Is this the beginning of a beautiful friendship? Nizzi&Kayne

A csengőt szinte alig hallotta, s ha hallotta is, nem igazán törődött vele. A Rendhez folyton érkeztek látogatók, adománykérők és olyanok is – persze ritkábban -, akik segítséget ajánlottak. Neki most nem volt dolga, nem kellett segíteni az iratok rendezésében, nem kellett elkísérnie sehova a tisztelendő anyát sem, így éppen azokat a könyveket bújta a szobájában, amelyeket a könyvtárból kölcsönzött ki és amelyek nyomozásában segítették. Természetesen az oreával kapcsolatos nyomozásban, így amikor a kopogtatás – hangos és némileg türelmetlen – felhangzott az ajtón, gyorsan csukta össze és rejtette el az egyik jegyzetekből és könyvekből álló kupac alá az éppen olvasottat.

- Gyere csak be! – kiáltott ki, azt gondolván, hogy megint az egyik novícia, vagy az árvaház egyik aprósága érkezik, akik előszeretettel látogatták meg, hogy tanácsokat, vagy a leckére hivatkozva segítséget kérjenek, azonban leginkább a teasütemény-készletét dézsmálták meg, amelyet az asztalán tárolt egy dobozban. Ám az érkező nem ezzel a céllal érkezett, és nem is a megszokott látogatók egyike volt, hanem Trastine tisztelendő anya, aki kezében egy fehér borítékkal, arcán pedig némileg feldúlt arckifejezéssel lépett be az aprócska kamrába, s azonnal kérdőre vonta a lányt.

- Nizase, magyarázatot várok erre! – nyújtotta a levelet a meglepett Nizase felé, aki megdöbbenve és némi ijedtséggel vette a kezébe a küldeményt. Először azt hitte, az O2 egyik meghívója az, amelyet – természetesen valami végzetesen fontos dolog miatt - most nem a szokott módon küldtek számára. De aztán - mert a nővér folytatja a váratlan látogatásának célját indokló mondatokat - a lány is jobban szemügyre veszi a kezében tartott papírdarabot. – Miféle levelet ír neked Westerburg gróf és miért nem velem, vagy a rendház főnökével egyeztet, ha adományt szeretne eljuttatni hozzánk? Mégis honnan ismered a fiatalembert? Mire vársz, bonts már ki azt a levelet, lányom! Ó, ne légy már ilyen ügyetlen! – ugrik hátra a magas és szikár, kékbe öltözött nő, amikor Nizz zavarában a nővér szoknyájára borítja az asztalon álló teáscsészét, amikor felbontani igyekszik a borítékot.

Aztán persze még nagyobb lesz a lány zavara, amikor elolvassa az írást és nem tudja, hogyan is magyarázhatná el a helyzetet a türelmetlen tekintetű nővérnek.

- Sajnálom,… tisztelendő anya – kezdi akadozva, amit végére ér a kedves, de mégis meglepő soroknak. – Nem… Vagyis nem adományról van szó. Westerburg parancsnokkal az Ispotályban találkoztam… A léghajóbalesetkor… Az egysége… Nos, az ő katonái sérültek meg és… Madame Brownsmith kérte, hogy segítsek, ha emlékszel… - aztán már csak azon gondolkodik kétségbeesetten, hogyan is folytassa. – Azt… ~Segítsenek az istenek – könyörög magában ~ Vagyis azt kéri, hogy kísérjem el egy kirándulásra…

- Teljesen elment az eszed, Nizase Nae? Miféle kirándulás? – fortyan fel azonnal a sötétkék köntöst viselő alak. - Nem hallottál még eleget ezeknek a nemesuraknak a kedvteléseiről? Nem meséltünk nektek elég rémtörténetet a cserben hagyott lányokról, vagy azokról, akik csak úgy eltűntek? Minek jártál abba az iskolába, ha még ennyit sem tanultál meg?! – sorolja szinte egy szuszra a vádakat, hogy aztán Nizzi csalódott arcát látva legyintsen lemondóan, és már induljon is kifelé. De közben persze nem rejti el a véleményét a lány elől, bár szavai inkább csak önmaga igazolására szolgálnak. - Én ugyan meg nem mondom neki, hogy mit tegyen! Olyan, akár az anyja volt! Őt is hiába figyelmeztettem…

Nizzase pedig csak tiltakozna, meg sem hallva az utolsó mondatokat. De már hiába bizonygatná, hogy az ifjú tiszt biztosan nem olyan, és hogy Trastine nem látta az érzékeny lelkét titkolni igyekvő katonát, nem hallotta udvarias és tartózkodó szavait, nem látta a könnyeket sem, amelyeket fájdalmában hullatott. És azt sem tudhatja, hogy a parancsnok szelíd, udvarias és tisztelettudó. Mert ő erre ugyanis még jól emlékszik. Hiába határozta ugyanis el, hogy igyekszik elfelejteni azt a napot, Westerburg kedvességét nem törölhette ki teljesen a fejéből. Nem, egyetlen egyszer sem gondolt arra, hogy a férfi beváltja majd az ígéretét, hiszen kérte, hogy ne keresse, hogy szükségtelen hálálkodnia. De ennek ellenére mégis megtette. S ha ezek az érvek nem lennének elegendőek ahhoz, hogy döntésében ne a tisztelendő anya véleményére hallgasson, hát a lányt saját vágya is arra sarkallja, hogy igent mondjon a meghívásra. Ugyanis emlékei szerint sosem járt még a városon kívül, s úgy tűnik, pontosan ezt a lehetőséget kínálták fel most neki.

Így amikor elindul, hogy a feleletet megadja, még hatalmas káosz van a fejében és azt is tudja jól, hogy ha igent mondana, azzal kivívná a nővér rosszallását, s támogatója talán mégis megpróbálná megakadályozni abban, hogy elmenjen.

Hacsak…

Így amikor a Rendház bejárata előtt odalép a katonai ruhában álldogáló alakhoz, kezében a levéllel, kissé zavarban érzi magát, de aztán igyekszik határozottnak mutatkozni az újonc előtt.

- Mr. Trumbl? – s ha igen válasz érkezik kérdésére bármilyen formában, akkor már mondja is, sietve, igyekezve, hogy ne fogalmazzon túl zavarosan, de hogy ne álldogálljon túl sokáig odakint, kockáztatva azt, hogy a rend feje is megjelenik. – Köszönettel elfogadom a meghívást, de megkérné a parancsnok urat, hogy ne ide érkezzen, mert… - próbálná magyarázni a kérést, de aztán ráébred arra, hogy az ifjúnak talán nem kell minden részletet ismernie. És talán nem is szeretne, hiszen láthatóan a legény még nagyobb zavarban érzi magát, mint amilyenben ő maga van. - A Bluefriars állomás megfelelőbb lenne… - nyögi ki a javaslatát, hogy aztán saját vakmerőségétől megriadva már búcsúzzon is el az ifjú titkártól, remélve, hogy nem tartja őt túl szabadosnak. Ám aztán eszébe jut még valami, s sietve szól az indulni készülő után. – Köszönöm, hogy elhozta a levelet és kérem, tolmácsolná a parancsnoknak a jókívánságaimat? És azt is, hogy remélem, a sebesültek már jobban vannak…

S ha az újonc nem mond mást, hát megvárja, míg a szőke, szinte kisfiú benyomását keltő fiatalember eltűnik a szemei elől, csak akkor indul visszafelé azon töprengve, hogy vajon jól döntött-e.

Ujjait összefonva maga előtt nézi, amíg eltűnik az egyenruhás alak a távolban, csak akkor indul befelé, még mindig a parancsnokon és a küldöncön töprengve. S míg az első férfi elgondolkodtatja, addig a második jóleső mosolyra készteti, hiszen elképzeli kettőjüket, a kissé merev, szabályokat követő főtisztet, - s most már azt is tudja – nemes urat és a hozzá cseppet sem „passzoló” közembert, mint titkárt. De aztán önmagát feddi meg, mert rá kell jönnie, hogy – bár elsőre csak a különbséget látta meg bennük – kedvességük és jó szándékuk hasonló. Hát Nizase lassan sétál vissza a házba, és bár a napot a könyvek böngészésével szándékozta tölteni, visszatérve a szobájába hiába halássza elő az elrejtett kötetet, minduntalan elkalandoznak a gondolatai. Elképzeli, milyen lehet majd az út, amely váratlan és talán elképzelhetetlen lehetőségként bukkant fel hirtelen egy kedves, bár feledésre kárhoztatandó ismerős jóvoltából. Hiszen az „odakint”-et csak a Falról látta eddig, csak képeket látott róla, festményeket, s most előbukkannak az emlékeiből a mesék az erdőkről, fogadókról, a meredek hegyek platóin rejtőző hatalmas „kőórákról”, így a lány gyakran kapja magát azon, hogy percek, sőt órák telnek el, amíg a szombati kirándulásról ábrándozik. Persze, a gondolataiban újra és újra felbukkan a vendéglátója is, és csak amikor Trastine tisztelendő anya rákérdez a válaszára, azt ecsetelve, hogy tudja, Nizzi nem hozná magát olyan helyzetbe, hogy kettesben maradjon egy fiatalemberrel, csak akkor jön rá, hogy miféle pletykáknak tette ki magát. Szerencséje, hogy az anya figyelmét eltereli néhány rakoncátlankodó gyermek, akiket azonnal igyekszik fegyelmezni, így a választ meg sem várva indul, hogy szétválassza a vitatkozókat. És persze, ha Nizase ráébred erre, akkor az is nyilvánvalóvá válik számára, hogy az invitálás elfogadásával mit is okozhat magának és a Rendnek is, de bármennyire is igyekszik, hogy meggyőzze magát egy visszautasító levél megírásáról, ahogy közeledik a kitűzött nap, egyre több érvet talál ennek ellenkezőjére.

Ezért lehet az, hogy előző éjszaka alig alszik, s napkeltekor már oson is ki a rendház ajtaján, azzal magyarázva távozását az ügyeletben lévő nővérnek, hogy sürgős feladata akadt egy régi üggyel kapcsolatban. Ezért aztán az sem kérdezősködik, csak álmosan bezárja utána a kaput, nem veszi észre azt sem, hogy a lány nem a szokott öltözetét viseli. Nizz pedig igyekszik, a pára sem zavarja, amely csak lassan oszlik, és a hideget sem érzi, amelyet egyetlen jobb ruhájában máskor talán kissé dideregve viselne. Így amikor megérkezik, az állomás előtt rögtön észreveszi a kocsit, az egyetlent, amely ezen a korai órán ott áll és kissé kifulladva siet oda. Látja az őt köszönteni igyekvő ifjú tisztet, ám mielőtt a kezét nyújtaná neki, mosollyal és egy „jó reggelt”-tel üdvözli a bakon ülő alakot is. Talán egy kicsit meg is könnyebbül, hogy mégsem lesznek „kettesben”, s így szinte önkéntelen a mozdulat, amely egyértelművé teszi – megkönnyítve Westerburg dolgát –, hogy nem kézcsókra vár, csak egy távolságtartóbb, „baráti” kézfogásra. S a szavakra is akad válasza, őszinte, lelkesedését nem titkoló.

- Nekem kell köszönetet mondanom, hogy meghívott, parancsnok. És kérem, sose aggódjon, a környezet nem lehet annyira komor, hogy ne lelkesítsen egy kirándulás a Falon túlra… - s a félmosolyra a lány várakozástól sugárzó arca a válasz, s egy kérdés, amely azóta foglalkoztatja Nizz-t, amióta megkapta a meghívást. – Elárulja végre, hova megyünk?

- Nem, sosem – a felelet vágyakozástól terhes és talán a Westerburg számára oly egyszerű, mindennapos dolognak is ünnepi színezetet adhat. – A nővéreink közül is csak kevesen tehették meg. Az ünnepeinket a városban tartjuk, s a zarándoklat csak a teljes jogú rendtagok kiváltsága, parancsnok. De vágytam rá – teszi egyértelművé az ajánlat nagyszerűségét a lány. – Mindig vágytam rá.

S hogy aztán az ifjú folytatja, csak még sugárzóbbá válik a mosoly, s a szürke szempár ragyogása, ahogy az utazás célja világossá válik Nizzi előtt, már indulna is, nem húzná tovább az időt, éppen ezért boldog, ahogy a fiatal férfi a karját nyújtja, hogy segítségére legyen. Nizase habozás és aggódás nélkül fogja fel a szoknyáját, hogy meglepő könnyedséggel lépkedjen fel az erős karra támaszkodva, s foglaljon helyet a menetiránnyal szemben, közel húzódva az ablakhoz. Csak akkor veszi észre a megrakott kosarat, s néz kérdőn vendéglátójára. Aztán persze hálás a magyarázatáért és a kérdéséért is, hogy indulhatnak-e, és az izgatott, talán kissé túl heves beleegyező bólogatás után csak akkor fordul el az ablaktól a lány, amelyen kifelé tekint, élvezve az elsuhanó épületeket, amikor Westerburg ismét azt a témát hozza fel, amely egyszer már félreértést okozott. És Nizase éppen ezért most titkolni igyekszik zavarát, ám a halvány pírt, zavarának egyértelmű jelét, nem rejtheti el.

- Sajnálom, parancsnok, hogy akkor olyan ostoba voltam – kezdi szabadkozással a feleletet. - Nem is értem, miért gondolhattam, hogy nem helyesli, ha hölgyek ilyesmivel foglalkoznak, vagy hogy nem tartja nemünket alkalmasnak efféle hivatásra. De ígérem, most megfelelek a kérdésére, még ha szinte biztos vagyok abban, hogy meg fogja bánni az érdeklődését – halvány mosolya mégis biztató kezdet lehet. – Mert erre nem olyan egyszerű a válasz és talán olyan dolgokat is megtud majd rólam, amiket nem szeretett volna. – vesz egy mély lélegzetet és kezdi a magyarázatot. – Nos, a válasz az, hogy nem igazán tehettem másképpen, ez volt a legjobb és leghelyesebb út, amit választhattam. – egy pillanatra hallgat csak el, hogy egy kis bátorságot gyűjtsön, de mert már belefogott, s mert talán látja a másik biztató és kíváncsi tekintetét, hát folytatja. - Nem hiszem, hogy tudja, hogy a Rendhez nem önszántamból csatlakoztam, ahogyan ezt eddig a legtöbben tették. Nekem a rend az otthonom, parancsnok. Gyerekkorom óta. Csak néhány, egyre halványuló emlékem maradt arról, hogy talán nem volt ez mindig így… - aztán gyorsan magyarázkodik, mielőtt ismét félreértés lenne a szavai következménye. - De ne higgye kérem, hogy ezért bárkit is hibáztatok és Trastine tisztelendő anyának örökké hálás leszek azért, hogy rábeszélte a Rend vezetőjét, hogy fogadjanak be. Ő mesélte, hogy a apám korábban meghalt, aztán az anyám is, és a rendház ajtajában talált meg egy éjjelen. Túl fiatal voltam, így mondták, de mert senkim sem volt, a főpapnő végül beleegyezett, hogy maradjak, mert nem bocsátotta volna meg magának, ha az utcára kerülök. Nem, azt már nem tudom, ki vihetett oda… Az utolsó emlékem az, hogy… - de aztán megrázza a fejét és nem folytatja. Ezt a történetet nem. De az „új életére” vonatkozót igen. – Ez talán nem is olyan fontos a kérdése szempontjából. Az viszont igen, hogy ők tanítottak, s amikor választanom kellett, hogy mihez is kezdjek az életemmel, azt mondták, legyek nevelőnő. De látja, a Gondoskodó Anyának más célja volt velem, mert egy titokzatos támogató pénzt adott, hogy ne én tanítsak másokat, hanem tanulhassak. Azt mondták, kifejezetten erre adta azt a rengeteg pénzt, mert hogy hallotta, hogy van hozzá érzékem és elég eszem. Így hát igyekeztem, nem akartam annak az ismeretlennek csalódást okozni és persze a főpapnőnek sem. Trastine anya is büszke volt rám, olyannyira, hogy egyszer elszólta magát, és azt mondta, olyan vagyok, mint az anyám volt, hogy a tehetsége bennem él tovább. De amikor rákérdeztem, hogy mire is gondol, hogy honnan ismerte ennyire jól a szüleimet, csak arra kért, hogy ne faggassam és hogy elégedjek meg annyival, hogy az anyám volt a legjobb patikus és gyógyfüves, akivel valaha találkozott. Így aztán örültem, hogy ezzel foglalkozhatok, hogy maradt valami más örökségem is az anyámtól – érinti meg önkéntelenül a díszes gyűrűt, amely az egyszerű láncon függ a nyakában. - S így talán jobban tudom támogatni a Rend munkáját is. De ezt már tudja, parancsnok. Mit szeretne még tudni? Szívesen válaszolok, de aztán ígérje meg, hogy Ön is felel a kérdéseimre!

Már nem kifelé tekint, inkább a másikat figyeli. Próbálja kitalálni, mit is gondolhat Westerburg, de csak az aggodalmát látja, amelyet igyekszik eloszlatni.

- Nem, sosem keresett senki – rázza meg a fejét a lány. - S úgy mondják, az üzenetet kézbesítő, rendkívül kimért és roppant hivatalosnak tűnő alak sem volt hajlandó többet mondani a főpapnőnek sem. Azonban – mivel a támogatás mellett jókora adományt kapott a Rend azzal a feltétellel, hogy a tanulmányaimra szánt összeggel kapcsolatban nem keresik azt, aki ilyen nagylelkűen támogatta a szerinte jó célt, így sem a rendfőnöktől, sem a tisztelendő anyától nem várhattam segítséget, hogy nyomozhassak. Persze, próbáltam őket meggyőzni, de túl régóta viselik gondját a város szegényeinek ahhoz, hogy tudják, a megcsappant támogatások okán nem hagyhatnak veszni egyetlen garast sem. Főképpen nem egy akkora összeget, amelyből hosszú ideig tudták finanszírozni az ingyenkonyhát – a lány hangja cseppet sem bosszús, vagy csalódott, inkább belenyugvó. - És azóta sem halottunk felőle, ami jó, hiszen így a neheztelés is elült egy idő után – az emlékek felhőssé teszik a szürke tekintetet. – Nem csak ön tartja furcsának az esetet, sokan láttak hátsó szándékot mögötte, higgye el, bár páran nem a "furcsa" szóval illették a dolgot – a sóhajtás megkönnyebbült immár. – De aztán az események senki feltételezését sem igazolták, semmi olyat, amit… - talán pirulna is, de a beszélgetés már annyira természetes, hogy ezt sem kell tennie. – Vagyis nem, a jótevőm személye rejtve maradt, de talán vigasztaló és megnyugtató mindenki számára, hogy ő sem akart tudni rólam túl sokat. Így aztán azt sem találgatom, kit ismerhetett az az illető, vagy kit nem. Trastine anya sem beszélt erről, és az érkezésemről is alig mesélt valamit, pedig azzal kapcsolatban – elhiheti – sokszor faggattam. Mert bármennyire is a szüleim halálához van köze, az volt a régi életem, így meg akartam tudni róla mindent, amit lehet. De amikor az az éjszaka bármikor is szóba került, csak annyit mondott, hogy örülnöm kellene, hogy valakinek a jósága a Rendhez juttatott. A főpapnő sem szólt soha semmit erről, azonban néha észrevettem, hogy titokban, lopva engem nézett, mintha kutatna rajtam valamit… De az is lehet, hogy csak képzelődtem. A többiek meg… Úgy tűnik, senki sem tud semmit… - aztán folytatja, de hogy megerősítse a mondandóját, a másikra mosolyog nyíltan és megkönnyebbülten, mint aki titkoktól szabadult meg. - Vagyis ne aggódjon Ön sem, kérem. Egy szerencsés árva vagyok és semmi több. Nincs semmi rejtély ebben a dologban. Az a pénz nem az enyém volt, ahogy eddig sosem volt szinte semmim – aztán eszébe jut valami, és ettől még jobb kedve lesz. – Még a nevem sem az enyém, nem az, ami egykor volt. – s ha látná a másik kíváncsiságát, hát folytatná talán, bár biztosan nem mondaná el, hogy miről is szól a régi történet. Hogy amikor a Rendhez került, a nevét kérdezték, s ő büszkén vágta rá, hogy Nizase. De arra, hogy mi a vezetékneve, mindig azt válaszolta, hogy  „semmi, csak Nizzi vagyok”. Ezért lett aztán Nae a neve. De ezt nem meséli el az ifjú nemesnek, mert ráébred arra, megint túl sok mindent és túl kuszán zúdított rá szegény útitársára.

- Jaj, meg kell bocsátania, szörnyen ritkán beszélek ennyit és magamról még kevesebbet. De annyira boldoggá tett ezzel a meghívással, hogy úgy érzem, én is azzá tehetem, ha felelek a kérdéseire. De elég már belőlem, most ön következik! - s elhatározását azzal is jelzi, hogy a férfi felé fordul, érdeklődve, várakozóan.

S ha a parancsnok nem tesz fel újabb kérdéseket, akkor a lány lesz az, aki kérdez, persze, csak ha nem történik semmi, mi elvonná a figyelmüket.

- A tanulmányaimnak vége parancsnok, és a Rend beleegyezett abba is, hogy munkát vállaljak, így csak időnként kell besegítenem a nővéreknek, amit persze szívesen teszek. És nem, azt hiszem éppen ezért nem lenne jó, ha ott maradnék, de már nem is sokáig teszem. Már csak addig, amíg be nem költözhetek a bérelt lakásba. A sajátomba… Csak 2-3 hét… – a lányról a büszkeség és a boldogság sugárzik. – Még néhány dolgot kell vennem és… - arra gondol, hogy már csak ágyra és edényekre, tálakra van szüksége, amelyek vásárlását már el is kezdte és amelyekből nem akart használtakat venni, mint a többi holmiból. Próbál takarékos lenni és beosztani a keresetét, főként azért, mert nem szeretné a Rend támogatását sem feladni. Úgy gondolja, ezzel visszafizethet valamit a rá költött pénzből és meghálálhatja a gondoskodásukat is. – De köszönöm a felajánlását, ám tényleg nem szeretném, ha Trastine tisztelendő anya, vagy a főpapnő hálátlannak érezne és akadékoskodónak. Azt gondolom, talán igaza lehet abban is, hogy többet veszíthetek azzal, ha kutatok, mint amit nyerhetek vele. Ők eddig is a javamat akarták, nem hihetek abban, hogy most tennének bármit is, ami ennek az ellenkezőjére utalna. De az ön figyelméért és aggodalmáért csak köszönet jár és higgye le, ezzel a felajánlással már mindent meghálált, amire csak az Ispotályban utalt, parancsnok. – és a lány tényleg érzi a törődést, amelyhez hasonlóra nem igazán számított egy „idegentől”. – És ráadásként ez a nap is.

S már beszélne másról, most ő kérdezné az ifjút, hogy miért lett katona, ha születése okán oly sok lehetőség állt volna előtte, mi kevesebb veszteséggel, s harccal járt volna, de aztán mégsem teszi, mert Westerburg gyorsabb nála, gondolatai most másfelé terelik a kérdéseket, s Nizz újból felelni kényszerül.

- Igen, más volt, úgy hiszem, de én nem emlékeztem rá és mert új családom lett, ők adtak nevet nekem.

És a lány úgy hiszi, ez így történt. Nem tud Trastine anya „látogatójáról”, így arról sem, hogy az idős nővér mindeddig titkolni tudta a gyermek érkezésének körülményeit. Hogy senki sem tudott az ezüst hajú alakról, ki jött és aztán ment is, láthatatlanul, s aki a Rendre bízta a legnagyobb kincsét. Trastine el tudta titkolni, hogy ki is védence, kinek kilétét nevének elhallgatásával is védeni igyekezett. Ahogy most Nizase is óvni próbálja a férfit attól, hogy életének unalmas részletei rontsák el a napot, amelynek szervezésén oly sokat fáradt.

- Látja, pont erre gondoltam. Ezen a gyönyörű napon nem az én életemről kellene beszélgetni, hanem sokkal érdekesebb és vidámabb dolgokról. Már így is túl sokat tud rólam, többet, mint azok, akikkel naponta találkozom.

S próbálna újból kérdezni, de ekkor ismét történik valami. A Falat érik el, eljutva egy mérföldkőhöz, amelyhez Nizz sosem ért még el, és sosem lépett át. Éppen ezért szakad meg a társalgás, és fordul a lány figyelme ismét kifelé, de csak addig, amíg egy ismeretlen arc tűnik fel a batár ablakában, s az érdeklődő, kíváncsi tekintetnek hirtelen a vastag függönyök állják útját, s a szavak, gondolatok folytatásának egy szabadkozás, mentegetőzés.

- Elnézést. Csak szeretném megóvni a kíváncsi tekintetektől.

És Nizz öröme hirtelen változik szégyenné és a félhomály talán eltakarja az elfehéredő arcot. Azt talán elrejti, de a néhány szívdobbanásnyi idő múltán kélő suttogást már nem leplezheti.

- Bajba került miattam? Ha így van, kérem, vigyen csak vissza, ne hozza magát még rosszabb helyzetbe! Azt gondoltam…

Nem, tulajdonképpen nem is tudja, mit is gondolt. Hiszen figyelmeztették a helyzetre, de ő fittyet hányt erre, csak azt látta maga előtt, amire már olyan régóta, titokban vágyott. És azt, hogy aki valóra váltja álmát, fedhetetlen és köztiszteletben álló személy. Most mégis itt ül, a behúzott függönyök mögött és a másik zavarát érzi, amely benne is kétségeket kelt, s szinte jéggé fagyasztja a szívét és megfagyasztja körülötte a levegőt.

- Sajnálom, ha ez önnek kellemetlen… Ne hibáztassa magát, kérem…

Nem mer mást mondani már, mert attól tart, csak minden még rosszabb lesz. Csak várja, mi fog történni, hogy az „incidens” vajon mit okozott a mellette ülő alakban. Már inkább itt sem lenne, ha azzal megváltoztathatná a dolgokat. Legszívesebben kiugrana a kocsiból, ha azzal láthatatlanná válhatna és nem tenné pletykák céltáblájává a másikat. De nem mozdul, hiszen a kocsi nem áll meg, s hallja, hogy változik meg az út hangja, ahogy a Falon kívülre érnek, és tudja, örülnie kellene, hiszen erre vágyott, de azt sem meri megtenni. Nem boldog, mert nem tudja, a másik hogyan érez a helyzettel kapcsolatban, hogy a behúzott függönyök vajon meddig óvhatják meg őket a külvilágtól, amely éppen az imént változott át izgalmastól ijesztővé és tolakodóvá…

- Ó, csak egy kis lakás a piac mellett… Megvenni nem tudom, de a tulajdonos kedves és évekre kibérelhetem…

Ez a válasz már nem is volt fontos a későbbiek tükrében. Mert hirtelen lett más, ami igen. Egyetlen szó, amely a szimpátiáról szól, s amelyet először a lány nem is reagál le, hiszen olyan gyorsan történik minden. Hirtelen sötétedik el a kocsi belseje, s aztán ugyanolyan gyorsan lesz újra minden napfényben fürdő odabent. Ugyanúgy, ahogyan a vele szemben ülő férfi is hirtelen lesz a távoli és szemlélődőből közeli és megfogható. Olyan sebesen, ahogyan zavara, döbbenete uralja lényét a történések miatt. Nizase nem látja, hiszen nem láthatja a mozdulatot, amely a parancsnok izmaiban, mozdulataiban meg sem születik, csak érzi a másik kétségbeesését, amely akár a sajátja tükörképe, pontosan ugyanolyan kínzó.

Hát ezért lesz fontos szó a „szimpátia”, ezért ragadja meg ő is az érzést, amelyet magával sodor, s amely talán annak a számára is vigasztalást hoz, akinek szájából először elhangzott a mai, különleges napon.

- Hogyan ronthatna el bármit is, ha „szimpátiából” teszi? Hogyan haragudhatnék, ha óvni akar engem? Én vagyok az ostoba, hogy erre nem gondoltam, de el kell hinnie, eszembe sem jutott, hogy Önről ilyeneket feltételezhet valaki. Főként azután nem feltételezhetek ilyet, miután láttam, hogy mit meg nem tesz az embereiért… És azt nem azért tette, mert túl fiatal, vagy mert vagyonos… Azért tette, mert felelősségteljes és mert törődik másokkal. Ezt kellene gondolniuk Önről azoknak, akik… - elakad, hiszen a bárdolatlanság és az okvetetlenkedés ellen ő sem tehet talán semmit. De Westerburg jószándéka mégis ráveheti erre. - Hiszen tudja, hogy az emberek kíváncsisága néha furcsa következtetésekre sarkallja őket, de a titkolózás ezen sosem segített még. Talán… - és Nizzi azt gondolja, az igazság talán segítene, de látta a másik riadalmát, hát elveti az ötletet, elveti azt, hogy megmutassák másoknak, hogy „szimpátiájuk” a közös „munkának” és gondolatoknak szól, nem holmi titkolni való ügynek. - Hogyan segíthetnék, hogy ne gondoljanak Önről ilyeneket? Rólam vélekedhetnek bárhogyan, hiszen nem is ismernek és lehet, hogy sosem látnak többet, de Önről nincs joguk azt hinni, hogy nem teszi a dolgát a legjobb tudása, a szíve és az esze szerint. Mert én tudom, hogy így teszi… Ezért kérem, ne féljen tőlük és ne féltsen engem sem. – csak figyeli Westerburg-ot, keresi rajta a helyeslés, de csak akár a megkönnyebbülés is biztatás lesz, valami, ami aztán ráveszi arra, hogy megszabaduljon a kesztyűitől, a csupasz kezét nyújtsa felé, úgy, ahogyan az Ispotályban egyszer már megtette. S azt is mondja a lány, amit akkor. Kétségbeesetten azt gondolja, ha egyszer már „megvigasztalta” vele a parancsnokot, talán újból megteheti, s megmentheti vele a napot. Mindkettejük számára. – Nem rontott el semmit, kérem, higgye el! Csak mondja, hogy elhiszi! Barátság és béke?

Folyton elfelejti, hogy a vele szemben ülő ifjú nem csak katona, de nemes és hatalmas vagyon ura is, ám amikor Kayne válaszában felhozza, ismét a lány eszébe jut mindez. De mert eddigi két találkozásukra gondolva rá kell jönnie, hogy ezek a tények sosem kerültek elő, hogy sosem kellett erre gondolnia, számára ez is csak a parancsnok érdemeit bizonyítja. Az, hogy vele kapcsolatban oly jelentéktelenné válnak a különbségek, s oly megnyugtatóakká a hasonlóságok, azt jelzik számára, hogy a férfiról alkotott képe nem hamis, hogy ítéletében, amelyben kedvesnek, s kivételesnek jellemezte őt, nem téved. Persze nem vonhat le túl sok megszerzett tapasztaltból következtetéseket. Nem,  mert hát hogyan is találkozhatott volna sokszor a Birodalom kivételezett tagjaival, olyanokkal mint mostani kísérője. Ám azt ő is látja, hogy azokkal ellentétben, akikkel szerencséje és olykor szerencsétlensége eddig összehozta, Westerburg nem aggatott magára allűröket és nem húz határokat, amelyekkel távolságot tartana olyanoktól, kiknek helyzete sokkal „átlagosabb” az övénél, és sokkal hasonlóbbak ahhoz, amilyennek Nizzi a sajátját gondolja. Éppen ezért a lány már bánja, hogy együttérzésében ő nem volt ily figyelmes, hogy nem értette meg teljesen a férfi gondjait, s ennek talán nem a legjobb, legmegfelelőbb pillanatban adta nyilvánvaló jeleit. De aztán megnyugszik, hiszen a folytatás azt jelzi, mégsem akkora a baj.

- … Magamat nem féltem, Önt…ha kéri, akkor megpróbálom nem félteni…

- Próbáljuk meg, hogy nem aggódunk… Mindketten… - egyezik bele ő is a javaslatba komolyan, mert neki is félteni kellene a férfit, ezt tudja már. Mert pont most erősítette meg ebben a hitében a parancsnok, éppen most mondta el, hogy személye, pozíciója és származása bántásra ítéli sokak által. Mindenki úgy vélné éppen ezért, hogy a féltés és az aggodalom neki is jár.

De mégsem erre gondol, és Nizase boldog, hogy ITT és MOST nem kell ezt tennie. Nem kell félni semmitől, félteni senkit és aggódni bármi miatt, hiszen béke van és barátság, ahogyan a másik helyeslése meg is erősíti ebben. És aztán a meleg, biztonságot adó, erős kezek is, amelyek beburkolják a sajátját, s már bánja, hogy nem mindkettőt nyújtotta, s hogy most nem pihen mindkettő az ifjú ujjainak és tenyerének rejtekében. S ha keze érzi a másik érintését, hát a lelke és szíve is, a pillantásból, amely most nem menekül. Látja a smaragdszín szempárt, benne némi habozást, mintha keresné a szavakat, de a pillanat, amely nyugalmat adott, hirtelen illan el. Túl hirtelen.

A nyugalom, a várakozás, a régen vágyott kívánság teljesülése tűnik el a zökkenéssel, amely a kocsi megállását jelzi, de még nincs ijedtség a lányban, nincs félelem, csak lassan, bizonytalanul ébredő nyugtalanság és némi kíváncsiság, amely a kinti események nyomán kel életre benne. Még azt hiszi, talán valami akadály, egy útra dőlt fa, esetleg egy másik jármű, amely elzárja az utat előlük az oka a váratlan megállónak. De a keze már újra szabad, mert a férfi elbocsátja, aztán mozdul is az ajtó felé. Ő feszültebbnek tűnik, s Nizzi távolabb húzódik, hogy ne akadályozza abban, amit tenni szeretne. Azonban az ifjú nyugtalansága a sajátját erősíti, hát kér, lassan fogyó reménnyel, mert már ő is hallja a hangokat, s azok azt jelzik, nincsenek egyedül, s látja Westerburg szándékát is, hogy annak, hogy mi folyik odakint, maga járjon utána.

- Legyen… Legyenek óvatosak! – javítja ki magát, hiszen eszébe jut a kissé merev, tartózkodó kísérőjük is, kit nem hagyhat figyelmen kívül, s ki most még egyedül néz szembe bármivel is, ami gátat vetett a nap kellemesnek ígérkező folytatásának. Azért mondja ezt, mert nem tudja, a másik mit is szeretne, hiszen a parancsnok nem kéri, hogy kövesse, így úgy hiszi, maradnia kell. De éppen ezért kérdez, talán ostobán, pont úgy, mint aki nem tudja, mit is tehetne, mi lenne helyes és támogató. Ám a helyzet furcsasága arra sarkallja, hogy suttogva szóljon, halkan, ahogy eddig is tette, úgy, hogy ne hallja más. -  Ha úgy gondolja, segíthetek, akkor csak szóljon… Kérem…

- Kérem, ne menjen…

Talán ezt kellene mondania, amikor meglátja, hogy indul kifelé a parancsnok. Aztán meg persze azt is, hogyan dermed kővé egyetlen pillanat alatt. S hiába fordul vissza a férfi, hiába kéri, hogy bízzon rá mindent, a lány mégis nyúlna utána, csak hogy visszatartsa. De nem teheti, hiszen nem csak a saját biztonságukra kell Kayne-nek gondolnia. És azért is így kell tennie, mert ezt kérte tőle az ifjú tiszt. Nem, most semmiképpen sem szabad engednie saját félelmeinek, mert tudja, a férfi bajtársa, a katona, ki eddig a „fuvarosuk” volt, odakint van, egyesegyedül.  Így Nizz inkább csak a szemével üzen, csak a viszonzott pillantás jelzi az ifjú számára, hogy megteszi, amit kér, hogy bízik benne, s hogy hozzá hasonlóan a másik is bízhat. Még reménykednie kellene, de már nem tud, hát csak az ígéretbe kapaszkodik, abba, hogy ha a grófra bízza a helyzet megoldását, minden rendben lesz.

De a csalódás ismét oly hamar jön. S már sikoltana és csak szájára szorított két tenyere rejti a kiáltást mindenki más elől, mert felrántják a kocsi ajtaját, s Westerburg lába lendül, csak hogy elűzze a betolakodót. Kiáltás és kaján nevetés lesz a fizetség odakint a rúgásért, s egy dörrenés, ami csak tovább ront mindenen, mert bár nem gyakran hallhatott ilyesmit, Nizzi-nek kétsége sincs afelől, hogy egy fegyver hangját hallja. S ahogy feltárul az ajtó, már látja ő is odakint a rongyokba öltözött, mohó tekintetű útonállókat, s vesztére ezért már nem is hihet a menekülés lehetőségében. Nem, mert már a kintiek is látják őket, s hallják is az ifjút, ki valóban megpróbálja azt, amit vállalt. Próbál nyugodt maradni, miközben menteni igyekszik mindkettejüket. Már csak mindkettejüket, hiszen Nizase kétségbeesett tekintete elől éppen most tűnik el a tiszt hűséges embere, félelemtől űzve, rohanva valamerre, ahol talán őt már nem fenyegeti veszély.

Hallja, persze, hogy ő is hallja, mire tesz ajánlatot Kayne. De ahogy védelmezője számára sem az, úgy Nizase számára sem fontos az, amit odaígérhetne menekülésükért cserébe. Hiszen, ha azt kérné az ifjú, hogy adja oda mindenét cserébe a szabadságukért, habozás nélkül megtenné ő is. De Kayne nem kér semmi ilyesmit, mert ő maga tenné ezt meg…

De ez is kevés a támadóknak, és  ha reménykedhetett is talán az alku eredményességében, ebben csalatkoznia kell a kocsi belsejébe húzódó leánynak, hiszen már kezek fonódnak a vékony, sötét kabátba bújtatott karokra, erőszakosak és elszántak, és bár mentené őt, de el nem érheti már, ha azok a kezek erősebbek, mint védelmezője maga. Retteg Nizase, tán még soha nem félt ennyire eddigi életében, nem féltett mást ily nagyon, mint ahogyan most teszi. És nem csak félne, de talán ostoba tettekre is tagadtatná emiatt magát, ha nem próbálna bízni abban, ki most érte, vagy még inkább értük küzd. És a bizalom tartja vissza, ezért nem indul kifelé a másik után, nem kiabál és nem fenyeget, nem könyörög és nem esdekel. Csak azért nem teszi, hogy ne hozza őt még rosszabb helyzetbe, mint amibe már eddig is kerültek. Így, ha megteheti, ha nem kutatnak utána még a batár belsejében a kinti haramiák, akkor inkább a kosarat nézi át, azt, amibe az elemózsiát csomagolták. De talán ott is hiába keresgél kés, vagy villa után, talán semmit sem lel majd, amelyet megszerezve fegyverre tehetne szert. S ha így lesz, az elkeseredettségtől és a tehetetlenségtől könnyek gyűlnek a szemében. Nem mozdulhat, nem is küzdhet a másikkal együtt, de helyette sem. Most várnia kell. Ahogy ígérte. Talán, ha nem érezne így, ha nem féltené a parancsnokot, akkor azt keresné, hogyan menekülhet, hogy a kocsi másik ajtaját óvatosan nyitva vajon kiszökhet-e, hogy az út menti fák és bokrok között bújjon el. Azt nézné, ha bármivel is elterelheti támadóik figyelmét, vajon lehet-e módja a szökésre.

De így, hittel és érzelmekkel telten eszébe sem jut ilyesmi. Meg sem fordul a fejében, hogy magát mentse, míg a férfit nem mentheti. Hát már csak igyekszik észrevétlen maradni, nem szólni és nem mozdulni addig, amíg majd nem tehet mást, de úgy érzi, minden egyes elhangzott szó csak még közelebb viszi őket valami szörnyűhöz és elkerülhetetlenhez. Azt azonban elhatározza, hogy nem fogja olcsón adni az életét és azt sem hagyja, hogy a parancsnokét elvegyék… Nem, akkor bármit is ígért az ifjúnak, ő is küzdeni fog…

- No jóvan, hozzátok ki a kisasszonkát…

A parancs egyértelmű, ő következik. De azzal, hogy igyekezett távolabb húzódni a nyitott ajtótól, nem könnyítette meg az utasítást teljesíteni akarók dolgát. Mert az az alak, aki Westerburg hirtelen és nem önszántából tett távozása után először nyúl be érte a batár ajtaján, csak a levegőt markolhatja a lány karja helyett. Nizz a fejét rázva igyekszik minél távolabb tőle, látva a mohó és talán kárörvendő tekintetet. Ám a haramia kedvét nem veszi el a „húzódozás”, s már készülne maga is felmászni a kocsi belsejébe, amikor kivágódik a kocsi másik oldalon nyíló ajtaja is, és egy újabb – a másiknál talán még mocskosabb és még ellenszenvesebb – alak terem egyetlen ugrással a lány mellett, és ami cimborájának nem sikerült, ő könnyűszerrel megteszi. A lány a felkarját megmarkoló erős, és rettenetesen szutykos kéz ellen azonban sok minden nem tehet.

- Ne, kérem! Engedjen el!

Próbál szabadulni, azt remélve, hogy nem kell elszenvednie azt, amit a parancsnoknak kellett, de hiába veti be még a körmeit is a karját szorító ujjak ellen, semmit sem ér el vele. Csak azt, hogy míg figyelme az „új” veszélyforrás felé fordul, figyelmen kívül hagyja a korábbi fenyegetést. Így azt nem láthatja, hogy az első, sikertelen próbálkozó már a lépcsőn áll, s csak akkor döbben rá a hibájára Nizzi, amikor a másik karja is áldozatul esik Daisy kívánságának.

Aztán persze már esélye sincs. Egyetlen markos és szívós alakkal sem vehette volna fel a harcot, de kettő ellen olyan tehetetlen, hogy talán még gyorsabban odalent találja magát, mint védelmezője.

És persze őt keresi először. A szikár, karcsú alakot, s hogy látja, hogy sértetlen, talán megnyugvást is adna a lánynak, ha két „kísérője” nem kezdené el egy ráncos arcú, rongyos ruhájú teremtés felé taszigálni, akinek persze elnyeri tetszését a kialakult helyzet.

- Micsoda finom teremtés. Milyen szép pár! Nagyon megható…

S a lány ezt hallva tiltakozna, elmondaná, hogy a „szimpátia” még nem teszi őket egy párrá és hogy ha helyzetük megható lenne, akkor talán nincs okuk ezt tenni velük, ám a karjait markoló kezek gazdái elterelik a figyelmét, így néhány pillanatig csak arra tud koncentrálni, hogy megálljon a lábán, miközben azok ketten - mivel nem kívánnak osztozni rajta a másikkal - ide-oda rángatják.

Talán ezért nem látja Westerburg hirtelen mozdulatát és talán ezért pillant csak akkor felé, amikor a körülöttük állók hirtelen elcsendesednek, hogy aztán már csak a szabadulni igyekvő asszonyt lássa, és a fegyvert az ifjú tiszt kezében. A rángatás is abbamarad, csak az ujjak fonódnak szorosabbra a karján, s hallja Daisy méltatlankodását. S a meglepett hangok újra reményt adnak neki, ahogyan a parancsnok higgadt és ésszerű érvelése is, s amikor őrzői vonakodva, de végül elengedik, ő először futna a másik felé, de aztán meglassítja lépteit, s igyekezve mindenkitől távol maradni, óvatosan lépked a túszát maga előtt tartó Westerburg felé. Látja, hogy felé tart ő is, a nővel együtt, s Nizz-t is meglepi a vád, a méltatlankodás. S már kéri ő is a parancsnokot, azt remélve, ha szabadon engedi a rémségesen piszkos és szörnyen rongyos, ápolatlan alakot, kit a lány mégis, minden ellenére képes sajnálni, minden jó lehet, elmúlhat a veszély, és eltűnik a furcsa csapat, hagyva, hogy folytassák az útjukat.

- Engedje el, Kayne, kérem! És ha békében elmennek, akkor ugye nem is jelenti őket a városi őrségnek?

- Nizase, tud lovagolni?

A kérdésre bizonytalan fejrázás a válasz, s mivel még nem ért a férfi mögé, Westerburg láthatja, hogy menekülésük ezen módja nem az, amelyben Nizase ne szorulna segítségre. De hiszen hogyan is tanulhatott volna ilyesmit a Nővérektől? A ló, főképpen egy hátas gondozást és helyet igényelne, és sok-sok aranyat. Az istálló, amely a szűk városi utcákon és telkeken, a Rend házában nem igazán fért volna meg a szűkös szobák, az összegyűjtött adományok és a sok-sok segítségért érkező mellett, csak az igazán gazdagok kiváltsága lehetett Estrance-ban és azoké, kik hivatásuk miatt kényszerültek e nemes állatok tartására. Talán néha a tisztelendő anya és a főpapnő is érezhette szükségét saját kocsinak, lónak, amellyel újabb és újabb szívességek kérése nélkül is megoldhatták volna a személyek és holmik szállítását, de a pénz másra kellett, s a saját fogat luxusa túl nagy ár volt a támogatásra szorulók népes tömege mellett.

Ezért volt hát nemleges a válasz, s talán, ha a félelem és az aggodalom kevésbé kötötte volna gúzsba értelmét és testét, szégyenkezett volna neveltetésének eme hiányossága miatt a leány. De így csak elkeseredettséget láthat a szemében a másik, csak némi sajnálkozással vegyes tanácstalanságot, s kérdést, hogy ha így nem menekülnek, akkor vajon mi más út lesz a szabadulásukra.

De most csak azt teszi, amit a parancsnok kér. Nem próbál ellenkezni, s nem kéri újra tőle Daisy szabadságát, nem kér magyarázatot a „parancsra” sem, amellyel maga mögé utasítja. Nem teszi, mert hallja a hangjában a határozottságot, s azt a magabiztosságot, amely védeni igyekszik őt. S ő is óvja a másikat, bár csak a maga módján. Azzal, hogy azt teszi, amit Kayne mond, hogy óvatosan, kellő távolságot tartva a bandavezér kaszáló karjaitól kerül a férfi mögé, hogy végül ő is szemtől szemben állhasson azokkal, akiket eddig nem láthatott. S a marcona arcokat látva maga is menedéknek érzi kivételezett helyzetét, és a gróf – no meg persze a tiltakozó túsz - testének védelmében igyekszik lépést tartani a párossal, miközben hallja a fenyegetést, amely immár ellene irányul, ahogy talán a fegyverek is a banditák kezében. S ha azt gondolná a lány, a vész, amely őt, őket fenyegeti, szemből érkezik, hát tévednie kell.

Mert a haramiák vezetője így is folytatja azt, amit elkezdett akkor, amikor megtámadták őket. Akkor is szövi köréjük a megtévesztés és a bizonytalanság hálóját, amikor Nizase azt hiszi, ártalmatlan, pontosan úgy, mint ő. Mert Kayne Westerburg újbóli ajánlata zúgolódást vált ki az útonállókból, s hamis vádakat vezérükből, amelyeket az úrfi „kedvesének” hitt leánynak címez. Talán célt is érnének a szavak, ha az álnok, s megtévesztésre kész asszony jól mérné fel Nizzi érzelmeit, s nem tévedne abban, hogy szánalma, amelyet a rongyosok iránt érez, nagyobb lehet, mint hite, s bizodalma a parancsnokban. Akkor talán elgondolkodna a vádakon, s hinne Daisy könyörgésének is.

- Hát a maga udvarlója kegyetlen. Valami nemes úrfi, én aztat látom. Szegény kisasszonkának rossz sorsa lesz mellette…

Nizz nem szól, csak a férfi hátát érinti apró kezével, jelezve neki azt, hogy semmit sem hisz el abból, amit a rémséges asszonyság mond. Csak azt akarja, a másik tudja, hogy nem veszett el a józan ítélőképessége akkor sem, ha van, aki olyanokat gondol róla, amelyek nem is állhatnának messzebb a valóságtól. Így Daisy ugyanúgy nem kap vádjaira egyetlen szót sem tiltakozásképpen, ahogyan Trastine nővér sem kapott akkor, amikor azzal gyanúsította meg „lovagját”, hogy majd kihasználja őt és sorsára fogja hagyni. A gróf „menyasszonya” most a bandavezérrel szemben sem érzi szükségét, hogy megvédje az ifjú tisztet. Hiszen ő tudja, látja milyen, s ebben a hitében a férfi mostani tettei is erősítik, s nem gyengítik az ifjú novíciát. De aztán a folytatásra felelnie kell, még akkor is, ha nem akar. Akkor is, ha azt mondta, a helyzet megoldását Weterburg-ra bízza majd.

- Magácska jó lélek, szabadítson ki engemet és megegyezünk, hogyne egyeznénk, szabadon távozhatnak, nekünk csak a piknik kosár kell, semmi más. Éhesek vagyunk!

- A kosár az önöké lehet, vigyék csak, egyenek mindannyian. Sajnálom, hogy ezt kell tenniük némi étel miatt – a hangjában őszinte szánalom csendül, s a haramiák úrnője talán azt hiheti, maga mellé állította a leányt. De aztán Nizase folytatja, s egyértelművé teszi, ki is dönt Daisy szabadságának ügyében. – Ne velem egyezkedjen, hanem az úrral, s győzze meg őt arról, hogy éhségük csillapítása a céljuk, s nem valami aljasabb dolog. S ha megígérik, hogy nem tesznek ellenünk semmit, kérem, higgye el, mi sem teszünk semmit, amellyel bárkinek is ártanánk. Ha hozom a kosarat, ugye, elmennek? Megígéri?

S ha a férfi, kire sorsát bízta, nem tiltakozik, s ha semmi olyat nem lát, amely veszélyesebbé tenné helyzetüket, mint amilyen eddig is volt, hát Nizzi már indul is, hogy a batár belsejéből előhozza a tele elemózsiás kosarat, csak hogy véget vethessenek a szörnyű „kitérőnek”, amely beárnyékolja a napjukat. Azt sem bánja már, ha egyetlen falatot sem esznek az összekészített finomságokból, s azt sem, ha sehová sem jutnak el az ígért, varázslatos helyekből. Amiatt sem neheztelne a parancsnokra, ha a veszély elmúltával rögtön visszafordulna, csak hogy megbizonyodhasson embere épségéről.

Csak azt akarja, hogy ne kelljen féltenie Kayne Westerburgot…

- Pillanat…

Megtorpan Kayne kiáltására, s nem indul a kocsi felé, hogy aztán csak újabb remény ébredhessen benne, hiszen a másik tervről beszél. Óvatosan követi a még mindig vergődő haramiavezért, s az őt fogva tartó ifjút. A lépéseire ügyel, a szoknyáját fogja fel, hogy el ne botoljon valamiben, azzal sodorva bajba az őt óvó Westerburgot. Azt gondolja a rémes kacaj hallatán is, hogy ő maga talán egyezségre juthat Daisy-vel.

Azonban a következő pillanat rácáfol ostoba feltételezésére.

Mert a rémes asszonyság újból szabad, hirtelen mozdulatát, amely fegyvert és új helyzetet hoz számára, a lány talán nem is látja. Csak a kezet érzi, a köré fonódót, s néhány szívdobbanásnyi ideig csak dermedten áll, nem tudva az okot, amely a fekete felöltő gazdáját ilyetén dologra vette rá. A kar átöleli, de elfedni nem tudja előle a látványt. Nem takarhatja el a hirtelen kiáltásra nekilóduló alakot, akinek láttán Nizase már menekülne, vonná maga után az ifjút, de aztán hallania kell az útonállók vezetőjét, s hallani a fegyvert, amely talán csak merő jóindulatból nem sült még el. S a lány kétségbeesetten bontakozik ki az óvó ölelésből, csak hogy emlékeztesse Daisy-t arra, hogy kérdésére még nem adott feleletet, de aztán már csak az alkura tud figyelni, az ostoba, megalázó és veszélyes egyezségre, s ha eddig féltette a parancsnokot, hát most százszor annyira félti. S talán ha nem így lenne, arra is ráébredne, hogy magát is féltenie kellene, hisz most még Westerburg bátorsága és karja védik őt a banditáktól, kiknek értékeiken kívül már másra is kedvük támadt. S talán végül ez lesz az, amely megérteti Nizzi-vel önnön naivitását. Már látni véli, hogy a szörnyű és megalázó ajánlat sem menti őket, bárhogy is ígérje az elfeketedett fogakkal teli száj. Nem, mert Kayne akkor veszít, ha nem lesz képes megvédeni magát ütésektől, rúgásoktól, ha a falka, amely vele szemben áll, farkasok módjára tépi szét nem csak ruháját, hanem testét és lelkét is. S neki ezt végig kell néznie, hiszen a banya éppen most rendeli magához, csak hogy fájdalma se maradhasson rejtve. Hogy látni kelljen a másik szenvedését. Hogy látni kelljen, hogy veszít el mindent. S ha így lesz, ha egymást nem védhetik többé, hát nem lesz más sem, ki ezt tenné.

Halál…

Talán az lenne a legkönnyebb folytatása e szörnyűséges végnek. De látta a sóvár tekinteteket, hát sejti, sorsa, sorsuk ennél akár borzalmasabb is lehet.

- Megpróbálom megnyerni magunkat. Ez nem rossz, sikerülnie kell. Kérem… óvatosan menjen csak felé..

A hang zökkenti ki, az ifjú bizakodása, s biztatása vetít csak elő más, talán jobb jövőt elé, de csak addig, míg meg nem érti, hogy mennie kell, hogy bárhogyan is végződik majd, az odáig vezető út számára nem lesz más, mint a tétlenség kínja. Nem tehet mást, mint hogy végignéz minden egyes ütést, amely a féltett férfi testén csattan, hogy iszonyodva szemlél minden rúgást, amely csontot tör, vagy vért fakaszt. Hogy tűri más szenvedését, s érzi, akár, ha a sajátja lenne. S ha tett is egy lépést, talán kettőt, lassan, mint ha álmában járna, most hirtelen áll meg, s pillant először Westerburg felé, aki talán hamarabb látja meg az elszánást a füstszínű szemekben, de aztán Daisy hallja meg az egyetlen szót, amely más mederbe terelhet mindent.

- Nem!

S ezzel az egy szóval mond nemet mindenre. Ostoba alkura, halálra és kiszolgáltatottságra, fegyverekre és vérre. Nem tudja, mit fog tenni, csak azt tudja, hogy amit számára „kijelöltek”, azt biztosan nem. Elszántan próbál megragadni egyetlen épkézláb ötletet, de a kétségbeesés mégis kimondatja vele a legelsőt, és lehet, hogy a legostobábbat is, azt, ami eszébe jut.

- Csak üljenek le és egyenek! Beszéljék meg egy palack bor mellett, kérem! Majd én megterítek..

Hol vannak már azok az érzések, amellyel várta a mai napot és hol vannak azok, amelyeket az ifjú nemes látva érzett, s hitt ajándéknak miden pillanatot. Hol vannak az ámuló pillantások, amelyeket az ismeretlen tájnak tartogatott, a halk, kedves szavak és finom érintések, amelyekből éppen csak annyit juttattak neki az istenek, hogy most nem veszti el teljesen a fejét a rémülettől?

Hol van már a mai nap hajnala?

Minden megváltozott, s ha Nizz azt remélte volna a kelő nap és a köd árnyai között, hogy a kaland majd élete legszebb emléke lehet, most mégis rettegve várja a végét. Nem, nem csak a kalandét, hanem mindkettejükét. Nem, már nem könnyebbült meg azonnal, már nem feltételezte, hogy a csend jót jelenthet. Nem tette, hiszen a magában megfestett kép erről a napról már messze tűnt, s körülöttük a csendet felváltotta újra a zaj, a némaságot a szavak, amelyek kegyetlen, szánalmas és undorító sorsot ígérnek, és amelyek kétségbeesett pillantásra késztetik. Ám mostanra már a remény is elveszett, s a lány már Daisy-nek sem könyörög, nem tőle reméli, hogy meggondolja magát, s esdeklő szavaira majd nem adja a banda kezére őket. Kayne felé lép, oda, ahonnan elindult, a karja védelmét keresné, de nem teheti. Már ezt sem.
Mert hamarabb indulnak meg az útonállók, s lendülnek feléjük, sem mint hogy elérné az éjszín szövetbe burkolt kart, hogy megragadja, közössé változtatva ezzel reményt, vagy reménytelenséget, Sinan kegyelme szerint. S a Fény Ura bölcsességében a reményt adja nekik. Azzal, hogy erőt ad Kayne-nek a harcra, ügyességet és gyorsaságot, bátorságot, halált megvetőt.

S Nizzinek sem jut más, mint remény.

Hiszen, ha nem így lenne, szorosra zárt szemekkel várná a borzalmakat, vagy félelemtől űzve menekülne bárhová attól a jövőtől, amelyet a bandavezér ígért, eszét vesztve, s együttérzését, támogatását orozva el az ifjú nemestől. Feláldozva teljes lényét a rettegés oltárán. De Sinan róla sem feledkezik el. Így hát Nizase nem menekül, uralni próbálja remegését, s visszafojtani a sikolyokat, amelyek a vérnek szólnának, az ütéseknek, az ordításnak. A mozdulatot fogja vissza, hogy utána nyúljon az eleső Westerburgnak, a kiáltást, hogy figyelmeztesse az újabb rongyosokra, kik érte nyúlnak.

Aztán hirtelen lesz csend megint, s már hallja ő is azt, amit eddig nem, s a bátorsága tart még addig, hogy forduljon ő is az érkezők felé, elmulasztva a banditák visszavonulóját. S hiába mond le e látványról, a por, s a távolság még nem mutatja meg neki sem, hogy az újonnan érkezők vajon örömét, vagy rettegését növelik-e majd.

De érintést adnak, ismerőst és bátorítót, s ha Kayne menteni akarná őt, védeni saját testével, elszántságához társat is kap. Egy apró kezet a sajátjába, finoman biztató ujjakat, amelyek belefonódnak a férfiéba. S egy mondatot is, ami tán kérdés, mégis több annál. Vágy és ígéret is.

- Ugye nem engedi el a kezem, bármi is lesz?