A Szelíd, a Lázadó... és az Orea

Estrance piaca nem csak egyszerűen kisebb-nagyobb üzletek több emeletnyi halma volt. A hatalmas teret körülölelő utcák mentén folyton terjeszkedő „intézmény” olyan volt, akár egy felfoghatatlan méretű véglény, amely lassan kebelezi be a „testével” határos házakat. Hiszen néhány év alatt házsorok, sikátorok olvadtak bele, újabb határokat szabva fazekasoknak, cukorkakészítőknek, kenceárusoknak és szappanfőzőknek.

Persze olyanok is voltak, akik ezeknél a holmiknál sokkal veszélyesebbekkel kereskedtek.

Olyanokkal, amelyek nem „tiszta” módon kerültek jelenlegi gazdáikhoz, kiknek jövendőbeli ügyfeleik sem voltak kíváncsiak a megvásárolt műtárgyak és egyéb ritka holmik eredetére. De ezek a kereskedőknek talán nem nevezhető kufárok azonban mégsem szaporították újabb üzlethelyiségekkel a piac látványosságait. Ők inkább kihasználták a járdák, kapualjak üresen maradt négyzetmétereit, s leterített vásznaikon kínálták meghatározhatatlan eredetű árucikkeiket. A vastag, zsáknyi méretű ponyvák ugyanis kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy gazdájuk egy hirtelen mozdulatára a megjelenő rendfenntartóknak, vagy gyanúsnak – és esetenként jogosan adó-, vagy vámtiszteknek – vélt alakok megjelenésekor nyomtalanul rejtse magába a kétes kínálatot, s így a kockázatot viselő árus könnyedén eltűnhessen a „hatóságok” elől. Mert persze senki sem akarta a börtönben végezni egy pixi kézműves által készített ládikáért, amely elrejti szinte végtelen mennyiségben a benne tárolt aranyakat, vagy egy pár faun-kesztyűért, amelynek még az olvadt orea-érc sem árthat.

És persze azt is mindenki tudta, hogy mik az előnyei az eltűnő és megjelenő, portékáikat hangos szóval sosem kínálgató alakok által ajánlott üzletnek. Mert mindenki tudta, hogy olyan zsákmányra tehet szert náluk az ügyes és legfőképpen szerencsés vásárló, amely minden szempontból kivételes volt. Mindenki tudta ugyanis, hogy a náluk fellelt árukat sosem látták a város határain szolgálatot teljesítők, sosem érintették észak pénzes urai, vagy dél nem kevésbé vagyonos gonosztevői. Mindenki tudta, hogy egy „átlagos” estrance-i polgár csak náluk tehet szert valami olyanra, amelyből talán, ha egy akad a Fény Legújabb Városában, s amelyért nem kell lemerülniük a Sötét Negyed bugyraiba, vagy nem kell vagyonokat fizetni Észak luxuscikkeket árusító üzleteiben.

Nizase is ezért járt most erre. S miután bebarangolta a több emeletnyi magasságban elhelyezkedő üzletek szinte végtelen sorát, legtöbbször csak átfuttatva szemét a kínálaton, lassan a külső területek felé indult, azon gondolkozva, hogy talán véletlen szerencséjének köszönhetően lelhet egy míves zenélő dobozt Emily-nek, aki már oly sokszor emlegette áhítattal neki az egyszer látott, varázslatos holmival kapcsolatos vágyát. Nizzi-nek persze nem volt sok pénze, így hát a gyermek egyetlen és sokszor ismételt kívánságának megvalósításakor el kellett döntenie, hogy elveinek melyik részét adja fel a kislány boldogsága miatt. Azt, amely azt mondatja vele, hogy olcsó és mindennapos holmikra, mint ajándékokra költeni felesleges kicsinyesség és hogy ilyeneknek ő maga sem örülne igazán, vagy azt, hogy ne vásároljon nem tisztázatlan eredetű holmit akkor sem, ha gyönyörű és persze nem túl drága.

Mindaddig, amíg meg nem pillantotta a fedelén szárnyas alakot ábrázoló, kristály dobozkát, amelynek áttetsző oldalain átsejlettek a fogaskerekek, tűk és hengerek, azt gondolta, nem az utóbbi szabálynak int majd búcsút. De amint meglátta a rátétekkel és cirádákkal ékes, mégis finom és elegáns holmit, és meghallotta a tiszta, szinte andalító muzsikát, ezen aggálya természetesen már eszébe sem jutott. Nem, ezen félelmei a látvány hatására nyomtalanul eltűntek és inkább az erszényéért nyúlt, hogy megszámolja az aranyakat és ezüstöket, amelyeket még nem költött el. Persze tisztában volt nem túl számottevő anyagi lehetőségeivel is, így közben azt próbálta kitalálni, hogy vajon, ha nem lesz elég a pénze, megkérheti-e a most éppen sötétzöld csuklyáját a fejébe húzó és arcát rejtő ismeretlent, aki a hasonló színű szövetdarab mellett guggolt némán, hogy tegye félre neki a gyönyörűséges holmit addig, amíg pénzt nem vesz fel a bankjából és nem igyekszik vissza, hogy nyélbe üthessék az üzletet.

Így aztán bocsánatos lehet a bűne, hogy nem vette észre a kínálatban szereplő egyéb holmikat sem, s nem fordított túl sok figyelmet a körülötte állókra sem.

De talán ezt nem tette jól…

Tisztában voltam vele, hogy Morosnak sok a dolga, na meg ő maga is azt ajánlotta, hogy igyekezzek magam felfedezni a várost. Persze figyelmeztetett a főbb dolgokra és emberekre, akikre nem árt vigyáznom, ám, ha idáig eljöttem egymagam, különösebb baj nélkül, nem féltem, hogy nem állom meg a helyem. Csak tapasztalatot és helyismeretet kell szereznem, éppen ezért lyukadtam most épp ki a város „piacán”. Feltételeztem, hogy az, hiszen mindenhol árusok, kereskedők és alkudozó vásárlók, sétáló párok, cikázó kölkök töltötték meg az egész helyet, de…….az egész akkora volt, mint egy kisebb város, sehol nem láttam a végét.
Kicsit megrettenve a méretektől és a zsúfoltságtól bizonytalanul toporogtam a szélén egy darabig, de aztán csúnyán leteremtettem magam, emlékeimbe idézve, hogy én egy kemény csaj vagyok, nem valami ijedős nemeskisasszony, ezért hát vettem pár nagy levegőt és megacélozva magam neki indultam. Aztán……egy idő után teljesen belefeledkeztem ebbe a sokszínűségbe. Pénzem csak pár apró rézben merült ki, így nem kellett tartanom a tolvajoktól, akik amúgy sem hiszem, hogy pont egy faunnak akartak volna kikezdeni, volt itt épp elég jól öltözött piperkőc, akiket megszabadíthatnak a pénzüktől. Viszont meg kellett tanulnom, hogy ne álljak meg minden kofánál, aki erőszakosan próbál rám tukmálni valamit, de azt hiszem egy idő után fel tudtam ölteni azt az arcot, ami meghátrálásra késztette őket, utána már kellemesebb volt a nézelődés.
Jó pár szűkebb utcánál láttam, hogy még a kapualjakban, beugrókban is ücsörögnek alakok, bár eléggé igyekeztek a homályba olvadni, ám előttük is csillantak meg holmik, én meg kíváncsian vettem feléjük az irányt, hiszen olyan sok ismeretlen dolgot fedeztem már fel, amit még soha nem láttam.
Most persze még csak a nyálam csorgattam, de erősen hittem benne, hogy lesz olyan idő, amikor majd meg is tudom már venni őket.
Lassan haladtam, ide-oda pillantgatva, míg az egyik leterített pokrócon valami felkeltette a figyelmemet, mert nagyon hasonlított egy………nem, az nem lehet, hiszen azt nem árulhatnák ilyen nyíltan, nem igaz?
Azért annyira nem voltam naiv, hogy ne hallottam volna az alvilágról és azok üzemleiről, de mindig úgy gondoltam rá, hogy azt valami sötét, eldugott helyen művelik. Soha nem szembesültem közvetlenül azzal, hogy megtámadtak volna egy tündért, vagy, hogy közvetlenül a környezetmből eltűnt volna valaki, de beszélni beszéltek arról, hogy a bennünk lévő orea csábító a rossz embereknek, csak …….csak ….nem gondoltam igazán bele.
Ám most rá kellett jönnöm, hogy a szóbeszéd igaz lehet, mert az orrom előtt egy olyan buzogány feküdt, aminek markolata eltéveszthetetlenül egy faun combcsontjából készült, rövid tüskéi pedig oreaból. Szinte a földbe gyökerezett a lábam és csak bámultam a fegyvert, nem törődve vele, hogy közben volt, aki nekem jött és lepattanva, morogva ment tovább.
- Ez mi? – mutattam a tárgyra morogva megtalálva a hangom, ahogy a düh lassan terjedt szét az elmémben. – Mi ez, ember? – emeltem parázsló tekintetem a csuklyája mélyére húzódott árusra.
- Ha nem tudod mi ez, akkor nem is neked való, különben sem hiszem, hogy meg tudnád fizetni. – hangzott a mély hang elutasítóan. – A virágárus az ellenkező irányban van, inkább ott nézelődj. – tanácsolta az idegen és nálam elpattant a húr.
Egy lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot és felkaptam a köpenye nyakánál fogva, majd istenesen megráztam és az arcába üvöltöttem.
- Ez egy faun csontja, hogyan szerezted meg? Azonnal válaszolj vagy addig ütlek, amíg ki nem nyögöd!
Nem gondolkoztam, nem jutott eszembe semmi a bátyám tanácsából, a látvány és a tudat, hogy valaki a népünkből lehetett az áldozat, elvette az eszem.

- BALHÉ!!!!

A kiáltás ott harsan fel, közvetlenül mellette, s készteti arra, hogy tovább már ne bámulja a kristálydobozkát, s ne tervezgesse azt, hogyan is fogja megvásárolni, hanem figyelmet szenteljen annak is, ami körülötte történik. Látja a szétrebbenő tömeget egy közeli standnál, hallja a figyelmeztető kiáltásokat és a futó lábak zaját, ám Nizase nem tudja, hogy ez az egy szó, „balhé”, több dolgot is jelent az árusok és vásárlóik számára. Mert a szó azt jelenti, hogy valaki éppen megtámadott egyet a „mozgóárusok” közül, így figyelmezteti a többieket, hogy vagy felkapják a vászondarabokon eddig heverő portékáikat és menekülnek, vagy bajba került társuk segítségére sietnek. Ám azt is jelenti, hogy lesz, aki azok közül is meghallja a figyelmeztetést, akinek nincs oka a rejtőzködésre és aki a saját javai védelmében azonnal a rendfenntartókért rohan majd, vagy szalasztja el inasát. S csak az istenek tudják, kit érnek el előbb. A városban mindenfelé járőröző őröket, vagy a lidérceket, kik megalkuvás és érzelmek nélkül tüntetik el a bajkeverőket. Az is lehet, hogy örökre.

Éppen ezért történhet meg, hogy bár Nizzi csak néhány pillanatra fordul másfelé és veszíti szem elől rajongásának és csodálatának áttetsző kristályból és fénylő fémekből készült tárgyát, mire ismét az árus felé fordulna, hogy először csak érdeklődjön az ajándéknak szánt mestermű áráról, nem hogy a zenélő doboznak, de rejtélyes eladójának is nyoma veszett.

- Tsvig kegyelmére – sóhajt fel a lány, nem érezve még a veszélyt igazán, amikor aztán egy hangos üvöltés őt is menekülésre késztetné.

- Ez egy faun csontja, hogyan szerezted meg?

A hang alapján azt hiszi, valami félelmetes alakra számít, s azt nézi, merre futhatna, mert a környék hirtelen kiürül.

- Azonnal válaszolj vagy addig ütlek, amíg ki nem nyögöd!

De aztán a folytatás már tisztábban ér el hozzá, és nyilvánvalóvá válik, hogy a hang tulajdonosa egy lány, még akkor is, ha jóval magasabb, és jóval furcsább holmiba öltözött, mint amihez a Rend és az O2 újonca szokott, és akinek lángszín hajfonatok borította feje fölött meglátja a levegőért kapkodó árust, aki a torkáról igyekszik lefejteni, az izmos kezet. De persze nem csak egyedül ő bámulja az egyenlőtlennek tűnő küzdelmet, s az esélyek kiegyenlítésére nem is ő az, aki kiabálva biztatja a feléjük rohanó alakokat, akik a megriadt tömeggel szemben elég nehezen tudnak utat törni társukhoz, de persze az ordításuk már elér a most már menekülésen gondolkozó lányhoz.

- Egy patás! Kapjátok el, el ne engedjétek! Megszabadítjuk a szarvától és a farkától, csak hogy rendes ribanc váljon belőle és tudja, hogy hol a helye!

A gyomorforgató szavak persze arról harsannak, amerre Nizase is menekülne… Igen, ő sem tenne másképpen, hiszen pontosan tudja, mi lenne a véleménye másoknak arról, hogy ilyen helyen próbált meg üzletet kötni. Igen, keresné ő is a kiutat, ha… haa nem ébredne benne szolidaritás a nőstény…, nem, még inkább a nőtárs iránt, aki most még a szuszt próbálja kiszorítani a törvényesség és a tisztesség egyik estrance-i „bajnokából”.

- Hé, te lány! Hagyd azt az alakot is fuss, amíg ide nem érnek! Hallod? Menekülj!

Kiált rá a varkocsos faunra, abban reménykedve, hogy nem lesz tanúja valaminek, amely miatt aztán még inkább elveszti a hitét, amelyet a férfiak irányította világba vetett. S ha az meghallja a figyelmeztetést és hallgat is rá, hát maga mutatja az utat a sikátorok felé, ahol még egérutat nyerhetne.

Ám ha a figyelmeztetése hatástalan marad, akkor maga rohan a kiürült utca túloldalára és ragadja meg az egyik izmos kart, és ismétli meg a fenyegetését sürgetőbben, csak hogy a másiknak kétsége se legyen afelől, hogy mi vár rá, ha marad.

- Ereszd el, mert ideérnek a barátai, akkor rosszul jársz! Vagy a csatornában végzed, vagy a börtönben, persze csak jobb esetben! Annyit nem ér az egész! Hagyd, és gyere utánam!

Nem. Nem gondolkoztam, nem mértem fel, hogy hol vagyok és, hogy komoly bajba kerülhetek, hiszen az árus biztosan nem árulna ilyeneket, ha nem lenne védve. Nem, csak elöntötte az agyamat a düh, mert már a saját szememmel is láthattam, amit eddig csak hihetetlen mesének véltem. Mert ki az, akik kezet mer emelni egy faunra? Egy embernek csak úgy van esélye, ha aljasul támad hátulról, csellel, vagy többed magával. Ez gyávaság! Erre nincsenek szavak!
Nem hatolt át az elmémen uralkodó vörös ködön semmi, csak a vékony, karvalyorrú, elsápadó arcot, a villanó szemet láttam a kámzsa mélyén. A test súlya nem jelentett semmit, még úgy sem, hogy most nem is használtam a képességemet. Nem hallottam a körülöttem lévők kiabálását, nem láttam a tőlem elfutó, vagy épp a felém mozduló alakokat, csak a válaszra vártam.
Nem gondoltam át, hogy mi lesz ezután, nem voltak terveim, hogy mit teszek, ha válaszol és mit ha nem. Csak a most volt, a feszült várakozás…..
- Én nem…..nem az enyém, csak zálogban – nyikorgott hebegve, remegve a csuklyás hangja és most ütött meg először a rémület verejtékének a szaga.
A valóság szinte belerobbant a tudatomba. Az emberek kiáltozásai valamiféle vad, értelmetlen összevisszaságban hatoltak a fülemhez, egészen addig, míg valaki rángatni nem kezdte a karomat.
- Ereszd el, mert ideérnek a barátai, akkor rosszul jársz! Vagy a csatornában végzed, vagy a börtönben, persze csak jobb esetben! Annyit nem ér az egész! Hagyd, és gyere utánam!
Első reakcióm az lett volna, hogy lesöpröm magamról, mert mindenképp meg akartam tudni, hogy ha nem az árusé volt a fegyver, akkor kié, de a vörös hajú lány szavai végül összeálltak a fejemben és körbenéztem.
A markomból kiesett a csuklyás és végre a gondolataim is irányba álltak.
~ Vahe szőrős lábára! Moros! A tündérek! Megint nem használtam a fejem! Elkaphattam volna csendben is! ~ szidtam magam és megráztam a fejem.
Szemeim az idegesen mellettem toporgó lányra ugrott.
- Barátok…..? – kapott az ostorom után a kezem. – Ki vagy te? Miért akarsz segíteni…..nekem?
Nem akartam elfutni, szívesen bevertem volna pár fejet, de tudtam, hogy ezzel csak még rosszabb helyzetbe sodornám magam és ….másokat is. Talán mégis csak meg kéne fogadnom a vöröshajú ajánlatát.
Ha nem értek még be a „barátok”, akkor, ha a lány tovább erősködött, mozdultam is vele, mivel sajnálattal láttam, hogy az árusnak márt hült helye, de megjegyeztem a képét örökre.

- Csak igyekezz, mert azt a holmit már hiába keresed! Ahogy azt is, akiből megpróbáltad kiszorítani az életet! – sietteti az ismeretlent Nizzi, utalva személyesen is szerzett tapasztalatára a hirtelen eltűnő árusok és portékájuk tekintetében. Persze, nem tudja, mi hozta ki a nőt a sodrából, de ez nem csak őt nem érdekli. – Most inkább magaddal törődj! – kezdi, miközben szinte futva igyekszik eltűnni, és csak reméli, hogy a másiknak nem okoz majd gondot követni őt. - És igen, ha már kérdezed, barátok… - magyarázza, miközben – ha a faun követi - az egyre keskenyedő utcák felé veszi az irányt. Csak minél távolabb akar lenni attól a helytől, amely hamarosan megtelik majd a tündért keresgélő árusokkal, őrökkel és esetleg lidércekkel. Magát nem félti, hiszen amikor ő jelent meg a „támadó” mellett, már túl nagy volt a zűrzavar. Bár nagy gyakorlata nincs abban, hogyan is kellene eltüntetnie a keresők elől valakit, az azonban logikusnak tűnik a számára, hogy ha olyan helyre vezeti a másikat, ahol vagy nem látják különbözőségét, vagy nem tudják, hogy figyelniük kellene egy magas és izmos tündérre, akkor megúszhatják. – A barátok ebben az esetben olyanok, akik nem nagyon kérdeznek, ha összeakaszkodsz velük. Főként, hogy nő vagy… És tündér… – folyton hátrafelé tekintget, de mert igyekszik gyorsan messzire jutni a piactól, inkább arra figyel, merre mennek. Ha eljutnak a vasútig, már senki sem akadhat a nyomukra. – Az pedig teljesen mindegy, hogy én ki vagyok és talán jobb, ha én sem tudom azt, hogy te ki vagy, mert akkor – persze csak ha véletlenül rákérdezne valaki – ha akarnám, se tudnám elárulni, hogy segítettem neked – egyre halkabb körülöttük a zsivaj, így Nizzi sem rohan már, és talán az ismeretlen lány is jobban hallja majd a mondandóját, mert így már nem kell kifulladva folytatni a magyarázatot. De Nizz nem áll meg, még nem. – És hogy miért teszem? Mármint, hogy miért segítek? Mert látszik, hogy nemrégen érkeztél, ahogy az is, hogy nem sok útmutatást kaptál ahhoz, hogy hogyan nem kellene bajba keveredned. És azért is, mert tudom, hogy az erőszak csak bajt hoz mindenkire, hát csínján kell vele bánni, ha nem akarunk ideje korán az áldozatául esni mi magunk is – borzong meg az „áldozat” emlegetésére, mert még élénken él az emlékezetében az éjszaka Északon. – De talán már nem kell aggódnod és nekem sem, hogy meglátott valaki – néz körbe és mert senkit nem lát, aki ujjal mutogatna feléjük és senkit sem hall, aki „tolvaj”-t, vagy „mocskos idegen”-t kiáltozna őket látva, megáll és a másikhoz fordul. Így talán jobban meg is nézheti a nála jó egy fejjel magasabb, izmos alakot. - Hamarosan a vonat egyik állomásához érünk, ha felszállsz arra, amelyik a negyed széle felé visz, hamar szem elől tévesztenek a lidércek is… Remélem – teszi hozzá halkan. – De egy ideig most ne kószálj erre, nem felejtenek olyan könnyen azok az alakok. És sajnálom… Sajnálom, hogy Estrance ilyen módon fogadott – magyarázza, aztán hirtelen jut eszébe valami. Valami, amit meg kellett volna már korábban is kérdeznie, ha nem akar pontosan ugyanolyan érzéketlennek látszani, mint – tapasztalata szerint - a polgárok legnagyobb része.  – Olyan ostoba vagyok… Van hová menned?

Az, hogy gyorsan futni kezd és továbbra is igyekszik valamiféle magyarázatot adni arra, hogy ő miért nem szalad el, vagy épp miért nem kiabál rám mindenféle rútságokat, nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy kövessem a lányt anélkül, hogy választ kapnék a kérdéseimre.
De miután elszállt a düh köde az elmémből, azt is felmértem, hogy nem igazán van itt most a beszéd és a bemutatkozás ideje, mindenképpen futnom kell, ha nem akarok abba a bizonyos „balhéba” benne is maradni. Még, ha meg is tudnám védeni magam a felénk csörtetőkkel szemben, nem gondolnám, hogy Moros örülne neki, ha a lidércek fogságából kéne utána kiváltania és azt már megtanultam, hogy ők nem nagyon kérdezősködnek, hogy ki kezdte, vagy egyáltalán miért történt, ami történt.
Így aztán pár pillanat múlva már a segítőkész lány mellett trappoltam én is, bízva benne, hogy nem fog valami alattomos csapdába csalni. Nem úgy nézett ki, mint, aki képes lenne ilyesmire, de én ezzel a várossal kapcsolatban már bármit el tudtam képzelni. Ám, ahogy egyre távolodtunk a piac nyüzsgő és most kiáltásoktól hangos zajától, úgy véltem nem fenyeget annak veszélye, hogy a lány bajt keverne, sőt próbált további magyarázattal szolgálni, még ha egyre halhatóbb lihegéséből nyilvánvaló is volt, hogy nem szokott hozzá az ilyenfajta meneküléshez, vagy bármilyen megerőltetőbb futáshoz.
Jó pár kanyar után már biztos voltam benne, hogy nem követnek minket, de tény, hogy nekem sem volt fogalmam, merre járunk, hiszen még alig ismertem annak a környékét is, ahol a követséget találni. Könnyedén tartottam azért a lépést az ismeretlen jótevőmmel, miközben igyekeztem egy kicsit jobban szemügyre venni. Semmi feltűnő nem volt az öltözködésében, sőt inkább mondhattam volna olyan beleolvadósnak, de a vörös hajzuhataga ezt azonnal semmissé is tette. Fiatal volt és annyit már talán én is leszűrtem, hogy nem lehetett az úri népség tagja, bár lehet, hogy csak álruhában járt a piacon. Igaz, akkor nagy valószínűséggel nem sietett volna egy ismeretlen faun segítségére……
- Azt hittem, hogy itt másként viselkednek majd, mint odahaza. – morrantam fel a szavait hallván. – Hogy itt nem számít a faj és a nem, de ebben is tévedtem. – csóváltam meg a fejem. – Az a mocsok meg egy alapos náspángolást érdemelne minimum, nem, hogy barátokat. – öntött el az indulat megint, de most azért hamar úrrá lettem rajta. Az előbb is hová vezetett!
Kicsit lassítottam, hogy a lánynak ne kelljen kifulladva beszélnie.
- Már nem hallom őket. – intettem a hátam mögé. – Megértem, hogy óvatos vagy, hiszen nem ismersz engem. – bólintottam arra, hogy nem mutatkozik be. – És igazad van abban is, hogy nem igazán ismerem ki még itt magam, de mindent megteszek, hogy ezt mielőbb orvosoljam. Csak, hogy a bátyámnak sok dolga van és különben sem akarom, hogy tehetetlen koloncnak tartsanak. Meg kell állnom a saját lábamon és meg is tudok. – állítottam nyomatékosan. – Csak………csak tudod, nem vagyok az a….türelmes típus ……..sajnos. Moros biztos megölt volna, ha bajba keveredem és neki kell értem jönnie, de minimum haza küld. – sóhajtottam egy nehezet, de aztán a vöröshajú lányra néztem. – Mindenesetre bármi is vezetett abban, hogy segíts, hálásan köszönöm, az eddigi tapasztalatom alapján a ritka kivételek közé tartozol, aki nem csak elfordítja a fejét, ha bajban lát valakit. Sokat kockáztattál értem, ezért az adósod vagyok. – érintettem meg a karját egy baráti gesztusként.
A mi fajunknál sok az érintkezés, hol jó, hol rossz értelemben.
- Igyekszem tanulni a hibáimból. – biccentettem a figyelmeztetésére. – Majd igyekszem az eszem is használni és elkerülöm a Vérteleneket, köszönöm, de a piacot nem ígérem, az az árus…….. egy faun csontjából készített buzogányt árult, ez borzalmas. És őrá senki nem hívta a lidérceket! – emelkedett meg a hangom a felháborodástól.
Vívódtam magamban, hiszen szerettem volna tenni az ügyben, de ha Morosnak elmondom, akkor azt is be kell vallanom, hogy mit tettem…….
Nehéz gondolataimból a kérdése riasztott fel.
- Igen, persze, a követségen lakom ideiglenesen, amíg ki nem derül felvesznek-e. – feleltem még mindig félig töprengve, nem is gondolván, hogy mennyit elárulok ezzel.
Az állomásra már ráláthattunk az utca végén, de mint kiderült odamenni nem lett volna jó ötlet, nyüzsögtek a lidércek, láthatóan keresve valakit, vagy valakiket…….
- Talán jobb lenne, ha magamra hagynál. – torpantam meg a tekintetem az őrökön tartva. – Csak, ha még annyit megtennél, hogy megmutatsz egy utat, amelyiken a tündérkövetséghez juthatok……

- Talán pont ez a baj, a „náspángolás” – gondolja magában Nizz, de mert a faun folytatja, így nem szólal meg, megfosztva ezzel az ismeretlent attól, hogy megossza ezen gondolatát a mellette igyekvővel, Mikor aztán már nem rohannak annyira, s úgy tűnik, a kedélyek is megnyugszanak körülöttük, az ismeretlen lány „adósságról” szóló megjegyzése veri ki a fejéből, hogy megemlítse mégis a dolgot újdonsült „ismerősének”. – Semmivel sem tartozol, csak igyekezz többet nem bajba keveredni – viszonozza ő is az érintést, és örül, hogy tanácsa megértésre talált a várossal ismerkedőnél. De a folytatás már kevésbé biztató Nizase számára, hiszen azt jelzi, a tündér nem mond le arról, hogy megtorolja a sértést, amelyet a faunok ellen elkövettek. – Sajnálom azt… azt a faunt, de nem ez az egyetlen dolog, amit a tündérektől elvesznek, ezt biztosan te is tudod… Nálam sokkal jobban. Én sosem vennék ilyen holmit, de… A mágia hatalmas erő és lehetőség, amely nem helyettesíthető semmi mással, amire vágynak az emberek… Éppen ezért sokan, sokféle dologra vetemednek, csak hogy részesei legyenek valamennyire ennek a különleges képességnek. Felejtsd el kérlek az egészet, mert hatalmas kockázatot vállalsz, ha megpróbálsz a nyomára bukkanni annak a furcsa fegyvernek és még inkább akkor sodrod magad veszélybe, ha az után eredsz, aki árulta… - aztán persze szóba kerül a szállás kérdése is, amely oly sürgetőn merült fel Nizz gondolataiban is, s ennek kapcsán persze szóba kerül a tündérek követsége is, amivel a vehemens ifjú hölgy még inkább kivívja a Rend újoncának aggodalmát. -  Az Anya kegyelmére! Főleg akkor ne tedd, ha követségi munkára pályázol! – javasolja, s igyekszik a másikat meggyőzni arról, hogy az a holmi talán nem az, ami miatt egy ilyen lehetőséget kockáztatnia kellene. -  Nem volna jó, ha belekeverednél bármilyen gyanús dologba, ha ilyen kivételezett helyzetben vagy. A követség jó hely lehet, ne dobd el a lehetőséget azzal, hogy magadra haragítod azokat az alakokat, hiszen látod, hogy a tündéreket… nos nem mindenki ítéli meg ugyanolyan módon. Vannak, akiknek a háborúk emléke még mindig fájdalmat okoz, s a megbocsátás egyik fajnak sem volt könnyű… Ahogy gondolom, nálatok is vannak még ilyenek…

- Talán jobb lenne, ha magamra hagynál. Csak, ha még annyit megtennél, hogy megmutatsz egy utat, amelyiken a tündérkövetséghez juthatok……

Talán folytatná is a kéretlen tanácsait, ha a másik nem torpanna meg és nem szegezné tekintetét valahová előre, afelé, amerre Nizase is igyekszik, s a figyelmeztetés, amelyre most kénytelen ő is változtatni a tervein nem hangzana el. s talán gondolkodna is a feleleten, azt találgatva, hogy vajon mi lenne hasznosabb: elkísérni „pártfogoltját”, vagy részletes magyarázatot adni az útvonalra. Talán megtenné bármelyiket, de aztán rá kell döbbennie, hogy a figyelmeztetés már túl későn jött. Mert alig hangzik el a kérés, hogy váljanak szét, amikor az történik, amire a legkevésbé szeretne gondolni, és ami a legrosszabb végkifejlet az adott helyzetben. Mindkettejük számára.

Mert a borzongatóan sima, mégis fenyegető, jéghideg hang pont azt ígéri, ami elől eddig futottak, ahogyan a magas és vékony alak is azt testesíti meg, amely elől oly elszántan menekültek, s akit oly közel pillanthatnak meg a hátuk mögött, hogy szinte elérhetnék a hosszú, fekete furcsa, bárbál készült kabátba burkolt alakját. A fehér, hosszú haj, s az apró szakáll, a jégszín szemek, s a keskeny, vértelennek tűnő ajkakon játszó mosoly csak még félelmetesebbé teszik az elsuttogott, számukra mégis tökéletesen érthető szavakat, s tágra nyílt orrlyukai mintha most is a levegőben áramló szagokat, illatokat követné, akár egy rémséges kopó, kit a nemes vad után eresztettek, hogy leljen rá lassan oszló nyomára.

- A szagod rajta maradt azon az ostoba fajankón, patás… Kár volt úgy sietned… De talán megbocsátom neked, hogy megzavartad a pihenésemet, mert látom, hoztál magaddal egy vendéget is…

Akármennyire is mérges és dühös vagyok arra a nyomoronc árusra, tudom, hogy nem a megfelelő módon jártam el……megint. Menekülésünk ellenére el kell ismernem, hogy a mellettem szaladó lány higgadtan mossa meg a fejem, talán még hatékonyabban is, mint, ahogy a bátyám tenné, hiszen bár szeretem őt teljes szívemből, de ő mégis csak a testvérem, aki szintén szeretetből korhol, ez az ismeretlen lány viszont nem ismer engem, mégis rátapint arra, hogy miként magyarázza el nekem a várost és az emberek motivációját.
Igaz, hogy sok mindent nem tudok a városi életről, de ha nem a vehemens természetemet hagyom felszínre törni, hanem használom a fejem, nem ugrottam volna neki annak az árusnak, nem……….megvárhattam volna míg összepakol este és ……követhettem volna egy olyan helyre ahol csak ketten lettünk volna…….
- Persze, persze ….. – morogtam az aggodalmára. - Ostoba voltam, már belátom. – bólintottam, ám meglepetten néztem rá, amikor teljesen félreértette a követséggel való kapcsolatomat……., de igazából nem is értette félre, hiszen lehet, hogy tényleg az lesz a munkahelyem.
~ Ne is reménykedj benne, ha ilyeneket csinálsz és felhívod magadra a figyelmet! ~ fedtem meg magam gondolatban, nem vitatva a lány szavainak igazságát.
Ő biztosan előbb gondolkodott volna és utána cselekszik. Elég okosnak tűnt, a szavai erről tanúskodtak.
- Vannak, nem is kevesen. – komorodott el a hangom, hiszen nem kellett még a családi köteléken kívül sem menni, hogy tudjam, a háború mindenhol megszedte a vámját, még ha én nem is tapasztaltam meg.
Még szinte be sem fejezte a mondandóját, amikor megpillantottam a lidérc rendfenntartókat.
Lehet, hogy nem engem kerestek, de nem akartam a lányt bajba sodorni, ha mégis.
Azért, ha megmutatja az irányt, magam is visszataláltam volna, de sajnos ma úgy látszik semmi nem jön nekem össze. Ráadásul fogalmam sem volt, hogy ezek a rideg, érzéketlen kopók, hogyan tudnak ilyen csendesen közlekedni.
Patáim egy fél méterrel odébb értek földet legalább, amikor megugrottam a jéghideg hangra.
Hiszen csak egy pillantást kellett vetnem a forrására, hogy tudjam mégis csak engem kerestek az őrök és ……….meg is találtak.
Néztem már szembe rablókkal is, de ez az alak…….egy kis borzongás futott át rajtam attól a mosolytól, de aztán kihúztam magam, végül is nem történt olyan nagy dolog…..nem?
- Igen, elég ostoba, ha a magatokféle orra előtt tündércsontokat árul és ……..neki – intettem a lány felé, - semmi köze hozzá, csak eltévedtem és tőle kértem iránymutatást. De vendég? – néztem a lehető legártatlanabbul először a lányra, majd a Vértelenre, mert nem kerülhettem lidérckézre, a bátyám letépte volna a fejemet. - Nem régen vagyok itt, ezért ha ne adják az Istenek és átléptem valami területhatárt, akkor elnézést.

- Ó! – leheli a fagyos alak feléjük színlelt meglepődéssel, s a mosoly aztán még szélesebbre húzódik a sápadt arcon a szavak hallatán, amelyeket Nizzinek esélye sincs megakadályozni. S a bátorság, amellyel a mellette álló „szembeszáll” a félelmetes jövevénnyel, csodálattal tölti el az ifjú novíciát még akkor is, ha a karhatalom – és persze a piac tulajdonosainak - kérlelhetetlen „eszköze” erről nem így vélekedik. – Miért vagytok oly egyformák ti, fényjárók, jöjjetek bárhonnan és találkozzunk bármikor is? – a jéghideg hang csak rosszízű, kellemetlen borzongást hoz talán mindkét lánynak. Ha a lidérc tekintete nem lenne oly rideg, akkor a félre döntött fej és a hangsúly talán még sajnálkozást is jelenthetne, ám így csak egy dologra utalhat. Arra, hogy leleplezték őket. – Unalmasak vagytok és én már kezdem azt hinni, hogy hiába reménykedem abban, hogy egyszer akad majd valaki, aki nem hazugsággal kezdi a mondókáját és nem másokat okol a tetteiért – a mosoly nem szűnik a sápadt arcon, még ha a szemekben üresség és közöny lakozik is. -  Ha eljön az a kivételes alak, legyen az tündér, vagy bármely teremtmény, aki kérés nélkül igazat mond nekem, azon a napon fogok felhagyni azzal, hogy a büntetés eszköze legyek… - aztán elhallgat, csak hogy még alaposabban szemügyre vegye a tündért. – De ez a nap nem ma lesz, faun és addig kénytelen vagyok…

- Sajnáljuk, felügyelő – hadarja gyorsan Nizase, azt kockáztatva közbevágásával, hogy maga ellen fordítja a rend őrét. Eddig meg sem mert szólalni a vörös hajú leány, mert azt gondolta, „pártfogoltja” mentegetőzése csak ront majd az esélyeiken a piac egyik lidérc-rendfenntartója előtt. De rá kellett jönnie, hogy a helyzet éppen elég rossz ahhoz, hogy a helyzeten már nem sokat ronthat azzal, ha nem hagyja megoldását egyedül a vakmerő tündérre. – Segítettem neki, de csak azért, mert tényleg nem akart bajt, csak … Ahogy mondta is, az az árus... – próbál minden elmondani, mielőtt a Vértelen belé fojtja a szót. - Higgye el, nem érdemel büntetést, nem okozott kárt, nem lopott és annak a kufárnak sem lett baja. Abban pedig igazat mondott, hogy most érkezett, és hogy eltévedt - nem képes a jeget idéző szempárba nézni hosszan, így aztán már inkább a körülöttük igyekvőket figyeli, azt, hogy a lidérc megjelenése nyomán hogyan képződött egy láthatatlan fal, amelyen senkinek sem akaródzik belépni. Azt nézi, hogyan próbálják leplezni szánakozásukat a vadidegenek, akik elkerülik messzire őket, s a dac felébred benne. – Nem tett semmi rosszat a lány, felügyelő. Jótállok érte…

Nem, persze hogy nem véletlenek a szavak. A „nem tett semmi rosszat” és a „jótállok” felkelthetik az együttérzést az emberekben, ha rosszra fordulnának a dolgok. De Nizzinek azért maradt ütőkártyája még ezen felül is, amelyet arra tartogat, amikor kiderül majd, hogy Estrance közönye vajon őket is láthatatlanná teszi és amikor már nem lesz más lehetősége, hogy mentse a bátor idegent. Mert abban szinte biztos, hogy ezzel a magyarázattal ő maga nem oldotta meg a helyzetüket. Véglegesen biztosan nem, talán csak annyira, hogy a lidérc adjon nekik még egy esélyt.  De nem mert erőszakosabb és határozottabb lenni, hiszen ahogy a faun, úgy ő maga sem kockáztathat. A Céh nem tűri a büntetett alkalmazottakat, így ha szembeszegülését börtönnel büntetnék, talán az állásának is búcsút mondhat. A Mesterek fedhetetlen életet kívánnak meg mindenkitől még akkor is, ha pontosan tudják ők maguk is, a városlakók  is, ahogy talán az egész világ azt, hogy ez a „tisztaság” csak látszólagos. De ezen már nincs ideje gondolkozni, mert a lidérc figyelme néhány pillanatra rá terelődik, éppen csak annyira, hogy eljöjjön az, amitől tartott és ne merjen már egyetlen szóval sem többet mondani. Aztán már fordul is vissza „társnőjéhez” a fekete kabátos és ezúttal nem csak állít, hanem utasít, sőt parancsol.

- Rosszul kezdted, patás a magyarázkodást, de itt az alkalom, hogy javíts a helyzeteden. Felesleges ellenkezned, csak kövess, hogy tisztázzuk az esetet! Te pedig menj a dolgodra! – biccent Nizase felé, hogy aztán jeges türelemmel várja a faun reakcióját. - Csak adj okot, és én viszlek vissza!

Már régen megtanultam uralni az érzelmeim kifejezését, amikor el akarom hitetni valakivel, hogy nem rémíthet meg, így a mellettem holtra sápadó lány sem tudhatja, hogy nem a bátorság beszél belőlem, amikor nem bénulok meg a Vértelen váratlan megjelenésétől és hideg szavaitól.
Nagyon is a félelem beszél belőlem, azért igyekszem menteni a menthetőt, hiszen nem nagyon van más választásom. Ebben a kitekeredett világban még nekem van félnivalóm egy olyan tett miatt, ami a faun igazságérzetem szerint megtorlást igényelne, de most az emberek, azaz esetünkben a kopókként megbízott lidércek, aki biztosan nagyon is élvezik a helyzetüket.
Nyilvánvalóan egy szavamat sem hitte az „ártatlanságomról”, biztosan már jó néhányan beköptek minket, legalábbis engem és a vérem illatát követte idáig, ezt nem tagadhattam.
Jeges szavainak mondandója azonban engem csak felbőszített. Hogyan van képe aljas hazugnak beállítani a tündéreket! Rendfenntartók ide vagy oda, ehhez nincs joga!
Ha szemmel ölni lehetett volna, akkor a lidérc már halott lenne, amúgy sem kedveltem őket, mind beképzelt, szadista barom volt, akik csak az alkalmat keresték az agresszióra, mint most is, bújtassa azt bármilyen mázas beszédbe.
Meglepődve néztem a vörös hajú segítőmre, aki az ijedelmével és azzal, hogy igazából azt sem tudta ki fia-borja vagyok, mit sem törődve, megint mellém állt, pedig kockáztatta, hogy egy kalap alá veszik majd velem, ezt én sem hagyhattam szó nélkül.
- Soha ne vádolj egy faunt hazugsággal, te……kor….talan – javítottam észbe kapva, mielőtt még rám sóz valami eszement szabályszegést, - lidérc! Nem követtem el semmi olyat, ami miatt ide kellett ….fáradnod. Az árus, aki fajunk csontját árulta, ugye mondanom sem kell törvénytelenül, csak az önbecsülését vesztette és némi ijedelmet érezhetett talán, de semmi többet, így őszintén nem értem mire ez a nagy …felhajtás. Talán nincs elég rabló és gyilkos, aki kielégíthetné az…..éhségét?
Tudom, hogy be kéne fognom azt a nagy számat néha, de komolyan feldühített, hogy így fente ránk a fogát és lehazudtolt nem csak minket, hanem az egész népünket.
- De, ha ennek ellenére, úgy véli olyan hatalmas bűnt követtem el, hogy ehhez a Vértelen Őrség beavatkozása kell, kérem akkor is engedje meg, hogy a lány – itt a még mindig mellettem álló embernőre néztem, a szememmel üzenve, hogy menjen, hagyjon, ne kerüljön bajba, - elmenjen, hiszen ő nem tett semmit, sőt ….. higgadt, kedves szavai engem is önmérsékletre intettek. Ő jó…ember.
Valószínűleg, amúgy is engem nézett ki magának és ez a következő szavakkal meg is erősítette. Bár nem örültem, hogy továbbra sem engedett, vizsgálódni akart, de az már jó volt, hogy a lányt nem rángatta bele.
- Muszáj állandóan fenyegetőznöd? – fakadtam ki, hiszen semmi okot nem adtunk rá, pedig Vahe lássa lelkem, szívesen képen vágtam volna, hogy kiköpje rusnya fogait. – Te menj kedves….....idegen, menj és köszönöm a jóságodat, nem felejtem el. Én Zoi vagyok és tudod hol találsz, ha később még akarsz rám pazarolni időt.
Nem kértem, hogy mondja meg a nevét és a szememmel is erre kértem, nem akartam, hogy a lidércek bármit megtudjanak róla.
- Mehetünk. – néztem a fenyegetően várakozó alakra, aki csak azt várta, hogy mikor teszek valamit, amit megtorolhat. Ahogy mondtam, nagyon is szívesen megtettem volna, de már másra is kellett gondolnom, ezért nagyokat lélegezve, de visszafogtam a véremet. Talán nem lesz baj.

Látja az ismeretlen lány indulatát, és csak reméli, hogy ez alkalommal nem szabadítja rá azt az őket oly könnyen és egyszerűen meglelő „felügyelőre”. Nagyon reménykedik ebben, mert még bízik abban, hogy kikerülhet a slamasztikából a faun, ám abban is biztos, hogy ezt nem oly módon kellene megtennie, hogy nyilvánvaló hazugságokról próbálja meggyőzni azt, akit feleslegesen igyekszik érzelmekre rávenni, vagy összezavarni. feleslegesen győzködi a világ fajai közül a legérzelemmentesebbnek egyik „jeles” képviselőjét arról, hogy ki vétkes egy dologban és ki nem akkor, amikor ezek a lények úgyis csak saját, s gazdáik szabályait követik döntéseikben és tetteikben. Éppen ezért, amikor a lidérc után a piac aktuális „bajkeverője” is elküldeni igyekszik őt, a fejét rázza tiltakozásként és talán szóban is megtenné, ha nem előzné meg őt a jéghideg szavak tulajdonosa, csak hogy még jobban ráijesszen mindkettejükre.

- Csak azért kapsz magyarázatot, mert jó kedvemben találsz…

Jókedv… Talán ez az egyetlen szó, amely sosem jutna Nizzi eszébe, amint a lidércre tekint, aki éppen roppant megfontoltan kezd bele nem várt feleltébe, miközben szavainak ellentmond minden érzéstől és indulattól mentes, sápadt arca, s aki Zoi-t figyeli kutató és legfőképpen rideg pillantásával.

– A piac az én területem, és ha ott felhangzik a „balhé” szó, az sosem marad kivizsgálatlanul, faun. És jobb, ha tudod, eddig még semmivel sem … fenyegettelek – veti oda és ahogy a szót kiejti, mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy valóban nincs, ami meggátolja abban, hogy ne fenyegetésekkel, hanem tettekkel büntesse azt, akit csak akar. - Ilyesmire nem szoktam pazarolni az időt. És csak hogy tudd, egy másik őr az emberedet keresi, azt, akit megtámadtál. Ahogy te, úgy ő is esélyt kap arra, hogy elmondja, mi is történt. De nem most és legfőképpen nem ezen a helyen – néz körül, de az utcán tovasietők igyekeznek úgy tenni, mint ha semmi érdekes, vagy gyanús dolog nem történne. Csak Nizzi álldogál ott még némileg tanácstalanul, mégis elszántan. – Te még itt vagy? – akad meg a szeme rajta a feketébe öltözött alaknak, aki most először szán rá figyelmet, most először néz rá úgy, mint aki „látja” az előtte állót. S ha már látja, hát olyat is észrevehet, amire Nizase nem is számított, s amely alapjaiban változtathatja meg terveit. – Talán neked is magyarázatot kellene adnom a tetteimre… nővér?

A szó, amelyet Nizz későbbre tartogatott, egyfajta végső menedékként, most úgy hagyja el a Vértelen ajkát, akár, ha egy köztudott és jelentéktelen, mellékes körülmény lenne, valami, ami csak bosszúságot okoz, s ami talán csak arra jó, hogy Nizase-t magát utasítsa rendre. Hogy figyelmeztesse a leányt arra, hogy ez nem az ő „felségterülete”, nem olyan, amellyel Tsvig istennő elhivatott szolgálójának foglalkoznia kellene, vagy akár csak bele kellene keverednie bármibe is, amely a Vértelen Őrség illetékessége lehet. Talán ezért habozik pillanatokig, talán ezért nem néz a tündérleányra, nem próbál magyarázkodni előtte, mert azzal, hogy felismeri a kabátjára tűzött jelképet a lidérc, kiveszi a kezéből a saját fegyverét, azt, amelyre hivatkozva talán megnyerhette volna az utcán járókat, s maguk mellé állíthatta volna a közhangulatot. De így, valamiféle apróságként említve már nem is tűnik olyan hatásosnak a szó, sőt talán zavart kelthet a faunban. De Nizzi azért még próbálkozik, azzal mindenképpen, hogy mentse „Zoi”-t a kihallgatás rémséges ígéretétől, s miközben megismétli a kérését, könyörögve pillant a másikra, hogy fogadja el a segítségét, s maradjon csak mellette ahelyett, hogy kiteszi magát egy vizsgálatnak, amelynek kimenetele több, mint kétséges lehet.

- Ha tudja, hogy a Rend tagja vagyok, azt is tudja, hogy semmiképpen sem fogom engedni, hogy egy támogatásra szoruló ne kapjon segítséget, felügyelő. Ezért kérem, bízza rám a lányt, hazakísérem, és ha megleli a „sértett felet”, magam kérek elnézést tőle – hadarja hát oly hangosan, hogy ne szólhasson senki sem közbe, és hogy a mellettük elhaladók se maradjanak le egyetlen szóról sem. – Ahogy a lány is mondta, csak egy apró nézeteltérés volt, s ennek rendezését magamra vállalom, ha nem bánja… - aztán persze halkabban folytatja. - Ha az az áru tiltott volt, talán azt a kufárt sem leli majd meg, így hiábavaló gondot vesz csak a nyakába. S a lány is távol marad a piactól ezentúl… Csak hogy véletlenül se kövessen el valami hasonló dolgot. Ugye Zoi? Megígéri? Mondja kérem, hogy így lesz!

A figyelmem a lidércé, hiszen ő jelenti itt rám a veszélyt, de azért a szemem sarkából látom, hogy az engem segíteni próbáló lány nem hallgat egyikünkre sem és továbbra sem mozdul, nem hagy csapot, papot hátra, hogy szabaduljon a kutyaszorítóból, amibe én rángattam bele. És ettől elég rosszul érzem magam.
Ismét a Vértelenre fókuszálok, aki valamiért válaszra méltat és bár én nem ismerem őket annyira jól, eddig csak az ideutam során találkoztam velük, de tény, hogy még egy mosolykezdeményt sem fedeztem fel rajtuk soha, ha össze kellett volna hasonlítanom őket valamivel, akkor egy jégszobor pont megfelelt volna.
Szóval igen, kutattam rajta a jókedv nyomait, de meglepő módon sem az arcán, sem a hangjában nem találtam. Akkor minek mondja……?
Az én arcomon láthatta a várakozást, vajon mi lesz az a válasz.
~ Óóóó! Ezek szerint, az aki elordította magát a piacon, a lidércek riasztója. Ezt jó lesz megjegyezni. ~ szűrtem le gyorsan a dolgokat.
Azt, hogy nem fenyegetett, most elengedtem a fülem mellett, mert maga a megjelenése is maga volt a fenyegetés és ezt ő is olyan jól tudta, mint körülöttünk mindenki, akik jókora távolságra kerültek minket…..
Ám azt elégedetten vettem tudomásul, hogy legalább az árust is keresik, ám nem voltam naiv annyira, hogy azt gondoljam sikerrel is járnak. Biztos megvolt a menekülésre a terve, hiszen különben nem árult volna ilyen dolgot a piacon és a „barátai” is őt védték.
Elkeseredett gondolataimnak a lidérc szavai vetnek véget egy pillanatra, amikor már nem hozzám beszél. A tekintetem a lányra villan.
- Nővér? – szalad ki a számon a meglepett kérdés.
Nem tudom melyik Istent szolgálhatja vajon, de akármelyiket is, így már nem annyira meglepő, hogy segítséget nyújtott egy olyan elveszettnek, mint én.
Kutató pillantásom azonban most sem tudja, hogy vajon a Rend hideg őrzője vajon honnan tudta, talán a ruhájából – bár én nem láttam semmi különöset, - vagy……igen….most már én is megláttam azt a kitűzőt a kabátján, bár nekem nem mondott sokat, a lidérc kétségkívül ismerte. Igaz, nem nagyon láttam, hogy hatással lett volna rá akár egy kicsit is.
De a nővér kétségkivül bátrabb volt, mint körülöttünk bárki és nem rettent meg a lidérc fagyos, számonkérő hangjától, pedig éreztem, hogy a vérszívó megrémíti. Légzése kapkodó, szívverése szapora volt, de ha ezt én éreztem, gondolom az ártány még jobban.
De a szavak, azok határozottak voltak és megpróbáltak a lidérc eszére hatni, de nem hittem benne, hogy sikerrel jár.
Nem tudom miért értem meg ennyi energiát a „felügyelőtől”, hiszen még csak vér sem folyt, még egy ütés sem csattant, ilyen kisebb torzsalkodásokat oda haza szinte mindennaposnak is lehetett nevezni.
De azért próbáltam nagyon egyetértően bólogatni a nővér szavaira, hogy segítsek neki, lássák nem jelentek fenyegetést…….egészen addig, míg ki nem ejtette az utolsó mondatot a száján és kérdőn nem nézett rám. Értetlenül bámultam vissza rá.
~ Mi???? Igérjem meg, hogy nem jövök ide többé? Megbolondult tán? A történtek után ne jönnék vissza legalább nyomozni? ~
Nem ígérhetek olyat, amit tudom, hogy nem fogok betartani!
De mi lesz akkor, ha ez Moros, vagy Daphne fülébe jut?
Egy szikla ülte meg a mellkasomat, ahogy szólásra nyitottam a szám.
- Nem….vagyis ….nem jövök bajt keverni….ígérem. – néztem le a földre, ahol a csizmám orrával egy kavicsot pöcköltem arrébb.
Reméltem, hogy elég lesz. Nem hazudtam! Még egy lidérccel szemben sem vitt rá a lélek, nem, hogy a nővérrel. Ezt a választ azonban mindenki annak veszi, aminek akarja és én sem szegem meg a szavam, ha mégis erre járok, hiszen most sem állt szándékomban bajt keverni és mostantól sokkal, de sokkal óvatosabb és eszesebb leszek.

A faun kérdése, amely a meglepetésére, vagy még inkább tudatlanságára világít rá, elégedettséggel töltené el, ha az izgága és feleslegesen okvetetlenkedő Tsvig-imádó nem keltene zavart. Persze ez sem izgatja túlzottan, talán csak annyira, hogy érzi a feléje áramló érzelemhullámok változását, így tudja, a „nézők” hamarosan „szólókká”, majd „cselekvőkké” válnak, ha túl sokáig tart a diskurzus, amelynek több tanúja volt, mint amennyit az ügy és ő maga kívánt volna. S ha ez a tény nem bosszantotta volna eléggé, hát ezek ketten mintha egymást védték volna, dacolva az ész érvekkel és persze vele is. S mert így két állítás állna szemben eggyel, vagy az is lehet, hogy eggyel sem, ezért  a Vértelennek rá kellett jönnie, hogy ha tárgyalásra kerülne a sor, a csempész híján ő sem tudna jó magyarázatot adni egy „bevándorló” és egy „egyházi személy” kihallgatására.

Persze, csak akkor, HA tárgyalásra kerülne a sor…

A lidérc csak áll, hideg tekintete hol az egyiket, hol a másikat pásztázza, akár, ha a zsigereikbe látna. És talán lát is. A hazugságot kutatja, a halandó szív táplálta érzelmeket, amelyek forrók voltak, s kívánatosak a számára mindig is, s szívesen vette el ezeket a bűnösöktől. De most nem nyerhetett belőlük semmit, s ha nem lenne botorság azt mondani, hogy egy ilyen lény csalódottságot érezhet, hát nyilván ez a szó írná le a legkönnyebben azt, ami végül átfut a magas, sápadt alak gondolataiban. De mielőtt megszólalna, még azt akarja, hogy a faun pontosan tudja, hogy ígéretét be fogják rajta hajtani. Vagy még inkább rajtuk. Hát hirtelen hajol közel Zoi arcához, s a hangtalan lépés, mely gyors, s talán ijesztő is, oly közel viszi a lányhoz, hogy az szinte érzi a lényből áradó jeges hideget.

- Megjegyeztelek, patás! – suttogja, s a hang, akár egy köd szülte lehelet is lehetne. – S megjegyeztem a „barátnődet” is! És még ha csak rossz gondolat próbál gyökeret verni abban a szarvakkal megtűzdelt fejedben, én akkor is ott leszek és várom, hogy elkövess valamit! A piac az én területem, így ha bármelyikőtök akár csak alkudozni mer egy árussal, nem ússzátok meg, hogy egy kis időre a vendégeim legyetek. Egy kevés, mégis emlékezetes időre… És most takarodjatok!

S ha Zoi nem ellenkezik, hát Nizase a karját fogva húzza odébb, el attól a sápadt arctól, keskeny szájtól és kegyetlen szempártól, búcsú, szabadkozás, vagy köszönöm nélkül. Addig rángatja, amíg már nem érzi a jeges rémületet, s rettegéstől nedves tenyerét végül lefejti a faun kezéről. Csak akkor sóhajt fel, amikor látja a sötét, utánuk bámuló alakot sarkon fordulni, s a megkönnyebbülés csak úgy szüli a szavakat.

- Sosem fogom megtudni, hogy az Áldott Anya miért mentett meg téged Zoi, de mert megtette, adj hálát neki, mert ha a lidérc nem mondott volna le rólad, semmit sem tehettem volna érted. És sosem láttuk volna egymást viszont, abban biztos lehetsz. Gyere, hazakísérlek és csak azt mondom, ne kísértsd a sorsot!

A lidérc hirtelen felém mozdulásától önkéntelenül és ösztönösen hátrahökölök, bár a lábam nem mozdul csak a fejem rántom hátrébb, már csak azért is, mert a lehelete talán még magánál a testénél is hidegebben áramlik felém. Az első gondolatom az, hogy meg akar harapni és a kezem szinte magától rándul a tőröm markolatára, de még időben megállítom magam, hogy ne rántsam ki, mert akkor már semmi nem állítaná meg a lélektelen rendfenntartókat, hogy egy cellába vonszoljanak és jó időre elássanak…….legjobb esetben és ha ezt tanúk előtt teszem, akkor még Moros és a tündérkövetség sem tud értem tenni semmit…..már ha egyáltalán bele akarnának keveredni.
Egy pillanattal később azonban rájövök, hogy a Vértelen beszél, vagyis inkább ismételten sérteget és megfenyeget, ám ezt olyan halkan teszi, hogy még én is alig hallom, így nyílván, ha akarnám sem panaszolhatnám be. De nem akarom, most csak azt akarom, hogy hagyjon minket békén és az önzetlen segítőmnek ne essen baja miattam. Hogy aztán mi lesz később……..ahogy az előbb nem tettem ígéretet a nővérnek sem, úgy ennek a hidegvérűnek a szavai sem fognak megállítani, de ezt nem fogom az orrára kötni.
- Erre nem fog sor kerülni ….lidérc – arra gondoltam, hogy visszaadom a sértés, amivel a fajomat illette, de ez most nem segített volna, így fogcsikorgatva hozzátettem, - Uram. Meg fogom fontolni minden lépésemet a ….maga területén. – tettem hozzá az igazságnak megfelelően, majd a nővér felé fordultam, mert enyhíteni szerettem volna ennek a bunkó lidércnek a szavait. - Bocsáss meg, hogy ebbe a kellemetlen helyzetbe hoztalak és ezt kellett elviselned miattam. – intettem kurtán körbe, de nyilvánvaló volt, hogy a Vértelenre utaltam.
Mondjuk az igaz, hogy ezt már lehet nem hallotta tisztán az a nyomorult, mert a lány olyan erővel húzott el onnan, amit ki sem néztem volna belőle. Persze nem is ellenkeztem, mert örültem, hogy végül nem kerültem nagyobb bajba a nagy szám miatt, amit sosem tudtam befogni, ha kellett.
- Köszönöm, hogy kiálltál mellettem a veszélyes helyzet ellenére. – fordultam szembe a nővérrel, akinek sápadtsága tudatta velem, hogy ez azért sokba került neki. – Nem tudom mivel hálálhatnám meg, amiért ezt el kellett viselned, bár mindenképpen elértem volna, hogy téged ne bánthasson az az idióta, aki inkább minket cseszegetett a árus helyett. – néztem feléledő méreggel a lidérc után.
- De nem akarlak tovább terhelni még azzal, hogy meghosszabbítsd az utad miattam, már így is többet tettél, mint a bátyámon kívül bárki a világon. Ám amíg egy felé visz az utunk szívesen veszem a társaságodat és legalább kicsit többet is megtudhatok a megmentőmről. – mosolyodtam el először mióta megláttuk egymást. – Én Zoi vagyok, Dareios lánya a  Greycloud klánból. – kezdtem a bemutatkozást.

Még most is remeg a lába az ijedtségtől, s nyugalmát talán csak az hozhatja el, hogy látja, a lány, az ismeretlen és különleges idegen, nem próbál már vitatkozni és ellenkezni a roppant higgadt, érzelmektől mentes lidérccel, hanem felfogta és megértette menekülésük egyetlen és most rajta múló módját, a visszavonulást. A megfontolt tett bizakodással tölti el, az azután következő bocsánatkérés pedig melegséggel, és a faun hangja magához is téríti annyira, hogy már a megkönnyebbülést is érezni tudja. Nem szólal meg addig, míg el nem hangzik a bemutatkozás, s már tudja újdonsült ismerősében kit tisztelhet.

- Örülök neked, Zoi Greycloud – sóhajt fel, s ha látja a másik mosolyát, hát ő is örül, s örömének jele egy hasonló mosoly lehet. – Ez meleg helyzet volt, bár RÁ való tekintettel inkább nevezhetnénk fagyosnak, sőt még inkább jegesnek – próbál nyugodtnak és könnyednek tűnni, bár bensője még mindig forrong, hiszen tudja, a tündérnek igaza volt. A korrupció oly mélyen ette bele már magát Estrance „lelkébe”, hogy a legtöbben már észre sem veszik a jeleit, vagy ha meg is látják, hát érdektelenségük és a megszokás okán átsiklanak felette. Ez annak, ki nem tapasztalta még meg a város „erkölcseit”, nyilván visszás, sőt bántó lehet. Így aztán már nem is veszteget rá több szót, inkább a másikat nyugtatja. - Kérlek, hagyd csak a köszönetet! Nincs szükség semmiféle hálára, mert ezekkel a lényekkel szemben nem túl sok esélyünk van harcolni, így az nem az én érdemem, hogy ma lemondott arról, hogy megbüntessen vélt bűneidért. Nem menekülhetsz előlük, ha csak ők nem kívánják a megegyezést, bár ennek a legtöbbször kicsi az esélye. A felügyelő viselkedésének is a nyilvánosság lehet az oka, s nem jóindulata. De ha már mindenáron hálán töröd a fejed, csak nekem ígérd most meg és nem csak azért, hogy kikeveredjünk a bajból, hogy nem keveredsz többet bele sem vitába, sem verekedésbe ezekkel, mert a felügyelő hírből sem ismeri a tréfát. Ha valamelyik sikátorban találkozunk vele, ott, ahol éppen senki sem jár, azt hiszem, nem úsztuk volna meg ilyen könnyen. Szerencsés tündér vagy. Ha bármit is tenni akart volna valóban velünk, azt hiszem, te sem állíthattad volna meg. Szerintem most megelégedett azzal, hogy jól ránk ijesztett. Én pedig Nizzi vagyok, vagyis Nizase Nae. Csak így egyszerűen. Semmiféle klánt, vagy családot sem mondhatok a magaménak – nyújtja a kezét a másik felé. – És szívesen elkísérlek a követségig… Ugye nem bánod, ha én is szeretnék sok-sok mindent megtudni rólad. A követségről is… Meg hogy miért jöttél a városba… Na meg a piacra… - aztán hirtelen ráeszmél, hogy a faun akart róla dolgokat megtudni. És ha nincs is túl sok minden, amit el tud, vagy el akar mesélni neki, nem teheti meg, hogy hamarabb kierőszakolja válaszát, mint ahogyan ő felelne a kérdéseire. - Ó, bocsáss meg, ez udvariatlanság volt tőlem. – szabadkozik. – De ha indulhatunk, úgy már kérdezhetsz is! Mire vagy kíváncsi?

Sok rossz tapasztalatot gyűjtöttem össze az otthonomtól idáig tartó utam során, főként az emberek és a lidércek részéről, de voltak kivételek is. Ez a mai eset is ezek közé tarozott ezzel a kivételes és kedves lánnyal, aki mint kiderült valamelyik isten szolgálója. Sajnos én nem voltam annyira jártas a szimbólumokban, hogy felismerjem azt, ami a lidércnek láthatóan egyértelmű volt.
Minden esetre annak igen örültem, hogy nem került bajba, amiatt, hogy a többi szájtátótól - vagy épp olyanoktól, akik még a kezüket is dörzsölték volna, ha egy magamfajta bajba kerül, - eltérően ki akart segíteni és megvédeni, ráadásul azután is, hogy megtalált minket a Vértelen faj őre.
Már elég messze voltunk ahhoz, hogy felszabadultabban szemlélhessük a helyzetet és ez meg is látszott mindkettőnk mosolyra húzódó arcán és a nővérből kiszabaduló szójátékon, amit kivételesen még értettem is.
Elnevettem magam.
- MEGJEGYEZTELEK PATÁS! – próbáltam eljátszani a „jeges” Lidércet, utánozva komor képét és mélyen zengő hangját, amit persze nem bírtam sokáig és ismét kuncogni kezdtem. – Bár ne hidd, hogy könnyedén veszem, de most a szavaid alapján elképzeltem, ahogy jégcsap nő az orra hegyén a leheletétől.
Viszont a következő szavai megint felidézték, hogy a helyzet akár sokkal rosszabbra is fordulhatott volna és köszönhetően az ő higgadtabb hozzáállásának nem lett az, mert én biztos harcoltam volna…..
- Mégis köszönöm neked Nizase vagy Nizzi, ha szólíthatlak így,  - néztem rá kérdőn és ha nem javított ki, folytattam. - Mert sok mindent kell még megszoknom és tanulnom, főként az önuralmam erősítéséből. Lehet, hogy a Rend hideg őre engedett el minket, de biztos vagyok benn, hogy ha egyedül lettem volna, akkor nem úszom meg ennyivel. – ismertem el, mert ha volt időm átgondolni, akkor magam is másként cselekszem, pont ezen kell dolgoznom még. – Ám csak azt tudom neked biztosan megígérni, hogy nagyon fogok igyekezni, hogy ne kerüljek a szemük elé. Sajnos elég ……hamari vagyok, ahogy a bátyám mondaná. – vigyorodtam el.
Nem tiltakoztam, amikor felajánlotta ismét, hogy elkísér, mert tényleg szerettem volna megismerni, ha már végre nem olyanba futottam bele, aki megvetően vagy csak közönyösen bánik velem.
- Minden nővér ilyen segítőkész az idegen fajúakkal? Egyáltalán, ha nem baj, ha megkérdezem, melyik Istent szolgálod? Tudod legtöbb ember nem igazán örül nekünk….. – fintorodtam el. – Én nem vagyok nagy szám. – vontam meg a vállam. – A bátyám a kiskövetasszony asszisztense, csak azért vagyok ott, de azért jöttem, hogy én is itt dolgozhassak, mert otthon………hát ott nem lehet. – mormoltam a végét már rosszkedvűen.
bemutatkozást.

Jóízűen kacag fel a tökéletes paródián, s Zoi előadása nyomán talán egyetlen pillanatra nem is tűnik számára fenyegetőnek a hideg alak. De persze igyekszik nem elképzelni, amiről a tündérlány beszél, mert attól fél, ha még ennél is hangosabban nevetne, az alig távozó lidérc még meghallaná. De a mosolygás nem foszlik az arcáról akkor sem, amikor aztán komolyabb téma kerül szóba.

- Persze, hogy szólíthatsz és szívesen tettem, de ezt már tudod – érinti meg futó könnyedséggel a sajátjánál izmosabb kart. – Hidd el, ezt nem igazán lehet megszokni. Mármint azt, hogy legyenek tündérek, emberek, lidércek és… nos, akár hibridek is, csak a rosszat keresik a másikban. Nem lehet így élni. És folyton nem gondolhatsz te sem arra, a következő pillanat majd megbüntet-e valamely szóért, vagy tettért. És igen, ha egy kicsit kevésbé vagy heves, talán sok gondtól kíméled magad. Butaság lenne azt kérnem, hogy ha úgy érzed, a hév elragad, mert én is elkövetem ezt a hibát. Van, hogy hamarabb jár a szám, mint ahogyan kellene. De ezt láttad most is – a grimasz a saját hibáját minősíti. – Fenyegetni egy lidércet, tőlem sem volt túl okos dolog. De megérte. Te kedves vagy és bár nem igazán találkoztam még faunnal, azt hiszem, a korábbiak ellenére sem vagy annyira… Vad, mint ahogyan gondoltam… Jaj, ugye nem bántottalak meg? – kezd el azonnal mentegetőzni, miközben a követség felé tereli a lépéseiket. – És az ígéretedet komolyan veszem, Zoi Greycloud. És a „hamariság” meg nem olyan rossz dolog. – menti talán ezzel magát is. – És ez még a Gondoskodó Anya szolgálóit sem kerüli el, legyenek bármily önfeláldozók, vagy segítőkészek – feleli meg egyszerre a kérdést. – És az emberek sokszor a jó dolgoknak sem tudnak örülni, vagyis emiatt ne aggódj. Ha megismernek, biztosan megváltozik ez a dolog – vigasztalja a lányt. – Főleg, ha ilyen rendkívüli feladatot kapsz – ámul el , de aztán meghallja a mondat végét is. Hallja, hogy a faun azt mondja, nem dolgozhat. Hogy nem teheti azt, amit szeretne. – Nem lehet? – a kérdés inkább sóhaj. – Azt mondod, nálatok a lányok nem tehetik azt, amit akarnak? Vagy te nem teheted? De miért? Ez annyira…

Nizase nem érti néha a világot. Nők között nőtt fel, hát pontosan tudja, ők ugyanúgy képesek megbirkózni az élet nehézségeivel akkor is, ha nincs mellettük férfiember. Tudja, a rend nővérei fáradhatatlanok, feladataik szerteágazóak, ám sosem panaszkodnak a munkára. Nem érti, miért hiszik sokan azt, akaraterejük, s gondolataik kevesebbet érnek másokénál, csak mert asszonyok.

Otthon az élet nem volt hozzám kegyes, hiszen előre meg volt írva a szerepem, de ehhez a kinti világhoz képest nagyon egyszerű volt. Itt sok mindent nem értettem, rövid idő alatt több mindent kellene megtanulnom, mint eddigi életemben, de azt el kell ismernem, hogy fölöttébb izgalmas volt, még ha ez sok veszéllyel is járt együtt. De hát ezt akartam, nem?
- Nem féltem igazán attól a vérfagyasztó alaktól, csak …..csak nem akartam Moros-ra szégyent hozni. – ismertem be a lánynak, hogy csak ez fogott vissza.
Biztos, hogy rengeteg mindent, főként türelmet kell elsajátítanom, ha hasznos tagja akarok lenni a követségnek, mert itt volt esélyem a magam életét élni és ebben még a kiskövetasszony támogatását is élveztem. Nem szúrhattam el, amiért eddig küzdöttem.
Nagyon örültem, hogy Nizzi a nyilvánvaló különbségünk ellenére, gondolkodásban nagyon is hasonlóan érzett és olyan……olyan nyíltan beszélt velem. Még azt is elmondta, hogy ő is küzd a hevességével, amit őszintén szólva nem néztem volna ki belőle. Az én képzeletemben az Istenek szolgálói fegyelmezettek és….bölcsek……bár tény, hogy ezekben a gondolatokban vének is.
Ez a lány meg fiatal volt és tele életkedvvel, mint én.
Most azonban rajtam volt a kacagás sora, amikor a megbántottságom lehetőségét felhozza.
- Egyáltalán nem bántottál meg, nagyon is illik ránk legalábbis legtöbbünkre a vadság. A bakok sokat verekednek, minden kis dolgon összekapva. – böktem meg a könyökömmel játékosan, de csak könnyedén, nem feledve, hogy ő egy ember. – Tudod…..csak remélem, hogy itt majd elfogadnak, ha látják milyen keményen igyekszem. – sóhajtok válaszolva a megértő szavaira, majd kis habozás után felfedem előtte, hogy talán nem is vagyok olyan jó, mint gondolja, hiszen nem tudtam beilleszkedni fajunk elvárásaiba. Mi van, ha bennem van a hiba?
- Nálunk a lányokat feleségnek és anyának nevelik. Engedelmességre és a „bátor” és „kemény”, „védelmező” hímek elfogadó társának. – a szavaimból süt a rosszallás. – Nem szólhatunk bele a vezetésbe és főként nem nézi jó szemmel, ha fegyvert forgatsz és megvéded magad, nem szorulsz más védelmére. Én sem tehettem, ezért vagyok itt és nem is megyek vissza….soha. – emelem meg dacosan az állam. – Ha csak…..ha csak apám meg nem gondolja magát, bár szerintem előbb fagy be Vahe feneke. – grimaszoltam egyet.
De a megismerés vágya kétoldalú volt.
- És te? Miért lettél nővér? Ennyire szereted az Istenedet? – tettem fél én is a kérdésemet.

- Moros? Ő a testvéred? - veti közbe a kérdést, hiszen megkönnyebbül, hogy a lány ijedelme tova szállt.

Az ő gyomra még összeszorul, nem felejti el olyan könnyen a találkozást, de igyekszik gyorsan odébb állni, hogy a lidérc ne gondolhassa meg magát.

- Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de itt sem lesz könnyű a helyzeted – kezdi a magyarázatot, amely talán felelet a faun szavaira. - Tudod, sokan furcsán néznek még a tündérekre és olyanok is vannak, akik ellenérzéssel viseltetnek irányukban… A Háború miatt…  Személyes okok miatt… Ki tudja… A lányok pedig itt is inkább a család számára hasznosak. Ha nem vagy olyan szegény, hogy a te béredre is szükség van, hát otthon teheted hasznossá magadat. A gyerekek mellett, a konyhában… Ott viszont bármit megtehetsz, mert ha csak nem vagy pazarló, senki sem szól bele, mit hogyan csinálj. De dolgozhatunk az ispotályban is, és persze nevelőként is. Ám a szavunk itt is kevesebb, mint a férfiaknak, itt is kevésbé hallgatnak ránk, vagy adnak a véleményünkre – észre sem veszi, hogy belemelegedett a beszédbe és hogy szavai talán megütközést keltenek a másikban. – Ez a város sem kíméletes azokkal, akik nem születtek olyan pozícióba, hogy bármit megtehessenek. Az átlag lányok és asszonyok itt is ugyanazt teszik, mint nálatok, talán annyival könnyebb a helyzetünk, hogy a kényszerházasságok már csak a vagyonosok körében népszerűek még manapság is. Tudod, ez a világ sem sokkal jobb, mint a tiétek, bár az, hogy a mi férfiaink nem szarvakkal és patákkal rendezik le a nézeteltéréseiket, talán még rosszabbá is teszi – rázza meg a fejét. – De ha már itt vagy, ne add fel, hogy elérd az álmaidat! Én sem tettem és ehhez segítséget kaptam. Tudod, a Nővérek… - a folytatás fájdalmas, de már képes róla beszélni, s egy idegennek mégis könnyebb… - Ők fogadtak be, miután a szüleim meghaltak, s tanítottak, amíg tudtak. Aztán pedig… Nos, egy gazdag jótevő támogatott, hogy végül ne nevelőnő legyen belőlem, hanem tanulhassak… És most a Céh gyakornoka vagyok… Talán pontosan emiatt is a Gondoskodó Anya feltétlen híve… Ki is bizonyíthatná nálam jobban Tsvig kegyelmét? Egy senki, egy nincstelen gyermekből önálló nő lehettem és már lakást is tudtam bérelni a keresetemből! Vagyis csak tarts ki, Zoi, hidd el, megéri! S ha egyszer szeretnéd, szívesen látlak egy teára!

Úgy vettem észre a nővérnek valahogy könnyebben megnyíltam, mint a saját rokonságomnak, de hát nekem már fényesen bizonyította, hogy megérdemli a bizalmamat, olyan helyzetben állt mellém, ahol legtöbben nem. Azt éreztem, hogy talán ő megért engem és talán még némi tanáccsal is elláthat arra nézve, hogyan illeszkedhetek be legalább annyira, hogy n hozzam ennyire kellemetlen helyzetbe magam.
- Moros? – vált meleggé a hangom. – Igen, ő az egyik és legkedvesebb bátyám. Ő fogadott be itt engem és felkarolt, eszébe sem jutott soha, hogy visszaküldjön.
Nizzi szavai nem voltak újdonságok, hiszen bár én még gondolatban sem léteztem abban az időben, a háború fajtánk körében is megszedte az áldozatát és sokan ott még annyira sem felejtettek, mint a rövid életű emberek. Az ellenségeskedés persze sokat szelidült, de soha nem tűnt el, ezt a saját bőrömön is tapasztalhattam.
Ezt már tudtam, de rossz volt hallani, hogy a nemünk helyzete ezekben a modern és „civilizált” városokban sem volt sokkal jobb, vagyis még itt is azt várták el a nőktől, nőstényektől, hogy a háztartásban rekedjenek és a gyereknevelésben teljesedjenek ki.
- De itt legalább vannak kivételek és ha nem is örülnek ezeknek a férfiak, nem is akadályozzák. Itt vagy például te, magad is elismered, hogy önállóan élsz és nem egy férfi felügyelete alatt. Aztán láttam már árusokat, akik mellett szintén nem állt senki, meg munkásnőket és…és más tudósokat és…… aztán ott van Dapne kiskövetasszony!Egy egész fajt képvisel itt nőként! És az emberek a kezüket-lábukat törik, hogy a kedvében járjanak.
Úgy gondoltam ez a legfőbb érvem, ez megcáfolhatatlan, hogy itt már változnak a dolgok.
- És biztos nehéz lesz, hogy elfogattassam magam, ebben nem táplálok illúziókat, de ez egy lehetőség és én is, ahogy te is, meg fogom ragadni. – szegeztem le határozottan és örültem, hogy ő is erre biztatott.
Őt hallgatva rájöttem, hogy neki talán még sokkal rosszabb sora volt, mint nekem és együttérzően szorítottam meg a vállat. Szívesen meg is öleltem volna, de itt az ilyen dolgokat nyilvánosan nem vették jó néven.
- Köszönöm Nizzi! Örömmel teázok veled, veled biztos nem lesz olyan unalmas, mint a nemes hölgyekkel. – mosolyodtam el egy pillanatra. - És sajnálom, hogy meghaltak a szüleid és örülök, hogy valaki téged is a szárnyai alá vett, de miért csak pénzzel támogatott? Miért nem vett magához ez a gazdag jótevő? – kérdeztem ártatlanul.
Most már olyan környéken jártunk, ami kezdett ismerős lenni.

- Ó, a nemesek sem mindig unalmasak – jegyzem meg, s a kivételt egyetlen ember képezi a nem túl népes csoportból. – Van, aki olyan, mint bárki más…

De mert Zoi folytatja, hát Nizz sem veszteget több szót rá, mert a kérdés, mit a faun tesz fel, őt is régóta foglalkoztatja. Keresett, kutatott, s eljutott az ismeretlen megtalálásában addig, ameddig eljuthatott, ameddig nem szegték szárnyát további próbálkozásainak a szigorú szavak, vagy a kemény elutasítások.

- Köszönöm, Zoi, jól esik, hogy ezt mondod, de olyan régen történt, hogy alig emlékszem rájuk. Apámra egyáltalán nem, anya pedig… Nos, ő is csak egy furcsa, fakó kép, akár ha álom volna. Senki sem akart beszélni róluk a Rendben… vagyis volt, aki nem akart, míg a legtöbben nem tudtak. Az volt mindig is az érzésem, hogy Trastine nővér talán többet tud rólam, mint amennyit elmond, de ha már idősebbként faggatni próbáltam, mindent felháborodottan tagadott. Vagyis még az igazi nevemet sem tudom… Vagyis a szüleim nevét… Tudod, a Nae-t a Nővérektől kaptam – jegyzi meg, hogy a másik is értse magyarázatát. – És nem bánom, hogy senki sem vett a szárnyai alá, ahogyan fogalmaztál. Így talán jobb is. A hála furcsa dolog, s én hálás vagyok annak ismeretlenül is, aki megmentette attól, hogy nevelőnő legyek egy gazdag családnál. De ha magához vett volna, talán az, hogy mindennap kötelességtudóan biztosítottam volna hálámról a jótevőmet, egy idő után terhes lett volna… Ó, ne hidd, hogy hálátlan lennék és azt sem, hogy bárki is volt, aki pénzt adott arra, hogy tanulhassak, megérdemli a hálámat, s a köszönetemet. Éppen ezért kérdezősködtem utána, de a rend főnöke, s a tisztelendőanya arra kért, ne tegyem. Hogy csak fogadjam el, amit a sors adott, s ne kavarjam fel az ismeretlenség állóvizét. De inkább magadról mesélj! Neked talán egyszerűbb – hozza fel aztán Moros ügyét a lány. – Te pontosan tudod, hogy a testvérednek tartozol köszönettel, ami azért sokkal szívmelengetőbb. De azt mondtad, az „egyik és legkedvesebb bátyád”. Sokan vagytok testvérek? Tudod, nekem jó hallani egy „igazi” családról, még ha kicsit fájdalmas is. Mit csinálnak a többiek? És kicsoda a kiskövetasszony? Ő is valamiféle rokon?

S a kérdések közben Nizase látja, hogy hogyan válnak a faun léptei határozottabbá, hát engedi, hogy a lány vezesse tovább. Azt reméli, sétájuk eltart még egy darabig, mert tényleg kíváncsi egy valódi rokonságra, olyan testvérekre, unokatestvérekre, nagybácsikra és nagynénikre, akik nem fogadott húgok és nővérek, akik a Gondoskodó Anya kegyelméből jutottak neki. Ha ilyenről hallott, mélyen mindig melegség járta át a szívét, mint ha még emlékezett volna olyankor azókra az időkre, amikor neki is része volt valami hasonlóban.

Hát biztatóan mosolyog fel a másikra, s ha az belekezd a mesébe, hát remek hallgatóságra talál a nővérben…

Nem akartam ellentmondani a kedves nővérnek, vagy elkeseríteni a tapasztalatommal – ami valljuk be, nem volt sok, - de sejtésem szerint még soha nem kellett végigülnie vagy épp állnia, egy teadélutánt sem egy csapat nemes kisasszonnyal, akik el akarták bűvölni Tündeföld követét, aki ráadásul még pixi is volt, így külön csodálat tárgyát képezte.
Bár, ahogy elmondta, már régen volt a szülei elvesztése, de akkor is rossz lehetett nélkülük felnőni, még akkor is ezt gondoltam, hogy én az apámat néha nagyon tudtam utálni…..
Homlokráncolva hallottam, hogy még arról sem tudhatott meg többet, hogy kik voltak, pedig az a Tras….akármi nővér talán bírt valamilyen tudással ezzel kapcsolatban. És én lehettem a városban egy naiv faun, de a klánban egymást érték a különböző intrikák, cselvetések, megvezetések, ezért azt meg pláne nehezen vette be a gyomrom, hogy valaki ……egy ismeretlen jótevő, csak úgy segítsen egy árván és ne várjon érte semmit cserébe. Miért pont őt, miért kellett ennyire titokban tartani?
Mielőtt még nekiláttam volna felvilágosítani, hogy egy majd tucatnyi testvérrel sem épp rózsás a helyzet, azért még felajánlottam a segítségemet, hátha visszonozni tudom az övét.
- Ha esetleg meg kéne szorongatni azt a nővért, hogy mondja el, amit tud rólad vagy arról a támogatóról, szívesen bevetem magam. – ropogtattam meg az ökleimet. – Persze csak finoman, csak ösztönzően. – mosolyogtam a kedves nővérre.
- Hahh! A családom……..hát…..vagyunk egy páran, hadd számoljam össze…… - álltam meg egy pillanatra és az ujjaimon számoltam a felidézett neveket. – Ott van ugye Kyros, aztán……..- a többi motyogásba fúlt, de pár pillanat múlva meglett az eredmény. – Összesen tízen vagyunk, van hat idősebb és három fiatalabb. De ne hidd, hogy ez nagy öröm. Nagyok a különbségek és sok a perpatvar, főként a fiúk között és ez sok feszültséget szül. Moros a „szelídebb” testvéreim közé tartozik, aki inkább ide jött, hogy az eszét kamatoztassa. – mosolyodtam el melegen. – Ő nem olyan csontosfejű, mint a klán legtöbbje. És ő a városban székelő Tír na nÓg tündekövetség vezetőjének Daphne kiskövetasszonynak az asszisztense. Nagyon okos és rengeteg mindent tud az itteni dolgokról.
Ezzel azt is megválaszoltam Nizzi-nek, hogy ki is az a kiskövetasszony.
- Daphne kisasszony ugyan nem rokonunk, ő egy híres pixikaptárból való hercegnő, de nagyon kedves hozzám, felkarolt, miután idejöttem és neki dolgozhatom már én is.
Persze megütötte a fülem, hogy azt mondta, hogy még mindig fájdalmas hallania egy igazi családról, ezért megint megálltam és ha engedte megfogtam a kezét, ünnepélyesen a szemébe nézve.
- Én szívesen leszek a „nővéred”, aki, ha kell melletted áll. Te úgy segítettél rajtam, hogy nem is ismertél. Jó a szíved, így én is felajánlom, azt, amim van, a karom és a fegyvereim erejét, hogy támaszkodhass rá, ahogy egy testvérrel tennéd.

- Köszönöm, Zoi, de… Azt gondolom, a nagy titkolózásnak nyilván oka van. Trastine nővér biztos vagyok, hogy valamitől óvni akar, ahogy… Nos, ahogy mindig is tette – de persze a szorongatásnak már csak a gondolata is ellenkezést vált ki belőle. – Tudod, megtanultam, hogy bizonyos dolgokat jobb nem bolygatni. Sok lány múltjában rejtőztek olyan dolgok, amik csak szomorúságot okoztak, amikor kiderültek. Talán ez is egy ilyen dolog lehet.

De nem akarja ezzel bántani a tündért, inkább hagyja, hogy a családjára terelje a szót. És nem csak az az ok, hogy nem szeretné, ha több szó esne szerencsétlen életéről, vagy a furcsaságokról, amelyek közül egy most is kiszaladt a száján, s zavart keltett társalgásukban. Azt is be kell vallania magának, hogy sokszor gondolt arra, hogy vajon mi lehet a rosszabb, ha valakinek nincs családja, vagy az, ha van, de nem jó a szó igazi értelmében. De ahogy Zoi-t hallgatja, azt gondolja, az ő családja jó. Úgy, ahogyan egy család csak jó lehet.

- Azt hiszem, minden kellemetlenség, szabály vagy törvény ellenére szerencsés vagy – böki ki végül. – Törődtök egymással, és a bátyád vigyáz is rád, hiszen befogadott. Vannak, akikre mindig számíthatsz. Mint a kiskövetasszony is. Látod, Moros is boldogulhatott úgy, ahogyan ő akarta. Talán régebben ő sem tehetett volna ilyet. A világ változik, Zoi. Mindig lesznek újabb és újabb dolgok, amiket nehezebben fogadnak el azok, akik sosem éltek vele, vagy benne. Az, hogy te is itt akarsz boldogulni, talán csak most furcsa még. Lehet, hogy néhány év múlva már többen lesznek, akik hozzád hasonlóan tesznek majd, s már nem kell szöknie senkinek. Talán csak azt akarják, hogy jó életed legyen. Olyan, amilyet ők annak gondolnak. Talán csak meg kellene mutatnod nekik, hogy milyen a jó élet, szerinted – nézek rá biztatóan. – A nővérek szerint nekem tanítónak kellett volna mennem egy nemesi házhoz, hiszen ez a legjobb, amit egy magamfajta elérhet. És azt hiszem, most is ezt gondolják, ahogy a többiek is a Céhnél. Ha Delictato mester nem áll mellém, talán sosem vettek volna fel- emlékszem arra a napra, amikor a többi jelentkezővel együtt megjelentem ott.– Először azt sem akarták engedni, hogy bemutassam a bizonyítványaimat és hogy próbát tegyek. De mégis megtehettem, mert ő segített. Talán nem végzek olyan fontos munkát, mint a többiek, de azt csinálhatom, amihez értek. És örülök, ha a testvéred lehetek – mosolyodom el. – A  tizenegyedik a sorban. Bár azt hiszem, a szüleidet nagyon meglepné a dolog, Zoi Greycloud. A karod elfogadom – karol belé óvatosan, hogy aztán induljanak együtt tovább. – A fegyveredre pedig mindkettőnk érdekében remélem, hogy sosem lesz szükség. De örülök, hogy erre vetett a sorsod, s annak is, hogy a Gondoskodó Anya egymáshoz vezérelt minket. Mondd csak, messze vagyunk még a követségtől?

Nem barátkoztam túl sok másik lánnyal, főként nem olyanokkal, akiknek hatalmas, vagy veszélyes titkok lettek volna a múltjában, ezért nem vitatkoztam Nizzi-vel, amikor azt mondta, hogy van, ami jobb, ha titokban marad, így csak bólintottam neki. Biztos nem volt neki annyira könnyű, de azóta, ahogy mondta, sok idő telt el és, ha ő elégedett volt azzal, hogy ennyit tud, akkor ez volt az ő döntése. Tőlem mindig megtagadták a döntés lehetőségét és most, hogy a magam kezébe vettem a sorsom és végre magam uraltam az életem, nagyon is tiszteletben kellett ezt tartanom.
Ahogy tovább beszélt és arra terelődött a szó, hogy milyen is a családom, először csak a tiltakozás támad fel bennem, hogy védené a szüleimet, de mivel nem akartam félbeszakítani, tovább hallgattam és……rájöttem, hogy sosem gondoltam bele úgy, ahogy ő most felvetette.
Az apám jót akart volna? Anyámnak a jövőnk szempontjából sosem volt beleszólása, ezért őt ki is hagytam a számításból. Biztos szeretett minket, de sokan voltunk és lehet nem juthatott mindenkinek a törődéséből ugyanannyi, nem igaz? De valahogy azt nem tudtam elfogadni, hogy az, hogy szinte kiárusítanak valakit és meg sem kérdezik mégis mit szeretne, miként lehet jó……
De azért elültette Nizzi bennem a kétségeket, mert végül is más lány miért nem dacolt a szabályokkal, mint én? Persze a fiúk ebben is mások voltak, tőlük még el is várták, hogy makacskodjanak és fejjel menjenek a falnak……
- Jó lenne, ha mindaz valóra válna, amit felhoztál, hogy talán idővel megváltozhatnak a dolgok és nekünk, nőstényeknek is lesz szavunk mit akarunk kezdeni az életünkkel, még ha………valaki csak jóakaratból is, irányítani akarna, mert ők már felnőttek, mert ők tapasztaltabbak és bölcsebbek……
Persze nem gondolom azt, hogy én mindent jobban tudok, vagy nem tisztelem a bölcsebbeket, csak………..úgy érzem, hagyniuk kéne, hogy mi magunk szerezzük meg a saját tapasztalatainkat, még ha az nem is sül el mindig jól. – próbáltam megfogalmazni a bennem kavargó gondolatokat, amiket még sosem kellett így összeszednem. – Jó lenne, ha nem a szerencsén és egy-két jóakarón, támogatón múlna, hogy sikerül-e a saját utunkat választani. – sóhajtottam. – És ne hidd, hogy hálátlan lennék, tudom, hogy nagyon sokat köszönhetek a bátyámnak és Daphne-nak, akik mindenképp támogattak volna. – mosolyodtam el és ez az arcomon is maradt, ahogy elfogadta a felajánlásomat a testvérbarátságra. - A tizenegyedik, de a legfurfangosabb és ez az érzés, tudod, a testvérségről…..itt dől el. – kopogtattam meg a szívem felett a mellkasomat, aztán óvatosan szorítottam magamhoz a vékony karját. – És nem, az előttünk lévő tér másik oldalán van. – mutattam előre. – Az a nagy, emeletes épület az. És a te úticélod? Remélem nem kellett miattam kerülnöd? Mert, ha igen muszáj, hogy kárpótoljalak valamivel………. – egy üzlet előtt mentünk pont el, ahol oreákkal díszített használati tárgyak voltak, amiről eszembe is jutott valami, - ……van egy kis bicskám, amit magam készítettem, azt hordhatnád a táskádban és megvédhetnéd magad, ha én nem lennék veled……..Mit szólsz? – lelkesedtem fel.

- Igen, jó lenne, ha néhány dolog megváltozna az életben. Tudod, itt is lenne éppen elég, ami változásra és javításra szorulna– éled fel benne ismét az ellenkezés a sok-sok igazságtalanság miatt. De mert látja a faun lelkesedését, hát hagyja a témát, maradjon máskorra a szomorúbb, s mindenképpen most másodlagos diskurzus. - Hidd el, ha először apróbb, majd egyre nagyobb ügyekben bizonyíthatjátok, hogy vagytok olyan jók, mint a férfiak, akkor talán nálatok is változnak majd  dolgok – teszi még hozzá, mielőtt a kéz az övét szorítaná, vigyázva, kedvesen. – Igen, igazad van, az érzés a lényeg és jó, hogy már nekem is van testvérem – fizet mosollyal a mosolyért, s könnyebbül meg, amikor a ház már ismerős Zoi számára. – Ne aggódj, ma nem volt különösebb dolgom és ez a környék tényleg gyönyörű. Nem kell szabadkoznod, vagy rosszul érezned magad a kerülő miatt, a séta jól esett, főként, mert a társaságod tényleg örömmel tölt el – és mielőtt szabadkozhatna a „kárpótlás” okán, már elő is kerül valami, ami idegen szépségével bűvöli el, s azzal, hogy a tündér keze nyomát viseli. Értékesnek tűnik még akkor is, ha „csak” egy kés, amely azért nem tűnik olyan kicsinek. – Jaj, Zoi… Mit is szólhatnék? – próbál kikeveredni a kínos helyzetből, hiszen nem akarja megbántani a lányt azzal, hogy kedvességét visszautasítja, de azt is tudja, kést sem igazán fog hordani a táskájában, főként azért nem, hogy megvédhesse magát. Nem tud bánni az ilyen holmikkal, s attól fél, előbb tenne magában kárt, vagy azzal, hogy előveszi a holmit, előbb adna fegyvert a támadója kezébe, mint hogy elrettentene vele bárkit is.- Azt hiszem jobb, ha az a holmi még egy ideig nálad marad. Addig, amíg meg nem tanítasz bánni vele – szégyenkezik elpirulva, hiszen a faun harciassága, s ajánlata egyértelművé teszi a számára, hogy ő biztosan jól bánik a késekkel. – Megegyezhetünk ebben? Persze, csak ha van kedved tanítani – biztató érintése kér bocsánatot a visszautasításért. – Mondd, hogy jó lesz így… nővérem... Kérlek... – szólítja úgy a faunt, ahogyan még senki mást.

Mert persze a rendtársait is nővéreknek hívta, ám azok inkább voltak nagynénjei, pótmamái, vagy nagymamái, már koruk miatt is, ám ez a lány – még ha pontos koráról fogalma sem lehetett – sokkal jobban illett hozzá korban. Jobban, hiszen látja benne a maga türelmetlenségét, a mindennel és mindenkivel szembeni kritikus hozzáállását, amit a tündér oly nyíltan felvállal, s amit ő oly annyira nem tesz meg. De most nincs itt az ideje az önmarcangolásnak, hiszen Zoi még itt áll előtte, s valamivel meg kell okolnia számára a döntését.

- Tudod, elég ügyetlen vagyok – magyarázza, ezzel is bizonyítva az okot, hogy miért nem nyújtja a kezét a fegyver felé. – Előbb vágnám el vele a saját kezemet, vagy vennék el tőlem, s a saját késemmel fenyegetnének aztán, mint hogy én legyen olyan ijesztő, hogy meneküljenek, ha meglátnák nálam. Vagy elvennék, csak azért, mert annyira különleges darab – próbálja még menteni a menthetőt Nizzi. – Nem bánod, ha azt kérem, akkor legyen majd az enyém, ha kiérdemlem? – kínos mentegetőzése szánni való, de eszébe jut valami. – Tudod mit? Ha eljössz hozzám teára, ahogy megbeszéltük, már meg is tarthatod az első órát? Olyan jó lenne …