Run Live to fly Fly to live Do or die Nizzi&Kayne

A pillantás gyors, amelyet az ifjúra vet, félig lehajtott fejét kusza, kiszabadult tincsei árnyékolják. Elrejtik a könnybe lábadó szemeket, s a keskenyre préselt ajkakat. Nizz próbál erős maradni, de erejének szilárdnak hitt tornyát a szavak, aztán a csend ostromolják. Nyúlna a másik felé, érintené biztatón a feketébe bújtatott kart, de nem teszi, mert attól fél, fájdalmát adja tovább a másiknak. Annak, akinek most sokkal több erő kell. Több, mint amennyi neki valaha is volt. Kevesebb, mint amennyi elég lenne ekkora próbához.

S a kopogtatás csak közjáték lesz, egy lélegzetvételnyi, talán csak 2-3 mondatnyi idő, az újabb kemény ütés előtt, amely az ifjút éri, ott a szeme előtt. Pedig nem is hallja azokat a szavakat, csak a szemekből akarna olvasni, a hideg kékből és az illanó barnából, amelyből csak sajnálat süt feléjük.

Sajnálat…

Szánalom…

Együttérzés…

Halál…

Már sejti, mit suttogott Madame Brownsmith fülébe a szánakozó idegen, s a tudás most mégis oly kevésbé látszik fontosnak számára. Mert ő most nem tud, érez. Érzi a főápoló szomorúságát, amely visszafogottan hömpölyög az ifjú felé, akár a hegyek lejtőin a völgyekbe kúszó felhők, csak hogy belepje, elrejtse a másik fájdalmát. Az ifjú parancsnokét, ki elég időt kap, hogy legyűrje, magába zárja az önvádat, a kétségeket, hogy hogyan lesz oda minden, miben hihetett talán. De végül legyűri, fájdalmasan apró reménytelenség-galacsinná gyúrja, benne saját fájdalmával, és talán mindenki máséval is és Nizase sem szólni nem mer, sem mozdulni, s könnyei így utat találnak az arcán lefelé, hogy aztán cseppekként hulljanak egymásba kapaszkodó ujjai mellett a sötétkék szövetre.

De az tiszt megmozdul, annak ellenére is, hogy néhány pillanattal azelőtt még alig oldódó dermedtsége keltsen a lányban félelmet. Mert Nizase a hír hallatán már újból retteg, attól, hogy az ifjú lelke megtörik, s újból erejét vesztve rogy majd a földre, s már nem rejtheti el a titkát, ahogy kérte. De aztán mégsem ez történik, mert a test, a fekete egyenruhás egyenes marad, akár Astran hatalmas tűje a város felett. Olyan hideg és kemény.

De mégsem az. Nem érc rejtőzik benne, nem jég borítja az ifjú lelkét, inkább részvét lakik benne, finom és szelíd. S amikor szól, szavai is puhán, lágyan hullanak alá a csendben, akár, ha ott sem lennének. De mégis ott vannak, s ott van a kérés is, amelyet hozzá intéz, s amelyet tán teljesíteni is tudna. Igen, megtehetné, de ahhoz könnyeket kell szárítani, zokogást elfojtani, késztetést ölni önmagában, hogy vigasztalja a Westerburgok örökségét viselőt.

Hát Nizzi gyorsan nyúl az arcához és törli le kezével a sós cseppeket, s áll fel ő maga is, lehajtott fejjel, s szavai pontosan oly halkak, mint a másikéi voltak.

- A Gondoskodó Anya majd utat mutat nekik a sötétségen át, hogy visszatérhessenek a Fénybe. Anyánk nem hagyja el őket, s helyük lesz a Világosság Atyja mellett, ne kételkedjen ebben. Ha szeretné, engedélyt kérek, hogy maradhassak, míg a családjuk meg nem érkezik, s a virrasztás ideje alatt is. Persze csak akkor, ha nem bánja. Annyira sajnálom őket… Annyira rettenetesen sajnálom…

Az utolsó szavakat már Madame Brownsmith is hallja, mégsem szólal meg, nem inti tartózkodásra a lányt, s nem kéri, hogy ne nehezítse a másik helyzetét. Azt a helyzetet, amely mindannyiuk számára bánatot hozott, szomorúságot és amelyben mindannyian érezték saját életük törékenységét.

- Kísérd el a parancsnokot, ahová szeretné – kéri végül halkan. – Küldök üzenetet Trastine tisztelendő anyának, hogy még itt tartalak. Most menjetek…

Szinte észre sem veszi a másik előzékenységét. Mint ha minden természetes lenne, oly egyszerűen lép ki a tiszt előtt és várja az ajtó csukódását. Aztán hallja a „vallomást”, az összefüggéstelen, mégis Nizase számára „érthető” szavakat. Hiszen érti ő az okokat is, a zavarodottságot, a kínt is, mintha a sajátja lenne. S a könnyeket is látja, a harcot is, hogy rejtsék őket, hát úgy tesz, ahogy a másik akarja, az ifjú, egyenruhában és kesztyűben.

Kesztyű… Csak rá kell pillantania, és összeszorul a gyomra és görcsösen lélegzik egy mélyet, hogy „értését” a másik tudomására hozza, apró fejbiccentésekkel, alig láthatókkal, s a némaságát is csak egyetlen szóra oldja fel, amennyit ki tud préselni magából a parancsnok gyötrelme láttán. Csak arra próbálja rávenni, hogy a nyitott ajtók felé induljanak, ahol időt kaphatnak és helyet a férfi kérése szerint, s Nizase a táblára pillant mentükben, csak hogy azt nézze, mely számok mögött nem állnak nevek, hogy hol talál üres termet, nyugalmat. S ekkor újra látnia kell azt a kettőt is, amelyek már csak testükben léteznek itt, a gondolatokban és a fájdalomban, amelyben majd egyre többen osztoznak, ahogy lassan megtudják a hírt a bajtársak, a család, mindenki… S a veszteség egyre növekvő örvényében egyre többen próbálnak majd a felszínen maradni, s nem belefúlni a sajnálatba, a szánalomba és az együttérzésbe.

- Jöjjön!

Kérnie kellene, de az udvariaskodás már meghaladja mindkettejük erejét, csak annyit és azt képesek kimondani, amellyel egyértelműsítik a jeleket, amelyeket – és ebben feltétlenül hinniük kell – a másik megért majd, s úgy és azt teszi, amellyel képesek lesznek tovább lépni. Amellyel képesek lesznek túlélni.
S ha Westerburg követi, akár némán, akár gondolatait kimondva, hát a lány a folyosó végére vezeti, s az egyes számot jelző szobához lép, az ajtón betekintve ellenőrzi, hogy üresek-e az ágyak. Csak ezután lép be, megáll a mosdóállványnál, és az asztalkáról, amely mellette áll, és amelyen a kézmosáshoz használt holmik sorakoznak, egy kancsót vesz el, vízzel telit és egy vászonkendőt, fehéret, tisztát.

- Vegye le a kesztyűjét, parancsnok – kéri halkan, s arra vár, hogy a másik kezére önthesse a vizet. – Szappant a tál mellett talál.

Próbálja rejteni tenni akarását, hogy segítsen neki, ám képtelen magára hagyni a fájdalmával, mert arra gondol, hogy vajon ő mit érezne, ha így tennének. De igyekszik érintéssel nem zavarni a másikat, nem felkavarni a zavaros érzelmeket a sajátjával. Távol tartja magát ettől, hiszen falat érez, vagy még inkább „távolságot”, amelyet talán mindketten tartani akarnak, hogy védjék „együttműködésük” maradék morzsáit.

- Aztán magára hagyom, hogy… Átöltözhessen. Odakint megvárom… És elkísérem, ahová kívánja… A holmiját hagyja csak a szobában, itt megtalálja majd, ha…

Máskor oly könnyedén mondaná ki, hogy „ha végzett”, de most ez a szó mégis a torkán akad és fojtogatja, így képtelen befejezni a mondandóját. Csak egyetlen pillantással jelzi, s azt reméli, a smaragdszín tekintet olvas majd a füstszínűből. S kénytelen várni, várni arra és bízni abban, hogy a másik erősebb lesz nála… Erősebb lesz annál, amit magáról gondolt…

Fiatalabbnak látszik az egyszerű öltözetben az, aki kilép az ajtón, mégis kevésbé tűnik már megtörtnek, s Nizase talán megnyugszik, amikor meglátja a tiszta arcot és a könnytelen szemeket. S a hang is más, amely megszólal, nem tétova és nem bizonytalan, és amit az ifjú mond, csak még inkább megerősíti a lányban, hogy a néhány perc megváltoztatta, átalakította és megerősítette a légierő parancsnokát. Akkor még azt gondolja a Rend és Trastine tisztelendő anya pártfogoltja, hogy hosszú és szomorúsággal teli óráknak néznek elébe, de aztán a szavak váratlanul „elbocsátják”, s megbízatása immár véget ér.

Először megkönnyebbül, mert Westerburg jól látja, mások fájdalma őt is megviseli. Ám a lány azt is tudja, ezzel az előtte álló alak sincsen másképpen. Hát a fellélegzést talán a tiltakozás követné, de aztán az elé tárt gondolatok – amelyekről azt gondolta, tisztán, s rendezetten születnek már meg a parancsnok fejében – mégis zavarossá válnak a számára, s Nizz a másik törődésén és gondoskodásán „átlátva” önnön tökéletlenségét ismeri fel egyre nyilvánvalóbban. Azt, hogy saját magát, saját fájdalmát helyezte előtérbe másokéval szemben, s azt is, hogy a katonák ifjú felettese ezt pontosan látta. S hiába a szó, a kérés, nem a másik háláját látja, hanem hibát, amelyet ő követett el, s ez elkeseríti. Hát miközben az érzelmeket rejteni igyekvő, nyugodt hangot hallja, a szégyen csal titkolni való pírt az arcára, majd halálos sápadtságot, amelyet lehajtott fejjel rejteni igyekszik. Mert azt gondolja, elbukott, s hirtelen jött, váratlan és nehéz feladatát rosszul teljesítette. Hát inkább menekülne már, csak hogy ne okozzon még több gondot, miközben áldja a férfiú udvariasságát, s ha nem lenne ennyire szörnyen elkeseredett, talán vigasztalná is az ígéret a látogatásról, ami most inkább megijeszti. Éppen ezért ő is megpróbál kemény lenni, s remélni azt, hogy elkeseredettsége nem tör át az álarcán és ezzel nem okoz még nagyobb bajt vele. Hogy azt a néhány pillanatot már nem „rontja el”.

Talán ez az oka a néhány lélegzetvételnyi szünetnek, erőgyűjtésnek, a némaságnak, ez a bizonytalanság és félelem. Ám amelyet meg kell törnie, hogy szabadulhasson a rémes és kellemetlen helyzetből, melyet magának köszönhet.

- Nincs szükség hálára, parancsnok – szólal meg végül, még mindig a padlót bámulja, s csak azért fohászkodik, hogy képes legyen végre kinyögni valamit anélkül, hogy megint önző és gyenge lenne. – Csak azt tettem, amit bárki más is tett volna, higgye el és azt is tudom, nem voltam túl nagy segítségére. Sajnálom, hogy nem tehettem többet, hogy nem lehettem jobban hasznára – végre képes a másikra pillantani, bár legszívesebben kerülné a smaragdszín tekintetet, de tudja, a búcsúzás úgy furcsa és udvariatlan lenne, s ezzel nem szeretné hibáit tetézni. – Kérem, ezért ne hálálkodjon, csak bocsásson meg gyakorlatlanságom és gyengeségem miatt. És ne féljen mert nem, nem beszél sokat… - óvatosan nyújtja a másik felé a kezét, mintha attól tartana, érintése is bajt hozhat a fiúra. - Miattam aggódnia sem kell, mert semmi bajom sem lesz, főként nem ön miatt. Nem kell ezért az idejét pazarolnia arra, hogy meglátogasson, szükségtelen és… - azt mégsem mondhatja el, hogy aprócska lakását még csak most igyekszik berendezni, s amíg el nem készül vele, a nővéreknél lakik. De talán azért is próbálja lebeszélni a másikat, mert nem tudja, melyikük számára lenne kellemetlenebb, ha a parancsnok a rendházban látogatná meg. Hát zavarát azzal palástolja, hogy eltereli a témáról a szót, s a másik figyelmét. – Csak ígérje meg, hogy vigyáz magára. Én pedig megígérem, hogy nem feledkezem meg arról, amire kért.

S már menne, de szó, köszönés, búcsú nélkül nem teheti. Úgy érzi, helytelen lenne azt mondania, hogy örült a találkozásnak, még akkor is, ha az ifjú meglepő kedvessége és esendő volta ellensúlyozni igyekezett a nap szörnyűségeit. És a „viszontlátásra” is helytelennek érződik azután, hogy nem mondott igent a látogatásra. De mert a másik szavai megtették azt, amire ő nem volt képes, elmondták, hogy nem örülne, ha maradna, hát már nem rabolhatja tovább a tiszt idejét, nem tarthatja távol kötelezettségeitől, így – ha a másik elfogadja a búcsúzóul nyújtott kezet – már csak a végső szavak vannak hátra.

- Az istenek óvják… Mindannyiukat…

Aztán – ha a parancsnok nem tartóztatja – a holmijáért igyekezne, s az egyik ápolót kérné meg, hogy értesítse a főnővért a távozásáról. Aztán már csak futna, kezében az iratokkal, kifelé, a levegőre, a kórház melletti parkba. S csak ott törne elő belőle az elkeseredettség és az összegyűlt feszültség, ahol a fák, a bokrok és a növények rejtenék el mások elől. S csak ott fogadná meg magának, hogy igyekszik elfeledkezni erről a napról…