Run Live to fly Fly to live Do or die Nizzi&Kayne

Az, hogy bal lábbal kelt fel talán még nem indokolja, hogy élete egyik legrosszabb napjára ébredjen.
Sőt egy kerek percig, ami hatvan kemény, lassan húzódó másodperc - azt hiszi egy álomroham fogja darabokra tépni frissen szerzett parancsnoki világát.
A füst, égő alkatrészek és emberi hús bűze mégis rá kell döbbentse minden pontosan úgy történik, ahogy átható, zöld szemei prezentálják kattogó agyának.
Minden. Lassítva és tompán, pedig a zaj hangos orkánként kebelezi be feje búbjától lába utolsó, jelentéktelen körömágyáig.
Látja, ahogy füst gonoszan felfalja a világoskék horizontot, szürke éjszakává festve. Felrakja maszkját, ami kiszűri a szagok legalább hetven százalékát, az égő hús bűze mégis szoros gyolcsba rántja gyomrát.

Egy lángoló léghajó landol a fal peremén, körülötte minden mozdítható embere oltással próbálkozik és a siker valóban nem marad el.
Máris megkezdődik a mentés, mintha mindenkinek egyértelmű lenne mi a feladata, ő maga rohan, akár egy eldobható gyalog, de az ajtót mégis más nyitja ki, a hő így nem őt éri először. De érzi és tudja, hogy egy a sok közül, akik csak kiemelni próbálják őket, sokuk még ég, vagy ordít, arcára szorított kézzel. Ezeket az embereket mind kórházba kell vinni. Más még nem gondolkodik ennyire előre, de Kayne rohan, bepattan egy szabad léghajóba, melyen a távközlés csak egyetlen határozott kattintás.

- Súlyosan sérült katonák a falon, égési sérülés, főleg. Amint lehet indulok, készüljenek a fogadásunkra!

Nem is beszél teljesen kerek, vagy összefüggő mondatokban, felesleges. A lényeg már az Elixír tudomására jutott, hamarosan érkezik egy csapat beteg, ő személyesen viszi őket, fél lábbal már kint lóg a gépből és olyan hangosan ordítja el magát, hogy belereked.
- Ide!

Még valahol az ijedelem és sokk mélységeiből előkúszik néhány dicsérő szó, amit majd kioszt egyszer, ha visszaérkezett, hogy mindenki milyen összehangoltan intézte a mentést, anélkül, hogy neki, az alparancsnokának, vagy más rangos figurának szólnia kellett. De igen, ők már egy teljes, egész csapat voltak azelőtt, hogy megjelent volna. Talán már akkor, amikor az akadémia iskolapadját koptatta.
Érzékeli, ahogy testeket pakolnak be a katonaság terepszínű hordágyain és fülét megtölti emberei vad kiáltása. Néhány elfojtott jajszó és pár artikulálatlan ordítás. Csak futó pillantást vet a sérülésekre, az most a legfontosabb, hogy a kórházban legyen, a vezetésre figyeljen, a többit intézi a betegek mellé szökkenő katonaorvos.
- Sikerült mindenkit kimenteni?
Kérdezi, miközben néhány rutinmozdulattal felszállásra készül.
- Eddig két halott, többen válságos állapotban. De mind megvagyunk, mehetünk - hadarják neki, de nem gondol bele. A zsigerei majd később engednek, gondolatai majd elszabadulnak, ha megengedi nekik. Most már a felszállásra figyel, a lenti kordinátorokra és indulásra, repülésre. Próbálja kiszűrni a zajt és bűzt, ami maszkja ellenére orrába tolakszik és mintegy emlékezteti, hová született. A nyers hús és emberéletek múlandó valóságába.

A kórházban már várják, előkészülten, ahogyan kell, eddig minden a protokoll szerint zajlik, ő maga is rendeltetésszerűen landol, mintha levegőt sem venne, aztán apró reszketés mégis megrázza csuklóját, ahogy leszállás után mindent leállít a gépen és várja, hogy utolsóként szállhasson le róla.

Feje nehéz, a gondolatok úgy telepednek rá, mint az ég esőtől duzzadt, súlyos fellegei. Egy-egy miért kifejezetten szúr két szemöldöke között, ahogy homlokát ráncolja. A katonaorvos már előre szaladt, nincs senki, aki kimerítő magyarázattal tudna szolgálni, a kórházba is egyedül megy be, mert a pilótára ilyenkor soha nem figyelnek oda. A legkevésbé sem bánja.

Mielőtt belép, leveszi maszkját, hogy alakja kevésbé legyen fenyegető, a ruha alatt fehér inget visel, de egyelőre takarja hivatalos, fekete öltözete, ami a legkevésbé sem illik ide. Mindez másodlagos, a terhes ködfelhőn át, aminek az agyát nevezi, mégis átfut egy-egy ilyen gondolat.

A kórház fertőtlenítőszaga, sőt az égési osztály jellegzetes kenőcsbűze teljesen lerohanja érzékeit. Minden élővé és valódivá válik, ha a magasság el is vette a dolgok élét, most, hogy a földön áll, újra ránehezedik a gravitáció.
Rohangáló nővérek, hordágyak és az ő hangosan jajgató, vagy üvöltő, nyögdécselő emberei. Talán azok vannak jobban, akik még ordítanak.

A katonaorvos éppen egy idősebb asszonynak magyaráz, ő lehet a főnővér - úgy tippeli, megcélozza hát őt és pillantása átvándorol egy vörös hajú fiatal nőre. Tsvig egyik rendjéhez tartozó lehet, ezt a holdból következteti.
Még éppen akkor ér oda, amikor a katonaorvos, elcsukló hangon a sokkhatás súlya alatt magyarázza:
- Nyolcat hoztunk, mert kettő meghalt…a falon maradtak. De van köztük súlyos sérült is, harmadfokú, őket a műtőbe vigyék, három. Nem vagyok biztos benne, hogy megmaradnak, kettő még a hajón eszméletét vesztette. Kettőnek csak felszíni sérülése van, ők hánytak a füsttől, a maradék három hólyagos, az egyiknek a szemén… az azt hiszem oda...
A katonaorvos hangja elcsuklik, lehajtja fejét és megrázza, ekkor vesz levegőt Kayne és szól közbe:
- Martin, pihenj, innen átveszem.

Jól sejtem, hogy az újonc csapat volt, akiket gyakorlatozni küldtem?

- Igen parancsnok

- Tudom a nevüket
Fordul a fiatal kisasszony felé, vörös hajjal, akinek a kezében papírokat lát, mert bizonyára a szervezési kérdésekért felel és orvosi tudás nélkül, jelenleg csak neki képes segíteni. Igaz, hogy valamiféle alap elsősegély ellátást tanítottak nekik az akadémián, de az ki is merül a mesterséges lélegeztetésben és néhány egészen egyszerű kötözési módban.
- Remélem tudok segíteni
Folytatja, mert egy pillanatra megijed, hogy talán kitessékelik, függetlenül attól, kicsoda. Bár ez utóbbit meg sem említette. Ijedelme ugyan nem látszik, egyetlen pislogás csak, az is gyors és megfontolt, próbál a lehető leghiggadtabbnak tűnni, ugyanakkor azon gondolkodik, az újoncok nagyjából vele egyidősek, vagy fiatalabbak. Kettőt pedig elvesztett. Ő. Nyilván ő. Ő adta ki a parancsot, az utánpótlás lettek volna, alighogy kiképzésük véget ért és miért? Ez a borzalmas és kifejezetten fájdalmas kérdés az ő hámsejtjeit is felsérti, azokat a lelkén húzódó barázdákat, melyekről a legtöbb esetben nagyvonalúan tudomást sem vesz. De talán még illene hozzátenni, mielőtt bármi történik, például elindulnak és szembe kell néznie a sérült fiatalokkal, legalább annyit hogy hívják.
- Westerburg parancsnok vagyok, sajnos részleteket nem tudok az esetről,

de idehoztam őket, amint landoltak az égő ronccsal. Szeretnék segíteni.

Kiemeli megint. Mert el akar búcsúzni. Sejti milyen úgy meghalni, hogy nincs ott ismerős arc, vagy rá akar nézni legalább azokra, akik folytatják a küzdelmet és csak a kínzó fájdalmat érzik. Ott akar lenni velük, valamilyen formában. Ha ehhez egy stóc papír kell és egy fiatal lány kegyelme, megszerzi. Bár ez utóbbiban nem lehet biztos, képtelen könyörgő arcot vágni és szavai is meglehetősen komolyan csengnek. Még mindig nem engedte meg magának, hogy mutasson bármi emberit, mert ki tudja. Ha a lavina lehull és elsodorja, még nyilvánvalóvá válik, hogy nem is annyira kemény, mint ahogy a legendák mesélik. Márpedig mindennél fontosabb, hogy az legyen.

Gondolatok, amik most nem kellenek, mégis pofátlanul elméjébe tolakodnak. Furcsa az emberi agy, hogy a káosz közben is próbálja azokat a hátsó ajtókat megtalálni, ahol szökhet a valóság elől.
Például, hogy szegény lánynak milyen főnöke van. Annak nézi. Ugyanakkor, hogy ide talán pont egy ilyen szigorú habitúsú nő kell, aki nem inog meg, akármit tolnak is be a kórház égési osztályára, még ha a lángok valakit csontig lemartak is, szigorú precizitással oszt ki mindenkit az illető érdekében - és ő ha valamely csoda folytán megélné ezt a kort, szintén valami ilyesmivé aszalódna.
Komplex gondolat, mégis elég neki az a pár másodperc, amíg a Nizasenek szólított kisasszony hallgat, és a nővér kiossza a karszalagokat.

Kedve lenne felszisszenni, ahogy az összeégett karra csatolja, de olyan hatékony és precíz mozdulatokkal, ahogy egy pilóta forgatja a kormánykereket. Ki-ki a maga helyén tökéletes.
- Louis Auliche
Diktálja Nizasenek, határozott, de gyengédebb rezonanciájú hangon, mint beszélni szokott például az embereivel. Eszébe jut, hogy hasonlóan szól majd a megégettekhez, de egyelőre csak összeráncolt szemöldököt kapnak, közben próbálja figyelni, lélegeznek-e még, melyik az a pillanat, amikor ő is pánikba eshet, mert tart tőle, hogy megpróbálna levegőt nyomni az összeégett testbe, ha meginog és legurul azon a bizonyos lejtős akadályon, amivel ez a jelenlegi helyzet szolgál.

- A kettes Ignac Tompson és a hármas George Langacker
Teszi hozzá halkan, itt követi a főnővér pillantását, ki nem mondott tény, hogy érte kell igazán aggódni. Ajkán présel egyet, óvatos, határozott vonallá szűkül.
- Köszönöm, tudom, hogy mindent megtesznek. Ha itt az idő, szólna nekem valaki kérem, hogy el tudjak köszönni néhány szóban? Hacsak nem hirtelen történik.
Amennyiben egy mód van rá, ott akar lenni, összeszedve mindent, amit képes nyújtani, mosolyt, valami szépet, bár ebben sokkal bizonytalanabb, mint akár a legvadabb légi manőverekben.

- A negyedik Joe Sweidel, ötödik Ernie Poelt és Alexander Joseph
Diktálja a lánynak készségesen, a főnővér kommentjére apró, alig hallható sóhajt hallat, valamennyire azt is elnyomja.
A “szerencsésekkel” fog majd beszélni, hányás után legalábbis.
- Karl Kneiz és William Lazarus a két utolsó, ennyien vannak. Köszönöm asszonyom, lenyűgöző a hatékonysága.
Biccent felé, mert ilyet még nem látott csak komoly katonai haderőnél. Hihetetlen, de van párhuzam. Alighogy befejezi a szónoklatot, neki ez a mennyiség már igazi beszéd, amikor a főnővér magához inti. Na ekkor rándul - tekintete láttán görcsbe minden zsigere. Pillantása a nő felé kérdő, még összeszedett, arról van-e szó, amire gondol, mert ha igen, fel kell készülnie a beszédre és minden maradék tartalék erejét elővarázsolnia valahonnan mélyről.
Legalább a lány nem hallja majd, a nagy káosz közben talán senki, akármit mondjon és mégis úgy érzi, ha eljön a pillanat annyi minden áll vagy bukik rajta. Valaki talán utolsó pillanata, vagy reménye, amivel még az élet fonalába kapaszkodik, amit húzna ő is vele, csak elérné a végét.

Igen, biztatás az egyre fullasztóbb és szűkülőbb térben. Mereven, mintha csavarok rögzítenék fémes fejét a nyakához, biccent, szinte belecsikordulnak csigolyái. A kétkedéseket elsöpri, pedig vannak, mert mit tudna ő mondani, amitől valaki lelkileg megtáltosodik? Egyáltalán bármit, ami pszichikailag hat rá pozitívan egy ilyen helyzetben?
- Köszönöm nővér, gyors leszek és Nizase, önnek is. Igen, érthető és sajnálom Nizase kisasszony, hogy ilyesmibe keveredett.
Szinte bánja, hogy az asszony távozik, ami tulajdonképpen nagyon meglepi. Nem riadt kisfiú már, akinek szüksége lenne egy karra, ami támogatja mert az első olyan embere fölé hajol, aki talán tényleg meghal - szerencsétlen esetben éppen a karjai között, de nem csatában, hogy azzal vigasztalja, hősként esett el, hanem valami ostoba baleset következtében.

Hülye helyzet, haragszik rá, voltaképpen nagyon dühös lenne, ha most megengedné magának, hogy érezzen, de nincs rá ideje. Arra sem, hogy valami hatékony, pátoszos szöveget mondjon, a nővér egyszerűen elment és a lányt a legkevésbé sem szeretné még jobban traumatizálni.
Ajka szinte megráng, ahogy látja mennyire igyekszik, még hallja a távozó nő lépteinek tompa koppanását és Nizase leheletfinom szavait, amire egy rekedt, alig hallható köszönömöt sóhajt.

Aztán már a sérült Langacker tölti ki látóterét, felismeri benne a vidám újoncot - mennyi lehet, 23? Bár nem ismerte hosszú ideig, az egyik legkarakteresebb figurája volt az új csapatnak. Közelebb lép, egészen közel, mintha életében először mosolyogna. Csak haványan, szinte furcsa, számára is idegen a gesztus, de mindent elhajít azért, hogy most itt legyen neki. A tartást, a magára szedett ezer álcát és legyőzhetetlenséget.
- Figyelj, nem veszíthetünk el! Felejtsd el, hogy feladod, küzdened kell. Ez életed legnagyobb harca Lang, rajtad Sinan szeme, biztos vagyok benne, hogy ő is szorít most érted, mert távol van még az a nap.

A hörgő hang, ami szegény fiúból távozik egészen meglepi, de nem mutatja, alig rezdül, sőt közelebb hajol, még ugyanazzal a mosollyal és baráti megszólítással. Így utoljára Kiarához szólt és fél, hogy azok, akikkel valaha ilyen barátságos lesz mind hasonlóan végzik. Csakhogy neki nem szabad félni, vagy meginogni, hátrahőkölni az orrába tóduló elviselhetetlen, nyers hús szagától. Letüdőzi. Magáévá teszi.
- Nem akarok meghalni…

- Nem fogsz!
Vágja rá, óvatosan megfogja kezét, érzi, hogy a bőr milyen könnyen leválik róla, de Lang csak szorítja, mintha nem érezne fájdalmat.

Ami ekkor történik, arra valószínűleg senki nem számít, ő a legkevésbé, mert előszeretettel feledkezik meg róla, hogy álmodó.
Hirtelen eltűnik körülötte minden, kívülről csak annyi látszik, hogy feje lehanyatlik, haja automatikusan arcába hull, így nem látszik, hogy szemei fennakadnak, de mivel meggörnyed, egyből világossá válik, hogy valami nincs rendben.
Igaz, hogy a látomás Nizase számára talán nem tűnik olyan hosszúnak, mint Kaynenek. Csak néhány másodperc…

Az újoncok harci léghajójában van, körülötte vidám, egészséges, harsány férfiak a katonaélet sűrűjében. Látja Langot, épen és egészségesen, dörzsölgeti kezét, röhög, néhány baromkodó megjegyzést vágnak egymás fejéhez. Mindenki kellően elcsigázottnak tűnik és fáznak, valamelyik, talán Will megjegyzi:
- Milyen rohadt hideg van ebben a nyomorék gépben!

- Gyújtson már valaki egy petróleumot, szart sem látni!
Éppen Lang az, aki meggyújtja, elsőre nem is sikerül neki, a többiek kiröhögik.
- Hallgassatok már, szét van fagyva a kezem!
Ujjai remegnek, de nagy nehezen meggyújtja a petróleumot, csakhogy az azonmód ki is esik a kezéből. A csapat röhög, harsányan, hogy milyen béna, egészen addig, amíg ki nem gyullad a sarokba hajított ejtőernyő. Az egész egyszerre, aztán szinte berobban valami és már már csak a narancsos, vörös lángokat látni, ahogy ácsingóznak és belekóstolnak mindenbe, ami nincs éppen vasból, vagy fémből. A srácok ruhájába, a léghajó ballon részébe.
- Már nem vagyunk messze! - ordítja valaki.
- Oltsátok el! Hol van az oltó felszerelés? - sikoltja maga Lang, akit leginkább érnek a lángok és Kayne közben érzi az orrába tóduló fullasztó füstöt és fürge lángnyelveket, hogyan kapnak kabátjába, perzselnek végig bőrén, olvasszák le róla a húst.
Nincs levegő, a fülben hangos kiáltások visszhangja, szívdobogás, tapintható pánik, egy kéz, ami érte nyúl, de csontig lemálik, repeszek, ereszkedés és liftező gyomor, ahogy a gép félig zuhan, félig ereszkedik.

Gyorsan elengedi Lang kezét, csak azt veszi észre, hogy térde a földön koppan és ő maga egy pillanatig még ott van, mintha félig az álom rabja lenne, mert nem kap levegőt. Tágra nyílt szemmel hagyja, hogy a képzelt lángok arcába csapjanak és a hő leperzseljen róla mindent.

Amint eltűnik szeme elől az álomfoszlány, Nizase hangja próbálja visszarántani az üres váróba. Igen, hallja és reagál is, csak nagyon lassan.
Régóta nem látott már álmot és elfelejtette mennyire élethű tud lenni, hogy orrában megtelepszik a füst, mintha ő maga vált volna lassan a lángok martalékává, hogy fantomforróság van, az agy mégis lassan rugózik tovább, az érzékek lemaradva követik fizikai állapotának változatlanságát.
Nem is tud rögtön reagálni, mire teljesen kirángatja magát onnan a rekedt és elkésett “igen” rajta már nem segít.
- Ne, psszt!
Nyögi és akármilyen nehéz összeszednie magát muszáj, akármilyen lassan is tér vissza az “életbe” valami ösztönös indíttatásból mégis képes rá, hogy minimálisan remegő hangon, valahogy félig visszaegyenesedve álló pozícióba, ráadásul jó hangosan kijelentse bárkinek aki arra tévelyeg Nizzi sikoltása után:
- Minden rendben, jól vagyok, csak megszédültem!
Illetve még szédül, a lány vörös tincsei helyett goromba fekete fénypászmákat lát és kavarog a gyomra, mintha tényleg benyelt volna egy tonna füstöt.
Emlékszik hányt azután is, hogy elkapta az a rémálom. Csakhogy akkor tizenegy volt, rangok és felelősség nélkül és most semmi ilyesmit nem engedhet meg magának.

Az egy dolog, hogy azt hiszik gyenge. Elterjed, hogy a kisparancsnok nem bírta a szagot és látványt, majdnem elájult. Valami vacsorán majd csúfolódnak vele, hogy kikezdhetetlen keménységén rést találtak, szinte hallja, nem is olyan kemény, mint amilyennek mutatja magát és egyre inkább megkérdőjelezik mit keres a légierő élén egy ilyen bakfis. Elég egyetlen hülye reakció, vagy pocsék döntés.
De rosszabb, ha kiderül, hogy álmodó, akkor mindentől megfosszák, a pilótaengedélyét legalábbis azonnal bevonnák és mehetne kőszobornak az apja átkozott légvárába, hogy a halott folyosókon rójja a kínlódás köreit. Persze ez valami rossz, talán torz verzió, mindenesetre ha nincs senki más, csak ő és Nizase akkor egy kicsit lejjebb csúszik, avagy széttörik rajta az a kemény álarc, amit minden reggel magára ölt.

Egészen tisztán látni rajta, hogy retteg. Egyrészt a halálfélelmet néhány másodpercre tökéletesen átélte, merészt számára nagy a tét és rövid az idő, az mindig kurta, a másodpercek gyorsan telnek, amíg nem szólal meg, mindegyik számít.
- Tud…titkot tartani? Mert…megkérném rá és lehet, hogy semmi jogom hozzá, mert így magára ijesztettem, amit  sajnálok, de nagyon fontos lenne, hogy erről ne beszéljen senkinek. Valójában csak megszédültem, érti, ugye?
Fogalma sincs Nizase maga rájött-e micsoda valójában, de az biztos, hogy régen remegett már ennyire ez az örökké megfeszített test. Hogy szüksége van néhány percre, amíg mindent újra el tud nyomni. Az arckifejezéséről lassan leolvadó pánikot, minden tagja vad, rapszodikus reszketését, hangjának remegését megállítva csak fokozatosan éri el szokott ércességét. Most vékony, fojtott, megbicsakló, mert nem bír úgy levegőt venni, mint rendesen. Legalábbis még addig az egy-két percig, amíg újra felépül, mint valami drótokból álló, mechanikus szerkezet.

Fokozatosan magához tér, hiába tágulnak ki orrcimpái veszett ütemben - és húzódnak össze, vagy érkezik megváltó levegő hangos zihálás formájában, a pánik lassan szertefoszlik és a komolyságot mutató maszk újra megszilárdul vonásain.
Kiegyenesedik, megvárja amíg a szédülés csendesül és a fekete foltok maguktól szertefoszlanak.
De még remeg, ha nem is egész testében, a keze biztosan és kizárt, hogy az elkövetkezendő fél órában biztosan tudná fogni a kormányt. Bár mivel róla van szó, lehetséges, csak ebben a pillanatban nem úgy érzi.
Összevont szemöldöke kissé még ráng, ahogy Nizasere bámul azt fontolgatva ennyire lojális és diszkrét a lány az ő titka kapcsán, vagy tényleg nem tudja. Mindenesetre biztonságosabb ez utóbbi elképzelés. Ráadásul enni tényleg ritkán szokott, általában elfelejti, annyi dolga van. Meg szokták jegyezni mennyire csenevész, de még egyszer sem mutatott hajlandóságot, hogy változtatna emiatt életmódján.
Nem sok minden érdekli kevésbé, mint a külseje.
- Igen, tényleg elfelejtettem enni…és köszönöm, természetesen.
Vele tart, érzi, hogy ráfér, így egyszerűen nem mutatkozhat, még ha az idő megint fején kopog is. Karját nyújtja, hogy a kisasszony belekarolhasson.
- Az most nagyon jól esne. Egy tea, vagy hogy azzal ne fáradjon elég egy pohár víz. Köszönöm és sajnálom, hogy megijesztettem, azt hiszem ez az egész nap szörnyű lehet önnek, főleg, hogy nem is itt dolgozik.
Indul meg a nővel, de nem akar nagyon rátámaszkodni, mozgás közben többé-kevésbé össze is szedi magát, csak néhány kilengő ritmusú félrelégzés árulkodik még arról, hogy lehetett volna egy alaposabb pánikrohama. De olyan rég volt már látomása, hogy nem is emlékszik pontosan hogy csapódott ez le benne. Megpróbál nem túl lassan menni, nem szeretné valami trotty benyomását kelteni, akkor sem, ha a szédülés vissza-visszaköszön. Valóban olyan száraz a torka, hogy szüksége van folyadékra, hálás lesz, bármit kap. Addigis…
- Tehát Nizase kisasszony csak besegít alkalmanként a kórházba? Valamiféle gyakorlatot végez, vagy önkéntesség?
Nem a nagy társalgások embere, de van ami igazán érdekli, még ebben a helyzetben is. Minden másodperc, amíg kikerülheti a belső gyötrődést, vagy hogy még egyszer egy haldokló embere arcába kelljen néznie, áldás számára.

Csak hallgat, hogy számára rosszabb lenne a nap, mint Nizasenek tűnik, mert valóban élénk álom ragadta torkon, ugyanakkor a halál már ifjúkorában árnyékába lépett és cseppet sem tartotta magát olyan tiszta lelkű teremtésnek, mint amilyennek a kisasszonyt látja. Régóta és nyomós okokból nem, szennyezettsége pedig csak még több mocskot vonzott rá.
- Sajnos ez nem egyedi eset a légierőnél, nekem is szembesülnöm kellett vele előbb-utóbb.
Mondja roppant komoran, összeráncolt szemöldökkel, a szomorúság egyre inkább kikopik hangjából, pontosabban elfedi, ahogy “vasáralrca” helyreáll és a fekete fénypászmák eloszlanak tekintete elől. A kisasszony hibáztatására viszont ismét egészen ellágyul hangja.
- Dehogy, meg se forduljon a fejében. Mihez kezdenék most, ha nem lenne itt?
Magától biztos nem vetemedne rá, hogy behatoljon egy ismeretlen területre, a konyhába. Főleg számára ismeretlen, noha egy teát még el tud készíteni, nem venné saját kezébe a dolgokat, valószínűleg egy sarokban fuldokolna.
Brownsmith nővér szórakoztatja, az egész jelenet ellőtte van és minden tökéletes fedés nyílt sebeire, mozgó képekben pereg előtte ez a pár mondat.

- Akkor Ön roppant elkötelezett Nizase kisasszony! Mindig is az hajtotta, hogy segítsen másokon?
Olyannak tűnik, ez az állhatatosság a legnagyobb jótét lelkekre jellemző. Noha nem tartja magát kifejezetten vallásosnak és Sinan mítoszai kapcsán még vitatkozna is egy arra érdemessel, a maga módján hiszi és tiszteli az isteneket.
Futó pillantással méri fel aztán a teakonyhát, meg-megremegő térdeinek jót tenne egy szék és a megbeszéltek alapján maradnak is egy ital erejéig, így bátorkodik lehuppanni egyre, körülbelül akkor, amikor fel is ajánlják neki.
Gondoskodó anya… Mennyire illik hozzá és biztos benne, hogy rengeteg rászoruló érezheti a teákból áradó melegen túl az ő kedvességének óvó aromáját is. Kétségtelenül gyönyörű hivatás.
- Ha van tea befőzve, akkor megköszönném, egyébként jó a víz.
Kicsit előrehajol, rátámaszkodik könyökére, hogy valami stabil helyzetet kapjon.
- Én úgy vélem minden feladat fontos, még amit kicsinek is hiszünk. Sőt…ezek az apróságok, hogy a kisasszony vigaszt nyújt, töltik meg ezt a kellemetlen világot azzal, amire a leginkább szüksége lenne. Gondoskodásra. Bárcsak mindenki ilyen “kis” dolgokat csinálna.
A nagy felelősség nem jár mással, csak halállal, ebben biztos. Legalábbis ha valaki olyan szinten óhajtja kiirtani a fertőt, mint ő. Ez csak idő kérdése, mert nem tudná megadni a világnak azt a gondoskodást, mint Nizase, márpedig erre van igazán szüksége, a sebek bekötözésére, amit majd ő is szítani fog.  Aztán ahogy a társalgás előrehalad medrében, mint egy üde folyó, őt pedig valahol nagyon meglepi, hogy magához képest mennyire közlékeny és milyen kevéssé mogorva - az is kiderül ő is család nélkül nőtt fel, vagyis kövekkel tarkított életutat járt be. Nem kommentálja, vagy fejezi ki együttérzését, mert hasztalan. Az ő ócska sajnálata nem könnyít majd a novícia lelkén, üres frázis marad szomorúságára.
- Kémiát? Bevallom meglepett, hogy ilyen tudományos érdeklődésű, de nagyon kellemesen, ha megengedi feltehetnék egy nagyon bosszantó kérdést? Nyugodtan ignorálhatja. Miért, hogyhogy éppen kémiát?
Vajon mivé transzformálják majd az alkimisták? Az egyik olyan céhcsoport, ami bármit előhozhat egy ember akár jobbik énjéből is. Tűnődve mered a teára, vagy vízre, igazán mindegy, ő nem az a varázsló, aki annak kémiáját változtatná meg és csak apró, csüggedt gondolatot enged szabadjára, hátha Nizase tíz év múlva is megmarad olyannak, mint ahogy most látja, annak ellenére, hogy szerinte az alkimisták transzformálnak mindent, amihez csak hozzáérnek.

Amikor betért ide balzsammal kenegetni rojtos idegeit még nem is sejtette, hogy egy másodperc alatt szexista disznóvá változik. Nincs az az orea, ami gyorsabb transzmutációra képes, mint ő a béna szociális készségeivel, ami néhány ártatlan és aggódó kérdéssel sovinisztát csinál belőle.
De érzi, hogy ez teljesítmény és még csak az álomlátomásra se tudja fogni, hiszen mi köze a szédülésnek, halálnak ahhoz, hogy egy nő nem lehet tudós.
Mindenesetre a teát, amit kapott majdnem kiköpi, vagy megfullad benne.
Egy perc leforgása alatt olyan vörös lesz, mint Kiarával az első alkalomkor. Pedig nem 16 éves már, most mégis úgy ül ott, mintha betévedt volna egy bordélyba és ezt az egyik Tanácsülésen vetnék a szemére.
Persze rengeteg arisztokrata jár bordélyokba… De ő pont nem és ő pont nem bánná, ha a nők uralnák inkább a világot, már ha nem olyan kegyetlenek, mint egyes úrasszonyok, mert a politikus feleségek fertője sem ismeretlen számára.

Sokáig köpni nyelni nem tud, csak mered a teára, mintha méreg lenne, alaposan kiosszák. Hogy röhögnének most rajta. A katonái, az egész Tanács, még a király is. "Nocsak, nocsak Westerburg parancsnok, lám-lám nincs elég tapasztalata a szebbik nemmel."
- Nem…én nem…
Levegőt vesz, mert elfogy, aztán becsukja a száját, mert azt sem tudja melyik nem-et tagadja, vagy hogy ebben a pillanatban mennyire vallhatja magát férfinak.
- Én megbecsülöm a nők munkáját és a világért sem azt kérdőjeleztem volna meg, hogy lehet tudós, vagy kételkedtem a képességeiben, lehet ezerszer jobb tudós egy férfinál, vagy többnél, ez nem nem kérdése.
Majdnem beledadog, de csak sikerül úgy, ahogy van vörösen és az asztalra meredve kinyögnie, amit szeretne. Aztán egy hatalmas levegővétellel fejét is felveti, a szeme pedig elszántan csillog hozzá, pedig mindig rosszul sül el, ha kinyitja a száját, ezért szokott a tömör beszédre törekedni.
- De azt érezhette meg a kérdésemben, vagy aggodalmamban, hogy magát jó léleknek gondoltam, úgy értem, hogy az…tiszta és kedves, nem úgy mint sokan a céhben, vagy a szándékaikban azokban a körökben, ahol nincsenek gondoskodó anyák, csak néha embertelen kísérletek.

Ő sosem érezte magát nemesnek-lélekben, mert a legmocskosabb közegbe született, aranyba. De megfordul fejében, hogy most naiv volt, túlságosan kitárulkozó, fel is áll, nagy zajjal és csak mered az otthagyott teára. Ez a nap nem a kedvence, egy olyan momentum sincs, ami sikerülne.

- Elnézést, nem volt jogom beleszólni a dolgaiba, vagy feltenni ilyen illetlen és személyes kérdéseket, vagy aggodalmakat. Kérem bocsásson meg, felejtsük el és ha még hajlandó rá folytassuk utunkat.
Lehet, hogy haldoklókat nézni sokkal könnyebb lesz, mint nőkkel beszélgetni. A puskacsőbe belebámul, de Nizase kisasszonyra nem mer rápillantani.

Ha ismerné Shakespearet, talán könnyedebben tudná venni a tévedések vígjátékát, de ez nem az ő napja. Az álomból is nehezen eszmél és csak azután bánja meg, hogy a teát is ott hagyta, miután eltávolodott tőle.
Kétségtelen, hogy Sinan ezúttal behunyta szemét, még ha Nizase enyhülni is látszott.

De már áll és hülyén venné ki magát a könnyed legyintés, vagy kedélyeskedés, miután a pillanatot közös erővel cincálták szét, így a tea szomorú sorsára marad, a parancsnok pedig szárazan nyel és valami keserű öngúnnyal gondol rá, ez teljesen jellemző a “szerencséjére”
Arcán mindenesetre csak enyhe, talán kissé fáradt mosolynak árnyéka látszik, más nem, az kemény és állhatatos, mint amikor belépett és rettenthetetlennek akart tűnni.
- Semmi baj, sajnálatos véletlen történt, Brownsmith nővérnek nem említjük majd. Csak félreértettük egymást, de ez végülis várható volt. Én nem a finom hölgyekhez szoktam, Ön pedig nem egy ilyen rideg alakhoz.

Akkor már ránéz, rögtön mellé lép és belekarol, hogy együtt menjenek ki innen, de úgy csinál, mintha úriember lenne (az is, de a fejében vannak fogalomzavarok) és ő vezetné a hölgyet.
- Természetesen! Béke és barátság
Erősíti meg, mosolya mintha kevésbé lenne halvány és déries, noha Nizase kisasszony nem tudja, hogy eleve nem lenne rá képes haragudni.
Ő nem az az embertípus, akit ilyesmivel illet, legalábbis még romlatlannak hiszi, éppen erre vonatkoztak aggodalmai.

Ismét emberei kerülnek fókuszba és ráncba tóduló szemöldöke barázdái között már az újonc haldoklás feszül.
- Akkor azt hiszem a három piros jelölésűnek nézzünk utána, igaz? Még az sem volt biztos, hogy Lang megússza.
Össze van zavarodva merre, így Nizase kisasszonyra bízza magát újfent.

Egy röpke pillanatig azt hiszi Nizase megkegyelmez neki és visszaülteti a teához, ő pedig merő udvariasságból “csak egy korty igazán” mégis enged a csábításnak, végül mégis az italtól távolodóban végzi - és emlékezteti rá magát, hogy katona. Elvileg kemény, tehát könnyed mosollyal várja a javaslatot és háttérbe szorít minden olyan kellemetlenül viszkető elmebajt, mely féregként rágja bele magát.

- Teljesen igaza van. Látja milyen jó hogy velem jött? Azt hiszem Ön nélkül kisasszony csak téveszmék közt rohangálnék egyik műtőből a másikba és zavarnám a beavatkozást. Nem, legyen úgy, ahogy javasolta, menjünk először Karl Kneiz és William Lazarus kórtermébe, ha jól emlékszem a négyes, ugye?
Ráncolja homlokát, miközben mélyen belül megkönnyebbül, mert amíg az egyre romló esetekhez ér legalább kellőképp összeszedheti magát.
Hálásan veszi karjának szorítását is, valamiféle biztatásnak tudja be és próbálja hűlő teája mellett hagyni az iménti rövid félreértés kellemetlenségeit is.

Meglehetősen kis távokat kell megtenniük, ahhoz képest amihez a falnál szokott, így épp csak megcsapja orrát ismét a sterilszag, rányomja bélyegét a nyomasztó kórházatmoszféra, már tulajdonképpen meg is érkeznek a két szédelgő újonchoz, az egyik, Will meggyötrötten bámul fel rájuk, mintha legalábbis halálos sebet kapott volna.
- Éhes vagyok! - nyöszörgi.
Kay szeme felcaplat homloka közepéig, tanácstalanul néz a kisasszonyra, majd fejet csóvál és elnyom egy hatalmas sóhajt is, főleg miután Karl hozzáteszi:
- Rajtam van a cifrafosás uram, merre van az illemhelyiség?
Itt már szívesen a föld alá süllyedne…
- Kisasszony, merre találja Kneiz úr az illemhelyiséget? Mr. Lazarus talán még kibírja néhány percig
Vet rá kifejezetten zord pillantást, és legalábbis nagyon reméli, hogy nem történik baleset Kneiz nadrágjában és megingathatatlan szigorral tudja feltenni az alábbi kérdést.
- Tudni akarom annak  tisztnek a nevét, akire rábízták magukat! Azt is mesélje el mi történt, italról és némi harapnivalóról ezután tárgyalhatunk katona!
Dörren rá szigorúan és Will össze is kapja magát, néhány tőmondatban összefoglalja, amiről ő már értesült a látomásban, egybe is cseng a közlegény szavaival. Kigyulladt egy petróleum, lángra kapott az egyik ejtőernyő, csoda, hogy összehozták a landolást és a pilótakabinig már nem jutottak el a lángok, megjegyzi, hogy illetőt ki kell majd tüntetni. A tizedest, aki nem volt a gépen, de rá voltak bízva, pedig kirúgni. Ő ilyesmiken tornáztatja agytekervényeit, amíg Nizase kisasszony talán az egyéb kívánalmaikat is figyelembe veszi.

Egész jó a memóriája, de ő ezt nem tartja érdemnek, bár homloka kisimul, főleg ahogy tiltakozni kezd, ráadásul őszintén, sokkal elveszettebb lenne a novícia nélkül.
- Higgye el, most nagyon jó, hogy valakire számíthatok.
Egyáltalán beszélhet a kisasszonyhoz. Azon kevés pillanatok egyike lepte ma meg, amikor kifejezetten szüksége van rá, főleg azon diskurzuson felül, amit újoncaival vált. Figyelemelterelés, gondolatelvonás, de maga a kisasszony kellemes, frissítő jelenléte, hiszen nem ehhez szokott, egyáltalán a női nem gyengédségétől is elvonta mostanában az élet.
Az viszont, hogy egy ilyen nehéz pillanatban gondoskodó anya pozitív jelenlétét érzi, kifejezetten nyugtatólag hat rá, még ha nem is áll neki fejtegetni.

Pláne ha még nem hoznák zavarba így közvetetten, de ahogy beérkeznek Karl a maga bárdolatlan, fiatal módján őszinteségi és egyéb rohamoktól szenved.
Szinte szórakozottan siklik pillantása Nizase piros arcára, már ha jelen körülmények között lehetséges, hogy ne minden pillanatban akarjon élve elfonnyadni. Aztán voltaképpen megijed, mert a lány elsiet, néhány pillanatig azt hiszi neki kell majd valahogy könnyítenie Karlon és erre biztos, hogy nincs felkészülve. Intéz is hozzá néhány biztatónak vélt mondatot, miközben szerinte sokkal fontosabb ügyeken agyal épp.
- Kitartást Kneiz, ez az első embert próbáló feladata, ugyanis tudja, egy bevetés nem az emésztéséhez igazodik. Sokszor vissza kell még tartania.
Közi mély meggyőződéssel, bár kétségtelenül roppant kínos és kellemetlen érzés, szegény újonc összepréselt ajka és tompa nyögései is kemény harcól mesélnek és még akkor sem ereszt el, amikor ő a hiányzó tiszt nevét követeli, pedig talán az izgalom heve rá is bélyeget nyom majd - és reméli is, hogy minimum gyomorrontást okoz, valamint olyan sebeket, melyeket a felelőtlenség egy életre beleéget majd.

Szerencsére Nizase kisasszony feltűnik, alig halható, de jelentős sóhajfelleg hagyja el ajkát és szegény Karl is távozik, talán még éppen idejében. Valami különös késztetés, ami poén szeretne lenni, de halva születik, mert végül benne ragad - arra sarkallja, fűzzön hozzá valami biztatót “tartsa bent” mégis inkább moderálja nem létező humorérzékét. Azt eddig csupán nemeseken köszörülte, Nizase nyilván nem érdemli meg, még ha ismét elveszettnek is érzi magát nélküle.
De addig sem tétlenkedik, vált néhány biztató szót Willel.
- Arra gondoltam a kórházi kezelés után látogasson haza, legyen néhány hétig a családjával és ha még érdekli a szakma, akkor térjen vissza a falra. Hivatalos eltávot és fizetett szabadságot fognak kapni, ez a legkevesebb.
Sóhajtja és Willen nem látszik, hogy bánná, így Nizase hálálkodása közepette toppan be ismét minden földi jóval, maga Kay is meglepődik, hogy ilyen rövid idő alatt fejedelmi pikniket csaphatnának, ha például tudna most enni, talán el is csenne valamit, de amíg Will könnyek közt fordul Nizase felé, ő kifejezetten gyengéd pillantással illeti a teáját.
- Nagyon köszönöm
Nyögi a fiatal újonc, míg ő átveszi meleg italát, szemei szinte mosolyognak.
- Mondtam kisasszony, hogy Ön nélkül el lennék veszve, persze, menjen és ne haragudjon, hogy ennyit kell rohangálnia. Ha jól emlékszem őket a tízes kórterembe vitték és  Joe Sweidel,  Ernie Poelt és Alexander Joseph urakról van szó.
Informálja, aztán hatalmas, jóleső kortyokban tünteti el a teát. Micsoda balzsam ez kiszáradt torkára, érzi, hogy tevékeny erővel tölti el, mintha felszerelkezhetne mielőtt mély vízbe dobják.

Még ha felettébb kellemetlen is az újonccal társalogni, amennyiben figyelembe vesszük, hogy egy kórteremben vannak és a srác traumatizált, mégis eszik, rág, nyel és felváltva hálálkodik- a körülményekhez képest Kayne jól van. Túllendült a rövidke álmon, mielőtt valami borzalom behúzott volna mást is, vagy őt tartja ott huzamosabb ideig, feldobta, hogy Nizase gondoskodó anya kisugárzású, vagy zavarba jött a bélműködés férfias megfogalmazásától (nevezzük kissé alpárinak, de kegyesen szemet huny felette, hiszen szegény újoncnak komoly küzdelme volt a vélt poreclán istenig)
Valamint nem szomjazik, ami nagyot dob lelkiállapotán. Lang helyzetét is kifejezetten pozitívnak érzi, amíg vissza nem tér a kisasszony.
Automatikusan megfordul, meglehetősen hirtelen, de neki ez a természetes mozdulat, csak katonái előtt és a felső körökben moderálja magát, valamint neveltetéséből kifolyólag öltött magára nemesi jelleget.
Rögtön próbál megnyugtató mimikát varázsolni vonásaira, illetve még optimista atekibtetben mit akarhat a nővér. Költségek! Fáradt elméje mohón csap le a feltételezésre, talán a pénzt szeretné megbeszélni, felmerült egy nem várt kiadás, valamelyik súlyos állapotban lévő betegnek műszerv kell. Hiszen tele van minden az orea beültetésekkel, ma már olyan sokféle nyavalyát meg tudnak oldani.
- Köszönöm Nizase kisasszony.
Lép az ajtóhoz, egyúttal a nőhöz, hogy elinduljanak valamilyen számára egyelőre ismeretlen irányba.
- Ne aggódjon, biztosan rendben lesz minden.
Próbál valami biztatót mondani, ahogy Nizase hangjából nem titkolt aggodalom érződik. Sajnos pocsék az ilyesmiben, mert indkolni már nem tudja miért repessen a kisasszony örömében, ha szegény ide-oda rohangált, hogy újoncai óhaját lesse. De abban reménykedik, ez a nap sem fog örökké tartani.

Amikor átlépik Madamme Brownsmith küszöbét már nagyon naivnak és ostobának érzi magát. Olyan embernemesnek, aki éppúgy álltalja önmagát, mint azok, a felső vezetőség puha párnás székeiben, csak, hogy ne kelljen kellemetlenségekkel szembenéznie. Rápillant az asszonyra és a zsebórák fürge mutatói, mintha belefagyasztanák az eltűnt időbe. Egyetlen szót tud csak kinyögni, mielőtt ülve hallgatná végig, az sem túl sok, vagy felemelő.
- Persze.
Nizase kisasszony gyógyító jelenléte valahová talán mellé telepszik, bár abban a pillanatban, hogy a Madamme ajkai szólásra nyílnak, távol kerül mindentől a világon. A felvezetés még késlelteti, de már szomorú előszavát zengi a ténynek, kicsit olyan, mintha megborulna vele a szék, pedig minden szilárd és csendes, csak Brownsmith nővér szavai visszhangzanak fejében. Hogy sajnos, meg hogy nem.
Úgy érzi még képes pislogni, gyorsan kihasználja és csinál két gyors szemmozgást is, mielőtt megderemedne.
Aztán a kopogásnál ébred fel abból az egyszerű, riadt tiltakozásból, hogy nem. Nem akar a család szemébe nézni. Komoran és semmitmondóan fejet hajtani, hogy rekedten közölje valaki anyjával, testvérével szerelmével - mert a normális embereknek mind megadatik az ilyesmi, hogy mégis elvette tőlük valami szerencsétlen és katonához méltatlan véletlen. Hogy gyűlöli most azt, ami. Mennyire nem akar lenni semmi a világon, hogy ordítaná legszívesebben azoknak mind, akik nem hisznek benne, mert fiatal, tapasztalatlan és egyáltalán nem való a parancsnoki székbe, hogy igazuk van, ez nem plecsni, érdem és rang, hanem teher, ami alatt nem bír lélegezni.
És az a pár perc elég is hozzá, hogy valaki még inkább elrontsa valóságát és közölje Ignac Tompson halálhírét is. Látja, ahogy mozdulnak és beszélnek, milyen képet vág utána a Madamme, mennyire kívülállónak érzi most magát saját bőrétől, és talán nézik mennyire viselkedik professzionálisan.

A dolgok, amikre vágyott általában nem valósulhattak meg, egyáltalán nem meglepő, vagy furcsa, csak mint általában, eltömíti orrát, torkát, megtölti méreggel idegeit. Mert nem törhet ki elkeseredett zokogásban, hogy ő nem akar szembenézni ezzel, felállni és egyenes háttal közöli  a többiekkel, családdal, részt venni a szomorú temetési ceremónián, hogy majd Sinannál megpihennek, mindezt merev háttal, kifejezéstelen arccal, mintha neki csak egy, két feláldozható élet lett volna. Egyáltalán megmozdulni most fáj. Mind-mind háttérbe szorítani ezt a beteg tiltakozást, pánikot és kínlódást. Nyelni. Levegőt venni - bár pislogni már nem tud. Fél, hogy elsírja magát. Hogy fel kell innen állni, meg kell mozdulni és beszélni. Legalább egy két másodpercig biztosan retteg, de lehet, hogy van ez több is.
- Értem. Nizase kisasszony lehetne egy kérésem? Ha…megtenné, hogy imádkozik értük, hogy odaát…hogy fogadják be őket?
Oda nem az ő engedélye kell, pecsétje, aláírása, könyörgése, vagy könnyei. Ezt tudatosítja, ahogy egy percre bezárja égő szemeit. Hogy ő nem számít - és sokkal kevesebbet ideát is, mert tehetetlen volt. Hiába kötelezte el magát, vagy fogadta meg,  tartott róla beszédet, mert tartott. Ígérte, hogy nem veszít embert. Azokat veszítette el, akik éppcsak ráléptek az ő átkozott, vérrel, tűzzel szennyezett útjára.