In a wonderful place Nizzi & Nova

Egy hatalmas koppanás, hogy aztán a dongó immár ne önszántából módosítson pályát és repüljön jó messzire a földön fekvő alaktól, aki az eddigi hangoskodó rovar helyett egy másik zajos érdeklődőt kap. Szőkét, loknis hajút, égkék szeműt, nagyjából hét évest, kissé kopott, mégis tiszta ruhában és cipőben, kezében egy gyerekméretű, fából készült lapátot lóbálva.

- Szia, manócska! Megmentelek, jó? Én is utálom a dongókat. Van kedved aztán velem játszani? – guggol le a csöppség Nova mellé, hogy aztán gyorsan fel is pattanjon, mint akinek eszébe jut egy fontos dolog és már kiabál a földszinti, félig nyitott ablak felé, sokkal hangosabban, mint a pixi maga tette néhány pillanattal korábban. – MAMA! Játszhatok a manóval? Itt találtam a kertben! MAMA! Megengeded? – hallgat néhány pillanatig, majd, amikor nem kap választ, újra kezdi, sokkal hangosabban, hogy szegény pixi alkoholgőzzel terhelt feje bele is sajdulhat, s a kislány kiáltozását odabentről hangos gyereksírás kíséri. – MAAAAMIIII! Megengeded?

- Emily Penn, azzal játszol az udvaron, amivel csak akarsz, de ha még egyszer felébreszted az öcsédet, ellátom a bajodat!

A kislány a feleletre cinkosan felkuncog, csak hogy aztán újra a földön fekvő, aprócska alak fölé hajoljon és kritikus hangon szidja le az absztinenciát hírből sem ismerő tündért.

- Tudod, jó koszos vagy és a szagod is fura, de a mami szerint azért játszhatok veled. Várj egy kicsit! – kéri az ismeretlen „manót”, csak hogy a madáritatóhoz fusson és a két tenyerébe merjen belőle vizet, s óvatosan, a lépéseire ügyelve vigye a hűsítő folyadékot vissza új játszótársához. S ha a pixi nem tesz ellene, hát egy gyors mozdulattal immár kívülről is eláztatja „kis barátját”. – Így már jobb. A mama mindig azt mondja, ne legyek koszos, mert az nem lányos dolog. Te nem vagy lány, de szerintem jobb, ha nem vagy koszos, így a mami nem fog leszidni… - csacsog tovább és közben észre sem veszi a bejárat felől érkező karcsú, vörös hajú ifjú hölgyet.

- Emily, már megint a virágokat locsolod? – a hang kedvesen érdeklődő, s a lány, Emily és a Penn család újkeletű szomszédja lassan közeledik a kritikus kicsike hölgy felé. – Mrs. Thomas folyton emlegeti, hogy milyen ügyes vagy… Az Anya kegyelmére… - a váltás gyors, s a mozdulat is, amellyel Nizz a kislányt húzza odébb, felismerve a földön fekvő lényt, hogy aztán sietve adjon utasítást a mellette toporgó Emily-nek. – Fuss oda kicsikém a táskámhoz és hozd ide a kendőmet! – s míg a kislány elszalad, hátra-hátra pillantva folyton, addig Nizase maga térdel le a pixi mellé aggodalmasan, s szürke szemei kétségbeesetten kutatnak sérülések után az arasznyi testen, amely csuromvíz és mintha furcsa, alkoholos szag áradna felőle. – Jól van, uram? Megsérült valahol? Tehetek magáért valamit?

Az aprócska úr elég bizonytalanul áll a lábán ahhoz, hogy ahogy meglátja a hazaérkező Nizzi-t, azonnal el is veszítse alóluk a talajt, és ismét elterüljön a földön. Ezt látva az is rögtön bizonyossá válik az aggódó lány számára, hogy az állás mellett a repülés sem menne neki. Sőt úgy tűnik a beszéd sem igazán.

- … Tudja kisasszony a Sötét negyedben rútul kihasználják a pixiket. Cukkolják, példának okádék, akarom mondani…

Sajnálkozna és szánná a picurka tündérfit, de visszaérkezik Emily is, kezében Nizase puha gyapjúkendőjével, és amint meghallja a pixi panaszkodását, kesergését arról, hogy a víz milyen sokat ártott neki, persze rögtön legörbül a szőke kishölgy szája és azt hiszi, hogy akkora bajt csinált, hogy legfrissebben kötött barátsága bánja majd a „rosszaságát”.

- Ugye nem kell kihívni a doktorbácsit a manócskához, Nizase? Ugye nem lesz olyan nagyon beteg, mint Mickey volt, aki aztán az angyalokhoz költözött – emlékszik a bátyjára Emily. – Csak azért mostam meg, mert koszos volt és fura szagú. Olyan, mint Mr. Baker, amikor hazajön a kocsmából. – és mert számára éppen most került veszélybe a különleges játékszer, hát ijedelme, hogy örökre elveszítheti, önzetlen ígéretekre sarkallja. Olyan alkut ajánl, amelynek hallatán még a lány is elmosolyodik. - Manócska, ha odaadom az új üveggolyómat, azt, amiben a napocska bújt el, akkor meggyógyulsz, ugye? Kérlek szépen! – pityeredik el végül, hogy aztán a vörös hajú szépség próbálja őt nyugtatni, látva a könnyeket, miközben az arasznyi, de annál vehemensebben panaszkodó varázslényt bugyolálja be a puha és meleg kendőbe, ha az nem tiltakozik.

Persze ahogy közelebb hajol hozzá, megérzi az alkohol jellegzetes szagát. Azt most már tudja, hogy nem a szeszben vett fürdőt a pici legény, hogy csak víz az, ami az igazán egyedi ruhakollekciót eláztatta. Bár az, hogy a rémes szag belőle árad, egy rosszabb lehetőséget vet fel. Mégpedig azt, hogy az akadozó és nem teljesen összefüggő beszéd oka nem feltétlenül a hirtelen jött meghűlés, inkább némi jófajta tömény, amelyet a kert vendége elfogyasztott. Éppen ezért nem veszi túl komolyan a kesergést és először inkább a gyermeket próbálja meg vigasztalni.

- Nem lesz baja, Emily, ígérem. Gyorsan felviszem hozzám, és kap egy forró teát, az biztosan segít neki. Megszárítom a ruháját is és ha megmelegedett, biztosan jobban érzi majd magát. Jó lesz így, kedves…? – néz kérdőn a sálba burkolódzó alakra, s ha felel rá legújabb „betege”, akkor már csak az ő beleegyezését kell kérnie a „gyógykezeléshez”. – Ha megengedi, majd én viszem és akkor nem kell túlzottan megerőltetnie magát… És kérem, bocsásson meg Emily-nek is, aki nyilvánvalóan csak jót akart… Mármint, ami a… Nos, a szagot illeti…

S ha engedély kap a pixi-től, óvatosan fogja a kezébe, s indul a táskája felé, de a szőke copfok gazdája megelőzi, és már a kezében tartva Nizzi tulajdonát próbál engedélyt szerezni a csatlakozásra.

- Majd én segítek, csak szólok a maminak, hogy nálad leszek, mert ha nem lát az udvaron, biztos mérges lesz.

S talán a pixi is tiltakozna erre az ajánlkozásra, de a kissé kényszeredett komolysággal adott válasszal a lány megelőzi őt, ezzel szerezve némi megnyugvást az aprócska alaknak. De Emily nem lesz boldog a feleletre.

- Nem, Emily, most ennek a minden szempontból elázott csöppségnek józa… , szóval pihennie kell! Egyezzünk ki abban, hogy ha jobban lesz a kis tündér, majd akkor látogathatod meg, jó? Persze, csak ha ő is szeretné…

Teszi hozzá még és maga is csodálkozik, hogy képes komoly maradni. A kislány persze hiába is tiltakozna, egy felnőttel szemben nem tehet semmit. Így csak duzzogva nyújtja át Nizz táskáját, aki aztán egyik kezében a holmijával, a másikban az ápolásra szoruló tündérrel indul felfelé. És csak reméli, hogy a játékbaba méretű férfiú nem fog tiltakozni.

- Ó, azt hiszem, egy kislány játékánál hatékonyabb gyógymód is akad az ön számára, Mr. Prismblossom.

Nizzi igyekszik úgy kiejteni a furcsa nevet, ahogyan hallotta, miközben felfelé igyekszik, odalent hagyva Emily-t, aki még reménykedve áll a lépcsősor aljában.

– Főként, hogy az a „napocska” csak néhány egyszerű, színes, csillogó festékcsík, ha jól sejtem. A gyermekek fantáziája határtalan, de talán ez Önöknél sincsen másképpen – mosolyodik el a lány, s ahogy elérik a lépcsőfordulót, még visszaszól a lent toporgó csöppségnek. – Emily, tudod ugye, hogy nem gondolom meg magam? Menj és játssz az udvaron és ne zavard édesanyádat! Hallottad, ha jó leszel, az aprócska fejedelmi barátod megengedi, hogy meglátogasd, amikor már nem érzi rosszul magát – tolmácsolja Nova „engedélyét”, ha a kislány esetleg túl gyenge lett volna a szenvedő pixi hangja. – Önnek pedig semmi szükség hálálkodnia – fordul vissza a kezében tartott, és ujjába kapaszkodó alakhoz Nizzi. - Azt gondolom, Estrance polgárainak vendégszeretete elég bajt okozott már önnek ahhoz, hogy a segítséget is tőlük kapja.

Aztán már csak néhány pillanat, mire  felérnek a kékre festett ajtóhoz, hogy a lakás bejáratánál a lány a szoknyája zsebéből halássza elő a kulcsait, majd nyissa ki vele a zárakat, szám szerint négyet, majd maguk mögött újból bezárva kettőt, a konyhába siessen a „vendégével”. S miután a táskáját az asztalra tette, a pixit – ha az nem tesz ellenvetést a világos és meleg hely ellen - a széles ablakmélyedésbe helyezi, ahová odasüt a nap.

- Sajnálom, kicsit hűvös van itt, de igyekszem hamar elkészíteni a teát, Mr… Prismblossom – próbálkozik újra a név helyes kiejtésével. – Ó, engem meg máris nyugodtan tarthat udvariatlannak a viselkedésem miatt. Sajnálom, hogy nem válaszoltam eddig a kérdésére, de ahogy Emily-től már hallhatta, én Nizase vagyok. – intézi gyorsan a bemutatkozást a rozsdaszín hajú kisasszony. - És kérem, tudom, hogy azt mondta, nálam minden jól fog esni, de ne várjon sokat egy gyakornok lakásától.

Csak cseveg tovább, miközben már gyújt is alá a kannának, amelyet előzőleg már megtöltött vízzel. Az egyszerű, fehér porcelán teáskannát a szekrényből veszi elő, s kanalaz bele a bádogdobozban tartott teafűből egy kisebb kupacot, s miközben a cukortartót készíti elő, és a csészéket, a második bögrénél hirtelen mosolyodik el, hogy aztán vissza is tegye azt a csészealjjal együtt a szekrénybe.

– Rendkívül kínos helyzetben vagyok, uram, de sajnos úgy tűnik, a vendéglátás mégsem lesz olyan tökéletes, mint amilyennek ígértem – fordul a tündérférfi felé vidámsággal vegyes tanácstalansággal. – A csészéim túl nagyok lennének az ön számára és azt gondolom, a kanál talán nem a legjobb megoldás akkor, amikor … nos nem áll biztosan a lábán és a ruhája már így is csuromvizes… Azzal is kezdenünk kellene valamit, nem gondolja? – néz kérdőn Novára, de aztán lábdobogás hangzik az ajtó felől, s Nizz figyelmét néhány pillanatra és gondolatra el is tereli a probléma megoldásáról. Csak akkor fordul ismét az ablakban üldögélő felé, amikor újra csend lesz. – Begyújtok a kandallóba, addig csak üldögéljen itt… Amíg elkészülök, kitalálok valamit…

Hallja a beleegyezést, s a felelet rá egy csendes, elnéző mosoly, ahogy a lány átsiklik az igyekezet felett is, hogy vendége az ablakmélyedést a konyhapult lapjára cserélje. S a szórakozottság, no meg az igyekezet lehet annak az oka, hogy nem veszi észre a pixi igyekezetét, hogy megszabaduljon nedves, víz áztatta ruháitól is. Mert ha látná, hogyan kerülnek le egymás után a flitteres, fodros, csillogó göncök, nyilván tiltakozna, s egy kevésbé felkavaró és persze sokkal szemérmesebb módot javasolna az arasznyi tündérnek. Olyat, amely kevésbé tépázza meg egyébként igazán kivételes és szépen fejlett férfiúi önérzetét.

- Csak pihenjen, kedves Nova! – kiáltja ki a szobából, miközben a kandallónál szorgoskodik, amely  elnyeli a belelapátolt szenet, hogy aztán vidám lobogással éledjenek narancsszín lángok a fémrácsa mögött. – Hamarosan itt is meleg lesz és ha közelebb ül majd a tűzhöz… Megyek! – kiált a félénk kopogásra, amely a bejárat felől hangzik fel, hogy aztán kezét törölgetve igyekezzen az ajtóhoz, nyissa a zárakat, s üdvözölje az ajtóban álló, szőke gyermeket. – Emily! Nem abban egyeztünk meg, hogy…

- Csak a manócskának hoztam ruhát! Neki jobban kell, mint a babámnak! – nyújtja át az arasznyi, láthatóan anyja varró-szakértelmét dicsérő nadrágot, kabátot és inget a kislány Nizzi-nek. – De már megyek is… - ám ígéretének ellentmond, hogy még mindig az ajtóban toporog, talán azt várva, hogy mit szól majd ajándékához a „barátja”.

- Ó, ez igazán kedves tőled – veszi el a holmit Nizz és fordul a konyhában hagyott pixi felé, belátást engedve a lakásba az odalent lakó leányzónak.

Azaz fordulna… Mert az ablakpárkány, ahol korábban hagyta és ahol logikusan most is keresi a kívül-belül elázott tündért, most üres. Azonban odáig már nem jut el, hogy aggódjon a "betegéért", mert ha lelkes rajongója eddig nem tett óvintézkedéseket pőresége teljes valójában történő bemutatásával kapcsolatban, hát a lány kutató pillantására azonnal eléjük tárulhat a kizárólagosan magabiztosságával felvértezve, a kredenc pultján feszítő szárnyas alak.

- Mr. Prism… - Nizase szemei tágra nyílnak az anyaszült meztelen, azonban magát férfiasan délcegnek mutató, a kertitörpéknél mégis kisebb lény láttán. Agya megpróbálja befogadni és feldolgozni a képtelen látványt, csak hogy az elképedéstől félbehagyott mondatát Emily szemrehányása törje meg.

- Jaj, Nizzi, én is átöltöztethettem volna…

Azonban a kislány sem tudja befejezni a saját mondandóját, mert az ajtó hangosan becsapódik előtte és odabentről Nizase kacagása hangzik fel.

- Maga teljesen megőrült? Mégis mit csinál?

- Mr. Prismblossom… - kacag tovább Nizase, miközben azt ajtónak támaszkodik, hogy Emily véletlenül se juthasson be és vehesse alaposabban szemügyre őpőresége citromkarika mögül kilógó testrészeit. – Kérem… - próbálja meg fékezni a nevetést – és persze legfőképpen a tündért - a lány, persze sikertelenül, hiszen a nem túl vastag gyümölcsszelet alól kikandikáló, aprócska, mégis izmos lábak emelgetése azt a veszélyt hordozza magában, hogy a lány végül mégis többet láthat a pixiből, mint amennyit valójában szeretett volna. – Csak tegye le azt a citromot… Ne, mégse! – tiltakozik szinte azonnal, amikor rájön, hogy mit is mondott és persze akkor, ha az arasznyi férfiú végül mégis engedelmeskedne. – Tartsa magán… Vagyis maga előtt, minden eshetőségre számítva! – aztán az arcát eltakarva fut be a szobába, hogy egy vékony, de nagyobb képeskönyvvel térjen vissza, amelyet kinyitva állít fel a parkett és a konyhapult ura elé, eltakarva ezzel a sárga, fényló szelettel takart sápadt testet. – Csak várjon itt, ne mozduljon!– végre képes kuncogás nélkül megszólalni, miközben a kislány által hozott ruhákat a könyv tetejére helyezi. – Hozom a csészéket, csak kérem, ne menjen sehova…

És ha az picike úr nem gördít újabb akadályt a fürdő elkészítése elé, akkor Nizzi egy nagyobb csészét választ a szekrényből, hogy aztán a tűzhelyen felforrósított vízből töltsön bele, s engedje fel a kancsó hideg vizével, csak hogy vendége fürdője ne okozzon égési sebeket a vállalkozó szellemű tündér testén. A jázminolajból is cseppent bele, de csak egyetlen cseppet, hogy a rémséges szagot is messze űzze. Óvatosan tolja be a „paraván” mögé, s tesz mellé törülköző gyanánt egy vászonszalvétát is.

- Remélem, megfelel kedves… Nova – próbál komoly maradni, miközben a szétdobált, díszes, színes ruhákat igyekszik összeszedni, persze anélkül, hogy ismét túl intim részleteket vegyen szemügyre a tündéri látványosságból. – Csak vegye fel a ruhákat, amit Emily hozott, ha elkészült, és a teát majd a… ~Ne nevess, Nizzi, csak most ne nevess!~ Nos, a teát majd a kandalló előtt isszuk meg, ha nem bánja… És szólok Emily-nek is, ha megengedi. Biztosan örülni fog, hogy felveszi azt a holmit – néz a könyvön lógó, számtalan színben tündöklő nadrágra, ingre és mellényre… - Remélem, megfelelő lesz a méret… - és már kuncog is megint, a szobája felé igyekezve, kezében a nedves holmival. – Csak szóljon, ha kihűlt a víz! A szalvétát pedig csak használja nyugodtan! Teljesen tiszta… És bocsásson meg, de nem tudom, mi ütött belém... Nem szoktam ilyen... ilyen udvariatlan lenni - kiabál ki a konyhában és óvatosan a kandallórácsra pakolja a pixi elázott ruhadarabjait…

Hallja minden szavát a meleg és illatos fürdőben jólesően elmerülő tündérnek. Kissé szokatlan számára az a nyíltság, amelyet kihallhat a hangjából, de mire végez a picike holmik teregetésével, már sokkal nyugodtabban és higgadtabban áll meg vendége előtt.

- Szívesen odaviszem, Mr. Prismblossom – szokja a furcsa nevet a lány, s egyre kevésbé zavarodik meg, ha ki kell ejtenie, ahogyan egyre kevésbé furcsállja a színpompás öltözetet, amelyet Nova visel. Mint ha a máson nyilvánvalóan nevetségesen festő színorgiát számára találták volna ki. – Csak jöjjön nyugodtan, ígérem, nem ejtem le! Ahogy eszemben sincs bármilyen más módon ártani önnek – nyújtja a tenyerét mosolyogva, hogy a tündér helyet találhasson. – Sajnálom, ha az emberekről ilyet kell feltételeznie. És nem, azt hiszem az ön által említett feltételt is figyelembe véve azt mondhatom, hogy nincs gavallérom – a hangja csak egy cseppet szomorkás. – Bár a Nővérek nem tiltották az ismerkedést azok számára, akik önkéntesként csatlakoztak a Rendhez, én gyerekkorom óta náluk laktam és a rendházban éltem, ami azért sokakat elriasztott, Csak nem olyan régen költöztem ide – magyarázza, miközben várja, hogy a tündér elfogadja az invitálását. – És hogy őszinte legyek, volt, ami engem riasztott el attól, hogy elfogadjam az udvarlásokat. Sőt, inkább, aki. Trastine tisztelendő anya példának okáért – a fejcsóválás nem neheztelés jele, inkább csak a rossz emlékek előzésére szolgál. – De ez azt gondolom, ez elég személyes és talán nem túl helyes téma két – mondhatni – idegen között.

Próbálja másra terelni a szót, s ha a pixi elhelyezkedik a tenyerében, hát a szobába lépked vele óvatosan, hogy aztán a kandalló előtt álló, kissé kopott, ám láthatóan egykor jobb napokat látott karosszék karfájára helyezze a picike, szárnyas alakot. Sosem találkozott ilyen aprósággal még, legalábbis úgy, hogy szót válthatott volna vele, éppen ezért óhatatlan kíváncsiság hajtja, hogy megismerje népüket. Mert persze. látta már őket máskor is. A városi rendezvények meghívott vendégeiként megjelentek néha, s ő mindig ámulva nézte a mindig kecses, azonban Nova Prismblossomnál mindenképpen tartózkodóbbaknak tűnő, arasznyi urakat, vagy hölgyeket, azonban szót váltani velük mostanáig nem igazán volt alkalma. Azt is tudta róluk eddig is, hogy sok esetben nem volt velük kíméletes Estrance városa, és orea-ra, vagy még inkább tündérporra éhes lakói, s hogy éppen ezért vagy a tündérnegyed biztonságosabbnak tűnő falai közé húzódtak, vagy a Sötét Negyed fogadta be és védte meg attól, hogy túl korán váljanak meg testrészeiktől mások szörnyű vágyai miatt. Nem, Nizzi nem ezekről a dolgokról szeretne hallani, hiszen az emberek ilyetén kapzsisága mindig is elborzasztotta, s ilyenkor mindig harag ébredt benne. Őt valóban érdekli, vajon hogyan is élnek és látják a világot egykori ellenségeik, kiknek megismerése még mindig sokak számára kellemetlen és furcsa.

- Ám ha mesél magáról, talán változtathatunk ezen – indul vissza a konyhába, hogy az ígért innivalót szervírozza, és saját csészéje mellé egy mélyebb kanalat is készítsen egy másik csészealjra, hogy az szolgáljon a pixi „poharaként”. – Azt már tudom, hogy Nova Prismblossom úrhoz van szerencsém, de azt nem, hogy mivel foglalkozik – ül le ő maga is a karosszékbe, s helyezi a színes és a szárnyait szárogató alak elé az erős, cukros innivalót, hogy aztán elgondolkodva pillantson rá. – Valamiért ismerősnek tűnik…

Az ajánlkozást a gavallérságra csak némi fejrázással utasítja el, míg a „banya” szóra már határozottabb a nem, amelyet ugyanezzel jelez. Annál, hogy gavallérja legyen, aki aztán kioktatja majd Trastine tisztelendő anyát csak azért, hogy neki kedvezzem, sokkal jobban érdekli az aprócska úr személye és az, hogy vajon miért tűnik minden ellenkező feltételezés és persze jogos elvárás ellenére mégis ismerősnek a kicsike alak. Hát figyelmesen hallgatja a beszámolót, bár a rémcirkusz említése sem hoz fel benne semmi emléket sem hirtelen. De aztán eszébe jut valami. Nemrégiben járt a piacon és sétálgatás közben nyomott a kezébe egy mellette elsuhanó suhanc egy papírdarabot, s ő alig csak rápillantott, aztán a szoknyája zsebébe rejtette a tenyérnyi lapot, amelyet aztán itthon sem tanulmányozott át. Most jut az eszébe, hogy azért nem vetette a tűzre később sem, hanem a konyhai szekrény egyik polcára tette a konyhai feljegyzései közé, így felpattan, hogy aztán már a hirdetéssel a kezében üljön vissza, majdnem lemaradva arról a – minden bizonnyal teljesen természetesnek tűnő – megjegyzésről, amely szerint picike vendége „herceg”. Aki persze megállíthatatlan vehemenciával folytatja is a megkezdett udvarlását, s igyekezete, hogy közelebb kerüljön Nizzihez arra is rábírja, hogy nyilvánvalóan szánalmat igyekszik kelteni háziasszonyában azzal, hogy saját sanyarú sorsát ecseteli a kezében a színház hirdetményét tartó, mosolygó lánynak. Ám ha az arasznyi előkelőség azt hiszi, pedigrés származása majd megnyitja az utat a puha szoknya és Nizase élettörténete felé, hát téved.

- Ó, ha a felkínált nagyszerű ülőhely kényelmetlen önnek, hát csak foglaljon helyet akkor azon a párnán „felséged” – mutat teátrálisan a kandalló előtt heverő ülőpárnára, amelyen Emily szokott üldögélni, amikor idefent a meséit hallgatja. – És nem, azt hiszem, a szoknyám még biztosan nem lesz megfelelő hely egy ilyen különleges személy számára akkor sem, ha megtisztelt azzal, hogy a gavallérom kíván lenni – folytatja félig komolyan. - Egy gavallér nyilvánvalóan nem vetemedhet ilyen elítélendő és túlzottan bizalmaskodó tettre az első találkozás alkalmával, uram, ha jól gondolom. Talán még Tir na nÔg-ban sem – használja ki saját ajánlkozását a pöttöm lovag ellen, s akár mellette marad a karosszék párnázott karfáján, akár elfogadja a felkínált ülőhelyet, Nizzi a kezében tartott lapot próbálja meg széthajtogatni, nem eresztve a felhozott témát és nem hagyva azt, hogy több szó már ne essen Nova Prismblossom úrról. – Kérem, mielőtt én mesélek az unalmas munkámról és a még unalmasabb életemről, azért hallani szeretnék még a cirkuszról, ha nem bánja…

Aztán csak ül, elakad lélegzettel, mert a színes papírlapot végre sikerül széthajtogatnia és megszemlélnie, de azon – már látja -  nem csak vendége arcképe díszeleg, hanem valaki másé is…

A meglepetés veszi el a szavát, mert azt az arcot látja, akit bizton állíthatja, hogy sosem fog elfelejteni. Azt, aki maga volt a halál, s aki mégis megkegyelmezett neki.

- Ó, miért hiszi, hogy nem tetszene? – próbál megkésve és zavarodottan válaszolni a felvetésre, amely miatt most nyilvánvalóan mentegetőznie kell a picike hercegnek. – Megbántottam volna azzal, hogy úgy viselkedtem magával, mint bármely más úrral tettem volna, ki túlzottan bizalmaskodó javaslattal állt volna elő első találkozásunkkor? – kérdezi, hogy aztán a nyelvnyújtás ráébressze, vendége közel sem átlagos férfiú, s közel sem olyan, akit az emberek arckifejezése mögött rejtőző érzelmek túlzottan érdekelnének. S nem átlagos a sértettsége sem a tündérnek, amely miatt most csak úgy ömlenek belőle a szavak, hogy ha a lány képes lenne logikusan gondolkodni, akkor is hiába próbálna akár egyetlen egy mondatot is közbe vetni. S nem csak közbevetésre nincs mód, de azt sem érti zavarában Nizase, mire is kellene egy toll Nová-nak, de mégis felkel a székéből, akár ha félálomban, szinte öntudatlanul teljesítené a kérést, s az íróeszközért siet, meg tintáért, s maga mártja a tollszárat bele, csak hogy írásra készen adja a kisujjánál sem vastagabb kezekbe. Látja a dühödt mozdulatot, amely – erőlködve ugyan, de – cirkalmas feliratot kanyarít a papírra, s azt gondolja, talán ezzel az aprócska úr hatalmas felháborodása múlik majd, de aztán már azon kell gondolkodnia, hogy a „bántás” feltételezése talán nem is volt akkora tévedés, mert Mr. Prismblossom már pillantásra sem méltatja. Éppen azért, amikor végre csend lesz, s a tündér a ruháit kezdi vizsgálgatni ő maga is a kandalló rácsánál lebegő szárnyas alak mellé térdel a földre, s kinyújtott kezét kínálja ülőhelyként, míg vigasztalni próbálja a most már száraznak tűnő urat, s közben a meghívására gondol, arra, hogyan is utasíthatná el, hiszen nem akar azzal találkozni, ki rossz álmaiban néha még most is kísérti.

- Nincs oka bárkivel is összehasonlítani, kedves Nova, hiszen én sem mondhatom azt, hogy olyan, mint bármely más tündér lenne Tir na nÔg-ból. Ha a maguk hölgyeinél természetes, hogy ily kevésre becsülik az ismeretségeket, hát asszonyaik közül talán kevesen találkoznak úriemberekkel. Mert ugye bizton hihetem, hogy Ön az, Mr. Prismblossom. Hölgyek ölébe mifelénk csak gyermekek ülnek, s nem hiszem, hogy Önt gyermeknek kellene tekintenem – szólal meg végül, igyekezve átgondoltan fogalmazni annak ellenére, hogy a meglepetés rémséges hatása csak lassan múlik. S ha Nova nem tiltakozik oly vehemensen, hogy témát kellene váltania, hát folytatja, lázasan igyekezve elutasítani a meghívást. De keresi a szavakat, hiszen ha eddig szándékában sem állt megbántani a kertben talált tündért, hát most sem akarja, bár tudja, a meghívás elutasítása minden, csak nem kedves dolog részéről. – És szívesen elfogadnám a meghívását, bár nem hiszem, hogy a pók miatt mennék. De maga miatt szívesen… De… - s most akad el a szava, mert hiszen nem tudhatja, vajon a pixi mennyit tud a markáns arcú gyilkosról és sötét tetteiről, s azzal, hogy arról beszélne neki, csak bajba sodorná mindkettejüket. – De ígérem, igyekszem időt szakítani rá – próbálja menteni magát. – És ha menni akar, nem tarthatok vissza egy ilyen előkelőséget… Nem is mernék ilyet tenni… De azt elárulja, hogy Ő kicsoda? – mutat az ismerős arcra, s csak reméli, sápadtsága és keze remegése nem kelti fel Nova figyelmét.

Látja a tündér haragját, bár nem érti, miért az él a hangban, amely bántani akar. S nem tudja azt sem, mivel is bánthatta meg az aprócska urat, ám látva vendége fancsali ábrázatát, ő is rosszul érzi magát a bőrében. De azt is látja, hogy még akkor is, ha a pixi neheztelésének talán ő maga volt valóban az okozója, de Tir na nÔg hercegének dühe semmiképpen sem miatta gyarapodik, hiszen Nova magát kergeti, űzi egy beljebb az önsajnálat és a félreértések mocsarába. S mikor udvariaskodásnak véli ígéretét, Nizzi szólna már, hogy hagyja abba ezt az őrültséget, s figyeljen talán jobban arra, amit mondott neki, de hiába is tenné, mert mikor szóra nyitná a száját, a „manócska” sértettsége új „ellenséget” talál, s Emily babájának ruháit kobozza el fájdalomdíjként. Kicsinyessége – ó, hogyan is lehetne másról beszélni?! – aztán odáig fajul, hogy féltékenységében azzal gyanúsítja meg a lányt, hogy a plakáton látott rémséges alak iránt táplálna érzéseket készséges hódolója, vagyis a Prismblossom-ok kivételes tehetségű sarja helyett. És ez lesz az, ami végül a lányban is elveti a harag magjait, bár neveltetése nem engedi kikelni, s szárba szökkenni e szörnyű, s bántó érzést. Ha a tündér nem lenne ilyen pöttöm, talán vállon ragadná, s megrázná, hogy végre észhez térjen, s ne önnön fájdalmát pátyolgassa már tovább. De mert nem teheti ezt, hát a lány válasza az inkább költőinek ható kérdésre már nem lesz kedves, inkább távolságtartó.

- Nova Prismblossom uraság, vagy abbahagyja a vádaskodást és végre rám is figyel egy kicsit és nem holmi nagyra nőtt trófeának vél, akivel henceghet majd a cirkuszbéliek, vagy aprócska barátai előtt, vagy én öntöm le megint egy pohárnyi vízzel, hogy lehiggadjon ismét. Talán azt hiszi, olyan egyszerű egy leánynak egyedül eljutnia a Rémcirkuszba? Hogy megjelenése nem lesz oka aztán bajnak? Vagy tán Emily bántotta meg, hogy megmenteni akarta, s az édesanyja varrta ruhákat ezért kobozná el, sérelmeire gyógyírként? Vagy talán az eszét vette el az a sok likőr, pálinka, rum, vagy bármi más, amit megivott, s ami bajba sodorta, hogy azt hiszi, az a férfi kedvemre való lenne? Nem, ebben is szörnyen nagyot téved „őhercegsége”! Inkább tenném kockára az életemet a cirkusz vadállatainak ketrecében, mint sem hogy igénybe vegyem az ön által „Légtornásznak” hívott alak szolgáltatásait. Vagyis kérem, cseppet se aggódjon, hogy az az úr bármikor is jobban tetszene, mert előbb nyelném le keresztben a nyelvemet, semmint, hogy további szavakat, vagy gondolatokat vesztegessek rá. De azért már inkább aggódhatna, hogy Ön nem fog így tetszeni nekem… Ilyen haragosan, és önsajnálattal telve… És ne kapkodjon már annyira, a ruhái sem szárazak még… De ha menni akar, menjen csak és jöjjön vissza holnap, addigra már biztosan nem lesz nedves egyik sem… Vagy talán ehhez sincs már kedve? Nem ön az inkább, aki udvariaskodik a meghívással, de már nem is gondolja komolyan a viszontlátást, csak mert nem dalolhat az ablakom alatt és nem udvarolhat nekem kedvére?