Félreértések vagy amit akartok

Daphne, Zoi és Moros

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

Kezdtem hozzászokni, hogy a csütörtök reggelek mások voltak. A hét többi napján Moros ébresztett, csinálta meg a kávémat, tette elém a reggelit. Nem mintha nem tudtam volna mindezt magamtól is megcsinálni, de valahogy jobban esett az ő látványára felkelni, még akkor is, hogyha… hát a nevéből adódóan olyankor is leginkább Morcos volt. Csütörtök reggelente azonban még a Szentséges Szabad Szerdák utóhatását nyögte ő is, meg ezáltal én is, és bár biztos voltam benne, hogy eleinte igyekezett úgy tenni, mintha ez nem számítana, valahogy nem volt a hangulat ugyanolyan. Neki vissza kellett térnie szörnyűséges mindennapjaihoz, amikor ugráltattam, és bár remek színésznek tartotta magát, annyira azért nem volt jó, hogy én ne lássam rajta, hogy a másnaposságtól lassabban mozgott, hogy a nyűgösségemre nem olyan lendülettel vágott vissza, mint egyébként szokott.
Szóval magamtól keltem fel. Anélkül öltöztem át, hogy be kelljen röppennem a paraván mögé – nem mintha szégyellős lettem volna, vagy hogy ő látott volna valami lényegeset nagyító nélkül – és magamnak kellett emlékeznem rá, hogy aznap még milyen bokros teendőim voltak, amiről nem tudtam azonnal nyivákolni neki. Valójában az első pár héten még üdvözöltem is a csöndet és a nyugalmat, amivel ezek a reggelek indultak, de amikor a többi napon a faun nélkülözhetetlenné tette magát hozzászoktam a kényelemhez, és hogy szórakoztatóan indultak a napok, ezért pedig nem volt nagy ár, hogy már korán magamra kellett öltenem a hisztis és nyávogós kisköveti álcámat.
Valami korábban dobott ki az ágyból, mint szokott, bár lehet csak az tette, hogy már begyógyultak a sebeim, és a repülés gondolata is örömmel töltött el. Az elmúlt hetekben mondhatni kipihentem magam, annyira, hogy egészen unatkozni kezdtem egész nap az ágyban heverészve, bár Nova időnként feldobta a napjaimat a tétlenségtől idővel a szokásosnál is elviselhetetlenebbé váltam. Napsárga ruhát és hozzáillő kiskabátot vettem fel, fehér harisnyát és fekete cipőt, amitől egészen darázs hatását keltettem, de választhattam a darázs, a zöldspárga vagy a levendulacsokor megjelenés között. Amikor elégedett voltam a hatással, a hajam is kellően összeszedett volt, ahogyan a ruhám is, ideje volt elhagyni a szobámat. Az ajtókilincsek az ősellenségeimnek számítottak, szerencsére ha nem egyedül voltam valaki mindig kinyitotta nekem, de ez is a csütörtök reggelek kihívásai közé tartozott, hogy egyedül kellett kijutnom a szobámból. Egyszerűbb lett volna kirepülnöm az ablakon, és bejönni egy másikon, de abban hol volt a kihívás? A kilincs legszélére repültem megfogtam, majd összecsuktam a szárnyaim, hogy a teljes súlyommal rajta lógjak, majd, amikor meghallottam a kattanást kicsit hátrafele kezdtem repülni, és már kész is voltunk. A kis résen már ki tudtam repülni.
Tényleg nagyon korán lehetett – a szobámban nem volt óra mert megbolondultam volna a kattogásától – a folyosón ugyanis még nem sürgölődtek a cselédek, pedig sokszor már hajnalok hajnalán nekiálltak a porolásnak a hosszú tollseprűikkel, amik szintén ősellenségeim voltak az ajtókilincsek mellett. Mégsem voltam egészen egyedül. A folyosón egy faun próbált settenkedni, amennyire a patáiktól képesek voltak ilyesmire, és tartott egy szoba felé, ami egészen úgy nézett ki, minthogyha az én kedves személyi asszisztensemhez tartott volna. Hagynom kellett volna, mert valószínűleg nem vett észre, megvárni ameddig bemegy én pedig majd utána reppenek tovább a konyha felé, de… komolyan, az nem én lettem volna.
- Érdekes. Nem szokta hazahozni a kalandjait éjszakára, vagy ha igen, korábban kiteszi őket. – elvégre nem voltak illúzióim afelől, hogy Moros az alkoholizálás mellett még mit szokott csinálni a Szentséges Szabad Szerdákon. De más volt tudni, és megint egészen más volt első kézből látni is részleteit. A lány egyébként csinos volt. Nem próbálta magát fodrok és csipkék közé gyömöszölni, ami sokat rontott volna az összképen, inkább olyan volt, mint aki most jött ki Tír na nÓgból, és még mindig a törzse divatját követte, de ezért volt képes természetesen mozogni, már a settenkedésen túl.
Szemtelenül körberepültem, hogy minden oldalról megnézzem magamnak a… mit? Konkurenciát? Na ne nevettessük ki magunkat. Egészen profi módon voltam képes lenyelni a sárga irigységet, a kis szurkálódás semmiség volt, és ennyi móka nekem is járt, ha már a többiből kényszerűen ki kell maradjak.
- Bár sosem gondoltam kedves dolognak elküldeni valakit, akivel az este jól szórakoztunk, legalább egy reggelire meg kellene hívjon, úgyhogy nyugodtan csatlakozz hozzám, Martha bizonyára már feltette a tojást.
Már előre remekül szórakoztam, mi lesz, ha Morcimorc bejön az ebédlőbe és ott találja velem reggelizni az új barátnőjét. Biztos, hogy nagyon kényelmetlenül fogja érezni magát, talán még zavart is lesz, és még az is előfordulhatott, hogy életében először nem fog tudni visszavágni. Igazán remek lesz. De előételnek elég lesz nézni, hogy a faunlány mit fog minderre reagálni. Már a létezésem is elég volt, hogy mások kényelmetlenül érezzék magukat, ha megtudták ki voltam, akkor meg végképp.

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

A faunlány arcán számos érzelem suhant végig, de végül megállapodott a zavaron, talán kicsit még el is pirult, és kétszer is sóhajtott, mire hang jött ki a torkán. Remek-remek, pontosan valami hasonlót szerettem kiváltani a „nagyokból”, úgy általánosságban is, de most főleg. Elvégre ez igazán nem volt mindennapi eset, hogy a csillagok pont ilyen szerencsésen álljanak együtt – legalábbis nekem.
Ám a válasza alapján rögtön újra is kellett értékelnem, hogy azok a csillagok valóban szerencsésen álltak-e, és nem örültem-e túlságosan korán az elért eredményeknek. Vagyis, az elért eredményeknek örültem, természetesen, főleg, hogy a „nagyok” bosszantása volt az egyetlen szórakozásom mióta itt voltam, megfűszerezte kicsit az unalmas nagyköveti mindennapokat, amiket egyébként otthon sokkal izgalmasabbnak képzeltem el. Persze nem is panaszkodhattam, léghajóbalesetet is láttam már, megpróbáltak megölni, megműtöttek, ráadásul volt egy kis kalandom is egy adag ősi ütközésből itt maradt lebegő sziklán is… bár ez utóbbit nem mondtam el senkinek, és nem is terveztem.
Na de az a válasz.
Én nem vagyok a szórakozása.
Az őfenségétől még el is tekintettem, teljesen helytelen megszólítás volt, de alig jutott el a tudatomig, ami már azon kattogott, mint egy beakadt fogaskerék, hogyha a faunlány mindig Morcos asszisztensemnek nem a szórakozása volt… akkor mije? A megoldás elég egyértelmű volt, de arra én még nem álltam készen. Ha Morcimorc tényleg talált magának egy faun barátnőt ebben a városban, aki már tudja is magáról, hogy nem csak szórakozás, az egyrészt azt jelenti, hogy már randiznak egy ideje, amiről én nem tudtam és észre sem vettem – külön szörnyű volt ez a része, még ha semmi közöm nem is volt hozzá valójában – másrészt viszont azt, hogy nem tarthatjuk már sokáig azt a számomra igazán remek status quo-t, hogy a férfi csak az én kívánságaimat lesi, nem megy többé levadászni a támadóimat, és úgy általánosságban nem én leszek neki a világ közepe. Ettől a gondolattól valamiért kellemetlenül rándult össze a gyomrom, és szerettem volna visszarepülni a szobámba és elbújni a takaró alá, nem sírni, olyat nem szoktam, csak egy kicsit egyedül lenni ott a sötétben.
Viszont nem véletlenül voltam én a nagykövet. Nagymamám, a kaptárunk egészen sokáig regnáló királynője, mellesleg kiváló illúzionista mindig azt mondta: Daphi kincsem, ha valaki tökéletesen akarja használni a képességeit, akkor a gyakorlás nem ott kezdődik, hogy színes alakzatokat rajzol az ujjával a levegőbe, hanem ott, hogy el tudja hitetni másokkal, hogy ami ott van az nincs is, és ami nincs ott, az pedig bizony ott van, és mindig is ott volt. Ha ezt megpróbálnám elmagyarázni valakinek bizonyára elég furcsán nézne rám, de higgyétek el, van értelme. Ez a filozófia viszont nem csak a mágiám fejlesztésében segített sokat, hanem jelen munkámban is. Most pedig ezzel a faunlánnyal kellett elhitetnem, hogy minden a legnagyobb rendben volt, a bosszút pedig hidegen kellett tálalnom, vagyis szépen, lassan és módszeresen kellett tönkre tennem az életét, hogy Tír na nÓgig szaladjon el innen, és többet ne is akarja hallani a Greycloud nevet. Olyan apróságokról most ne beszéljünk, hogy igazából semmi okom nincs bosszút állni, hiszen nem ért sértés, vagy ha mégis akkor Morcimorc boldogságának kellene a legfontosabb lenni, meg efféle ostobaságokról.
Maszkot fel, kezdődik a műsor!
- Menj vissza oda, ahonnan kijöttél és fordulj a másik irányba, utána a második ajtó. Itt megvárlak ameddig végzel. Mr. Greycloudot nem zavarnám, a csütörtök reggelei nehezen szoktak indulni, bár ezt biztos tudod. – libegtem előtte mosolyogva. Vajon hogy csinálták? Eddig mindig a lányhoz mentek, csak Morci korán lelépett, hogy időben ideérjen és ne tűnjön fel? Vagy… most volt meg a nagy első alkalom és eddig visszafogta magát? Mármint ilyesmiről soha nem beszéltünk az eléggé túlment volna a munkakapcsolat keretein, csupán feltételezéseim voltak, de lehet, hogy hamisak… Nem kedveltem a sok bizonytalanságot, és azt a káoszt, amit nem én okoztam.
Amikor a faunlány végzett a mosdóban mellészegődtem.
- Megmutatom a konyhát, és legalább nem kell egyedül megpróbálnom feltenni a kávét, elég nehéz ugyanis. Meg ha sokszor fogsz itt aludni, akkor egyébként sem gond, hogyha kiismered magad errefele. – csevegtem tovább, de a megszólításomat továbbra sem javítottam ki. Majd a tizedéknél ki fogom, csak hogy tudja, hogy eddig végig rosszul csinálta.

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

A kérdésére felhúztam a szemöldököm. Nem tudja, hogy Morcimorcnak a szerdák a szabadnapjai és csak ezért nézem el neki, hogy a csütörtök reggelei mondjuk úgy, hogy nem a megszokottak? Azt hinné a pixi lánya, hogy egy komoly kapcsolatban az ilyesmit már tudják egymásról a faunok is, hacsak… hát újra végignézve a nőn és a tradícionálisnak mondható ruháin, még az is elképzelhető volt, hogy a családja küldte ide, mint előre elrendezett frigy… de akkor is, mondhatták volna. Egyszerűen túl sok volt itt a rejtély!
- Igen, ez lett a rendszer, szerdán tivornya, csütörtökön nyomasztó másnaposság, de most hogy itt vagy bizonyára le fog szokni róla… – legalábbis én nem tűrtem volna az ilyen kihágásokat az ő helyében, persze a faunok nem éppen azok a típusok voltak, akik otthon ültek a tűz melege mellett és részt vettek a gyerekeik nevelésében, esti fürdetésben, meseolvasásban meg ilyenek… Már a gondolatra is felfordult mondjuk a gyomrom nekem is, így ezért igazán nem kárhoztathattam senkit. Még szerencse, hogy ezek a dolgok nálunk teljesen máshogy működtek. És még a hangomból is sikerült remélhetőleg eltűntetnem a keserűséget.
- Ha rám gondolsz, én már fent vagyok egy ideje. – legyintettem könnyedén. Persze nem kellett volna, hogy ennyivel megússza, ez egy jó alkalom lett volna a további kellemetlen helyzetek teremtésére, ha azt hiszi, hogy miattuk mondjuk nem tudtam rendesen aludni… De túl sok volt benne a buktató is, mondjuk, ha tényleg csak aludtak, amit nem hittem, de azért előfordulhatott.
Még volt egy kis időnk, ameddig a konyhába értünk, de nem mondhatnám, hogy a helyzet javult, sőt inkább romlott. Ezek szerint itt akart élni? Velünk? Mondjuk a terveimhez ez végülis ideális volt.
- Gyanítom idővel meglesz a saját otthonotok és majd odaköltöztök, de igen rossz főnök lennék, ha addig is az utcára tennélek titeket. – eresztettem meg egy vigyort a faunlány felé. - Ó, én nem haragszom rá. Ez az élet rendje. Bár azért jobb lett volna valami hivatalos keretet adni ennek, vagy az ő részéről úgy illett volna, hogyha legalább egy követségi kocsit elvisz az állomásra, ahova érkeztél, vagy ha szól a személyzetnek, hogy készüljenek elő… Mármint, nm csak én maradtam ki ebből az egészből, ugye?
Nem tudtam róla, hogy lett volna bármilyen sürgés-forgás a vendégünk érkezése miatt, pedig azért figyeltem a környezetemre. Ilyesmi aligha kerülhette volna el a figyelmem, főleg, hogy a cselédek nagyon pletykás népség voltak, nem tudták volna titokban tartani annyira, hogy egyetlen félmondatot se csípjek el. Persze ez megint egy olyan dolog volt, amiben nem lehettem biztos.
A követség konyhája takaros kis helyiség volt az alagsorban. Az étkezőtől egy lépcső választotta el és két ajtó is, hogy a szagok ne szökhessenek ki, de egyébként volt egy ablaka, amin besütött a reggeli fény, a szekrények fáját fehérre lakkozták, ahogyan a középen terpeszkedő asztalt és a tűzhelyt is. Tényleg nagyon korán lehetett, ugyanis még senki sem sürgölődött körülötte, hogy feltegye az ebédre szánt húslevest. Ez is olyan csütörtöki dolog volt, bár nem hiszem, hogy Morcimorc észrevette, hogy csak azért van húsleves ilyenkor, hogy legyen amit meg tud enni fejfájással és hányingerre küzdve is. Pedig egyébként a vasárnapi ebéd kellett volna, hogy legyen. Felröppentem egy magasabb konyhaszekrényhez.
- Itt van fent a kávéfőző. Ezt légy szíves vedd le, utána azt hiszem kávé van előre darálva már…. ott, igen. – mutattam egy másikra. - Utána be kell gyújtani a tűzhelyen, ezt meg szokták csinálni már, mire eljön a reggeli ideje, de most tényleg elég korán van, szóval Helena hálás lesz nekünk. Ő a szakács, majd megismered, embernő, de igyekszik tanulni a mi konyhaművészetünket is. Aztán elvileg öntened kell vizet a főzőbe, meg a tetejébe a kávét és meg kell várni, hogy kifolyjon. Szerintem a tejesember már járt itt, ott a hátsó ajtó, az elé kellene, hogy letegye. – soroltam az instrukciókat. - Elveheted bármelyik csészét, van az ünnepi teríték, de gondolom most az is időszerű végülis, az én terítékem meg… áhh, meg is vannak.
Külön kis polcot kaptak az apró csészék, alátétek, tányérok és aprócska evőeszközök, meg a pipetta is, amivel adagolni szokták a kávét, levest, bármilyen folyadékot. Most odahordtam őket az asztalra, ameddig a faun a többivel foglalatoskodott.
- Egyébként, ha már Morcimorc nem mutatott be téged a helyes módon, bemutatkozhatnál. Elég fura lenne, hogyha csak úgy szólnék neked, hogy „hé te ott”. Kivéve persze ha ezt preferálod.

× Félreértések, vagy amit akartok ×

You had one job, sis

Természetesen úgy ébredtem, mint akinek harangot vernek a fejében. Az egyszerű mozdulat, amivel felültem az ágyamban olyan volt, mintha teljes lendülettel lefejeltem volna egy kovácsüllőt, szóval első nekifutásra kissé meg kellett támaszkodnom. De gyakorlott másnapos voltam már, ennél több kellett ahhoz, hogy hozzászögezzen az ágyhoz. Így hát mint matróz az imbolygó léghajón felemelkedtem, rendkívül kecsesen kígyózva, aztán nyújtóztam néhányat és megtöröltem az arcom a csapnál.
Aztán hirtelen elkezdtek szavak eszembe jutni.
Zoi. Munka. Daphne. Reggel.
A csap mellett heverő zsebóra szerint még korán volt, bőven túl korán ahhoz, hogy Daphne leküzdje a reggelekkel járó hisztijét és kikászálódjon az ágyból. Szóval volt nagyjából egy órám kitalálni, hogyan fogom tálalni, hogy tegnap az éjszaka közepén hazahoztam a húgomat és a megkérdezése nélkül átengedtem neki az egyik cselédszobát. Egy óra azonban nem volt sok, így magamra rángattam egy nadrágot, megigazítottam a hajamban a leveles növényeket, aztán zsebre tettem az órámat és mint aki csak alig szenved a macskajajtól kiléptem a szobámból és puha léptekkel lekocogtam a konyhába. Kávé. Szükségem volt egy kávéra, anélkül nem tudtam gondolkozni.
A konyhából hangok szűrődtek fel, ami csak kissé volt furcsa. A személyzet sem szokott ilyen korán munkának állni, de talán ma valami különleges alkalom volt, amire nem engedett emlékezni a fejemben bongó harang. Majd a kávé után biztosan eszembe jut az is. Egy utolsó, az előzőeknél nagyobb bongás közepette beléptem a konyhába... aztán elgondolkoztam rajta, hogy kisétálok.
Zoi épp a kávéfőző előtt igyekezett kitalálni, hogyan működik, mellette a pulton pedig Daphne ült valami elképesztően fenyegető aurával és instruálta, de a hanghordozásából ítélve percekre volt attól, hogy szegény húgom örök életében békának képzelje magát. Vagyis bajban voltam. Bár ezt a mértékű ellenségességet kikértem magamnak, azért ennyire nem volt vészes a helyzet, csak egy családtagomat szállásoltam el engedély nélkül, nem egy körözött bűnözőt.
- Jó reggelt, kiskövetasszony. - köszöntem rá apró főnökömre, miközben közelebb sétáltam hogy kisegítsem Zoit a kávéfőzés művészetében. - Ha jól emlékszem, egy dolgot kértem, Zoi. - tettem hozzá megrovó pillantással. - Balra. Ne jobbra.
Legalább is arra még ebben az állapotban is emlékeztem, hogy utolsó intelemként ezzel az instrukcióval láttam el drága húgomat, pont az ehhez hasonló helyzetek elkerülése végett. Így lett oda az egy órám arra, hogy felkészüljek, szóval rögtönöznöm kellett.
- Azt hiszem tartozom egy magyarázattal. - fordultam megadóan Daphne felé. - Parancsolja a reggelijét előtte, vagy essünk túl rajta most?

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

A dolgok remekül alakultak, bár mondhatni még a felderítő szakaszban tartottam, hiszen ameddig nem ismertem a faunlányt, addig nem is tudtam előállni egy igazán remek bosszúhadjárattal, csak a klisékkel – amiket szintén terveztem elkövetni, de rá kellett egy kicsit készülnöm, így hát addig is haladtam azzal a bizonyos felderítéssel.
Igazából nem számítottam rá, hogy Moros ilyen hamar fel fog bukkanni, elvégre csütörtök reggel volt, de az már bizonyára feltűnt neki is, hogy nem melegítik már az ágyát…
- Jó reggelt, Mr. Greycloud. – köszöntem neki fagyosan. Igazából rengeteg dologért lehettem rá haragos, ennek pedig legalább a fele racionális indok volt, így a hűvösségemet is teljesen érthetőnek éreztem. És ahogyan a lányhoz szólt, az alapján nem is szorult magyarázatra, hogy miért is lehettem mérges rá, ő is érezte, hogy nem úgy történtek a dolgok, ahogyan annak kellett volna. Ez volt a dolgok racionális része.
Szóval Zoi. Legalább megtudtam a nevét, hiszen Morcimorc érkezése pont akkor történt, amikor a faunlány bemutatkozhatott volna. És ahogy rögtön kávét kínált neki, szinte már cuki volt, tudta, hogy rosszat csinált és meghunyászkodott, ez is olyan tipikus faun dolog lehetett, és legalább Morci is nagynak, erősnek és dominánsnak érezhette magát, hogy oda ne rohanjak… Most mi van? Mérges voltam, keserű, törni zúzni akartam, csak nem tudtam, így annyi igenis járt nekem, hogy gondolhattam alaptalan, csúnya dolgokat.
- Majd kiszolgálja magát, Zoi. – mondtam először a faunlánynak, ez után leszálltam az egyik szék támlájára és onnan néztem fel Morcimorcra. - Igazából semmi közöm a magánéletedhez. A te szegénységi bizonyítványod, hogy rejtegeted a jövendőbelidet, és úgy csempészted be a követségre, mint egy utcalányt. Szóval, ha valakinek magyarázattal tartozol ezért a bánásmódért, az Zoi. Talán a magyarázat a legkevesebb. De afelől már megnyugtattam, hogy csak szerda esténként és csütörtök reggelente nem vagy fejben a helyzet magaslatán. – közöltem vele ridegen. - Reggelit nem kérek. Nincs étvágyam. Csak a kávémat akarom.
Talán kicsit erősebbre sikerült, mint akartam, de végső soron jobb volt ez így. Ha Morcimorc úgyis megnősül és elmegy innen, akkor jobban jártam, ha utáltam, és mindegy volt, ő utált-e engem. Igazából valószínűleg eddig se voltam a szíve csücske, szóval túl sok nem nagyon változott, csak el fogok veszíteni egy remek munkaerőt, és be kell tanítanom egy újat, aki nem lesz sem annyira talpra (patára)-esett, sem annyira figyelmes, szórakoztató, meg szexi. De hát ilyen az élet.
Érdekes módon most, hogy a haragom irányt váltott, már nem is akartam annyira kikészíteni Zoit. Mindig is szeszélyes voltam, és most túl sok inger ért, szükségem volt egy taktikai visszavonulásra, hogy rendezzem a soraim, és meglássam szükség volt-e új haditervre, jó volt a hirtelen kiötlött, és hogy egyáltalán bele akartam-e kezdeni ebbe a hadjáratba.

× Félreértések, vagy amit akartok ×

You had one job, sis

Mr. Greycloud. Nem Morcos, még csak nem is Moros. Amióta leléptünk a léghajóról, ami ebbe a városba hozta a tündér követséget Daphne csak a különösen hivatalos rendezvények és találkozók alkalmával hívott a vezetéknevemen, szóval vagy félreértette, hogy mi Zoi funkciója, vagy felettébb zabos volt. Amire még mindig nem volt semmi indoka, szerintem ő sem vette volna jó néven, ha az éjszaka közepén felzavarom azért, mert a húgomnak nincs hol aludnia. De ha így álltunk, ezentúl ezt fogom tenni, akár megbánta, akár nem.
Aztán ahogy Daphne fullánkja előtört és megkísérelte belém döfni, a szám széle önkénytelenül indult meg felfelé, én pedig az ajkaimat összeszorítva igyekeztem nem elnevetni magam. Szinte lenyűgöző volt, hogy milyen kreatív tudott lenni, ha valamin meg akart sértődni. A jövendőbelim. Az eszem megáll.
- Nos, Zoi, őszinte részvétem. Tudom, hogy épp a kötelező házasság elől menekültél, de úgy tűnik a kiskövetasszony úgy döntött, hogy feleségül kell menned a saját bátyádhoz, ezzel nem tudok mit csinálni. - feleltem, közben kétszer engedve majdnem szabadjára a kitörni készülő nevetésem.
A hatás kedvéért itt tartottam egy rövid szünetet, miközben leöntöttem a halkan sípoló kávéfőző tartalmát, aztán a pipettával kicsepegtettem apró főnököm adagját. A maradékot két csészébe öntöttem, egyet a saját kezembe vettem, egyet a húgomnak adtam, aztán egy nagy levegőt véve eltűntettem az arcomról a vigyort.
- Most, hogy mindenki kezében van kávé, azt hiszem kezdjük ezt előröl. Zoi, bemutatom Tír na nÓg Estrance-i nagykövetét, Daphne Prismblossom-ot. Kiskövetasszony, ő itt Zoi Greycloud. Nem a legfiatalabb húgom, de a legakaratosabb. Tegnap estefelé esett le a vonatról, és miután megfenyegetett, hogy képes lenne egy parkban a gyökerek között elaludni, úgy döntöttem nem keltem fel a kiskövetasszonyt azért, hogy ideiglenesen felajánljam neki az egyik használatlan cselédszobát. De ha kívánja, a következő ilyen esetnél felébresztem. - tettem szóvá a nem olyan régen megfogalmazott bosszúmat. Hihetetlen. A jövendőbelim. Hogy lehet valaki ennyire harapós? Szerelmes lett belém, vagy csak ennyire követelőző volt? - Még mindig lemond a reggeliről?

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

Hozzá voltam szokva, hogy nekem volt igazam, akkor is, amikor nem. Minden egyes hibát ki lehetett magyarázni valahogy, ha másképp nem, hát az autoritás erejét felhasználva, amikor a másiknak már csak akkor is be kell ismernünk a mi igazunkat, ha nem is ért egyet, csak nem mer velünk vitatkozni. Ám amikor a harag vörös ködén át eljutott a józan eszemig, hogy mégis mekkora faunbakot lőttem, akkor egy pillanatra el kellett gondolkoznom, hogy ezt mégis hogy a fenébe fogom kimagyarázni. Moros persze ahelyett, hogy egyértelműen tisztázta volna a dolgokat, még gúnyt is űzött ebből a félreértésből, amiért kedvem lett volna belefojtani egy kiskanál vízbe. Erős volt a kísértés, hogy el is hitessem legalább az agyával, hogy ez éppen megtörténik, de túl sok minden kavargott bennem ahhoz, hogy képes legyek létrehozni egy tiszta és tökéletes illúziót, mást pedig nem is volt érdemes csinálni.
Valahogy még sosem éreztem magam ennyire megsemmisültnek, és minden csepp erőmet felemésztette, hogy ez ne látszódjon meg rajtam. Még szerencse, hogy Morcimorc épp azzal volt elfoglalva, hogy kevéssé nevessen ki – ha kitört volna belőle a nevetés, ott helyben kirúgtam volna, egy diplomatának mindig meg kellett őriznie a pókerarcát, - Zoi pedig éppen szeretett volna elsüllyedni a föld alá szégyenében. Valahol örültem, hogy nem tettem ellene semmit egyelőre, és ezek után ez nem is lesz szükséges. Így a helyzetem még menthető volt. Ameddig Moros a kávékat töltögette afféle hatásszünet gyanánt, az épp elég időt adott, hogy rendezzem a soraimat, és amikor elmagyarázta normálisan a helyzetet, immáron betartva a protokollt, akkor végre képes voltam hűvösen, a diplomata álarcát magamra öltve válaszolni, miközben a szék támlájáról áttelepedtem az asztalra a pici csészécském mellé.
- Ez vis major esetnek számít. - vagyis indokolt lett volna felébresztenie családi vészhelyzetre hivatkozva. - De ha nem annak értékelted, akkor is léteznek köztes megoldások, amivel nem sértesz protokollt, például bérelsz neki egy szobát valamelyik szállodában, esetleg reggelig ott maradsz te is és mondjuk ma reggel már eleve normálisan, tisztázva történik mindez. Megpróbáltad egyáltalán?
Az orea-láz miatt elképzelhetőnek tartottam, hogy tele voltak a szállodák, a fogadók, minden a legelegánsabb luxuslakosztálytól az utolsó patkánylyukig. Ha megpróbálta, úgy még inkább elviseltem volna, ha felébreszt, de talán úgy is megbocsájtható lett volna az eset úgy, ahogy történt. Oké, valójában így is megbocsájtható volt, már csak egyrészt jól esett haragudni, másrészt viszont az volt a helyzet, hogy a faunnak volt érzéke a szakmánkhoz. Ám nekem száznyolcvan évem volt csiszolgatni a módszereket, szokás volt, hogy a legmondott kaptár-királynők utána afféle diplomata funkciót töltsenek be (már aki megélte, hogy lemondhasson), és a nagymamám is így tett, lassan az anyám is így fog, volt kitől tanulnom, Morcimorcnak viszont nem nagyon. A faunok többnyire nem a kifinomult tárgyalási technikájukról voltak híresek, így valahogy fontosnak éreztem, hogy a megcsillanó tehetséget kicsit csiszolgassam. És ezt úgy gondoltam, hogy minden egyebet félre is tettünk.
Zoi a rátörő szégyent pedig mindeközben úgy igyekezett orvosolni, hogy elhagyja a színt. Igazából megértettem. Fordított esetben talán én is hasonlóan cselekedtem volna – viszont most azt sem hagyhattam, hogy Miss Greycloud tényleg valami gyökerek között hajtsa álomra a fejét.
- Nem szükséges. – fordítottam felé a fejem. - Természetesen elmehetsz, amikor csak szeretnél, de én engedélyezem, hogy használj egy szobát, ami egyébként is üres volt. Ráadásul Morosnak, és rajta keresztül az egész követségnek igencsak nagy szégyen lenne, ha egyikünk rokona a szabad ég alatt lenne kénytelen aludni, és nem tennénk meg mindent, hogy boldoguljon az emberek között.
Ami történt megtörtént, végülis a hivatalos bemutatás megvolt, és a lánytól egyáltalán nem várhattam el, hogy mindent az előírások szerint csináljon, mert nem tudhatta, mik is voltak azok. Ráadásul, ha idejött, elmenekült egy előre elrendezett házasság elől, akkor egyébként sem lehetett túlságosan szabálykövető típus. Magamban hálát adtam az összes istennek, hogy nálunk az ilyen házasságok nem voltak szokásban. Vagy a házasság úgy általában. Én például azt sem tudtam biztosan ki volt az apám, az anyám sem tudta csak egy erős tippünk volt mindig is.
Magamhoz vettem a kávémat és belekortyoltam. Reggeli. El kellett döntenem, hogy lemondok-e a reggeliről. Ha a félreértés tisztázása után elfogadom a reggelit, akkor Morcimorc rögtön tudni fogja, hogy emiatt nem akartam enni, és akkor felvetődhet a kérdés, hogy mégis miért nem, erre pedig nem volt se jó válaszom, se egyszerű, se olyan, amit egyáltalán meg akartam fogalmazni. Így sajnos egyetlen helyes válasz maradt.
- Lemondok, továbbra sincs étvágyam, de ti nyugodtan egyetek. – igazából még egyébként sem oldódott ki a gyomromból a görcs. Vagy csak a sebhelyem feszült továbbra is, néha nehéz volt eldönteni. - Szóval, Zoi, mik a terveid az emberek birodalmában?

× Félreértések, vagy amit akartok ×

You had one job, sis

Természetesen gyakorlott diplomatához méltóan Daphne keresett valamit, amiben hibáztathat, nehogy nála maradjon a nemrég ide-oda dobált kínos labda. Én pedig, mint aki dühös felnőttek között nőtt fel, pontosan tudtam ilyenkor hogyan kellett reagálni ahhoz, hogy nekem a lehető legjobb legyen.
- Igaza van, kiskövetasszony, a tegnap esti ügyintézésem történhetett volna... jobban igazodva a protokollhoz. - mondtam semleges arccal, miközben belekortyoltam a kávémba. Nem kértem bocsánatot, nem mentegetőztem, csak elismertem, hogy igaza van. Ez a mondat sokszor csodákat tett, viszont az utána következő kijelentések jelentették a különbséget az udvariasság és a megalázkodás között. Mindketten tudtuk, hogy Daphne nem azért volt ideges, mert nem jártam végig előbb Estrance szállodáit és fogadóit, hogy elszállásolják Zoi-t, ez csak kifogás volt, ami alapján mégis csak az én hibám volt a félreértés. A félreértés ténye maga dühítette fel, de könnyebb volt bűnbakot keresni. Én pedig hagytam neki.
Zoi arcából ítélve elég hamar elpárolgott belőle a harcias, tettrekész lázadó, aki majd az egész világnak megmutatja, miből faragták. Ebből állt a diplomácia igazi ereje, amit minden rokonom olyan mélységesen lenézett. Zoi talán földhöz csapott volna, ha komolyan veszi, most mégis készült elájulni a viharban, ami Daphne és köztem kialakult. Pedig csak szavakat vágtunk egymáshoz.
- Természetesen majd reggelizek, amikor a napirendem oda ér. - mondtam, miközben egy serpenyőt tettem a tűz fölé, aztán egy kosárból két tojást ütöttem rá. - Komornyik vagyok, nem akkor szoktam enni, mint az uram. Vagy jelenleg úrnőm. De foglaljon helyet, Miss Greycloud, ez esetben napirenden kívül találkozhat a kiskövetasszonnyal egy reggeli formájában. És előadhatja a tegnap felvetett javaslatát. Addig csinálok reggelit.
Persze a főzés nem kifejezetten az én dolgom volt, erre voltak szakácsaink, de milyen komornyik volt az, aki nem tudott Teljes Birodalmi Reggelit készíteni, ha az élet úgy hozta? És közben tovább nézhettem, ahogy drága húgom próbálja megtalálni maga alatt a talajt. Amin nem segített a magázódásom, de Estrance-ban hozzá kellett szoknia. Már a "patás" mellett.

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

Moros tökéletesen válaszolt a szidásra, amit kapott. Nem alázkodott meg, nem szabadkozott, elismerte az igazamat, és hogy csinálhatta volna másképp is és… ennyi. Ha nem velem szemben, az én kontómra történik mindez, egészen elégedetten csettintettem volna, hogy tényleg kiváló érzéke volt a szakmához, és így kellett ezt csinálni, így viszont a büszkeség mellett kifejezetten bosszantott is. Ami pedig még rosszabb volt, hogy ezzel el is veszítettem a csatát. Itt már nem volt mit mondani, nem volt helye retorziónak, és semmiféle támadási felületet nem hagyott magán. Szerettem a diplomáciát, csodálatos fegyver volt, de ilyen helyzetekben lehet jobban esett volna némi kiabálás és tányértörés. Akkor persze egyáltalán nem lettünk volna professzionálisak, már pedig a mi kapcsolatunk tényleg teljesen szakmai volt, és a nap minden órájában így kellett ennek lennie, még akkor is, hogyha a pixi lányát ebédes dobozban hozzák haza, meg akkor is, amikor a faun feje majd kettéreped a másnaposságtól. A legrosszabb pedig az volt, hogy Morcos is tökéletesen tisztában volt a saját győzelmével, igyekezett rejteni, de akkor is úgy kortyolt bele a kávéjába, hogy tudta, itt már nem fogok mondani semmit.
De azért továbbra is fortyogtam.
A kávéscsészémet szorongatva követtem a tekintetemmel, ahogyan a faun nekiáll reggelit csinálni, ami egyébként nem az ő dolga volt, de most talán szerencsésebb volt, ha valami hasznos dologgal foglalta el magát, és nem csak néztük egymást miközben arra vártunk, hogy Mrs. Potts felkeljen, és nekiálljon előbb reggelit csinálni, majd ebédet. Ráadásul egyébként is jobb volt talán, ha Zoi elé a saját bátyja tesz ételt, azt gyanítottam, hogy nem ahhoz volt szokva, hogy szolgák sürgölődjenek körülötte.
És ezennel el is érkeztünk a lány ittlétének okához is, amit érdeklődve hallgattam, magamhoz képest egészen türelmesen, pedig valamiért vonakodott a tárgyra térni. Azután, amikor rátért felsóhajtottam. Persze, az, hogy engem védelmezzen teljesen az ő javaslata volt, és biztosan nem volt benne egy bizonyos faun patája, aki éppen most fordított meg egy szál kolbászt a serpenyőben. Olyanra ő soha nem vetemedett volna, természetesen… És a plafon se készült leszakadni.
- A családi ügyekbe a nagykövetség hivatalosan nem szólhat bele, de nem hivatalosan sincs szándékomban, így attól semmiképp sem kell tartanod, hogy visszaküldenénk, vagy hogy férjhez akarnánk adni. Azt teszel az életeddel, amit akarsz, ameddig nem sértesz sem ember, sem tündér törvényt, szerencsére nem nagyon van köztük ütközés. Ki kell tölteni pár papírt, hogy hivatalosan is itt maradhass, de ha ez megtörtént és nyomok rá egy pecsétet, akkor az itteni törvények védeni fognak téged is, ami azt jelenti, hogyha megjelenik itt bármelyik rokonod, vagy leendő rokonod és haza akarna cipelni akaratod ellenére, akkor le fogják tartóztatni, téged pedig védelem alá helyeznek. Ha gondolod reggeli után ezen a formaságon túleshetünk, tíz percet fog igénybe venni. – ezt mindenképp jónak láttam tisztázni, hogy itt nem kell attól tartania, hogy megtörténhet vele, amitől elmenekült, sőt, nem is nyúlhatnak utána. Szabad faun, aki úgy tesz, ahogy jónak látja. Ez után viszont jött a védelmezés kérdése, az pedig már sokkal keményebb dió volt.
- A helyzet az, hogy nincs szükségem személyi védelemre, csak Morci… Mr. Greycloud hiszi azt, hogy igen, egy szerencsétlen baleset miatt. – beleittam a kávémba, ami hirtelen el is fogyott, pedig éppen elkezdtek forogni a fogaskerekek, és megéreztem valamit, hogy bár én nem gondolom, hogy szükségem lenne védelemre, a kép, ahogy egy faun amazon magasodik mindenki fölé és szigorúan néz, olyasmi volt, amiből még származhatott előnyünk. És egyébként sem akartam letörni Zoi szarvait, elég nehezen indult neki ez a reggel így is. Morcimorc felé nyújtottam a csészécskémet, hogy töltse újra, kellett még egy kis kávé. - Viszont az is igaz, hogy katonai jellegű erőt még nem mutattunk fel, és nem árt, ha az emberek látják, hogy a követség nem védtelen. Mármint eddig se volt az, de Zoi mint harcosnő azért igencsak látványos, és az is számít a képességei mellett. A másik oldalról viszont, hogyha elmegy a falra kadétnak, márpedig Westerburg fel fogja venni a múltkoriak után, ha mi kérjük, az viszont azt mutatná, mennyire együttműködők vagyunk, mennyire építjük a nemzetek közötti kapcsolatokat meg ilyenek. Ahh, üdv a politika világában Zoi, a bátyád élvezi az utazást, remélem te is fogod. – vigyorogtam rá a faunlányra, majd Morcimorcra néztem. - Mit gondolsz? Már azon kívül, hogy szerinted nem tudok magamra vigyázni.
Ez volt a békejobbom, ajánlottam neki, hogy elfogadja.

× Félreértések, vagy amit akartok ×

You had one job, sis

A húgomat ráereszteni Daphne diplomata ösztöneire elég meredek kezdés volt ez a karrierjében, mintha azonnal darázsfészekbe löktem volna virágporral behintve, de meg kellett szoknia. Ha itt akart maradni és kinőni a mások által irányított, elnyomott nőstény szerepéből, akkor nem foghattam a kezét és végképp nem egyezkedhettem helyette. Persze ezzel együtt járt, hogy igencsak bukdácsoltak a szavai és belefutott alapvető szemantikai hibákba, de végülis ő most egyedül önmagát reprezentálta. Ahhoz nem kellett tökéletes politikai nyelvezet.
Válaszadás közben Daphne száján kicsúszott egy elharapott 'Morci', ami a viharfelhők lassú oszladozását sugallta. Egy időre. Daphne hangulata sajnos olyan stabil volt, mint egy anticiklon, szóval bármikor számíthattam a következő villámszórásra és fortyogásra valami nem létező okon.
- Nem állítom, hogy nem tud magára vigyázni. - ráztam meg a fejem, miközben tányérra szedtem a reggelit és odatettem a húgom elé. - Azt állítom, hogy  nem lenne feladata. Erre a követségek testőröket tartanak fent, akik minden figyelmüket arra fordítják, hogy észrevegyék a nem várt veszélyeket akkor is, ha a kiskövetasszonyt egyéb prioritásai foglalják le éppen. És csomagolhatja, ahogy kívánja, az a "baleset" egy támadás volt, még ha félreértés talaján is.
Már ha nevezhettük balesetnek az, hogy néhány déli nincstelen nem ismerte fel Daphne apró alakjában Tír na nÓg helyi nagykövetét, és egy kannibál szekta utasítására megpróbáltak pörköltet csinálni belőle. Balesetnek végképp túl szerteágazó volt a történet, ami utólag kibontakozott abból, hogy Daphne cirkuszba akart menni...
- Amennyire én ismerem a húgomat, és az alapján, hogy még harcosként hivatkozik magára egy olyan környezetben, ami ezt a fogalmat régen maga mögött hagyta - ne haragudj, Zoi, de ez az igazság -, szerintem bölcsebb lenne egyelőre nem kitenni az emberek katonai szigorának és követelményeinek, miközben az emberek civilizációja is ismeretlen terep neki. Én azt javasolnám, kiskövetasszony, hogy némi szociológiai felzárkóztató tanrend mellett hadd töltse be a hiányzó testőr pozíciót a követségen. Később ezen változtathatunk, Westerburg gróf elég hosszú ideig marad a lekötelezettünk. - feleltem a felvetett kérdésre, miközben újabb néhány cseppet töltöttem Daphne miniatűr kávéscsészéjébe.

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

Egy mosollyal jutalmaztam Zoi kitörő lelkesedését, hogy hivatalos papírokat fogunk neki csinálni az irodában, hogy ezentúl tényleg a maga ura lehessen. Tudtam egyet s mást a faunok társadalmáról, például azt, hogy rendkívül ősi volt, és a többi tündérnéppel ellentétben ők meg is tartották ezeket a rendkívül archaikus szokásokat. Ezek persze értékesek voltak a kultúra egészét nézve mindenképp, de azok az egyének akik nem akartak ebbe belesimulni vagy elhagyták a törzset vagy kibírhatatlanul szenvedtek. Zoi az utóbbit választotta, én pedig nagy híve voltam az önrendelkezésnek, így hát ezeket a gondolatokat mindenképp egyformán osztottuk. Inkább azon csodálkoztam, hogy a bátyja is ennyire együttműködő volt. Valahogy úgy képzeltem, hogy ahogy én tündérhercegnővé vedlek, amint átlépem a kaptáram kapuját, vagy akár már pixik mellett, úgy Morosból is kijön a tipikus faunbak, aki törzsének, sőt egész népének megcsúfolását látja a húga szökésében. Örültem, hogy nem így történt.
- Szívesen, és jól van, megejtjük, ha befejezted a reggelit. – mert hogy Zoi kapott reggelit, egészen teljesértékűt. Biztos voltam benne, hogy olyan se történt még vele, hogy egy férfi szolgálja ki őt, és nem fordítva. Nem kerülte el azonban a reakciója, amikor kicsúszott a számon a becenév, amit az asszisztensemnek adtam, a felvont szemöldöke, az egyenesen kaján pillantása… mégis mit gondolhatott? Nem mintha bármilyen feltételezés meg tudott volna botránkozni, mert legfeljebb csak sajnálkozva csóváltam volna meg a fejem, hogy semmi olyasmiről nem volt szó, de azért érdekelt volna. És mivel Moros teljesen figyelmen kívül hagyta a nyelvbotlásomat, úgy gondoltam nekem lesz illendő tisztázni, mielőtt még ma újabb félreértés született volna.
- Azért hívom Morcinak ha magunk között vagyunk, mert nézz csak rá. Mindig olyan morcos arcot vág, jól jön a nevéből, és érdekel mikor jön el a pillanat, amikor elege lesz belőle. A Morcos, a Morci és a Morcimorc még határon belül van a tapasztalatok alapján. – vigyorogtam rá az említettre, majd utána Zoira is.
A férfi érvelése azonban sajnos helytálló volt. Tényleg nem volt feladatom megvédenem magam, de mégis hogy nézett volna már ki, hogy engem testőrök kísérgetnek? Mindenki Tír na nÓgban, aki elmúlt százötven az vagy körberöhögött volna, vagy fogta volna a fejét, hogy mégis miféle különös hóbortom van már megint. De nem tündérföldön voltunk. És sajnos abban is igazat kellett adnom az asszisztensemnek, hogy szándékos támadás érte a személyemet, még ha a körülmények miatt az országomat nem is. Ezzel együtt tudtam mondjuk élni, de azt hiszem a téma olyan dolog volt, amiben még jóideig nem tudunk majd megegyezni – legalábbis gondolati síkon semmiképp.
Abban viszont igaza volt, hogy Zoi egyelőre talán tényleg nem volt alkalmas kadétnak, mert még az emberek társadalmát is meg kellett szoknia, nem hogy a hadseregüket.
- Igen, azzal semmiképp nem tudok, és nem is akarok vitatkozni, hogy az emberek katonasága nagyon merev szabályok között él még a sima társadalmi normáikon felül is, ami talán túl sok lenne Zoinak. – biccentettem. Ekkor hallottam meg a vékony hangot, a porcelán roppanását, és a kávé löttyenésél már oda is kaptam a fejem. Szegény faunlány éppen most öntötte le magát, és szerencse, hogy csak itt, a konyhában, olyanok előtt, akik nem ítélkeztek minden egyes lépése fölött, nem nézték, hogy az elég udvarias vagy kifinomult-e…
Halkan elnevettem magam.
- Nem kell annyira izgulni. – mondtam a faunlánynak. Persze konyharuhát nem én adtam neki, az egyrészt nem az én dolgom volt, másrészt nekem sokkal több erőfeszítésembe telt volna. - A bátyád érvei elég meggyőzőek voltak. De azért igazad van, ülj át a másik székre, a cselédek majd lemossák ezt. És… hm… Lehet kéne neked száraz ruha. Az azt jelenti, hogy kellene egy szabó… Hajlandó volnál egyáltalán az embernők divatja szerint öltözködni néha, vagy teljesen kizárt? Mármint, szerintem rendkívül vicces lesz besétálni együtt valahova, hoznád a harcosnő figurát, bőrszerelésben meg minden, az idősebb nők elájulnának, a fiatalabbak irigykednének, az urak pedig nem tudnának kölni-nyelni sem, és egyikük sem tudná hogy viselkedjen veled… Ó, ez remek lesz érzem. – repültem egy kis szaltót a levegőben lelkesedésemben, ahogy elképzeltem a jelenetet. - Nade, tényleg át kell öltöznöd, hoztál csomagot? És ha szabót kell hívni férfi ruhákra vagy női ruhákra szakosodott szabó kéne? – gondolkoztam hangosan, miközben felváltva néztem a Greycloud-testvérpárra. - Aztán persze közben megtanítom az emberek szokásaira, majd eldönti alkalmazza-e vagy sem, és hogy utána a falra megy-e kadétnak, vagy itt marad velünk borsot törni az emberek bajsza alá. Egyébként vicces, hogy hugod a harcosnő, és te csinálod a reggelit. – mondtam ezt az utolsó néhány mondatot már Morosnak.

× Félreértések, vagy amit akartok ×

You had one job, sis

Szívesen felvilágosítottam volna a húgom Daphne engem illető beceneveiről, egyben kifejtve a véleményemet is - ami röviden annyi lett volna, hogy nem kifejezetten érdekel a dolog -, de Daphne gyorsabban lecsapott a lehetőségre. Nekem csak annyi maradt, hogy kicsit árnyaljam a helyzetet, ami egyáltalán megteremtette ezt a lehetőséget.
- A kiskövetasszony a nap jelentős részében azt teszi, amihez kedve van és szinte lehetetlen eltántorítani bármitől. Amikor ezt néha megemlítem, akkor jellemez morcosnak. - mondtam, miközben nekiálltam leszűrni egy adag gyümölcslevet a másnaposságtól kavargó gyomromnak. - De tekintve, hogy felesleges erőfeszítés lenne bármit tenni ez ellen, megtanultam figyelmen kívül hagyni.
Azért annyi józanság akadt Daphne gyerekes maszkja mögött, hogy az ilyen megnevezéseket hanyagolja hivatalos körökben - vagy bármikor, amikor tényleg számított -, szóval ha arra várt, hogy a puszta lekicsínylő megnevezés kihoz a béketűrésemből, sokáig várhatott. Egyébként is tudta már, mi az, amivel tényleg megsért, a többi csak kíváncsiság volt.
Amikor Zoi kezében összeroppant a porcelánpohár egy pillanatra megfeszültem, de hamar el is múlt. Valószínűleg nem volt hozzászokva ahhoz, hogy a használat tárgyak külön bánást igényeltek és nem csaphatta földhöz, ahogy az otthoni fakupákat.
- Szerintem létezik kompromisszum. - mondtam a ruha kérdésére, miközben odanyújtottam egy törlőkendőt a húgomnak. - A polgári divat mostanában kifejezetten... középút a férfias és a nőies között. Főleg, ha az alkimisták vagy a mérnökök ruháit vesszük alapul, szerintem attól Zoinak és a környezetének sem áll meg a szíve tőle. A kérdés inkább az, hogy szoknyát vagy nadrágot hajlandó hordani a drága húgom.
Egyik sem volt könnyű eset, tekintve, hogy a nadrágok általában emberi lábakra készültek, a szoknyák pedig nem számoltak azzal a húzóerővel, amire egy-egy eltévedt faun pata képes volt. De ez már Zoin múlott, én csak megittam a gyümölcslevem és kerestem egy apró kéziseprűt, hogy egy helyre seperjem a porcelándarabokat.
- Ha a kiskövetasszony azt akarja előhozni belőlem, hogy megmutassam mi a hozzáállásom a faun társadalom szerepeihez, felesleges köröket jár. - feleltem a szurkálódásra. Daphne semmit nem utált jobban, mint ha valaki elrontotta a játékát, így ez volt a legjobb visszavágás. - Ha Zoi főzne, a végeredmény ehetetlen lenne. Ameddig nem engem akar leharcolni, addig meg felőlem lehet, ami szeretne. Én jobban le tudom nyűgözni azt, akit akarok egy tökéletes reggelivel, mint izomfeszítéssel.
Ami a szerda esti hódításokat jelentette, de reméltem, hogy ezt nem kell külön kijelentenem. Nem mintha szégyelltem volna magam ing nélkül, de ott is több volt a látvány, mint a harciasság. Nem éreztem magam kevesebbnek attól, hogy a húgom nem akart tisztes nőstény lenni, az teljesen az ő dolga volt.

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------

× Félreértések, vagy amit akartok ×

Őaprósága, Morcos és Zoi

-----------------:O:-----------------

Sanda pillantást vetettem Zoi felé, amikor a védelmébe vette a bátyját, hogy mennyire nem vetne rá jó fényt, hogyha nem vigyázna rám, és ez valami faun becsület kérdése. Ezt a magyarázatot már Morostól is hallottam, bár még ő maga is bevallotta, hogy ez sem fedte le a teljes igazságot, én pedig, a magam pixi szemszögéből ezt az egész becsületbeli dolgot eltúlzottnak láttam, hiszen nem volt ki előtt becsületet tartani, vagy bizonygatni azt. De azt hiszem fontosabb volt, hogy mi történt a Greycloud testvérpár fejében, mint az, hogy mit gondolhattak az emberek a tetteikről valójában.
- Ó higgyétek el, apátok pontosan tudja, hogy ez egy lehetetlen küldetés lenne, mármint rám vigyázni, így a kudarc semmit sem vonna le a becsületetekből a törzsetek szemében. Sőt talán még kitűntetést is kapnátok, csak mert megpróbáltátok, és fél óránál tovább kibírtátok a társaságomban. Apropó erről jut eszembe. Talán írni kéne egy levelet a jó Dareios Greycloud századosnak… Ha tudja, hogy Zoi itt van velünk egészen biztos nem jönne senki utána keresni. Ha csak a kérője nem elképesztően elszánt és végtelenül hülye egyszerre.
Igazából abban sem voltam biztos, hogy a férfi tudta-e, hogy én lettem a tündérek nagykövete, és hogy Moros közvetlenül nekem dolgozott, illetve ahogyan a dolgok álltak, Zoi is nekem fog. Nem mintha problémánk lett volna egymással úgy személyesen, nekem eleve rettenetes hírnevem volt.
- Ez nem parancs, csak egy felvetés, ami hosszútávon talán megkönnyítheti az életeteket. Sosem szabad minden hidat felégetni.
Volt némi tapasztalatom, ami a családi viszályokat illette, ráadásul hozzájuk hasonlóan én is kiröpültem a kaptárból, de nagyon ügyeltem rá, hogy azért bármikor visszatérhessek, hogyha úgy alakulna az élet. És sosem tudhattuk, mikor alakul úgy, kellett nekik is egy menekülőútvonal, ha bármi balul ütne ki. Mondjuk, ha legrosszabb esetben kitörne még egy háború vagy valami ilyesmi.
A törött csésze ügyére bólintottam.
- Legközelebb jobban vigyázol, bár egy darabig inkább maradjunk az agyagbögrénél. Csak Morcimorc érdekében, ne kelljen felhajtania a várost, hogy találjon egy pontosan ugyanilyen csészét. Ha csak ez az egy hiányzik, az talán nem fog feltűnni senkinek, majd eggyel kevesebb embert fogunk egyszerre meghívni teára. Ó, igen. A tea egy rendkívül fontos társasági esemény, nem olyan puccos mint egy vacsora, viszonylag rövid, de a teameghívás a legjobb módszer valamiféle kapcsolatot kezdeményezni. – ha már szociális felzárkóztató kurzust kellett összeállítanom Zoinak jobb volt, hogyha máris hozzáláttunk, nem volt ugyanis vesztegetni való időnk. Ha innentől a testőrömként fog követni – már beletörődtem abba a részébe, hogy lesz, abba viszont, hogy szükséges lenne sosem fogok, így inkább csak nekik tettem szívességet ezzel – akkor nagyon hamar be kell majd mutatnom a nagyobb társaságnak, és addigra már legalább az alapokkal tisztában kellett lennie. Úgy nagyjából.
Pontosan ebbe a témakörbe tartozott az öltözék kérdése. Zoi nagyon lelkes lett a nadrágot illetően, és még Morcos is törekedett valami kompromisszumra, hogy ne a nemesek, hanem az átlagpolgár viseletébe öltöztessük Zoi-t, és akkor minden rendben lesz. De a faunlány nem volt átlagpolgár, közel sem. Mi sem voltunk azok, ráadásul pont Morci, aki inget se hordott és levelekkel meg virágokkal díszítette a haját szintén nem igazán igazodott Estrance divatjához. A legnagyobb megelégedésemre.
- Jól van, lehet nadrág, de azt határozottan visszautasítom, hogy mérnöknek öltözzön, vagy gyári munkásnak, ami még rosszabb, hiába látom én is hogy kényelmes. Talán… tunika övvel? Alá meg nadrág. És hé, nincs semmi baj a fodrokkal, oké? – néztem le saját magamra. Másból sem állt a ruhácskám, mint fodrokból. Néha masnikból. De ha más is bababoltból öltözködne, akkor nekik is tele lenne velük a ruhájuk.
Közben megéheztem itt a nagy izgalmakra, úgyhogy szereztem magamnak egy kis kenyeret – törtem a nagyból, így csak akkora volt mint a fejem, az nem volt nagy – és lassan kézzel elkezdtem tépkedni belőle, mert így mégis elegánsabb volt, mint harapni.
- Akiket le akarsz nyűgözni, azok sose maradnak reggelire. Ezért lepődtem meg annyira Zoin, bár végül kiderült, hogy a tendencia nem változott. – nem, nem bírtam ki. Ki kellett volna bírnom, hogy nem szólok be, de egyszerűen nem ment, az olyan lett volna, mintha savat tartottam volna vissza, ami aztán kimar belülről. - De megértem. A világ sokkal színesebb annál, mint hogy mindenkire rá lehessen húzni ugyanazokat a sémákat. Zoi, szerintem öltözz át, addig pedig mi előkészítjük a papírokat. Moros… hagyd azt ott. Majd a cselédek feltakarítják, neked más a dolgod.
Nem szóltam rá nyíltan, de reméltem, hogy értette a célzást. Egyszer már összevesztünk azon, hogy ne kezeljem cselédként, de akkor elvártam, hogy ne is viselkedjen úgy. A személyi asszisztensemnek nem volt dolga reggelit csinálni, de ha kedvét lelte benne azt még elnéztem, de a takarítás végképp túlzás volt.

× Félreértések, vagy amit akartok ×

You had one job, sis

Mióta Daphne kitárulkozott a teljes, hegekkel borított és káprázat alá rejtett valójában meglehetősen sokszor emlegette az apám. Nem egészen értettem, hogy ezzel próbálta magát elhatárolni, mint egy másik elgyötört generáció tündére, vagy pusztán az alapvető piszkálódásához tartozott. Vagy épp ezzel próbálta tudat alatt belém verni, hogy neki aztán végképp nem kellett védelem, ha a régi háborús hősük között is ismert volt- Bármelyik is, nem érte el vele a célját, bár lehet rá kellett volna kérdeznem így tanulási célzattal.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, kiskövetasszony. Azt ugyan törvény tiltja, hogy akarata ellenére visszarángassák, mert élőrablásnak minősül, de nincs az a törvényszolga, aki a találkozástól is megvédené a húgomat. Ha pedig nem egy, de két faun klán tagjai is megjelennek itt, hogy meggyőzzék a húgomat a saját igazukról, az legalább is kellemetlen lesz. És kényelmetlen, nem mellesleg botrányos, ha nyilvánosan csinálják, faunok pedig mást nem tudnak. Javaslom hagyjuk lenyugodni a kedélyeket egy ideig.
Azt megtippelni sem tudtam, mennyi idő kellhetett, hogy az apám elfelejtse a dolgot és keressen mást, amivel a gyerekei szégyent hoznak rá. Végülis Kyros ott hagyta a tündérsereget, én diplomatának álltam - fúj -, Zoi most szökött meg, most a többieken volt a sor. Medea, Theros, Chloe, ideje volt a kisebbeknek is valahogy a patájára lépni.
A ruha már egy praktikusabb és rövidebb távú probléma volt, amiben láthatóan nem egyeztek Daphne, Zoi és az én nézeteim. De szerencsére egy akkora városban, mint Estrance, tolongtak a kompromisszumok, főleg ennyiféle fajjal.
- Kereshetünk tündér szabászatot, talán a fénytündérek öltözékei nem túl kényelmetlenek de megfelelően szalonképesek ha figyelembe vesszük a származást. Úgy tapasztaltam azt mostanában divat hirdetni.
Ezért hordott egyre több fénytündér hatalmas ezüstfülbevalókat kacskaringós vagy csillagos mintákkal, bőrszíjra fűzött csontdíszes nyakékeket, meg vastag derékövet a láthatatlan halcsontos fűző helyett. Még csak feltörekvő hullám volt ez, amit a legfelső arisztokrácia leginkább csak legyintve betudott múló szeszélynek - épp ezért volt tökéletes polgárpukkasztásra.
Persze a kijelentésemre Daphne nem tudta megállni, hogy ne szúrjon oda egyet. A leggonoszabb az egészben az volt, hogy általában igaza volt, még tényleg nem csináltam senkinek reggelit. Reggelire. A szabad szerdáimon kevesen tudták megkülönböztetni a vacsorát a reggelitől, szóval olyankor könnyű volt formabontót alkotni. A felszólításra viszont felpillantottam rá, néhány szívverésnyi ideig farkasszemet nézve, de végül csak félretettem a porcelándarabkákat.
- Ahogy szeretné, kiskövetasszony. Ez esetben előkészítem a formulákat a papírmunkához.
Szerencsére, mivel én voltam a legjobb nagyköveti asszisztens, aki Estrance valaha látott, mindenfajta iratból állt néhány megírva de üresen, nevek és aláírások nélkül a fiókomban. És még szerény is voltam.

Daphne, Moros és Zoi

-----------------:O:-----------------