is kitűnt. Mármint a magasságával is, többek között.
- Kaptam egy meglehetősen aggasztó levelet uraim, aminek tartalmát úgy gondoltam a saját szememmel kellene látnom. Gyanítom tudják miről van szó.
A faun arca elkomorodott.
- Mondtam a beosztottjaimnak, hogy nem kell értesíteni Önt, mert minden a legnagyobb rendjén van. De úgy tűnik túl aggasztóra írták azt a levelet. - megrázta a fejét, és kihúzta magát. - Biztosíthatom én is, hogy minden a legnagyobb rendjén van. Láttunk már ilyen-olyan dolgokat az égen korábban is, ez is bizonyára csak valami mellékes dolog. Vagy az emberek műve.
Felsóhajtottam. Úgy szerettem volna, hogyha nem akadékoskodnak, vagy legalább engem nem úgy kezelnek, mint a civileket. Nincsen semmi baj, mindent kézben tartunk, ne aggódjanak, és a szokásos bla-bla, amit mások be szoktak venni jobb híján, de én nem, és pont ezért voltam én a nagykövet. Vagy kiskövet.
- Biztos vagyok benne, hogy önök itt remek munkát végeznek. Amit látnak az egy mágikus anomália, amivel már találkoztam korábban, ám az ügy részletei szigorúan titkosak, remélem megértik. Nekem viszont kötelességem odamenni és utána járni, hogy valóban az-e amitől a korona tart, vagy ahogy önök mondják minden a legnagyobb rendben van. Ám az értesüléseim alapján sajnos a helyzet komoly. - ez amolyan féligazság volt, de ezzel kellett beérniük.
- Ha nem bánja, a kiskövetasszonynak joga és motivációja is van megnézni az eget. - mondta Moros. - Így ha a szövetséges államok kérdezik, biztosíthatjuk őket, hogy valóban minden a legnagyobb rendben. Ha tényleg így van.
A faun megadóan vállat vont.
- Kynaios, küldess egy kocsiért! Mihamarabb legyenek a vendégeink a jelenésnél! - szólt a mellette jobbkézre álló unott képű fénytündérnek, aki lazán tisztelegve elsétált, és hamarosan egy fogat tért vissza, a katona nélkül. Úgy tűnik, ő jó lehetőségnek találta a munkát, hogy ne térjen vissza, bár nem tudtam mire vélni ezt a fajta fegyelmezetlenséget. Ha ide osztották be ebbe a csapatba kutya kötelessége lett volna visszatérni, ám most szerencséjükre sokkal nagyobb problémám is volt, minthogy a határrendészet morálját kritizáljam.
- Hát, ebben az esetben kérem szálljanak be. A kocsis tudja az utat, egyébként jól megközelíthető a hely. Ha ott kérdik, Daxos Rimetenderrel találkoztak és engedélyt adott önöknek. Elvileg nem kellene, hogy akadékoskodjanak, de ha igen, majd a nevem megenyhíti őket. - intett a fogat felé a faun.
- Köszönjük. - mondtam majd röppentem is a járműhöz. Moros biccentett, majd megelőzött, hogy kinyithassa nekem a kocsi ajtaját, ez után pedig beszállt mögém. Néha szöget ütött a fejembe a kérdés, hogy mindenkivel ilyen előzékeny volt, vagy ez csak nekem járt, mert a főnöke voltam?
A fogat megindult döcögve a földúton, de alig másfél óra alatt elvitt minket egy kis ellenőrzőpontig, ami három sátorból, néhány székből, meg pár egyenruhás éjtündérből állt, akik épp kártyáztak egy sámlit használva asztalnak. Lustán néztek fel, ahogy a fogat behajtott. Amikor kiszálltunk, azonnal feltűnt az égen a jelenés. A helyzet innen sokkal rosszabbnak látszott, mint ahogy a levélben írták, vagy ahogy Daxos Rimetender szavaiból leszűrhettük. Hatalmas, pókhálószerű repedések szőtték be az eget a támaszpont fölött, elfért volna rajta kényelmesen az Estrance-i Akadémia épülete. A törés valamivel az apró bárányfelhők fölött lehetett, ahogy innét meg tudtam ítélni. A környék többnyire sziklás-köves-bozótos puszta síkság volt, ahová már jócskán átterjeszkedett a Tir na nÓg-i fauna az ebből a szempontból jóval erdősebb országunk felől.
Az őrök láthatóan kő-papír-ollóval döntötték el, hogy ki jöjjön elénk - a választás pedig egy rövid hajú, éjtündérhez képes világos bőrű, vörös íriszű nőre esett, aki jellegzetes pengéjén pihentette a kezét, ahogy megközelített minket.
- Sajnálom, de ez itt lezárt terület. Én azt javasolnám, hogy forduljanak vissza. - szólt unottan. Hát ezt a dumát már én is untam.
- Daxos Rimetender engedélyt adott nekünk a belépésre. - reppentem az éjtündér felé. - Daphne Prismblossom vagyok, jelenleg Tír na nÓg Estrance-i nagykövete, egyébként kitűntetett tiszt, és a Darazsak különleges egységének hadnagya. Ez pedig itt nyomozási helyszín.
- Ahogy a kiskövetasszony mondja. - helyeselt Moros is a határozott fellépésemre.
A nő szeme elkerekedett, majd tisztelgett egyet, hirtelen összekapva magát.
- Igen, ahogy csak szeretnék, Asszonyom. A terület az önöké.
Tisztelgett ismét, majd visszasietett a társaihoz, akik sietősen elpakolták a kártyát a sámliról. Elégedetten, kicsit talán gonoszul mosolyodtam el, majd követtem a nőt.
- Nyugodtan játszanak tovább, innen a földről úgysem tehetnek semmit. Van bármiféle repülő jármű, amit igénybe vehetünk? Fel kellene jutnom oda. - mutattam a pókháló szerű repedésre.
- Hát, az magasabban van, minthogy feljuthatnánk oda bármivel, amivel rendelkezünk. - felelt egy nagyon fiatal, fonott hajú férfi közöttük. Talán épp csak katonakorú lehetett. - Talán az emberek léghajói működhetnek, de kétlem, hogy a mi szárnyunk felvinne odáig.
- És az enyém? - kérdeztem. Könnyebb voltam, mint egy átlagos tündér, és a pixi szárnyak arányaiban is nagyobbak voltak, mint az övéig. Talán. Nagyon talán, ha megerőltettem magam sikerülhetett, de a fenti szél erősen megnehezítette volna a dolgom így is.
- Mivel rendelkeznek? - kérdezte Moros.
- Többnyire lovakkal. - bökött hátra a fiatal tündér, ahol öt állatot láttam kikötve. - Úgy látszik, hogy ugyan többnyire előrébb vagyunk, mint az emberek, azért van amiben nem. - vont vállat. - A Kiskövetasszony egyébként felér szerintem odáig, ő elég könnyű a szárnyfelületéhez képest. Mi ezt nem mondhatjuk el magunkról.
- Te most azt mondtad, hogy kövér vagyok? - szúrta közbe a rövid hajú éjtündér, aki fogadott minket.
- Nem, azt, hogy a szárnyunk kicsi a magaslati repüléshez. Vagy lehet, hogy te kövér vagy, ezt te tudod. - felelt neki a fiatal, mire a rövid hajú a tekintetéből ítélve kis híján pengét rántott. És igazából nem biztos hogy elítéltem volna érte, a fiatal tündér láthatóan nem tudta, hogyan kellett egy nővel bánni. Például még csak utalni sem szabadott rá, hogy a súlya eltérne az ideálistól akár egy porszemmel is.
Fújtam egyet, ez után Morosra néztem.
- Nekem nincs jobb ötletem. Képes vagy közel nullára csökkenteni a súlyod?
- Persze. - feleltem kissé félrebillentve a fejét, mire a szívem kihagyott egy ütemet. - Csak nem tudom mennyi ideig.
- Ha még itt van a léghajó, amivel jöttünk megpróbálhatjuk lefoglaltatni talán, de akkor is kell valaki aki felvezet odáig. - vetettem fel, mint egy fokkal talán biztonságosabb terv.
A fiatal tündér óvatosan feltette a kezét, mint aki iskolában jelentkezett. Lehet nem is olyan régen még ott is volt…
- Nos, én Sinarinban tanultam egy darabig cserediákként az ottani gépészeknél. Szerintem meg tudom oldani, ha szeretnék.
- Én még nagyrészt emlékszem arra, amit Westerburg parancsnok tanított, szóval ketten elboldogulunk. Akkor vissza a kikötőhöz?
Bólintottam.
- Próbáljuk meg. Ha nem sikerül még mindig kideríthetjük, hogy milyen hosszan bírod. - szaladt egy pillanatra vigyorba az arcom.
A fiatal éjtündér biccentett.
- Én is megyek akkor, és elhozzuk idáig a gépet.
A srác követ minket vissza a fogathoz. Újabb másfél órás zötykölődés várt ránk, amit szívesen kihagytam volna, de úgy sejtettem, hogy ha meg is mentjük a világot visszatekintve azt fogom mondani, hogy még ez volt a legkellemesebb része.
- Önök tudják akkor, hogy az mi? Az égen. – kérdezte a fiú közben.
- Tudunk... valamit róla. Az egész történettel mi sem vagyunk tisztában, ezért is kell feljutnunk. De nem tudom, mennyire vagyunk felhatalmazva megosztani a részleteket. - nézett rám Moros.
- Nem vagyuk felhatalmazva, hogy többet mondjunk a szükségesnél. Maradjunk annyiban egyelőre, hogy egy potenciálisan veszélyes mágikus anomália. Hogy hívják, katona?
- Anax Mistbringer a nevem, Hölgyem. - biccentett vissza nekem. - De ebben az esetben nem is kérdezősködöm nagyon. Amióta megtaláltam azt az izét, amúgy sokszorosára nőtt.
- Maga találta meg? Mikor? - kérdezte Moros.
- Be fogjuk avatni ha valaminek eljön az ideje. - tettem még hozzá.
- Köszönöm, ezt nagyra értékelem. - hajolt meg ismét. - Már két hete, egy őrjárat alatt. Volt erre valami napórája az embereknek régen, és egy fanatikus szektájuk befészkelte oda magát. Ezért kellett gyakran őrjáratozni erre, nehogy valami hülyeséget csináljanak. Hát, ők nem csináltak, de jött ez a törés.
- Talán mégis csináltak.- nézett rám Moros sokatmondón azokkal a nagy fényes kék szemeivel.
- Mit tudnak a szektáról? - kérdeztem, talán egy kis fáziskéséssel. Egy egészen picivel.
- Hát, őszintén amennyit láttunk belőlük, nem sokat. Elvannak maguknak, Vörösnap-nyugtakor énekelgetnek, ilyesmi. Nem tűnnek veszélyesnek. Mi is a nevük... Valami nagyon felvágós.
- A fekete erőd gyermekei?
Egy valami most ütött szöget a fejemben. Vörös nap. Vörös... nap. Idióták voltunk. Mert bele se mertünk gondolni, hogy az a nagy vörös gömb, amit mindketten láttunk már, Moros is és én is, az talán ugyan az a vörös nap, aki bár kicsi, de folyamatosan ott trónolt a nappali égbolton, és akit az emberek Vahénak gondoltak. Ezek után őszintén reménykedtem benne, hogy ha így is volt, ha ez az összefüggés meg is állta a helyét, hátha nem egy istennek kellett a szemébe néznünk, mert akkor még annál is nagyobb szarban voltunk, mint eddig gondoltuk.
- Azok, igen. Ismerik őket? - felelt Anax meglepetten.
- Hallottunk róluk. És ha ez ugyanaz a szekta, akkor idősebbek, mint gondolja. Vagy egy újjáéledt utánzó kör.
Elgondolkoztam.
- Vajon belefér egy látogatás hozzájuk az időnkbe?
Anax elgondolkodott azon, amit Moros mondott, de végül csak vállat vont, és intett felém.
- Az enyémbe biztosan, jobb, mint ott ülni és várni, hogy rám szakadjon az ég. Ha mennek, akkor elkísérem magukat.
- Talán tudnak róla valamit, hogy lehet véglegesen megállítani. - gondolkodott hangosan Moros.
- Én is erre gondoltam. De most minden infó jól jöhet. Vezessen oda minket, Anax. És küldjön valakit, hogy tartóztassa fel a léghajót. Nehogy elmenjen.
Szerencsére nem indult még el a fogat, a kocsis a lószerszámokat ellenőrizte, szóval Anax leugrott és odaszólt a rövidhajú nőnek, aki látványosan nagyot sóhajtva elindult a saját lovaik felé. A fiatal férfi visszasietett hozzánk.
- Nagyjából innét egy háromnegyed óra gyalog. Az belefér, ugye?
- Ha két hét alatt nőtt ekkorára, másfél órát még kibír. Mutassa az utat.
Moros feje tetejére röppentem, kényelembe helyeztem magam és megkapaszkodtam a szarvaiban. Szerettem ott ülni, a hajába tett indák mintha csak nekem alkottak volna fészket, alatta pedig a haja sűrű volt, és ülőalkalmatosságnak kifejezetten puha.
- Mehetünk.
A srác elindul az ellenőrzőpontot és a repteret összekötő úttal merőleges irányba. Közben csak úgy beszélni kezdett, valószínűleg, hogy kitöltse a csendet, de nem bántam. Jobb volt most, mintha baljós gondolatokba burkolózunk.
- Egyébként három napja nőtt egy nagyon nagyot. Még recsegett is hozzá. Rohadt ijesztő volt.
- Nem hallott máshonnan hasonló jelenségről?
- Soha. Azt hallottam, hogy a titkosszolgálatunk talált valami krátert nemrég Estrance-tól nem olyan messze, tele fémdarabokkal, de azon kívül semmit.
Moros ekkor felnézett rám, legalábbis megpróbált, de tekintve, hogy a fején ültem ez egy elég lehetetlen vállalkozás volt. Azért értettem a próbálkozást.
- Azok mi voltunk. - erősítettem meg Moros kérdő pillantását. Mármint úgy tippeltem, hogy kérdőnek kellett lennie. - A növekedés és reccsenés pedig gondolom Jeanne miatt volt. Egy barátunk feljutott oda egy... különleges úton, őt is jó lenne megmenteni.
Anax pár pillanatig hitetlenkedő tekintettel nézett hátra.
- Azt ne mondják, hogy a kettő összefügg...
- Sajnos valószínűleg de. De ahogy mondtam, a teljes képet mi sem látjuk.
- Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy összefügg, de ahogyan Mr. Greycloud mondja. Remélem ez a szekta tud olyasmit, ami tisztítani fogja a képet. Azt hiszem nem véletlen, hogy ezen a hatalmas világon éppen itt jelent meg ez az... anomália.
- Tehát ezek a "Fekete Erőd Gyermekei" arcok csinálták volna, hogy itt legyen? Durva. Pedig nem tűntek ártalmasnak.
- Aki igazán az, az sosem tűnik annak. - mondta Moros.
- Én sem tűnök ártalmasnak. - tettem hozzá. Pedig tök ártalmas volt.
- Haha, azért láttam már pixiket a seregben. Az alapján ön messze ártalmasabbnak tűnik, mint azok az emberek. - nevetett Anax.
- Nem is tudja, mennyire igaza van. - sóhajtott fel Moros teátrálisan, én pedig megálltam, hogy a fejére csapjak.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

A következő napok lehetőséget adtak arra, hogy gondolkodjak és minden bambulással töltött óra valahogy kicsit más fénybe helyezte a beszélgetést a furcsa embernővel. Talán félreértettünk valamit. Bár azt, hogy egy lebegő torony fel akarja falni a világot kevés féleképpen lehetett értelmezni, de még mindig ott volt egy porszemnyi esély, hogy az egész csak egy felettébb bonyolult metafora volt. Legalább is addig, míg az anyaországból meg nem érkezett egy levél a törött égről - szóval a tündérek vagy benne voltak a játékban, vagy minden egyes szó egészen konkrét volt.
- Azonnal szólnunk kell Jeanne-nak. - jelentette ki Daphne, de az istenek nem adtak nekünk időt egyetlen komplikációval törődni, mielőtt jött is a következő, egy nyugtalan cseléd képében, aki bejelentette a legújabb, cseppet sem szívderítő vendégünket.
- Küldje be. - felelte Daphne egy sóhajjal.
- Azért reméltem, hogy Miss Seileach nem a Süllyesztőből szedi az Álmodót. - tettem hozzá halkan. Pedig az alapján, ahogy leírta - és ahogy nemsokára megjelent előttünk - más magyarázat nagyon nem lehetett. Az egész férfi olyan volt, mint egy darab kenyér ami túl sokáig ült egy hordó alján, a szakálla és a haja mint a penész meredezett minden irányba, a szagát pedig inkább meg sem próbáltam leírni.
- Maguk "Daphne kisasszony" és "Moros úrfi", ugye? - kérdezte olyan hangon, mint aki hosszú ideje nem próbált beszélni.
Daphne a... nem kifejezetten hétköznapi körülmények ellenére úgy tűnt nem volt hajlandó feladni a szokásos modorát, ugyanis várakozóan pislogva nézett fel rám.
- Nem tudom. Úrfi vagy?
- Hogyne. - feleltem szemrebbenés nélkül. - Királyfi is, csupán eddig titkoltam. Segíthetünk valamiben? - fordultam az emberforma koszos szőrcsomó felé.
- A... Barátjuk, valami Jeanne küldött. Ha valami rosszul sül el, akkor jöjjek ide. Ezt mondta.
Ennyit magunktól is kitaláltunk, más oka nagyon nem volt egy ilyen alaknak belépni ide, de a kijelentése hordozott egyetlen, kellemetlen újdonságot.
- Hogy érti, hogy valami rosszul sült el? - kérdezte összehúzott szemekkel apró főnököm.
- Üzent Jeanne valamit nekünk konkrétan? - kérdeztem, hátha a konkrétabb dolgok könnyebben átjutottak a férfi értetlenségét.
Igazam volt.
- Azt, hogy menjenek utána. - felelte. - De többre nem emlékszem, olyan... zavaros volt az egész.
- Erőltesse meg az emlékeit. - parancsolt rá Daphne. - Esetleg ha néhány érme segítene rajta, nem probléma az sem. Emlegetett esetleg álmodókat, rémálmokat? Hirtelen ment el? Nem emlegetett egy tornyot? Minden részlet fontos lehet.
- Maga hol találkozott Jeanne-al? - kérdeztem, tovább folytatva az előbbi taktikát a nagyon konkrét, egyszerű kérdésekkel.
Az emberi tragédiatörténet megrázta a fejét.
- Nem tudom, hogy hogyan talált rám, de... Kint lakom az erdőben, messze a faltól. A családom elzavart már régen mert álmodó vagyok.
Tehát legalább ebben nem tévedtünk. Elég cudar sorsuk volt az emberek ösztönmágusainak, de ez egy kézenfekvő megoldás volt. Veszélyt jelentettek, valahogy kezelni kellett.
- Érme nem kell, azt kaptam nagyon sokat ettől a Jeanne-tól. Kellett is volna, hogy gyanakodjak amúgy, de hát a pénz az pénz... - folytatta az álmodó. - Adott valami drogot, valami pszihoizé drogot, és ott akart lenni mellettem, amikor elalszom. Na, olyan rémálomba kerültem, mint még soha. Ott volt az a torony, amit kérdezett az előbb a kisasszony, meg az ott van már egy ideje az álmaimban is, de nem foglalkoztam vele, most meg ő oda akart menni. Hát odamentünk, de...
- De? - csapott le Daphne a félbehagyott történetre. - Kérem, ez nagyon fontos. Hova kell Jeanne után mennünk?
- Szerintem... A rémálomba. - feleltem egy kissé rekedten, mintha a gondolat egy pillanatra a torkomon akadt volna, de egy köszörüléssel eltüntettem. - Legutóbb Miss Saileach azt mondta, hogy egy álmodón keresztül oda tudunk jutni a toronyhoz. Gondolom ez történt vele.
A szakadt Álmodó hevesen bólogatott. Szinte vártam, hogy a haja szürke penészfelhőket eregessen, de szerencsére nem történt ilyen.
- Azaz. Elmentünk oda, ő bement abba a toronyba, és mondta, hogy várjak kint. Hát egyszer csak úgy recsegni kezdett, mintha egy régi gőzmozdony lenne, és elkezdett repülni az egész torony. De nem is torony az a valami, hanem a fene se tudja. Elrejtőztem, aztán vártam, hogy felébredjek. Most meg itt vagyok.
- És Jeanne teste? - kérdezte Daphne teljesen jogosan.
- Na ez amit én se hiszek el, de eltűnt. - fordította a tekintetét a padló felé az emberférfi. - Gyerekkoromban sok... balesetem volt, és akkor amikor felébredtem mindig ott voltak utána akik velem jöttek az álomba. Még azok is, akik odabent... Meghaltak, mint a nagybátyám. De ez a Jeanne, ez felszívódott. Mintha soha se lett volna. Soha sem láttam még ilyet.
Tehát nem csak Álmodó volt, de valószínűleg erős és irányíthatatlan. Ez megmagyarázhatta volna, miért őt találta meg Jeanne, de amit eddig belőle láttam, az égvilágon semmi köze nem volt ilyen praktikus dolgokhoz a döntésnek. Csak ő jött vele először szembe az erdőben.
- Ez megkönnyíti a dolgunkat. - bólogatott Daphne. - Uram, szerintem maga nem sejti mekkora szolgálatot tett ezzel a világnak. Ha segíthetünk bármiben, hogy megkönnyítsük az életét, csak kérnie kell.
Daphne tekintete felém fordult és mintha mérlegelt volna valamit, mielőtt megszólalt.
- Nem tudlak rávenni, hogy itt maradj igaz? Mert ebben az esetben ne fecséreljük az időt, csomagolj egy hátizsáknyi valamit amire szerinted szükségünk lehet, és indulunk a határhoz.
- Azok után, amiket láttam... - feleltem egy pillanatra megfeledkezve magamról, ahogy egy nagy, haragos vörös gömb képe kitöltötte a látóterem, de épp csak egy villanásnyi időre. Megráztam a fejem. - Nem, kiskövetasszony, sajnos most nem. Úgyhogy csomagolok.
A férfi, aki valószínűleg semmit nem értett az egészből, megrázta a fejét.
- Mibe... Mibe keveredtem pontosan?
- Nem akarom feltétlenül megijeszteni, Mr...? - felelte neki Daphne, egy pillanatra megakadva a nevén. - De a helyzet az, hogy nyakunkon a világvége, és az a torony a kulcsa, szóval eléggé a sűrűjébe keveredett.
- A legjobb, ha keres egy jó éttermet, aztán egy jó kocsmát, és holnapra kiderül, hogy másra is lesz-e ideje. - lapogattam meg a szakadt férfi vállát, aztán elléptem mellette és megtöröltem a kezem az első útba akadó kendőben, mielőtt nekiláttam előkészülni egy útnak Tír na nÓgba. Megint. Szembenézni egy őrületet okozó orea-gépezettel. Megint. Fel kell vennem a resumé-mba.
- Hát, rendben... - mondta a férfi, miközben még mindig zavartan követni kezdte azt a cselédet, aki bevezette idáig és most leszűrte, hogy ki kellene tessékelnie az illetőt. Aztán megtorpant, és hátrafordult. - Ja igen, barátjuk még azt üzeni, hogy a jelszó a "herceg" teljes neve, bármit is jelentsen ez.
- Én értem. - bólintott Daphne, ami szerencse volt, én ugyanis nem értettem. Mégis mihez kellhetett jelszó? - És köszönjük.

Postakocsit viszonylag könnyű lett volna szervezni ilyenkor, de azzal hetekbe telt volna elérni Tír na nÓgnak azt a szegletét, ahol a torony készült kiszakadni az égből. Léghajót ennél már nehezebb volt, de néhány kapcsolaton keresztül elértem egy kisebb rangú nemest, aki bizonyos méltányossági gesztusok fejében a rendelkezésünkre bocsátott egy zeppelint, ami a tulajdonában állt de egyébként utasokat szállított. Így nem volt sok társaságunk, szinte személyzet is alig - vagyis Daphne szabadon pattanhatott fel az ülés karfájára, hogy rám bámulva feltegye a kérdést, amire már számítottam.
- Hogy értetted, hogy azok után, amiket láttál?
Megdörgöltem a szemem. Ezt hiba volt engednem kicsúszni a számon, de mégis megtettem. Mintha akartam is volna, hogy Daphne tudjon róla, meg nem is. Valami apró bizonytalanság az agyam mélyén meg akart bízni benne, még akkor is, ha objektíven ez egy felettébb rossz döntés volt, tekintve a diplomata képességeit. Mégis - valamiért elhittem, hogy én sosem kerültem volna a szavakból font hálójába. Legalább is semmilyen rossz értelemben.
- A Firesongoknál... Volt ott egy boszorkány, aki elátkozta a földet. - mondtam egyenesen a közepén kedve a történetet. - Ők azt hitték, hogy a szellemek büntetése volt és az erejét is tőlük kapta, de nem. Egy ősrégi, még az óhazából hozott kőoltár volt a forrása. A belseje nyers orea volt, de... szerkezete volt. Mint egy gépezetnek.
Daphne láthatóan nem erre számított, ugyanis nem volt azonnal válasza, csak egy időnyerő pislogás.
- Ez... érdekes. Ezért kérdezted, hogy a torony oreából volt-e?
Bólintottam.
- Amikor hozzáértem ehhez a kőhöz, elkezdte... Teletömni a fejem tudással. A legtöbbje eltűnt, mikor összetörtük a követ, de van egy, ami megmaradt. - kibámultam a legközelebbi ablakon a léghajóból, keresve Sinan napját az égen. - Egy nagy, vörös gömb, olyan, mint az emberek gépezetei, csak sokkal fejlettebb. És sokkal rettenetesebb.
Daphne megint nem válaszolt egy ideig, de ahogy visszafordultam az ablaktól láttam, hogy nem a megdöbbenéstől. Mintha gondolkozott volna, egyik kirakósdarabot a másikhoz próbálta. Csak azt nem tudtam ezt most mihez mérte hozzá.
- Miért nem mondtad el amikor visszajöttél? Mármint, láttam, hogy valami nem oké, de azt hittem, hogy csak a családod és majd elmúlik...
- Reméltem, hogy tényleg elmúlik. Hogy majd elfelejtem, mint a többit. De nem.
Ezután a kör után Daphne aprót sóhajtott - bár ez redundáns volt, minden gesztusa apró volt -, ami annak volt a jele, hogy végre abbahagyta felesleges pávatáncot a téma körül.
- Ebben az esetben viszont tudnod kell, mi van a toronyban. Mármint mi volt ott, amikor legutóbb ott jártunk. Amikor beléptünk a belseje sokkal nagyobb volt, mint kívülről tűnt. Azután Levan ahogy előre lépett mintha kilencven fokot fordult volna az egész, az oldala lett a talaj, a korábbi alja mint egy cső vége. Minden tele volt Tír na nÓg-i növényekkel, pedig ez a torony sokkal régebb óta volt ebben a világban, minthogy a mi népünk ide került volna. Mintát vett tőlünk és elhozta ide, azt hiszem. Volt a toronyban egy épület. És volt benne egy pult, ami valamiféle tudástár volt. Gideon azt akarta megszerezni, szerintem hasonlóval találkoztál te is a Firesongoknál. Zöld fény, kavargó szimbólumok. Elméletileg Levan elpusztította, de elvileg a tornyot is, és mégis itt vagyunk. És a torony végén... Ami a teteje, vagy a cső vége... Én is láttam a vörös gömböt. Nem mint látomást, tényleg ott volt egyfolytában, vörös fénnyel világította be az egészet, csak nagyon messze, eszünkben sem volt arrafelé menni. Ha mindezt látod, kézzelfogható közelségben, meg fogsz tudni bírkózni vele?
Egy rövid gondolkozás után megdörgöltem az orrnyergem. Egy agyroppantó titok lehetett egy véletlen, egy olyan lyuk a világban, amin sosem kellett volna átnéznem. De kettő... Kettő már azt jelentette, hogy valaki szándékosan ütött lyukakat, akkor pedig csak idő kérdése volt, míg az egész fal kidőlt. Nem akartam tudatlanul várni a pillanatot.
- Nem tudom. De azt tudom, hogy ha nem látom, azzal biztosan nem fogok tudni megbírkózni, csak lassabban fog megőrjíteni és tovább tart.
- Hát... gondolom ez elég. Végülis nincs több.
Tír na nÓg még léghajóval is több, mint egy napnyi utazásra volt Estrance-tól, de sikerült egymásnak elég gondolkodni valót adni, hogy ezek után én is és Daphne is viszonylag magunkba merülve emésztgessük a ránk váró feladatot. Persze ez nem jelentett teljes némaságot, de hosszú órák teltek el úgy, hogy én csak az ablakon bámultam kifelé, ő pedig magában gondolkozott valamin, néha aranyos és fenyegető szemöldökráncolással toldva meg. Mikor azt hitte, hogy nem figyelek eléggé ahhoz, hogy észrevegyem.
Ahol végül megérkeztünk az nem egy polgári kikötő volt, inkább egy sebtében összetákolt palló a levegőben. De erős szerkezet volt, valószínűleg teherhajók rakományát fogadta, csak éppen semmi elegancia vagy esztétika nem volt benne.
A fogadóbizottság egy faunból és két fénytündérből állt, mindhárman az egységes sereg egyenruhájában.
- Daphne követasszony, minek köszönhetjük a látogatást? - kérdezte a faun. Nem voltak klánszimbólumok rajta, szóval inkább katonának vallhatta magát is, nem faunnak. És láthatóan nem tudott arról a hírről, amit kaptunk.
- Kaptam egy meglehetősen aggasztó levelet uraim, aminek tartalmát úgy gondoltam a saját szememmel kellene látnom. Gyanítom tudják miről van szó. - felelte Daphne, valószínűleg próbálva a nyulat kiugrasztani a bokorból. Mivel a faun tiszt kérdése egyenesen neki szólt, én nem éreztem értelmét közbe szólni, amíg nem volt szükséges.
- Mondtam a beosztottjaimnak, hogy nem kell értesíteni Önt, mert minden a legnagyobb rendjén van. De úgy tűnik túl aggasztóra írták azt a levelet. - felelte a faun. - Biztosíthatom én is, hogy minden a legnagyobb rendjén van. Láttunk már ilyen-olyan dolgokat az égen korábban is, ez is bizonyára csak valami mellékes dolog. Vagy az emberek műve.
Persze, hogy katonabecsületről - vagy büszkeségről - volt szó, mert mi más lett volna az első akadály. Tudtam, hogy néztek a regulárisok a diplomatákra - különösen a faunok -, és úgy tűnt ebből a hozzáállásból Daphnenak is elege volt.
- Biztos vagyok benne, hogy önök itt remek munkát végeznek. Amit látnak az egy mágikus anomália, amivel már találkoztam korábban, ám az ügy részletei szigorúan titkosak, remélem megértik. Nekem viszont kötelességem odamenni és utána járni hogy valóban az-e amitől a korona tart, vagy ahogy önök mondják minden a legnagyobb rendben van. Ám az értesüléseim alapján sajnos a helyzet komoly.
- Ha nem bánja, a kiskövetasszonynak joga és motivációja is van megnézni az eget. - szóltam közbe a faun felé. Ha ennyire formalitásokat akart játszani, ideje volt tisztázni merre állt az a bizonyos ranglétra. - Így, ha a szövetséges államok kérdezik, biztosíthatjuk őket, hogy valóban minden a legnagyobb rendben. Ha tényleg így van.
A faun megadóan vállat vont.
- Kynaios, küldess egy kocsiért! Mihamarabb legyenek a vendégeink a jelenésnél!
A megnevezett fénytündér úgy tisztelgett, mint aki mindjárt elolvad a napon, és abból ítélve, hogy a kért kocsi végül nélküle jelent meg, gyanítottam ennek megelőzésére megengedett magának egy behűtött mézsört valamelyik közeli kocsmában.
- Hát, ebben az esetben kérem szálljanak be. - felelte a faun tarkóvakarva. - A kocsis tudja az utat, egyébként jól megközelíthető a hely. Ha ott kérdik, Daxos Rimetenderrel találkoztak és engedélyt adott önöknek. Elvileg nem kellene, hogy akadékoskodjanak, de ha igen, majd a nevem megenyhíti őket.
- Köszönjük. - felelte Daphne, aztán a fogat felé rebbent, mielőtt a faun meggondolhatta volna magát. Én csak megerősítésként mélyen biccentettem, aztán kinyitottam a kocsi ajtaját Daphnenak és beszálltam mögötte.
A következő másfél óra Tír na nÓg csodás útjainak megtapasztalásával telt, de sokat nem is vártam. A szárnyasok repültek, az enyéim ágakon és köveken ugráltak, az útra nem igazán volt szüksége senkinek. Kivéve, ha sietős volt a dolga de nem akarta annyira leadni az igényeit, hogy egyenesen nyeregbe üljön. Tekintve, hogy kettőnk közül csak én tudtam lovagolni, pusztán a lovak mérete miatt, Daphne a sétánál gyorsabb sebességnél kénytelen lett volna vagy egyfolytában, ki tudja, mennyi ideig a szarvamba kapaszkodni, ahogy szokta, vagy valahová a ruhámba bújni, amitől biztosan megpukkant volna. Szóval maradt a zötykölődés.
A kocsi végül egy jelzésértékű katonai tábornál állt meg. A három sátor, néhány ló és a három kártyázó tündér valószínűleg a civilek visszafordítására lett iderendelve, nem a repedő ég miatt - legalább is ahogy felnéztem, ez a létszám édeskevés volt. Az egész valóban olyan volt, mintha valami hatalmas üvegfal feszült volna az égen, tökéletesen láthatatlanul, amíg a torony neki nem nyomódott a másik oldalról és Estrance legnagyobb épületeivel vetekvő méretű repedéseket rajzolt a kék háttérben úszó fehér gyapjúfelhőkre.
Ahogy az őrök egyszerre letették a kártyát, aztán kő-papír-ollóval eldöntötték, hogy melyikükön volt a sor elküldeni minket a fenébe, nem tudtam nem elvigyorodni.
- Sajnálom, de ez itt lezárt terület. Én azt javasolnám, hogy forduljanak vissza. - szólított meg minket a vesztes, egy világos bőrű éjtündér.
- Daxos Rimetender engedélyt adott nekünk a belépésre. - felelte Daphne, egyenesen a tündérnő elé repülve. - Daphne Prismblossom vagyok, jelenleg Tír na nÓg Estrance-i nagykövete, egyébként kitűntetett tiszt, és a Darazsak különleges egységének hadnagya. Ez pedig itt nyomozási helyszín.
- Ahogy a kiskövetasszony mondja. - tettem hozzá, leginkább azért, hogy érzékeltessem, hogy nem csak egy bámészkodó vagyok a tündérnagykövet nyomában.
A hangzatos címek - amik részben nekem is újdonságnak számítottak, mivel sosem kérdeztem Daphne pontosan milyen magasra kapaszkodott a seregben - láthatóan zavarba hozták a nőt, ugyanis ügyetlenül, kapkodva tisztelgett.
- Igen, ahogy csak szeretnék, Asszonyom. A terület az önöké.
Daphne a szokásos, elégedett ide-oda riszálásával közelítette meg a kis tábort, alig egy pillanatnyi figyelmet fordítva a kártyákra.
- Nyugodtan játszanak tovább, innen a földről úgysem tehetnek semmit. Van bármiféle repülő jármű, amit igénybe vehetünk? Fel kellene jutnom oda.
- Hát, az magasabban van, minthogy feljuthatnánk oda bármivel, amivel rendelkezünk. - felelte egy fiatal tündér, a hajába font mintából ítélve valamelyik kisebb Lebegő Szikláról. - Talán az emberek léghajói működhetnek, de kétlem, hogy a mi szárnyunk felvinne odáig.
- És az enyém?
Ez egy probléma volt, amire nem gondoltunk. Sajnos ha emberi léghajót akartunk volna igénybe venni, akkor a Birodalom elkerülhetetlenül belekeveredik, azt pedig egyelőre jobb volt elkerülni.
- Mivel rendelkeznek? - kérdeztem a járművek tekintetében.
- Többnyire lovakkal. - Bökött hátra a fiatal tündér, a hasonlóan unottan legelésző állatokra. - Úgy látszik, hogy ugyan többnyire előrébb vagyunk, mint az emberek, azért van amiben nem. A Kiskövetasszony egyébként felér szerintem odáig, ő elég könnyű a szárnyfelületéhez képest. Mi ezt nem mondhatjuk el magunkról.
- Te most azt mondtad, hogy kövér vagyok? - szúrta közbe az éjtündér. Ezek szerint egy tiszt megjelenése még sem volt annyira rémisztő, hogy ne szívják egymás vérét.
- Nem, azt, hogy a szárnyunk kicsi a magaslati repüléshez. Vagy lehet, hogy te kövér vagy, ezt te tudod.
Daphne elégedetlenül szusszant egyet aztán felém fordult.
- Nekem nincs jobb ötletem. Képes vagy közel nullára csökkenteni a súlyod?
- Persze. - feleltem kissé félrebillentve a fejem. - Csak nem tudom mennyi ideig.
Ötletem sem volt milyen magasan lehetett az a repedés, vagy hogy milyen szelek uralkodtak odafent. Talán elérhettük, talán papírsárkányként lengtünk volna az égen.
- Ha még itt van a léghajó, amivel jöttünk megpróbálhatjuk lefoglaltatni talán, de akkor is kell valaki aki felvezet odáig.
A fiatal, fonott hajú tündér kissé komikus bizonytalanságban feltette a kezét.
- Nos, én Sinarinban tanultam egy darabig cserediákként az ottani gépészeknél. Szerintem meg tudom oldani, ha szeretnék.
- Én még nagyrészt emlékszem arra, amit Westerburg parancsnok tanított, szóval ketten elboldogulunk. Akkor vissza a kikötőhöz?
Daphne bólintott.
- Próbáljuk meg. Ha nem sikerül még mindig kideríthetjük, hogy milyen hosszan bírod.
Daphne vigyora elég sok mindent elárult, és egy pillanatig elgondolkodtam rajta, hogy válaszként kifejtem, milyen szívesen mutattam volna meg neki meddig is bírom, de sajnos nem ez volt a megfelelő hely egy ilyen szóváltáshoz. Ezt a katonák is érzékelhették, ugyanis a fiatal tündér hirtelen közelebb lépett hozzánk.
- Én is megyek akkor, és elhozzuk idáig a gépet.
Mivel jobb ötlete senkinek nem volt, lassan visszamásztunk a kocsiba, mielőtt azonban elindultunk volna a fonott hajú tündér óvatosan megszólalt.
- Önök tudják akkor, hogy az mi? Az égen.
- Tudunk... valamit róla. Az egész történettel mi sem vagyunk tisztában, ezért is kell feljutnunk. De nem tudom, mennyire vagyunk felhatalmazva megosztani a részleteket. - néztem itt Daphne felé.
- Nem vagyuk felhatalmazva, hogy többet mondjunk a szükségesnél. - felelte a hadnagy asszony. - Maradjunk annyiban egyelőre, hogy egy potenciálisan veszélyes mágikus anomália. Hogy hívják, katona?
- Anax Mistbringer a nevem, Hölgyem. - felelte sietve a tündér. - De ebben az esetben nem is kérdezősködöm nagyon. Amióta megtaláltam azt az izét, amúgy sokszorosára nőtt.
Ez érdekes újdonság volt.
- Maga találta meg? Mikor?
- Be fogjuk avatni ha valaminek eljön az ideje. - biztosította Daphne, bár ez a kijelentés nem sokat jelentett önmagában. De nyilván nem hagytuk volna meghalni azért, mert nem volt tisztában mindazzal a maréknyi információval, amit sikerült felfognom ebből az egészből.
- Köszönöm, ezt nagyra értékelem. - felelte Anax meghajolva. - Már két hete, egy őrjárat alatt. Volt erre valami napórája az embereknek régen, és egy fanatikus szektájuk befészkelte oda magát. Ezért kellett gyakran őrjáratozni erre, nehogy valami hülyeséget csináljanak. Hát, ők nem csináltak, de jött ez a törés.
- Talán mégis csináltak. - néztem sokatmondóan Daphne felé.
A kiskövetasszony értette az üzenetet, legalább is a következő kérdése alapján úgy gondoltam, hogy ugyanaz jutott eszünkbe.
- Mit tudnak a szektáról?
- Hát, őszintén amennyit láttunk belőlük, nem sokat. Elvannak maguknak, Vörösnap-nyugtakor énekelgetnek, ilyesmi. Nem tűnnek veszélyesnek. Mi is a nevük... Valami nagyon felvágós.
Szinte nem is mertem kimondani a nevet, pedig ezen a ponton elég világos volt az összefüggés. De lehetőséget is jelentett, szóval muszáj volt tudnunk.
- A fekete erőd gyermekei?
- Azok, igen. - felelte Anax. - Ismerik őket?
- Hallottunk róluk. - kerültem ki a kérdést. - És ha ez ugyanaz a szekta, akkor idősebbek, mint gondolja. Vagy egy újjáéledt utánzó kör.
Daphne aznap sokadjára morfondírozott el valamin.
- Vajon belefér egy látogatás hozzájuk az időnkbe?
- Az enyémbe biztosan, jobb, mint ott ülni és várni, hogy rám szakadjon az ég. - felelte a fiatal katona vállvonva. - Ha mennek, akkor elkísérem magukat.
- Talán tudnak róla valamit, hogy lehet véglegesen megállítani. - gondolkodtam el hangosan.
- Én is erre gondoltam. De most minden infó jól jöhet. Vezessen oda minket, Anax. És küldjön valakit, hogy tartóztassa fel a léghajót.
Szerencsére a kocsis még el volt foglalva azzal, hogy a fogat elé kötött lovak felszerelését ellenőrizze, így volt időnk kiszállni, mielőtt megindult volna visszafelé. Anax visszafordult és mondott valamit az éjtündér nőnek, aki ez után látványos rosszallással felszállt az egyik lóra, nyilván hogy Daphne kérését teljesítse, a fiatal katona pedig visszasietett hozzánk.
- Nagyjából innét egy háromnegyed óra gyalog. Az belefér, ugye?
- Ha két hét alatt nőtt ekkorára, másfél órát még kibír. Mutassa az utat.
Daphne elfoglalta a szokásos helyét a fejem tetején. Valójában lassan nem zavart a dolog, olyan sokszor csinálta már, hogy szinte hiányérzetem volt, amikor nem ült a hajamba font növények között.
- Mehetünk. - jelentette ki.
Anax elindult, mutatva az utat a Fekete Erőd Gyermekei felé, de közben azért igyekezett olyan tempót felvenni, hogy a közelünkben maradhasson. Valószínűleg tényleg nagyon unhatták magukat a sátraknál, ha ennyire megragadott minden lehetőséget a beszélgetésre.
- Egyébként három napja nőtt egy nagyon nagyot. - mondta bármiféle felvezetés nélkül. - Még recsegett is hozzá. Rohadt ijesztő volt.
- Nem hallott máshonnan hasonló jelenségről?
- Soha. - rázta meg a fejét a tündér. - Azt hallottam, hogy a titkosszolgálatunk talált valami krátert nemrég Estrance-tól nem olyan messze, tele fémdarabokkal, de azon kívül semmit.
Erre csak kérdően pillantottam Daphne felé, legalább is amennyire tudtam a saját fejem csúcsát nézni. Apró főnököm előre hajolt, bele a perifériámba és bólintott.
- Azok mi voltunk. A növekedés és reccsenés pedig gondolom Jeanne miatt volt. Egy barátunk feljutott oda egy... különleges úton, őt is jó lenne megmenteni.
Anax valószínűleg csak mostanra fogta fel, hogy - nagyjából - mibe is keveredett, ugyanis hitetlenkedve nézett hátra. - Azt ne mondják, hogy a kettő összefügg...
- Sajnos valószínűleg de. De ahogy mondtam, a teljes képet mi sem látjuk.
- Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy összefügg, de ahogyan Mr. Greycloud mondja. Remélem ez a szekta tud olyasmit, ami tisztítani fogja a képet. Azt hiszem nem véletlen, hogy ezen a hatalmas világon éppen itt jelent meg ez az... anomália.
- Tehát ezek a "Fekete Erőd Gyermekei" arcok csinálták volna, hogy itt legyen? Durva. Pedig nem tűntek ártalmasnak.
Erre csak halványan elmosolyodtam.
- Aki igazán az, az sosem tűnik annak.
- Én sem tűnök ártalmasnak. - tette hozzá Daphne a fejem tetejéről.
- Haha, azért láttam már pixiket a seregben. Az alapján ön messze ártalmasabbnak tűnik, mint azok az emberek.
- Nem is tudja, mennyire igaza van. - sóhajtottam fel teátrálisan.

× Arx Perditia×

Daphne, Morcimorc, Anax és egy elmebeteg csuklyás vigyori kultista pasas

-----------------:O:-----------------

Sokáig haladtunk a síkságon egy erdősebb folt felé, aminek a közepén egy sziklás kiemelkedés is láthatóvá vált. Ezen a domb-jellegű valamin távolról is feltűnően szabályosan faragott oszlopok voltak, és valamiért úgy sejtettem, hogy mi is pontosan arrafelé tartottunk. Mintha a Torony kicsinyített másai lettek volna, amitől kirázott a hideg, és idegesen fészkelődtem. Az éjtündér kísérőnk – Anax, vagy Mr. Mistbringer ha nagyon hivatalosak akartunk lenni - többnyire szótlan volt, egészen addig, amíg az erdő közelében láthatóan feszültebb nem lett. Idegesen dörzsölgette a kardja markolatát, amire az agyam jelen helyzetben nem keresett semmiféle hasonlatot, csodával határos módon, de ennek ellenére határozottan haladt előre.
- A frász kerülget ettől a helytől amúgy. - szólalt meg, hangjában csöpögő undorral, mikor elhaladtunk az első néhány fa mellett egy jól kitaposott ösvényen.
Csak egyetérteni tudtam vele.
- Milyen érintkezések történtek velük eddig? - mármint itt a Fekete Erőd Gyermekeire gondoltam, de szerintem egyértelmű volt.
- Én háromszor láttam őket, a többiek talán többször. Kétszer csak távolról, ahogy felfelé tartottak a dombra. Egyszer megszólítottam az egyiket, de csak mosolygott egyet aztán ment tovább. Nem akartam megállítani, mert miért tettem volna, de rohadt ijesztő volt. Soha nem láttam még boldogabb embert egy Sinan segglyukában eldugott erdő közepén.
Mosolygó Vahe-hívők. Ez már önmagában elég hátborzongató volt, de sajnos nem segített.
- Nem próbáltak meg téríteni? Mesélni? Bármi?
- Nem, semmi ilyesmit elvileg.
- Honnan tudják a nevüket, ha eddig nem is beszéltek velük? - kérdezte Moros.
- Anthousa, a lány kollégám aki fogadta önöket, na ő megállította egyszer az egyiket. - válaszolta Anax. - Aztán a nevüknél sokkal többet nem tudott kiszedni belőlük. Meg annyit, hogy valami férget várnak az égből. De ahhoz le kellene ásni, nem? Tiszta kattosak.
- Metarofák, katona, nem kell szó szerint értelmezni az ilyesmit. Valószínűleg ők most úgy fogják gondolni, hogy a férgük megérkezett, szóval majd ne nagyon lepődjön meg. Remélhetőleg ettől közlékenyebbek lesznek. - éreztem, hogy nem várhattunk túl sokat, hogy legalább a fiatal katonát beavassuk a dolgokba, mondjuk abba, hogy itt a világ vége. Nem tudtam, hogy mi jobb, ha tőlünk tudja meg, vagy ha valami eszelős fenyegetőzik majd vele.
- Hát, nem bánnám. - mondta most. Drága gyermek…
A szél felerősödött a domb irányából. A fák mérete lassan csökkent, és a kopár domb már az erdőtől is látható távolságba került.
- Hol élnek ezek?
Mármint gondoltam, hogy nem a dombon, de nem is láttam települést, vagy házakat a fák között.
- Azt hiszem a többi kérdésünket jobb lesz személyesen feltenni. - jegyezte meg Moros, de én nem feltétlenül akartam csendben menetelni. Az olyan lett volna, mintha lopakodnánk vagy ilyesmi, pedig egyelőre teljesen barátságosak voltak a szándékaim…
- Vannak falvak a közelben, de oda mi nem járhatunk be, mert az diplomáciai gebaszt jelentene.- vont vállat Anax.
A szél a kopár hegyről fémes illatot sodort felénk. Beleszagoltam a levegőbe.
- Valami nem tetszik itt nekem.
Vér. Vér szag volt, de nem akartam hangosan kimondani.
- Önök is érzik? - kérdezte Moros.
- Igen. - húzta össze a szemét Anax. - Ilyen még nem volt eddig.
Az utat a dombra felfelé két oldalt szabályos időközönként egymásra pakolt, embermagasságú kövek szegélyezték, amik közé itt-ott fekete szövetdarabot feszítettek ki, amiket most erősen rángatott a szél.
Előre hajoltam, hogy Morcimorc látóterébe kerüljek.
- Nekem ez valami rituális dolognak tűnik.
A faun elhúzta a száját – amennyire láttam.
- Nem szeretem a rituálékat. Sosem lehet tudni, hogy mikor működnek.
Ahogy haladtunk az ösvényen és értünk egyre magasabbra a dombon, az ég mintha egyre sötétebbé vált volna - nem látványosan, de egyre feltűnőbb volt, ahogy sötétkék vegyült az egyébként kellemesen tiszta ég halványkékjébe. Sőt, mintha halvány fehér pontok lettek volna mindenütt - talán csillagok, de sehogysem volt természetes. A szag egyre erősebbé vált, sőt, a fém mellé valami gyomorforgató, édeskés bűz is vegyült.
A szemem kitágult. Ismertem ezt a szagot. Túlságosan is jól. A vér még egy dolog volt, de mostmár egyértelmű volt a hullabűz is. A csataterek bűze.
- Jaj ne. - nyögtem, meg leröppentem Moros fejéről, előre, hogy megkeressem a forrását.
- Adriata szerelmére, mit csináltak ezek az idióták? - kérdezte Moros befogott orral.
- Basszameg, ez dögszag! - takarta el az orrát a fiatal katona is, majd előrerohant utánam, kivont karddal.
A dombtetőn az oszlopok között rendkívül szokatlan látvány fogadott bennünket. Láttam már emberi templomot, így nagyjából arra számítottam én is, hogy a közepén egy romos, kopott napórát fogunk találni. Megtorpantam a kegyetlen rituálé előtt mielőtt még túl közel repültem volna hozzá. Az egészen éjjeli égbolt alatt azonban egy mélyedést láttam a helyén, körülötte pedig rengeteg térdelő embert, fekete csuhákba és csuklyákba burkolózva. Lehettek vagy harmincan is, bár nem kezdtem el őket megszámolni. Arcukat nem láttam, de nem is számított. Nem kellett közel mennem ahhoz, hogy tudjam, ők voltak a szag forrása. Halottak voltak mindannyian, egy rettenetes rituális áldozat résztvevői. Ehhez hasonlóra a legvadabb rémálmaimban sem számítottam volna.
A mélyedésben sötétvörös-feketés, bűzlő folyadéktükör ragyogta vissza a nappali csillagok fényét. A vérszag forrása is egyértelmű volt innentől. Egyetlen alak állt két oszlop között, kezében egy tenyérnyi szerkezetet szorongatva, amit a vértükör irányába tartott, és úgy nézegette, mint a hajósok szokták a szextánst. Felfigyelt érkezésünkre, és kitart karral köszöntött minket.
- Gyönyörű, nem igaz?
Holtra vált arccal néztem a rituálé vezetőjére, és bár szerettem volna riposztolni, nem jött ki hang a torkomon.
- Mi... miért...? - ennyi ment, de ez is vékonykán, talán meg se hallották. Nem hittem pedig, hogy az életemben még bármi ennyire meg fog tudni döbbenteni. A fanatizmus és a kegyetlenség rettenetes egyvelege volt ez, ami még engem is szíven ütött.
Valamit Morosban is megmozgathatott a látvány, és mélyről előtört belőle valami egészen vad. Kitört a férfi felé, majd egy kézzel megragadta a ruhája nyakát a másikkal pedig a kultista kezét, majd mintha csak egy könnyű bábu lett volna lett volna a vérgödör fölé emelte a férfit. Volt ebben az egész mutatványban valami, ami valamelyest kizökkentett az iménti sokkból, és egy pozitívabb meder felé lökte a gondolataimat, de annyira nem, hogy bármi meg tudjon fogalmazódni.
- Varázslatos. - felelte Moros cinikusan a kultistának. Újra lett pulzusom. - Lenne néhány kérdésünk, szóval válaszolni fog. Ha nem tetszik, amit mond, belököm a gyönyörű hasadékba, hogy belefulladjon. Ha bármelyik kollegája még életben van és olyan mozdulatot tesz, ami szintén nem tetszik, akkor is belelőköm. - egészen egészséges pulzusom lett. - Szóval először is, mi a fenéért töltöttek tele egy ekkora gödröt vérrel?
Az alak nem ellenkezett, a szerkezet kiesett a kezéből, de nem kapott utána. A csuklyája leesett róla, de csak egy jellegtelen arcú, átlagos középkorú férfi volt.
- Természetesen hogy vizsgálhassuk az eget, ahogy az Erőd tanította nekünk. – válaszolta derűsen. Jó kedvű volt. Elmebeteg.
- És nem várhatták volna meg, hogy mondjuk... besötétedjen? Mi olyan érdekes amúgy is rajta? - próbáltam koncentrálni. Értelmes kérdéseket feltenni, de nem volt könnyű.
- Maguk hozták ide az erődöt?
- Nem, nem, ez nem olyan! A valódi eget lehet látni rajta. Álljanak oda, és nézzék meg! - felelte nekem, majd oda mutatott, ahol ő állt. Tényleg volt ott egy lefektetett kőlap. Majd Moros felé fordult.
- Nem, dehogy. Csak az utat mutattuk neki. Ott, ahol kérte. Úgy, ahogy kérte.
Odaröppentem a fekete kőlap fölé és felnéztem.
- Kommunikál magukkal?
- Persze. Álmokban. Ott halljuk a hangját. - mondta megrázta a fejét, ahogy az égre néztem, majd a vértükör felé mutatott.
- Mi a fene ez az erőd egyáltalán? - kérdezte Moros.
- Az Erőd az az Erőd. Vahe kegyeltje. Egy a véréből, az Álmok Törője.
Lenéztem a vértükörre, ahogyan mutatta, abban pedig különös káprázatot pillantottam meg. Az ég csillagai mintha gömbök lettek volna, rajtuk miniatűr térképekkel, szabadon lebegve a hatalmas ürességben. Ahogy egyre hosszabban figyeltem, mintha elképesztően lassan, de közeledtek volna felénk. Tényleg lassan, talán évek alatt, de biztosan elérték volna a víz tükrét. Ami talán a mi világunkat jelentette. A Toronynak köze volt az ütközésekhez, ezek pedig… Talán más világok lehettek. Vahe rémálmai ahogy az emberek mondták… És amilyen Tír na nÓg is volt egykor. Ezt az elméletet egyelőre megtartottam magamnak.
- Miért most? - kérdezte közben Moros.
- Rövid ideje magához vett az erőd egyet Sinan véréből, és magába fogadta őt. Most már az Erőd átlátja az álmokat, nem úgy, mint régen. Most már nem vak.
Biccentettem, miközben még mindig a jelenést néztem. Ez egybevágott azzal, amit Jeanne mondott. Mg ha nem  is tetszett, hogy Gideont „Sinan vérének” nevezte.
- És mit akar az Erőd? - kérdeztem.
- Amit az atyja, Vahe: Felfalni Sinan álmát. Utat vájni az álmok közötti szövetbe, és összemosni őket. Ahogy pedig meggyengül a köztük lévő lepel, nem lesz senki, aki megállítsa.
- Van egy legenda, miszerint egy álmokból jött hős elpusztítja az Erődöt. Erről hallott?
Röviden biccent Morosnak.
- Oh, hogyne. Egy álomból jött hős, akiben Sinan szelleme ragyog, összezúzza az erődöt. Hallottam róla. Talán ezer eon is eltelik, mire egy másik erőd erre vetődik utána. De ki lenne az? És hogyan?
Az agyam próbált értelmet találni ebben a sok zagyvaságban. Jó lett volna, ha nem lett volna ennyire büdös.
- És mi a maguk szerepe ebben az egészben?
- Mi mutatjuk az utat. Eleinte Vahe teremtményei csupán démonok voltak, akiket lidérceknek hívtak, és ők alkalmatlanok voltak az Erőd megsegítésében. Nekünk azonban csodás álmokat mutatott Vahe, és meghívott minket közelségébe. Ezután nekünk, a Fekete Erőd Gyermekeinek lett a feladata, hogy mutassuk az utat az Erődnek.
- Sinan szelleme? - vonta fel a szemöldökét Moros. - Ezt a részletet Miss Seileach nem említette.
Sejtettem, hogy mi lehetett ezzel a problémája. Eddig csak arról volt szó, hogy tündér kellett, de ez egy új kritérium volt, amit lehet, hogy mi nem teljesítettünk. Mi volt Sinan szelleme egyáltalán? Ez már inkább volt a teológia asztala, nem a diplomáciáé, és sajnos legalább magamnak kénytelen voltam bevallani, hogy a papok dolgához egyáltalán nem értettem. Csak azzal vigasztalhattam magunkat, hogy talán ez is egy metafora volt. Lehet szőkének kellett lennie, vagy kék szeműnek, vagy ki tudja. Ám a kultista elmosolyodott.
- Néhányan vérnek is hívják. Zöld és arany, a legtisztább gyönyör forrása. Nekünk embereknek nem adatott természetes úton, de az Álmok Gyermekeinek igen.
Most először végre tudott valami megnyugtatót mondani. Már a körülményekhez képest. Zöld és arany, a legtisztább gyönyör forrása. Orea és tündérpor.
- Mindig maguk, vagy hát a közösségük vezették és segítették ezt az Erődöt, vagy ami most történt újdonság?
- Az megoldható. Az én kérdéseim elfogytak, most válaszoljon a kisasszonynak.
A férfi készségesen bólintott Morosnak, majd rám nézett.
- Oh, igen, mindig. Az emberek soká üldözték az erődöt, mindig, amikor megjelent Vahe egy álma Sinané mellett, az Erőd kétségbeesetten próbált valamit kinyerni belőle, hogy megszerezze a szagát, és tovább gyengíthesse az álmok közti leplet. De az emberek mindig felgyújtották, és mindig menekülnie kellett, vissza az álmok közé. Mi pedig mindig utat mutattunk neki.
Remek. Ez egyszerűen remek volt mondhatom.
- Vannak még többen is? Mármint a térdelő fickók itt nyilván halottak, gondolom nem kell minden alkalommal újratoborozni a közösségüket.
- Nem. De leszünk. Az idő múlik, ez ellen mi nem tudunk úgy küzdeni, mint azok, akik áldottan születnek. Vahe azonban küld álmokat, időről-időre, és mindig újra és újra lesznek gyermekei a Fekete Erődnek.
Áldottan születni? Ez is érdekes volt, bár ha minden ilyesmire rákérdeztünk, talán túl sokági húztuk azt a bizonyos időt, és most nekünk sem volt sok belőle, születhettünk bármilyen áldottan is. Már ha ránk gondolt persze, nade ki másra, ha nem azokra, akikben Sinan szelleme ragyogott? Cinikus gondolat volt, de hát épp csak ez maradt.
- Utolsó kérdés. Tudja hogyan lehet feljutni az erődhöz?
- Fel? Nem, az nem hiszem, hogy lehetséges. De ha bevégzik a rituálét, az Erőd végre áttöri a fátylat, és megjelenik ismét, teljes dicsőségében.
- És hogyan kéne befejezni a rituálét? - nem voltam benne biztos, hogy be akartam, de ha be akartunk jutni a toronyba, vagy erődbe, ahogyan ő mondta, akkor lehet, hogy nem volt más út.
Morci csak felsóhajtott.
- Mivel rajta kívül mindenki más halott... Remélem, hogy tévedek.
A férfi békésen elmosolyodott, előhúzott egy tőrt a fekete palástjából valahonnét, majd a saját nyakához tartotta. Valószínűleg a faun nem tévedett.
Széttártam az apró karjaimat.
- Én amúgy is megölettem volna a pasast miután végeztünk. Kérdés, hogy jó ötlet-e, ha az erőd áttöri az eget, és nem tudunk-e mégis inkább mi odamenni, mielőtt még idejönne.
Moros az egyik szemöldökét felvonva pillantott rám. Egy pillanatra felmerült bennem, hogy meglepődött azon, hogy ilyen hidegvérrel jelentettem ki, hogy ki kéne nyírni a kultistát, de hát azok után, amit itt találtunk ez nem is lehetett kétséges.
- Ha a torony megjelenik, nem lesz sok időnk elérni a léghajóval.
Az államat simogattam.
- Kivéve, ha nem is kell... Ha a torony áttöri az eget beleáll a földbe, hogy be lehessen menni?
Moros várakozóan nézett az őrültre. Az amikor rájött, hogy neki szólt a kérdésem vállat vont, ami a kés hegyét a nyakába szúrta kicsit.
- Nem volt esélye annak, hogy bármleyikünk túléli a rituálét, így Vahe ezt nem mutatta meg nekünk.
Fel alá kezdtem repkedni kezemet a hátam mögött kulcsolva össze, mint egy haditanácson.
- Két lehetőségünk van. Vagy befejezzük a dolgot, és megnézzük a torony lejön-e, én azt tippelném, hogy igen, de ebben nem lehetünk biztosak, meg ott van ez a világvége dolog is, amit talán siettetünk ezzel. Vagy nem fejezzük be, megyünk a léghajóhoz és átrepülünk azon a törésen, amin nem biztos, hogy át lehet repülni, és lehet belehalunk, viszont nem lesz befejezve a rituálé, ami talán ad időt nálunk okosabbaknak is, hogy befejezzék a dolgot.
Felsóhajtottam.
- Bármennyire is szeretném a könnyebb utat választani, ha még mindig a világmegmentés a dolgunk, akkor azt hiszem muszáj megpróbálkoznunk a nehezebbel. Viszont mivel erről az egészről Jeanne tud, és mi, ha mindhárman meghalunk, akkor nem lesz senki, aki befejezze a dolgot, így hát... - fordultam a mögöttem Anaxhoz, aki egészen eddig csöndben volt. Talán ő is sokkos állapotba került, de most össze kellett szednie magát. - Hívja ide a társait. Eligazítást fogok tartani. Már ha Mr. Greycloud is egyetért.
- Viszont akkor magunkkal kell vinnünk ezt az őrültet. - tette hozzá a faun. - Gondolom ha itt hagyjuk befejezi magának.
Ezzel a gondolattal el is engedte azt a kezét, amit fogott és némi ügyeskedéssel Moros kezet cserélt és megfogta a férfi kést tartó kezét, nehogy ötleteket kapjon.
- Szerintem ha egy kilométerrel arrébb fejbe lőjük, akkor azzal nem fejeződik be a rituálé. - mondtam.
- Ez talán igaz.
Moros visszaemelte a föld fölé a kultistát, aztán kivettem a kést a kezéből és hagyta a földre esni. A mosolya pedig még ezek után is töretlen volt.
Az éjtündér srác, aki eddig kivont karddal a kezében szemlélte az eseményeket, a parancsomra bólintott, és rohanni kezdett, le a dombon. Az őrült nem nyúlt a késért, hanem kényelmesen leült, és szórakozottan nézett ránk, de nem szólt semmit. Jobb is volt így.
- Menjünk valahova, ahol tisztább a levegő. - mondtam Morosnak, majd én is elindultam repülve lefelé a dombon. Közben azért hátrapillantottam az őrültre. - Mindegy hol hal meg, befejeződik a rituálé? - kérdeztem tőle. Nem tetszett a mosolya. A faun megfogtam az őrültet a felkarjánál és magunk mellett vezette.
- Oh, nem. Csak ha az én vérem is bekerül a kútba. Csatlakozni akartam testvéreimhez röviddel azután, hogy megérkeztetek.
- Remek. - nyugtáztam, legalább ennyi előnyünk volt. Micsoda szerencse, hogy egy ilyen közlékeny fanatikust fogtunk ki. Ez után Moroshoz fordultam. Most, hogy volt egy perc szünetünk a világ megmentése során nem tudtam szó nélkül hagyni amit az imént láttam tőle. - Nem is tudtam, hogy van egy ilyen barbár oldalad is.
- Minden előadáshoz a megfelelő szerep, kiskövetasszony. Vannak barbár előadások.
- Vannak. Bár ennem ne lett volna muszáj annak lennie. - vontam vállat. - Mindenesetre ez a szerep sem áll rosszul.
- A Firesong erdő után jobb elébe menni a bajnak, mint megvárni, míg ránk szakad. - felelte Morci vállrándítva.
Erre már nem válaszoltam, a fejemben a beszédemet fogalmaztam, amit elő kell adnom rövidesen a katonáknak.
A domb aljára mentünk le, már be az erdőbe, ahol hamarosan feltűntek az éjtündér katonák is. Látszott rajtuk, hogy nem értették, mi folyik itt, de azért készségesen felsorakoztak, és figyeltek.
Nagyot sóhajtottam, majd gyorsan kifújtam a levegőt.
- Hát akkor, jöjjön az én előadásom.
Előrébb repültem, majd mielőtt megszólaltam volna szőttem egy illúziót, hogy elég hangos legyek ahhoz, hogy mindenki jól halljon. Ugyanaz a varázslat volt, amit Nova is használhatott az előadásai során, és végülis ez nem különbözött túlságosan attól. Abba nem akartam belegondolni, hogy ezen a beszéden talán a világ sorsa múlott, ahogyan abba sem, hogy mennyire fognak a katonák bolondnak nézni. Végülis nem volt fontos, csak az, hogy tudják, mi történik és mit kell tenniük, ha mi elbukunk.
- Hölgyeim és uraim, ha kérhetném egy rövid időre a figyelmüket! Már mindannyian értesültek róla, sőt többségük látta is az égen megjelenő töréseket. Amiket megosztok magukkal szigorúan bizalmas, számítok a diszkréciójukra, és esküszöm önöknek, hogy amit hallani fognak az a színtiszta igazság, hangozzék bármilyen elképzelhetetlennek vagy rettenetesnek is.
Itt tartottam egy rövid szünetet.
- A törés mögött az égen egy hatalmas, simafalú fekete torony várja, hogy betörhessen ebbe a világba. Egyesek úgy gondolják, ez véget fog vetni a világnak abban a formában, amilyennek ismerjük, mások azt mondják, hogy egyenesen Vahe hírnökével van dolgunk. Bármelyik is legyen, abban biztosak lehetünk, hogy a torony gonosz, és meg kell tenni mindent, hogy ne okozhasson károkat a világban. Úgy áll a helyzet, hogy ezt egyedül mi, tündérek tudjuk megtenni, mert nekünk folyik mágia az ereinkben és csillog a szárnyainkon. A Fekete Erőd Gyermekei egy rituáléval akarták a tornyot meghívni a világunkba, ezt az utolsó pillanatban megakadályoztuk. Az első parancs így hát az, hogy a domb tetején levő helyszínt számolják fel, tűzzel, hogy semmi ne maradjon belőle. Úgy döntöttem, hogy inkább megpróbálunk elébe menni a toronynak, minthogy beengedjük ebbe a világba és meg fogunk kísérelni átrepülni egy léghajóval a törésen. Ez kockázatos vállalkozás, így ami miatt valójában itt vannak, az az, hogy a második parancsom és egyben utolsó kívánságom az, hogy ha a torony betörne ebbe a világba, akkor pusztítsák el. Ehhez be kell hatolniuk a torony belsejébe, és nagyon fontos, hogy ki kell hozniuk egy emberférfi maradványait. A férfi éltében álmodó volt, és most a torony belőle táplálkozik és ettől hatalmas erőt kapott a világok felett. Ha kihozták, akkor pedig gyújtsák fel a tornyot, zúzzák apró darabokra, lehetőleg így sorban, de mindent tegyenek meg, hogy a lehető legkevesebb maradjon belőle. Számítok magukra. A sikert talán nem fogják megköszönni, nem kapnak érte plecsnit, sem aranyat sem vállveregetést, de én tudni fogom mit tettek. Remélem ez elég. Kívánjanak sok sikert!
Ez után pedig lereppentem, és egyenesen a léghajó – vagyis inkább a kocsi, mindkettő messze volt -felé vettem az irányt, hogy jelezzem, nem akartam több kérdésre válaszolni, mert nem is tudtam volna. Egyébként sem tűnt úgy, mintha véresen komolyan vették volna ezt az egészet.
- Tehát vissza a léghajóhoz, kiskövetasszony? - kérdezte Moros miután felzárkózott mellém, ahogyan Anax is.
- Igen. Essünk túl rajta. - bólintottam Morosnak majd a fiatal katonához fordultam. - Nem kérhetem, hogy potenciálisan öngyilkos küldetésre jöjjön velünk. Hálás lennék a szakértelméért, de nem lesz retorzió, ha a földön maradna.
- Áh, ezek után kétlem, hogy jó ötlet lenne a földön maradnom. De ha nem muszáj a hajót nem fogom elhagyni. Azt hiszem.
Bólintottam.
- Ahogy gondolja. Te Morcimorc? Nem gondoltad meg magad?
- Majdnem belefojtottam egy kultistát egy kád vérbe. Igényel ennél nagyobb gesztust azt bizonyítandó, hogy nem zökkenek ki bármi is jön szembe?
Vállat vontam.
- Csak gondoltam megadom a lehetőséget még így utoljára, hogy dönts a sorsodról, ritkán szoktam ilyet tenni, de a világvégén talán belefér. Nem kételkedek benne, hogy állni fogod a sarat.
Felsóhajtottam.
- Remélem Jeanne még életben van odafönt.
- Csak egy utolsó kérdés, tekintve, hogy munkában vagyok. Ha nem a potenciálisan halálos léghajón lennék, továbbra is kötelességem lenne újrarendezni az időpontokat a találkozóinak? Ugyanis ebben az esetben örömmel és lelkesen választom a halálos léghajót.
- Még tovább kéne halasztgatnod őket.
Tényleg. Ki tudja ugyanis, hogy mennyi időt fog elvenni az apokalipszis megakadályozása? A holnap délutáni teaidőt nem gondoltam, hogy el fogjuk érni.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

A síkságot lassan felváltotta egy ritkás liget, amit talán erdőnek még nem neveztem volna, de határozottan jobb menedéket jelentett a kíváncsi szemek elől, mint bármi, amit eddig láttunk idekint. A fák között egy sziklás domb emelkedett ki, rajta egyértelműen emberi kezek emelte oszlopokkal – vagy romokkal, ahogy jelenleg álltak.
- A frász kerülget ettől a helytől amúgy. – mondta az eddig szótlanul menetelő éjtündér vezetőnk. A Firesong erdő után nekem még nem borsódzott a hátam, de el kellett ismernem, hogy volt valami nyomasztó, ami a kopár romok felől áradt. Daphne kényelmetlen fészkelődése alapján, ahogy ugrásra kész pozícióba váltott, neki sem tetszhetett a környék.
- Milyen érintkezések történtek velük eddig?
- Én háromszor láttam őket, a többiek talán többször. – felelte Anax. - Kétszer csak távolról, ahogy felfelé tartottak a dombra. Egyszer megszólítottam az egyiket, de csak mosolygott egyet aztán ment tovább. Nem akartam megállítani, mert miért tettem volna, de rohadt ijesztő volt. Soha nem láttam még boldogabb embert egy Sinan segglyukában eldugott erdő közepén.
- Nem próbáltak meg téríteni? – kérdezte Daphne. - Mesélni? Bármi?
- Nem, semmi ilyesmit elvileg.
- Honnan tudják a nevüket, ha eddig nem is beszéltek velük? – tettem hozzá, bár nem gyanítottam semmi fenyegetőt a háttérben. Azért nagyon szíven ütött volna, ha a fiatal katona áruló lett volna, és nem veszem észre azonnal.
- Anthousa, a lány kollégám, aki fogadta önöket, na ő megállította egyszer az egyiket. Aztán a nevüknél sokkal többet nem tudott kiszedni belőlük. Meg annyit, hogy valami férget várnak az égből. De ahhoz le kellene ásni, nem? Tiszta kattosak.
- Metarofák, katona, nem kell szó szerint értelmezni az ilyesmit. – felelte Daphne. - Valószínűleg ők most úgy fogják gondolni, hogy a férgük megérkezett, szóval majd ne nagyon lepődjön meg. Remélhetőleg ettől közlékenyebbek lesznek.
- Hát, nem bánnám. – felelte Anax.
- Azt hiszem a többi kérdésünket jobb lesz személyesen feltenni. – mondtam, nem akarva tovább nyúzni az éjtündért, aki láthatóan tényleg nem sokat tudott.
A fák a kezdeti sűrűsödés után megint ritkulni kezdtek, közöttük feltámadt egy szél, mintha valami üzenetet akart volna átadni a sejtelmes, értelmezhetetlen suttogással.
- Hol élnek ezek? – kérdezte Daphne a fejem tetejéről nézelődve.
- Vannak falvak a közelben, de oda mi nem járhatunk be, mert az diplomáciai gebaszt jelentene. – felelte Anax vállrándítva – de szinte el is felejtettem a választ, ahogy a hegyről lekúszó szél magával hozott egy ismerős, fémes illatot. Sosem éreztem még ilyen töményen, először meg sem ismertem, de ahogy Daphne megint odébb fészkelődött a fejemen egyre baljósabb lett az egész.
- Valami nem tetszik itt nekem.
- Önök is érzik? – kérdeztem, főleg Anaxra nézve.
- Igen. Ilyen még nem volt eddig.
Kicsit mindketten sietősebbre fogtuk a lépteinket, el az embermagas kövek és a rájuk akasztott, szél cibálta fekete szövetdarabok között. Csak remélni mertem, hogy ezek nem gyászlobogók voltak, csak a Fekete Erőd felségjelzései.
Daphne arca hirtelen megjelent a tekintetem felső szélén és egyenesen rám nézett.
- Nekem ez valami rituális dolognak tűnik.
Erre csak fájdalmasan elhúztam a számat.
- Nem szeretem a rituálékat. Sosem lehet tudni, hogy mikor működnek.
Chryse is talált valami igazit a törzsi rítusok között, és sokan haltak meg miatta.
Ahogy közelebb értünk a csúcshoz, a vérszag töményebb lett, az ég mintha sötétedett volna, ráadásul a szagok közé valami gyomorforgató, elviselhetetlen édeskés bűz is keveredett. Ezt már nem ismertem fel elsőre, de határozottan rohadásra emlékeztetett. Oszló gyümölcsökre, penészes húsra. Halálra.
Befogtam az orromat és nagyon igyekeztem nem öklendezni.
- Adriata szerelmére, mit csináltak ezek az idióták?
- Basszameg, ez dögszag! – káromkodta el magát Anax is, aztán ő is eltakarta az orrát. Daphne lereppent a fejemről és előre sietett, az éjtündér pedig kivont karddal rohant utána. Nálam nem volt fegyver, de ha lett volna, valószínűleg én is követem a példáját, így csak mindenre felkészülve, pattanásig feszülő idegekkel követtem apró főnökömet.
Az emberek szent helyei általában egy napóra köré épültek, talán néhány boltívvel, hogy valami keretet adjon. Itt nem volt napóra. Nem is lett volna miért, az ég fölöttünk teljesen az éjszakai égboltot utánozta, de Adriata ezer szeme helyett valami torz, idegen isten nézett át a sötétkék lepelbe szúrt lyukakon. Talán Vahe maga.
A domb csúcsán egy földbe ásott medence állt, lassan alvadó vérrel megtöltve, körülötte pedig fekete köpenyes alakok görnyedtek mozdulatlanul, eltakart arccal. Halottan. Ez a minden ép ésszel visszataszító hely volt a bűz forrása.
Az egyetlen álló alak éppen a medence szélén állt, valami szerkezettel vizsgálva a fekete folyadékban visszamerengő Vahe-szemeket, mintha egy utat próbált volna kirajzolni. Ahogy rohanva felértünk abbahagyta és kitárt karral felénk fordult.
- Gyönyörű, nem igaz?
Miután legyűrtem magamban az undort, valahonnét mélyről előjött ugyanaz a faun belőlem, aki a Firesong erdőben a magasba repítette a követ - most kicsit másképp. Odaléptem az álló alakhoz, megragadtam egy kézzel a ruhája nyakát, másikkal az egyik kezét, aztán mint egy tollpárnát emeltem a vérgödör fölé.
- Varázslatos. - feleltem cinikusan. - Lenne néhány kérdésünk, szóval válaszolni fog. Ha nem tetszik, amit mond, belelököm a gyönyörű hasadékba, hogy belefulladjon. Ha bármelyik kollegája még életben van és olyan mozdulatot tesz, ami szintén nem tetszik, akkor is belelököm. Szóval először is, mi a fenéért töltöttek tele egy ekkora gödröt vérrel?
- Természetesen, hogy vizsgálhassuk az eget, ahogy az Erőd tanította nekünk. – felelte töretlen derűvel, miközben a csuklyája hátracsúszott, felfedve egy felejthető arcot, a szerkezet pedig kiesett a kezéből.
- És nem várhatták volna meg, hogy mondjuk... besötétedjen? – kérdezte Daphne, lassan áttörve a saját undorán. Valamiért a számonkérően cinikus hangja most mintha levett volna valami súlyt a vállamról. Az olyan… Daphne volt. - Mi olyan érdekes amúgy is rajta?
- Nem, nem, ez nem olyan! A valódi eget lehet látni rajta. Álljanak oda, és nézzék meg! – felelte az eszelős tiltakozva, a saját helyére mutatva. Én nem akartam látni bármilyen sötét isten is nézett le ránk az égen keresztül. Csak el akartam zárni előle a világunkat.
- Maguk hozták ide az erődöt?
- Nem, dehogy. Csak az utat mutattuk neki. Ott, ahol kérte. Úgy, ahogy kérte.
- Kommunikál magukkal? – kérdezte Daphne, miközben a kő fölé röppent.
- Persze. – mondta az ember, mintha egyértelmű dolgot kérdeztünk volna. - Álmokban. Ott halljuk a hangját.
- Mi a fene ez az erőd egyáltalán?
- Az Erőd az az Erőd. Vahe kegyeltje. Egy a véréből, az Álmok Törője.
Ezzel nem mentünk sokra, tipikus rituális őrületnek tűnt. Nem is igazán értették, hogy mit imádtak ennyire.
- Miért most?
- Rövid ideje magához vett az erőd egyet Sinan véréből, és magába fogadta őt. – felelte, ugyanarra utalva, mint Daphne és Jeanne. Az Álmodóra. - Most már az Erőd átlátja az álmokat, nem úgy, mint régen. Most már nem vak.
- És mit akar az Erőd?
- Amit az atyja, Vahe: Felfalni Sinan álmát. Utat vájni az álmok közötti szövetbe, és összemosni őket. Ahogy pedig meggyengül a köztük lévő lepel, nem lesz senki, aki megállítsa.
Felesleges lett volna megkérdezni, hogyan lehet elpusztítani az erődöt, valószínűleg azt a választ kaptuk volna, hogy "az Erőd elpusztíthatatlan, mint Vahe maga" vagy hasonló őrült zagyvaság.
- Van egy legenda, miszerint egy álmokból jött hős elpusztítja az Erődöt. Erről hallott?
- Oh, hogyne. – biccentett röviden. - Egy álomból jött hős, akiben Sinan szelleme ragyog, összezúzza az erődöt. Hallottam róla. Talán ezer eon is eltelik, mire egy másik erőd erre vetődik utána. De ki lenne az? És hogyan?
- Sinan szelleme? - vontam fel a szemöldököm. - Ezt a részletet Miss Seileach nem említette.
Az eszelős elvigyorodott.
- Néhányan vérnek is hívják. Zöld és arany, a legtisztább gyönyör forrása. Nekünk embereknek nem adatott természetes úton, de az Álmok Gyermekeinek igen.
Egy pillanatra kizökkentett, hogy valami különleges lélekkel kellett volna születnünk, de ha csak orea kellett, az nem jelenthetett akadályt.
- Az megoldható. Az én kérdéseim elfogytak, most válaszoljon a kisasszonynak.
Daphne végignézett a Fekete erőd Gyermekein – legalább is a fekete csuklyákon, ami jótékonyan eltakarta, ami maradt belőlük.
- És mi a maguk szerepe ebben az egészben?
- Mi mutatjuk az utat. Eleinte Vahe teremtményei csupán démonok voltak, akiket lidérceknek hívtak, és ők alkalmatlanok voltak az Erőd megsegítésében. Nekünk azonban csodás álmokat mutatott Vahe, és meghívott minket közelségébe. Ezután nekünk, a Fekete Erőd Gyermekeinek lett a feladata, hogy mutassuk az utat az Erődnek.
- Mindig maguk, vagy hát a közösségük vezették és segítették ezt az Erődöt, vagy ami most történt újdonság?
- Oh, igen, mindig. Az emberek soká üldözték az erődöt, mindig, amikor megjelent Vahe egy álma Sinané mellett, az Erőd kétségbeesetten próbált valamit kinyerni belőle, hogy megszerezze a szagát, és tovább gyengíthesse az álmok közti leplet. De az emberek mindig felgyújtották, és mindig menekülnie kellett, vissza az álmok közé. Mi pedig mindig utat mutattunk neki.
Daphne bosszúsan szusszant egyet. Más talán észre sem vette volna, tekintve hogy milyen apró volt, de én láttam és értettem is, mit jelent. Végülis a főnököm volt, a kötelességem volt ismerni minden apró megnyilvánulását. Szakmai kötelesség.
- Vannak még többen is? Mármint a térdelő fickók itt nyilván halottak, gondolom nem kell minden alkalommal újratoborozni a közösségüket.
- Nem. De leszünk. Az idő múlik, ez ellen mi nem tudunk úgy küzdeni, mint azok, akik áldottan születnek. Vahe azonban küld álmokat, időről-időre, és mindig újra és újra lesznek gyermekei a Fekete Erődnek.
Fantasztikus. Tehát a remény, hogy ha ezzel a kultusszal leszámolunk a fenyegetésnek is vége elúszott. Bár talán ha lerántottuk róluk a leplet és nyilvánossá váltak, a későbbi korokban előre le tudták vadászni ezeket az őrülteket, mielőtt ilyesmi történt.
Fogalmam sem volt, honnan jöttek ezek a vérengző gondolatok.
- Utolsó kérdés. – mondta Daphne. - Tudja hogyan lehet feljutni az erődhöz?
- Fel? Nem, az nem hiszem, hogy lehetséges. De ha bevégzik a rituálét, az Erőd végre áttöri a fátylat, és megjelenik ismét, teljes dicsőségében.
- És hogyan kéne befejezni a rituálét?
A kijelentésre csak felsóhajtottam. Sajnos felettébb egyértelmű volt, legalább is az alapján, amit magunk körül láttunk.
- Mivel rajta kívül mindenki más halott... Remélem, hogy tévedek.
A férfi békésen elmosolyodott, előhúzott egy tőrt a fekete palástjából valahonnét, majd a saját nyakához tartotta.
Daphne erre csak széttárta a karjait.
- Én amúgy is megölettem volna a pasast miután végeztünk. Kérdés, hogy jó ötlet-e, ha az erőd áttöri az eget, és nem tudunk-e mégis inkább mi odamenni, mielőtt még idejönne.
Daphne kijelentésére csak egyik szemöldökömet felvonva pillantottam rá. Mármint én szívesen toltam volna azt a kést a nyakába, ha másért nem hogy végre abbahagyja a vigyorgást, de apró főnököm úgy beszélt róla, mintha pusztán stratégikus döntés lett volna jelenleg. Ezt a pragmatikusan vérszomjas oldalát még nem láttam, de elég fenyegető volt.
Egészen biztosan Adriata büntetése volt rám, hogy egy ilyen nő csak húsz centis volt.
- Ha a torony megjelenik, nem lesz sok időnk elérni a léghajóval. – tettem hozzá, ha már a stratégiánál tartottunk.
- Kivéve, ha nem is kell... Ha a torony áttöri az eget beleáll a földbe, hogy be lehessen menni?
Miután mindketten várakozóan néztünk az őrültre, az ember rájött, hogy a kérdés neki szólt így lazán vállat vont, épp egy kissé beletolva a kést a bőrébe.
- Nem volt esélye annak, hogy bármelyikünk túléli a rituálét, így Vahe ezt nem mutatta meg nekünk.
Daphne fel-alá kezdett repülni, ami nyilván a járkálás pixi megfelelője volt.
- Két lehetőségünk van. Vagy befejezzük a dolgot, és megnézzük a torony lejön-e, én azt tippelném, hogy igen, de ebben nem lehetünk biztosak, meg ott van ez a világvége dolog is, amit talán siettetünk ezzel. Vagy nem fejezzük be, megyünk a léghajóhoz és átrepülünk azon a törésen, amin nem biztos, hogy át lehet repülni, és lehet belehalunk, viszont nem lesz befejezve a rituálé, ami talán ad időt nálunk okosabbaknak is, hogy befejezzék a dolgot. Bármennyire is szeretném a könnyebb utat választani, ha még mindig a világmegmentés a dolgunk, akkor azt hiszem muszáj megpróbálkoznunk a nehezebbel. Viszont mivel erről az egészről Jeanne tud, és mi, ha mindhárman meghalunk, akkor nem lesz senki, aki befejezze a dolgot, így hát... Hívja ide a társait. Eligazítást fogok tartani. – fordult az eddig szótlan, nyilván a hányingerével küzdő Anaxhoz. - Már ha Mr Greycloud is egyetért.
- Viszont akkor magunkkal kell vinnünk ezt az őrültet. - tettem hozzá. - Gondolom ha itt hagyjuk befejezi magának.
Ezzel a gondolattal el is engedtem azt a kezét, amit fogtam és némi ügyeskedéssel kezet cseréltem és megfogtam a kést tartó kezét, nehogy ötleteket kapjon.
- Szerintem ha egy kilóméterrel arrébb fejbe lőjük, akkor azzal nem fejeződik be a rituálé.
- Ez talán igaz.
Visszaemeltem a föld fölé, aztán kivettem a kést a kezéből és hagytam a földre esni.
Az eszelős kultista nem igazán fogta fel, miről értekeztünk a feje fölött – vagy nem érdekelte -, így csak leült kényelmesen a földre, még a késért sem nyúlt. Anax a parancsra bólintott és elrohant a többiekért.
- Menjünk valahova, ahol tisztább a levegő. – mondta Daphne. Kifejezetten jó ötlet volt, így a karjánál fogva felrántottam a kultistát a földről és elindultam lefelé a dombon. - Mindegy hol hal meg, befejeződik a rituálé?
- Oh, nem. Csak ha az én vérem is bekerül a kútba. Csatlakozni akartam testvéreimhez röviddel azután, hogy megérkeztetek.
- Remek. – jelentette ki Daphne elégedetten, aztán rám nézett. - Nem is tudtam, hogy van egy ilyen barbár oldalad is.
- Minden előadáshoz a megfelelő szerep, kiskövetasszony. – feleltem kissé elütve a kérdést. Nem sokkal ezelőttig én sem tudtam, de úgy tűnt apám vére csak megmutatkozott valahogy. - Vannak barbár előadások. [/color]
- Vannak. Bár ennek ne lett volna muszáj annak lennie. - vont vállat Daphne. - Mindenesetre ez a szerep sem áll rosszul.
- A Firesong erdő után jobb elébe menni a bajnak, mint megvárni, míg ránk szakad. - feleltem vállrándítva én is. Más helyzetben talán elégedett félvigyort villantottam volna a bókra, most viszont túl sok volt a halál körülöttünk az ilyen helyzethez nem illő flörtöléshez.
Anax elég gyors lábú volt, ugyanis nem sokára meg is érkezett a korábbi őrposzt teljes személyzete. Daphne még egy mély levegőt vett, valószínűleg időt nyerve magának, míg összeszedte a gondolatait, aztán nekikezdett az elkerülhetetlennek.
- Hát akkor, jöjjön az én előadásom. Hölgyeim és uraim, ha kérhetném egy rövid időre a figyelmüket! Már mindannyian értesültek róla, sőt többségük látta is az égen megjelenő töréseket. Amiket megosztok magukkal szigorúan bizalmas, számítok a diszkréciójukra, és esküszöm önöknek, hogy amit hallani fognak az a színtiszta igazság, hangozzék bármilyen elképzelhetetlennek vagy rettenetesnek is. Itt tartottam egy rövid szünetet. - A törés mögött az égen egy hatalmas, simafalú fekete torony várja, hogy betörhessen ebbe a világba. Egyesek úgy gondolják, ez véget fog vetni a világnak abban a formában, amilyennek ismerjük, mások azt mondják, hogy egyenesen Vahe hírnökével van dolgunk. Bármelyik is legyen, abban biztosak lehetünk, hogy a torony gonosz, és meg kell tenni mindent, hogy ne okozhasson károkat a világban. Úgy áll a helyzet, hogy ezt egyedül mi, tündérek tudjuk megtenni, mert nekünk folyik mágia az ereinkben és csillog a szárnyainkon. A Fekete Erőd Gyermekei egy rituáléval akarták a tornyot meghívni a világunkba, ezt az utolsó pillanatban megakadályozzuk. Az első parancs így hát az, hogy a domb tetején levő helyszínt számolják fel, tűzzel, hogy semmi ne maradjon belőle. Úgy döntöttem, hogy inkább megpróbálunk elébe menni a toronynak, minthogy beengedjük ebbe a világba és meg fogunk kísérelni átrepülni egy léghajóval a törésen. Ez kockázatos vállalkozás, így ami miatt valójában itt vannak, az az, hogy a második parancsom és egyben utolsó kívánságom az, hogy ha a torony betörne ebbe a világba, akkor pusztítsák el. Ehhez be kell hatolniuk a torony belsejébe, és nagyon fontos, hogy ki kell hozniuk egy emberférfi maradványait. A férfi éltében álmodó volt, és most a torony belőle táplálkozik és ettől hatalmas erőt kapott a világok felett. Ha kihozták, akkor pedig gyújtsák fel a tornyot, zúzzák apró darabokra, lehetőleg így sorban, de mindent tegyenek meg, hogy a lehető legkevesebb maradjon belőle. Számítok magukra. A sikert talán nem fogják megköszönni, nem kapnak érte plecsnit, sem aranyat sem vállveregetést, de én tudni fogom mit tettek. Remélem ez elég. Kívánjanak sok sikert!
Ahogy apró főnököm ellebegett a távoli légikikötő irányába csak végignéztem a katonákon és vállat vontam, aztán sietősen felzárkóztam. Elég részletes és egyértelmű beszéd volt, sajnos bármilyen kérdésük maradt volna, arra mi sem tudtunk válaszolni.
- Tehát vissza a léghajóhoz, kiskövetasszony?
- Igen. Essünk túl rajta. – Daphne a velünk tartó Anax felé fordult, aki láthatóan késznek vette, hogy az ismeretlenbe is elkísér minket. - Nem kérhetem, hogy potenciálisan öngyilkos küldetésre jöjjön velünk. Hálás lennék a szakértelméért, de nem lesz retorzió, ha a földön maradna.
- Áh, ezek után kétlem, hogy jó ötlet lenne a földön maradnom. De ha nem muszáj a hajót nem fogom elhagyni. Azt hiszem.
- Ahogy gondolja. – bólintott Daphne. - Te Morcimorc? Nem gondoltad meg magad?
- Majdnem belefojtottam egy kultistát egy kád vérbe. Igényel ennél nagyobb gesztust azt bizonyítandó, hogy nem zökkenek ki bármi is jön szembe?
- Csak gondoltam megadom a lehetőséget még így utoljára, hogy dönts a sorsodról, ritkán szoktam ilyet tenni, de a világvégén talán belefér. Nem kételkedek benne, hogy állni fogod a sarat. Remélem Jeanne még életben van odafönt.
- Csak egy utolsó kérdés, tekintve, hogy munkában vagyok. – mondtam még, mert világvége ide vagy oda, ritkán választhattam a Szabad Szerdáimon kívül, hogy mit is akarok csinálni. - Ha nem a potenciálisan halálos léghajón lennék, továbbra is kötelességem lenne újrarendezni az időpontokat a találkozóinak? Ugyanis ebben az esetben örömmel és lelkesen választom a halálos léghajót.
- Még tovább kéne halasztgatnod őket.
Ez el is döntötte a dolgot.

× Arx Perditio×

Daphne, Morcimorc, Anax és Jeanne, na meg az őslidércek

-----------------:O:-----------------

Ahogy az őrposzt katonáival együtt visszatértünk a fogathoz. Szerencsére egyelőre semmi különös nem történt a töréssel az égen - már a korábbi állapotához képest. Beszálltunk a fogatba, ami azóta is ott várt ránk, és zökkenőmentesen visszavitt a léghajóhoz. Az őrült kultistát a katonákra bíztuk megőrzésre. Azért mégsem lett volna jó ott, mindenki szeme láttára fejbe lőni. Hogy megértsék, ahhoz látniuk kellett azt, amit tett, a vérmedencét, a halottakat… utána lehet, hogy a tündérek maguktól is elintézik majd ezt a kis problémát, de igazából ráért, hogyha majd visszatérünk. Ha visszatérünk…
A léghajó háromfős személyzete éppen hevesen vitázott a rövid hajú éjtündérrel, akit elküldtetek hogy lefoglalja a járművet, illetve Daxos Rimetenderrel, a helyi faun kapitánnyal, aki amikor meglátott minket a fejét csóválva lépett oda hozzánk.
- Maguk megőrültek ugye? Felmenni oda? - sóhajtott egy nagyot, majd fejjel a hajó felé bökött. - Mindegy. A terep a maguké, Mistbinger közlegényt meg vigyék is magukkal. Legalább a jelentésen úgy fog kinézni, mintha küldtem volna valakit hogy szemmel tartsa önöket. Adriata világítson maguknak, ha már olyan közel lesznek hozzá.
- Jobb ha mi megyünk fel, mintha az jön le. Szóval kívánjon nekünk szerencsét, mert ha nem jövünk vissza rendkívül sok fejfájás vár majd önre, Mr. Rimetender. - mosolyogtam rá a faunra, már-már fenyegetően, majd bereppentem a léghajóba.
- Köszönjük a segítséget. Ha visszatérünk, megemlítem a jelentésben. - hallottam még Morost a hátam mögött. Ahogy visszanéztem a vállam fölött, láttam, ahogy meghajtotta a fejét a másik faun felé tisztelgésképp.
- Hah, így is lesz mit magyarázkodnom azok miatt ott, szóval megköszönném, ha megérné a dolog. - bökött fejjel az emberek felé RImetender, majd visszasétált, hogy tovább csitítsa őket. Anax szó nélkül követett minket a léghajóba, majd azonnal a szűk parancsnoki fülkébe sietett, és szemügyre vette az irányító panelt.
- Hát, azt hiszem menni fog. Talán. Amit mi vezettünk a gyakorlaton az kicsit kisebb volt. Úgy fele ennyi kapcsolóval meg miegymással.
Minden esetre határozottan ült le a kormányos székébe, majd közepesen határozottan kezdte felkapcsolgatni a dolgokat. Aztán Moroshoz fordult.
- Bocsánat, hogy parancsokat osztogatok, de biztos, hogy kell majd segítség. Jól le kell csökkenteni a hajó súlyát, elég nagy a gép meg a cél is messze van. De kezelni is kell a gépet, az meg megint nem könnyű. Melyikre fókuszálna inkább? Esetleg kisnagykövetasszonynak van ilyesmivel tapasztalata?
- Nekem csak azzal van tapasztalatom, hogy hogyan szedjek le egy ilyet az égről, abban nem, hogy hogyan tartsam fönt. De megteszem, amit mondanak, kapcsolókat meg ilyeneket tudok kezelni.
- Én megoldom a súlyt. - mondta Moros. - Ha valami nélkülözhetetlen szóljon, ameddig hozzáérek valahol tudok mellette segíteni. Azon kívül meg... Ahogy Rimetender mondta, Adriata fénye ragyogjon ránk.
Nekiláttunk a gép kezelésének. Anax egyébként meglehetősen ügyesnek tűnt benne. Olyannyira, hogy ugyan időről-időre kért segítséget tőlem egy-egy kapcsoló átmozdításában meg szelep levegőtlenítésében, de teljesen hagyta Morost a súlycsökkentésre koncentrálni, és stabilan vezette a gépet a repedésig. Meg is közelítettük az égi jelenséget, és a nagy panorámás ablakon kitekintve láttuk, hogy különös módon víz csepegett a repedés résein át.
Anax lassan megállította a léghajót a törés közelében, és a rotorokat lefordítva lebegve tartotta.
- Nos akkor mi a terv? Csak úgy nekirepülünk?
- Hát, próbáljuk meg szépen lassan, igen. Ha nem megy át a gép a repedésen, akkor a B-terv, hogy én és Moros kiszállunk a gépből és átrepülünk rajta, maga meg leteszi a léghajót. - mondtam.
Észrevettem, hogy Moros közben egyre nagyobbakat lélegzett, ahogyan lassan, de sajnos biztosan fogyott a mágiája. Nem láttam még faunt, aki képes lett volna egy egész léghajó súlyát ennyi ideig lecsökkentve tartani, csoda, hogy nem ájult el menet közben.
- Elképzelhető, hogy... víz van a túloldalon? - kérdezte.
- Magam is erre gondolok. - biccentett Anax Moros felé, de nem tétovázott tovább és lassan emelni kezdi a gépet. A léghajó váza nekifeszül a repedésnek, ami elsőre nyúlni kezdett, mintha rugalmas vászon vagy friss kenyértészta lett volna. Vagy valami furcsa, szerves membrán.
- Ezen a ponton bármi elképzelhető. Tudsz... úszni? - pillantottam ezen a ponton Moros patáira. Nem tűnt kifejezetten alkalmasnak az úszásra.
Közben úgy tűnt, hogy a léghajó megbirkózik a repedéssel, így a szélvédő előtt repülve figyeltem, hátha meglátom elsőnek mi lehetett a túloldalon.
-Egy ideje nem próbáltam, de szerintem megoldom. A fontosabb kérdés, hogy a gép kibírja-e, ha egy víztömeg közepébe érkezünk.
- Hát, reméljük, hogy igen. Elvileg a magassági nyomáskülönbséget tudja kezelni, reméljük a mélységit is... - mondta Anax közepesen határozottan. Nem volt válaszom Moros kérdésére, csak reménykedhettünk.
Ekkor az egyik megnyúlt repedésen át megpillantottam valamit vöröses-narancssárgán csillogni. Mielőtt bárkinek szólhattam volna bármit is erről, rendkívüli hirtelenséggel szakad át a törés azon része, ahol a hajó nekifeszült, és azonnal víz ölelte körül a gépet. Az illesztések recsegtek-ropogtak, a szélvédő végigrepedt, de nem tört be sehol a víz, ahogy hirtelen emelkedni kezdtünk a felhajtóerő miatt. Jól meg volt építve, bírta a gyűrődést. Anaxnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a szélvédőre - ami az egyetlen kilátópont volt a hajóról - egy páncélozott fémfüggönyt eresszen egy gomb lenyomásával. Így az sem tört szét, de vakon emelkedtünk felfelé.
Egyszer csak megálltunk, Moros és Anax pedig előbb feldobódtak, majd a padlónak paszírozódtak, de szerencsére nem eléggé, hogy komoly kárt okozzon bennük. Én továbbra is a szélvédő előtt lebegtem, nem tudtam volna megülni egy helyben, és így legalább megúsztam ezt az élményt.
- Mindenki egyben van? - kérdeztem. - Szerintem mostmár kinyithatjuk az ablakot, nézzük meg hova jutottunk.
- Áu. - kommentálta Morcimorc panaszosan a manővert, miközben feltápászkodott és megdörzsölte a térdét.
- J-Ja, áu. - mondta Anax köhögve, aki háttal érkezett a kormányosi szék karfájára, de azért összeszedte magát, és lenyomta a gombot.
A hely amit feltárt sok minden volt, de semmiképp sem olyan, mint amire számítottam volna. Zöldeskék vizű tengeren hánykódtunk, ólomszürke ég alatt. Vahe, a vörös nap fenyegetően és hatalmasan öntötte fényét az ég közepén, Sinan, a másik nap pedig most sokkal kisebbnek tűnik. A torony ott áll a vízben, hatalmasan, a vörös nap felé ágaskodva. Ha a saját pozíciónkat összehasonlítottam az övével, akkor nagyjából a repedés közepén lehetett ténylegesen - mintha csak az okozta volna a törést, hogy a torony ránehezedett a világok közötti határra. Fekete kövein szinte lángvörös szikrákat vetett a fény. Egészen szép volt a maga rettenetességében. Part magaslott nem olyan távol. Kietlen volt, kopár, fakószürke sziklák borították. Egy pillanatig nem találtam a szavakat, miközben ebben az idegen tájban gyönyörködtem. Mert gyönyörű volt a maga komor, de mégis fenséges módján. De ahogy egyre jobban néztem, úgy érkeztek meg a dilemmák is, amit azok a parton álló csuhás alakok jelentettek. Egy másik világ őslakói lehettek, efelől nem volt kétségem, a kérdés sokkal inkább az volt, hogy akartunk-e velük tárgyalni. Kellett volna, végülis egy idegen országban terveztünk akciót végrehajtani, és esélyünk sem volt rá, hogy titokban tegyük. Öten voltak, de azon kívül, hogy emberszerű volt a formájuk, nem tudtam kivenni belőlük semmit, de szinte éreztem a bőrömön, hogy minket néztek. Nagyjából háromszáz méterre voltunk a parttól.
- Anax, van magánál fegyver? - kérdeztem azért a biztonság kedvéért.
- Legutóbb egy hasonló fekete csuhás alak felettébb készséges volt. Talán elárulják, hogy juthatunk be a toronyba. - tette hozzá Moros.
Anax néhány másodpercig ámuldozott, majd miután rájött, hogy a kérdésem neki szólt, megütögeti az oldalán az éjtündér pengéjét.
- Igen, ha más nem ez itt lesz.
- Jó. Képesek vagyunk haladni a léghajóval? Közelítsük meg a partot és üdvözöljük a helyieket.
Anax zavarodottan kapcsolgatni kezdett a panelen.
- Hát, végül is propellerek hajtják, mint a gőzhajókat, szóval ha minden igaz... - ahogy ezt kimondta, a hajó lassan ugyan, de mozogni kezdett, Anax pedig óvatosan a part felé fordította a gépet. - Azt hiszem igen.
- Egy gonddal kevesebb. - mondtam megkönnyebbülve. - Akkor irány a part. - közben elfáradtam a repülésben, így kényelembe helyeztem magam Morcimorc vállán.
A part stabilnak tűnt, amennyire egy sziklás part az lehetett. Némi gyér, hosszú levelű fakó növényen kívül semmi nem volt ott - meg persze az alakok, akik szinte mozdulatlanul várták, hogy partot érjünk. Hátborzongató volt. Anax nagy nehezen úgy fordította a gépet, hogy az ajtó a part felé álljon, majd az ajtónyitó kart a kezében fogva még egyszer hátranézett.
- Akkor mehet?
- Essünk túl rajta.
- Hallotta a hadnagy asszonyt. - bólintott Morci is.
A kar lehúzására az ajtó felfelé csúszva kinyílt, a csuklyás alakok pedig odagyűltek elénk. Anax idegesen kardot rántott és a rámpa elejére lépett. A fogadóbizottságunk reszelős hangon, és ismeretlen nyelven próbált beszélni hozzánk. A hangjuk nem tűnt ellenségesnek, inkább zavarodott volt. Kezükkel az arcukba húzzák a csuklyájukat, így azt nem láttam, de a kezeiket igen. A bőrük fakó volt, és karmuk volt.
- Eressze le a kardját. Velük nincs vitánk egyelőre. - néztem szigorúan Anaxra, majd előrébb röppentem. Sajnos a nyelvi korlátokra mindig számítani lehetett ilyen helyzetekben, ráadásul a kezük alapján az is biztos volt, hogy egy idáig ismeretlen fajjal sikerült találkoznunk. Az a kényelmetlen érzés kerített hatalmába, hogy tulajdonképpen egy valamiért nagyon lassan végbemenő Ütközésnek voltunk épp a szemtanúi.
Közelebb repültem és megköszörültem a torkom, majd felemeltem a két kezem, hogy lássák, nem volt nálam fegyver. Nem mintha szükségem lett volna rá.
- Üdvözletem. - szólítottam meg őket. - Mi... - mutattam magamra és a társaimra. - A repedésen át jöttünk. - mutattam a repedés felé, vagy hát jelenleg a tenger felé jobb híján. - És a toronyhoz tartunk. - mutattam itt a toronyra.
- Ezek lidércek. - jegyezte meg Moros.
Anax tétován engedelmeskedett, majd hátralépett. A valamik – Morci szerinti lidércek - tanácstalanul beszéltek egymással, majd az egyik mintha a "Jeanne" nevet monda volna, mire nagyjából úgy tűnt, hogy meg is egyeztek a dologban, és úgy tűnt, arról gesztikuláltak, hogy kövessük őket. Anax Moros megjegyzésére felvonta a szemöldökét.
- Lidércek? Láttam vagy hármat a fővárosban, de azok nem voltak ennyire... furcsák?
- Hasonlítanak az biztos, de... nem tudom. - húztam el a szám. - Remélem, hogy nem az ő világukba kerültünk. - majd amikor meghallottam Jeanne nevét lelkesen bólogatni kezdtem.
- Jeanne, igen, Jeanne! Ő a barátunk! - vetettem egy boldog szaltót a levegőben, majd reppentem is utánuk.
Moros miközben követett minket belenyúlt a zsákjába és az alkarjára tekert egy rézláncot. Láncok. Persze, hogy hordott magánál láncokat…
- Attól függ mennyire éhesek. - felelte Anaxnak. - De remélem, hogy tévedek.
- Hát, ha nagyon azok lennének már megettek volna. De az önök barátját se ették meg láthatóan, szóval... - vont vállat Anax, de valahogy azért a kardja markolatát nem akaródzott elengedni neki.
A kérdőjeles lidércek hosszú perceken át vezettek minket, miközben megcsodálhattuk alaposabban a különös tájat. Kicsit messzebb a tengertől - amerre tartottunk éppen - felismerhető fákat láttam. Valahonnét ismerős volt a méregzöld levél is, de pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy honnan. Az erdőben a többi növény is ilyen volt, de csodálkoztam, hogy hogyan kaptak elég napfényt az élethez. Mintha elszórva láttam volna már ilyeneket az álmon kívüli világban is. Ez a gondolat valahogy kényelmetlenséggel töltött el.
Végül egy fákról lelógatott, de a földre lecövekelt sátrakkal teli településhez értünk, ahol szinte teljesen koromsötét volt, leszámítva az egyszerű, kék fényű lámpákat, amik itt-ott szentjánosbogárhoz hasonlóan világítottak. Többet is láttam a különös lényekből, ahogy óvatosan méregettek minket sátraik távolságából. Végül az ötből négy alak, aki idehozott minket eltűnt, az utolsó pedig egy sátor előtt állt meg. Hátrahúzta a csuklyáját, és megláttuk az arcát. Még én is hátrahőköltem, de utána erőt vettem magamon, és igyekeztem professzionális ábrázatot ölteni. Anax még hátra is lép egyet. Az arca… nem létezett. Sem szeme nem volt, még gödre sem, sem pedig orra, csak csont és fölötte fehér bőr. Valószínűleg nem olyan módon látott, mint mi, mert biztosan nem volt vak. Legalábbis érzékelnie kellett minket. Az egyetlen felismerhető arcvonása a szája volt, ami most határozottan formálta a reszelős hangokat, és a sátor bejárata felé intett.
- Köszönjük. - mondtam neki, majd előreröppentem a sátorba, nyomomban Morosszal és Anaxal. - Jeanne?
A sátor sötétjében egy kis asztalon kellemes narancs színű fénnyel egy hagyományos tűz égett, ami mellett egy alacsony széken a kinti lények köpenyébe öltözött Jeanne ült. Ahogy meglátott minket, azonnal felugrott és meglepő ügyességgel kapott el a levegőben. Szinte könnyekig volt hatódva, és láthatóan nehéz volt megállnia, hogy magához szorítsa.
- Kisasszony! Én már azt hittem, hogy...
Végül azért rájött, hogy nagyon udvariatlan volt, így csak kitárta a tenyerét és igyekezett professzionalizmust erőltetni magára. De nem hibáztattam. Elveszve egy ilyen világban, úgy, hogy nem lehetett benne biztos, hogy valaha hazajut bizonyára jó volt ismerős arcokat látni.
- Szóval, igen, nagyon örülök, hogy utánam jöttek. De hogyan jöttek utánam?
- Mi is azt hittük, Jeanne. - mondtam, miközben leszálltam a nő tenyerére. - A torony készül áttörni az eget odaát, így elég könnyen megtaláltuk. Utána átjöttünk a repedésen egy léghajóval. Örülök, hogy életben van. Mit tudunk az új barátairól?
- Igen, akkor még van időnk. Remek. - bólogatott, majd leült és Morosnak meg Anaxnak is helyet kínált az alacsony székeken. - Az új barátaim... Hát... Nos, mennyit tudnak az emberek legendáiról? Hogy mi volt a világunkban, mielőtt önök ideütköztek hozzánk?
Anax megrázta a fejét.
- Passz. Történelemre nem jártam.
- Én jártam, de nem tudom mire gondol.
- Amikor megláttam az új... barátait, először azt hittem, hogy lidércek. - fonta össze a karját Moros, miközben fészkelődve próbálta kényelmesen elhelyezkedni a széken, látszólag nem sok sikerrel.
Erre a megjegyzésre Jeanne-nak felcsillant a szeme.
- Nagyon jó elképzelés! Vagyis, majdnem lidércek, de nem azok. Ezek azok, amikből a lidércek lettek. - majd megköszörülte a torkát. - A legendáink szerint régen Vahe istenség és Sinan istenség harcban álltak egymással. Gyakorlatilag Vahe fel akarta falni Sinan világát, és ez lett az első ütközés. Az első ütközés során "démonok" özönlöttek át, hogy széttépjék a világot, Sinan pedig embereket teremtett, hogy szembeszálljanak a démonokkal. Aztán később, amikor megbékéltek, ezekből a démonokból lettek a lidércek. Ez persze legenda, de...
Itt nagyon mélyen gondolkodóba esett.
- A barátotok különös. - jegyezte meg Anax.
- Tudós. - válaszoltam először Anaxnak vállat vonva, majd vissza fordultam Jeanne-hoz. - Elképzelhető, hogy ez... az ő világuk?
Megmagyarázta volna az ismerős növényeket. Amilyen régen ütközött a lidércek világa az emberekével az évezredek alatt a flórájuk elterjedhetett az egész bolygón. A Tír na nÓg-i növények is terjedtek az emberek világában, néhány helyen még nálunk honos állatokat is megfigyeltek már.
- Jelenleg még egész koherens. - tette hozzá Moros Anaxnak. - Viszont mit keres a torony a lidércek őshazájában?
- Igen, valami olyasmi. Az biztos, hogy ez az első ütközés világa, a "Fakó Álom". Van egy elméletem, ami elég vad, de az ő beszámolóik is nagyjából erre utalnak, szóval... - bólintott nekem Jeanne majd sóhajtott egy nagyot.
- Szóval szerintem a dolgok tényleges sorrendje a következő volt: "Sinan világában", ahonnét az emberek jöttek, elkezdtek valami miatt ütközések történni. Valószínűleg Vahe, vagyis a vörös nap, később került a világba, esetleg a világok közötti térből sodródott oda, de mindegy is.
Tartott pár másodperc szünetet, ami alatt átgondolta a mondandóját.
- Vahe, bármi is legyen az, az ütközések oka lehet, szerintem. Ebben a világban sincs orea. A "Sinan világában" sincs. De valahonnét orea került oda, és ez szépen lassan átformálta ezeket a valamiket lidércekké.
Azután Morosra nézett.
- A torony, nos, szerintem valahogy kötődik Vahehoz. Azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi, nem tudtak az itteniek se részletesebb magyarázattal szolgálni, de Vahehoz kötik ők is. Ami pedig a legvadabb része az elméletemnek, az az, hogy... Nos, ha a törés lent volt a tenger alatt a torony aljánál, a vörös nap meg nagyobb az égen, akkor szó szerint valahogy itt volt egész végig a "Fakó Álom" és most a torony ismét megpróbálja összemosni azt a mi világunkkal. Már ha megelőlegezhetem, hogy önök is ezt tekintik világuknak és nem Tír na nÓg-ot.
Fejezte be a monológját. Anax összehúzott szemöldökkel bólintott.
- Azt látom, hogy tudós. Nekem ebből semmi nem állt össze.
Nagyon kényelmetlen volt, hogy Jeanne egyenlőséget vont a vörös nap és Vahe, az istenség közé. Nem akartam elképzelni, hogy az az égitest, ami minden nap ott ragyogott a normális Nap mellett ténylegesen egy tudatos istenség volt, ahogyan maga a Nap pedig ezek szerint Sinan kellett, hogy legyen.
- Hívhatnánk inkább csak simán... Vörös Napnak? Kevésbé lenne felkavaró a dolog... - persze mindez csak részletkérdés volt. - De én is valami olyasmire jutottam, hogy amiben most vagyunk egy Ütközés folyamata csak valamiért nagyon lassú. Viszont miért pont ez a világ? Nem hiszem, hogy véletlen lenne.
- Várjunk egy kicsit. -állított le minket Moros mielőtt még nagyon elszaladt volna a beszélgetés. - Tehát azt akarja mondani, hogy egész végig olyan közel volt egymáshoz a két világ, hogy... egymás napját láttuk? Hogy a vörös nap, amit mi láttunk éveken keresztül innen világított át az Ütközés határán, és amit most látunk fehéret, az a mi világunkból látszik idáig és ezért cserélt helyet most a kettő az égen?
Ez elég vad elképzelés volt, ám azok után amit a vérmedencében láttam sajnos nem eléggé vad.
- Hát, ezt nem tudom biztosra. Lehet, hogy az első ütközés része volt a vörös nap... De igen, olyasmiről lehet szó, amit a Kisasszony is mondd. Hogy ez tényleg egy ütközés-féle valami. Vagy újraütközés. De szerintem a világok, ha közel is vannak egymáshoz normálisan nem érintkeznek. Ez a torony az, ami összemossa őket.
Majd a sátorajtó felé bökött.
- Megkérdeztem őket is, hogy mit tudnak természetesen. Ők egyébként annyiban erősítették meg a legendáinkat, hogy tényleg véres háborút folytattak az emberekkel valamikor irgalmatlanul régen. A világukat pedig itt tartja egy dolog, amit "horgonynak" hívnak. Emiatt nem tud "tovább úszni a csillagok tengerében". Ők tényleg a vörös napot gondolják a teremtőjüknek, de ők úgy gondolják, hogy a "horgonyt" is a nap készítette, és ezért gyűlölik, mert amíg itt vannak, addig a torony az ő világukat is pusztítja.
Látszott, hogy komoly erőfeszítéseket tett, hogy ne hívja Vahe-nak a vörös napot, pedig nem a név ellen tiltakoztam, inkább csak a gondolat ellen, hogy azt a fenyegető, fénylő gömböt valamiféle istenségnek láttam. Persze hittem az istenekben, de sokkal jobban esett volna a lelkemnek valamiféle elvont metaforáknak látni őket, életet adó fénynek meg ilyeneknek, semmint valódi, fejünk fölött lebegő… dolgoknak.
- Hogy kommunikál velük? Beszéli a lidérc ősnyelvet? - kérdeztem. Közben próbáltam emésztgetni a hallottakat. - Akkor viszont, ha elpusztítjuk a tornyot az ellen nem nagyon lesz kifogásuk. Talán még segíthetnek is.
- Tudom hogy alapvetően mindenki nagyon pesszimistán áll hozzá most a dolgokhoz, de talán jó lenne elgondolkodni a hazaúton is. Ha a Torony egyben tartja a két világot, mi pedig most a másik oldalon vagyunk, hogyan kerüljük el, hogy ha elpusztítjuk akkor ezen az oldalon ragadjunk?
- Levan hercegék más nyelven írtak, mint amit beszélnek. Azt mondták, hogy a régi, amin írnak, az nagyon ősi. Nos, nagyjából az, amin ezek a régi lidércek beszélnek. Nehézkesen, de megértem őket meg ők is engem. - válaszolta nekem Jeanne. Moros kérdésére felvonta a szemöldökét.
- Erre... nem gondoltam eddig. Ugye én egy álmon keresztül érkeztem, de ha fizikailag önök át tudtak jönni a törésen a víz alatt, talán vissza is tudunk menni rajta. Ebben nem vagyok viszont biztos.
- Ugyan Moros, hát nem akarsz itt ragadni velem ebben a csodálatos, sötét, kietlen világban, ahol szem nélküli őslidércek lehetnének a szomszédaink? Összetöröd a szívem. - néztem itt tettetett szomorúsággal a faunra. - De viccet félretéve, jogos kérdés, hogyha elpusztul a torony bezárul-e a repedés is. Viszont ha csak Gideon maradványait távolítjuk el, akkor nem biztos, hogy megoldjuk a problémát.
- A létező tér minden húsz centije, ahol a kiskövetasszony lebeg természetesen csodálatos lenne, de gyanítom statisztikailag elhanyagolható a világ méretéhez képest. - Természetesen Morosnak muszáj volt emlékeztetnie a húsz centimre, még ha rendkívül szépen be is csomagolta, olyan szépen, hogy akár még bóknak is lehetett volna értelmezni. Nade tőlem tanulta a diplomáciát, így természetesen mestere volt annak, hogyan szúrjon oda úgy, hogy utána azonnal ki is menthesse magát. Így hát szó nélkül hagytam a dolgot, és igyekeztem a gyakorlatias kérdésekre koncentrálni.
- Jól van, hát egy módon derül ki. Azt hiszem Mr. Mistbringer már kifejtette, hogy szeretne a léghajón maradni, szóval ha azzal megközelítjük a tornyot várhat ránk a menekülőjárműben. - mondta a faun.
- Rendben. Vagyis, remélem, hogy rendben. - bólintott a nő határozottan.
Anax felhorkant.
- Hát, remélem is. Nem tudom, hogy hogy tudna az a gép a víz alá menni.
Majd mielőtt tovább vészmadárkodhatott volna Anax, Jeanne közbevágott.
- Jut eszembe, Gideon... Nos, felderítették a "barátaink" a tornyot, és... Gideon valami egészen absztrakt izévé változott odabent...
- Mostmár itt vagyunk, szóval valahogy vissza kell jutnunk. Majd megoldjuk. - válaszoltam Anaxnak. - Mit jelent pontosan, hogy absztrakt izé? Hogyan látnak egyáltalán őslidérc barátaink?
- Ugyanúgy, ahogy feljött a repedéshez. Majd én megoldom. - mondta Moros Anaxnak.
- Jó. Akkor szétverjük az "absztrakt izét" és megyünk haza? - bólintott Anax, Jeanne pedig elgondolkodott.
- Hát, a lidérceink azt mondták, hogy ami megmaradt belőle, az egybeforrt a torony anyagával és valami gépesített szörnyeteg lett belőle. Nagy és veszélyes kinézetű, de többet nem láttak belőle repülve. Az meg hogy hogy látnak, hát... Nem tudom, de szerintem valahogy látják olyan részeit a fénynek, amit mi nem. De hogy hol, azt nem tudom.
- Tudnak repülni? - tátottam el a szám. - Jó, ez most nem fontos. Feltett szándékom beteljesíteni azt a próféciát, hogy csak valami olyan hős, akiben ott van Sinan fénye, vagyis egy jó adag orea pusztíthatja el a férget. Szeretném, hogyha legendák szólnának rólam, úgyhogy szétverjük az "absztrakt izét" legyen bármi is, beteljesítjük a próféciát, gondoskodunk róla, hogy minden világban megénekeljék és UTÁNA megyünk haza.
Persze lent a katonáknak azt mondtam, hogy senki nem fogja tudni, és nem várhatnak érte plecsniket meg köszönetet, de na. Egy lány attól még álmodhatott.
- Ahogy a kiskövetasszony parancsolja. - mosolyodott el Moros, nekem meg megint valami problémám lett a szívverésemmel, meg a vérnyomásommal. Meg kellett volna vizsgáltatnom Silversage-el. - Kész van, Miss Seileach?
Jeanne sóhajtott egy nagyot.
- Amennyire ilyenre kész lehet lenni, azt hiszem igen...
- Akkor indulás. - csaptam össze a kis tenyereimet.
Jeanne felkelt a székből, és így tett Anax is. Majd az éjtündér tétován felemelte a kezét.
- Amúgy hol ennek a dolognak az ajtaja? Van ajtaja?
- Hát, a múltkor Levan kinyitotta, valami téglát kell nyomogatni.
- Az új barátai megtalálták a bejáratot, Miss Seileach? - kérdezte Moros.
- Ah, nem, ők felülről néztek be. - rázta meg a fejét a nő. Anax tovább gondolkodott.
- Egy toronynak az alján van a bejárata, nem? De az alja ennek teljesen víz alatt van... Talán vannak ablakok? Vagy valami ilyesmi?
- Valójában mehetünk mi is felülről, ahogyan a lidércek. Ön Mr. Mistbringer viszi Miss Seileach-ot, én meg felviszem Morost nullára csökkentett súllyal.
- Épp javasolni akartam, kiskövetasszony, hogy ragadja meg a szarvamat.
Moros kijelentésére a homlokom közepéig szaladnak a szemöldökeim, így körítés nélkül... Nem tudtam, hogy most flörtölt velem, vagy csak gyakorlatias volt… De biztosan flörtölt velem. Tuti.
Jeanne megrázta a fejét.
- Elvileg nagyon erősek a szelek odafent. - ennyit a szarvak megragadásáról… - A lidércek ilyen siklószárnyakon közlekednek. Elvileg régen nagyon jó technológiájuk volt, és ez is annak a maradéka.
- Ohh, és kölcsönadnak egy olyat? - kérdeztem.
Jeanne félrebillentette a fejét, majd a lidércek ismeretlen nyelvén bekiáltott a sötétbe, mire előjött egy arc nélküli alak, akivel váltott pár szót. Jeanne kiejtéséből ítélve a reszelősség nem volt része a nyelvnek, inkább csak a hangképzése lehetett más az őslidérceknek. Alig fél percig beszélgettek, majd a nő visszafordult hozzánk.
- Azt mondják, hogy persze, ha ez megoldja a problémájukat. De cserébe két dolgot kérnek. Egyrészt azt, hogy hadd jöjjenek néhányan velünk, mert egyébként nem fogjuk tudni csak nehezen kezelni a siklókat, másrészt pedig, hogy a horgonyt is pusztítsuk el miután kivettük az álmodót a toronyból.
Bólintottam.
- Ez a terv eleve. És minden segítségre szükség van. Cserébe megmondaná nekik, hogy ne egyenek meg minket?
- Legalább lesz közönség, akik megírhatják a hősi éneket. - mondta Moros és tökéletesen igaza volt, bár nem voltam benne biztos, hogy az a dal amúgy tetszene… De a hősi ének az hősi ének volt, igazán nem válogathattunk.
Jeanne legyintett egyet.
- Jobban utálják Vah- A vörös napot, semmint hogy megegyenek minket. Szerencsére. Eddig nem szerettem a kinti lidérceinket, de most már átértékelődtek az előítéleteim. Örülök, hogy barátságosabban néznek ki, és szomorú vagyok, hogy kevésbé barátságosak valójában.
- Vagy csak még nem találkozott olyannal közülük, aki tényleg barátságos. - tette hozzá Anax.
- Az is lehet. Az úriember amúgy kicsoda?
- Az úr Anax Mistbringer, Tír na nÓg-i határőr, ő fedezte fel a repedést, amin át idejutottunk. Mellesleg őstehetségnek bizonyult a léghajók irányításában. - mutattam be Anaxot Jeanne-nak. - Mellesleg én sem találkoztam még barátságos lidérccel.
- Ahogy lila elefánttal sem. Az emberek azt hiszem azt mondják erre, hogy oximoron. Szóval jobb, ha indulunk és nem feszegetjük a házigazdáink határait.
Anax tétován kezet nyújtott Jeanne-nak, aki határozottan megrázta azt. Ezután váltott ismét pár szót a lidérccel, aki elindult valahová, Jeanne pedig fordított, miközben az beszélt a sétálás alatt.
- A siklók... Gyorsak és biztonságosak, de egyszerre két személyt... bírnak el... a "kis orea-ember" elfér valaki zsebében, vele nem lesz gond. A "nagy tülkös orea-ember" bajos lehet. A "vérünk" jól bírja a szenvedést, de a fenti... levegő megterhelheti "Tsvig sarjait"? Oh, Tsvigről még nem beszéltek eddig!
Lelkendezett Jeanne, majd ezután úgy tűnt, belefeledkezett a párbeszédbe a lidérccel. Másik három csatlakozott még hozzánk, és látszólag az erdőből kiérve egy sziklás fennsík felé tartottunk.
- Tsvig sarjai? Azok az emberek volnának? Mondja meg, hogy nincs gond a "tülkös orea ember" - itt felkuncogtam - nem nyom semennyit, ha nem akar. És ki volna az ő vérük? Jeanne! - szóltam rá az embernőre, miközben egészen belemerült a tárgyalásba. A "kis orea-ember" is tudni akarta a titkokat!
Jeanne megijedt a hangomra, és hátrafordult hozzánk.
- O-Oh, igen. Magukra "Vahe véreként" szokott hivatkozni. Mi emberek vagyunk "Sinan korbácsa", gondolom a múltbéli interakcióink miatt. Önökre hivatkozott "Tsvig sarjaiként", bármit is jelentsen ez. Nem mondott semmit, csak azt, hogy aki nem Vahétől és Sinantól származik, az Tsvigtől kell, hogy származzon...
Aztán itt mintha ihletet kapott volna, nagyon mély gondolkodóba esett.
- Ha sem Vahe, sem Sinan világában nincs orea, akkor lehet, hogy... A legendáink rosszul gondolták egész végig? Ez több kutatást igényel...
Átröppentem Jeanne vállára.
- Ez rendkívül érdekes, ám szerintem téves. Kizárásos alapon beszél Tsvigről, ám... volt egy rövid találkozásunk néhány Vahe kultistával akik egy nagy vérmedencében nézték a közeledő világokat. Sok apró, majd egyre nagyobb csillagot. Tsvig a hold, de mi tündérek tisztelünk egy másik istennőt is, a csillagok úrnőjét. Mondjuk Moros talán többet tud mondani róla.
Viszont ebben az esetben nem Sinan fénye ragyogott bennünk, és akkor viszont lehet, hogy a jóslat talán mégsem rólunk szólt. Ám ha Sinan teremtményei az emberek, bennük viszont nincs orea, akkor a jóslatnak nem volt értelme.
- Hogy érti, hogy a legendák rosszul gondolták? - kérdezte Moros.
- A legendáink szerint Sinan ajándéka az orea. - mondta Jeanne. - Viszont, amit a kisasszony mond annak is van értelme. A közös legendakincs alapján Tsvig azért lett, nos, "készítve" hogy kordában tartsa Vahe erőit ott, ahol nincs ott Sinan. Szerintem, és ezért utálnának a papok, de szerintem Tsvig inkább jelképesen mindennek az összefonódása, ami nem a régi két istenség akar lenni. Tsvig az, ami le tudja győzni Vahe-t. Ebben az esetben Adriata is lehet Tsvig, ha az ő gyermekei és az oreájuk le tudja győzni Vahe szimbólumát, a tornyot. - feleli elgondolkodva.
- Most komolyan ki-tudja-hányezer éves legendák alapján akarjuk a világunkat megvédeni? - kérdezte Anax szkeptikusan, mire Jeanne némán vállat von.
- Na, teológiát viszont meg én nem tanultam. - jegyeztem meg. - Viszont ne felejtse el Jeanne, hogy ön csak az emberek folklórjából indul ki, más világoknak mások a legendáik és a hitük. Nem biztos, hogy önöknek meg van vagy akár régen megvolt a kirakós összes darabja.
Az emberek továbbra is annyira el voltak telve maguktól, hogy ezt már valahogyan diplomatikusan közölnöm kellett.
- Eddig a régi legendák valahogy átvitt értelemben, de mind a valóságra reflektáltak, és nincs más, amin elindulhatnánk, Mr. Mistbringer. Szóval igen, kénytelenek vagyunk ez alapján megvédeni a világunkat. Vagyhát az emberek világát.
- Syvelle és Adriata két különböző istennő. - szögezte le Moros. Ő komolyabban vette a vallást nálam, és mélyen tisztelte Adriatat, így megértettem, hogy neki ez a részlet fontos volt. - Ez nem teóriák kérdése. Viszont úgy beszél ezekről a dolgokról, Miss Seileach, mintha ön nem hinne bennük.
Anax kijelentésére a faun is vállat vont.
- Amennyire én tudom, katonai protokol nincs hatalmas világok közt utazó tornyokra, szóval abból főzünk, amink van.
Jeanne széttárta a karjait.
- Nem tudom, hogy hiszek-e bennük, de kutató vagyok. Nekem ezek, ha más nem pszeudo-történelmi események. Az meg hogy melyik istennő hogyan működik, azt nem tudom. De azt tudom, hogy tényleg vége lehet a világunknak, ha ez a torony marad. A lidércek mitológiája sokban egyezik a miénkkel, szóval ami közös, csak abból tudok dolgozni.
- Nos akár Tsvig gyermekei vagyunk, akár nem, most mi vagyunk itt. Szóval valahogy leromboljuk azt a tornyot. - mondta Moros békülékenyen.
- Meg szétszedjük azt a horgonyt vagy mit is. Nekem nem kell több fajta lidérc. Elég, ami ott van már amúgy is. - rázta meg a fejét Anax.
- Ez a jó hozzáállás. - bólintott Jeanne, miközben elértük a fennsíkot.
Egy romos kőépület állt ott, a szél pedig nagyon felerősödött. Az épületben is voltak lidércek, akik nem csuhát, hanem sokkal könnyebb, testhezállóbb ruhát viseltek. Előttünk az egyik épp a kezébe fogott egy meglepően komplex és jól megépített siklót, és a szirtről levetette magát, majd néhány másodperc után a vad szelekre feküdve szállt tovább. Valamit mondott a lidérc, amit Jeanne aggódó hangon fordított le nekünk.
- Reméli, hogy nem féltek a magasban. - majd nyelt egy nagyot. - Mert én igen.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

- Maguk megőrültek ugye? Felmenni oda? - Ez volt az első mondat, amivel Daxos Rimetender fogadott minket a zeppelin mellett, nem egészen váratlanul. Valójában igaza volt, de józan ésszel igen kevés probléma volt megodlható. - Mindegy. A terep a maguké, Mistbinger közlegényt meg vigyék is magukkal. Legalább a jelentésen úgy fog kinézni, mintha küldtem volna valakit hogy szemmel tartsa önöket. Adriata világítson maguknak, ha már olyan közel lesznek hozzá. - tette hozzá feladva.
- Jobb, ha mi megyünk fel, mintha az jön le. – mondta Daphne egy tündéri mosollyal. - Szóval kívánjon nekünk szerencsét, mert ha nem jövünk vissza rendkívül sok fejfájás vár majd önre, Mr. Rimetender.
Mielőtt követtem volna Daphne-t a léghajóba meghajtottam a fejem a faun felé tisztelgésképpen, nehogy végül ez a mogorva katona még meggondolja magát. - Köszönjük a segítséget. Ha visszatérünk, megemlítem a jelentésben.
- Hah, így is lesz mit magyarázkodnom azok miatt ott, szóval megköszönném, ha megérné a dolog. - bökött fejjel az emberek felé, akiknek önkényesen elnapoltuk a visszaútját a Birodalomba.
Anax nem kommentált semmit a felettese jelenlétében, csak felsétált velünk a hajóra és ledobta magát az egyik pilótaszékbe, végignézve az előtte elterülő kapcsolókon.
- Hát, azt hiszem menni fog. Talán. Amit mi vezettünk a gyakorlaton az kicsit kisebb volt. Úgy fele ennyi kapcsolóval meg miegymással. - Valójában ehhez képest az is kisebb volt, amit Westerburg gróf nekem mutatott – és ami aztán belecsapódott Estrance háztetőibe -, de itt nem rettenhettünk vissza. - Bocsánat, hogy parancsokat osztogatok, de biztos, hogy kell majd segítség. Jól le kell csökkenteni a hajó súlyát, elég nagy a gép meg a cél is messze van. De kezelni is kell a gépet, az meg megint nem könnyű. Melyikre fókuszálna inkább? Esetleg kisnagykövetasszonynak van ilyesmivel tapasztalata?
- Nekem csak azzal van tapasztalatom, hogy hogyan szedjek le egy ilyet az égről, abban nem, hogy hogyan tartsam fönt. - felelte Daphne. - De megteszem, amit mondanak, kapcsolókat meg ilyeneket tudok kezelni.
- Én megoldom a súlyt. Ha valami nélkülözhetetlen szóljon, ameddig hozzáérek valahol tudok mellette segíteni. Azon kívül meg... Ahogy Rimetender mondta, Adriata fénye ragyogjon ránk.
A monstrum lassan ellebegett a kikötő pallójától, aztán végtelen nyugalommal elindult az égen azóta is mozdulatlan, de cseppet sem bizalomgerjesztőbb repedés felé. Én megkapaszkodtam az egyik fémgerendában, ami a pilótafülke oldalán futott és hagytam, hogy a saját mágiám átáramoljon az egész léghajón, fokozatosan csökkentve a tonnányi súlyon, miközben emelkedtünk, egyre magasabbra. Az első néhány perc még gyerekjáték volt, utána viszont egyre nagyobb erőfeszítést igényelt, végül pedig, mikor megérkeztünk a célunkhoz már nem is igazán tudtam másra koncentrálni.
Talán csak a repedésre.
Tényleg olyan volt, mintha maga az ég tört volna szét, mint egy üveglap, amire eddig csak felfestett felhőrajzokat láttunk volna, a repedéseken pedig valami folyadék csepegett át, ami határozottan víznek látszott.
- Nos akkor mi a terv? Csak úgy nekirepülünk?
- Hát, próbáljuk meg szépen lassan, igen. Ha nem megy át a gép a repedésen, akkor a B-terv, hogy én és Moros kiszállunk a gépből és átrepülünk rajta, maga meg leteszi a léghajót. - felelte Daphne Anax kérdésére.
- Elképzelhető, hogy... - itt egy pillanatra megakadtam, mert kénytelen voltam lihegve levegőt venni ennyi erőkifejtés mellett. [color=#45818e]- …víz van a túloldalon?*
- Magam is erre gondolok. - válaszolta Anax, de aztán úgy döntött jobb, ha nem várjuk meg, amíg kifogyok a szuszból. A léghajó előre úszott, neki a repedésnek, ami meggörbült és nyúlni kezdett, mint egy befőttesgumi, mi csak toltuk magunk előtt.
- Ezen a ponton bármi elképzelhető. - mondta Daphne a jelenésre függesztett szemekkel, aztán felém fordult. [color=#9784B0]- Tudsz... úszni?
- Egy ideje nem próbáltam, de szerintem megoldom. - kerültem ki a kérdést. [color=#45818e]- A fontosabb kérdés, hogy a gép kibírja-e, ha egy víztömeg közepébe érkezünk.
- Hát, reméljük, hogy igen. Elvileg a magassági nyomáskülönbséget tudja kezelni, reméljük a mélységit is...
Anax azért feleannyira sem hangzott magabiztosnak, mint ahogy a szavai állították. A gép egy ideig küzdött a repedés határával, aztán egyszerre mintha engedett volna, mi pedig teljes sebességgel átszakadtunk a túloldalára. Tényleg víz várt, sötét, koszos és idegen, ami úgy ölelte körbe a léghajót, mintha egy kéz ragadott volna meg minket. Minden egyes csavar és rézborda recsegett, az ablaküveg küzdött a nekinyomódó tömeg ellen, de Anaxnak volt elég lélekjelenléte leengedni elé egy fémpáncélt. Aztán hirtelen emelkedni kezdtünk. Nem úgy, ahogy a léghajó szokott, ez gyors volt, irányíthatatlan és hirtelen, a végén pedig, mikor vélhetően megérkeztünk a víz színére a lendület nekicsapott a kabin tetejének, aztán vissza a padlóra.
- Mindenki egyben van? - kérdezte Daphne, miközben én levegőért kapkodtam. - Szerintem mostmár kinyithatjuk az ablakot, nézzük meg hova jutottunk.
- Áu. - kommentáltam panaszosan a manővert, miközben feltápászkodtam és megdörzsöltem a térdemet. Nem volt vészes, de azért fájt.
- J-Ja, áu. - tette hozzá Anax is a magáét, miközben feltápászkodott a pilótaszék karfájáról, aztán némi billegés után odalépett a kapcsolókhoz és felvonta az üveg elé eresztett fémlemezeket.
A víz tényleg idegen volt, természetellenes zöld és kék keveréke, az ég fölöttünk pedig nyomasztóan szürke volt. Vahe fenyegető vörös napja most sokkal nagyobb volt, szinte eltörpült mellette Sinan fehér korongja, és így nagyban egészen hasonlított arra a haragos gömbre, amit a Firesong oltár mutatott.
A torony ott meredt mellettünk, ki a vízből, egyenesen Vahe felé. Daphne biztosan megszokta már a látványát, de nekem az, ahogy a koromfekete köveken szinte tűzként táncol a fény valami ősi parancsot ébresztett a lelkemben, ami azt mondta, hogy meneküljek.
Szerencse volt, hogy sosem hallgattam arra, amire nem akartam.
Tőlünk nem túl messze, talán néhány száz lépésre egy part húzódott, elszenesedett fák maradványaival és fekete csuklyába burkolózó alakokkal. Két lábuk volt és két kezük, szóval leginkább emberekre hasonlítottak.
- Anax, van magánál fegyver?
- Legutóbb egy hasonló fekete csuhás alak felettébb készséges volt. Talán elárulják, hogy juthatunk be a toronyba. - tettem hozzá.
- Igen, ha más nem ez itt lesz. - válaszolta Anax Daphne kérdésére, megütögetve az oldalán lógó kardot.
- Jó. Képesek vagyunk haladni a léghajóval? Közelítsük meg a partot és üdvözöljük a helyieket.
- Hát, végül is propellerek hajtják, mint a gőzhajókat, szóval ha minden igaz... - felelte Zavartan az éjtündér, közben látszólag találomra kapcsolgatva a léghajó vezérlőit, de szerencsére valamit jól csinálhatott, ugyanis lassan megindultunk előre. - Azt hiszem igen.
- Egy gonddal kevesebb. Akkor irány a part. - lélegzett fel megkönnyebbülten Daphne, aztán visszatelepedett a vállamra. Most, itt ebben a kietlen, szürke-vörös világban szinte jól esett az apró súlya a bőrömnek nyomódva. Mintha kapaszkodhattam volna a szokásosba ott, ahol minden idegen volt.
Sosem éreztem még ilyet.
Út közben megpróbáltam szemügyre venni a partot, hogy várt-e ránk bármi nem várt meglepetés a csuklyás alakokon kívül, de semmi nem tűnt fel. Persze minden ronda volt, a fogadóbizottság pedig baljós, de senki nem kezdett lőni ránk. Anax addig igazgatta a léghajót, míg a kabin kijárata a partra nyílt, aztán megragadta a tekerőt, ami a zárat volt hivatott nyitni és felénk nézett.
- Akkor mehet?
- Essünk túl rajta.
- Hallotta a hadnagy asszonyt. - bólintottam én is.
Ahogy kiléptünk a partra, a csuklyás alakok körünk gyűltek, mint böglyök egy dögre. Anax a hirtelen sokaságot látva kardot rántott, és bár nem tudtam hibáztatni érte, talán egy kissé elhamarkodott lépés volt.
- Eressze le a kardját. - parancsolt rá a hadkisasszony is. - Velük nincs vitánk egyelőre.
Az alakok ismeretlen, reszelős nyelven kezdtek beszélni felénk és egymás között, de nem csak nem értettem, még csak ötletem sem volt, hogy milyen nyelv lehetett. Nem hangzott sem birodalminak, sem Glór na nÓg-nak, amit az őseink beszéltek.
- Üdvözletem. - lebegett eléjük Daphne, aztán körbemutatott rajtunk. - Mi... a repedésen át jöttünk. És a toronyhoz tartunk.
Apró főnököm mutogatására a köpenyesek megint mondtak valamit, gesztikulálásuk közben pedig lopva megpillanthattuk ha mást nem is, de a kezüket.
A látványtól pedig összehúztam a szemem.
Ismerős volt ez a bőrtónus, még ha ilyen összeaszottan még nem is láttam egyet sem. - Ezek lidércek.
- Lidércek? - vonta fel Anax a szemöldökét. - Láttam vagy hármat a fővárosban, de azok nem voltak ennyire... furcsák?
- Hasonlítanak az biztos, de... nem tudom. - húzta el a száját Daphne. - Remélem, hogy nem az ő világukba kerültünk.
- Attól függ mennyire éhesek. - feleltem Anaxnak. - De remélem, hogy tévedek.
Ezen a ponton a beszélgetésünk abbamaradt, mert a sok érthetetlen krákogásba keveredett egy újra és újra előkerülő, határozottan ismerős szó. Vagy ismerős név.
- Jeanne, igen, Jeanne! Ő a barátunk! vágta rá lelkesen Daphne.
- Hát, ha nagyon azok lennének már megettek volna. De az önök barátját se ették meg láthatóan, szóval... - felelte Anax, és bár eltette a fegyverét, a markolatát makacsul nem volt hajlandó elengedni. Követtem a példáját és a biztonság kedvéért miközben követtem a szikkadt lidérceket belenyúltam a zsákomba és az alkaromra tekertem a rézláncot.
A kérdőjeles lidércek hosszú perceken át vezettek minket, át a rémálomba illő tájon. Voltak ismerős növények, de teljesen nem ismertem fel őket, és mindegyikben volt egy beteges, méregzöld árnyalat, ami tovább ingerelte a menekülési kényszeremet, amit továbbra is makacsul figyelmen kívül hagytam.
Végül egy fákról lelógatott, de a földre lecövekelt sátrakkal teli településhez értünk, ami szinte teljesen koromsötét volt - leszámítva az egyszerű, kék fényű lámpákat, amikkel itt-ott szentjánosbogár-szerűen világítottak.
A kezdetleges faluban még több csuklyás alak vett körbe minket, kíváncsian nézelődve, de kisvártatva a kísérőinkkel együtt eltűntek a maguk lidérc-nem-lidérc dolgait intézni. Egyedül egy maradt velünk, aki megállt egy sátor előtt és hátradobta a csuklyáját.
Alatta nem egy lidérc halott ábrázata rejlett, annál valami sokkal groteszkebb. Szája volt, de ez volt az egyetlen felismerhető vonása, se szeme, se orra nem volt, így abban sem voltam biztos, hogy láttak minket egyáltalán.
Daphne láthatóan küzködött a rettegéssel, amit nyilván mindannyian éreztünk, de aztán felülemelkedett és berepült a sátorba.
- Köszönjük. Jeanne?
Jeanne Seileach egy szinte barátságosan hagyományos tűz mellett ült, bár a helyiek szakadt köpenyébe burkolózva, és ahogy megpillantott minket felugrott és két kézre fogta Daphne-t, ahogy a gyerekek szoktak valami aprót és aranyosat. Mondjuk egy pixit.
- Kisasszony! Én már azt hittem, hogy... - Valahol itt eshetett le a nőnek, hogy akit szorongat ujjongva, az Tír na nÓg nagykövete, szóval elengedte és megköszörülte a torkát. - Szóval, igen, nagyon örülök, hogy utánam jöttek. De hogyan jöttek utánam?
- Mi is azt hittük, Jeanne. - felelte Daphne, megállva Jeanne kinyújtott tenyerén. - A torony készül áttörni az eget odaát, így elég könnyen megtaláltuk. Utána átjöttünk a repedésen egy léghajóval. Örülök, hogy életben van. Mit tudunk az új barátairól?
- Igen, akkor még van időnk. Remek. - bólogatott Jeanne egy kissé megnyugodva, aztán leült és minket – főleg engem és Anaxot – is hellyel kínált. [color=pink]- Az új barátaim... Hát... Nos, mennyit tudnak az emberek legendáiról? Hogy mi volt a világunkban, mielőtt önök ideütköztek hozzánk?*
Anax megrázta a fejét. - Passz. Történelemre nem jártam.
- Én jártam, de nem tudom mire gondol.
- Amikor megláttam az új... barátait, először azt hittem, hogy lidércek. - fontam össze a karom, miközben fészkelődve próbáltam kényelmesen elhelyezkedni a széken - sikertelenül. Szinte nevetségesen alacsony volt.
- Nagyon jó elképzelés! - lelkendezett Jeanne a maga szokásos, körülményeket teljesen figyelmen kívül hagyó módján. - Vagyis, majdnem lidércek, de nem azok. Ezek azok, amikből a lidércek lettek. A legendáink szerint régen Vahe istenség és Sinan istenség harcban álltak egymással. Gyakorlatilag Vahe fel akarta falni Sinan világát, és ez lett az első ütközés. Az első ütközés során "démonok" özönlöttek át, hogy széttépjék a világot, Sinan pedig embereket teremtett, hogy szembeszálljanak a démonokkal. Aztán később, amikor megbékéltek, ezekből a démonokból lettek a lidércek. Ez persze legenda, de...
Nem fejezte be a gondolatot, Anax viszont, aki nem volt még hozzászokva a nő kaotikus modorához csak halkan tett egy rendkívül pontos megállapítást. - A barátotok különös.
- Tudós. - felelte Daphne, aztán visszafordult Jeanne-hoz. - Elképzelhető, hogy ez... az ő világuk?
- Jelenleg még egész koherens. - tettem hozzá Anaxnak. - Viszont mit keres a torony a lidércek őshazájában?
- Igen, valami olyasmi. Az biztos, hogy ez az első ütközés világa, a "Fakó Álom". Van egy elméletem, ami elég vad, de az ő beszámolóik is nagyjából erre utalnak, szóval... Szóval szerintem a dolgok tényleges sorrendje a következő volt: "Sinan világában", ahonnét az emberek jöttek, elkezdtek valami miatt ütközések történni. Valószínűleg Vahe, vagyis a vörös nap, később került a világba, esetleg a világok közötti térből sodródott oda, de mindegy is. - Jeanne tartott pár másodperc szünetet, ami alatt átgondolta a mondandóját. - Vahe, bármi is legyen az, az ütközések oka lehet, szerintem. Ebben a világban sincs orea. A "Sinan világában" sincs. De valahonnét orea került oda, és ez szépen lassan átformálta ezeket a valamiket lidércekké. A torony, nos, szerintem valahogy kötődik Vahe-hoz. Azzal kapcsolatban, hogy pontosan mi, nem tudtak az itteniek se részletesebb magyarázattal szolgálni, de Vahe-hoz kötik ők is. Ami pedig a legvadabb része az elméletemnek, az az, hogy... Nos, ha a törés lent volt a tenger alatt a torony aljánál, a vörös nap meg nagyobb az égen, akkor szó szerint valahogy itt volt egész végig a "Fakó Álom" és most a torony ismét megpróbálja összemosni azt a mi világunkkal. Már ha megelőlegezhetem, hogy önök is ezt tekintik világuknak és nem Tír na nÓg-ot.
- Azt látom, hogy tudós. Nekem ebből semmi nem állt össze. - mondta Anax, láthatóan nehezen barátkozva a „csak engedd el” örök szabályával.
- Hívhatnánk inkább csak simán... Vörös Napnak? Kevésbé lenne felkavaró a dolog... - mondta Daphne. Teljesen meg tudtam érteni. Vahe koránt sem volt olyan népszerű a tündéreknél, mint Adriata vagy Syvelle, de attól még egy isten volt. Valaki, akit ha nem is tiszteltem, de hittem benne. - De én is valami olyasmire jutottam, hogy amiben most vagyunk egy Ütközés folyamata csak valamiért nagyon lassú. Viszont miért pont ez a világ? Nem hiszem, hogy véletlen lenne.
- Várjunk egy kicsit. - állítottam meg a beszélgetés fonalát, mielőtt nagyon szétfoszlott volna. - Tehát azt akarja mondani, hogy egész végig olyan közel volt egymáshoz a két világ, hogy... egymás napját láttuk? Hogy a vörös nap, amit mi láttunk éveken keresztül innen világított át az Ütközés határán, és amit most látunk fehéret, az a mi világunkból látszik idáig és ezért cserélt helyet most a kettő az égen?
- Hát, ezt nem tudom biztosra. Lehet, hogy az első ütközés része volt a vörös nap... De igen, olyasmiről lehet szó, amit a Kisasszony is mondd. Hogy ez tényleg egy ütközés-féle valami. Vagy újraütközés. De szerintem a világok, ha közel is vannak egymáshoz, normálisan nem érintkeznek. Ez a torony az, ami összemossa őket. Megkérdeztem őket is, hogy mit tudnak természetesen. Ők egyébként annyiban erősítették meg a legendáinkat, hogy tényleg véres háborút folytattak az emberekkel valamikor irgalmatlanul régen. A világukat pedig itt tartja egy dolog, amit "horgonynak" hívnak. Emiatt nem tud "tovább úszni a csillagok tengerében". Ők tényleg a vörös napot gondolják a teremtőjüknek, de ők úgy gondolják, hogy a "horgonyt" is a nap készítette, és ezért gyűlölik, mert amíg itt vannak, addig a torony az ő világukat is pusztítja.
- Hogy kommunikál velük? Beszéli a lidérc ősnyelvet? - kérdezte Daphne ugyanazt, ami bennem is szöget ütött. - Akkor viszont ha elpusztítjuk a tornyot az ellen nem nagyon lesz kifogásuk. Talán még segíthetnek is.
- Levan hercegék más nyelven írtak, mint amit beszélnek. Azt mondták, hogy a régi, amin írnak, az nagyon ősi. Nos, nagyjából az, amin ezek a régi lidércek beszélnek. Nehézkesen, de megértem őket meg ők is engem.
Nem éreztem úgy, hogy nagyon választ kaptam volna a kérdésemre, de az ilyen magas teológiai kérdések ráértek akkor, amikor már nem akart összemosódni a két világ.
- Tudom hogy alapvetően mindenki nagyon pesszimistán áll hozzá most a dolgokhoz, de talán jó lenne elgondolkodni a hazaúton is. Ha a Torony egybentartja a két világot, mi pedig most a másik oldalon vagyunk, hogyan kerüljük el, hogy ha elpusztítjuk akkor ezen az oldalon ragadjunk?
- Erre... nem gondoltam eddig. - felelte Jeanne. Persze, hogy nem. - Ugye én egy álmon keresztül érkeztem, de ha fizikailag önök át tudtak jönni a törésen a víz alatt, talán vissza is tudunk menni rajta. Ebben nem vagyok viszont biztos.
- Ugyan Moros, hát nem akarsz itt ragadni velem ebben a csodálatos, sötét, kietlen világban, ahol szem nélküli őslidércek lehetnének a szomszédaink? Összetöröd a szívem. - felelte Daphne nagyon drámaian. - De viccet félretéve, jogos kérdés, hogyha elpusztul a torony bezárul-e a repedés is. Viszont ha csak Gideon maraványait távolítjuk el, akkor nem biztos, hogy megoldjuk a problémát.
- A létező tér minden húsz centije, ahol a kiskövetasszony lebeg természetesen csodálatos lenne, de gyanítom statisztikailag elhanyagolható a világ méretéhez képest. - Azt meg sem kérdeztem, hogy Jeanne hogyan akart visszajutni az eredeti terv szerint, ugyanis gyanítottam, hogy ugyanaz lenne a válasz, mint az előbbi kérdésemre. - Jól van, hát egy módon derül ki. Azt hiszem Mr. Mistbringer már kifejtette, hogy szeretne a léghajón maradni, szóval ha azzal megközelítjük a tornyot várhat ránk a menekülőjárműben.
- Rendben. Vagyis, remélem, hogy rendben.
Anax felhorkant. - Hát, remélem is. Nem tudom, hogy hogy tudna az a gép a víz alá menni.
Mielőtt Anax tovább onthatta volna a pesszimista nézeteit Jeanne közbevágott. - Jut eszembe, Gideon... Nos, felderítették a "barátaink" a tornyot, és... Gideon valami egészen absztrakt izévé változott odabent...

- Mostmár itt vagyunk, szóval valahogy vissza kell jutnunk. Majd megoldjuk. Mit jelent pontosan, hogy absztrakt izé? Hogyan látnak egyáltalán őslidérc barátaink?
- Ugyanúgy, ahogy feljött a repedéshez. Majd én megoldom. - feleltem Anaxnak. Szerencsére a súlyváltoztatás nem csak egyetlen irányba működött.
- Jó. Akkor szétverjük az "absztrakt izét" és megyünk haza? - mondta Anax, mint aki csak most ébredt rá, hogy igazából milyen küldetésre is vállalkozott.
- Hát, a lidérceink azt mondták, hogy ami megmaradt belőle, az egybeforrt a torony anyagával és valami gépesített szörnyeteg lett belőle. Nagy és veszélyes kinézetű, de többet nem láttak belőle repülve. Az meg hogy hogy látnak, hát... Nem tudom, de szerintem valahogy látják olyan részeit a fénynek, amit mi nem. De hogy hol, azt nem tudom.
- Tudnak repülni? - kérdezte Daphne meglepetten. - Jó, ez most nem fontos. Feltett szándékom beteljesíteni azt a próféciát, hogy csak valami olyan hős akiben ott van Sinan fénye, vagyis egy jó adag orea pusztíthatja el a férget. Szeretném, hogyha legendák szólnának rólam, úgyhogy szétverjük az "absztrakt izét" legyen bármi is, beteljesítjük a próféciát, gondoskodunk róla, hogy minden világban megénekeljék és UTÁNA megyünk haza.
- Ahogy a kiskövetasszony parancsolja. - mosolyodtam el. - Kész van, Miss Seileach?
Jeanne sóhajtott egy nagyot. - Amennyire ilyenre kész lehet lenni, azt hiszem igen...
- Akkor indulás. csapta össze Daphne a két kezét, de tekintve, hogy mennyire aprók voltak, a várt hanghatás elmaradt.
Jeanne és Anax is felálltak a kényelmetlen székekből, aztán az éjtündér feltett egy felettébb kézenfekvő kérdést.
- Amúgy hol ennek a dolognak az ajtaja? Van ajtaja?
- Hát, a múltkor Levan kinyitotta, valami téglát kell nyomogatni.
Én is ebben reménykedtem a félinformációim birtokában. Ha az Álmodó bejutott valahogy, nekünk is be kellett. - Az új barátai megtalálták a bejáratot, Miss Seileach?
- Ah, nem, ők felülről néztek be. - Rázta meg a fejét a nő.
- Egy toronynak az alján van a bejárata, nem? De az alja ennek teljesen víz alatt van... Talán vannak ablakok? Vagy valami ilyesmi?
- Valójában mehetünk mi is felülről, ahogyan a lidércek. Ön Mr. Mistbringer viszi Miss Seileach-ot, én meg felviszem Morost nullára csökkentett súllyal.
- Épp javasolni akartam, kiskövetasszony, hogy ragadja meg a szarvamat.
Flörtölés egy apokalipszis kellős közepén. Csupa újat tanultam ma magamról. Daphne nem reagált semmit, csak nagyon látványosan felvonta a szemöldökeit, mintha egyelőre nem tudott volna dönteni, hogy mégis mit kezdjen ezzel a kijelentéssel.
Jeanne azonban megrázza a fejét és összetörte minden romantikus sétarepülés tervünket az élő halál-torony felé. - Elvileg nagyon erősek a szelek odafent. A lidércek ilyen siklószárnyakon közlekednek. Elvileg régen nagyon jó technológiájuk volt, és ez is annak a maradéka.
- Ohh, és kölcsönadnak egy olyat?
Jeanne kikiáltott a sötétbe az őslidércek reszelős nyelvén, bár neki határozottan hiányzott belőle a kényelmetlen krákogás. Válaszul az egyik csuklyás alak belépett a sátorban és jó fél percig társalgott a nővel, mielőtt Jeanne felénk fordult.
- Azt mondják, hogy persze, ha ez megoldja a problémájukat. De cserébe két dolgot kérnek. Egyrészt azt, hogy hadd jöjjenek néhányan velünk, mert egyébként nem fogjuk tudni csak nehezen kezelni a siklókat, másrészt pedig hogy a horgonyt is pusztítsuk el miután kivettük az álmodót a toronyból.
Daphne erre csak bólintott. - Ez a terv eleve. És minden segítségre szükség van. Cserébe megmondaná nekik, hogy ne egyenek meg minket?
- Legalább lesz közönség, akik megírhatják a hősi éneket.
- Jobban utálják Vah- - kezdte Jeanne egy legyintéssel, de aztán gyorsan kijavította magát. - A vörös napot, sem mint hogy megegyenek minket. Szerencsére. Eddig nem szerettem a kinti lidérceinket, de most már átértékelődtek az előítéleteim. Örülök, hogy barátságosabban néznek ki, és szomorú vagyok, hogy kevésbé barátságosak valójában.
- Vagy csak még nem találkozott olyannal közülük, aki tényleg barátságos. - Tette hozzá Anax.
- Az is lehet. Az úriember amúgy kicsoda?
- Az úr Anax Mistbringer, Tír na nÓg-i határőr, ő fedezte fel a repedést, amin át idejutottunk. Mellesleg őstehetségnek bizonyult a léghajók irányításában. - felelte Daphne, bemutatva ideiglenes társunkat. - Mellesleg én sem találkoztam még barátságos lidérccel.
- Ahogy lila elefánttal sem. Az emberek azt hiszem azt mondják erre, hogy oximoron. Szóval jobb, ha indulunk és nem feszegetjük a házigazdáink határait.
Nekem egészen határozott véleményem volt a lidércekről – de senki nem hibáztathatott. Meg akarták enni Daphne-t, kést szúrtak a mellkasomba, és hónapok alatt több tucat tündért gyilkoltak meg, amíg véget nem vetettünk a parádéjuknak. Csak kibaszott kannibálok voltak, más nem.
Anax tétován kezet nyújtott Jeanne-nak, aki megrázta azt határozottan. Ezután váltott ismét pár szót a lidérccel, aki elindult valahová, Jeanne pedig fordított, miközben az beszélt a sétálás alatt.
- A siklók... Gyorsak és biztonságosak, de egyszerre két személyt... bírnak el... a "kis orea-ember" elfér valaki zsebében, vele nem lesz gond. A "nagy tülkös orea-ember" bajos lehet. A "vérünk" jól bírja a szenvedést, de a fenti... levegő megterhelheti "Tsvig sarjait"? Oh, Tsvigről még nem beszéltek eddig!
A fordítás itt abbamaradt, ahogy Jeanne-t elragadta a lelkesedés az új kultúra iránt. Daphne kénytelen volt erővel visszaterelni a beszélgetést a megfelelő mederbe, mielőtt teljesen elveszítettük volna a tudósnőt.
- Tsvig sarjai? Azok az emberek volnának? Mondja meg, hogy nincs gond, a "tülkös orea ember" - Apró főnököm itt nem bírta ki, hogy ne kuncogjon fel. - nem nyom semennyit, ha nem akar. És ki volna az ő vérük? Jeanne!
- O-Oh, igen. Magukra "Vahe véreként" szokott hivatkozni. Mi emberek vagyunk "Sinan korbácsa", gondolom a múltbéli interakcióink miatt. Önökre hivatkozott "Tsvig sarjaiként", bármit is jelentsen ez. Nem mondott semmit, csak azt, hogy aki nem Vahétől és Sinantól származik, az Tsvigtől kell, hogy származzon... Ha sem Vahe, sem Sinan világában nics orea, akkor lehet, hogy... A legendáink rosszul gondolták egész végig? Ez több kutatást igényel...
- Ez rendkívül érdekes, ám szerintem téves. Kizárásos alapon beszél Tsvigről, ám... volt egy rövid találkozásunk néhány Vahe kultistával akik egy nagy vérmedencében nézték a közeledő világokat. Sok apró, majd egyre nagyobb csillagot. Tsvig a hold, de mi tündérek tisztelünk egy másik istennőt is, a csillagok úrnőjét. Mondjuk Moros talán többet tud mondani róla. Viszont ebben az esetben nem Sinan fénye ragyog bennünk, és akkor viszont lehet, hogy a jóslat talán mégsem rólunk szól. Ám ha Sinan teremtményei az emberek, bennük viszont nincs orea, akkor a jóslatnak nem volt értelme.
- Hogy érti, hogy a legendák rosszul gondolták? - kérdeztem, mert kezdtem úgy sejteni, hogy ingoványos talajra érkeztünk.
- A legendáink szerint Sinan ajándéka az orea. Viszont, amit a kisasszony mond annak is van értelme. A közös legendakincs alapján Tsvig azért lett, nos, "készítve" hogy kordában tartsa Vahe erőit ott, ahol nincs ott Sinan. Szerintem, és ezért utálnának a papok, de szerintem Tsvig inkább jelképesen mindennek az összefonódása, ami nem a régi két istenség akar lenni. Tsvig az, ami le tudja győzni Vahe-t. Ebben az esetben Adriata is lehet Tsvig, ha az ő gyermekei és az oreájuk le tudja győzni Vahe szimbólumát, a tornyot.
- Na, teológiát viszont meg én nem tanultam. - sóhajtott fel Daphne. - Viszont ne felejtse el Jeanne, hogy ön csak az emberek folklórjából indul ki, más világoknak mások a legendáik, és a hitük. Nem biztos, hogy önöknek meg van vagy akár régen megvolt a kirakós összes darabja.
- Syvelle és Adriata két különböző istennő. - szögeztem le a lehető legdiplomatikusabb hangszínben. - Ez nem teóriák kérdése. Viszont úgy beszél ezekről a dolgokról, Miss Seileach, mintha ön nem hinne bennük.
Jeanne széttárta a karjait. - Nem tudom, hogy hiszek-e bennük, de kutató vagyok. Nekem ezek ha más nem pszeudo-történelmi események. Az meg hogy melyik istennő hogyan működik, azt nem tudom. De azt tudom, hogy tényleg vége lehet a világunknak, ha ez a torony marad. A lidércek mitológiája sokban egyezik a miénkkel, szóval ami közös, csak abból tudok dolgozni.
- Most komolyan ki-tudja-hányezer éves legendák alapján akarjuk a világunkat megvédeni? - kérdezte Anax szkeptikusan, mire Jeanne némán vállat vont.
- Eddig a régi legendák valahogy átvitt értelemben de mind a valóságra reflektáltak, és nincs más, amin elindulhatnánk, Mr. Mistbringer. Szóval igen, kénytelenek vagyunk ez alapján megvédeni a világunkat. Vagyhát az emberek világát.
- Amennyire én tudom, katonai protokol nincs hatalmas világok közt utazó tornyokra, szóval abból főzünk, amink van. - tettem hozzá. - Nos akár Tsvig gyermekei vagyunk, akár nem, most mi vagyunk itt. Szóval valahogy leromboljuk azt a tornyot.
- Meg szétszedjük azt a horgonyt vagy mit is. Nekem nem kell több fajta lidérc. Elég, ami ott van már amúgy is. - rázta meg a fejét Anax.
- Ez a jó hozzáállás. - bólintott Jeanne, miközben elértük az említett fennsíkot. Az őslidércek nem vicceltek, a szél meglehetősen vadul cibálta a ruhámat és ostromolta a fenti romos kőépület köveit, meg a közte várakozó lidérceket. Az egyik épp a kezébe fogott egy meglepően komplex és jól megépített siklót, és a szirtről levetette magát, majd néhány másodperc után a vad szelekre feküdve szállt tovább valamerre.
Egy másik mondott valamit, amit Jeanne kissé elsápadva fordított.
- Reméli, hogy nem féltek a magasban. Mert én igen.

× Arx Perditio×

Daphne, Morcimorc, Anax és Jeanne, na meg az őslidércek

-----------------:O:-----------------

Jeanne mielőtt engedte volna a lidérceknek, hogy hevederekkel magukhoz és a siklóikhoz erősítsenek minket, vagyis Morost és Anaxot leginkább, még egy pillanatra megfordult.
- Szóval tegyük fel, hogy túléljük ezt a műveletet. Mi lesz ott a terv?
Mielőtt válaszolhattam volna, az őslidérc kísérőnkhöz fordult, és váltott vele pár szót.
- Elvileg a torony belsejében most össze-vissza vannak a faunák kavarodva, vagyis az új barátaink így látták. Plusz nem csak a szörny-Gideon mozgott ott lent, bár nem voltak benne biztosak, hogy pontosan mik azok.
- Akármilyen groteszk szörnyeteggé is változott a barátjuk, szerintem ha elég nagy erővel húzza lefelé a súlya, egy idő után feladják a csontja meg a tüdeje is. - felelte Moros megigazítva a hevedert. - Szóval ha meg tudom érinteni, jó eséllyel meghal. Onnantól ahogy a hadkisasszony parancsolja.
Moros persze minden alkalmat megragadott, hogy emlékeztessen apróságomra, még a hadnagy sem maradhatott nagy. Viszont cserébe a hadkisasszony jól is hangzott. Gideonnal viszont miért is lett volna egyszerű az élet…
- Moros terve jó, ha már ott vagyunk Gideonnál, és persze hogyha kap elég időt erre a műveletre, mert nem hiszem, hogy régi barátja csak egy helyben kivárná ezt. Ezen kívül, csendes behatolás, megfigyelés, roham, szigorúan ebben a sorrendben. - tártam szét a karjaim. Látatlanban nem tudtam többet mondani a tervről én sem. Először mindig információt kellett gyűjteni.
Jeanne bólintott, majd mondott pár szót a lidérceknek, és korábbi bizonytalanságával szöges ellentétben ő lépett oda először, hogy hozzákössék egy lidérchez, akinek már volt egy sikló a háta mögött.
- Jó, megmondtam nekik, hogy a legszélén tegyenek le minket.
- Az jó lesz. Onnantól megoldjuk.
Miközben asszisztensem épp testközelbe került egy őslidérccel, én ismételten inkább Moros fejére reppentem.
- Látod, mégis meg kell ragadjam a szarvaid. - mondtam, miközben megkapaszkodtam, indulásra készen.
Miután mindenkit biztosan rögzítettek, a lidércek levetették magukat a siklókkal a sziklákról, így mostmár fentről is megcsodálhattuk a helyet, miközben a hideg szél próbált minket leszakítani az őslidércetekről, illetve engem Morosról, így konkrétan át kellett ölelnem a szarvát, hogy fent maradjak, és egy ideig arccal együtt bújtam bele a hajába, ameddig nem éreztem magam elég stabilan és biztonságosan. Nem lett volna jó, ha elsodornak az áramlatok, és sose találnának meg.
Amikor viszont már egy kicsit hozzászoktam a helyzethez, felemeltem a fejem, hogy körbepillantsak. A lidércek világa hosszan terült el, és valahol jócskán az erdőn túl, a toronnyal ellentétes irányban egy épületkoplexumnak tűnő dombot is észrevettem.
Percekbe sem került, hogy a sebes szelek hátán eljussunk a toronyig, ami fentről valóban nyitottnak bizonyult. Odabent mindenféle növényvilág keveredett vadon, egyértelműen felismertem a korábbi erdőből is foltokat, de Tír na nÓg jellegzetes növényeit is több helyen láttam burjánzani. Ami viszont messziről feltűnt az egy furcsa, fémből összetákolt, emberre távolról emlékeztető valami volt, ami nagyjából a torony teteje és a földszintje között volt felfüggesztve fél úton. Goteszk volt, hosszú karokkal és túl nagy fejjel. A többi mozgást, amit Jeanne említett a lidércek beszámolója alapján egyelőre nem láttam, de ez is elég volt. Ahogy korábbról emlékeztem is rá, ahogy csak megközelítettük a nyitott tetejét a toronynak, a gravitáció mintha fordult volna velünk, és a henger belső felülete vált talajjá. A lidércek ügyesen landoltak a szélén, pár lépéssel azért beljebb, nehogy véletlenül valamelyikünk kiessen - felfelé - az épületből. Már csak belegondolni is bonyolult volt, hogy mikor milyen irányokban állhattunk. Szállítóink sebesen kicsatoltak mindenkit, a siklókat pedig összehajtogatták akkorára, mintha csak egy háton is kényelmesen hordozható csomag lett volna az egész. Jeanne elhúzta a száját miközben a távolban felfüggesztett gépszörnyet nézte.
- Az lenne a barátjuk? - kérdezte Moros elhűlve.
- Esküszöm, amikor itt hagytuk még nem így nézett ki. - válaszoltam Morosnak döbbentem bár én sem voltam benne biztos egy cseppet sem, hogy ez volna Gideon... - Mit mondtad a lidércek, agresszív? - kérdeztem ezt már Jeanne-tól.
- Nem próbálták meg megközelíteni soha. Bár nem tudom, hogy mennyire szívesen tárgyalna velünk. Vagy hogy én milyen szívesen tárgyalnék vele. - felelt a nő szokatlanul komoran, le se véve a szemét a dologról. - Ha ezt teszi a torony az emberekkel, akkor ha belehalunk is pusztulnia kell.
- Parancs, hadkisasszony? - nézett Moros tétován rám. Szerintem még sosem láttam így megilletődve.
- Egy pillanatig sem gondoltam tárgyalni vele, az érdekelt, hogy megtámad-e minket, ha megközelítjük.
Az, hogy el kell pusztuljon nem volt vitás, hiszen csak akkor oldhattuk meg ezt a kis világvégét, ha így cselekedtünk. Ehhez nem kellett emberbaráti szeretet.
- Ha gondolják, előre mehetek felderíteni, én nem vagyok feltűnő, maguk pedig lassan, de mindenek előtt óvatosan kövessenek. - mondtam majd előre is röppentem, növényről növényre haladva.
- A fenébe is, követem Daphne követasszonyt. Egy kicsit lemaradok. - hallottam még Anax hangját, miután összeszedte magát Gideon látványától meg a repülés élményéből, és kivont karddal óvatosan utánam jött. Egy másodperccel később pedig meghallottam Moros semmivel össze nem téveszthető mozgását, ami gyakorlatilag a mindennapjaim háttérzaja volt, bár becsületére legyen mondva hogy nagyon figyelt, hogy ne lépjen rá semmire, ami hangosabb lett volna a feltétlenül muszájnál.
Ahogy haladtam előre, a hatalmas lény nem mozdult, tényleg úgy tűnt, mintha csak valami kifacsart fémszobor lett volna. Nagyjából a távolság felét tettem meg, amikor egy sűrű bokor mögött, ami talán a lidércek világából származhatott egy kisebb méretű géplény állt mozdulatlanul, és kicsit távolabb tőle egy másik. Az ajkamba haraptam és megtorpantam. Ránézésre ezek azokból a kisebb gépekből lettek, amiket Levan még Kohómester korában készített. A torony eldeformálta és kicsavarta őket. Tétlenségükből ítélve még nem vettek észre. Anax és Moros távolról, meglepően hangtalanul tudtak követni, de ezen kívül minden szinte békésen mozdulatlan volt. Hátrafordultam, és némán mutogattam, hogy kerüljük meg őket jó nagy ívben, vagy legalábbis próbáljuk meg anélkül, hogy megzavartuk volna a lényeket.
Anax elmutatott egy irányba, amikor odafordultam, akkor pedig észrevettem, hogy még több ilyen dolog állt ott némán. Úgy tűnt, az egész hely tele volt ilyenekkel. Moros ekkorra érte be Anaxot és váltottak pár szót, majd az éjtündér nagyjából elmutogatta, hogy attól tartanak, hogy be tudnának minket keríteni. Elhúztam a számat, majd jeleztem, hogy maradjanak, én pedig felrepültem, és megnéztem, hogy egyrészt láttam-e járható ösvényt, másrészt meg, hogy ha elrepülök felettük reagálnak-e bármit is.
A magasból már láttam, hogy elszórva voltak még hasonló géplények, de nem voltak túl sokan, viszont ha beljebb jutnánk, könnyen lehet, hogy elvágnák a kiutat. Egyelőre nem reagáltak rá, hogy ott voltam, ha észre is vették. A toronynak van egy alap háttérzaja, némi gépies nyikorgás és zúgás hallatszott folyamatosan. Ha a lények hallottak is, és tudtunk viszonylag csendesek lenni, olyan hat-hét ilyennel kellett volna felvenni a harcot, ha küzdelemre került volna a sor, bár ezt szerettem volna elkerülni. Feltéve persze, ha csak hanggal tudtak kommunikálni egymással, vagy csak arra voltak érzékenyek, de naívság lett volna erre építeni.
Visszarepültem Moroshoz és Anaxhoz.
- Hatan, talán heten vannak. - mondtam nekik. - Viszont az biztos, hogy ha bármilyen okból megzavarjuk őket, akár akkor, amikor Gideonnal akarunk kezdeni valamit, akkor el fogják vágni a visszautat. Most viszont simán el tudunk repülni felettük.
- Ha viszont most megtámadnánk őket, gyanítom Gideon figyelmét hívnánk fel. - mondta Moros elgondolkozva. - Én amellett vagyok, hogy foglalkozzunk később az apróbb szörnyekkel.
- Akkor vissza a lidércekhez és siklóra fel? - kérdezte Anax.
- Minek? Van szárnyunk, Moros meg tud könnyű lenni, ha akar. - néztem félrebillentett fejjel Anaxra. - Jeanne amúgy se harcos, nézzünk körül még Gideon környékén is.
- Egyetértek. Amúgy sem hiszem, hogy idebent van elég szél a siklóknak.
- Oké. Akkor menjünk. - bólintott Anax, jó, parancskövető katona módjára. Fellökte magát a levegőbe, Morosnak pedig kezet nyújtott, hogy belekapaszkodhasson. Gond nélkül átrepültünk a lények fölött, a torony közepe pedig egyre közelített. Talán száz méterre lehettünk Gideon új testétől, ami megközelítőleg tizenöt-húsz méter magas lehetett. Százszor nagyobb nálam.
A növényzet itt már egyre ritkásabb volt, legfeljebb cserjék, ha lehettek pár helyen. Gideon alatt teljesen kopár volt a növényzet, a földbe pedig valami mély árkokat szántott. Ahogy néztem, a kis épület fölött lehet felfüggesztve, ahová Levannal lementünk még annak idején.
- Ott, menjünk le. - mutattam az épület felé. Kíváncsi voltam, mi maradt belőle, és a belsejéből is, ha be tudutnk menni.
- Egyenesen Gideon alá? Jó ötlet ez? - kérdezte Moros.
- Hát egyelőre nem mozdul, de ha igen... - nézett Anax végig a felfüggesztett gépszörnyön.
- Ott van az az információs szerkezet féleség, amit múltkor Gideon meg akart szerezni. Ha van a toronynak bármiféle irányítása, akkor az az. Szerintem ott van a legtöbb esélyünk bármire. - nem lett volna szükség rá, hogy érveljek, de én is bizonytalan voltam ebben az egészben. Próbáltam a lehető lehatékonyabban a dolog mélyére nézni, minél kevesebb harccal.
- Jól van, nézzük meg.
Ahogy megközelítettük Gideont, olyan harminc méternyire lehettünk, amikor arcán - vagy szörnyen eldeformálódott fejében - megmozdult valami egy kicsit. Marad az általános mozdulatlanság, de határozottan láttam egy mozzanást. Felmutattam Gideon feje felé a középső ujjamat, úgyis túl kicsi voltam, hogy láss, majd tovább repültem az épület felé.
Ekkor viszont Gideon karja követhetetlenül sebesen lendül meg, telibe találva Anaxot. Moros szerencséjére ő nem kap belőle, csak az esésből. Anax lezuhant, mély vágással a mellkasán, amit a karom ejtett rajta. Ha egy kicsit is közelebb lettünk volna, amikor megmozdul, valószínűleg már legalább két darabban lenne a tündér. A légáramlat, amit a kar kavart engem is elsodort, bár láthatóan nem rám célzott, attól még engem is a földre kényszerített, nem messze a lezuhant társaimtól. Mielőtt becsapódtam, már tudtam, hogy hülyeséget csináltunk. Vagyis én, mert én adtam ki a parancsot, a többiek csak követték, így ha velük bármi történik, az az én lelkemet fogja majd nyomni... Szerencsére a lény hatókörén kívülre zuhantok, de most már az éber volt. Őslidércül hörgött valamit, de egy kukkot sem értettem belőle. Magunkkal kellett volna hoznunk Jeanne-t, hogy fordítson, mert így fogalmam sem volt mit mondott. Lehet, hogy odabent sem boldogultunk volna nélküle.
A becsapódás után feltámaszkodtam, és először Anaxhoz igyekeztem.
- Mr. Mistbringer? Mennyire súlyos a sérülése? - kérdeztem.
- A francba. - mondtam Moros és mire odaértem hozzájuk a faun már neki is látott, hogy valahogy bekötözze Anaxot, hogy legalább a vérzést elállítsa. Előrelátó volt, hogy kötszert is hozott magával.
Sietve belenyúltam a táskámba és előhúztak egy adag gyolcstekercset meg vászondarabokat ([color=#45818e]/5). Nem voltam orvos, de valamit csinálni kellett a sebbel, mielőtt itt vérzett el.
- A-Aztarohadt, ez fájt... - nyöszörgte Anax. A vágás még a bordákba is belehasított, de nem vágta át őket. Ha nem a levegőben érte volna a csapás, most minden kétséget kizáróan halott lett volna. - Megmaradok, azt... Azt hiszem... - felelte, és Moros is jól végezte a dolgát, elég szorosan kötözte be az éjtündért, de ennek ellenére is mardosott a lelkiismeret-furdalás. Nem ő lett volna az első katona, aki meghal a parancsnokságom alatt, de ez soha nem lett könnyebb. Minden emberemért én tartoztam felelősséggel, az én kezemen ugyanúgy száradt minden csepp vérük, mint azokén, akik megölték őket. Egyedül kellett volna jönnöm. Minél több parancsot adtam ki, Estrance-ban a lidércek ellen, vagy most, mindig fennállt az esélye, hogy mások isszák meg a levét az én döntéseimnek. Háborúban nem lehetett mást tenni, de most, egy évszázaddal később lehetett volna, és mégsem azt választottam, ami helyes volt. Az egyetlen gondolat, ami kicsit csendesítette ezeket a viharokat, hogy arra senkit sem utasítottam, hogy velem jöjjön. Mindenki önszántából volt itt és felnőtt tündérekként tisztában kellett lenniük a kockázatokkal, ők voltak, akik rám néztek és várták, hogy parancsot adjak… de valamiért ez mégsem volt elég vigasz. Semmilyen vigasz nem volt.
- Vissza tud vonulni? Valahogy ide kéne hozatni Jeanne-t is, el a kicsik feje fölött de figyelve a nagy távolságára. Én előre megyek az épületbe, ki tudom kerülni a nagy kart. Moros... - nem tudott repülni. Ha repült volna vele vitettem volna vissza Anaxot, de így... És Anax most jó volt, ha önmagát vissza tudta vinni valahogy. - A belátásodra bízom.
Bármennyire is fájdalmas volt ezt mondanom, bármennyire is fájdalmas volt, hogy nem tudtam ettől az egésztől távol tartani, akár az akarata ellenére is, akár akkor is, ha emiatt meggyűlölt volna. Mindez eső után köpönyeg volt csak, már nem tudtam ezzel mit tenni.
- Szemmel tartom a nagy dögöt. - mondta, miután megcsomóztam Anax mellkasán a kötést. - Ha készülne lecsapni, elterelem a figyelmét aztán elhátrálok a susnyásba.
- Kö-szönöm. - nyögte Anax, miközben feltápászkodott nehézkesen, majd kivont karddal megindult lassan a bozótos rész felé, és eltűnt az egyre magasodó növényzetben.
Felsóhajtottam, majd a levegőbe emelkedtem. Miután Anax eltűnt még Moroshoz fordultam.
- Ne vállalj felesleges kockázatot. Ha megint meg mersz sérülni én... Nem tudom mit csinálok veled, de fájni fog. - közöltem vele szigorúan.
- Ne aggódjon kiskövetasszony, az arcomra vigyázok. – mosolygott rám, de nem ez volt a megfelelő időpont, hogy közöljem vele, hogy nem csak az arca épsége érdekelt. Az épület felé fordultam, és szememet a karokon tartva amilyen gyorsan csak tudtam megindultam a kőépület felé, Moros pedig az ellentétes irányba lendült, próbálva megkerülni a gépszörnyet, hogy teljesen elterelje a figyelmét rólam.
Gond nélkül jutottam be a kőépületbe, és szerencsére még odabent is emlékeztem az útra az irányítóhelyiségig. A terem, ahol az asztal volt a fénylő jelenségekkel kicsit megváltozott mióta utoljára itt jártam. A falakon több lett a fém, mintha az emberek által annyira kedvelt automatonok gépkarjainak százai pihentek volna nyugalomban a falra összehajtogatva. Az asztal fölötti oreazöld fények két egymás fölötti kört mutattak, érthetetlen írásjegyekkel, a két kör között pedig egy egyenes, vörös vonást. A földön ott hevert, ami Gideonból maradt a Kohómesterrel történt összecsapás után. Ezek már leginkább csak csontok voltak, a koponya viszont hiányzott. Részei persze ott voltak: az alsó állkapcsa, fogak és nyakcsigolyák, csak épp az a része nem, ami az agyát fogta körbe. A bordák és a végtagok csontjai szilánkosra törtek - ez Levan munkája lehetett. Az alatta lévő megfeketedett vérfolt mutatta csak, hogy tényleg ott halhatott meg, akinek a csontjai ott voltak. Gideon még nem volt olyan régóta halott, hogy ennyire csak a tiszta csontjai maradjanak meg, ami azt jelentette, hogy valaki vagy valami megtisztította a lágyszövetektől azokat pedig... Hát fogalmam sem volt mit csinálhatott velük, valószínűleg azt a furcsa szörnyeteget odakint.
Nagyot sóhajtottam. Mielőtt még nagyon belenyúlkáltam volna a gépbe, amit nem értettem, inkább a gépkarokat vettem szemügyre. Mintha elhozta volna a lebegő szigetről ami az automatonokból maradt, de hogyan...?
A gépkarok, úgy tűnt, egy nagy gépezetbe vezethettek, ami valahol rejtve volt a falakban. Lehet, hogy ezek voltak felelősek Gideon átalakításáért is, ugyanis több nem csak puszta kézben, de számomra felismerhetetlen eszközben is végződött. Talán volt egy szerkezet, ami az egész torony irányításáért felelős volt a falakban, de ezt magamtól nem tudtam volna megmondani.
A szerkezetek tönkretevésében viszont jó voltam. Mondhatni ez volt a specialitásom, és mivel az orea gépezettel nem mertem babrálni, ezért gondoltam megnézem mi van a gép belsejében. Kerestem egy lyukat a gépkarok tövében és bemásztam, hátha eljutok valameddig.
Bár találtam egy üreget, az így is tömve volt alkatrészekkel. A rés csak azért létezett, hogy a gépkarok mozogni tudjanak, és biztos voltam benne, hogy azonnal összezúztak volna, ha valamiért felébrednek. Az üregek a távolban felfelé hajlottak, ahonnét vöröses-zöldes fény szivárgott lefelé. Jobb híján arra indultam el, hátha találok valamit, bármit, ami közelebb vihet ennek a rejtélynek a megoldásához.
A résből a fény mellett borzalmas mennyiségű hő is áradt, még a bronzlapok is át voltak forrósodva, amik a gépet alkották. A hajam pillanatok alatt csatakos lett az izzadtságtól, még a ruhácskám is teljesen átnedvesedett, ahogy a testem küzdött a meleggel, de még bírtam, és tovább kellett mennem. Feljutottam egy olyan résbe, ahol valami felfele szívta el a hőt, míg oldalt különös vezetékek és csövek futottak. Ahogy közelebbről megfigyeltem a csövek néhányát, láttam, hogy pulzáltak, Sőt, talán nem is voltak csövek ezek, hanem erek, inak és ideg-kötegek. Mintha az egész torony gép és élő egysége lett volna, vagy talán Gideon maradványai voltak ezek is. Viszont, ha szerves idegrendszere volt, az új lehetőségeket jelentett. Legalábbis nekem.
Nem tudtam, hogy ha megpróbálom tönkretenni ezeket az egységeket érek-e el vele bármit is. Attól tartottam, hogyha igen, és ezt a kis rést, ahol vagyok elönti valami forró folyadék, akkor végleg itt ragadok, így inkább elindultam visszafelé. A hősies önfeláldozásnak nem ez volt a megfelelő pillanata, ebből nem lett volna jó dal.
Szerencsére nem volt nehéz kijutni, csak fáztam kicsit, amikor a kánikulát felváltotta a normális szobahőmérséklet. Letöröltem az izzadtságot a homlokomról és kirepültem az épület bejáratához, ahonnan láttam a többieket. Nem csak Morost, hanem Jeanne-t, Anaxot, és lidérceket is. Megkönnyebbültem, hogy ezúttal senkinek nem esett baja, és legalább annyival okosabb lettem, hogy tudjam, Gideonnal, vagy a gépszörnynek, vagy bármi is volt ez, volt agya. Ami azt jelentette, hogy az illúzióknak is hatniuk kellett rá, legalábbis nagyon reménykedtem benne. Összeszedtem a maradék mágiámat, és annyi csuklyás-köpenyes alakot idéztem mögéjük amennyi csak tudtam, majd egy intésemre az illúzió lidércek felrepültek egyenesen Gideon arca felé.
- Hozzám! - kiáltottam a többieknek, akik azonnal futva indultak meg felém, kedvenc faunommal az élen.
Gideon, ahogy vártam, megtámadta az illúzió-lidérceket, és vadul karmolni próbálta őket a hatalmas karjaival. Teljesen le volt foglalva velük, így mindenki gond nélkül eljutott hozzám, bár Anaxot egy lidérc vitte, ő futni még nem tudott, de igazából az is csoda volt, hogy élt. Mindenki sikeresen behúzódott az épületbe, majd elsőnek Jeanne szólalt meg, lihegve. Tudósként úgy tűnt nem volt jó kondiban.
- Hát pesze...! Hiszen az agya.... Az kellett nekik... Az meg nem immunis az... illúziókra...
- Kérek vizet. - röppentem oda Moroshoz, amikor mindenki sikeresen bejutott. Ő elővett egy kulacsot, majd a kupakjába töltött nekem egy kicsikét, amit egy rövidke mosollyal és „köszönömmel” jutalmaztam.
- Egy kissé felmelegedett, de remélem megteszi.
Megtette. Amennyire ki voltam tikkadva a gépen belüli hőségtől bármilyen folyadék mennyei italnak tűnt volna. Csak miután ittam fordultam Jeanne felé.
- Igen. Megnéztem a belsejét ennek a komplexumnak, és az hogy Gideon összeolvadt a gépekkel azt egészen szó szerint kell értelmezni. Sajnos nem tudtam kárt tenni benne, legalábbis anélkül nem, hogy én ne maradjak ott szóval... Talán ezzel itt több szerencsénk lesz. - intettem a pult felé ahol ott voltak a világító szimbólumok meg a közepén az elég baljós piros vonal. - Tud vele bármit kezdeni? - kérdeztem a nőt.
Jeanne odasétált a géphez, és pár másodpercig nézte az írásjegyeket. Az egyik lidérc is odament, mondott valamit az ábrákra bökve, mire Jeanne csak magabiztosan felnevetett, mondott pár szót lidércül, majd belekezdett az őseitől hátrahagyott különös, egyszemélyben többszólamú énekébe, amitől a lidércek felszisszenve estek térdre, az ábrák pedig változni kezdtek, és kizárólag szöveggé váltak. Jeanne bocsánatkérő hangsúllyal kiáltott hátra lidércül, majd olvasni kezdte az ábrákat.
- Ah, értem. Vagyis, nem, nem értem, de nem baj. Olyan dolgok vannak itt, amik tiszta őrültségnek hangzanak, de szerintem csak Gideon elméje tette tönkre a rendszert. Minden esetre, ha ő szétesik, a torony bedől. Túlzottan összeforrt a kettő. Hogy a repedéssel mi lesz, azt nem tudom, de teoretikusan... A lidércek rendszerei a Horgonyuknál újra tudják nyitni. Szóval ha más nem, akkor majd úgy visszajutunk.
- A lidércek rendszerei? - kérdeztem. Nem nagyon értettem egyelőre, csak annyit, hogy szét kell szednünk Gideont ha a tornyot le akartuk győzni. Bár én mostmár semmiről nem jelentettem volna ki, hogy őrültség. Ha úgy vesszük ez az egész világvége-küldetés az volt, és sosem tudhattuk miféle információk segíthettek végül.
- Tehát maradunk az eredeti tervnél. - mondta Moros.
- Igen, igen, a rendszereik. Nagyon fejlettek voltak a múltban. Most már csak maguktól működik néhány. Minden esetre, én se tudok sokkal többet ezekről annál, ami ide van írva. - vont vállat a nő. - A lidércek segíteni fognak valószínűleg. Szóval szóljon nekik is nyugodtan, én majd fordítok.
Megmasszíroztam a homlokom közepét. Úgy éreztem, hogy ma nem hoztam jó döntéseket, talán a stressz tette, hogy az egész világot kellett volna megmentenünk.
- Gondolkozok. - mondtam, majd lerepültem a pultra és járkálni kezdtem, rendesen lábbal. Volt egy út még belülről, de nagy volt a forróság, és nem biztos, hogy felvezetett volna egészen az agyig. Vagy megpróbálhattuk kideríteni, hogy volt-e út kívülről, folyamatosan hadonászó karokat kerülgetve. Egyik se volt jó esély. Az biztos hogy a fejbe kellett eljutnunk végül. Már ha a biológiai oldalt akartuk támadni.
- Ha ezt a gépet szétverjük mi lesz? - kérdeztem Jeanne-t. - Ahogy én értem Gideonnak van egy gép-oldala és egy még ember oldala is. Ha más nem legalább összezavarná. Belülről bejutni nekem van egy halovány esélyem, de nagyon halovány. Kívülről lehet, hogy be tudunk jutni, nem biztos, de szerintem még azzal járunk a legjobban. Ha lidérc barátaink elterelik a karok figyelmét, ön, Jeanne tönkreteszi ezt a gépet itt, Moros meg én meg megpróbálunk feljutni a fejbe láthatatlanul. Mármint szó szerint láthatatlanul. De most minden javaslatra nyitott vagyok.
- Én még mindig az alapötlet mellett vagyok. Ha a kiskövetasszony és a lidércek elterelik Gideon karjait, Anax felreptet Gideon fölé és rádob, akkor mindketten a földbe csapódunk, csak ő nagyobbat esik. - mondta Moros. Bármennyire is megkülönböztette magát a faunok nagy részéről, azért nem tudta volna letagadni a származását.
- Tartok tőle az nem lesz elég. Az agy irányítja az egészet, azt kell elpusztítani, de ha Anax röpképes, kezdetnek megteszi, hogy közelebb hozza azt a bizonyos agyat. - válaszoltam végül. Nem fosztottam meg magam a látványtól, ahogy Moros diadalmasan áll a leszakított és összezúzott Gideon feje tetején. Fejedelmi lesz, ebben egészen biztos voltam, majd még ragyogó koronát is fogok idézi a feje fölé, csak a hatás kedvéért.
Anax bólintott.
- Mellkason vágtak szerencsére, nem háton. Az Asszisztens Úr rendkívül jó volt eddig is a súlycsökkentésben, szóval simán fel tudom vinni, ha arról van szó.
Fel fogom terjeszteni kitűntetésre és előléptetésre, hogyha visszatértünk, ebben biztos voltam.
- Bármi is legyen, ha leszakad, kevésbé lesz mozgékony, ez biztos. Szóval az egy próbát megérhet. Aztán ha még mozog, szétszedhetjük belülről. - mondta Jeanne elgondolkodva.
- Akkor viszont innen mindenki kifelé, nem akarjuk, hogy valakire rázuhanjon. Készen állnak? - kérdezte Moros. Ez volt az első alkalom vajon, hogy ő adott parancsot?
- Igen. Jeanne kérem ismertesse barátainkkal a tervet, és utána mehetünk.
Jeanne röviden felvázolta a tervet a lidércekkel, akik összenézve bólintottak.
- Rendben. Mindenki kész tőlük is.
Anax megveregette a lidérc vállát miután végre elérte, hogy letegye őt a földre.
- Ja. Győzzük meg róla, hogy jobb lett volna halottnak maradnia.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

- Szóval tegyük fel, hogy túléljük ezt a műveletet. – fordult hátra Jeanne, mielőtt az őslidércek hozzáragaszthatták volna a siklókhoz. - Mi lesz ott a terv?
Mielőtt bármelyikünk is válaszolhatott volna, a mellé osztott őslidérc valamit krákogott a maguk nyelvén, amit szerencsére Jeanne készségesen fordított.
- Elvileg a torony belsejében most össze-vissza vannak a faunák kavarodva, vagyis az új barátaink így látták. Plusz nem csak a szörny-Gideon mozgott ott lent, bár nem voltak benne biztosak, hogy pontosan mik azok.
- Akármilyen groteszk szörnyeteggé is változott a barátjuk, szerintem ha elég nagy erővel húzza lefelé a súlya, egy idő után feladják a csontja meg a tüdeje is. - feleltem megigazítva a hevedert. - Szóval ha meg tudom érinteni, jó eséllyel meghal. Onnantól ahogy a hadkisasszony parancsolja.
- Moros terve jó, ha már ott vagyunk Gideonnál, és persze hogyha kap elég időt erre a műveletre, mert nem hiszem, hogy régi barátja csak egy helyben kivárná ezt. - mondta Daphne, aztán széttárta a karjait. - Ezen kívül, csendes behatolás, megfigyelés, roham, szigorúan ebben a sorrendben.
Jeanne bólintott, majd szólt pár szót a lidérceknek, és korábbi bizonytalanságával szöges ellentétben ő lépett oda először, hogy hozzákössék egy lidérchez, aki már tartott egy siklót a háta mögött.
- Jó, megmondtam nekik, hogy a legszélén tegyenek le minket.
Nem derített fel a tény, hogy ilyen közelségbe kellett kerülnöm egy őslidérccel, de most nem finnyáskodhattam. - Az jó lesz. Onnantól megoldjuk.
Daphne elhelyezkedett a szokásos helyén – a fejem tetején.
- Látod, mégis meg kell ragadjam a szarvaid.
Ezt nem kommentáltam szavakkal, csak egy lopott félmosollyal, amit ő valószínűleg nem is látott. Miután mindenkit biztosan rögzítettek, a lidércek levetették magukat a siklókkal a sziklákról.
Nem vicceltek. A szél mintha csak egy lett volna a minket utáló helyi lények hosszú listájában, olyan erővel cibált, hogy minden pillanatban a torkomban doboott a szívem, mintha a következőben már magatehetetlenül repültem volna a mélység felé. Sosem féltem még a zuhanástól, de valahogy ez az idegen világ megtette.
Szerencsére a repülés nem tartott sokáig, alig néhány percnyi folyamatos rettegés után megérkeztünk a torony széléhez, ahol a lidércek egyszerűen lefelé vették az irányt. Mielőtt pánikolva felkiálthattam volna, a föld húzása mintha hirtelen megváltozott volna; a torony nem torony volt, hanem alagút, amin belül ugyanúgy siklottunk, mint az előbb az égen. Csak—Adriatának hála—kevesebb széllel.
Valahol előttünk, az alagút-torony közepén egy groteszk dolog függött kötelekkel és kampókkal a levegőben tartva. Jó nagy volt, talán húsz méter is lehetett, és ami a legrémisztőbb volt, hogy nyomokban emlékeztetett emberre. De csak nyomokban. Több volt már benne a karom, penge, fém és halál.
- Az lenne a barátjuk? - kérdeztem kissé elhűlve.
- Esküszöm, amikor itt hagytuk még nem így nézett ki. - felelte Daphne, hasonló sokkban bámulva a gépszörnyet. - Mit mondtad a lidércek, agresszív?
- Nem próbálták meg megközelíteni soha. Bár nem tudom, hogy mennyire szívesen tárgyalna velünk. Vagy hogy én milyen szívesen tárgyalnék vele. - válaszolta Jeanne, bár egyelőre szó sem volt tárgyalásról. - Ha ezt teszi a torony az emberekkel, akkor ha belehalunk is pusztulnia kell.
- Parancs, hadkisasszony? - néztem tétován Daphne felé. Ha jól emlékeztem a sorrendre, a roham a végén volt a listának.
- Egy pillanatig sem gondoltam tárgyalni vele, az érdekelt, hogy megtámad-e minket, ha megközelítjük. - erősítette meg Daphne az előbbi feltételezésem. - Ha gondolják, előre mehetek felderíteni, én nem vagyok feltűnő, maguk pedig lassan, de mindenek előtt óvatosan kövessenek.
A kiskövetasszpny nem hagyott sok időt ellenkező véleményt formálni, ugyanis ahogy befejezte a mondatot már repült is előre. Anax csak tétován rám nézett, aztán vett egy nagy levegőt.
- A fenébe is, követem Daphne követasszonyt. Egy kicsit lemaradok.
Kíváncsi voltam - kit akarok átverni, felettébb féltem - azokra a mozgásokra, amit az őslidércek láttak és nem akartam, hogy egyetlen akár hátbatámadja apró főnökömet, így szemem folyamatosan a növényzeten tartva kúsztam előre, minden lépésnél ellenőrizve, hogy nincs-e valami hangosan roppanó a patáim alatt.
Anax néhány méter után megállt, és ahogy elértem felém fordult, fojtott hangon beszélve. - Szerintem arra utal a követasszony, hogy kerüljük ki őket. De nem tudom, hogy lehetséges-e ez. Ha már beljebb vagyunk és valamiért megzavarjuk őket, körül leszünk zárva.
Az „őket” egy csapat, nagyjából fénytündérméretű géplény volt, akik tőlünk nem messze várakoztak. Ők lehettek a többi mozgás – de a kisebb méretük ellenére semmivel nem voltak kevésbé rettenetesek.
- Le tudja ezt mutogatni katonai jelzésekkel? Én ehhez nem értek, de a kiskövetasszony igen.
Anax láthatóan szintén értett a kézzel mutogatás titkos kódjához, ugyanis Daphne elgondolkozott aztán visszamutogatott valamit, amit Anax „várjatok”-nak fordított. Szóval vártunk.
A hely egyébként furcsán felemás volt. Voltak itt virágok, amiknek a párja a hajamba fűzve nőt, de voltak olyanok is, amikről csak nagyjából sejtettem, hogy virágok lehettek. Ráadásul minden teljesen rendszerezetten nőtt, leszámítva az idő okozta keveredést, mintha minden talpalatnyi föld ideütközött volna.
Mielőtt tovább gondolkozhattam volna a dolgon, Daphne visszarepült és megállt előttünk a levegőben lebegve.
- Hatan, talán heten vannak. Viszont az biztos, hogy ha bármilyen okból megzavarjuk őket, akár akkor, amikor Gideonnal akarunk kezdeni valamit, akkor el fogják vágni a visszautat. Most viszont simán el tudunk repülni felettük.
- Ha viszont most megtámadnánk őket, gyanítom Gideon figyelmét hívnánk fel. - mondtam elgondolkozva. - Én amellett vagyok, hogy foglalkozzunk később az apróbb szörnyekkel.
- Akkor vissza a lidércekhez és siklóra fel? - kérdezte Anax.
- Minek? Van szárnyunk, Moros meg tud könnyű lenni, ha akar. - nézett Daphne félrebillentett fejjel Anaxra. Neki sem állt rosszabbul mint amikor én csináltam. - Jeanne amúgy se harcos, nézzünk körül még Gideon környékén is.
- Egyetértek. Amúgy sem hiszem, hogy idebent van elég szél a siklóknak.
- Oké. Akkor menjünk.
Anax felreppent, aztán felém nyújtotta a kezét, én pedig megkapaszkodtam benne és pehelykönnyűvé változtattam magam, hogy megkönnyítsem a dolgát.
A kisebb dögök ránk sem hederítettek, ahogy elrepültünk felettük, és egyelőre Gideon sem mozdult. Nem is tudtam elképzelni hogyan mozoghatna valami ekkora, amit a kötelek tartottak egyenesen. Alatta valami bejárat látszott valahová, amit rajtam kívül Daphne is azonnal kiszúrt.
- Ott, menjünk le.
- Egyenesen Gideon alá? Jó ötlet ez?
- Hát egyelőre nem mozdul, de ha igen... - mondta bizonytalanul Anax, miközben végignézett a gépszörnyön.
- Ott van az az információs szerkezet féleség, amit múltkor Gideon meg akart szerezni. - mondta Daphne. - Ha van a toronynak bármiféle irányítása, akkor az az. Szerintem ott van a legtöbb esélyünk bármire.
Ez még mindig nem jelentette azt, hogy ne lett volna kockázatos, de végülis már idáig eljönni is féltucat túl kockázatos lépéssel járt. Még egy belefért.
- Jól van, nézzük meg.
Ahogy lassan közelebb mentünk, Gideon emberre hasonlító koponyafején mintha megmozdult volna valami. Ha elhittem volna magamnak abban az állapotban bármit, megesküdtem volna, hogy érdeklődve vonta fel a szemöldökét.
Nagyon sok dolgot akartam volna mondani, de nem akaródzott megszólalni, szóval inkább csendben maradtam.
A fülembe beszökött egy fémes csikordulás, mint egy apró villám közvetlenül a vihar előtt – a következő pillanatban pedig a vihar is lecsapott. Gideon karja elsodorta Anaxot, mint egy idegesítő legyet, és mivel én még mindig szorosan fogtam a karját, repültem vele én is.
Idegen világban semmivel sem volt kellemesebb a földbe csapódni, mint otthon, de szerencsére ha valamit megtanítottak a fivéreim otthon az az volt, hogy hogyan kell esni. Szóval csak összegömbölyödtem zuhanás közben és a lecsökkent súlyommal együtt egészen zökkenőmentesen értem földet - Anax Mistbringerrel ellentétben. Az a vágás a mellkasán nem nézett ki jól.
- A francba.
Sietve belenyúltam a táskámba és előhúztak egy adag gyolcstekercset meg vászondarabokat. Nem voltam orvos, de valamit csinálni kellett a sebbel, mielőtt itt vérzett el.
- A-Aztarohadt, ez fájt... - nyögte Anax fájdalmasan eltorzult arckifejezéssel. Elhittem neki, néhány ponton a bordái fehérjét is láttam. Talán csak az mentette meg, hogy a levegőben kapta a találat így nagyobb erővel lökődött el, mint amekkora a mellkasába hasított. - Megmaradok, azt... Azt hiszem...
- Vissza tud vonulni? Valahogy ide kéne hozatni Jeanne-t is, el a kicsik feje fölött, de figyelve a nagy távolságára. Én előre megyek az épületbe, ki tudom kerülni a nagy kart. Moros... - Daphne egy pillanatra megállt, de láthatóan nem tudott döntésre jutni. - A belátásodra bízom.
- Szemmel tartom a nagy dögöt. - mondtam, miután megcsomóztam Anax mellkasán a kötést. - Ha készülne lecsapni, elterelem a figyelmét aztán elhátrálok a susnyásba.
- Kö-szönöm. - nyögte Anax, miközben feltápászkodott nehézkesen, majd kivont karddal megindult lassan a bozótos rész felé, és eltűnt az egyre magasodó növényzetben.
Daphne egy apró sóhajjal – ami nála egy természetes méretű sóhaj volt – a levegőbe emelkedett és nagyon szigorúan nézett rám.
- Ne vállalj felesleges kockázatot. Ha megint meg mersz sérülni én... Nem tudom mit csinálok veled, de fájni fog.
- Ne aggódjon kiskövetasszony, az arcomra vigyázok. - mosolyogtam rá apró főnökömre, aztán lassan körözve próbáltam megkerülni a gépszörnyet, hogy Daphne-val ellentétes pontjára kerüljek.
A terv valamelyest működött, legalább is Gideon őslidérc nyelven fröcsögő feje felém fordult Daphne helyett. Valahol eldugva a lelkem mélyén egy rettenetes kép rejtőzött, ahogy az egyik gépkar kettéhasítja a pixit, de mélyre gyömöszöltem, mielőtt kedvet kaptam volna nekirontani Gideonnak egy elképzelt bosszú miatt. Egyébként is kezdtem becsavarodni ezen a helyen, ugyanis a dög szájából mintha értelmes szavak jöttek volna – néha.
"Tündér". "Ország". "Elnyelni". "Megfizet". "Dicsőség". "Láng". "Vahe".
- Megfizetnél Tír na nÓgnak? - kérdeztem. Egészen biztosan elment az eszem. - Mégis miért? Mert rosszul végződött a múltkori?
Persze eközben minden porcikám készült azonnal hátra ugrani, ha a karmos kar akárcsak megmozdult egy kicsit.
Gideon mondott valamit, de mivel ez is őslidércül volt, egyetlen szavát sem értettem.
- Moros úrfi! Hol van a kisasszony? - Úgy pördültem meg, mint... nos, mint aki egy halálos toronyban volt gépszörnyekkel körülvéve, aztán ahogy megláttam az alakokat felsóhajtottam.
- Jeanne. Daphne bent van az épületben, Gideon alatt. Maga érti, mit mond?
Láthatóan a gépszörny ugyanis felismerte, mert amint megjelent a feje azonnal felé fordult és mintha gyorsabban fröcsögte volna a szavakat.
A nő billentett kettőt a fején jobbra és balra.
- Valamit arról, hogy áruló vagyok, és hogy érvényesíteni fogja a torony akaratát meg ilyesmik. Semmi fontos. Anax úrfi beszámolt az eseményekről. Gyakorlatilag nincs esélyünk bejutni szerintem, amíg lát minket vagy veszélyként gondol ránk. Szerintem egyben a torony akaratával is bír, de gyakorlatilag egy ember lehet odabent. Valahol.
- Értem, csak a szokásos. - vontam vállat. - Nem is kell bejutnunk. Jelenleg az a feladatunk, hogy dekoratív figyelemelterelők legyünk, míg a kisasszony végez... azzal, amit csinál, bármi is legyen. Láttak valami újat idefelé?
Jeanne megrázta a fejét.
- Nem, a barátaink simán eltűntették a problémás egyedeket az útból, és akkor futottunk össze Anax úrfival. Szerintem itt sok újat már nem fogunk tudni látni. De abban igaza volt, hogy ha így van felfüggesztve, és ön meg tudja növelni a súlyát, akkor összezúzódhat.
Ez valójában egy általános jó tanács volt, ami szinte mindenre működött. Faun, lidérc, hatalmas kőoltárba rejtett orea-szerkezet, minden megadta magát a föld húzásának.
- Várjuk meg, míg Daphne kijut alóla. - mondtam Gideon felfüggesztéseit nézve. - Utána jöjjön, aminek jönnie kell.
- Az jó ötlet. Csak reménykedni tudunk, hogy nem esett baja.
Mellettünk, látszólag a semmiből mintha őslidércek köpenyes alakjai jelentek volna meg, a biztonságosnál túl közel lépve a gép-Gideonhoz – aki az előzőhöz hasonlóan reagált. Ezek a lidércek azonban nem vágódtak ketté, mert igazából nem is voltak ott.
- Hozzám! - hallatszott egy pixi-kiáltás az épület bejáratától. Engedelmeskedtem a parancsnak - és nem csak azért, mert tetszett, mikor Daphne ilyen kérlelhetetlen volt.
- Hát persze...! – lelkendezett Jeanne továbbra is a helyzethez abszolút nem illően. - Hiszen az agya.... Az kellett nekik... Az meg nem immunis az... illúziókra...
- Kérek vizet. - mondta Daphne.
Elővettem a zsákomból a kulacsot, amit még induláskor töltöttem meg és a kupakjába öntöttem egy adag vizet, Daphne felé nyújtva. - Egy kissé felmelegedett, de remélem megteszi.
- Megnéztem a belsejét ennek a komplexumnak, és az hogy Gideon összeolvadt a gépekkel azt egészen szó szerint kell értelmezni. - hadarta apró főnököm, miután kiitta a kupaknyi vizet. - Sajnos nem tudtam kárt tenni benne, legalábbis anélkül nem, hogy én ne maradjak ott szóval... Talán ezzel itt több szerencsénk lesz. - mutatott egy asztal felé, ami tele volt világító, idegen jelekkel és bizonytalan működésű kapcsolókkal. - Tud vele bármit kezdeni?
Jeanne odasétált a géphez, és pár másodpercig nézte rajta az írásjegyeket. Amikor az egyik lidérc is csatlakozott hozzá és mondott neki valamit, a nő tovább fokozva a kiszámíthatatlan imázsát énekelni kezdett, ami, még meglepőbb módon, sziszegős térdelésre késztette az őslidérceket, az asztalra rajzolt jelek pedig mintha megváltoztak volna.
- Ah, értem. Vagyis, nem, nem értem, de nem baj. Olyan dolgok vannak itt, amik tiszta őrültségnek hangzanak, de szerintem csak Gideon elméje tette tönkre a rendszert. Minden esetre, ha ő szétesik, a torony bedől. Túlzottan összeforrt a kettő. Hogy a repedéssel mi lesz, azt nem tudom, de teoretikusan... A lidércek rendszerei a Horgonyuknál újra tudják nyitni. Szóval ha más nem, akkor majd úgy visszajutunk.
A monológ után én csak bizonytalanul felvontam a szemöldököm, keresve bármi használhatót a szavak között. Annyit sikerült megértenem, hogy Gideonnak meg kellett halnia. Megint. Ezúttal tényleg.
- Tehát maradunk az eredeti tervnél.
- A lidércek rendszerei? - tette fel Daphne a legkézenfekvőbb kérdést.
- Igen, igen, a rendszereik. Nagyon fejlettek voltak a múltban. Most már csak maguktól működik néhány. Minden esetre, én se tudok sokkal többet ezekről annál, ami ide van írva. A lidércek segíteni fognak valószínűleg. Szóval szóljon nekik is nyugodtan, én majd fordítok.
Daphne megmaszírozta a homlokát, aztán lerepült a világító asztalra.
- Gondolkozok. - jelentette ki, fel-alá sétálva az idegen gépezet felületén. - Ha ezt a gépet szétverjük mi lesz? Ahogy én értem Gideonnak van egy gép-oldala és egy még ember oldala is. Ha más nem, legalább összezavarná. Belülről bejutni nekem van egy halovány esélyem, de nagyon halovány. Kívülről lehet, hogy be tudunk jutni, nem biztos, de szerintem még azzal járunk a legjobban. Ha lidérc barátaink elterelik a karok figyelmét, ön, Jeanne tönkreteszi ezt a gépet itt, Moros meg én meg megpróbálunk feljutni a fejbe láthatatlanul. Mármint szó szerint láthatatlanul. De most minden javaslatra nyitott vagyok.
- Én még mindig az alapötlet mellett vagyok. - vontam meg a vállam. - Ha a kiskövetasszony és a lidércek elterelik Gideon karjait, Anax felreptet Gideon fölé és rádob, akkor mindketten a földbe csapódunk, csak ő nagyobbat esik.
- Tartok tőle az nem lesz elég. Az agy irányítja az egészet, azt kell elpusztítani, de ha Anax röpképes, kezdetnek megteszi, hogy közelebb hozza azt a bizonyos agyat.
Anax bólintott. Szívósabb éjtündér volt, mint először bárki kinézte belőle.
- Mellkason vágtak szerencsére, nem háton. Az Asszisztens Úr rendkívül jó volt eddig is a súlycsökkentésben, szóval simán fel tudom vinni, ha arról van szó.
- Bármi is legyen, ha leszakad, kevésbé lesz mozgékony, ez biztos. Szóval az egy próbát megérhet. Aztán ha még mozog, szétszedhetjük belülről. - tette hozzá Jeanne is.
- Akkor viszont innen mindenki kifelé, nem akarjuk, hogy valakire rázuhanjon. Készen állnak?
Daphne bólintott.
- Igen. Jeanne kérem ismertesse barátainkkal a tervet, és utána mehetünk.
Jeanne ismertette a tervet röviden a lidércekkel, akik összenézve bólintottak.
- Rendben. Mindenki kész tőlük is.
Anax, gondolom a félelem okozta félőrültnek engedelmeskedve, megveregette a lidérc vállát, aki eddig cipelte, mikor rohantunk.
- Ja. Győzzük meg róla, hogy jobb lett volna halottnak maradnia.

× Arx Perditio×

Daphne, Morcimorc, Anax és Jeanne, na meg az őslidércek

-----------------:O:-----------------

Ott voltunk a föld alatti épületben Jeanne-al és a Lidércekkel, akik ránk nézve várták az utasításokat. Anax, ugyan fájdalmak között, de hősiesen tartotta magát. Biztos, hogy elő fogom léptettetni. Abban a lépcsőfordulóban álltunk már, ami után a kijárat következett, és vele együtt Gideon életveszélyes jelenlegi formája is ránk. Nem volt más hátra, mint előre. Le kellett szednünk Gideont és össze kellett zúznunk az agyát, vagy eljött a világvége. Semmi nyomás tényleg.
- Jól van. Én kimegyek, elterelem Gideon figyelmét illúziókkal. Addig Anax felviszi Morost, Moros pedig csinálja, amit megbeszéltünk. Lidérc barátaink és Jeanne pedig menjenek olyan messze innen, amennyire messze csak tudnak. Így megfelel mindenkinek? - foglaltam össze a tervet, aminek legfőbb eleme kedvenc asszisztensem volt (és igazából az egyetlen asszisztensem is, szóval mondhattam volna kedvenc faunbakot is).
- Nekem megfelel, ha Mr. Mistbringer is készen áll. - nézett Moros a sérült tündérre. Tényleg elég ramaty állapotban volt, bármennyire is igyekezett tartani magát, de sajnos még szükség volt rá, hogy megtegye ezt az utolsó erőfeszítést.
- Jól van, kezdjünk neki. Sok sikert kívánok mindenkinek.
Vettem egy nagy levegőt, majd kifújtam, ez után pedig kirepültem az épületből, tisztes távolságba Gideontól, hogy ne érhessen el a karmaival. Amikor megláttam Anaxot és Morost az ajtóban, akkor a változatosság kedvéért most egy egészen szép méretű tündérhadsereget idéztem elő a semmiből. Az emlékeimből táplálkozott, volt benne minden, fénytündérek, éjtündérek, faunok és pixik is, majd jó hadvezérként ezeket az illanó képzeteket ráküldtem Gideonra. Legnagyobb részüket a feje felé irányítottam, de jutott a karjai és a vállai felé is, mintha mindegyik egy másik pontját akarná támadni. Igyekeztem úgy manőverezni, hogy lehetőleg sose arra próbáljon csapkodni, amerre Moros és Anax volt. Reméltem, hogy ez elég lesz.
- Essünk neki. - ropogtattam meg Moros a nyakát, aztán megragadta Anax karját. Utána ők ketten pedig elrepültek Gideon felé. Én hőseim…
A lidércek elrohantak biztonságos távolságba, a torony teteje felé. Gideon, ahogy vártam, vadul üvöltve az illúzió-tündéreknek esett, és sikeresen elterelődött a figyelme. Morost és Anaxot elkerülték a találatai, Anax pedig sikeresen fel tudta vinni a faunt Gideon háta felé. Koncentráltam, hogy fenntartsam a varázslatot, eljátszottam a gépszörnnyel egy ideig, de a hőseimet elvesztettem szem elől. Öröm volt az ürömben, hogyha én nem láttam őket, akkor az ellenség sem, remélhetőleg.
Egy ponton utána szörnyűséges üvöltés hagyta el Gideon fémszáját, ekkor pedig már tudtam, hogy sikerrel jártak. Recsegést és ropogást hallottam olyan hangosan, hogy majd kiszakadt a dobhártyám, a kifacsart testen repedések szaladtak végig, majd konkrétan szétszakadt, beterítve a különös hengert a részei elszóródtak a magába hajló erdőben. Gusztustalan szagú, híg, karmazsinszín permet terítette be a henger ezen szeletét, a lidércek pedig diadalittasan kiáltottak fel valahol kicsit távolabb.
- Ez az! - kiáltottam én is diadalmasan.
Morost viszont nem láttam leesni. Vagyis nem errefele esett. Azonnal elröppentem arrafelé, amerre őt és Anaxot sejtettem, hogy esniük kellett. Tudnom kellett, hogy jól volt… Jól voltak-e. Fél távról már megláttam őket a bokrok között, és úgy tűnt, jól voltak, de emellett megláttam valami mást is. Három átformálódott gép-szörny haladt a két tündér felé a bozóton át. Jobb híján megpróbáltam őket eltűntetni egy illúzióval, hogy a lények helyettük is az erdőt lássák, hátha ezeknek is volt valami szerves agyuk, mint Gideonnak, de ennél többet nem tudtam nekik segíteni.
Pont egyszerre értem oda Moroshoz és Anaxhoz a gépszörnyekkel, és akkor már egyértelmű volt, hogy nem hatott rájuk a varázslatom, és ezekkel még meg kellett küzdeniük. Szerencsére engem nem láttak és a mozgásuk alapján szerencsére nem is tűntek túl gyorsnak.
- Jól vagytok? Sajnos ebben nem tudok segíteni, próbáltalak titeket elrejteni, de gépekre nem hat a mágiám. - kérdeztem, majd kommentáltam is rögtön a történteket.
- Még igen. - mondta Moros, miközben nekivetette a hátát Anaxnak és maga elé emelte az ökleit, jobb híján, mert fegyvert ezek szerint nem hozott magával. Egy pisztoly talán nem ártott volna, de a tündéreknek az egyáltalán nem volt stílusuk. A pusztakéz viszont a faunoknak nagyon is, ha esetleg eddig nem lett volna elég szexi. Hé, most ők harcoltak, igazán megengedhettem a gondolataimnak néhány másodpercnyi kószálást.
Anax villámgyorsan rontott neki az első gépszörnynek, amit meglátott. Ahogy a gép megpróbálta megcsapni, ő kardjával hárította, majd puszta kézzel megragadta a dolog fejét, mágiával megpuhította és kettétépte. Az éjtündérek ereje félelmetes volt. Amennyire látványos volt a dolog, sajnos a sérülése nem tűnt el tőle, így Anax lihegve esett térdre, a mellkasát szorongatva. A gép viszonylag üreges volt és ahogy vártam, nem is volt benne semmi organikus. Törékenyebb lehetett, mint amilyennek tűnt, bár a karmaik így is veszélyesek voltak. Féltettem az éjtündért, nem akartam, hogy mindezek után a sebesüléseibe haljon bele, így gyorsan döntésre jutottam.
- Moros, kapd ölbe Anaxot, és csökkentsd le a súlyotokat. Elviszlek titeket innen.
Morost megcsapta a géplény, a másik nem fért még hozzá, és a faun karja köré csavart láncban fennakadt a karma. Kicsit talán megvágta, de nagyon vészes nem lehetett. Félretaszította a gépet és felkaptam Anaxot, azután úgy gondoltam igyekezett megtenni, amit kértem.
- Igyekezz, Daphne, nem tudom meddig bírom még.
Igyekezz. Daphne. Szerintem életében először tegezett és szólított a nevemen „kiskövetasszony” helyett. A stressz és az életveszély érdekes dolgokat hozott ki az emberből. Meg a tündérből és a faunból is. Megragadtam a szarvait – újra – és felemelkedtem velük, de éreztem, hogy már nem annyira pehelykönnyűek, mint amire Moros egyébként ereje teljében képes lett volna. Pihenésre volt szüksége. Reméltem, hogy ez az egész már nem tartott sokáig.
Félúton összetalálkoztunk Jeanne-nal és a lidércekkel. A két lidérc tovább rohant elképesztő sebességgel, és karompárbajra keltek a két géppel, akiknek így már esélyük sem volt. Jeanne nagyon integetett, hogy tegyem le őket, és láthatóan aggódott valami miatt. Én se tudtam volna már sokáig reptetni őket, így amilyen óvatosan csak tudtam letettem Morost és Anaxot a tudósnő mellé.
- Szóljon, hogy lehetőleg ne mérgesítsük fel ezeket az őslidérceket. - mondta a faun, miután a lidércek darabokra szedték a kisebb gépszörnyeket. - Valami baj van, Miss Saileach?
- Azt hiszem, hogy még nincs, de lesz valószínűleg. Azt mondták a lidérceink, hogy a torony szét fog esni, és első lépésként visszaáll a normális irányú tömegvonzás. Vagyis szerintük. Azt mondták, hogy "érzik". Szóval ki kell jutnunk, mihamarabb. - hadarta a nő. - Mellesleg le vannak nyűgözve, hogy egy ilyen kis "orea ember" elbír egy olyan nagyot.
- Ez kedves tőlük. - mondtam mosolyogva. - Akkor... ennyi? Gideon leesett és ezzel vége?
- Lefelé vagy felfelé próbáljunk kijutni? - kérdezte Moros.
- Hát, elvileg ennyi. Remélem. Bár nem tudom, hogy az agya megsemmisült-e. A legutóbbi után mi lesz, ha újjáépíti a torony? - mondta gondterhelten Jeanne. - Kifelé ha megyünk viszont azt hiszem lefelé nem opció. Ott csak víz van. Ha meg valahogy betörik a fal kívülről, akkor a hajszálcsövesség miatt el fog mosni a víz minket.
- Meg kell győződnünk róla, hogy az agya is megsemmisült, különben feleslegesen jöttünk ide. - Moroshoz fordultam. Tudtam, hogy fáradt volt, de ha Gideon agya még egyben volt, akkor nem boldogultam volna el nélküle. - Vállalnál velem még egy utolsó cseppnyi veszélyt? Addig a többiek elindulhatnak kifelé.
- Amit csak szeretne, kiskövetasszony. - mosolyodott el. Úgy tűnik már nem száguldott az adrenalin a vérében annyira, hogy megfeledkezzen a status quo-ról. A mosolya azért kárpótolt.
Jeanne bólint.
- Mi a lidércekkel és Mr. Mistbringer megvárjuk önöket a torony peremén. Sok sikert!
Majd el is indultak, Anax pedig egy tétova pillantást vetett hátra.
- Jöjjenek azért vissza.
- Azon leszünk. - mondtam az éjtündérnek, majd Moroshoz fordultam. - Ha gondolod innen gyalogolhatunk, utána meg pihenünk egy nagyot hogy visszaszerezzük kicsit a varázserőnket. - mondtam miközben letelepedtem a vállára és oldalról nekidőltem. - Fárasztó dolog ez a világmegmentés.
- Kétségtelenül. - felelte még mindig félig mosolyogva, ahogy próbált legalább a látótere szélén rám nézni. - Szóval, merre?
A többiek eltűntek a növényzetben. Mozgást nem hallottam, csak a torony jellegzetes zúgását. Semmi baljóslót, ami önmagában is az volt.
- Keressük meg Gideon fejét. Amit olyan dicsőségesen a földbe állítottál.
- Azért be kell vallania, nem volt semmi. - mondta, miközben elindult a bozótosban arra, amerre talán a fejet láttuk repülni. Szerencsére nem is kellett sokat keresgélni, a fej egy, az emberek világából származó tölgyfát tört ketté, ahogy az egyik rögzítőkábel - vagy bármi is volt az - oda rántotta a hátánál fogva.
- Be is vallom. - mondtam még Morosnak, majd amikor odaértünk a fejhez leröppentem a válláról, és megvizsgáltam, hogy megtalálhattam-e az agyat. - Mondjuk lehet az lenne a legjobb, ha csak úgy összezúznád, nem kell itt finomkodni.
- Megpróbálhatom, de a jelenlegi állapotban nem ígérek semmit. - mondta, miközben az egyik patáját rátette a fejre és igyekezett minden maradék erejét bevetni. A fémfej nyikorgott, és néhány fény, ami a szemgödrökön belülről szűrődött még pár másodpercre felvillant, majd a fej egy ponton beszakadt, és összezúzott mindent, ami alatta volt - kellemetlen, szörcsögő, recsegő hanggal. Undorító volt.
- Fúj. - húzta ki a lábát a fejből Morcimorc.
A tornyon mély zúgás és rázkódás csapott át. Ez azt jelentette, hogy jó volt, hogy befejeztük, mert tényleg így lett vége… De rosszat is, mert kevesebb időnk volt a menekülésre, mint az kényelmes lett volna.
- Oké... azt hiszem ez sikerült. Most pedig tűnjünk el innen. Ha nem tudod már csökkenteni a súlyod annyira, hogy elbírjalak, akkor csak fussunk. - mondtam majd letelepedtem a vállára megint, hogy egyértelmű legyen, hogy nem fogom itt hagyni, akkor sem, ha nekem egyébként egyszerűbb lett volna csak elrepülnöm innen. Bajtársat nem hagytunk hátra, ő pedig annál sokkal de sokkal több volt.
- Szerintem már egy kilónyit sem tudok leadni hirtelen, szóval marad a futás.
Rohanva indultunk hát meg, miközben éreztem, ahogy a torony tömegvonzása szépen lassan elkezdett fordulni, mintha a torony épp most állt volna függőleges helyzetbe. Moros nagyjából félúton járt, amikor a talaj eltűnt alóla, és a felfele valóban felfele lett az ég és a Vörös Nap irányába, a le pedig lefelé a szürke tenger felé. Moros Adriatanak hála még ki tudott magából facsarni annyi mágiát, hogy fel tudjam emelni, ahogy elkaptam a szarvát, de tudtam, hogy nem fogjuk addig bírni, hogy felérjünk. Talán a feléig lesz elég… De nem akartam ilyen becslésekbe bocsátkozni, csak repülni feljebb és feljebb ameddig ment.
- Jeanne! Anax! - kiabáltam, amennyire hangosan csak tudtam. Ő még hátha tudtak segíteni. Ha nem, akkor maradt a víz. Volt ott is egy kijárat, amin bejöttünk Levannak annak idején de ki tudja mennyit kellett úszni hozzá és milyen mélyre… de akkor is kellett, hogy legyen B tervem.
- Dobj egy fa felé! - kiáltott Moros, gondolom amikor megérezte, hogy elfogyott az ereje. És megint tegezett, az adrenalin, mondom én.
Így tettem, hogy meg tudjon kapaszkodni. Amikor felnéztem láttam, hogy a hangom eljutott Jeanne-ékhoz, de egyelőre hevesen tanácskoztak egymás között, hogy hogyan húzzanak ki minket ebből a csávából.
Moros kényelmesen elért egy Tír na nÓg-i fát, és fel tudja húzni magát a most már nagyon vízszintes törzsére. Anax lekiabált, de a hangja gyengébb volt, mint amire számítottam.
- Jól... Jól vannak? A sebem.... Nem az igazi. Nem hiszem, hogy... Hogy tudnék repülni...
- Morosnak elfogyott az ereje és megfordult a tömegvonzás. Másznia kell vagy ki tud minket hozni valaki? - kiáltottam vissza. Mert még mászhatott. Nem lesz egyszerű, de ahogy néztem a fákat megoldhatónak látszott egyelőre, csak lehet, hogy nagyon sokáig fog tartani. Az asszisztensem viszont ezúttal is meg tudott lepni.
- Kiskövetasszony, ha nem bánja, idejönne egy percre? - kérdezte, miközben előhúzott a csomagjából egy összecsavart kötelet.
Odarepültem Moroshoz. Nem kellett magyaráznia, hogy mit akart ezzel.
- Óh. Előrelátó. Úgy tűnik ma már sokadjára lepsz meg. - átvettem a kötél végét, és bármennyire is rossz volt ott hagyni, felrepültem, hogy odaadjam a lidérceknek. Úgy tűnt ők is megértették szavak nélkül is, hogy mit akartunk, így bólintottam nekik, majd visszaröppentem Moroshoz.
- Megvan.
A faun megrángatta kicsit a kötelet, hogy elbírták-e odafent, aztán nekiveselkedett és elkezdett felfelé mászni. A lidércek segítségével jó formán csak tartania kell magát, olyan erővel húzták fel. Amikor végre mind fent voltunk a torony szélén, Jeanne megkönnyebbülten sóhajtott.
- Na jó, most már tényleg meghalt. Itt az ideje mennünk, nehogy szétessen ez az izé alattunk.
- Egyetértek. Pihenésre van szüksége mindannyiunknak. De mindenki remekül helyt állt! - dicsértem meg a csapatot. Az is fontos volt.
- Én nem ellenkezek semmivel. Anax, élsz még? - kérdezte Moros az éjtündért.
A tündér megpróbált mondani valamit, de köhögés lett a vége, majd miután fájdalmasan kiköhögte magát, halvány mosollyal válaszolt.
- Azt hiszem ez minden, ami elmondható rólam jelenleg.
Nem volt jó jel… De talán megmarad. Talán. Jeanne is bólint.
- Akkor hevederre fel, a lidércek meg kivisznek minket.
Majd ki is adta az utasításokat, a lidércek pedig engedelmeskedtek. Senki sem ágállt az ellen, hogy újra a lidércekhez hevederezzék őket, én pedig megint belekapaszkodtam Morosba, mint idefelé jövet.
A lidércek levetették magukat a kihajtogatott siklókon és ráfeküdtek a szelekre. Amelyik minket vitt kicsit nehézkesen kezelte a siklót - úgy tűnt Moros súlycsökkentés nélkül nem volt könnyű nekik se így a levegőben, de tartotta magát. Vajon normálisan milyen nehéz lehetett? Nyolcvan kiló biztos, de talán száz is, a faunoknak a csontjuk is elég tömör volt. Úgy tűnt pont jókor ugrottunk el, mivel valami beszakadhatott a torony alján, és a hihetetlen nyomás miatt feltörekvő víz gejzírként lövellt ki a torony kürtőjén, több helyen is eltörve az épület falait. Ha tovább bent maradtunk volna, valószínűleg nem úsztuk volna meg súlyos sérülések nélkül. Így viszont megérkeztünk a szirthez, ahol a lidércek - amennyire sejtettem kifejezéstelen arcaikról - örömmel fogadnak minket.
Amikor kikötözték a többieket, Jeanne sóhajtott egy nagyot.
- Azt hiszem itt az ideje szállást kérni, mielőtt foglalkozunk a másik dolgukkal...
- Mármint azzal, hogy hogyan jutunk haza? - kérdeztem.
- Megígértük nekik, hogy bezúzzuk a "horgonyt" vagy mit, ugye? - mondta Anax halkan, mire Jeanne bólintott.
- Nem hiszem, hogy távozhatunk anélkül.
- Én azt hittem a torony a horgony.
- Eddig én is. Nem így van? - húzta össze a szemöldökeit Moros.
Jeanne megrázta a fejét.
- A torony egyfajta faltörő kos inkább. A horgony az valami más. Az az, ami itt tartja a világukat a miénk mellett, a torony pedig megpróbálta összemosni a kettőt. Nem tudták pontosan körülírni, de az ott van, ahol születtek. Ők, mint faj. Azt hiszem a levegőből láttuk is. Egy hatalmas épület innét nyugatra.
Pedig már tényleg azt hittem, hogy végeztünk. Hogy nyertünk. És igazából nyertünk is, a világot megmentettük, csak a lidércek épp benyújtották a számlát a segítségért. Engem ugyan nem zavart, ha a világuk itt volt a szomszédban, eddig is így volt.
- Tehát ameddig az létezik addig nem kell attól tartanunk, hogy többé nem jutunk vissza haza? - kérdeztem azért a biztonság kedvéért. Moros viszont úgy tűnt más véleményen volt, mint én.
- Bármennyire szeretném ezt másra bízni, ameddig a két világ ilyen közel van, bármikor történhez még hasonló. Jobb nem félmunkát végezni.
- Nos igen, ameddig az létezik, a két világ egymás mellett lesz, bármit is jelentsen egymás mellett lenni. Ők így mondták. - bólintott nekem Jeanne. - Viszont ahogy Mr. Greycloud is mondja, ahonnét az a torony jött, jöhet több is akár. Kutatóként nem merem azt feltételezni, hogy egyedi dologgal álltunk szemben. Ha ezt a világot tudják valamifajta küszöbnek használni a miénkhez, akkor jobb eltávolítani a kettőt egymástól.
Oké, ez jogos pont volt. Annyira örültem, hogy ennek a toronynak vége volt, hogy nem jutott eszembe, hogy volt még ott ahonnan ez jött, legyen az bárhol is.
- Ebben egyetértek. De előbb pihennünk kell, mindannyiunknak. Nem szívesen mennék be mágia nélkül sehova. Esetleg lidérc barátaink, ha tudnának szállást adni az remek lenne, de vissza tudunk menni a léghajóra is.
- Jeanne, van itt bármi ehető? - kérdezte Moros. Igaza volt, nekem is lehet, hogy ennem kellett volna, bár engem még hajtott az izgalom, így nem éreztem magam éhesnek.
Jeanne röviden konzultált a lidércekkel.
- Igen, a pihenés jó ötlet. Szállást adnak természetesen, enni is. De hogy mit esznek, azt nem tudom. Mármint, ezt ettem a napokban én is, az íze... egyedi. De ehető, olyan, mint valami ragu.
- Jól van, ha ragu akkor ragu, és nem kérdezősködünk felőle. Mutassák az utat.
Ettem én már olyan dolgokat, amikről jobb lett volna, ha nem tudom miből vannak. Igen, patkányt is.
- Amilyen kimerült vagyok, egy cipőtalpat is megennék.
- Egyetértek... Meg remélem össze is tudnak kötözni valamivel... - tette hozzá halványan Anax, mire Jeanne csak elnevette magát.
- Amilyen gyorsan regenerálódnak ezek, kétlem. De majd meglátják. Azt hiszem erre is választ kapunk később. - mondta, majd elindultunk az erdei település felé.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

- Jól van. Én kimegyek, elterelem Gideon figyelmét illúziókkal. – jelentette ki Daphne, aztán sorban végigpillantott a rögtönzött egységén. - Addig Anax felviszi Morost, Moros pedig csinálja amit megbeszéltünk. Lidérc barátaink és Jeanne pedig menjenek olyan messze innen, amennyire messze csak tudnak. Így megfelel mindenkinek?
- Nekem megfelel, ha Mr. Mistbringer is készen áll. - néztem az elgyötört tündérre, végülis az én szerepem első fele főleg rajta állt.
Anax határozottan bólintott, bár nem sikerült teljesen elrejtenie a fájdalom miatt kitörő fintorait. De megpróbálta, ami önmagában is értékelendő volt. Jeanne lefordította a tervet az őslidérceknek, amire válaszul az egyikük felcsapta az embernőt a vállára, aztán sorban ők is bólintottak.
- Jól van, kezdjünk neki. - adta ki Daphne a parancsot, aztán vett egy mély levegőt és lassan kifújta. - Sok sikert kívánok mindenkinek.
Apró főnököm volt az első, aki kirepült az épületből. Nem kellett sok idő, hogy meghalljuk a hangokat, ahogy Gideon lecsapott a semmiből előtűnő tündérekre, de az ajtóban állva már láttuk is a rá rontó illúzió-osztagot.
- Essünk neki. - ropogtattam meg a nyakam, aztán megragadtam Anax karját és eltűntettem a saját súlyomat, hogy felrepülhessen velem Gideon fölé. Amikor kellő magasságban voltunk, csak felkiáltottam az éjtündérnek. - Engedjen el és vonuljon biztonságba!
Mielőtt azonban Anax elengedett volna, neki és nekem is feltűnt valami szokatlan. Valami, ami bizarr érzést okozott a gyomromban, mintha hirtelen minden irányba húzott volna a föld. Nem lefelé, legalább is nem abba az irányba, ami eddig lefelé volt. Gideon épp egy csomópontban függött, ahol a torony furcsa vonzása kiegyenlítetten húzta mindenfelé.
- Mi legyen? - kérdezte az éjtündér. - Ha elengedlek, csak lezuhansz...
Erre gondolhattam volna ebben az elcseszett világban, de itt már nem hátrálhattunk meg. -Vigyél oda, minél közelebb.
Ahogy a kezem hozzáért a géplény fémbőréhez felszabadítottam annyi mágiát, amennyit képes voltam ilyen rövid időablakon belül, hogy olyan nehézzé tegyem, amennyire csak tudtam - és csak reméltem, hogy közben nem csap ketté az egyik karja. A torony szédítő módon rángatott minden létező irányba, de egy idő után nem csak én szenvedtem meg. Gideon – legalább is a szörny, ami lett belőle – dobhártyarepesztően felüvöltött, a teste pedig gyomorforgató recsegéssel adta meg magát. A fém szétrepedt, belőle kifordult az, ami még emberré tette, aztán az eddig fefüggesztő kábelek darabokban rántották a torony belső felülete felé.
És mivel rajta álltam, követtem én is.
A furcsa, fákkal telerakott ég-talaj magába szippantott, de a Gideonból előfröcskölő húslé felém lökte Anaxot is. Szerencsére az ismerős, Tír na nÓgi fák és bokrok tompítottak valamennyit a zuhanáson, így azzal együtt, hogy ösztönösen próbáltam menteni magam mágiával, kissé fájdalmasan, de nem halálosan sikerült becsapódnom.
Először felköhögtem, aztán átment egy panaszos nyögésbe, mert esni még mindig nem volt kellemes. - Si... sikerült? Jól vagy, Anax?
- Fuj basszameg, ez gusztustalan... - mondta az éjtündér, sikertelenül próbálva magáról levakarni a Gideonból kieső szutykot. - De jól vagyok, asszem. És te, Asszisztens Úr?
- Megmaradok. - mondtam, miközben feltápászkodtam és elkezdtem lerázni magamról a húspépet. Anaxnak teljesen igaza volt, ez igazán gusztustalanra sikerült.
A közeli bokrok felől zaj támadt, nemsokára pedig a korábban látott, kisebb gépizék tapostak át rajtuk, mintha ott sem lettek volna. Ezek szerint eljött az ideje, hogy velük is foglalkoznunk kelljen, szóval Anax rögtön kardot is rántott.
- Jól vagytok? - kérdezte Daphne valahonnan a hátam mögül, majd egy rövid félkörrel elém repült. - Sajnos ebben nem tudok segíteni, próbáltalak titeket elrejteni, de gépekre nem hat a mágiám.
- Még igen. - mondtam, miközben nekivetettem a hátam Anaxnak. Határozottan hoznom kellett volna valami fegyvert, de az esernyőm most otthon maradt, a lánc pedig nem valószínű, hogy meghatotta volna a gépeket. Kénytelen voltam puszta kézzel megoldani a problémákat, így csak védekezően magam elé tartottam az ökleimet és vártam.
Anax villámgyorsan rontott neki az elsőnek, amit meglátott - ahogy a gép megpróbálta megcsapni, ő kardjával hárította, majd puszta kézzel megragadta és nemes egyszerűséggel kettétépte.
Amennyire látványos és félelmetes volt az éjtündérek harcmodora, a sérülése nem lett semmissé időközben, így a mozdulat után lihegve esett térdre, a mellkasát szorongatva.
- Moros, kapd ölbe Anaxot, és csökkentsd le a súlyotokat. Elviszlek titeket innen.
A következő robot nem várta meg, hogy engedelmeskedhessek apró főnökömnek, géplábait megfeszítve nekemugrott, és a pengéi az alkaromra csavart láncon álltak csak meg.
Félretaszítottam a gépet és felkaptam Anaxot, aztán amennyire tudtam, csökkentettem a súlyunkat.
- Igyekezz, Daphne, nem tudom meddig bírom még.
Az éjtündért és magamat is könnyíteni olyan volt, mintha egy ládát kellett volna elcipelnem kilométerekre, ami minden egyes pillanatban a határán volt, hogy leszakítsa a karomat. Legalább is így képzeltem, sosem cipeltem még semmit úgy, hogy tényleg nehéz lett volna. Szerencsére azonban Daphne elég gyorsan húzott minket a levegőben, ráadásul valahol félúton az őslidércek elrohantak mellettünk és karmos kezekkel nekirontottak a minket követő gépeknek.
Rondák voltak, érthetetlen nyelven beszéltek és a szappant szerintem hírből sem ismerték – de harcolni azt tudtak.
- Szóljon, hogy lehetőleg ne mérgesítsük fel ezeket az őslidérceket. – mondtam visszapillantva. Nem sokkal ezután Daphne letett minket a felettébb aggódó Jeanne mellé. - Valami baj van, Miss Saileach?
- Azt hiszem, hogy még nincs, de lesz valószínűleg. - felelte az embernő. - Azt mondták a lidérceink, hogy a torony szét fog esni, és első lépésként visszaáll a normális irányú tömegvonzás. Vagyis szerintük. Azt mondták, hogy "érzik". Szóval ki kell jutnunk, mihamarabb. Mellesleg le vannak nyűgözve, hogy egy ilyen kis "orea ember" elbír egy olyan nagyot.
- Ez kedves tőlük. - felelte Daphne mosolyogva. - Akkor... ennyi? Gideon leesett és ezzel vége?
- Lefelé vagy felfelé próbáljunk kijutni?
- Hát, elvileg ennyi. Remélem. Bár nem tudom, hogy az agya megsemmisült-e. A legutóbbi után mi lesz ha újjáépíti a torony? - mondta Jeanne, magához képest felettébb komoran. - Kifelé ha megyünk viszont azt hiszem lefelé nem opció. Ott csak víz van. Ha meg valahogy betörik a fal kívülről, akkor a hajszálcsövesség miatt el fog mosni a víz minket.
- Meg kell győződnünk róla, hogy az agya is megsemmisült, különben feleslegesen jöttünk ide. - jelentette ki Daphne, aztán felém fordult. - Vállalnál velem még egy utolsó cseppnyi veszélyt? Addig a többiek elindulhatnak kifelé.
- Amit csak szeretne, kiskövetasszony. - mosolyodtam el. Végülis ezek után már illett végigcsinálnunk rendesen.
- Mi a lidércekkel és Mr. Mistbringer megvárjuk önöket a torony peremén. - mondta Jeanne, mielőtt elindultak kifelé. - Sok sikert!
Mielőtt teljesen eltűnhettek volna, Anax még hátrafordult felénk. - Jöjjenek azért vissza.
- Azon leszünk. Ha gondolod innen gyalogolhatunk, utána meg pihenünk egy nagyot hogy visszaszerezzük kicsit a varázserőnket. - mondta Daphne, de ez nyilván azt jelentette, hogy én gyalogoltam, míg ő kényelmesen elhelyezkedett a vállamon. Szerencséje volt, hogy az ő hátsóját sosem utasítottam volna vissza, ha rám akart ülni. - Fárasztó dolog ez a világmegmentés.
- Kétségtelenül. - feleltem még mindig félig mosolyogva, ahogy Daphne felé fordultak a szemeim, bár így is csak a perifériámon láttam. - Szóval, merre?
- Keressük meg Gideon fejét. Amit olyan dicsőségesen a földbe állítottál.
- Azért be kell vallania, nem volt semmi. - feleltem, miközben elindultam a bozótosban arra, amerre talán a fejet láttam repülni. De tekintve, hogy ez egyetlen pillanat volt azelőtt, hogy a torony vonzása engem is a földre rántott, elég bizonytalan voltam a dolgokban.
- Be is vallom.
Szerencsére Gideon volt annyira rendes velünk, hogy tőlünk nem messze vesztette el a fejét, kettézúzva egy fát, amit az emberek tölgynek neveztek. Daphne lerepült a vállamról és körberepülte az ocsmány géppofát.
- Mondjuk lehet az lenne a legjobb ha csak úgy összezúznád, nem kell itt finomkodni.
- Megpróbálhatom, de a jelenlegi állapotban nem ígérek semmit. - mondtam, miközben az egyik patámat rátettem a fejre és olyan erővel nyomtam lefelé, amennyi csak maradt. Ami, valljuk be, nem sok volt.
A fémfej nyikorgott, aztán néhány utolsó, pislogó fényt felénk villantva beszakadt, és összezúzott mindent, ami alatta volt - kellemetlen, szörcsögő, recsegő hanggal. A toronynak láthatóan ez nem tetszett, ugyanis az egész szerkezet megremegett egy mély búgással.
- Oké... azt hiszem ez sikerült. Most pedig tűnjünk el innen. Ha nem tudod már csökkenteni a súlyod annyira, hogy elbírjalak, akkor csak fussunk. - mondta Daphne, visszatelepedve a vállamra.
- Fúj. - húztam ki a lábam a fejből, de Daphne-nak igaza volt, nem értem rá most a felettébb szalonképtelen megjelenésemmel törődni. - Szerintem már egy kilónyit sem tudok leadni hirtelen, szóval marad a futás.
Az állandó recsegés és remegés közepette felettébb gyorsan tudtam rohanni, még ha a növényzet nem is könnyítette meg a dolgomat – szerencsére a halálfélelem igen. Annál is inkább, mert ahogy a torony haldoklott körülöttünk, a föld húzása lassan erőt vett az idegen gépek fölött, és éreztem, ahogy a vállam megindul hátrafelé.
Szerencsére Daphne épp abban a pillanatban kapott el, ahogy elkezdtem zuhanni vissza, de az ereim szinte égtek a rohamosan fogyó mágiámtól. Az is csoda volt, hogy egy pillanatnyi ideig tudtam tartani, az a hat másodperc, amit sikerült már szinte lehetetlennek tűnt. De ez sem volt elég.
- Jeanne! Anax!
- Dobj egy fa felé! - kiáltottam Daphnenak, ahogy éreztem, hogy tényleg a végére értem.
Ahogy Daphne meglengetett, kinyújtottam mindkét karomat és megpróbáltam megragadni az első ágat, amit elértem. Szerencsére sikerült, szóval némi erőlködés után ott találtam magam az egyik Tír na nÓgban őshonos fa most kényelmetlenül vízszintes törzsén.
- Jól... Jól vannak? - kiáltott le Anax, bár a hangja elég haloványnak hatott. - A sebem.... Nem az igazi. Nem hiszem, hogy... Hogy tudnék repülni...
- Morosnak elfogyott az ereje és megfordult a tömegvonzás. Másznia kell vagy ki tud minket hozni valaki? - kiáltotta vissza Daphne.
Ahogy sikerült nagyjából elhelyezkednem, és megtaláltam a csomagomat beletúrtam és előkerestem az összetekert kötelet. Ötletem sem volt, hogy miket vigyek egy ilyen küldetésre, de szerencsére a kötél majdnem mindenhez jól jött, szóval volt eszem eltenni.
- Kiskövetasszony, ha nem bánja, idejönne egy percre?
- Óh. Előrelátó. Úgy tűnik ma már sokadjára lepsz meg. - jelentette ki Daphne, miközben átvette a kötél végét, és elindult felfelé a lidércekhez. Pedig igazán hozzászokhatott volna, csupa meglepetés voltam.
Néhány másodperc múlva Daphne már repült is vissza, bíztatóan bólintva.
- Megvan.
Megrángattam kicsit a kötelet, hogy elbírnak-e odafent, aztán nekiveselkedtem és elkezdtem felfelé mászni. Azért sokkal nehezebb volt, mint nem létező súllyal, de vagy ez volt, vagy a zuhanás, szóval a félelem segített.
A mászás valahol az út harmadánál átváltott kapaszkodásba, ahogy az őslidércek szinte felrántottak a torony peremére. Ahogy felértünk, Jeanne megkönnyebbülten felsóhajtott.
- Na jó, most már tényleg meghalt. Itt az ideje mennünk, nehogy szétessen ez az izé alattunk.
- Egyetértek. Pihenésre van szüksége mindannyiunknak. De mindenki remekül helyt állt!
- Én nem ellenkezek semmivel. - vontam meg a vállam, mint aki nem halt meg háromszor is majdnem az előző tíz percben. - Anax, élsz még?
A tündér megpróbált mondani valamit, de köhögés lett a vége. Miután fájdalmasan kiköhögte magát, halványan elmosolyodott.
- Azt hiszem ez minden, ami elmondható rólam jelenleg.
- Akkor hevederre fel, a lidércek meg kivisznek minket. - adta ki az utasítást Jeanne. Nem ellenkeztem, csak mint egy leeresztett léggömb hagytam, hogy a egyik őslidérc magához szíjazzon és levesse magát a siklóval a torony tetejéről.
A visszaút nem volt olyan zökkenőmentes, mint idefelé. Még ha el is tekintünk attól, hogy a teljes súlyommal együtt a lidércünk csak nehezen tudta irányban tartani a siklót, a torony mögöttünk vizet okádva robbant fel, mint egy ébredő vulkán. Ha csak két perccel tovább maradunk benne, most mi is ott repültünk volna a víztömegben, mint az uszadék.
Szinte megkönnyebbülés volt földet érni ebben az idegen, elmebeteg világban. Akármilyen szürke is volt, legalább a fent fent volt, a lent meg lent. És nem volt tele gépszörnyekkel.
- Azt hiszem itt az ideje szállást kérni, mielőtt foglalkozunk a másik dolgukkal... - mondta Jeanne, zavaróan elkenve a végét.
- Mármint azzal, hogy hogyan jutunk haza? - kérdezte Daphne reménykedve.
Jeanne helyett Anax vállalta magára, hogy elrontsa a kiskövet jókedvét.
- Megigértük nekik, hogy bezúzzuk a "horgonyt" vagy mit, ugye? - kérdezte az éjtündér, amire Jeanne halkan felsóhajtott.
- Nem hiszem, hogy távozhatunk anélkül.
- Én azt hittem a torony a horgony.
- Eddig én is. Nem így van? - húztam össze a szemöldökeimet.
Jeanne megrázta a fejét. - A torony egyfajta faltörő kos inkább. A horgony az valami más. Az az, ami itt tartja a világukat a miénk mellett, a torony pedig megpróbálta összemosni a kettőt. Nem tudták pontosan körülírni, de az ott van, ahol születtek. Ők, mint faj. Azt hiszem a levegőből láttuk is. Egy hatalmas épület innét nyugatra.
- Tehát ameddig az létezik addig nem kell attól tartanunk, hogy többé nem jutunk vissza haza?
- Bármennyire szeretném ezt másra bízni, ameddig a két világ ilyen közel van, bármikor történhez még hasonló. Jobb nem félmunkát végezni.
- Nos igen, ameddig az létezik, a két világ egymás mellett lesz, bármit is jelentsen egymás mellett lenni. Ők így mondták. - bólintott Jeanne. - Viszont ahogy Mr. Greycloud is mondja, ahonnét az a torony jött, jöhet több is akár. Kutatóként nem merem azt feltételezni, hogy egyedi dologgal álltunk szemben. Ha ezt a világot tudják valamifajta küszöbnek használni a miénkhez, akkor jobb eltávolítani a kettőt egymástól.
- Ebben egyetértek. De előbb pihennünk kell, mindannyiunknak. Nem szívesen mennék be mágia nélkül sehova. Esetleg lidérc barátaink ha tudnának szállást adni az remek lenne, de vissza tudunk menni a léghajóra is.
A pihenés sem hangzott rosszul, azonban valami más sokkal égetőbb probléma volt.
- Jeanne, van itt bármi ehető?
Jeanne ezt a kérdést a lidércekre bízta, és az arcából ítélve többé-kevésbé bíztató választ kapott.
- Igen, a pihenés jó ötlet. Szállást adnak természetesen, enni is. De hogy mit esznek, azt nem tudom. Mármint, ezt ettem a napokban én is, az íze... egyedi. De ehető, olyan, mint valami ragu.

- Jól van, ha ragu akkor ragu, és nem kérdezősködünk felőle. Mutassák az utat.
- Amilyen kimerült vagyok, egy cipőtalpat is megennék.
Néha nem ártott ráerősíteni a kecske-utalásokra, még a végén kiment volna a divatból, ugyebár.
- Egyetértek... Meg remélem össze is tudnak kötözni valamivel... - tette hozzá halványan Anax, mire Jeanne csak elnevette magát.
- Amilyen gyorsan regenerálódnak ezek, kétlem. De majd meglátják. Azt hiszem erre is választ kapunk később.

× Arx Perditio×

Daphne, Morcimorc, Anax és Jeanne, na meg az őslidércek

-----------------:O:-----------------

Az őslidércek táborában kaptunk szállást egy hevenyészett sátorban, pont olyanban, amiben ők is laktak. Az étel, amiből bőséges adagot hoztak egészen ehető volt, bár a fűszerezés hagyott maga után némi kívánni valót. Hogy miből volt, azt nem tudtam megállapítani, de jó eséllyel nem emberből… Ami persze nem jelentett túl sok mindent, mivel Jeanne volt az egyetlen ember ebben a világban, a lidércek pedig köztudottan kannibálok voltak. Ezen a kietlen világon nem is tudtam, milyen más élelemforrásuk volt. Jobb volt ebbe nem belegondolni, csak reménykedni, hogy nem ők voltak az otthonuk egyetlen hússal rendelkező lakói. És még véletlenül se kérdezősködni.
Nagyjából be is esteledett - ha a nappal szürke volt, az éjszaka koromfekete. Egymást is alig láttuk a halványkék fényeknél, amik a lámpásokból áradtak. Jeanne-t is a mi sátrunkba küldték, ahogy Anaxot is. Szerencsétlen éjtündért elég hevenyészett módon kötözték össze, és beszámolója alapján valami irgalmatlanul undorító állagú löttyöt is megitattak vele. Nem tartottam valószínűnek, hogy fel fog épülni holnapra, hogy velünk mehessen a lidércek különös épületébe. Jeanne arról annyit tudott mondani, hogy minden őslidérc onnét származott, és az egész épületet vallásos szent helyüknek tartották. Néha egy-egy lidérc benézett, de egyébként nem igazán zavartak minket.
- Miss Saileach, ha szabad kérdeznem... - fordult Moros a tudósnő felé, miután befejezte a vacsoráját. - Mégis hogy jutott ide egyébként az Álmodón keresztül?
Miután belakmároztam a lidérc kosztból - vagy hát megettem mert éhes voltam, sok élvezet egyébként nem volt benne - elvackoltam magam, és amennyire lehetett becsavartam magam egy kisebb takaróba, úgy, hogy csak a fejem látszódott ki a kupac tetején.
- Fura dolgok ezek az álmok. - jegyeztem meg. - Egyszer megnéznék egyet belülről is, csakhogy tudjam minek kerítenek ekkora feneket.
Jeanne pár másodpercig elgondolkodott azon, hogy hogyan is válaszoljon Morosnak.
- Ameddig az Akadémiának dolgoztam hallottam egyszer, hogy a sinarini kutatóat nagyon foglalkoztatta annak a gondolata, hogy az álmokon keresztül lehet-e fizikailag is utazni. Ez ugyan annak a szervezetnek egy másik ága volt amúgy, akiknek Gideon is dolgozott. Egyes jelentések alapján volt is ennek valamiféle gyümölcse bizonyos drogok hatására, de csak az álmok absztrakt világába lehetett eljutni fizikailag így. Szóval néhány... kapcsolatomon keresztül beszereztem ebből a drog-koktélból és némi hipnózissal elértem, hogy az álmodónk erről a világról álmodjon. - tartott egy kis szünetet. - Azt hiszem, hogy a sinarini kutatók nem is tudják milyen közel jártak a sikerhez, haha. De egyébként amennyire tudom a "természetesen" képződő álmok és rémálmok jóval vadabbak ennél a helynél. - tette hozzá a végét, inkább már nekem.
- Ez viszont feltételezi, hogy az Álmok létező világok, nem csak kitalációk.
Bólintottam Moros megállapítására.
- A hitnek és a mítoszoknak mindig szokott alapja lenni, és az emberek azt mondják Sinan álmodja a világot... Nem akarom elképzelni, hogy ha az emberek ennyire félnek a rémálmoktól, akkor mégis milyen más világok létezhetnek még. - húztam el a szám. - Levan nem tud erről valamit? Nincsenek ködös elméletei?
- Erről nem nagyon kérdeztem eddig, bevallom, de fogom majd, ha visszatértünk. Annyit tudok, hogy már az ő idejében is voltak, és ők is fontosnak tartották őket, vallásosan is. - biccentett. - De minden bizonnyal jól gondolja Greycloud úr, és bele sem akarok gondolni, hogy hol létezhetnek ezek a valóságok. Talán néha még létre is hoznak az emberek egyet-egyet, visszagondolva néhány beszámolóra, amit erről hallottam. Ez pedig még rosszabb következtetéseket enged meg, sajnos... Fél karom odaadnám, ha beszélhetnék egy emberrel, aki annyival régebben élt Levan hercegtől, mint ő tőlünk.
- Amennyi fura dolog történt mostanában... - mosolyodott el Moros félszegen, miközben végigdőltem az egyik takarón, nekem meg két ütemet kihagyott a szívem, hogy rögtön utána be is hozza a lemaradást. - ...ne siessen ennyire az ilyen kijelentésekkel, Miss Saileach. Még a fél karja bánja.
Erővel elszakítottam a tekintetem Morosról és igyekeztem inkább a témára koncentrálni, mielőtt még fel kell mosniuk a padlóról.
- Na várjunk, hogy érti, hogy létre is hoztak az emberek egyet-egyet? Egész világokat?
Jeanne Moros megjegyzésére felnevetett, de rögtön utána el is komorodott.
- Ha belegondolok abba, hogy egyes mágikus álmok csak variációi az általunk is ismert világnak, feltételeznem kell, hogy legalább valamilyen módon képesek egy variációját leképezni az orea-érzékeny emberek a valóságunknak. De meglehet, hogy túl sokat gondolok a dologba, és teljes őrültség. Alapból eszembe se jutna ilyesmi, de... Ezek után nem lehetek biztos semmiben.
- Sajnos nem látom akkora őrültségnek, mint amekkorának kéne. De ettől még véletlenül sem fogom beismerni, hogy lehet, hogy tényleg az emberek a világ közepe. - jelentettem ki. Ez után a pihenő Moros felé sandítottam, talán nekem sem ártott volna pihenni, de túl sok volt az izgalom. - Önnek van esetleg bármiről kérdése, Jeanne?
- Nekem százezer kérdésem van, de azokra azt hiszem nem önök adhatnak választ. - nevetett halkan. - De az biztos, hogy annak ellenére hogy abban a világban történnek az ütközések ahonnét mi, emberek származunk, nem mi vagyunk a világ közepe. Belegondoltak már abba, hogy miért hasonlítunk annyira? Mi, önök, és mindenki más? Nem hiszem, hogy utánunk lettek volna mintázva mások. Sokkal fejletlenebbek vagyunk sok tekintetben más fajoknál. A kérdés inkább az, hogy ki alapján lettünk mi mindannyian mintázva? És hol vannak ők?
A végén ásított egy nagyot.
- Eh, tudja a fene. Talán sose fogjuk. Inkább az a kérdés, hogy holnap hogy győzünk majd.
Igazából ez már a filozófiának egy olyan mély mocsara volt, amerre nem szívesen tévedtem volna el, de ez a kérdés azóta motoszkált a tündérnépben, hogy először találkoztunk az emberekkel. Olyanok voltak mint mi, és mégsem. Magunkról tudtuk, hogy egyetlen közös pontból alakított tovább minket a mágia, az alkímia és az idő mindenható triásza, de amikor találkoztunk az emberekkel óhatatlanul felmerült a kérdés, hogy létezhetett-e egy még korábbi közös pont, de ha létezett, hogy sodródhattunk külön világokba? És most itt voltak a lidércek. Emberszerűek voltak ők is, most pedig láttuk, hogy honnan indultak ki, miből, de még így sem különböztek eléggé. Voltak tudósok az emberek között, ahogy olvastam, akik abban hittek, hogy a különféle fajokat nem is az istenek teremtették, hanem úgy fejlődtek megannyi irányba, mindig alkalmazkodva a környezetükhöz. Sokan ostobaságnak tartották mindezt, de talán lehetett benne valami. És már meg is érkeztünk a mocsárba.
Moros olyan arcot vágott, mint amikor a szemét szokta forgatni, de most csukva volt neki, úgyhogy nem tudtam, igazam volt-e.
- Tudunk bármi praktikusat arról a helyről, ahová tartunk? Például hogy hogy néz ki belülről? - kérdezte.
- Annyit csak, hogy egy mesterséges épület, és elvileg tele van olyan technológiával, ami a torony belsejében is volt. Mindenképpen van köze a lidérceknek ahhoz, aki a tornyot csinálta. De hogy ők voltak, vagy ugyanaz csinálta őket, azt nem tudom.
- Nem árulták el, vagy ők maguk se tudják?
- Nézz rájuk. A technológiájuk már elveszett és szerintem a múltjuk is.
Ahogyan lehet, hogy a miénk is. Ahogyan lehet, hogy mindannyiunké.
- Ahogy a kiskövetasszony mondja. Semmire sem emlékeznek a múltjukból, ami legendakincsükből maradt az meg nagyon szerény. Gyakorlatilag annyit sejtenek, hogy valaki csinálta őket, és hogy bármi is volt a feladatuk, már befejezték, szóval csak el akarnak tűnni innét békében. Vagyis így vettem ki a szavaikból.
- Akkor jobb lesz, ha feltaláljuk magunkat holnap. Eddig bevált.
- Azért... túlságosan jótét lelkek vagyunk. Ne mondja el senkinek. - mondtam bosszúsan. Még a végén odalesz az imázsom, pedig az nagykövetként igencsak fontos volt.
- Haha, önök a munkaadóim, eszem ágában sincs rontani a kapcsolatunkon. Meg amúgy is, a világmegmentésben eddig a tündérek talán jobban jeleskedtek, mint az emberek, szóval majd csak akkor kell előhozni ezt, ha valaki az ellenkezőjét próbálja bizonygatni.
- Na azt megnézném. - felelte Moros, a karjait bepolcolva a feje alá. Rá fogok szólni, hogy vegyen fel legközelebb egy inget, mert meg fogok halni szívelégtelenségben.
- Sajnos nem lesznek tanúk akik az igazunkat bizonyítják. De... Moros, Anax, eszembe jutott egy kérdés. Ha ti láthatnátok az őshazát... Visszamennétek?
Itt nem arra a hipotetikus őshazára gondoltam, ahonnan talán mind származtunk, emberek és tündérek egyaránt, hanem a tündérek ősi földjére, az Ütközés előttre, mielőtt még kénytelenek lettünk volna egy világon osztozkodni az emberiséggel. Jeanne némán figyelt, viszont Anax, aki eddig csak halkan próbálta a nagyobb levegővételeket visszafogni, meg az ezekből adódó fájdalmat tompítani, most hümmögött egyet.
- Asszem nem. Én bírom az embereket, még ha többnyire gázos arcok is vannak közöttük, mint ez a Gideon. Meg hát itt születtem. Nekem már ez a hazám. Már nem itt, hanem tudják, az embereknél.
- Én sem. Elég volt egy világ szabályait megtanulni. - válaszolta Moros.
Bólintottam, hogy tudomásul vettem a válaszukat. Én is ebben a világban születtem már, így értettem, hogy mire gondoltak, de ettől függetlenül úgy gondoltam, hogyha adódott volna a lehetőség, én talán visszamentem volna… de ha nem is örökre, egy látogatás erejéig mindenképp.
- Szerintem aludjunk. Vagy legalább próbáljuk meg, nehéz napunk lesz holnap.
Erre Jeanne is bólintott, és hanyatt dőlt a matrac-jellegű valamin, amit leterítettek neki.
- Jó ötlet.
Úgy tűnik, itt az esték hosszúak voltak, így legalább másfélszer annyi időnk volt az első levelek között átszűrődő fakó sugarakig, mint gondoltátok. Anax reggel ülő helyzetben körözgetett a vállaival, és láthatóan ő sem nagyon hitte el, hogy ilyen gyorsan rendbe jött. Le is vette a kötéseit, és ahol a mély vágás volt, semmi más nem látszott egy vékony vörös vonalon kívül.
- Aztarohadt, tudnak valamit ezek az arcok.
- Egészen lenyűgöző. Vajon mi lehetett, amit adtak önnek? - nézte Jeanne is szemüvegét igazgatva a csodát.
- Talán vihetünk haza belőle. A hős jutalma és hasonlók. - mondta Moros.
Az éjszaka egy ponton úgy döntöttem, hogy átköltözöm Moros mellé, és szigorúan ameddig aludt odabújtam az oldalához. Nem akartam egyedül maradni ezen a furcsa helyen, de azért így is végig be voltam bugyolálva a takaróba, így talán nem volt kínos. Reggel utána egészen frissen - nem tudom mikor aludtam ennyit utoljára – ébredtem, persze a faun mellett, amit igyekeztem teljesen természetesen kezelni, mert nem volt itt semmi látnivaló, és én is megbámultam Anax csodálatos gyógyulását.
- Egyet értek, kérhetnénk belőle. Ha megoldjuk a kis problémájukat ennyit igazán megtehetnek, bár egyébként eddig is hasznosak voltak. A mi világunk lidércei igazán tanulhatnának tőlük. De azért ne bízza el magát Mr. Mistbringer, lehet, hogy még jobb lenne egy-két nap pihenés.
Anax vállat vont.
- Hát, nem mondom, hogy nem szeretek lazulni, de ha kell segítség, egyelőre úgy érzem, hogy önökkel tudok tartani. Egy extra kard és extra pár szárny jól jöhet bármikor.
Moros rám pillantott.
- Hadkisasszony?
- Abban igaza lehet, hogy jól jöhet a segítség, de nem lennék túl jó parancsnok ha hagynám. Nem akarom, hogy a rossz döntéseim miatt valakinek kilyukadjon az oldala.
- Ez egy utalás akart lenni? - nézett fél szemmel felém a faun.
- Nem, teljesen nyílt voltam. - az utalgatásokat ugyanis félre lehetett érteni. Ezt nem igazán. Senkinek sem kívántam az érzelmek azon kavalkádját, amit átéltem, amikor Moros visszajött a lidércektől sebesülten, a legtöbbnek nevet sem tudtam adni, egyedül a mérhetetlen harag és az alatta húzódó bűntudat voltak azok, amiket ki tudtam kristályosítani.
- A parancsszegés nem a stílusom. - felelt Anax vállat vonva, és visszadőlt tarkója alá tett kezekkel a matracra. Jeanne közben összepakolt egy táskányi kutató-dolgot, majd lelkesen nézett ránk.
- Én kész vagyok.
- Szintén. - vette a vállára Moros a táskát.
Mindenki annyira készülődött, én meg csak lenéztem magamra, meg a több napos ruhácskámra... hát nem voltam túl dicsőséges. Végül letelepedtem Jeanne vállára.
- Én is.
Jeanne bólintott, majd velem a vállánk elindultunk, hogy beszéljünk a lidércekkel. Kettő jött elő, az egyik kezében még egy hevenyészett lándzsa is volt, és megindultak hátra-hátratekintgetve ránk. Jeanne követte őket.
- Amelyiknél a fegyver van, ő elvileg az egyik vezetőjük, bár nincs hivatalos hierarchiájuk. Ő az, aki az újszülöttekért megy a "Felemelkedés Edényeihez". Bármi is legyen az. - magyarázta a nő.
- Újszülöttek? - kérdezte Moros.
- Mármint... Szó szerint? Így szaporodnak? Szegények... - bár nem nagyon láttam közöttük nőket… Vagy hát két különböző lidércet, akiket fel lehetett volna fogni nőnek és férfinak, ahogyan gyerekek sem szaladgáltak a faluban.
- Hát, ha tippelnem kellene szó szerint kell érteni. - vont vállat Jeanne. - Minden esetre nem láttam még kicsi ilyen lidércet. Az összes felnőtt méretű volt.
- El sem tudom képzelni, milyen groteszk lehet... - rázta ki a hideg Morost egy pillanatra.
- Hát, most látni fogjuk. De a mi világunkban... vagy hát az emberek világában már a hagyományos módon szaporodnak, szóval elég sokat változtak.
Jeanne bólintott.
- Igazából nagyon is hasonlítanak az emberekre. Jó, az alakváltók jobban, de nekik ez a teljes lényegük. Olyan, mintha... Embereket olvasztottak volna magukba és az ő mintájukra fejlődtek volna tovább. Megmagyarázná, hogy miért "lettek" démonokból ők a legendáinkban.
Pár lépést tett némán, és láthatóan nagyon gondolkodott valamin.
- Mondja csak. - bátorította Moros. - Látszik, hogy valamit még akar.
- Mi van, ha azért lettek emberiek, mert embereket ettek? A legendákban a démonok felfalták az embereket. Ha ez az egész lényegük? És mi lenne, ha mást ennének? Tündéreket? Alakváltókat? Túl sok itt a kérdés.
- Ezek olyan kérdések, amire jobb nem megtudni a választ.
- Tündérevőket láttál. - pillantottam Morosra. - De nem mondtad, hogy mások lennének.
- Oh, arról az incidensről hallottam. Talán nem ették őket elég ideig. Vagy már mivel ember-szerűek voltak, nem számított a dolog. - találgatott Jeanne az állára támasztott mutatóujjal.
- Nos, a tündérevéstől az egyetlenek, amik lettek, az a halott.
- Csak amit megérdemeltek. - vontam vállat. - De lehetséges, amit mond Jeanne. Furcsa dolgok vannak és csak egyre furcsábbak lesznek.
Kiértünk az erdőből, és szép lassan közelítettük meg a zord, fekete falú épületet, ami még távolról is hatalmasnak tűnt. Valamiért hasonlónak tűnt az anyaga, mint a toronynak, de ezen kívül csak horror-regények borítóján találkoztam efféle épületekkel. Szerencsére. A terep nem volt vészes, bár Jeanne-t ez is rendesen fárasztotta, és mire elértük az épület falát, ami lehetett vagy száz méter magas is, a kutató kimerülten dőlt neki. Több órányi menetelés volt mögöttünk, de Moros azért jelentősen jobban bírta a dolgot. Kicsi, sötét, ajtó nélküli átjáró vezetett az épületbe. Jeanne lihegve intett, majd vált pár szót a lidércekkel.
- Nos, odabent elvileg a "horgony" amiről eddig beszéltek nincs túl messze. Nagyjából az épület közepén lehet.
- Van valami, amivel tudunk világítani?
Megráztam a fejem, világítani azt pont nem tudtam.
- Nincs esetleg lámpás a táskádban? - kérdeztem. - Egyébként mi ez a horgony pontosan? Hogy néz ki?
Újra kérdezgette kicsit a lidérceket, de szerencsére nekik voltak válaszaik.
- Azt mondják, hogy odabent relatív világos van. Tekintve, hogy nincs szemük, nem tudom, hogy ezt honnét tudják. A "horgony" egy gépezet elvileg, elmondásuk szerint "nem túl nagy". Mást nem igazán tudtak elmondani róla, de szerintem vagy le tudom kapcsolni, vagy Greycloud úr szét tudja törni.
- Nos, Adriata szereti a bátrakat. - mondta a faun, aztán lendületesen elindult lehajtott fejjel befelé. Beröppentem Morcimorc után.
Egy pár méteres átjáró után - ami a fal vastagságát is jelentette - valóban egy halványan megvilágított, nagyon magas és relatív keskeny folyosóhoz értünk. A fény valahonnét felülről jött, és fakófehér volt. A falakon több helyen is írást lehetett látni, amit Jeanne lelkesen vizsgálgatott.
- Hmm, egy szót sem értek ebből.
- Az írást nem érti, vagy a szavakat amiket leírnak? - kérdezte Moros. Engem nem érdekeltek annyira az írások, inkább volt testhezálló a felderítés, így körberepültem hátha meg tudtam találni azt a bizonyos horgonyt, de ha nem, akkor sem ártott körülnézni.
A hosszú folyosó végén egy nagyobb terembe nyílt a járat, de innen nem tudtam megállapítani mi lehetett bent a fény miatt. Kénytelen voltam hát tovább menni.
- A szavakat. Betűhalmazok csak. Elválasztás nélkül. Az egész nagyon fura. - mondta közben Jeanne.
- Lehet nem a mi írásunk szerint írtak, sorról sorra, hanem valami más szerint.
- Ennek lenne értelme.
- Ameddig ti olvasgattok én megnézem mi van a következő szobában! - mondtam, majd el is röpültem arra.
Előre repültem. A nagy teremben ténylegesen hatalmas kádak voltak, nem csak az én méretemhez képest, tele voltak különös, vörös, sűrű anyaggal. Meglepő módon semmi szagot nem éreztem. A falak tele voltak olyan gépezetekkel, mint amik a torony "irányító" részében is voltak. A nagy terem – talán száz méter is volt, telis-tele kádakkal - másik oldalán ismét alacsony járat nyílt. Ahogy azonban nézelődtem, a szemed sarkából láttam, hogy az egyik kád tartalma megmozdult, mintha valami helyezkedett volna benne.
- Azért óvatosan, kiskövetasszony. Nem tudjuk, mi lehet bent. - mondta Moros, de azért lassan utánam sétált. - Ez... igazából olyasmi, amit ettől a helytől várnék. De attól még groteszk.
Számítottam rá, hogy mik lesznek a kádban az alapján, amiket Jeanne mondott, de így is összerezzentem amikor egy születő lidérc megmozdult. Undorító volt, na. Megráztam a fejem és repültem tovább a következő szobába.
Egy olyan terembe érkeztem, ahol egy különös, magas, de legfeljebb emberi vastagságú gépezet volt, amiből tucatnyi vastag kábel futott ki, szerte a padlón, eltűnve a falak réseiben. Különösen is világos volt a fölötte lévő nyílásban, és úgy tűnt, hogy a másik oldalán, ami a bejárattól távolabb esett, más lehetett - kábelek ugyanis arrafelé nem voltak, a falon pedig számos-számos sárga izzó fényjel lebegett, amiket alig tudtam kivenni a fentről eredő fény miatt. Moros ide már nem követett, pedig ehhez kellett volna ő is Jeanne is, hogy megfejtsük mi lehetett, így inkább visszafordultam, a szemem elé pedig még annál is groteszkebb látvány tárult, mint amire számítottam. A kádból egy különös lény tört elől, bár leginkább az őslidércekhez hasonlított, de volt még egy pár karja, és mintha nem lett volna bőre, hanem rögtön az izmai látszottak, a gerince pedig hosszú farokban folytatódott. A testét nyálka borította, bizonyára a kád tartalma. Egyetlen hangot sem adott ki, csak Moros felé meredt, hiába volt szem nélküli arca neki is, és egyszerűen sugárzott belőle a rossz indulat, a gyilkos ösztönök. Moros lassan lecsavarta a láncot a karjáról, készen állva az újabb harcra, de reméltem, hogy nem kell, hogy sor kerüljön rá. Vettem egy nagy levegőt.
- Szép dolgokat látsz. Érzed, hogy még mindig körbeölel a meleg folyadék. Minden rendben van. - próbáltam őt mindenféle kellemes érzet illúzióburkába vonni, talán úgy nem akarta megtámadni a faunomat... Ettől mozdulatlan maradt, de még mindig feszültnek éreztem. Közben Jeanne is belépett a terembe, de látszott, hogy rögtön meg is rémült, épp csak nem sikoltott fel. Integetett, hogy menjünk oda hozzá, de csak lassan. Igyekeztem fenntartani az illúziót, miközben odarepültem, és Moros is hasonlóan tett, már amennyire patákkal lehetett lopakodni. A lidérc-féleség szerencsére egyre nyugodtabbnak látszott, Jeanne pedig kihozott minket a korábbit folyosóra. Két másik őslidérc is állt ott, látszólag nagyon feszülten.
- Szóval az van, hogy ők ketten nem mehetnek oda be, mert az nekik szent hely. De az is a helyzet, hogy a dolog, ami gyártja a lidérceket már régóta el van amúgy romolva, vagyis így mondták ők, hogy "korcsokat ad" és körülbelül minden századik lesz csak normális. Az, amit ott láttunk is egy ilyen korcs, valami, aminek a fejlődésében valami hiba volt. Ezeket meg szokták ölni, ha kijutnak onnét. - hadarta a tudósnő.
- Tehát ha kihozzuk onnan a korcsot, ők megölik? - kérdezte Moros.
- Ugye ez nem jelenti azt hogy több is van belőle? De simán kiviszem, lógatok elég egy répát. Vagy húst, értitek a lényeget. Beljebb még több fura gép van, ami akár a horgony is lehet, szóval mindenképp el kéne tenni az útból. - mondtam.
- Megölik szerintem, de.... Ha a kádak tíz százalékában vannak csak jó lidércek, az még akkor is kilencven százalék korcs lidérc, szóval elég sok lehet. - méregette Jeanne a helyzetet.
- Mitől másznak elő?
- Úgy értettem, hogy ébren akik esetleg itt kóborolnak. - pontosítottam.
- Hát, hogy mitől, azt nem tudom, és azt hiszem ők sem. De ők óvatosságra intettek minket. De hogy hányan kóborolnak az épületben, arra nem tudják a választ. Lehet csak néhány. Lehet több száz is. Kint időről-időre belebotlanak ilyenekbe.
Moros megdörgölte az orrnyergét.
- Fantasztikus. Akkor mi a terv?
- Kicsalogatom ezt hozzájuk, a gépes teremig már nem találkoztam több ilyennel, talán szerencsénk lesz.
- Egy próbát megér. A barátaink készen lesznek. - bólintott Jeanne.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

Az őslidérc-sátorban meglehetős csend volt, ameddig mindenki megpróbálta anélkül megenni az elénk tett ételt, hogy elgondolkodna, pontosan miből is van. Hús volt benne, de tekintve, hogy eddig a fákon és a házigazdáinkon más élőlényt nem láttunk ezen a kietlen világon—
Nem, ezt a gondolatmenetet jobb volt itt abbahagyni.
- Miss Saileach, ha szabad kérdeznem... - fordultam inkább a furcsa tudósnő felé. - Mégis hogy jutott ide egyébként az Álmodón keresztül?
- Fura dolgok ezek az álmok. - mondta az apró pokróc-kupac, amivé Daphne változtatta magát időközben. - Egyszer megnéznék egyet belülről is, csakhogy tudjam minek kerítenek ekkora feneket.
Jeanne láthatóan nem készült a válaszra, ugyanis el kellett gondolkoznia néhány másodpercig. De nem volt elég, hogy kifogjon rajta.
- Ameddig az Akadémiának dolgoztam hallottam egyszer, hogy a sinarini kutatókat nagyon foglalkoztatta annak a gondolata, hogy az álmokon keresztül lehet-e fizikailag is utazni. Ez ugyan annak a szervezetnek egy másik ága volt amúgy, akiknek Gideon is dolgozott. Egyes jelentések alapján volt is ennek valamiféle gyümölcse bizonyos drogok hatására, de csak az álmok absztrakt világába lehetett eljutni fizikailag így. Szóval néhány... kapcsolatomon keresztül beszereztem ebből a drog-koktélból és némi hipnózissal elértem, hogy az álmodónk erről a világról álmodjon.
Jeanne tartott egy rövid szünetet - valószínűleg mert kifogyott a szuszból.
- Azt hiszem, hogy a sinarini kutatók nem is tudják milyen közel jártak a sikerhez, haha. De egyébként amennyire tudom a "természetesen" képződő álmok és rémálmok jóval vadabbak ennél a helynél.
- Ez viszont feltételezi, hogy az Álmok létező világok, nem csak kitalációk. - fűztem tovább a képtelenségek elszabadult fonalgombolyagát.
- A hitnek és a mítoszoknak mindig szokott alapja lenni, és az emberek azt mondják Sinan álmodja a világot... Nem akarom elképzelni, hogy ha az emberek ennyire félnek a rémálmoktól, akkor mégis milyen más világok létezhetnek még. - húzta el a száját Daphne. - Levan nem tud erről valamit? Nincsenek ködös elméletei?
- Erről nem nagyon kérdeztem eddig, bevallom, de fogom majd, ha visszatértünk. Annyit tudok, hogy már az ő idejében is voltak, és ők is fontosnak tartották őket, vallásosan is. - biccentett Jeanne Daphne-nak, aztán felém nézett. - De minden bizonnyal jól gondolja Greycloud úr, és bele sem akarok gondolni, hogy hol létezhetnek ezek a valóságok. Talán néha még létre is hoznak az emberek egyet-egyet, visszagondolva néhány beszámolóra, amit erről hallottam. Ez pedig még rosszabb következtetéseket enged meg, sajnos... Fél karom odaadnám, ha beszélhetnék egy emberrel aki annyival régebben élt Levan hercegtől, mint ő tőlünk.
- Amennyi fura dolog történt mostanában... - mosolyodtam el félszegen, miközben végigdőltem az egyik takarón. - ...ne siessen ennyire az ilyen kijelentésekkel, Miss Saileach. Még a fél karja bánja.
- Na várjunk, hogy érti, hogy létre is hoztak az emberek egyet-egyet? - dőlt előre érdeklődve a Daphne-pokróc. - Egész világokat?
- Ha belegondolok abba, hogy egyes mágikus álmok csak variációi az általunk is ismert világnak, feltételeznem kell, hogy legalább valamilyen módon képesek egy variációját leképezni az orea-érzékeny emberek a valóságunknak. - felelte Jeanne, mintha nem épp isteni hatalmakról beszélt volna. - De meglehet, hogy túl sokat gondolok a dologba, és teljes őrültség. Alapból eszembe se jutna ilyesmi, de... Ezek után nem lehetek biztos semmiben.
- Sajnos nem látom akkora őrültségnek, mint amekkorának kéne. De ettől még véletlenül sem fogom beismerni, hogy lehet, hogy tényleg az emberek a világ közepe. - szögezte le Daphne - nagyon helyesen. - Önnek van esetleg bármiről kérdése, Jeanne?
- Nekem százezer kérdésem van, de azokra azt hiszem nem önök adhatnak választ. - nevetett fel halkan a tudósnő. - De az biztos, hogy annak ellenére hogy abban a világban történnek az ütközések ahonnét mi, emberek származunk, nem mi vagyunk a világ közepe. Belegondoltak már abba, hogy miért hasonlítunk annyira? Mi, önök, és mindenki más? Nem hiszem, hogy utánunk lettek volna mintázva mások. Sokkal fejletlenebbek vagyunk sok tekintetben más fajoknál. A kérdés inkább az, hogy ki alapján lettünk mi mindannyian mintázva? És hol vannak ők?
Ezek már olyan kérdések voltak, amihez jelen állapotomban túl fáradt voltam, és láthatóan Jeanne sem boldogult velük teljesen.
- Eh, tudja a fene. Talán sose fogjuk. Inkább az a kérdés, hogy holnap hogy győzünk majd.
- Tudunk bármi praktikusat arról a helyről, ahová tartunk? - kérdeztem inkább, próbálva elterelni a beszélgetést kevésbé filozofikus irányokba. - Például hogy hogy néz ki belülről?
- Annyit csak, hogy egy mesterséges épület, és elvileg tele van olyan technológiával, ami a torony belsejében is volt. Mindenképpen van köze a lidérceknek ahhoz, aki a tornyot csinálta. De hogy ők voltak, vagy ugyanaz csinálta őket, azt nem tudom.
- Nem árulták el, vagy ők maguk se tudják?
- Nézz rájuk. - mondta Daphne. - A technológiájuk már elveszett és szerintem a múltjuk is.
[color=pink]- Ahogy a kiskövetasszony mondja. - helyeselt Jeanne. - Semmire sem emlékeznek a múltjukból, ami legendakincsükből maradt az meg nagyon szerény. Gyakorlatilag annyit sejtenek, hogy valaki csinálta őket, és hogy bármi is volt a feladatuk, már befejezték, szóval csak el akarnak tűnni innét békében. Vagyis így vettem ki a szavaikból.
- Akkor jobb lesz, ha feltaláljuk magunkat holnap. Eddig bevállt.
- Azért... túlságosan jótét lelkek vagyunk. - sóhajtott egy - magához képest - nagyot Daphne a pokrócok közül. - Ne mondja el senkinek.
- Haha, önök a munkaadóim, eszem ágában sincs rontani a kapcsolatunkon. Meg amúgy is, a világmegmentésben eddig a tündérek talán jobban jeleskedtek, mint az emberek, szóval majd csak akkor kell előhozni ezt, ha valaki az ellenkezőjét próbálja bizonygatni.
- Na azt megnézném. - feleltem, a karjaimat bepolcolva a fejem alá. Csak az kellett volna még, hogy azt higgyék, hogy Tír na nÓg önként és dalolva segít másokon.
- Sajnos nem lesznek tanúk akik az igazunkat bizonyítják. De... Moros, Anax, eszembe jutott egy kérdés. Ha ti láthatnátok az őshazát... Visszamennétek?
Anax, aki eddig csak halkan próbálta a nagyobb levegővételeket visszafogni (meg az ezekből adódó fájdalmat tompítani), most hümmögött egyet.
- Asszem nem. Én bírom az embereket, még ha többnyire gázos arcok is vannak közöttük, mint ez a Gideon. Meg hát itt születtem. Nekem már ez a hazám. Már nem itt, hanem tudják, az embereknél.
- Én sem. - feleltem csukott szemekkel. - Elég volt egy világ szabályait megtanulni.
Nem tudtam, hogy Daphne mennyire volt elégedett a válasszal, de nem firtatta tovább a kérdést.
- Szerintem aludjunk. Vagy legalább próbáljuk meg, nehéz napunk lesz holnap.
- Jó ötlet. - felelte Jeanne is, a hangokból ítélve szintén eldőlve.
Az éjszaka hosszabb volt, mint hittük, ugyanis amikor kinyitottam a szemem még mindig a szürkéhez képest sötétség fogadott minket, pedig nem éreztem magam fáradtnak. Mikor valami megmozdult a bordáimnál lepillantottam az éppen előbújó Daphne-ra, aztán valamiért önkénytelenül is elmosolyodtam. Nem állítom, hogy sosem képzeltem még el, ahogy egy ágyban ébredünk, csak olyankor általában vagy ő nem maradt meg a maga apró méreteiben, vagy én. De a világért sem hoztam volna zavarba azzal, hogy ezt szóvá is teszem, szóval csak türelmesen megvártam, amíg lefejti magáról a takarót.
Anax tőlünk nem messze, ülő helyzetben körözgetett a vállaival, és láthatóan ő sem nagyon hitte el, hogy ilyen gyorsan rendbe jött. Le is vette a kötéseit, és ahol a mély vágás volt, semmi más nem látszott egy vékony vörös vonalon kívül.
- Aztarohadt, tudnak valamit ezek az arcok.
- Egészen lenyűgöző. Vajon mi lehetett, amit adtak önnek?
Mintha halványan emlékeztem volna, hogy a fiatal éjtündér emlegetett valami löttyöt, amit leöntöttek a torkán, de nem számítottam rá, hogy bármi tényleges haszna lesz. Pedig ezek szerint volt, nem is kicsi.
- Talán vihetünk haza belőle. - vetettem fel, csak így mellékesen. - A hős jutalma és hasonlók.
- Egyet értek, kérhetnénk belőle. Ha megoldjuk a kis problémájukat ennyit igazán megtehetnek, bár egyébként eddig is hasznosak voltak. A mi világunk lidércei igazán tanulhatnának tőlük. De azért ne bízza el magát Mr. Mistbringer, lehet hogy még jobb lenne egy-két nap pihenés.
Anax vállat vont.
- Hát, nem mondom, hogy nem szeretek lazulni, de ha kell segítség, egyelőre úgy érzem, hogy önökkel tudok tartani. Egy extra kard és extra pár szárny jól jöhet bármikor.
Daphne felé pillantottam, végül is ezt egy tisztnek kellett eldöntenie.
- Hadkisasszony?
- Abban igaza lehet, hogy jól jöhet a segítség, de nem lennék túl jó parancsnok ha hagynám. Nem akarom, hogy a rossz döntéseim miatt valakinek kilyukadjon az oldala.
- Ez egy utalás akart lenni? - néztem fél szemmel apró főnököm felé. Az én oldalam azóta köszöni szépen, lyukmentessé vált, de persze nem Daphne-ról lett volna szó, ha nem teszi szóvá időről időre.
[color=#9784B0]- Nem, teljesen nyílt voltam.
- A parancsszegés nem a stílusom. - felelte Anax vállat vonva, és visszadőlt tarkója alá tett kezekkel a matracra. Jeanne közben összepakolt egy táskányi kutató-dolgot, majd lelkesen nézett ránk.
- Én kész vagyok.
- Szintén. - vettem a vállamra a táskámat.
Daphne ez után végigpillantott magán, aztán felreppent és letelepedett Jeanne vállára. Nem tudtam, hogy most haragudott rám, vagy zavarban volt azért, mert az éjszaka mellém telepedett, de nem reagáltam. Ha most a tudósnő vállán akart utazgatni, utazgathatott.
- Én is.
Jeanne bólintott, majd Daphne-val a vállán elment, és beszélt a lidércekkel. A rövid szóváltás után ketten jelentek meg közülük, az egyik egy hevenyészett lándzsával a kezükben.
- Amelyiknél a fegyver van, ő elvileg az egyik vezetőjük, bár nincs hivatalos hierarchiájuk. Ő az, aki az újszülöttekért megy a "Felemelkedés Edényeihez". Bármi is legyen az.
- Újszülöttek? - kérdeztem egy pillanatra megütközve.
- Mármint... Szó szerint? - tette hozzá Daphne is. - Így szaporodnak? Szegények...
- Hát, ha tippelnem kellene szó szerint kell érteni. - vont vállat Jeanne. - Minden esetre nem láttam még kicsi ilyen lidércet. Az összes felnőtt méretű volt.
- El sem tudom képzelni, milyen groteszk lehet... - rázott ki a hideg egy pillanat erejéig.
- Hát, most látni fogjuk. De a mi világunkban... vagy hát az emberek világában már a hagyományos módon szaporodnak, szóval elég sokat változtak.
Jeanne bólintott.
- Igazából nagyon is hasonlítanak az emberekre. Jó, az alakváltók jobban, de nekik ez a teljes lényegük. Olyan, mintha... Embereket olvasztottak volna magukba és az ő mintájukra fejlődtek volna tovább. Megmagyarázná, hogy miért "lettek" démonokból ők a legendáinkban.
Pár lépést tett némán, és láthatóan nagyon gondolkodott valamin.
- Mondja csak. - mondtam a tudósőnek. - Látszik, hogy valamit még akar.
- Mi van, ha azért lettek emberiek, mert embereket ettek? A legendákban a démonok felfalták az embereket. Ha ez az egész lényegük? És mi lenne, ha mást ennének? Tündéreket? Alakváltókat? Túl sok itt a kérdés.
- Ezek olyan kérdések, amire jobb nem megtudni a választ. - ingattam meg a fejem.
- Tündérevőket láttál. - sandított Daphne felém. - De nem mondtad hogy mások lennének.
- Oh, arról az incidensről hallottam. Talán nem ették őket elég ideig. Vagy már mivel ember-szerűek voltak, nem számított a dolog.
- Nos, a tündérevéstől az egyetlenek, amik lettek, az a halott.
- Csak amit megérdemeltek. - mondta Daphne vállat vonva. - De lehetséges amit mond Jeanne. Furcsa dolgok vannak és csak egyre furcsábbak lesznek.
Az őslidércek vezetésével a több órányi menetelés egybefolyt, és egyszer csak azt vettem észre, hogy már ott álltunk a százméteres fal tövében. Kicsi, sötét, ajtó nélküli átjáró vezetett az épületbe, elég alacsony, hogy görnyednem kelljen.
- Nos, odabent elvileg a "horgony" amiről eddig beszéltek nincs túl messze. - mondta Jeanne, miután kifújta magát a menetelés után, és váltott néhány szót a lidércekkel. - Nagyjából az épület közepén lehet.
- Van valami, amivel tudunk világítani? - kérdeztem, a sötét alagutat vizsgálva.
- Nincs esetleg lámpás a táskádban? - nézett rám Daphne. - Egyébként mi ez a horgony pontosan? Hogy néz ki?
Jeanne megint beszédbe elegyedett az őslidércekkel, feltehetőleg mindkettőnk kérdéseit lefordítva nekik.
- Azt mondják, hogy odabent relatív világos van. - közölte velünk az eredményt. - Tekintve, hogy nincs szemük, nem tudom, hogy ezt honnét tudják. A "horgony" egy gépezet elvileg, elmondásuk szerint "nem túl nagy". Mást nem igazán tudtak elmondani róla, de szerintem vagy le tudom kapcsolni, vagy Greycloud úr szét tudja törni.
- Nos, Adriata szereti a bátrakat. - mondtam, aztán lendületesen elindultam lehajtott fejjel befelé.
Egy pár méteres átjáró után - ami a fal vastagságát is jelentette - valóban egy halványan megvilágított, nagyon magas és relatív keskeny folyosóhoz értünk. A fény valahonnét felülről jött, fakó fehéren világítva meg az épület belsejét. Jeanne az első lehetséges pillanatban rávetette magát a falakat borító írásokra, de kisvártatva csalódottan lépett hátra.
- Hmm, egy szót sem értek ebből.
- Az írást nem érti, vagy a szavakat amiket leírnak?
- A szavakat. - felelte a tudósnő. - Betűhalmazok csak. Elválasztás nélkül. Az egész nagyon fura.
- Lehet nem a mi írásunk szerint írtak, sorról sorra, hanem valami más szerint.
- Ameddig ti olvasgattok én megnézem mi van a következő szobában! - jelentette ki Daphne, leugorva Jeanne válláról és mielőtt bármit mondhattam volna, már előre is repült.
Jeanne-t Daphne hirtelen távozása kevésbé zavarta, inkább csak tovább bogarászta a különös betűket.
- Ennek lenne értelme.
- Azért óvatosan, kiskövetasszony. Nem tudjuk, mi lehet bent. - mondtam, lassan Daphne után sétálva. A nagyterembe érve éreztem, ahogy az orrcimpám feszülten tágult ki. A szoba nagy volt, a falak mentén pedig tucatnyi kád sorakozott, megtöltve valami tojásfehérje-szerű, zavaros löttyel - és, ahogy láttam, születendő lidércekkel. - Ez... igazából olyasmi, amit ettől a helytől várnék. De attól még groteszk.
Daphne felettébb vakmerően tovább repült és eltűnt egy járatban - abban a pillanatban pedig az egyik kád kiokádta magából a tartalmát. A lidércnek, ami előmászott nem volt bőre, helyette viszont két pár karja meredt ki a vöröslő törzsből, és egy farok fojtatódott ott, ahol a gerince véget ért.
Lassan, amennyire tudtam hang nélkül lecsavartam a láncot a karomról, hogy ha kell, meg tudjam lendíteni. A várakozás, ahogy az a dög egyenesen felém nézett és valami ősi, fajokat és világokat átívelő gyilkos szándék jött belőle szinte őrjítő volt.
- Szép dolgokat látsz. - hallatszott Daphne hangja a feszült csendben. - Érzed, hogy még mindig körbeölel a meleg folyadék. Minden rendben van.
Bármit is csinált Daphne, láthatóan működött, ugyanis az újonnan született őslidérc megtorpant. Időközben Jeanne is belopózott mellettünk, és ahogy meglátta a szörnyet, némán hápogva integetett, kifelé a teremből.
A szememet azért még a hússzörnyetegen tartva odahátráltam Jeanne-hoz. Szerencsére az ő lépéseit követve lassan mindhárman kihátráltunk a folyosóra, ahonnan az előbb beléptünk, egyenesen az ott várakozó két őslidérchez.
- Szóval az van, hogy ők ketten nem mehetnek oda be, mert az nekik szent hely. - kezdte visszafogott hangon Jeanne. - De az is a helyzet, hogy a dolog ami gyártja a lidérceket már régóta el van amúgy romolva, vagyis így mondták ők hogy "korcsokat ad" és körülbelül minden századik lesz csak normális. Az amit ott láttunk is egy ilyen korcs, valami, aminek a fejlődésében valami hiba volt. Ezeket meg szokták ölni, ha kijutnak onnét.
- Tehát ha kihozzuk onnan a korcsot, ők megölik? - tettem fel a legkézenfekvőbb kérdést.
- Ugye ez nem jelenti azt hogy több is van belőle? - tette fel Daphne a második legkézenfekvőbb kérdést. - De simán kiviszem, lógatok elé egy répát. Vagy húst, értitek a lényeget. Beljebb még több fura gép van, ami akár a horgony is lehet, szóval mindenképp el kéne tenni az útból.
- Megölik szerintem, de… - Jeanne itt egy pillanatra megtorpant. - Ha a kádak tíz százalékában vannak csak jó lidércek, az még akkor is kilencven százalék korcs lidérc, szóval elég sok lehet.
- Úgy értettem hogy ébren akik esetleg itt kóborolnak.
- Mitől másznak elő? - váltottam témát inkább. Mindegy volt, hányan vannak, amíg a kádakban maradtak.
- Hát, hogy mitől, azt nem tudom, és azt hiszem ők sem. De ők óvatosságra intettek minket. De hogy hányan kóborolnak az épületben, arra nem tudják a választ. Lehet csak néhány. Lehet több száz is. Kint időről-időre belebotlanak ilyenekbe.
Megdörgöltem az orrnyergem.
- Fantasztikus. Akkor mi a terv?
- Kicsalogatom ezt hozzájuk, a gépes teremig már nem találkoztam több ilyennel, talán szerencsénk lesz. - felelte Daphne. Jeanne erre bizonytalanul bólintott.
- Egy próbát megér. A barátaink készen lesznek.

× Arx Perditio×

Daphne, Morcimorc, Anax és Jeanne, na meg az őslidércek

-----------------:O:-----------------

Ott álltunk szemben a korcs lidérccel, aki valamilyen hiba folytán még szörnyűségesebbnek született meg, mint kellett volna neki, és így pusztulásra volt ítélve. Nem lamentálhattam a dolog helyességén, hiszen tudtam, hogy ő nekünk támadt volna az első adandó alkalommal, és csak egy vékony vonal – a rábocsájtott illúzióm – állította meg ebben. Ilyennek alkották meg, a lelke mélye gyűlölettel volt tele az állatias ösztönök mellett, mi pedig ígéretet tettünk, amit nem halogathattunk. Oda kellett csalnom az őslidércekhez, hogy tehessék, amit ilyenkor tenni szoktak.
- Jól van, ha mindenki egyetért, akkor lássuk. - összedörzsöltem a kezecskéimet. - Reméljük nem végzem az első reggelijeként.
Előre repültem, majd igyekeztem a fenntartott illúziót átalakítani. Mit ehettek ezek? A nyers hússal nagyon nem lőhettem mellé, szóval elképzeltem a nyers hús illatát, és igyekeztem a fejébe ültetni, majd illúzió nyomvonalat rajzolni magam felé. Ha pedig elindult felén akkor igyekeztem hátrálni és húzni az illat-csíkot, hogy azon az úton haladjon a végzete felé, amit kijelöltem számára. Moros és Jeanne a háttérbe húzódtak, hogy véletlenül se zavarják meg ezt a törékeny akciót.
A korcs lidérc az illat irányába fordult, és követni kezdte a nyomvonalat. Szerencsére az nem jutott eszébe, hogy rám támadjon, így probléma nélkül odaértünk az őslidércekhez. Amikor odaértem az őslidércekhez azonnal megszűntettem az illúziót és Moroshoz repültem, majd letelepedtem a vállára és egészen picire összehúztam magam. Harcedzett katona voltam, de ilyennel még nem volt dolgom, és hát eléggé féltem... Moros is ugrásra készen állt, ujjai között lazán tartott a lánc végét, hogy azonnal ki tudjon csapni vele, ha szükséges volt. Rövid, de annál vadabb küzdelem vette kezdetét, ám végül így is az őslidércek kerekedtek felül, a korcs pedig kibelezve végezte a padlón. A „társaink” is megsérültek valamennyire, de nem súlyosan. Ráadásul így, hogy volt az a csodalöttyük, nem aggódtam értük túlságosan.
- És... most? - kérdeztem vékonyka hangon Jeanne-tól, reméltem, hogy hallott.
- Talán megnézhetnénk azokat a gépeket, a másik szobában. - vetette fel a faun, mire Jeanne bólintott.
- Igen, azt hiszem mindenképpen az lesz utunk célja. Kérdés, hogy mennyire biztonságos besétálnunk oda.
- Ha csak nem jön elő újabb ilyen szörnyeteg akkor egyéb kifejezetten veszélyes dolgot nem láttam. Már az alapvető veszélyen kívül. - válaszoltam majd felnéztem Morcira, most nem volt kedvem előre röpködni, így neki kellett megindulnia.
- Sajnos ez egy elég nagy ha. - dörgölte meg az állát a férfi. - Jeanne megkérné a lidérceket, hogy adjanak valami... hatásosabb fegyvert? Megígérem, hogy mindent visszaadunk, amint kijöttünk a... szent helyükről.
Jeanne odafordult a lidércekhez, és pár szót váltott velük, majd vállát megvonva visszafordult.
- Azt mondják, hogy specifikumokat szeretnének, mert egyébként ők leginkább karmolnak, ha tudnak. Azt pedig nem áll módukban átadni, sajnos.
- Mi van azzal a lándzsával? - kérdezte Moros.
Jeanne tolmácsolt, mire a lidérc zavartan nézte a kezében a fegyvert, és néhány lidérc-szó mellett átadta Morosnak.
- Inkább ceremoniális a dolog, de ha ön tud vele mit kezdeni, használhatja. Vagyis, ezt mondja a barátunk. - fordított a tudósnő.
- Nem tudnak lándzsát használni? - kérdeztem meglepetten. - Pedig ez alapvető fegyver még én is tudok vele bánni. Mármint... A kis verziójával.
- A semminél jobb. - mondta Moros. Jeanne azért tolmácsolta a szavaimat a lidérceknek, akik felnevettek és válaszoltak is.
- Azt mondják, hogy tudnak, csak esetlenül gyenge a karmaikhoz képest.
Legalább az kiderült, hogy nevetni tudtak, ami egy igencsak furcsa felfedezés és élmény is volt egyben.
- Érthető, én is inkább két tőrös vagyok. Nade menjünk, intézzük el ezt a horgonyt! - adtam ki a menetparancsot.
- Egyetértek.
Moros léptei óvatosak és halkak voltak, még emberi mércével is, nem gondoltam, hogy patákkal lehetett így lopakodni. Gond nélkül eljutottunk a szobába, ahol azokat a bonyolult gépezeteket láttam. Ismét ott a magas, hosszúkás gép előtt, amiből tucatnyi kábelköteg lógott ki, és a gép túloldalán továbbra is ott lebegtek azok a különös szimbólumok.
- Szerintem ez az. - mondtam halkan. - Mit gondol, Jeanne?
- El tudja olvasni a jeleket, Miss Saileach? - kérdezte Moros.
- Ezeket... Nem... Nem az őslidércek nyelvén írták őket. Vannak benne elemek, de azokat sem tudom hová tenni. Ez valami komplexebb. - nézte őket lenyűgözve a nő.
- Nem olyan, mint ami a toronyban volt még a múltkor? - kérdeztem.
- Talán magával kellett volna hoznia a herceget. - jegyezte meg Moros, és mélyen egyetértettem vele. Levan talán tudott volna segíteni.
- Nem, ez valami teljesen új. Sőt, én itt szavakat és mondatokat se tudok kivenni. - rázta meg a fejét, de látszott, hogy nagyon lelkesedett ezért az új felfedezésért és a rejtélyért. Elindult, hogy megkerülje a gépet, és a hátoldalához jusson, ahonnét a szimbólumok lehetnek kivetítve.
Felsóhajtottam.
- Megyek felderíteni. Ha esetleg tönkre kéne tenni végül ezt a dolgot tudjam hogyan kell. - azzal lerepültem Morcimorc válláról és felfele indultam el, nagyjából azokat a részeket kerestem ahol a kábelt ki lehetett szakítani a falból.
- Legyen óvatos, kiskövetasszony. - mondta Moros – csak nem aggódott értem? -, majd visszafordult Jeanne-hoz. - Azt legalább meg tudja mondani, hogy ez a gép-e az, amit keresünk?
Ahogy haladtam felfelé, a kábelek is egyre hosszabbá váltak. Bárki készítette ezt a helyet, ugyanaz lehetett, mint aki a tornyot - a beltér ugyanis sokkal nagyobb, mint ahogy kívülről elképzelhető lett volna. Jeanne közben figyelve, hogy ne essen hasra a kábelekben lassan megkerülte a gépet.
- Biztos vagyok benne. Más nem lehet. Az őslidércek is szentnek tartják ezt a szobát. Ha tippelnem kellene... - nem tudta befejezni, helyette sikítva rogyott össze és zihálva vergődött távolabb a gép hátsó oldalától, vissza Moros felé, a földön kúszva. Szemei tágra nyíltak, és mellkasát szorongatta. Azonnal visszafordultam, és odarepültem a nőhöz.
- Jeanne? Mi a baj? Beszéljen hozzám! Moros, húzd arrébb a géptől!
- Gyerünk, jöjjön, Miss Saileach. - mondta Moros, miközben a karjainál fogva húzta fel a földről és közben hátrafelé is. Szerencsére Jeanne is azon volt, hogy megkönnyítse a faun dolgát. Amikor távolabb került bár kellett neki néhány másodperc, de látszólag elkezdte összeszedni magát, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét a gépről.
- Van... Van valami a gépben. Greycloud úr, zúzza szét!
- Ennél azért több magyarázatra lenne szükség. Mit látott? Bár a végkövetkeztetéssel valószínűleg egyetértek...
Elvégre a semmitől senki nem esik össze sikítozva. Valamit látott, és tudni akartam mi volt az. Moros tétován nézett ránk felváltva.
- Mi legyen?
- Nem tudom mi az. Nem láttam. De az látott. És... Nem beszélt, de a fejemben volt. A nap... A Vörös Nap... Ez a valami maga a Vörös Nap. Vagy annál is nagyobb... - rándult össze Jeanne. Na mostmár tényleg kíváncsi voltam.
- Hát... Zúzd majd össze, de előbb én azért megnézem. - mondtam Morosnak, majd odaröppentem az oszlophoz. Látni akartam, amit Jeanne látott. Nem voltam tudós, de tudni akartam legalább azt, ami körülöttünk történik, ahelyett, hogy becsuktam volna a szemem. Még akkor is, ha teljesen tisztában voltam vele, hogy ez mennyire szörnyű ötlet is volt.
- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet... - kezdte Moros is, de nem hallgattam rá. Ahogy Jeanne-ra sem, hiába kiabált utánam szinte kétségbeesetten.
- Ne! Ne tegye! Kérem ne menjen!
De érteni akartam. Tudni akartam. Látni akartam. Nem csak a sötétben tapogatózni mások zavaros elbeszéléseire támaszkodva, és többé talán nem lesz előttem ilyen lehetőség. Abba meg nem gondoltam bele, hogy ezért milyen árat fizethetek.
Amikor odaértem a gép hátoldalához úgy éreztem, mintha fejbe vágtak volna. A testemet minden erő elhagyta, még a mágiám is, a látásom elhomályosult, és mintha vér csorgott volna az orromból. Mindezek ellenére felnéztem egyenesen a gépre, és akkor megpillantottam… A legrettenetesebb látványt, ami valaha a szemem elé tárult. Szerves volt, vagy inkább egy szerv, leginkább agyra emlékeztető csomós, göcsörtös szövettömb, ami kristálytiszta folyadékban lebegett. Még sosem láttam hasonlót, pedig láttam már kiontott szerveket elterülve a csatatér porában, összezúzott koponyákból kiloccsant agyvelőt, ám ez egy teljesen másféle rettenet volt. Agy, benne sötét értelemmel. Az aljából számtalan, elágazó kábel lógott ki – vagy idegkötegek? – mint egy groteszk fűzfa levéltelen ágai. És az egész vörös volt, mintha vörösen is ragyogott volna, bár talán csak a fejem társította ezt hozzá, és valójában nem világított így. Ami pedig még furcsább volt, hogy a kezdeti érdeklődésem átcsapott egy mélyről jövő, ösztönös gyűlöletbe. Nem tudtam, miért gyűlöltem, mivel szolgált rá, de tudtam, hogy a velejéig romlott volt, az ellenségem volt, amit el kellett pusztítani, megsemmisíteni, eltörölni ebből a világból, hogy nyoma se maradjon. De nem voltam ehhez elég erős, így belém szivárgott egy másik ösztön, a túlélésé… Nem. Nem túlélés volt. Meg kellett védenem nem csak magam, de a világot is attól, hogy ez az agy bármire rákényszerítsen. Távol akartam kerülni, de tudtam, hogyha ez nem sikerül, elvágtam volna a saját torkom, vagy leharaptam volna a nyelvem, csakhogy Ő ne kaphassa meg amit akart. Ha lett volna erő az apró testemben felkeltem volna és harcoltam volna, de nem voltam rá képes. Nem voltam elég erős. Viszont legalább láttam láttam amit akartam. Láttam az ellenség arcát. És elkezdet túlterhelni.
- Mostmár elpusztíthatod, Moros, pusztítsd el, pusztítsd elpusztítsdel... - összeszorítottam a szemem, hogy ne lássam többé az agyat és... Inkább a faunra gondoltam, hátha így eljut hozzá a hangom is, meg mert könnyebb volt bele kapaszkodni, mint a lassan elfolyó saját akaraterőmbe. A fényes kék szemeibe, a szemtelen vigyorába, a tetoválások kanyarulataiba.
A gép megnyikordult. A lény érezte a vesztét, és ahogy kezdett az elmém lassan felülkerekedni a haldokló tudaton még különböző érzések hullámai ostromolták meg a gondolataimat.
Kötelesség.
Védelem.
Becsület.
Nem volt időm elgondolkozni azon, hogy ezeket a lény táplálta-e belém, azt akarva az utolsó erejével, hogy védjem meg őt, vagy valami egészen más volt, egy mélyen belém ültetett hang parancsai, ami arra sarkalt, hogy küzdjek. Azt hiszem talán az utóbbi volt, hisz a gyűlölet nem szűnt meg bennem egészen addig, ameddig a gép teljesen össze nem szakadt, szétfröccsentve a folyadékot, alaktalan péppé változtatva a benne levő tudatot.
A fények elhalványultak a teremben, majd az egész épületet egy morajlás rázta meg, a szimbólumok pedig eltűntek a levegőből. Igyekeztem felállni, de még gyengének éreztem magam az élménytől.
- Most persze össze fog dőlni az épület. Hát persze. Annyira tipikus. - morogtam, de közben Jeanne-t kerestem. - Jól van, Jeanne? Mármint... jobban?
- Tényleg ennyi volt? - kérdezte Moros.
- Nem tudom, hogy összedől-e, de... Jobb lenne sietnünk. És csak remélem, hogy ennyi volt... - mondta Jeanne halványan, miközben legalább ülő helyzetbe tornázta magát. Odagyalogoltam Jeanne-hoz, majd vettem egy nagy levegőt és igyekeztem a levegőbe emelkedni.
- Magának mit mondott a végén? - kérdeztem csak úgy kíváncsiságból. Moros közben odajött hozzánk, és alám tette a tenyerét, hogy ne kelljen repülnöm, amiért roppant hálás voltam, így kényelmesen el is helyezkedtem rajta, leülve és átkarolva a térdeim, miközben a férfi Jeanne-t is felsegítette.
- Ez jobb lenne út közben megvitatni.
Jeanne elfogadta Moros kezét. Látszott rajta, hogy gyenge volt, de képes volt állni.
- Azt, hogy ő hűségesen bevégezte a rábízott feladatot. Hogy vége. És hogy visszaviszi a projekt eredményeit. De nem is mondta, csak tudtam, hogy ezt akarja.
- Akkor magának pontosabban fogalmazott, mint nekem. - azt hiszem igazából két teljesen más élményt élhettünk át, valószínűleg azért, mert Jeanne ember volt, én pedig tündér.
- Hová akarná visszavinni? A Vörös Naphoz? - kérdezte Moros mire Jeanne megrázta a fejét.
- Nem tudom. De most az egyszer nem is akarom tudni... - majd rám nézett. - Szerintem az orea, ami önben van védte meg.
Közben megütötte valami a fülemet. Vízcsobogás, ami a korábbi teremből jött… Reménykedtem benne, hogy épp víz önti el az épületet kintről, de a kádakat tekintve valószínűleg nem volt ilyen szerencsénk.
- Talán. De... szerintem ez több volt ennél. Olyan zsigeri gyűlölet öntött el, aminem a mértékét nem tudom szavakba önteni. Előbb öltem volna meg saját magam, minthogy bármire is felhasználhasson... A végén pedig elvont fogalmak, mint a kötelesség, a védelem és a becsület, de hogy ezek az én érzéseim voltak miatta, vagy az övéi belém vetítve nem tudnám megmondani. Ez alapján viszont nagyon más élményben volt részünk. Mintha maga csak egy megfigyelő lenne, semleges fél, én viszont az ellensége. - próbáltam szavakba önteni az élményeimet.
- Fantasztikus, ezek szerint Vahe nem kedveli a tündéreket. Ezért vettem legutóbb drága áldozatot az ünnepen? - sóhajtott Moros, bár a kifelé menet közben ez inkább zihálás volt.
- Ez nem Vahe volt. Valami nagyon erős, de nem egy isten, mert valamit biztos, hogy szolgált, Jeanne mondandója alapján. A drága áldozat meg ártani nem árthat. - veregettem meg Morci tenyerét magam mellett bíztatóan.
A faun megtorpant és fülelt.
- Óh, Adriata szerelmére. Bajban vagyunk.
- A tartályok...
A terem, amiben a lidércek utódai növekedtek remegett. A különös kádak elkezdtek besüllyedni a padlóba, de négy korcs lidérc így is kijutott belőlük és értetlenül forgatták a fejüket, hiszen valószínűleg még nem volt itt a születésük ideje. Összeszedtem a maradék erőm morzsáit, bár az aggyal való találkozás nagyon kimerített.
- Tegyél fel a válladra, hogy legyen szabad kezed a lándzsának, ha nem tudom őket annyira megnyugtatni, hogy elmenjünk mellettük. - mondtam a faunnak, majd miután megtette, amit kértem igyekeztem mind a négyükre kiterjeszteni az illúziót, ami a legutóbb már sikerült. Megnyugtatni őket. Elhitetni, hogy még mindig a saját tartályuk biztonságában voltak.
A korcs lidércek láthatóan megnyugodtak. Nyálukat csorgatva álltak egy helyben - egyet kivéve. Az az egy mintha gyengébb, véznább lett volna a többinél, ezáltal óvatosabb is, több volt benne a félelem, és rájött, hogy amit a környezetében tapasztalt nem fért össze az illúzióimmal. Ő feszülten forgolódott.
- Próbáljunk meg elmenni mellettük. - suttogtam Morosnak. - De készülj fel, az az egy idegesebb a többinél.
Moros igyekezett a lehető legnagyobb ívben megkerülni a három nyugodt lidércet, miközben a lándzsáját is készenlétbe tartva próbált a bejárathoz kerülni. A három kábult mellett szerencsére el tudtunk haladni, de az idegesebb észrevett minket, és elkezdett lassan közeledni. Az illúziót ráfókuszáltam az idegesre. Próbáltam rávenni, hogy ellenállhatatlan vágyat érezzen rá, hogy csak leüljön és ott maradjon. Álmos volt, a végtagjai ólmosak... Nem ment át annyira, mint szerettem volna, de annyit elértem, hogy megálljon. Reszketett, dühös volt és zavarodott, de legalább nem támadott meg minket.
- Menj, menj... - noszogattam Morost suttogva.
Moros a szabad kezével megfogtam Jeanne karját, aztán gyanítottam, hogy lecsökkentve a súlyukat, és elrúgta magát a plafon felé. Ez után az ajtó előtt értünk földet, de sajnos ott sem lehettünk biztonságban. A lidérc kísérőinkből csak egyet láttunk, ő pedig a földön feküdt, rajta egy jókora korccsal aki ádázul igyekezett szétmarcangolni őt. A faun nem teketóriázott, a lándzsáját egyenesen belevágta a korcs fejébe. A fegyver mélyre ment, a korcs pedig rángatózva elernyedt. Amikor viszont Moros megpróbálta kihúzni belőle a lándzsát, a feje beletört a koponyába. Az őslidérc lefordította magáról a tetemet és pár karmolással feltépte a mellkasát – bár a fejsérülésnek elég biztosan meg kellett ölnie, így nem tudtam ennek a puszta dühön kívül volt-e bármilyen más jelentősége.
- Azt mondja, hogy hálás a segítségért, most azonban mennünk kell. - fordítja Jeanne készségesen a hörgést. - És azt, hogy nem kéri a nyelet vissza.
- Igen, siessünk.
Moros elégedetten megforgatta a kezében a botot.
- Nem rossz. Lehet, hogy megtartom.
Aztán sietett az őslidérc nyomában. Kirohantunk a folyosón, miközben az épület a szemünk előtt rendeződött át. Éppen csak kijutottunk a szabad ég alá, amikor az egész építmény emelkedni kezdett egyre magasabbra, majd eltűnt… Nem egyre apróbbá válva a távolságtól, hanem mint a kámfor.
- Ummm, Jeanne... Ha eltűntettük a szaporodóhelyüket... - nem tudtam befejezni. Halálra ítéltünk volna egy egész fajt? Bár ők kérték, hogy pusztítsuk el a horgonyt ebbe a lehetőségbe nem gondoltam bele.
A lidérc vállat vont.
- Azt mondja, hogy nem kár. Soha nem is kellett volna létezniük.
Nem tudtam, hogyan kellett volna éreznem ezzel kapcsolatban. A tündéreknek a lidércek mindig is ellenség voltak ez akkor sem változott meg, amikor az emberekkel békét kötöttünk. Most azonban, amikor a világunk megmentése volt a tét ezek az őslidércek nem tettek mást, csak segítettek nekünk minden lépésnél.
- Ez.... azt hiszem azért mégiscsak szomorú.
- Nem valami optimista népek ezek. - nézett Moros is megdöbbenve Jeanne-ra. - Viszont... így, hogy a horgony megsemmisült, mi hogyan jutunk vissza?
- Elvileg van egy egyszer használható vészhelyzeti gépük a falujukban, de sietnünk kell nagyon, különben itt ragadunk, mert túl messze sodródik ez a hely a világunktól.
- Hát az biztos, hogy én nem akarok itt ragadni. Szedjük össze Anaxot és menjünk. - jelentettem ki.
- Jól van. Kiskövetasszony, kapaszkodjon.
Felröppentem Moros feje tetejére, hogy meg tudjak kapaszkodni a szarvaiban. A lidércünk vezetésével rohantunk vissza a faluba, Jeanne pedig alig kapott levegőt, de hősiesen sietett ő is. A faluban nagy volt az öröm és az ünneplés, mintha egy fesztiválra érkeztünk volna. Úgy tűnik, nagyon várták, hogy ez megtörténjen. Hogy mind elpusztuljanak.
Anax lépett oda hozzánk.
- Mi a fene történt? Mi volt az az izé az égen? Sikerült?
- Sikerült. Ezek meg itt azért ünnepelnek mert mind meg fognak halni, szóval ha van cucca, katona, azt szedje össze tíz másodperc alatt és szaladunk is haza mielőtt itt ragadunk.
- Remélem nem fogják kiszámlázni az itt hagyott léghajót. - jegyezte meg Moros.
Anax láthatóan nem lelkesedett az ötletért, hogy itt ragadjunk, szóval elrohant, és összeszedte az egyenruha-kabátját, meg Jeannek is hozott egy halom könyvet, majd bólintott.
- Felőlem léphetünk. Nem kell kétszer mondaniuk.
A lidérc intett, hogy kövessük. Az egyik nagyobb sátorba vezetett minket, ahol egy halom lom közül sietve kihalászott egy áttetsző, kardnak tűnő valamit. Két kézre fogta, és felénk nézett.
- Nekem ez nem tűnik hajónak. Ugye nem most jön az, hogy haljunk meg mi is velük? - kérdeztem gyanakodva.
- Öhm... - Morosnak ennyit sikerült elsőre kinyögnie válasznak. - Most mit kellene tennünk?
- Ha megtámad, megvédem önöket. - mondja Anax, és ő is kardot rántott. A lidérc értetlenül döntötte el a fejét, majd mond valamit.
- Azt kérdi, hogy maradni szeretnénk-e? - fordított Jeanne.
- Nem, szeretnénk hazamenni! Azt mondta van egy felesleges hajójuk.
Bár jobban belegondolva nem hajót mondott Jeanne, hanem… gépezetet. Annak pedig egyáltalán nem kellett hajó formájúnak lennie, azt csak az én szegényes fantáziám költötte hozzá.
- Meghalni viszont nem szeretnénk. - tette hozzá Moros. - Ha esetleg máshogy értelmeznék a hazamenetelt.
Jeanne heves szóváltásba kezdett a lidérccel, de az egyre értetlenebb lett.
- Azt mondja, hogy nincs hajó, hanem az az izé a "kulcs". - mondta Jeanne mire Anax összeráncolta a szemöldökét.
- A kard? A kard a kulcs?
Előre dőltem, mint amikor az asztalba szoktam verni a fejem, csak ez épp Moros koponyája volt most falap helyett.
- Én már fáradt vagyok gondolkozni és értelmezni az ilyesmit, szóval ameddig tényleg otthon leszünk, csinálja, amit kell neki, és nem kérdezek.
- Hát, végülis annál nem lehet rosszabb, mint itt ragadni.
Jeanne intett a lidércnek, hogy folytassa, mire az teljes lendülettel felénk döfött a pengével. Látszott Anaxon, hogy ideges volt, de visszafogta magát. Végül valahol előttünk eltűnt a penge, és pont olyan üvegtörés-szerű repedés fut szét a levegőben pont előttünk, mint amilyen a torony alatt is volt. Az őslidérc elfordította a kardot kilencven fokkal, a repedések mentén pedig széttört valami - talán a világ maga.
Ekkor friss levegő csapta meg az orromat a lidércvilág poshadt bűze helyett. Vizet éreztem, sót, iszapot, talán halat is. Egy tengerparton álltunk, a senki földjén, mégis biztos voltam benne, hogy hazakerültünk, a mi világunkba. Kedvem lett volna megcsókolni a homokos fövenyt.
Még sosem láttam a tengert hosszú életem alatt. Egyszerre volt fenyegető és gyönyörű a maga kékségével és tömegével. De egyet tudtam:
- Hát a tenger kurva messze van estrance-tól. Meg Tír na nÓgtól még messzebb, de majdcsak fogunk egy vonatot... - jegyeztem meg, ahogy lerepültem Moros kezéről. A faun fogta magát és eldőlt a homokon.
- Nem kértünk gyógylöttyöt... - jegyezte meg.
- Basszameg, tényleg... - mondta Anax, és kidőlt Moros mellett. Jeanne pedig csak lehuppant a földre.
- Remélem a jövőben mindig olyan közel lesz a messze, mint ez a tengerpart... - tűnődött el a kutató, miközben a víz halkan mosta a sűrű homokot előttünk.
Kíváncsi voltam a vízre, így egészen közel mentem, majd amikor egy hullám megnyalta a lábamat sikongatva szaladtam visszafelé, csak hogy utána megint közel merészkedjek. Nem voltam olyan ruhában, hogy megpróbáljak benne úszni, egyébként is nagyon erősnek tűnt, elsodort volna, de azért játszottam egy kicsit a hullámokkal, mire megközelítettük a hátunk mögött kirajzolódó házak sziluettjét.
A világ megmenekült a jóvoltunkból, a torony összedőlt és Gideon végleg meghalt… ezzel együtt pedig az őslidércek is el fognak tűnni idővel. Mégis, minden győzelem ellenére sem tudtam kiverni a fejemből azt az agyat, és a rengeteg kavargó érzést, ami elöntött minden alkalommal, amikor felrémlett a képe az elmémben.

× Arx Perditio ×

to see the end we dream again

----------------- :O: -----------------

- Jól van, ha mindenki egyetért, akkor lássuk. - adta meg a rajtszót Daphne, összedörzsölve a tenyereit. - Reméljük nem végzem az első reggelijeként.
Az őslidérceknek volt tapasztalatuk - vagy legalább is kellett, hogy legyen - a korcsok gyilkolásában, így én a háttérbe húzódtam, készen állva arra, ha bármi esetleg nem úgy történne, ahogy annak kell.
Daphne előre repült, és ugyan nem tudtam mit csinált, de az eredménye határozottan látható volt. Az újonnan született őslidérc lassan, szinte csak csoszogva közeledett a szoba kijárata felé, kísérőink pedig abban a pillanatban rájuk vetették magukat, ahogy átlépte a szent küszöböt. Szerencsére nem nagyon kellett közbelépnem, de ez nem akadályozta meg, hogy az egész rövid csetepaté alatt feszülten, ugrásra készen álljak, ujjaim között lazán tartva a lánc végét. A harc nem tartott sokáig, és sajnos a… barátságos… lidércek sem úszták meg sérülések nélkül, de ők láthatóan nem voltak annyira megviseltek, mint a meglehetősen halott újszülött.
- És... most? - kérdezte Daphne, aki időközben a vállamra kuporodva igyekezett a szokásosnál is kisebbre összehúzni magát.
- Talán megnézhetnénk azokat a gépeket, a másik szobában. - vetettem fel.
Jeanne erre bólintott.
- Igen, azt hiszem mindenképpen az lesz utunk célja. Kérdés, hogy mennyire biztonságos besétálnunk oda.
- Ha csak nem jön elő újabb ilyen szörnyeteg akkor egyéb kifejezetten veszélyes dolgot nem láttam. Már az alapvető veszélyen kívül. - felelte Daphne.
- Sajnos ez egy elég nagy ha. - dörgöltem meg az államat. - Jeanne megkérné a lidérceket, hogy adjanak valami... hatásosabb fegyvert? Megígérem, hogy mindent visszaadunk, amint kijöttünk a... szent helyükről.
Jeanne odafordult a lidércekhez, és váltott pár szót velük, aztán egy felemás jelentésű vállrándítással visszafordult.
- Azt mondják, hogy specifikumokat szeretnének, mert egyébként ők leginkább karmolnak, ha tudnak. Azt pedig nem áll módukban átadni, sajnos.
- Mi van azzal a lándzsával?
Jeanne tolmácsolása után a lándzsás lidérc zavartan - bár elképzelni sem tudtam hogyan sikerült ilyen komplex érzelmet tükröznie szemek nélkül - a fegyver felé fordította a fejét, aztán vissza a tudósnőre és mondott neki valamit.
- Inkább ceremoniális a dolog, de ha ön tud vele mit kezdeni, használhatja. Vagyis, ezt mondja a barátunk. - tolmácsolt Jeanne.
- Nem tudnak lándzsát használni? - kérdezte Daphne meglepetten. - Pedig ez alapvető fegyver még én is tudok vele bánni. Mármint... A kis verziójával.
Elnyomtam egy felettébb nem hízelgő megjegyzést, ami a fogpiszkáló-méretű lándzsával hadonászó Daphne képzetétől jutott eszembe és elvettem a lándzsát.
- A semminél jobb.
Jeanne azért tolmácsolta amit Daphne kérdezett a lidérceknek, ők pedig - újabb meglepetésként - felnevettek.
- Azt mondják, hogy tudnak, csak esetlenül gyenge a karmaikhoz képest. - fordította le Jeanne a nevetésbe fűzött őslidérc karattyolást.
- Érthető, én is inkább két tőrös vagyok. Nade menjünk, intézzük el ezt a horgonyt! - adta ki a menetparancsot Daphne.
- Egyetértek.
Mivel továbbra sem tudtuk, hogy mi ösztökélte az őslidérceket arra, hogy kiemelkedjenek a kádakból lecsökkentettem a saját súlyomat, hogy a lépteim a lehető legkevesebb zajt csapják - és látszólag működött. Így, finom lépésről finom lépésre átjutottunk a kádas termen, elérve a kisebbiket. Ebben egy hatalmas gép volt, meg a belőle meredező csövek, meg még több a bejáratnál is tapasztalt érthetetlen írásból.
- Szerintem ez az. - suttogta Daphne. - Mit gondol, Jeanne?
- El tudja olvasni a jeleket, Miss Saileach?
- Ezeket... Nem... Nem az őslidércek nyelvén írták őket. Vannak benne elemek, de azokat sem tudom hová tenni. Ez valami komplexebb.
- Nem olyan, mint ami a toronyban volt még a múltkor? - kérdezte Daphne, megpróbálva kizökkenteni a szinte transzba került Jeanne-t.
- Talán magával kellett volna hoznia a herceget. - szúrtam közbe.
- Nem, ez valami teljesen új. - rázta meg a fejét Jeanne. - Sőt, én itt szavakat és mondatokat se tudok kivenni.
Ez láthatóan nem törte le, sőt, mintha felcsigázta volna a tudósnő érdeklődését, ahogy a szimbólumokat bámulva megkerülte a gépezetet.
- Megyek felderíteni. - jelentette ki Daphne, lemondva drága kísérőnkről. -  Ha esetleg tönkre kéne tenni végül ezt a dolgot tudjam hogyan kell.
- Legyen óvatos, kiskövetasszony. - néztem egy pillanatra Daphne felé, aztán vissza Jeanne-ra. - Azt legalább meg tudja mondani, hogy ez a gép-e az, amit keresünk?
- Biztos vagyok benne. - felelte Jeanne, a kábelek között lépkedve. - Más nem lehet. Az őslidércek is szentnek tartják ezt a szobát. Ha tippelnem kellene...
Ebben a pillanatban Jeanne éppen elérte volna a gép tőlünk ellentétes oldalát, a szavai pedig belefulladtak egy ösztönös, velőtrázó sikításba.
- Jeanne? - fordult vissza azonnal Daphne. - Mi a baj? Beszéljen hozzám! Moros, húzd arrébb a géptől!
- Gyerünk, jöjjön, Miss Saileach. - mondtam, miközben a karjait megfogva húztam fel a földről - ha ellenkezett, akkor mágiával -, és közben lépkedtem hátrafelé. Szerencsére nem volt nehéz elrángatni a géptől, Jeanne maga is igyekezett minél távolabb kerülni tőle. Egy pár másodpercig nem válaszolt semmi kérdésre, csak meredten nézte a gépet, aztán nagy nehezen kierőltetett magából néhány szót.
- Van... Van valami a gépben. Greycloud úr, zúzza szét!
- Ennél azért több magyarázatra lenne szükség. Mit látott? Bár a végkövetkeztetéssel valószínűleg egyetértek...
Egy pillanatra tétován néztem felváltva a két nőre. Én jobbnak láttam volna követni Jeanne felkiáltását, de Daphne láthatóan nem volt ennyire hamari.
- Mi legyen?
- Nem tudom mi az. Nem láttam. De az látott. És... Nem beszélt, de a fejemben volt. A nap... A Vörös Nap... Ez a valami maga a Vörös Nap. Vagy annál is nagyobb… - hebegte Jeanne.
- Hát... Zúzd majd össze, de előbb én azért megnézem. - jelentette ki Daphne.
- Nem hiszem, hogy ez egy jó ötlet… - kezdtem, de nem volt időm kifejezni, pontosan mennyire nem volt jó ötlet, ugyanis Daphne elengedte a füle mellett mind az én figyelmeztetésemet, mind Jeanne kétségbeesett “Ne!” kiáltásait, és már repült is a gép felé.
Mivel maga Adriata sem tudta volna megállítani Daphne-t, ha elhatározott valamit, inkább rásimítottam a tenyerem a gépre, készen arra, hogy önmagába omlasszam a veszély legkisebb jelére... mármint a kiabáló Jeanne-on kívül.
Daphne megfagyott, néhány pillanatig egy helyben lebegve fennakadt szemekkel, aztán hasonlóan reagált, mint nemrég Jeanne. De persze, hogy utána kellett csinálnia. És az, hogy nekem közben szívrohamot okozott, lényegtelen volt.
- Most már elpusztíthatod, Moros, pusztítsd el, pusztítsd el, pusztítsd el...
Nem kellett kétszer - főleg nem négyszer - mondania. Ránehézkedtem a gépre és elkezdtem megemelni a súlyát, remélve, hogy a fém összeszakad és megöli... akármi is volt benne.
A szerkezet megnyikordult, és a fém, amiből volt, engedni kezdett. Pár szempillantás múlva végleg megadta magát, és szanaszét fröccsentve a folyadékot, ami a benne lévő tartályban volt, megszűnt működni. A különös jelek eltűntek a levegőből, a fények halványabbak lettek. Az egész épületet egy nagy morajlás rázta végig.
Daphne–Adriatának hála–láthatóan szintén kiszakadt az agyát fogvatartó élményből, bármi is volt az, és nehézkesen megpróbált lábra állni a padlón, ahová a gép szegezte.
- Most persze össze fog dőlni az épület. Hát persze. Annyira tipikus. - morogta jólesően ismerős szarkazmussal a hangjában. - Jól van, Jeanne? Mármint... jobban?
- Tényleg ennyi volt? - néztem én is a tudósnő felé.
Jeanne még mindig nem volt a szokásos, energetikus önmaga, de sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát.
- Nem tudom, hogy összedől-e, de... Jobb lenne sietnünk. És csak remélem, hogy ennyi volt...
- Magának mit mondott a végén? - kérdezte Daphne, apró lépésekkel közelebb sétálva a földön heverő Jeanne-hoz, aztán megrezgette a szárnyait. Ahogy elemelkedett a talajtól alá tartottam a tenyeremet, hogy ne kelljen a repüléssel erőlködnie, aztán a másikat Jeanne felé nyújtottam, hogy segítsek neki felállni.
- Ez jobb lenne útközben megvitatni.
Mikor mindkét nő úgy-ahogy menekülésre készen volt, hosszú léptekkel megindultam kifelé a szobából.
- Azt, hogy ő hűségesen bevégezte a rábízott feladatot. - felelte Jeanne Daphne korábbi kérdésére. - Hogy vége. És hogy visszaviszi a projekt eredményeit. De nem is mondta, csak tudtam, hogy ezt akarja.
- Akkor magának pontosabban fogalmazott mint nekem. - felelte apró főnököm, felhúzva és átölelve a térdeit a tenyeremben. Igyekeztem nem nagyon lóbálni a kezem, de ilyen loholás közben ez kész csoda volt.
- Hová akarná visszavinni? - kérdeztem közben. - A Vörös Naphoz?
- Nem tudom. - rázta meg a fejét Jeanne. - De most az egyszer nem is akarom tudni...
Egy pillanat erejéig kíváncsi lettem mi volt az, ami még a hírhedten vakmerő és néha önsorsrontóan kiváncsi Miss Saileach kalandvágyát is letörte. De aztán eszembe jutott Daphne ordítása, és az érzés el is múlt.
- Szerintem az orea, ami önben van védte meg. - tette még hozzá Daphne-ra pillantva.
- Talán. De... szerintem ez több volt ennél. Olyan zsigeri gyűlölet öntött el, aminek a mértékét nem tudom szavakba önteni. Előbb öltem volna meg saját magam, minthogy bármire is felhasználhasson... A végén pedig elvont fogalmak, mint a kötelesség, a védelem és a becsület, de hogy ezek az én érzéseim voltak miatta, vagy az övéi belém vetítve nem tudnám megmondani. Ez alapján viszont nagyon más élményben volt részünk. Mintha maga csak egy megfigyelő lenne, semleges fél, én viszont az ellensége.
- Fantasztikus, ezek szerint Vahe nem kedveli a tündéreket. Ezért vettem legutóbb drága áldozatot az ünnepen? - sóhajtottam, bár a kifelé menet közben ez inkább zihálás volt.
- Ez nem Vahe volt. Valami nagyon erős, de nem egy isten, mert valamit biztos, hogy szolgált, Jeanne mondandója alapján. A drága áldozat meg ártani nem árthat. - mondta Daphne, megpaskolva a tenyerem maga mellett.
Mielőtt azonban beléptünk volna a nagyobb terembe megtorpantam. Vízcsobogás. Nem a tó közepén voltunk, mint a toronyban, azon kívül folyadék pedig egyedül... - Óh, Adriata szerelmére. Bajban vagyunk.
A tartályos terem egészében remegett és rengett. A különös kádak egymás után süllyedtek bele a padlóba, de nem annyira, hogy négy különös korcs lidérc ne tudja előkaparni magát belőlük, hogy aztán tanácstalanul nézzenek szét.
- A tartályok... - suttogta rémülten apró főnököm, aztán mintha igyekezett volna minden maradék porszemnyi oreát összekaparni magában. - Tegyél fel a válladra, hogy legyen szabad kezed a lándzsának, ha nem tudom őket annyira megnyugtatni, hogy elmenjünk mellettük.
Ezzel nem tudtam ellenkezni, szóval elhelyeztem a hadkisasszonyt a vállamon és két kézre fogtam a lidércek furcsa díszfegyverét, döfésre készen.
A korcs lidércek szem nélküli arcára mintha nyugalom költözött volna  Daphne illúziójára. Egy helyben ácsorogtak, még a nyáluk is csorgott - legalább is háromnak a négyből. A negyedik viszont jobban le volt foglalva a falak remegésével és az épület szétesőfélben lévő állapotával, mint az illúzióval, de legalább ránk sem figyelt annyira.
- Próbáljunk meg elmenni mellettük. - ciripelte Daphne, közvetlenül a fülem mellett. - De készülj fel, az az egy idegesebb a többinél.
A szememet végig arra az egyre függesztve, a lándzsát készenlétben magam mellett tartva megpróbáltam az őslidérceket kerülgetve visszajutni a... barátságosabb őslidércekhez.
A három nyáladzó észre sem vett minket, ahogyan óvatos léptekkel elhaladtunk mellettük, a negyedik viszont meghallhatott valamit, ugyanis a feje felénk fordult és lassan, csoszogva elindult, aztán néhány lépés után bizonytalanul megállt.
- Menj, menj… - ciripelte tovább Daphne.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve a szabad kezemmel megfogtam Jeanne karját, aztán mindkettőnk súlyát próbáltam a pehelyhez legközelebbi állapotra lecsökkenteni, aztán elrúgtam magam a plafon felé. Szerencsére az istenek megáldottak némi sikerrel aznap, a szökkenésünk ívesen átlendített minket a lény felett, egyenesen az ajtóhoz.
Ott azonban a két kísérőnkből csak egyetlen várt ránk, az is éppen erejét emgfeszítve próbált ledobni magáról egy korcsot. A jelenetet látva megforgattam a lándzsát a kezemben, aztán amilyen erővel csak tudtam, beledöftem a lény koponyájába. Már a korcséba, mielőtt valaki rasszizmussal vádolna.
A lándzsa hegye mélyen hatolt bele a korcs agyába, olyan mélyen, hogy kifelé már rángatnom kellett. Egy halk roppanás volt csak, és a valóban inkább csak díszítő funkciót ellátó fegyver feje levált a rúdjáról.
A lidérc, akitől eredetileg a lándzsát kaptam ledobta magáról az elernyedő holttestet, aztán feltápászkodott és motyogott valamit felém.
- Azt mondja, hogy hálás a segítségért, most azonban mennünk kell. - fordította Jeanne. - És azt, hogy nem kéri a nyelet vissza.
Elégedetten megforgattam a kezemben a most már leginkább csak botot, aztán a vállamnak támasztottam.
- Nem rossz. Lehet, hogy megtartom.
Nem volt több időnk beszélgetni, ugyanis az épület egyre jobban remegett és néha vad szögekben hajlította meg a falakat körülöttünk. Éppen csak kiestünk a járaton, ahol eredetileg érkeztünk, mikor az egész, kisebb hegyre emlékeztető fémkomplexum a levegőbe emelkedett, minden természeti törvényt figyelmen kívül hagyva - ideértve a mágiát is -, aztán mintha sosem lett volna egyszerűen csak eltűnt a szemünk elől.
- Ummm, Jeanne... - szólt közbe bizonytalanul Daphne. - Ha eltüntettük a szaporodóhelyüket...
A lidérc vállat vont, aztán mondott valamit, amit Jeanne készségesen fordított is.
- Azt mondja, hogy nem kár. Soha nem is kellett volna létezniük.
- Ez.... azt hiszem azért mégiscsak szomorú.
- Nem valami optimista népek ezek. - néztem kissé megdöbbence Jeanne-ra. - Viszont... így, hogy a horgony megsemmisült, mi hogyan jutunk vissza?
- Elvileg van egy egyszer használható vészhelyzeti gépük a falujukban, de sietnünk kell nagyon, különben itt ragadunk, mert túl messze sodródik ez a hely a világunktól. - felelte Jeanne.
- Hát az biztos, hogy én nem akarok itt ragadni. - jelentette ki Daphne.[color=#9784B0] - Szedjük össze Anaxot és menjünk.
- Jól van. Kiskövetasszony, kapaszkodjon.
Ez a nap merő rohanásokból állt. Vissza a faluba legalább annyira fenyegetett minket a veszély, hogy itt ragadunk mint az épületben az, hogy az egész ránk omlik, így még Jeanne is a fulladást kockáztatva rohant az őslidérc után.
A falu nem olyan volt, mint akit halálra ítéltek. Az egész jobban hasonlított egy Lughnasadhoz Vahe álmaiból, a torz lidércek ujjongva hörögtek és mintha a sok kalimpálás, amit leműveltek néha táncra - vagy annak halott és újraélesztett tetemére - emlékeztetett volna. Anax már előre rohant felénk, hasonlóan tanácstalan arccal, mint mi.
- Mi a fene történt? Mi volt az az izé az égen? Sikerült?
- Sikerült. - felelte Daphne. - Ezek meg itt azért ünnepelnek mert mind meg fognak halni, szóval ha van cucca, katona, azt szedje össze tíz másodperc alatt és szaladunk is haza mielőtt itt ragadunk.
- Remélem nem fogják kiszámlázni az itt hagyott léghajót.
Láthatóan senki nem lelkesedett az ötletért, hogy bárki itt ragadjon, szóval Anax és Jeanne is kapkodva magukhoz vették a holmijaikat. Ez a tündér esetében egy kabátot meg a kardját jelentette, a tudósnő pedig - nem meglepő módon - egy nyaláb könyvet hurcolt magával.
- Felőlem léphetünk. Nem kell kétszer mondaniuk.
Anax kijelentését Jeanne tolmácsolta is a legközelebbi lidércnek - a lándzsa-bot eredeti tulajdonosának -, aki erre intett és bevezetett minket egy nagyobb sátorba. Amikor már senki nem látott belenyúlt egy ládába, és abból nem túl bíztatóan egy áttetsző, elsőre és másodikra is egészen kardpengének tűnő tárgyat tartott felénk.
- Nekem ez nem tűnik hajónak. - mondta gyanakvó arckifejezéssel Daphne. - Ugye nem most jön az, hogy haljunk meg mi is velük?
- Öhm... - ennyit sikerült elsőre kinyögnöm válasznak. - Most mit kellene tennünk?
- Ha megtámad, megvédem önöket. - ajánlkozott Anax azonnal. Bár szerintem jó éjtündérként - meg különösen férfiként - csak okot akart magának, hogy kiránthassa a kardját.
A lidérc felettébb értetlenül állt a reakcióinkat látva, még a fejét is oldalra döntötte. Ezek szerint bizonyos gesztusok univerzálisak voltak.
- Azt kérdi, hogy maradni szeretnénk-e? - fordította Jeanne.
- Nem, szeretnénk hazamenni! Azt mondta van egy felesleges hajójuk.
- Meghalni viszont nem szeretnénk. - tettem hozzá. - Ha esetleg máshogy értelmeznék a hazamenetelt.
Jeanne ezután heves szóváltásba keveredett a lidérccel. Szemöldök híján nem igazán tudta volna megemelni őket, de a többi gesztusából ítélve ha lettek volna, most már a homloka tetején jártak volna.
- Azt mondja, hogy nincs hajó, hanem az az izé a "kulcs". - mondta végül Jeanne.
- A kard? - kérdezett vissza hitetlenül Anax. - A kard a kulcs?
Éreztem egy apró koppanást a hajamon, ami azt jelentette, hogy Daphne teátrálisan előre dőlt, a fejét is leejtve.
- Én már fáradt vagyok gondolkozni és értelmezni az ilyesmit, szóval ameddig tényleg otthon leszünk, csinálja, amit kell neki, és nem kérdezek.
- Hát, végülis annál nem lehet rosszabb, mint itt ragadni.
Legalább is nagyon próbáltam erről meggyőzni magamat.
Jeanne tolmácsolta a beleegyezésünket a lidércnek, aki aztán egy erélyes mozdulattal felénk döfött a… “kulccsal”. Mielőtt azonban az áttetsző penge hegye elért volna minket, mintha beleszaladt volna valami láthatatlan falba, a gyomrom helyett egyenesen a világ szövetén ejtve sebet. Ugyanazok a repedések futottak szét a kard pengéjétől kiindulva, mint amivel a Torony akart betörni a világunkba, és nemsokára beterítettek mindent.
Aztán hirtelen eltűntek. A lidércvilág kísértetfényei és nyomasztjó sötétje helyet adott Sinan napjának, a levegő sós volt, a tenger pedig végre ismerős.
- Hát a tenger kurva messze van Estrance-tól. - jelentette ki Daphne. - Meg Tír na nÓgtól még messzebb, de majdcsak fogunk egy vonatot...
Egy ideig csak álltam ott és élveztem az ismerős víz látványát - nem a tengerét, arról fogalmam sem volt, hol lehet, de ez a víz legalább víznek nézett ki. Aztán fogtam magam és eldőltem a parton.
- Nem kértünk gyógylöttyöt...
- Basszameg, tényleg… - felelte Anax, utánozva a mozdulatot mellettem.
Jeanne ennél visszafogottabb volt, csak lehuppant a puha parti fövenyre.
- Remélem a jövőben mindig olyan közel lesz a messze, mint ez a tengerpart…