Is this the beginning of a beautiful friendship? Nizzi&Kayne

A felöltő betakarja őket, menedéket ad, s a lány látni véli, hogy Tsvig is oltalmazó karját borítja föléjük. Talán az ő áldására már nem kell várniuk.

- Egyetlen nap? Én nem egyetlen napra akartalak. Úgy értem…

Már a hideget sem érzi, a szavaktól forróság lesz, fojtogatóan meleg a kabát alatt, s mert a hőség szorongatja a torkát, hát megszólalni sem tud, hallgat, kétségbeesetten, mint ha azt várná, majd a világ körülötte hirtelen eltűnik, s a láthatatlan nézősereg kacagásban tör ki a hatalmas tréfa hallatán. Hiszen mi más lehetne az a vallomás, hogy Kayne Westerburg őt akarja, hogy nem háláját kívánja ezzel a kirándulással leróni felé egyetlen nappal, hanem vágyakat ébreszt benne, hogy emberré tette újra őt, a katonát, az elveszett lelket, érzővé, őszintévé… Igyekszik elhinni, hogy ez nem álom, hogy a szavak tényleg elhangzottak és úgy, ahogyan ő maga is hallotta. Hinni akarja kétségbeesetten azt, ami történik, éppen ezért válasza sem lesz kisebb vallomás, mint a férfié, talán csak kevésbé bizonytalan.

- Én sem egyetlen napra akartam… - nem fordítja felé a fejét, a suttogás a férfi mellkasára simuló nedves szövetet melegíti csak, s talán a szívét is, ha hagyja. Ő nem meri kimondani azt, amit a férfi. Azt, hogy "akarlak". - De erre csak ma jöttem rá… Csak akkor, amikor azt hittem…

Nem, Nizzi nem mesél arról, ami rettegéssel töltötte el, mert azt hiszi, akkor újra valóság lesz belőle. Attól fél, ha bevallja, hogy halni látta az ifjút a pokoli bandavezér kezétől, s ettől maga is veszni vágyott, hát újra éled a borzalom, s elvész minden, mi azóta történt velük. Helyette inkább meg akarja vallani azt, hogy már nem akarja, hogy a férfi nélkül teljenek álmosító nyugalomban a napjai, s inkább vállal veszélyt és vall meg titkokat, vagy hallgatja meg az övéit, ha ez az ára a „nem egyetlen napnak”. Nem tudja, hogyan és mit mondjon neki, hogy mi az, amivel nem sért múltat, csak hogy jutalomként nyerhesse a jelent.

- Csak hallani akarom a szívverésedet minden nap, ahogy most hallom, s ha ezért ezzel kell fizetnem, akkor hallani akarom a titkaidat és el akarom mondani az enyémeket is. Akkor is megtenném, ha csak egyetlen nap lenne, de így még inkább... Csak nem tudtam, hogy… Hogy te is akarod-e… Hogy nem gondolod-e azt, ha egyetlen nap ennyi zavart okoz, akkor mit jelentenének az évek…

Csak most néz rá, a választ keresné a másik tekintetében, ha az hagyná. És ha a lány nem kapna feleletet, akkor kérdezne újra, félénken, de már nem remények nélkül. Az sem tudja, hogy mi lesz, ha az egyszerű kérdésre igen lesz a válasz, és arra gondolni sem akar, ha nem-et kap feleletül. Arra gondol, talán az lenne a legjobb, hogy ha örökre itt maradnának, ebben a pillanatban megrekedve, de aztán rájön, hogy önzése eljövendő boldogságuktól fosztja meg talán mindkettejüket.

- Szeretnéd, hogy így legyen?

Nem tudja, a kérdés annak szól, hogy talán ő is azt hitte, vagy annak, hogy a folytatást várja Westerburg, a magyarázatot arra, mit is képzelt valójában. De szerencsére nem kell felelnie. Nem kell elmondania azt, hogy néhány pillanat alatt hogyan vesztett el mindent, amit megtalálni vélt, s hogyan veszett oda majdnem ő maga is. Nem , mert Kayne ujjai rátalálnak, elűzik a bánatot és a fájdalmat, s ő engedi, hogy összefonódjanak azok az ujjak. Két hideg, esőtől nedves kéz próbálja meg átmelegíteni egymást. Ahogy a szavaik egymás lelkét.

- Miért ne akarhatnál bármit… Vagy bárkit… - apró mozdulat, csak egy kis simítás, s a hüvelykujj bizonygatja, hogy őt is akarhatja. – Miért kellene félnünk megfizetni az árát annak, amit szeretnénk? – még mindig attól tart, hogy álom az egész, s azonnal felébred, ha nem beszél többet. – Nem, Daisy nem rontotta el – csak arra gondol, hogy ha nincs az a rémes asszony, és szörnyű bandája, talán még mindig az udvarias társalgásnál tartanak, a kocsis figyelő tekintetével övezve. – Mi rontottuk majdnem el … - hiszi is, amit mond, bár reméli, a férfi nem azt, amiről beszél. – Nem, azt hiszem grófnak lenni sem egyszerűbb – rázza meg a fejét. – A vagyon és a cím felelősség… Ahogy parancsnoknak lenni is az… Azt hiszem, nem öröm kell neked, inkább csak nyugalom. Néhány ilyen pillanat, mint ez… Vagy jó sok – temeti az arcát a férfi esőtől nedves ingébe, csak hogy a másik ne lássa, hogy válik pipacspirossá az eddig oly sápadt arc. Próbál úrrá lenni zavarán, csak elfogadni azt, amit az Istenek adtak nekik. Nem tudja még, mivel és hogyan teheti azt, amit a másik szeretne, de azt tudja, hogy boldognak és erősnek akarja látni az ifjú nemest. – Jó hallgatóság vagyok, ha szeretnél róluk beszélni… A titkokat is jól őrzöm… A sajátjaimat és másokét is. De ha szeretnéd, az erőm is a tiéd… Ketten még a királlyal is elboldogulunk… - a kutató pillantás, a smaragdszín, rálel az éjszürkére, s nem eresztik egymást, ahogyan az ujjak sem. – Ugye nem szégyellni való, ha bevallom, nincs nagyobb vágyam, mint hogy megtegyem azt, amire kérsz… S ha nem kérnél, akkor is igyekeznék megtenni bármit, amivel boldogabbá tehetlek… Sok-sok mindent… Érted és magamért… Hiszen annyi mindenben lelhetjük meg a boldogságot - a vágyak, amelyeket megfogalmaz, annyira gyermeteg kívánságok, hogy más előtt talán szégyenkezne miattuk. - Még sosem néztem veled az esőt, úgy, mint most. Nem tudom, mit szeretsz enni vacsorára, nem tudom, meghámozod-e az almát, mielőtt megeszed, hogy hány oldalt olvasol el könyvben, mielőtt elalszol… Hogy hogyan ébredsz reggelente… Semmit sem tudok szinte rólad… És te sem túl sokat rólam… De ezen nagyon szeretnék változtatni...

- Miért fizetnél egyedül érte? – a kérdés halk, érzelmekkel teli suttogás, vágya az elképzelhetetlennek, a gyönyörűnek. Az összefonódó ujjak helyett már karok ölelik, lélegzet borzolja fürtjeit. Féltés és törődés árad, szavak, amelyek őt védenék, s magyaráznák Kayne tetteit. – Várok… ~Bármeddig, ha kell… Talán eddig is erre vártam… Talán egész életemben rád vártam… Hogy veled legyek…~

Akadozó mondatok, melyeket aztán gondolatok követnek, olyanok, amilyeneket sosem mondott ki, s amelyeket más sem mondott még neki, így hát most is titokban maradnak. Hagyja, hogy a másik beszéljen, hogy a hangját hallja, amely már nem félénk és nem bátortalan. S bár nem látja, hiszen sóhajokkal teli szavait nem teljes nyíltsággal, az ifjú arcát fürkészve mondja el, érzi, hogy a másik mosolyog, hát azt teszi ő is és bátorságot nyer belőle.

Nem akar, dehogy menne a Peremre, eszébe sem jut a vad vidék, csak akkor, ha az orea kerül szóba, de mert a vagyon és a gazdagság sosem volt az, amire vágyott, hát Kayne aggodalmait csillapítani oly egyszerű egyetlen fejrázással, csak azért, hogy a férfi tudja, hogy nem kell féltenie emiatt.

A háború persze már több félelmet kelt Nizzi-ben is, de azok sem akkorák, hogy akár csak árnyakat is vessenek a mára. Hiszen annyira rég volt az utolsó háború, tündérek emlékeiben él már csak valóságként, az emberek nemzedékeiből lassan kihaltak a borzalmak utolsó nyomai is. A rémtetteket, s szörnyűségeket, amik akkor történtek már könyvek tárták csak eléjük, ahogy elé is. Sosem élte meg a harcok, s holtak látványát, sosem érezte zsigereiben a rettegést, ami szirénák megszólalásakor költözött mindenki lelkébe, aki azokban az időkben élt. Hát most ez is jelentéktelen szinte, ahogy a világ megmentése is az a közös jövőjük tükrében.

Mert ő mást akar most látni és mást akar érezni. Ha merne remélni, vacsorákat látna és ebédeket, kacagással telieket, ételeket, amelyek egy aprócska konyhában készülnek el, lámpafényben silabizált sorokat sok-sok könyvben…

- Én is sokszor elfelejtem… A Céhben gyakran túl sok a feladat… Ha Delictato mester nem lenne, talán ott sem dolgozhatnék, így igyekszem nem szégyent hozni rá… De sosem mérném össze a teendőim nagyságát és súlyát a tieiddel – szólnia kell, hiszen Kayne suttogása megkönnyebbülést hoz, a téma már oly egyszerű, hogy nem kell arcot, s pillantást rejteni miatta. Hétköznapi csevegés hétköznapi dolgokról, s oly jó látni az ifjú arcát, még akkor is, ha Nizz nem tudja eldönteni, a cseppek, amelyek könnyként csillognak azon az arcon, vajon valóban azok-e. – Én mindig meghámozom az almákat… És falatnyira darabolom őket egy tálba. Így mindig finomabb… Talán az a csekély munka, amellyel előkészítem, az teszi azzá… Vagy a várakozás, míg készül… - megmosolyogtató apróság, s tán ezt teszi az ifjúval is említése, néhány cseppnyi otthonosságot ad, s örömmel tölti el gondokkal terhelt lelkét. – Ha szeretnéd, megmutatom… - nyúl azért a darabért, amelyet a parancsnok tart a kezében, s amelyen megmutathatja, amiről mesélt, de aztán rádöbben, nincs eszköz, mellyel megszabadíthatná héjától a gyümölcsöt. – Látod, még ezt sem tehetjük meg most… Majd máskor… – a mosoly csak azt mutatja, ez sem zavarja meg örömét, és hogy jövőt lát, másik alkalmat, lehetőséget a jóra. Nekigyürkőzik, s kettétörni igyekszik a pirosló „ajándékot”. Nehezen sikerül, de végül kettéhasad, s fehérlő húsát és barna magvait fedi fel előttük az alma, csak hogy osztozhassanak rajta. S ha elfogadja, hát a lány Westerburg-nak adja az egyik felet, csak hogy maga is jóízűen beleharaphasson a sajátjába, s folytassa a feleletet a kérdésekre csak hogy még több szó verjen köztük hidat. A megismerés hídját. – Olvasok… Sokat… Mindenfélét… A Nővérek között ez volt az egyedüli szórakozásom… Akkor elbújtam Trastine nővér szobájában, s ott békére leltem… Most, hogy egyedül lakok, már nem kell ezért megtennem… Most csak azért teszem, mert… - elgondolkodik, miért is teszi, de ráébred, hogy csak azért, mert estéinek üres óráit elütni sosem lelt jobb elfoglaltságot. Mostanáig… - Most már azt hiszem, azért tettem, mert nem ismertelek…

Az illatokat ő is érzi, de a nap és a történések elvették a kedvét attól, hogy tartalmasabb étellel töltse meg a gyomrát. S ha ilyesmit nem is kíván, az alma pedig tökéletesen megfelel arra, hogy a szomját is oltsa vele. Aprókat harap bele, s nézi, ahogy Kayne is belekóstol, miközben a kosárban kutat. Szendvicseket emel ki, de mert a hal említésére felkavarodik Nizzi gyomra, csak megrázza a fejét, mutatva, hogy most nem vágyik a „romlandó” dolgokra. Inkább csak még jobban a kabátba burkolódzik, amíg az ifjú „legközelebbet” emleget, s az alma magját próbálja kiügyeskedni karcsú ujjaival a magházból. Aztán már a könyvekről és az olvasásról esik szó és Westerburg aggodalmát hallja, ahogy azt képzeli, a lány magát fosztja meg valamitől… Miatta…

- Nem, dehogy és kérlek, ne is gondolj ilyeneket! – fordul szembe a fiatal nemessel, hogy aztán félelmet olvasson ki a szeméből, aggodalmat, hogy tán kedvenc szórakozásáról mond majd le csak azért, hogy számára szakítson túlontúl bőséges idejéből. S ha úgy is lenne, ha soha többet nem olvasna, sem bánná, hiszen ezt azt jelentené, az életet mostantól már éli és nem csak „olvassa”. – Nem hagynék fel vele örökre, csak… Csak azt gondolom… - zavarát a másik kétségei szülik, s magyarázatát félne kimondani, ha nem akarná oly annyira vigasztalni a másikat. – Arról beszéltünk az imént, hogy sosem láttuk együtt az esőt vagy a napfelkeltét. Hogy nem tudjuk, mit szeret a másik, vagy mi az, amit nem kedvel. Nem vásároltunk be és nem döntöttünk arról, hogy… - kétségbeesve keres valamit, amivel folytathatná. – Hogy milyen teát szeretünk. – böki ki végül, s maga is csak nevetni tud szánalmas próbálkozásán. – Ó, tudod, hogyan értem… Hogy mire gondolok... Arra, hogy szinte semmit sem csináltunk együtt… - az sem bánja már, hogy úgy hiszi, mohósága ijeszti majd meg a parancsnokot. – Olvasnék, ha neked is lenne kedved hozzá… - hagyja befejezetlenül a mondatot, s azt reméli, a másik toldja hozzá gondolatait. S ha nem teszi, akkor csak magát okolja majd, hogy azt képzelte, sok-sok gondja mellett Kay-nek lenne ideje ilyesmire, hogy csak ő nem látja, mi hasznosabbal tölthetnek el perceket, órákat, ami az istenek kegyéből jut nekik. Persze, sokkal többre nem számíthat, hiszen, ha az Akadémia lekötötte minden idejét, hát most nyilván az alvást is sajnálja, ha nem végez feladataival. – Vagy túl merész vagyok, hogy ilyesmikre gondolok? Túl hétköznapi? Túl önző? Hiszen éppen most mondtad, dolgaiddal magad alig bírsz, s most én is magamnak követelnélek… Pihenni is alig van időd… - s Kayne sápadt, nyúzott arca talán sosem lenne képes rácáfolni a tényekre. Hát most a lány kezd el kutatni a kosárban, asztalkendő, vékony pokróc után, mit a földre teríthet, s ha lel, hát megteszi, hogy ülőhelyet készít maguknak a földön, a szárazabbnak tűnő, gyér füvön, mit a szobor óvott meg attól, hogy az eső áztassa el. Ám ha nem lel, a szoknyáját teríti szét, hogy kényelmesebben ülhessenek, s hátukat a szobor talapzatának vethessék. – Így jobb… Úgyis várnunk kell, míg eláll az eső… Addig mesélek neked…

- Igen, azt hiszem, valami ilyesmit sejtettem – próbálja beburkolni a pillantásával a másikat a lány, védeni és óvni a meg nem élt élet keserűségétől. – Látod, nekem meg csak ez jutott. Hétköznapi dolgok, egyszerűek. Nem nemesi kastély és kúria, nem csillogó bál és előkelő forgatag, nem hatalmas felelősség. Az is egy élet… Én már beleláttam a tiédbe…

Először azt hiszi, a fejrázás ennek szól, de aztán az ifjú sorolja az okokat, amelyek mások, mint amit először hinni vélt.

- Kagylóhéj? Az sem üres, úgy, ahogy sokan gondolnák, hiszen benne van előző lakójának minden erőfeszítése, amellyel köpenyt növesztett, hogy törékeny és sérülékeny testét védje a világ ártalmától. Minden színes sáv és csík egy új fájdalom következménye, egy bizalmatlanságban és veszélyben töltött pillanat jele. Ha kagylóhéj vagy, hát látom benned az éveket, amely alatt a páncél elkészült, hogy óvjon. Vagyis sosem volt üres az a ház, Kayne Westerburg… Ahogy az ígéreteid sem azok – mosolyodik el a tervre, hogy odafent szárnyalhasson, akár a madarak, akár az ifjú nemes. – Szórakozásból… - ismétli meg a szót. – Repülni gyönyörűség lehet… És ne egyszer vigyél el, hanem ezerszer, milliószor, ha ez neked öröm…

A pokrócon megtalálják mindketten a helyüket, kar ölel derekat és karcsú ujjak borzolnak sötét, kissé ázott tincseket. Játék ez, öntudatlan, érzelmeket szító, nyugalmat hozó, eddig sosem volt. Nizzi hagyja, hogy a másik elhelyezkedhessen kényelmesen, s néhány pillanatig hallgatja lassan egyenletessé váló szuszogását.

Nem furcsa neki, hogy hallgatósága lesz, hiszen az Ispotályban sokszor mesélt a gyerekeknek. Volt, hogy azt sem tudta, vajon kitől hallotta a történetet. Ilyenkor szerette azt gondolni, talán anyja, vagy apja szavait hallja emlékeiben. S adja azokat tovább… Most éppen az ifjú nemesnek.

- Hát jöjjön a mese – kezdi, s óvatosan simít végig a bozontos fejen. S ha Kayne szemei le is csukódnak, nem látja, csak csendben szövi a történetet, ahogy mindig is tette, ha mesére kérték. S miközben a hangja halkan öleli körbe őket, esőillat száll, és apró kopogással hullanak a cseppek körülöttük. – Réges-régen, mikor még nem voltak hatalmas városok, amelyekből alig látni az eget, s ahol olyan ritkák a hatalmas fák, élt egyszer egy évszázados tölgy, akinek egy kisfiú volt a barátja. A fiú mindennap meglátogatta őt, összegyűjtötte a leveleket, koszorút font belőle, és az erdő királyának képzelte magát. Fölmászott a vastag törzsön, és boldogan hintázott az ágakon, terméseiből játékokat készített magának. Amikor kifáradt, megpihent a terebélyes lombok árnyékban és el is szunyókált alatta, az altatódalt a madarak énekelték neki. A fiú szívének minden melegével szerette a fát. A fa is nagyon boldog volt. Az idő azonban visszatarthatatlanul haladt, teltek-múltak az évek és a kisfiú is egyre idősebb lett. Amikor a kisfiú egészen megnőtt, a fa gyakrabban maradt magára. Egy szép napon a fiúcska, aki akkor már nem is fiúcska volt, hanem már ifjú, meglátogatta a fát, és az így szólt hozzá:
- Gyere csak közelebb, mássz fel rám és hintázz az ágaimon, pihenj árnyékomban, és légy boldog.
- A fára mászáshoz már nagy vagyok, és ott nehezen tudnék már játszani - mondta a fiú. – Ahhoz, hogy boldog legyek, inkább szeretnék egy pár holmit venni magamnak. Pénzre van szükségem! Tudnál nekem pénzt adni?
- Nagyon sajnálom - felelte a fa -, de nekem nincs pénzem. Csak leveleim vannak és termésem. Szedj, amennyit akarsz, menj be a városba és add el. Így lesz pénzed, és boldog lehetsz.
A fiú felmászott hát a fára, színpompás leveleket, és kopogós makkot szedett, annyit, amennyit csak elbírt és elvitte.
A fa elégedett volt.
A fiú sokáig elmaradt, nem jött el látogatóba, az évek csak teltek és a fa nagyon szomorú lett.
Egy szép napon azonban a fiú ismét megjelent, és a fa megremegett örömében:
- Gyere közelebb hozzám, mássz fel és élvezd az életet az ágaim között, úgy, mint régen és légy boldog!
- Nem lehet, nagyon sok a dolgom, nincs egyáltalán időm szórakozásra - válaszolt a fiú. - Szeretnék magamnak egy házat, ahol meg tudnám magam húzni. Meg szeretnék nősülni és gyermekeket nevelni, amit ház nélkül nem tudok megtenni. Tudsz adni nekem egy házat?
- Nekem nincs házam - válaszolt a fa. - Az én házam az erdő, vághatsz magadnak annyi fát, hogy házat építhess. Biztosan boldog leszel majd.
És a fiú tényleg vágott annyi fát az erdőből, amiből házat tudott magának építeni. És a fa boldog volt.
De a fiú ismét sokáig elmaradt. Amikor hosszú idő után megjelent, a fa olyan boldog volt, hogy alig tudott szóhoz jutni.
- Gyere a közelembe és mesélj - szólt félénken a fa.
- Már nagyon öreg vagyok, és fáradt. Szeretnék egy csónakot építeni magamnak, hogy elevezhessek a messze távolba. Tudnál adni nekem egy hajót?
- Vágd ki a törzsemet, építs magadnak csónakot, és legyél boldog!
A fiú levágta a fa néhány hatalmas ágát, elvitte, csónakot épített magának, és boldogan elevezett. A fa boldog lett most is… de már nem egészen.
Sok idő után a fiú még visszatért egyszer.
- Nagyon sajnálom, fiam, már nincsen termésem, hogy szedhess, nem tudok neked semmit sem adni!
- Már nem vágyom arra, hogy pénzzé tegyem, nincs szükségem már arra - mondta a fiú.
- Ágaim nincsenek már - folytatta a fa -, nem tudsz már hintázni sem rajtam.
- A hintázáshoz is öreg vagyok már - válaszolt a fiú.
- Az ágaimat is neked adtam, nem tudsz rám felmászni.
- A fáramászáshoz öreg vagyok már - mondta szomorúan a fiú.
- Bánatos vagyok - sóhajtott a fa. - Szívesen ajándékoznék neked valamit, de semmim sincsen. Magamra maradtam, vén lettem. Nagyon sajnálom…
- Nincs szükségem már semmire - szólt a fiú. - Csak egy nyugodt helyre vágyom, hogy leülhessek, mert nagyon fáradt vagyok.
- Jól van - mondta a fa, és kihúzta magát. - Egy öreg törzs teljesen elegendő, hogy valaki leüljön és kipihenje magát. Gyere csak közelebb fiam, ülj le és pihenj.
És a fiú, akkor már vénséges-vén öreg ember leült, s elszenderedett a fa törzsének támaszkodva. Akkor már örökre. És a fa boldog volt.

Elhallgat, ahogy mindig is a mese végén, hiszen érzi a fa boldogságát, s tudja, Westerburg sem más, mindenét képes áldozni másokért. Akár önmagát is feláldozná. És ezt is látta a lány. S ha a férfi nem mozdul, ha a szavak fogytával nem unja el társaságát, ház Nizzi sem zavarja őt, csak a tincsek futnak újra és újra az ujjai között. Várja, hogy a másik szóljon, vagy tegyen valamit. A türelmes várakozás számára sosem teher…

Háborítatlan nyugalom… Talán sosem volt… Egyiknek sem… A szavak, mondatok halkan fonódnak össze, a lélegzetek egymáshoz igazodnak, s mint ha az eső is csak a szívdobbanásaikat lesné, egyre lassabban kopog körülöttük. Nizz a mese végére ér, de vár még, egy mozdulatra, egy gondolatra, valamire… A parancsnok is pillanatokkal később szólal csak meg, kitartása kelt életre új érzéseket, s a lány mosolya lesz a jutalom az embereket ért „kritikáért”, a néhány szóért, amelyek most közéjük kúsznak. Hallja, mit gondol Kayne és helyeslésként megállnak az ujjak, amelyek eddig a fürtök között motoztak. Aztán mozdul a fej, a kedves és ismerőssé váló, most Nizase nem hajol odébb, a másik érzéseinek fénye tartja fogva, akár a lámpafény a körülötte keringő pillangót.

Látja az átlátszó gyémántcseppeket, az eső hagyatékát az éjszín hajtincseken, a smaragdzöld szempárt, és az almaillatú lélegzet simogatja a bőrét. A lány ujjai a hófehér, ázott selymet érintik, ahogy minden már túl közelivé válik, annyira közelivé, hogy a lecsukódó pillák tegyék aztán végtelenné a teret és az időt, s ne létezzen más, csak a telt ajkak érintése.

Óvatos, tartózkodó a vágy, csókot kíván, amely először csak egyetlen pillanatig tart, mint ha azt gondolnák mindketten, túl merészek, s érzelmeiket uralni, s nem megélni kell. De egyetlen pillanat mákonya fosztja meg őket talán a szégyentől, s kíván újabb csókot, hosszabbat, hevesebbet, s az egymásra tapadó ajkak násza már nem szívdobbanásnyi, s nem lélegzetet alig felkavaró lesz. S ha Westerburg-ot is elragadja az örvény, mi a lányt űzi felé, hát a nyíló ajkak édes pecsétje bélyegzi meg örökre a pillanatot, lesz talán első ez a csók a számolatlan többi között. Ujjak fedezik fel a ruhák redőit, nyelvek kutatnak a másik után, s kóstolnak új ízeket, illatokat.

Nizzi sosem csókolt így senkit, lélegzetét sosem vette el a másiké, s száguldó szívverése sosem kelt versenyre így senkiével. Sosem érezte egyszerre ízét, illatát, vágyát senkinek, s adta érte cserébe saját türelmetlenségét, hogy újabb csókot csaljon ki tőle. És még újabbat, egyetlen pillanat alatt válva szenvedélytől fűtött rabjává az élet édes mételyének.

Csak akkor vonja el ajkát, mikor már fuldoklik önnön mohóságától, akkor nyílik csak viharfelhőszín-szürke pillantása a másikra. Csak suttogni tud, de a szavak, amelyeket kimondani akarna, égetik a lelkét és a testét, s attól tart, ő gyújtaná lángra talán a másikét is. Így magába zárja őket addig, míg a lassan csepegő eső hűti elviselhetővé azokat. Elviselhetővé és kimondhatóvá a régen kelt bizonyosságát, miről hiszi, kettejüké lehet.

- Az Ispotály óta tudtam, hogy így lesz… Miért vártunk eddig?

- Miért hiszed magadat olyannak, akit nem lehet szeretni – suttogja a lány, ujjai az arcot érintik, amelyen lassan a szégyen vörös árnya fut át, csak hogy aztán mosoly hűtse a kérdés előtt halványra.

- Most akkor mi lettünk?

Hirtelen fordul komolyra minden, s a kérdés az ábrándot nyomban a nyers valósággá változtatja, valamivé, aminek nevet kell adni éppen most, amikor megszületett. Zavarba ejtő felvetés, amelyre Nizase sem tudja a választ, vagy talán ezer választ tud most, amikor már nem titkolják érzéseiket egymás elől, kezdve a legegyszerűbb „kedves”-től a szeretőn, szerelmesen, társon, baráton, menedéken át egészen a „minden”-ig. Neki vannak válaszai, de vajon a grófnak vannak-e. Vajon mi az, amire gondol, s amit kívánhat, s mi az, amit meg is tehet?

- Az attól is függ, te mit szeretnél… És főképpen attól, mi az, amit szabad… Hiszen egymásnak bármik lehetünk, s erről tudnia senkinek sem kell… - kapkodva felel, hiszen éppen az imént adta fel eddigi életét egy ábrándért, egy álomért, amit megvalósulni vélt. Nem akar arra gondolni, hogy Kayne Westerburg-ból is titok lehet, pont akkor, amikor ő maga már nem akart az lenni. De még reménykedik, keres utat mindkettejük számára, olyat, amelyen járhatnak… Együtt. Vagy akár meg is állhatnak. – Nem kell, hogy skatulyába zárjunk valamit, ami még alig kezdődött el. De ezt csak addig tehetjük, amíg nincs más, kit beavatunk a titkunkban. Ha azt akarod, ha azt hagyod, hogy mások is tudjanak róla, oly kevés lesz, amit választhatunk – nem akarja, hogy a parancsnok „muszájból” döntsön, s azt sem, hogy ő tegyen ugyanígy a szájak, hangok és vélemények miatt. – Akkor csak jegyesek lehetünk, egymás elkötelezettjei a világ előtt. Mást sem a te posztod, sem az én munkám nem tűr meg – csak egyetlen aspektust ragad ki a sok-sok közül, amelyeket most végig gondolni képtelen. Nem látja, mit hoz majd el mindaz, amire vágynak, s ami talán valósággá válhat, ha úgy akarják. Arról nem beszél, hogy mit szólnak majd ehhez a Társaság tagjai. Vagy hogy mit szól majd Trastine tisztelendő anya. Most csak önző akar lenni, Kay-ért és magáért. – A nyilvánosság előtt nincs más út számunkra… S még ez is lehet rémségesen hosszú és göröngyös… Biztosan ezt akarjuk? – most döbben rá, hogy egyikük sem vetett számot a rémséges lehetőségekkel, hogy hányan lesznek azok, akik majd megpróbálják szétválasztani őket. - S vajon bírjuk-e a barátok, rokonok, jó- és rosszakarók örömét, bánatát, vagy indulatait, míg végül sorsunk vagy a házasság, vagy a keserű búcsú lesz attól függően, hogy vajon kik voltak erősebbek.  Merjük ezt akarni, s vajon hagyhatjuk-e, hogy AZ, mit most próbálunk nevén nevezni, csak egy ostromlott vár legyen, mit talán csak ketten védünk majd?

Nem tudja, melyik válasz kelt benne több félelmet, de bátorságot remélve kapaszkodik a másikba. nem tudja, hogy attól fél-e jobban, hogy Kay igent mond, s az életük fenekestől felfordul, vagy hogy nem lesz a válasz, s hazugságban fognak élni ezentúl, hogy hazudni fognak mindenkinek, s majd valamikor a hazugság elnyeli őket, s vége lesz mindennek.

Így amikor elhangzik a „Biztosan nem fázol?”, akkor már nem tud nemet mondani, hiszen vacog, saját rettegése és bizonytalansága dermeszti jéggé a kezét, s hagyja, hogy a karok, s kelmék öleljék az ifjú akarata szerint. Ahogy a folytatást is rá kell, hogy bízza, hiszen ő „idekint” csak számkivetett, ismeretlen a vidék mi most körülveszi őket, s terve sincs, hol találhatnának kandallóra, s meleg szobára. Azt gondolja, a férfi javaslata mindkettejük válaszát elodázhatja… Legalább néhány órára…

- Nekem meg te számítasz, és ha az őrültséged száraz ruhát és meleg ételt hoz, akkor társad leszek benne, mert én is féltelek, hiszen teljesen átáztál… És neki is kellene zab és tiszta víz, hiszen becsülettel hurcolt minket eddig is – néz a közelükben türelmesen álldogáló lóra. – Menjünk, igen, ezt szeretném… S ott majd kitaláljuk, mit is tegyünk…

A kezét nyújtja, ha a másik nem ellenkezik, csak hogy együtt álljanak talpra és induljanak, s közben Nizz eszébe nem jut más, mint az, hogy hiába áztatja el az eső őket, ez az eddigi élete legszebb napja volt. S talán az is marad, s hogy ha rajta múlik, Kayne Westerburg legalább ma éjszaka nyugodtan fog aludni.

Az ifjú nem felel a biztatásra, hogy szeretni oly egyszerű lehet őt, így Nizzi hiszi, talán sikerült meggyőznie, talán önnön bizodalma a másiknak is hitet jelent. És boldog is a nővérek legifjabbika, hogy önzése nem ijesztette el az ifjú nemest, hogy az a tény, hogy nem akarja világgá kürtölni összetartozásukat, mégsem lesz akadálya jövőjüknek. De aztán a bizonytalanság és a kétség árnya közel férkőzik hozzájuk, mindkettejükhöz, s talán a félreértés útvesztője is készen áll már, hogy egymás szavait kergessék benne ostobán és hiábavalóan, ahogyan ma már oly sokszor. Nizase félelmét Kayne Westerburg pilláinak rebbenése kelti életre, de a férfi mégsem hagyja végül, hogy tétován bolyongjanak a találgatások, sejtések és utalások között. Mert amilyen egyenes volt a lány, oly határozott a férfi is, amikor kéri, hogy életét kösse össze vele. De ő nem csak egy ígéretet ajánl, hanem a bizonyosságot, az esetleges és megszeghető jegyesség helyett örök elkötelezettséget, mindenki, istenek és teremtményeik előtt.

- Akkor…elvehetlek?

Esőfelhők szürkéje nyílik fel, s talán a záport is utánoznák a könnyek, ha Nizz-t nem lepné meg a kérdés annyira. De meglepi, hiszen úgy hiszi, hogy a kényszerűségből vállalt mátkaságukra való utalás már így is túlmegy minden határon, írott és íratlan szabályon, felemlegetése már önmagában oly merészség, amelyet csak elítélni lehet. Éppen ezért bámulja Kay-t, kétkedő ésszel és reménykedő szívvel, ezért nem felel neki, mert hitet tenni házasság mellett, mit sosem remélhetett volna, talán nem is merne még most sem. S talán jobb is, ha nem teszi, hiszen látja, hogy fut ki a vér a kedves arcból, hogy kerüli a tekintet, a smaragdszínű az övét, s lesz kíváncsibb az ázott föld göröngyeire őhelyette.

Éppen ezért lesz jobb, hogy négylábú kísérőjük is az indulást szorgalmazza, s talán a parancsnok figyelmét is eltereli a hiányzó válaszról az újbóli nyeregbe-szállás ügyetlensége, ahogyan a lány sem ismeri fel a szavakban rejlő „illetlenséget”. Az eső is csak arra jó, hogy hűtse mindkettejüket, s csontjaik hidege tegye szótlanná őket az út alatt. A kérdés azonban még ott függ a realitás legszélén, félig nyúlva az álmaik és vágyaik közé. Hallgatagok, csak egymáshoz oly közel dobogó szívük mutatja, hogy nagyon is élnek, talán soha nem éltek ennél igazabbul.

Aztán hirtelen már ott a fogadó, karok segítik le a nyeregből, s hagyja magára Westerburg a zajtól és emberek párájától terhes helyen, hogy harmadik „társuk” se szenvedjen hiányt ma éjjel élelemben és kényelemben. Hagyja odabent várni, védve az elemektől, de nem védve a tekintetektől. Hagyja, hogy szemügyre vegyék idegenek, hogy aztán érdektelenséggel forduljanak el tőle a legtöbben, csak talán az nem, aki menedéket adhat nekik.

A fogadós.

A rézkulcs idegen, a lánytól csak egy tétova, pírral terhelt biccentés jár az egyetlen kulcsért, az egyetlen szobáért, s talán az egyetlen ágyért. Mert még mindig AZ a kérdés jár csak a fejében, az, amelyre azóta, hogy elhangzott, magában ezerszer mondott igent, ám eddig ténylegesen sosem tette meg. Ezért nem bántja a közös szállás illetlensége, s mikor a saját szemével látja az apró szobát, ezért tűnik helyesnek, hogy a széles ágy, a kicsi asztal és a két durva szék, a nyílt kandallóban lobogó lángok melege ma éjjel csak az övék. A vastag faajtó becsukódik mögöttük, s ő csak akkor szólal meg, akár, ha álomból ébredne, csendesen, mégis oly tisztán, hogy egyetlen szavát se érthesse félre a másik, ki ott áll mögötte. Óvatosan fordul szembe vele, hiszen a szoba annyira kicsi, hogy esőtől ázott arcuk szinte egymáshoz ér az aprócska helyen, amely még maradt a szegényes bútorzat mellett. De Nizase nem bánja, mert így a lángok vöröslő fényében tisztán látja a férfit, s egyetlen rezdülést sem mulaszthat el, mit kimondott ígérete csal majd elő.

- Elvehetsz és én örömmel megyek hozzád, Kayne Westerburg. Ha úgy szeretnéd, akkor, és úgy, amikor majd helyesek tűnik. Akkor, amikor már sem a nemesség, sem a felelősség, sem a világ sorsa nem nyomaszt. Sinan kegyelméből és Tsvig áldásával asszonyod leszek akkor, s hűségem és szerelmem kitart még a Fényen túl is. Várok, s mindenki előtt elrejtem fogadalmunk titkát, hogy ezzel védjelek, hogy féltésed ne keljen életre amiatt, csak azért, hogy engem óvj azoktól, kik bánthatnának emiatt, s ezzel téged gyötörnének. És addig hallgatunk mindketten a ma estéről is – veszi le, majd teríti a lány a kölcsönbe kapott kabátot az egyik szék támlájára, hogy a tűz melege szárítsa meg. Csak aztán nyúl a férfi felé, ha látja reszketését, s ügyetlenül bontja az ázott ing gombjainak sorát, s a mosoly felhős, amit a másikra vet. – De ha halálra fagysz, akkor ebből semmi sem lesz, nem gondolod?

Tudja, a lány is érzi, hogy a csend után megváltás a beszéd mindkettejük számára, de bátorságuk egymás előtt mindig oly kevés, hát gyűjtenie kellett neki is. és eshetett bár eső és nézhetett rájuk ezernyi szempár, ő csak ezt kapargatta össze lassacskán, mindaddig, míg nyelvet oldó, szavakat mondó akarat lett belőle.

Hát most itt voltak, csukott ajtó és boldogságra tárt lélek a jutalmuk a nap megpróbáltatásai után, s az, hogy törődésük óvja mindkettejüket.

- Neked kell előbb…

Így most rajta van a hallgatás sora, míg a másik tesz vallomást, szívekbe markolót. Hát Nizzi nem vitatkozik, csak lélegzetét visszatartva fogadja a szavakat életről és halálról, hogy aztán inkább csak az életre gondoljon ő is, kettejükére, az együtt töltöttre, a majdani közösre…

S az udvarias, félve mondott kérdésre is csak bólint, s a „Ne menj ki… Jó lesz így” biztatása teszi Kayne cselekedetét tisztává a szemében. Hát a lány is úgy tesz, ahogyan az ifjú Westerburg, hátat fordít ő is. S míg a másik türelmesen vár, a lány a cipői fűzőjét bontja, óvatosan old ki övet, gombol ki szoknyát, kabátot, s teríti ki a székre, ágy támlájára, ahová még fér. Vékony blúza alatt már csak a finom alsóruha marad, így megáll néhány pillanatra, arcát pír fedi, míg arra gondol, vajon tisztességét is levetkőzi-e, ha nyirkos inge is lekerül róla. Tanácstalanságában majdnem kérdez, de aztán rádöbben, hogy tanácsot pontosan attól várna, ki elől rejtőzne, ám talán szükségtelenül, hiszen a gróf tisztességes szándékát vonná kérdőre vele, s bizalmától fosztaná meg titkolt mátkáját. Hát csak apró sóhaj szakad ki belőle, amíg végül mégis megszabadul a holmitól, hogy amikor a férfi mozdul, odébb állna, hogy a tűz fényét és melegét ne vegye el, Nizase ijedten bújjon a vékony s kopott, de tiszta takaró alá. aztán a térdeit húzza fel, s nyakig burkolóddzon a vékony paplanba az ágy szélére kucorodva. Próbálja elképzelni, vajon mennyi helyet foglal majd el a másik, ő maga csak aprót próbál, akár egy cseppnyi macska, hogy azt hihesse, akkor nem követ el az illem ellen vétket, ha közös ágyuk közepe, min senki sem fekszik, menti őket a tisztességtelenség látszatától is.

- Készen vagyok… Megfordulhatsz… - szánja el magát végül, s reméli, magát, viselkedését majd a férfi is ugyanúgy felmenti, ahogyan ő tette.

Nizzi zavarának egy kedves mosoly, s egy még kedvesebb ajánlat vet véget, s magában mer csak hálálkodni a Gondoskodó Anyának, hogy Kayne Westerburg-ot küldte neki, ki most is pontosan tudja, mit kell tennie, vagy mondania, ahhoz, hogy ne érezze azt, hogy el kell rohannia erről a helyről. Hát a lány csak bólintani mer, hálával telten, s mikor a férfi megteszi azt, mit helyesnek vél, Nizase nyújta át neki takarót, s egy kóccal alig tömött párnát, mit maga mellett talált, hogy a parancsnok kényelmetlensége mégse legyen oly nagy, ha már a földre kényszerítette neveltetése, s szándékai. Aztán ha elveszi, újra előkerül a kosár, mi elkísérte őket ezen a napon, s volt eddig társuk jóban és rosszban, hordozta Kay gondoskodásának bizonyítékát mindeddig töretlen. De hiába éhes az ifjú, az ágyban kucorgó alak megint csak a fejét rázza, enni nem bírna, hiszen azt sem tudja megemészteni, ami ma történt velük.

De félelmét oldja már a karnyi távolság is, a tudat, hogy nem egy ágyban, csak egy szobában alszanak majd, hát kényelmét keresi ő is, azt a keveset, aprót, mit a ritkásan tömött szalmazsák és a vékony takaró nyújthat most neki. De megszokta a szegényesebb fekhelyet, ezért már nem ül, karjait védekezőn összekulcsolva, hanem elhelyezkedik az oldalán, hogy lássa a smaragdszín szemeket és éjszín fürtöket, meg a kedves mosolyt. Meg persze hogy jobban hallja az óvatos, kérésnek hangzó ideát, arra, hogy mivel üssék el az időt reggelig. Hiszen most ő sem alhat, talán azért, mert úgy érzi, azt már végképp nem szabadna. De bekucorodni talán még illendő, úgy, hogy ne látszódjon belőle szinte semmi, csak arca, rőtszín haja és nyakának íve, meg fehérlő ujjai, mit a pokrócot tartják.

- Köszönöm... - suttogását talán elérti a másik, s így talán jobb is, arcuk egy magasságba került, hát láthat minden pillarezdülést, fintort. Várja, hogy a másik enni kezdjen, szalvéta hulljon a töltött kenyérről, s kezdjék, mire most ő is vágyik. - Miről beszélgessünk? Munkáról és hivatásról nem kellene talán - most ő javasol félve. - De van-e bármi, mi nem rejt most rosszat? Ugye találunk ilyet?