Is this the beginning of a beautiful friendship? Nizzi&Kayne

A feszültség, az izmok tettrekészsége az ujjakon át áramlik felé. Akár egy felajzott íj, olyan a mellette álló alak…

Aztán hirtelen enged a feszültség, a sóhaj hozzá is elér, s az övé felel rá. De a kéz még segít, a másiké, mert így a megkönnyebbülés nem lopja el az erőt a lány lábaiból és a lelkéből. Hát csak áll Kayne mellett, éppen talán csak egy aprót lép hátra, csak hogy utat engedjen a parancsnoknak az újonnan érkezettek felé. Az ismerősök felé. Hiszen látja ő is az egyenruhát, s hallja az üdvözlést, s a feleletet is rá, a katonákét, kik nem újabb bajt hoznak rájuk.

Talán nem…

Mert a kétség és a bizonytalanság ott van a három szempárban. S csak egyetlen rápillantást követ egy halk köszönés, akár ha ott sem lenne a többiek számára, s Nizzi is csak bólint, habozva a Smith-nek nevezett katona felé, hogy a feleslegesség érzését leplezze. És talán menne is, odébb, hogy a hivatalossá változó hangnemnek maga is engedelmeskedjen önszántából, kérés nélkül, de a kéz még nem engedi.

- Igen, majd beszámolnak róla, de… egy pillanat, engedjenek meg néhány percet a hölggyel…

Azt hiszi, érti… Hogy pontosan tudja, mire kellenek azok a percek. Hiszen nincs már kocsi, és nincsenek lovak sem, nincs kocsis, ki hajtaná őket. A kaland – bár a végéért áldja az isteneket – befejeződött számukra. S miközben odébb lépkednek, nem pillant a másikra. Nem akarja, hogy lassan múló félelme, megbántsa a férfit, hogy úgy érezze Kayne, hogy igyekezete nem talált méltánylásra benne. S amikor megállnak, csak óvatosan pillant rá, veszi számba a sebeit, s foltjait, tépett ruháját és hiányzó cipőjét, hiszen ő most már „Westerburg parancsnok”. Újra...

S mikor az ifjú nemes belefog, az „értés”-t érzi bizonyítottnak, de aztán csak azt hallja, hogy „... de nem mennék velük most vissza…”, s Nizase próbálja felfogni a szavakat, amelyek végül mégsem azt ígérik számára, amit oly magabiztosan tudni vélt.

- Folytatni akarja az utat? – kérdezi elhaló hangon. – De…

Nem tudja, mit soroljon elébb, a férfi sebesüléseit, azt, hogy éppen most menekültek meg a banditák karmai és rémes vágyaik elől, hogy még most is védtelenek egy hasonló támadás ellen? Vagy tán említse meg az út folytatását ellenezve az ő és ruhája alkalmatlanságát a lovaglás terén, vagy azt, hogy immár kísérő nélkül maradtak? Hozza szóba azt, hogy ha az ifjú aggódott miatta, amikor a Falnál került katonái elé, s kíváncsiságukra titkolózással felelt, most nyilvánvalóan „szoros” együttlétüket vajon hogyan kívánná leplezni?

De ahogy a másikra tekint, látja a reménytelenséget a smaragdszín szemekben, még ha a másik titkolni is szeretné. S ez talán a lány aggodalmát oszlatva korábbi vágyát is felkelti újra, azt, amelyik a kalandra sarkallta minden figyelmeztetés ellenére, amelyért hazudni is mert a tisztelendő anyának, amely álmokat hozott az „odakintről’, amelyet eddig sosem látott. S ha úgy dönt, hogy nemet mond a folytatásra, hát álom marad mindez… Talán örökre…

Új fény gyullad hát a szemében, az elszánásé, s összeráncolt homloka már a megoldást keresi, amellyel legalább az egyik ellenvetésen túlléphetnek. Biztos benne, amit meg kellene tennie, nem való férfiszemeknek, de még nem tudja, hogyan kérje rá mind a négyüket, hogy majd forduljanak el, míg megoldja alsószoknyáit és megszabadul tőlük, s hajtűinek egyikével tűzi fel felsőruházatát, csak hogy ne akadályozza a lóra ülésben. Mert ez lesz a mód, amelyet Kayne javasolt. Nem, Nizz nem képzeli, hogy „lovagolni fog”, csak azt, hogy utasa lehet egy hátasnak, s hogy a parancsnokra kell bíznia magát még ebben is.

De előtte egy kérdést tesz fel, súgva, hogy csak Kaye hallja, s amely majd eldönti azt, hogy felhozza-e a rendhagyó és talán megbotránkoztató kérését a fiatal tisztnek. Egy kérdés, amely dönthet a nap folytatásáról.

- Azt gondolja, megtehetjük? Nem került már éppen elég nagy bajba miattam?

- Westerburg parancsnok, az én megítélésem az emberek számára oly mellékes, hogy egyetlen szót sem vesztegetnének arra, hogy arról értekezzenek, vajon helyes-e az, amit teszek, vagy sem. Nincs családom, aki szégyenkezne miattam, vagy fényes jövőm, amit tönkre tehetnék egy meggondolatlan lépéssel. Trastine tisztelendő anya – úgy hiszem – Tsvig kegyelméből a megbocsátást erénynek tekinti, ezért talán az ő neheztelésén kívül más büntetésre nem számíthatok – mosolyodik el keserűen a lány. – És igaza van, legfőképpen magunknak, s az isteneknek tartozunk felelősséggel az életünkért… - aztán már folytatná is, elmondaná, hogy igen, mindennél jobban szeretné látni a városon kívüli világot, amelytől eddig elzárta sorsa, s helyzete, de egy kérdés érkezik, azoktól, kiknek megjelenése végül megmentette őket.

- Akkor jönnek velünk vissza a városba?...

A kérdés talán nem lepi meg, hiszen ez lenne a biztonságos és ez lenne talán a helyes is. De Kayne öröme az övé is lenne, csak nemet kell most mondania. S ő azt is teszi. Először csak halvány fejrázás a felelet, aztán persze a pillantás, amelyet az ifjú vet rá rejtve, lopva, talán bizakodva is, Nizzinek is bátorságot ad. S talán azt hihetné bárki, hogy ellenkeznie lesz a legnehezebb, a Rend ifjú tagja pontosan tudja, hogy nem így lesz. Hiszen a szavak csak elszállnak, s talán egy ideig még ott keringenek a fejekben, de amit meg kell tennie ahhoz, hogy ez a nap vágyai megvalósulását hozza, sokkal komolyabb, s rendhagyóbb lesz.

És talán nem csak neki.

Hiszen nyilvánvaló, hogy sosem szabadult meg ruháitól idegenek előtt, s férfiak előtt még a gondolatát sem vetette volna fel soha ennek az elképzelhetetlenül ostoba tervnek. S talán, ha a katonák oly kedvesek, s érzékenyek, mint elöljárójuk, akkor ők sem követték el soha, hogy a kíváncsiság bűnébe esve kövessenek egy ilyen méltatlan "akciót". Éppen ezért lesz a megoldás oly kínos Nizase számára, hogy még az előtt elpirul, sem mint, hogy lesütött szemmel, vagy tettetett könnyedséggel osztotta volna meg tervét a fiatal nemessel, ki álmot kínált neki, amely valóra válhat, ha elég bátor lesz. Nem, dehogy mondta volna el a másik háromnak az ötletet. Sosem beszélt volna azoknak, akik kutatón nézik most párosukat, azt találgatva, vajon mit is gondoljanak kapcsolatukról. De ez most nem jut a lány eszébe, hiszen most legyűrni igyekszik belé nevelt visszafogottságát, amely nem engedi kimondani a kérést, a fojtogatót. Csak lélegzik, mélyeket, hogy legyűrje az akadályt, amely nem engedi, hogy rálépjen a megoldás oly keskeny ösvényére. Csak a parancsnokot figyeli, hogy nyugodt vonásaiból pótolja az erőt, amelynek talán mindig is híján volt.

Hirtelen mozdul, fordít hátat a triónak és a lovaknak, hogy Westerburg hallja csak őt, hogy csak ő láthassa lángoló arcát, amelyen a pír nem csak a szégyent, de a vágyat is mutathatja a másiknak.

- Szeretnék menni, Kayne. Mindennél jobban. De segítenie kell. Olyat kell kérnem, amely nem mások véleményét változtathatja meg, hanem az önét…

S ha a férfi szól, biztatva, vagy ha csak szavak nélkül a pillantása teszi ezt, hát Nizzi folytatja. Sietve, mint ha attól tartana, nem lesz elég bátorsága, hogy végig mondja. Hogy nem lesz mersze kérni. Kérni tőle…

- Nem tudok lóra ülni ebben a ruhában… Így nem… De… - tudja, vagy most mondja ki, vagy sohasem fogja megtenni. – De ha megszabadulok az alsószoknyáimtól, szerintem menni fog. Tudom, hogy menni fog… Ha segít…

A pillantás a vállai mögött talán előre vetíti az óhajt, a furcsát és talán megbotránkoztatót, s Nizz halványpiros arca hirtelen lesz sápadt, ahogy kimondja azt, ami egyedüli lehetőség itt, ahol nem rejtőzhet el a kutató pillantások elől. Itt, ahol olyanra kell kérnie a parancsnokot, amire talán senki sem kért még egy férfit, kit alig ismer.

- Ha eltakar előlük, megteszem…

Magára marad, de csak akkor sóhajt fel, amikor már mindenki hallótávolságon kívül van. Maga sem tudja, minek szól a sóhaj. Annak-e, hogy a három ismeretlen katona távozott, annak, hogy a parancsnok előzékenysége megoldást kínált a gondjára, vagy talán annak, hogy el kell végre szánnia magát, hogy megtegye azt, amire vállalkozott. Tanácstalan kicsit, nem tudja, mikor lesz „elég” az út, amit a lassan gyalogló ifjú megtesz, csak hogy ne lássa, amit tenni kíván. Azt persze tudja, a másik három már nem okozhat nagy kárt kíváncsiságával, hiszen sokkal gyorsabban érnek messzebbre, sem mint hogy már ő is kivehesse arcukat, ruhájuk részleteit, hajuk színét. Hát még áll, bizonytalanul babrál kabátja gombjaival, s a feleletre gondol, amelyet végül adott.

- Igen, megoldom, hogy elmehessek oda, ahová vinni szeretne…

Most, hogy újra és újra ott visszhangzik a fejében ez a néhány szó, csak egyre azt reméli, a pír, amellyel Kayne Westerburg távozott, nem ennek a mondatnak szólt. Nem akar már félreértést és nem akar több zűrzavart, csak nyugalmat és békét.
Béke… Gyorsan körbe néz, mert most döbben rá, hogy magára maradt ott, ahol nem sokkal ezelőtt még borzongva állt egy szörnyű helyzet kellős közepén, és rettegett. Most nem teszi, de a magány is ijesztővé válik egy ilyen nap után és már sajnálja, hogy nem állította meg az ajánlkozó nemest, s nem kérte maradásra. Most már arra gondol, hogy vajon, ha kiáltana, a férfi meghallaná-e. Éppen ezért néhányszor körbe fordul és hallgatózik, de már a patkók és a csizmatalpak zaja sem ér el hozzá, hát önmagát sürgeti, amikor kapkodva bújtatja ki a lyukakból az alsó gombokat a szűkre szabott felsőruhán, hogy a széles övhöz férjen, amely a szoknya derekát rejti. A csattal ügyetlenkedik egy kicsit, csak mert az ujjai nem engedelmeskednek, de aztán már csúsztatja is lejjebb a tenyérnyi pántot és az alsószoknya derékpántját keresi. Itt csak egy csomó áll az útjában annak, hogy a szoknya, a vászonból készült, több rétegű holmi végre a földre hulljon, s a sötétkék, vastagabb, puha szövet most furcsán, idegen eséssel ölelje körbe, s a hiányzó szoknyarétegek miatt megborzongjon. De aztán már csatolja is vissza az övet, húzza szorosabbra és az immár hosszabbá váló szoknyát emelje meg, míg átlép a porban heverő fehér halmon. Nincs túl sok holmija, hát itt semmiképpen sem hagyja majd, de a felsőszoknya még hosszú, alkalmatlansága a tervezett utazáshoz talán már nem annyira nyilvánvaló, mint eddig volt. De Nizz még nem végzett, tűkkel feltűzött haját igazítja, csak hogy egyet kivegyen a hajtűi közül, s a szoknyája hátulját tűzi fel, hogy ne akadályozza a mozgásban. Csak aztán hajol le, s emeli fel az ölnyi kupacot, hogy összehajtsa, amennyire csak bírja, s reménykedjen abban, hogy a nyeregtáskában talán elférhet a holmija.

Csak ekkor néz körül, s először megretten, hogy nem látja a másikat.

- Kay, itt van valahol?

A kiáltás kétségbeesetten szalad ki a száján, s amikor elhal, a felelet után hallgatózik majd, bármi zaj után, riadtan keresve a forrását addig, amíg válasz nem jön.

A viharos érkezés talán megijesztené, ha ő maga nem kereste volna korábban az ifjút, csak a vehemencia lepi meg, a hirtelen fékezés és ugrás, amelynek nyomán Kayne Westerburg immár ott áll megint mellette. Hát csak rázza a fejét a „baj” említésére, s rázná újra a „terv” említésére is, de aztán az ő képzeletét is elragadja a helyzet megoldása.

- Úgy gondoltam, ha esetleg mögém ülne…

Elgondolja a módot, s belegondol a kivitelezésbe is, ott állva a számára hatalmasnak tűnő paripa mellett. Látja a nyerget, amely mindennek tűnik, csak biztonságosnak nem ehhez az utazáshoz, s a bátorsága, amellyel belement a kaland ilyetén folytatásába most arra készteti, hogy kérjen… Olyat kell kérnie, amelyet eddig sosem próbált, s tán azt sem tudja, kivitelezhető-e, működhet-e, ám mégis biztonságosabbnak tűnik számára, s talán kevésbé „bizalmaskodónak”, mint az, amit a parancsnok javasolt. Mert azt elképzelni, hogy karjaival átfogja a férfi derekát, s oly közel kell húzódnia hozzá a nyeregben, hogy…

- Nem bánja, ha inkább én ülök előre – nyögi ki végül, a cipője orrát bámulva, miközben azon igyekszik, hogy a másik ne lássa túlzott zavarát. – Akkor a szárat tartó kezei között kevésbé aggódnék attól, hogy leesem… - emeli végre fel a pillantását, s látja meg a felé nyújtott kezet. – A szoknyámat feltűztem, fel tudok szállni, ha megfogja a lovat… - ígéri, bár maga sem tudja, hogy képes lesz-e erre a „mutatványra”.

Így, ha Kay nem tesz másképpen, ha a férfi kantárt szorosabbra fogva tartja a helyén a türelmesnek és nyugodtnak tűnő állatot, hát Nizz felhúzza a szoknyáját addig, hogy ne akadályozza abban, hogy a kengyelbe helyezze a lábszárát is elfedő cipőbe bújtatott lábát. Aztán a nyerget fogja meg, s örül, hogy kesztyűje már nincs a kezén, mert így szorosan megmarkolhatja a kissé csúszósra koptatott bőrt. Óvatosan nehézkedik a lábtartóba helyezett lábára, miközben vékony, ám izmos kezeivel húzza feljebb magát, hogy aztán vigyázva emelje át a másik lábát a széles hát fölött, felfedve harisnyába bújtatott térdét és combját, amelyet immár nem takarhat el a szoknya szövete. De aztán, talán saját merészségén is meglepődve igazítja meg a lovaglásra alkalmassá tett ruhadarabot, amikor elhelyezkedik, így már csak a fűzős cipő bukkan elő mindkét oldalon, ahogy előbbre csúszik a nyeregben, helyet kínálva a másiknak maga mögött, megigazítva a szoknyát, amely most inkább afféle „elszakadt” nadrágnak tűnik. S miközben kiakasztja a lábát a vas „lábtartóból”, óvatosan pillant a másikra, s még inkább maga mögé azt latolgatva, vajon a szikár alaknak elegendő helyet hagyott-e a nyeregben ahhoz, hogy biztonságban megülje, s irányítsa a lovat arra, amelyre menni szeretne. Egy kicsit dől csak előre, annyira, hogy egyik tenyere a paripa nyakának finom szőrére simuljon, s a másikkal a sörénybe kapaszkodik óvatosan, a selymes szálakat markolja elszántan. Nem szólal meg addig, amíg nem látja a másikat mozdulni, csak akkor suttog izgalomtól, és zavarodottságtól elhaló hangon.

- El sem hiszem, hogy ezt teszem… Ugye nem gondolja meg magát?

Nem tudja, hogyan lehet „jól ülni”. Csak azt érzi, ha Westerburg nem óvja a karjaival, hát biztosan lebillen majd a ló hátáról, a hatalmas állatról, amelyet először megérinteni is fél. De a puha, sima szőr végül ott simul a tenyere alatt, s ahogy látja az ifjút készülődni, s a fogására moccan a ló, toppant egyet, úgy kap a lány a selymes, kissé gubancos, most alig fésült sörény után, s fonja be ujjait a barnás szálak közé. Aztán az ő ügyetlenkedését szégyenletesnek minősítő könnyedséggel már ott is ül mögötte Kayne, s most döbben csak rá, mily rémesen elszámította magát a hellyel, s testek közelségével kapcsolatban. a mozdulat, amellyel a másik helyezkedik, hogy ültében is biztonságot adhasson neki, túl intim, túl közeli és túl személyes, s ő talán mozdulna, csúszna előrébb, de a kápa útját állja, hát inkább csak ül, szálegyenes háttal, arcán egyre mélyülő pírral, amíg aztán a férfi megszólal, hangját nem csak hallja, de érzi is. Mert a lehelet a fülét, s a tarkóját csiklandozza, s a hátának feszülő mellkas visszhangozza a szavakat.

- Nincs ebben semmi rossz, hiszen csak…hiszen elmegyünk egy szép helyre. Dehogy. Próbálok lassan haladni, jó?

S ő csak bólint, dobogó szívvel, ráébredve, hogy a kaland elkezdődik, s más, talán más, talán több, talán rosszabb, talán jobb, mint várta…

A hátas pedig elindul, s ő érzi a férfi karjainak, s combjának „jeleit”, amelyek nem neki „szólnak”, a ló izmait is érzi a szoknya szövetén át. Aztán engedelmesen már lépked is az állat, s a mondat, amely az iram növelését jelzi, csak szorosabbra fonja ujjait a sörényben. Éppen időben teszi, mert a ló megugrik, már nem csak a hát és a mellkas simul egymáshoz, de a férfi mindkét térde is a lány térdhajlatához szorul.

Nizase pedig kapaszkodik, s már nem csak a helyzetük okozta zavar színezi pírral az arcát, de az izgalom is, s elakadó hangon, de már sokkal bátrabban kér, kissé hátra fordulva, hogy ne csak a szélbe suttogja a vágyat, amely új és azonnal az övé lehet tárgya, ha Westerburg is azt szeretné.

- Gyorsabban… Ugye mehetünk gyorsabban?

A beleegyezés kurta, de készséges, a mozdulatok, amelyek új távlatot adnak a lány lelkében a sebesség fogalmának hirtelen, de kérésre jönnek, hát cseppet sem ijesztőek. A ló teste megnyúlik, s ők szállnak a halvány porfelleg felett, amit a paták kavarnak. A szabadság érzése oly erősen dalol Nizase vérében, zsigereiben, agyában, szívében, hogy észre sem veszi a férfi kényelmetlenségét. De miért is venné, hiszen jót hisz róla, romlatlanságot, szívének tisztaságát? Miért vélné számítónak, becstelennek, ki tán kihasználná helyzetüket, hisz nem ezt látta, s nem ezt látja Kayne minden tettében, s szavaiban sem? Miért feltételezné halottnak hitt lelkének, s érzéseinek sötétségét, amikor a napot adta ma is neki, a fényt, s ajándékában nem akar rosszat látni?

Az egymáshoz érő testek ily szokatlan közelsége csak addig sértené szemérmét, ha gondolna rá, míg szándékot feltételezne mögötte, illetlent. De most nem kell így éreznie, hiszen egyetlen szó, utalás, mozdulat sem vet árnyékot az ifjú nemes tetteire, hiába háthoz simuló mellkas és óvón körülölelő karok. S ha a helyzet becstelenségére gondolna, Nizz úgy hihetné, tán ő maga tett többet azért, hogy megítélésüket döntse romba felelőtlenségével.

S mikor már úgy érzi, a tüdejébe áramló levegő, s a haját kuszáló szél már túl sok, s kacagna a boldogságtól, a ló lassul, tán fárad, s fordul az út. Ők is kanyarodnak, és Nizzi végre megint lélegzik, s nem falja, kortyolja a levegőt, ahogy eddig tette, kicsikarva az ismeretlen illatokból minden édes cseppjét a száguldásnak. Félelme is elszállt már régen, lótól, férfitől, félrecsúszott szoknyától, kivillanó cipőtől, ujjai szorítása is lazul a sörényben, s a hátát veti a másik mellkasának, elégedetten, kifulladva, mégis felszabadult örömmel.

S mielőtt szólna az ifjú, belőle is kibukni készülnek a szavak, háláé, örömé, de aztán várnia kell, mert újabb ígéret teszi még boldogabbá, s mosolyát a másik nem látja, de biztosan érzi a hangsúlyból, amelyen átragyog a fény, amelyet Westerburg tán az aranyló nap ragyogásának vél, de amely belőlük árad.

- Ha közel van, nem bánná, ha gyalog folytatnánk? – próbál a lány hátra tekinteni, kevés sikerrel, s ha igyekszik is, csak az arcélt láthatná, a göndörödő fürtöket. – Oly nagyszerű volt a vágta, s szegény állatra nem gondoltam, látja, milyen önző és ostoba vagyok. Talán jól esne neki, ha ezen a kaptatón már nem kellene felcipelnie minket. – aztán elhallgat, csak míg kettőt ver az izgalomtól lassan csituló szív, aztán már szól újra, őszinteségét reméli, nem veti meg a másik. -  És én sem szeretném, ha túl hamar érne véget ez a séta, parancsnok. A világ sokkal több és sokkal szebb, mint amilyennek gondoltam. De pont olyan, amilyennek ígérte…

S csak reméli, nem bánja a másik, hogy megállítja a lovat, s ő majd hagyja, hogy először a férfi szálljon le róla, oly fürgén, könnyedén, ahogy mögé kapaszkodott, s aztán majd ő is keresi a kengyelt, megveti benne a lábát, ügyetlenkedik egy kicsit, de aztán majd ő is odalent áll, kissé bizonytalan lábakon.

S akkor talán majd a kezét nyújtja Kayne Wessterburg-nak…

Már odalent áll, Kayne mellett, s lejutni a hátasról kevesebb gondot okozott számára, mint előzetesen hitte volna, s ebben Westerburg-nak kell gondolatban köszönetet mondania. Ahogy a gondoskodásért is, mert a kosár emlegetése ráébreszti a lányt, hogy a reggelije is elmaradt, annyira elragadta a várakozás izgalma. S már éhes, most érzi csak, bár ezt sosem vallaná be a grófnak, hát szívmelengető arra gondolnia, hogy a férfi ezt sem feledte, s kedvességét egyre kivételesebbnek érzi. Mert Nizase számára az éhség is olyan dolog, miről nem szívesen beszélne.

De látja a másik mosolyát, hát engedi a feszültséget tova szállni ő is. S nevet a madarak említésére, mert neki sincs gyakorlata abban, ő is tudatlannak érzi magát. A város parkjaiban üldögélni számára eddig is olyan luxus volt, amelyet ritkán engedhet meg magának, s oly sok alkalom arra sosem volt, hogy oktatást kaphasson az aprócska énekesek felismeréséből.

- Ne sajnálja, én sem tudom megkülönböztetni őket – ismeri be ő maga is, s biccent arra, hogy merre is induljanak, hogy aztán a kérdés érje váratlanul, s a vidámságtól fossza meg rögtön arcát. – Tegezni? – suttogja halkan, miközben érteni igyekszik a másikat. – Nem, nem hiszem, hogy butaság lenne, sosem nevezném annak – ismeri be, mit szíve mond, csak hogy aztán az esze is magához ragadja a szót. – De ugye tudja, hogy mások furcsának találnák, sőt még inkább elítélendőnek… Ön nemes úr, s a város légierejének parancsnoka… Származása, s pozíciója - azt hiszem - nem nagyon engedi meg, hogy túl sok embert nyilvánosan tegezzen, Kayne – torpan meg, csak hogy szembe forduljon az ifjúval, ha az maga is megállna. – Amikor az emberei tolakodóak voltak, megijedt, hogy kíváncsiságuk talán bántana engem, s hogy kellemetlen lenne számomra. Ez nagyon kedves volt öntől és váratlan– néz komolyan a lány, s a férfi arcát kutatja, keres jeleket, indokot, okot, magyarázatot. – Most én kérdezem azt, hogy mit fognak gondolni magáról? Hogy miért tesz ilyet? És mit hisznek majd… - akad el a szava, csak hogy egy sóhaj után folytassa, ami akkora bátorság tőle, hogy talán az eszét sem tudja, mikor tett ilyet utoljára. – Nem hozhatja magát olyan helyzetbe Kay, hogy azt higgyék, olyat tesz, ami méltatlan önhöz és talán hozzám is. El sem tudja képzelni, mit jelent ez nekem és szívesen meg is teszem, ha kettesben vagyunk… Nem, ez visszafogott vélemény lenne és az igazság ennél sokkal több. Minden vágyam, hogy megtegyem, amit javasolt. De nem bánja, ha azt kérem, ha mások is ott vannak, ne tegyük? Tudom, ostobának tarthat emiatt, és akár már bánhatja is ezért, hogy felhozta a dolgot, de nem szeretném, ha megfosztaná magát a megbecsüléstől, amit megérdemel… Megérti ezt? – pillant rá könyörgéssel a tekintetében, s ha napjuk eddigi eseményei váratlanok voltak és különlegesek, hát következő tette sem lesz másmilyen, s maga is belepirul önnön merészségébe. – Mondd, hogy megérted! Kérlek!

Látja a zavart, az elsöprő önvádat, a túlhajtott elmét, túlfeszített idegeket. Tudja, mit lát, pontosan tudja és elkeseredik. Azt érzi, hiába próbál vigaszt nyújtani, hiába támogat, biztat és remél, minden csak rosszabb lesz. Harag lobban fel benne a világ iránt, mert azt képzeli, Kayne Westerburg áldozat, akit felemészt a felelősség és az önfeláldozás. Aki most is itt van vele, ahelyett, hogy önmagával foglalkozna, most is neki akar jót, erejét megfeszítve, elszántan, magát semmibe véve- mert már nem tud másként cselekedni. S miközben a harag egyre nő benne, elszántan baktat a másik mellett, kapaszkodik felfelé az ősinek tűnő romok felé és talán még könnyek is szöknének a szemébe, de a düh most mindent felszárít.

Amikor átlépnek a boltív alatt, úgy fordul meg, hogy most kiabálni fog, hogy a másikra zúdítja minden félreértésük szívet facsaró és elmét gyötrő ostobaságát, hogy ha kell, maga rázza meg az ifjút, csak hogy végre ráébredjen, sosem mondott olyat, hogy nem érdemel megbecsülést. De amikor végre felérnek, s ő Kayne Westerburgra néz, csak a smaragdszín szemeket látja, tele fájdalommal és kínnal.

Már nincs kedve a vitához, csak ahhoz lenne kedve, hogy megölelje a másikat, de azt sem teheti. De aztán odaáll Kayne elé, s a szavak lassan formálódnak.

- Kayne… Kérlek… Csak egy kicsit figyelj rám! Nincs mit bánnod a születéseden, hiszen nem te döntöttél erről. Bánni olyan dolgokat, amit az istenek rendeltek, milyen hiábavalóság! Ha bármit is bánhatnál az az lehetne, ha befolyásodat és vagyonodat nem az emberek javára használnád, kik bíznak benned. Mert bíznak, ezt láttam. És ha nem számítana, ki mit mond, akkor engem sem védtél volna pletykáktól és kutató pillantásoktól. Akkor az sem érdekelne, hogy engem vesz szájára a város. De te nem ilyen vagy. Tudod, hogy a szavak rosszat tehetnek, sőt nagyon rosszat, hát vigyázol azokkal is, óvatosan bánsz velük, de… A másét néha tökéletesen félreérted. Ahogy az enyéimmel is tetted. – nem veszi le a másikról a pillantását, s a füstszín tekintet nem ereszti a smaragdot, ha az nem akarja. – Sosem hinném, s sosem mondanám azt, hogy nem érdemelsz megbecsülést. Éppen az ellenkezőjét hiszem. Többet érdemelsz, mint amit kaphatnál, s amit oly könnyen dobsz el magadtól, ahogyan más egy megunt holmit vet szemétre. Mert látod, most is ezt mondod nekem, pedig én becsülöm azt amit és ahogyan teszel, s mással sem tudok fizetni érte, csak bizalommal. Hogy most is megtettem azt, amit kértél. Hogy tegezlek a második találkozásunkkor… Szinte ismeretlenül is. De tudod, talán mégis azt hiszem, ismerlek… Akár csak önmagamat… De mondd, ez neked egyáltalán jelent bármit is?– elkeseredése oly nyilvánvaló, s úgy nyúl a másik felé, karját keresve, akár egy fuldokló kapaszkodik abba, ki menteni szeretné. – Ha ez nem elég, úgy kérlek, mondd meg, mit tehetek érted? Mit tehetek azért, hogy ez a nap mindkettőnk számára öröm legyen és boldogság?

- A tökéletesség az istenek sajátja, hát ne vágyj rá és ne kérd magadtól számon. – talán Westerburgnak mondja, talán magát is menti vele, de tudja, ebben igaza van. S az, hogy az ifjú érzelmeit hosszú ideje, talán mindig is rejteni kényszerült, már nem is lepi meg. Valahogy sejtette, tudta mindig is, hogy odabent, valahol mélyen vannak elzárva, csak azt nem tudta, s nem tudja ma sem, miért lett ettől egyszerűbb az ifjú nemes élete. Sejti, persze, hogy gyanítja, a világ, amely annyira más, mint az övé, többet követel, talán mindet a parancsnoktól, s ő nem lehet egyszerre érzelmekkel teli ember, kemény katona és felelősségteljes nemes úr. De az érintés most mégis azt mutatja, Kayne Westerburg még érezni akar, ha mást nem, egy támogató kart. Ám érti ő, pontosan ismeri az okát a másik aggodalmának, titkokról, bűnökről, hazugságokról. Ahogy a saját életének feszítő titkai is ott várnak arra, hogy kiszabadulhassanak, s tehessenek rosszat vagy jót velük attól függően, vajon a sarjadó bizalom és hit milyen erős. - Nem kell semmit sem mondanod, amit nem szeretnél, de kérlek tudd, hogy terheid, olyanok, amit megosztani vonakodnál, nem csak neked vannak. Nekem is. S ha azt hiszed, én nem sodorhatnálak bajba, hát tévedsz - a mosoly keserű, ahogy a szavak is, de remény van benne, valami felcsillan a jövő végtelen mélyén. Hallgatja a férfit, ki soha ennyit még nem beszélt előtte, aki mindig sebezhető volt és esendő, most mégis olyan, akár a titokzatosság maga. Jövőjét temeti és talán másokét is, ami meg kellene, hogy ijessze a lányt, de mégsem így lesz. És Nizzi folytatja, bár talán azt sem tudja miért, de nem akarja, hogy minden olyan legyen, mint ezelőtt, hogy beszélgetéseiket kínos hallgatás ölje meg, s zavart magyarázkodás szelje darabokra. - Nekem is sokat jelent a kedvességed és a törődésed, még ha csak ennyi juthat belőle. Egy gyönyörű nap, egy türelmes paripa és egy kosár. Tudod, ez sem volt eddig. Semmi sem volt. Azt pedig, hogy megutállak-e, nem bíznád rám? Kérlek.. - s pillantása azt sugallja, bizton megítéli majd, s számot vet a másik erényeivel és hibáival, de elnéző lesz. - Nem, nem kell a parancsnok. És a gróf sem. Kayne Westerburgot szeretném megismerni, persze, csak ha még létezik.

Tudja, hogy a férfi nem tökéletes, de ahogy mondta is, sosem vágyott tökéletességre, hát nem is vágyik most sem rá. Arra vágyik, mit a kérdés rejtve ígér, s bólintania kell, mert igen, akar. Mesélni akar, beszélni, létezni akar a másik gondolataiban, s azt akarja, az övében is létezzen Kayne Westerburg. Hogy mindketten létezzenek. Most. Itt. A mában. Néhány falat sosem kóstolt ételben, sosem ízlelt italban, sosem látott képben. S ha egyetlen pillanatra a csillogást látja, a lehetőség fényeit, hát a másikban a sötétség burkolja be, titkok és kötelékek, amelyek az ifjú nemesnek fájnak. Ahogy a kérdése is.

Látja, szavai a másik lelkéig értek, úgy, ahogyan nem akarta, s talán már vigasztalná is a férfit, ha ő nem lenne gyorsabb, s a mondatok maguk alá temetnek felhőtlen álmokat, s vágyott ébredést. Ha azt gondolta, a másik ráeszmél, hogy kérdése mit is jelent, akkor tévedett. Mert ez az eszmélés nem az lesz, amiben hitt. Nem biztatás, nem a megbocsátás ígérete és nem támasz. Fájdalom lesz, önmarcangolás, a feladás, a búcsú maga. S Nizase hallgat, hallgatna, de most őt faggatja kérdés, neki szúr bőre alá, s szívébe a szó, mit oly vallomás előz meg, mit érteni igyekszik, s felmérni jelentését, de képtelen.

Mocsok… Vér… Halál…

Először menti a másikat, hiszen pont ezeket látta első találkozásukkor. De látta a másik nemességét is, azt, hogy mindezek ellenére mégis tiszta maradt…

De most másképpen van, a szenny foltot hagy, s Nizzi maga sem tudja kinek a lelkén.

- Arra vagyok kíváncsi, akit megmutatni akarsz – suttogja, s most ő nézi a földet, a hajlott fűszálakat, s sorsát látja bennük. Azt, hogy egy nálánál nagyobb erő hogyan hajlíthatja meg, s kényszerítheti a földre. De mégsem hagyja, hogy ez legyen a jövő. Már nem hagyja.  – Arról beszélj, aki TE vagy, magad. Arról, aki halált osztott, míg másoknak életet adott, s vállalta a döntés terhét, s a tett felelősségét. Arról, aki most is a Gondoskodó Anya kegyelme miatt aggódik – s mikor a másikra pillant, könnyeit titkolni felesleges lenne. – Miért élsz úgy, hogy darabokra téped a lelkedet, hogy hagyod, mindenki szakíthasson magának egy részt belőle, s marcangolja kedvére önnön kínjaival? Azt mondod, a gróf sosem létezett… És hogy a parancsnoknak csak feladat az élet, örökös küzdelem önmagával, s a lehetetlennel… Hogy Kayne Westerburg nem más, mint egy szellem, egy fel-feltűnő kísértet, ki csak akkor jelenik meg, ha jótettet kívánnak azok, kiknek a helyzete reménytelen… Akkor mit kell tegyek, hogy egyiküket is elérhessem, mondd? A grófot nem lelhetem meg, mert nincs sehol, s sosem volt sehol, ahogy mondtad. Nem lehetek a parancsnok számára feladat sem, hiszen nem vagyok király, kinek erejével magam szabhatnék utat tetteinek. S a Sötét Negyed kitaszítottja sem vagyok, kit megmenteni, vagy megbosszulni kellene… Akkor mégis mi hozott ide? Miért vagy itt most velem? Lelked melyik része vágyott erre a napra úgy, ahogyan én?

És Nizzi csak áll, szemben a másikkal, haját zilálja a feltámadó szél, s a felhők szürkeségével kel versenyre a szeme színe…

- Én is vágytam – mondaná, de a gondolatok túl későn jönnek megint, mert mozdul a kéz, a másiké, ám hiába vágyná az érintést, sosem jön el. Távolság lesz belőle, végtelennek tűnő űr, amit átérni sosem lesz képes, most ezt hiszi. S ha határtalanságot érez, áthidalhatatlant, talán az ő keze is mozdul, ujjai rezzennek, akár a madár szárnya, s törnek le éppen úgy, s repülni, át téren, s időn már nem képes.

Csak hallgatni.

Hallgat, mert figyelni akar Kayne-re, érteni akarja őt… Aztán hallgat, mert már képtelen lenne beszélni… Nem mondhatja, hogy valami hasonlót sejtenie kellett volna, ám mégsem tette, mert remélni sem merte azt, hogy a férfi így tekint rá. Hogy érintése tán oszlat homályt, sőt sötétséget, amelybe önmagát zárta az ifjú nemes. Persze nem vak ő, látta óvatosan, vigyázva lágyuló tekintetét, néha zavarát, de csak olyannak gondolta, mint sajátját, bizonytalanság, s tartózkodás ostoba gátjának. Éppen ezért vágyta ő is ezt a napot, hátha lassan omlanak majd le a falak, s korlátok közé szorított barátságuk kivirágzik majd kísérőjük óvó felügyelete mellett.

De most ketten vannak, s nem csak falak omlanak le, de titkok tűnnek el, érzések kelnek ki ismét börtöneikből, hová évek fájdalma kényszerítette őket.

Hallgat… Azt hallgatja, hogy a másik gyengeségei haláláról beszél, de Nizz tudja, hogy nem haltak meg, miket élettelennek vél Westerburg. Hiszen ő látta… Látta az Ispotályban, ahogyan azt is, hogyan próbálta titkolni, uralni, legyőzni… S lelke is van, szenvedő, mit most is lát átragyogni a bosszú gonoszságán, mit bevall neki…

Gyilkosság…

Eső mosta könnyek a mosoly árnyékában, amelyet nem ért, ám érteni akar kétségbeesetten, csak hogy a bűn megbocsátható legyen. Önmagával harcol, igazság kel birokra igazsággal, tanítások küzdenek tapasztalásokkal. Mindkettőjükért. Saját szájára tapadó tenyere fojtja vissza a zokogást, de nem MIATTA sír… ÉRTE… Aztán ráébred, könnyeket áldozni a férfiért oly felesleges, s oly szánalmasan gyenge dolog még tőle is. De van, amit tehet, ha Kayne engedi… Ha meghallja… Ha megérti… Ha érzi…

Nem, nem érinti meg, ahogyan a férfi sem tette, a lány csak viszonozza azt az egyetlen lépést, mit tartózkodása fizettetett meg a parancsnokkal, s a hitetlenség, hogy elfogadná-e azt, mit adni akarna. Így talán bátrabbá válik a másiknál ezzel az egyetlen lépéssel, bár igazabb lenne azt mondani, hogy csak kétségbeesettebbé. Mert úgy hiszi, Kay szerint a szavak, mik vádolják tettét, búcsút jelentenek, bizton örökre. S ő nem akar elköszönni tőle. Aprónak érzi magát, hangtalannak, hát annak a szavaival próbál szólni, kit a gróf emel magasra, talán mindenki fölé.

- Mit mondana erre Ő? – akad el a szava, mielőtt kimondja a nevet. - Kiara… Akarta volna, hogy megtedd, mitől azt vártad, könnyebbé teszi elviselni azt, hogy már nincs, aki szeretett? Sinan fényéből visszatekintve hívebbnek látta volna Ő a szerelmedet, hogy tudta volna, bosszúd elérte azt, aki vesztét okozta? Ha így szeretted, s ő így szeretett, tudom nem tette volna egyiket sem, s döntéseddel csak saját fájdalmad és haragod szabadítottad a világra, s nem a lelkedet adtad neki… Ugye tudod? Így nem bocsáthatok meg neked, mert nincs mit, s ha lenne is, hát nem tisztem elvégezni a munkát, mi a tiéd, Kayne Westerburg. Megbocsátani azt, hogy ember voltál, nem tehetem, mert én is az vagyok, épp oly gyarló, amilyen te magad. Csak azt mondd, akarod-e, mit kívántál ettől a naptól, s tőlem… Hogy igazából akarod-e… Mert ha igen, hidd el, valóra válik…

A vallomások döbbenete az első. Azt hallani, hogy Kayne Westerburg nemzője szörnyetegként uralta világát és másokét. Hallja a magyarázkodást, vagy hívja bárminek is a szavakat, amelyek úgy keringenek körülöttük, akár prédájukra leső farkasok, s csak azt várják, mikor marhatnak bele szívükbe, gondolataikba, érzéseikbe, csak hogy újabb és újabb harapásukkal gyengítsék áldozatukat. S Nizzi érzi is a fájó sebeket, mit fogaknak is beillő szavak ejtenek lelkén.

Halál… Eszköz… Kiara… Gyűlölet… Megbocsátás…

Bizonygatja igazát a férfi, az ifjú, a fájdalommal teli tekintetű, pillantása rebbenő, akár a tétova, szél hajtotta falevél. Nizzi azt hiszi, talán nem is látja őt, mert az emlékek és könnyek megfosztják szeme világától Westerburgot, s a lány csak reméli, neki sem kell soha többet látnia így, megtörten, elveszetten, bűnösként, mégis ártatlanul. Csak árad a szó, kötelet köt rá minden egyes újabb mondat, nem hagyja, hogy mozduljon, neki nem, csak a másiknak, s csak akkor, amikor lelke fájdalma már ott hullámzik körülöttük, s nem rejtheti el a rájuk zuhogó eső sem.

S jön a másik döbbenet, az érintésé, ölelésé, amelyet nem vár, s remélni sem akart, mert túl sok volt a kín már, s azt hitte, ma már csak az jut, s talán vigasz, gyógyír rá, ha a másik elfogadja. Nem számít a karokra, amelyek átfogják, s nem számít a zokogásra sem, a nyaka ívébe rejtőző arcra, a forró lélegzetre, amely a bőrét melegíti átázott ruhája alatt. S nem számít a nedves fürtökre sem, amelyhez ő támasztja az arcát meglepetten.

- Kayne – csak suttog, azt sem tudja, hallja-e a másik, az, aki most átöleli, s a vállán zokog, testét rázza a felszakadó fájdalom. – Kayne… Shhhh… – próbálja csitítani, vigasztalni, ahogy talán vele is tette valaki nagyonnagyon régen, hogy ha már nem ölelheti vissza, mivel még mindig a férfi karjai fogják át, s szinte mozdulni sem tud. – Kérlek… - nem mer mozdulni, mert attól fél, minden odalesz, eltűnik, mit eddig éltek meg együtt. Azt hiszi, ha kibontakozik az ölelésből, hogy maga is karjait fonja a másik köré, hát oszlik a varázs, falak épülnek újra, félreértések növekednek ismét köztük, hogy akár a hegyek, amelyek most is körülveszik őket, s azok zárják el ismét egymástól jelenüket. – Kayne… Én megbocsátok, ha ez bármit is számít… S nem járok utána semminek… Hiszek neked, miért kellene kételkednem a szavaidban? Csak nyugodj meg, kérlek… Nézz rám…

Már alig bír megállni a lábán, s ha a férfi nem segít, hát megállni sem lesz képes, két tenyere feszül a másik hátának, hogy valamennyire megtartsa mindkettejüket, s összefogott szoknyája gyűrődik térdeik alá, ahogy összekapaszkodva hullanak alá, a földre, a sárral mocskos fűre, kövekre, sziklákra.

Csak azt reméli, a smaragdszín tekintet végül rá vetül, s a másik nem sajnálatot lát benne, hanem biztatást, s megértést. Így ha a férfi nem néz rá, hát próbálkozik ismét, újra és újra, szelíd meggyőzéssel, kérlelve, biztatva addig, míg a zokogás abbamarad, s az arc már nem rejtőzik el előle…

- Jóég… ne haragudj…

Zavart mentegetőzés az ifjú ajkairól, hirtelen mozdulat, amely megkönnyebbülést hoz, s talán mégsem azt, mert az öleléssel együtt ő is távozik, odébb lép, s köztük ismét üresség sejlik fel ott, ahol eddig élet volt, még ha fájdalmakkal teli is. De még fogja a kezét, s ez talán új és más és biztatja őt, őket, s az, hogy nem ereszti, még inkább az. Nem, már nem befelé figyel az ifjú nemes, nem a múltban ragad, a fájdalom csapdájában, már idekint van, a MOST-ban, hát nem tiltakozik Nizzi akkor sem, amikor elindul. Sietős magyarázatát némán fogadja, s csak néhány lépés kell, s néhány szó, míg megérti, mit is akar a férfi, s akkor már nincs sietős kényszer sem, amivel maga után vonja, mert megy önszántából. Jön a ló is, őt kantárja rántása ösztönzi igyekezetre, hiszen az eső nem nagyon zavarja, talán megszokta már. De mégis indul, patái kopognak a köveken, s mikor a kupola alá érnek, szinte mélázva kóstolgatja a kövek között sarjadt fűszálakat.

- Ne haragudj…

Újból bocsánatot kér, s a lány szíve elfacsarodik, hogy hallja megint, s lassan száradó könnyei helyett újakat fakasztana a fájdalom, hogy elképzeli, miért is érzi azt Westerburg, hogy így kell tennie. Csak áll ott, s ha azt várta, az arc, az ő arca már nem rejtőzik el előle többet, most csalódik megint. A szipogást is hallja, sietve lép hozzá, s szoknyája zsebéből vesz elő kendőt, mit odaad neki, ujja közé erőltetve, ha elfogadja. Odafent kopognak a cseppek, egyre hangosabban, s talán mennydörög is már, távoli morgása mégis kevéssé rémiszti meg, mint a csend, amely közéjük telepedett. Nem bírja már a némaságot, bántja a szótlanság, a szavak hiánya oly fájdalmas, hogy meg kell törnie, össze kell zúznia, hogy ne árthasson már egyiküknek sem.

- Kayne… Miért haragudnék?

Leveti a kabátot, amely gardéniaillatú lett átnedvesedett ruhájától és fürtjeitől, de csak addig, míg a holmit a férfi vállára ejti, s mellé kucorodva a padkára maga is alá bújik, ostoba módon áztatva el a gróf ingét saját, vizes kabátujjával.

- Ha bárkire is haragudnom kellene, az nem te lennél…

Suttog, miközben most ő hajol a másikra, arca a finom ing, s az ifjú vállán pihen, kezeivel fogja össze magukon a kabátot. Hallgatja az idegen szív dobbanásait, s a hang megnyugtatja, bármilyen borzalmas is a helyzetük. Hiszen mindig így képzelte. Hogy egyszer majd lesz idő, amikor valaki más életének aprócska, mégis oly fontos neszei hoznak majd megnyugvást. Az lesz a boldogság, hogy hallja őket. Hát most igyekszik boldog lenni, néhány pillanatra megélni azt, mit talán sosem fog, s elraktározni elméjében, hogy ez tartsa életben a legsötétebb pillanatokban. Hiszen tudja, nem tart majd örökké… Csak mára szól… Hiszen csak mára akarta… Vagy talán mégsem?

- Ha csak mára akartál elfelejteni mindent, akkor csak hallgass azokról a titkokról. Egyetlen napért nem éri meg, hogy szomorúság árnyékolja be ezt a néhány órát, ami nekünk maradt – halkan szól, de ujjai görcsösen markolják a posztót. – Egyetlen napért ne forgasd fel az életedet, csak élvezzük ennek a helynek a szépségét, és azt, hogy végül mégis eljutottunk ide – mosolyodik el fájdalmasan, beletörődve a válaszba, amely helyesli majd ezt a megállapítást. – Ahogy vágytál rá… És ahogy én is…